Az Alkotmányelőkészítő Társadalmi Bizottság sajnálattal ve­szi tudomásul, hogy az új alkotmánynak az országgyűléshez be­nyújtott és nyilvánosságra hozott szabályozási elvei csupán az öt, illetve hat párt – minimális egyetértésén nyugvó – akaratát tükrözik, s nem tartalmazzák a társadalom jelentős részének szándékait, érdekeit. Nem felel meg a valóságnak a dokumen­tum indoklása, mely szerint a hazai szakmai közélet, a társa­dalmi szervezetek kedvező véleménnyel fogadták a koncepci­ót, hiszen a közzétételig nem is ismerhették. Az a lehetőség pe­dig, hogy március 28-tól számítottan 45 napig nem kezdődik meg a parlamenti vita, s ez idő alatt véleményezhetik a terve­zetet úgymond „az alkotmányozás iránt érdeklődők", nem he­lyettesíti a tényleges társadalmi vitát, s nem teremti meg a mód­ját a koncepció esetleges társadalmi igény szerinti megváltoz­tatásának.

Egyetértünk a pártok indoklásával, hogy nincs alkotmányozá­si szükséghelyzet. Éppen ezért nem érthető a sietség. Ha közel egy évet szántak a szabályozási elvek parlamenten belüli egyez­tetésére – s közben nem tették lehetővé a lakosság, a társadalom parlamenti pártokon kívüli egyéb érdekképviseleteinek beleszó­lását -, akkor nem szabad sajnálni az időt a széles körű vitára, az alkotmánykoncepció meghatározó többségű társadalmi elfogad­tatására. A Társadalmi Bizottságban részt vevő szervezetei to­vábbra is arra törekszenek, hogy az új alkotmány demokratiku­sabb legyen a hatályosnál, s ezért a legszélesebb körű részvétel­lel, demokratikus előkészítő munkával jöjjön létre.

A benyújtott alkotmánykoncepció ebből a szempontból alap­vetően kifogásolható, hiszen a parlamenti pártokon kívül az elő­készítésben nem vehetett részt intézményesen a társadalom egyet­len más szegmense sem; elveiben szűkíti a közvetlen demokrá­cia érvényesülését; hiányzik belőle az érdekegyeztetés követel­ménye; s nem tekinti alanyinak a szociális jogokat. Mindezek arra a következtetésre vezetnek, hogy:

• a parlamenthez benyújtott tervezetet vissza kell vonni;
• a koncepcióról alapos, hosszabb időtartamú társadalmi vitát kell folytatni;
• a vita eredményeként kialakult új tervezetet lehet csak or­szággyűlési döntésre beterjeszteni.

Amennyiben nem kerül visszavonásra a benyújtott tervezet, úgy a társadalmi szervezeteknek nem marad más választásuk, mint azt ajánlani az állampolgároknak, hogy a majdani népszavazá­son ne támogassák az ellenükre született alkotmány megerősíté­sét.

A nyilvánosságra hozott szabályozási elvekről – a társadalmi vitát elősegítendő – az alábbi véleményt alakítottuk ki:

1. Nem lehet egyetérteni azzal az érveléssel, hogy az új al­kotmány mintegy a rendszerváltozás lezárásának deklarálása­ként, befejezettségének, visszafordíthatatlanságának jelképeként jelenjen meg, hiszen egyrészt az átalakulás folyamata még nem fejeződött be, másrészt az alkotmánynak nem a múltat kell le­zárnia, hanem elsősorban a prognosztizálható jövőbeni folya­matokhoz kell keretet biztosítania. Ebből adódóan az új alkot­mánynak nem az 1990 óta született törvények „beépítésére", ha­nem azokra alapozottan egy előremutató új komplexitás meg­alkotására kell törekednie. Ilyen meggondolásból – az egyéb­ként helyes – normativitás alapelve nem minden részkérdés be­szabályozását jelenti, hanem a keretek nagyobb szabadságfo­kát és a szabályozás értékorientációját. A keretjelleg abban is kifejeződik, ha az alkotmány tartósságát elősegítendő, csupán a maradandó értékek mentén kevesebb kérdést vállal fel, s azo­kat is mindig egyhelyütt, s egyértelmű általános megfogalma­zásban. Ez a követelmény a tervezetben nem érvényesül. Tisz­títani kell a nyilvánosságra hozott koncepciót az átfedésektől, a rövid távú aktualitásoktól is.

2. Az új alkotmány alapvetően azzal haladhatja meg a hatály­ban lévőt, ha a népszuverenitás elvéből kiindulva egységben ke­zeli a demokrácia két összetevőjét: a képviseleti és a közvetlen (részvételi) elemeket. A nyilvánosságra hozott koncepció azon­ban ezen a téren egyoldalúságot jelenít meg; eltúlozza a demok­rácia formális, képviseleti jellegét, s szinte kiiktatja, ellehetetleníti a közvetlen részvételi lehetőségeket. Például:

– Az alkotmányozás alanyaként első helyen nem az Ország­gyűlésre, hanem a Magyar Köztársaság állampolgárainak közös­ségére, nem a jogállamiságra, hanem a népszuverenitásra kelle­ne utalnia.

– Az állampolgárok önkormányzásának lehetőségét leszűkíti a helyi önkormányzatok formális megválasztására – kizárva ezzel a nem pusztán közigazgatási jellegű és a tartalmi önkormányzást az alkotmányból.

-A politikai demokrácia egyik legfontosabb feltételeként he­lyesen megjelenített pártok, többpártrendszer mellett meg sem említi a másikat, a – nemzetközi dokumentumokban egyébként a demokrácia követelményei között a pártokkal ma már egyen­rangúan szereplő – civil társadalmat (szakszervezeteket, társa­dalmi szervezeteket stb.).

– A törvényalkotási eljárás részletei valóban nem igényelnek alkotmányos meghatározást, s ebből következően a házszabály ilyen szintre emelése is szükségtelen. Nem lenne azonban szük­ségtelen a törvénykezdeményezésre jogosultak közé – a közvet­len demokrácia jegyében – parlamenten kívüli szereplőket (pl. Érdekegyeztető Tanács stb.) is megnevezni; illetve a döntésho­zatal előkészítésével összefüggésben a társadalmi vita jogintéz­ményének a szerepét helyreállítani.

-A népszavazás kezdeményezésének ellehetetlenítése, illetve a parlamenti pártoknak való „kiszolgáltatása" jelentős visszalé­pés a demokratikus jogállam megteremthetőségének illúziójából. (Ezt példázza a népszavazás „kétarcúvá" tétele – „ügydöntő" és „véleményező"; jelentős kérdések kiiktatása a kezdeményezhetőségi körből stb.); a közvetlen demokrácia egyéb jogintézmé­nyei, mint például a népi kezdeményezés stb., meg sem említőd­nek a koncepcióban.

-A közvetlen, demokrácia érvényesülésének nézőpontjából meg kellene vitatni az emberi jogok országgyűlési biztosának szere­pét is. Amennyiben az országgyűlési biztosnak az a funkciója, hogy a jogsérelmet elszenvedőket képviselje a törvénykezéssel, a bíráskodással szemben, akkor minden bizonnyal a megbízásá­nak is a parlamenten kívülről kellene történnie.

– Jelentős vívmánya az utóbbi évtizednek az érdekegyeztetés rendszere. Teljességgel érthetetlen, hogy az alkotmánytervezet ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkozik. Itt olyan alkotmá­nyos szabályozást igénylő problémák merülnek fel, mint például a jelenleg létező rendszer törvénybe iktatása; az ÉT törvénykez­deményező, véleményező szerepe stb. Az alkotmánykoncepció előző – igazságügyi minisztériumi – változata például még tar­talmazott egy elképzelést a Gazdasági-Szociális Tanács felállí­tására, de ez az ötlet is feláldozásra került a parlamenti pártok túlhatalmi vágyainak oltárán.

3. A demokrácia képviseleti jellegének torzulását fejezi ki az országgyűlés hatalmának túlhangsúlyozása. A vázolt alkotmány­koncepció szerint a négy évre kapott biankó mandátummal kor­látlan hatalmat gyakorlóvá, szinte ellenőrzés nélkülivé válhat a parlament. Fel kell tenni a kérdést: ki és hogyan ellenőrzi az or­szággyűlést?

– Az országgyűlés az egyetlen alkotmányos intézmény, ame­lyet a megválasztásának időtartama alatt senki nem kontrollál­hat. (Az Alkotmánybíróság csupán a hozott döntések alkotmá­nyosságát vizsgálja.) A parlamentet lényegében csak önmaga osz­lathatja fel. A képviselők szabad mandátummal rendelkeznek, s nem visszahívhatók. A Köztársasági Elnöknek az eddig volt vi­szonylagos „felügyeleti" szerepét is megszünteti az új koncep­ció. A túlhatalomra törekvést jellemzi az is, hogy az országgyű­lés működésével kapcsolatos kérdéseket (pl. tisztségviselőit, bi­zottságait, az ellenzék képviseletét, a képviselőcsoportok szer­veződését stb.) is az alkotmányba kívánják iktatni. Mindez együt­tesen – ha így marad – óhatatlanul is egy szűk réteg hatalmi mo­nopóliumához vezethet. Ennek megakadályozására is lenne cél­szerű a kétkamarás parlamenti rendszer bevezetése. A második kamara – amelynek összetételéről (pl. települési önkormányzat­ok; kisebbségek és nemzetiségek; szakszervezetek; munkáltatói szervezetek; köztestületek; civil érdekképviseletek; egyházak stb.) érdekegyeztető vitát kellene folytatni – láthatná el többek között a kontroll szerepét. Ezzel összefüggésben ismételten napirendre kellene tűzni a képviselői létszám jelentős csökkentésének a kér­dését, a szabad mandátum és a visszahívhatóság problémáját, a képviselői összeférhetetlenséget stb.

-A parlament jellegével és összetételével kapcsolatban is meg­kerülhetetlen a választási rendszer alkotmányos elveinek rögzí­tése. A koncepció megkerüli, illetve a parlamenti pártok közötti legkisebb konszenzus erejéig tárgyalja ezt a társadalom egésze számára egyik legfontosabb kérdést, s ez elfogadhatatlan.

– A törvénykezés szempontjából a hatalmat az országgyűlés és a nép közölt kell megosztani. A törvényeket az országgyűlés hozza, de bizonyos kérdésekben alkotmányos biztosítékokkal ér­vényesíteni kell a népszavazás jóváhagyó, megerősítő szerepét. Ilyen kérdés például az ország szuverenitásának a korlátozása, a katonai vagy politikai szervezetekhez való csatlakozás, a társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres változtatása stb. A benyúj­tott koncepció – elfogadhatatlanul – ezekben a kérdésekben is az országgyűlés döntéseinek kizárólagosságára hagyatkozik.

– A hatalommegosztás témakörében egyéb bizonytalanság is tapasztalható. Az országgyűlés szerepének ellenőrzés nélküli nö­vekedése mellett pl. a Köztársasági Elnök funkciói indokolha­tatlanul jelentős mértékben korlátozódnának. A Köztársasági El­nököt lényegében az Alkotmánybíróság is megfoszthatja a tiszt­ségétől; miközben a képviselőt senki nem hívhatja vissza; a Kor­mánnyal kapcsolatban továbbra is megmaradna – az utóbbi hat év tapasztalatai alapján érthetetlenül – az ún. konstruktív bizal­matlanság indítványának intézménye, vagyis a Kormányfő és a miniszterei csak parlamenten belüli praktikákkal mozdíthatók el hivatalukból.

Ebben a körben még érdemes megemlíteni az olyan hiányossá­gokat is, mint például az, hogy nincs megjelölve, ki választja meg az MNB elnökét, márpedig – ha a kormánytól független is – vala­kinek (pl. az országgyűlésnek) csak köteles lenne beszámolni, főként azért, mert rendelkezési jogosítványokat kapna.

4. Az alkotmánykoncepció egyik értéke az egyéni emberi sza­badságjogok rendszerbe szedése, bár hiányoznak ezen jogok ér­vényesülésének garanciái.

Emellett azonban jelentős visszalépés a korábban szerzett szo­ciális jogok lebontására tett kísérlet:

– Azokhoz a nemzetközi deklarációkhoz, amelyekhez Magyar­ország is csatlakozott, tartozik a szociális jogok egyezségokmá­nya, s többek között ezért sem fogadható el ezen jogok másod­rendűvé való visszaminősítése, illetve érvényesülésüknek bizo­nyos feltételekhez kötése. Nem fogadható el az a magyarázko­dás, hogy hazánk nemzetközi kötelezettségének a megtartása „azonban nem kívánja meg a nemzetközi egyezmények másolá­sát, közvetlen követését". Itt nem lehet „kimazsolázni", vagyis csak azt kezelni alkotmányos alanyi jogként, amit egy bizonyos politikai filozófia, társadalomfejlődési szemlélet szerint annak mi­nősítenek a mai „ügydöntő" politikai pártok.

– Az a jogászi „furfang" sem fogadható el, amely szerint a ha­tályos alkotmányban alanyi jogként deklarált „egyes szociális jo­gok… valójában csak az állam intézményvédelmi kötelezettsé­geként érvényesülhetnek", s ez a kötelezettség már „az állam mindenkori teherbíró képességéhez igazodik". Vagyis, ha megkü­lönböztetik az „alanyi jogokat" és azokat a jogokat, amelyek „ál­lami kötelezettségvállalásként megfogalmazható emberi jogok", akkor ez utóbbiakat nem feltétlenül kell garantálni. Ha kiveszik ezeket a jogokat az alanyiak közül, akkor már lehetővé válik, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok szerint ítéljék meg az „ál­lam teherbíró képességét", s azt is, hogy ezt a képességet hasz­nálják-e és miként a szociális jogok – lakáshoz, munkához, szo­ciális biztonsághoz, család védelméhez stb. való jog – érvénye­sítésére. Ez a „furfang" olvasható ki abból a szabályozási elkép­zelésből, miszerint a kormányprogram közjogi jellegét is meg kell szüntetni. Márpedig a XXI. század küszöbén vannak olyan civi­lizációs minimumok, amelyeket hazánkban is elértünk az elmúlt évtizedekben, s amelyek olyan szerzett jogokat jelenítenek meg, hogy nem diszkriminálhatok.

Budapest, 1996. április 9.

„A parlamenti demokráciában a nép azt választja meg vezetőnek, aki­ben bízik. Aztán a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjá­tok be a szátokat és engedelmes­kedjetek! Aztán négy év múlva a nép újra ítél, hogy másnak engedel­meskedhessek." (Max Weber és Ludendorff tábor­nok közötti párbeszéd parafrázisa.)

Társadalmi vitára bocsátotta a Parlament Alkotmányelőkészítő Bizottsága (továbbiakban: AEB) az új Alkotmány szabályozási elveit. A társadalmi vita célja az lehetne, hogy korrigálja azokat az egyoldalúságokat, melyek a bizottságosdi kompromisszumok eredményeként adódtak. Tudvalévő ugyanis, hogy a kilenc hó­napos előkészítő munka során a bizottság a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedett. „Ritkán kellett alkalmaznia azt a szabályt, hogy igenlő szavazat vagy az MSZP egyetértésének hiányában az adott kérdésben a hatályos alkotmánynak megfe­lelő rendelkezést kell előterjeszteni. A megegyezés érdekében a képviselőcsoportok sok esetben kölcsönösen engedtek állás­pontjukból, így a Javaslat minden részletében természetesen nem tükrözi valamennyi párt alkotmányjogi felfogását, hanem a közösen elfogadott kompromisszumokat tartalmazza." (Idézete­ink az április 1-én a Népszabadságban közzétett szövegből va­lóak.) Éppen itt kezdődnek a problémák. Ezzel a döntéshoza­tali eljárással ugyanis aligha születhetett jobb eredmény, mint ami született. A szakmai átgondoltság és koherencia – megítélésünk szerint – lényegesen alacsonyabb fokát ered­ményezte, mint a korábbi Igazságügyi Minisztérium által ké­szíttetett szabályozási koncepció (1995. március, 100 o.), vagy mint a Bragyova András jogtudós által írt koncepció (Az új alkot­mány egy koncepciója. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet és KJK, 1995). Így aztán valóban volna mit korrigálni az AEB tervezetén, hiszen a pártok „nemzeti konszenzusra" törekvő bizottságosdi kompromisszuma jelentősen alulmúlja elődjeinek produktumát.

A dolog természetéhez tartozik, hogy nem is lenne érdemes teljes részletességében értékelnünk egy olyan produktumot, amely még közel sem végeredmény. Hiszen számos nyitva ha­gyott kérdés mellett az elvek, akkor, amikor normaszöveg for­máját öltik, jelentősen módosíthatják az összképet. Épp ezért csak az Alkotmány strukturális, csomóponti kérdéseit kívánjuk jellemezni és értékelni. De tisztázni kívánjuk azt is, hogy milyen alapon. Jelen kritikánkban elfogadjuk ugyanis a mai politikai re­alitások által kijelölt átfogó kereteket és előfeltevéseket, amelyen ez az alkotmányozás nyugszik. Azt, hogy a polgári demokrati­kus, jogállami berendezkedés parlamentáris – és nem fél vagy egészen prezidenciális – kormányformájának kereteiről van szó, s nem új perspektívákat nyitó, hanem lezáró jellegű alkotmányo­zás van napirenden. Sem az állam- és kormányforma, sem pe­dig a társadalmi berendezkedés keretfeltételeit nem változtatjuk meg tehát, hanem ezen a paradigmán belül bíráljuk a tévutakat, a hiányosságokat, a következetlenségeket. Szükséges ezt le­szögezni, mert természetesen a keretfeltételek elméleti, radiká­lis kritikájával is érdemes foglalkozni – ahogy egyes civil szer­vezetek ezt már eddig is megtették -, de gyakorlati konzekven­ciája egy ilyen intellektuális magatartásnak itt és most aligha van. Ezért és ennyiben az axiómákat tagadó, megváltoztató pozíció­kat most nem aknázzuk ki.

A fent említett eljárási szabályok eredményeként két ponton a régi Alkotmány megoldása maradt hatályban. A Köztársasági Elnök közjogi státusza és a Parlament egykamarás jellegének kérdése nem kapta meg a szükséges öt szavazatot. Nézzük elő­ször e két kérdést. Mindkét eset azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szereplői lényeges módosításokban nem tudtak megegyezni. A Köztársasági Elnökkel kapcsolatos jogkörök meglepő mó­don még vékonyabbak, mint a jelenleg hatályos Alkotmányban. Súlytalan, szimbolikus figura marad, aki ahelyett, hogy a hata­lommegosztás tendenciáját erősítendő, semleges államfőként bizonyos jelölési, kinevezési jogkörökkel gyarapodott volna, még gyengébbé vált, mint jelenleg.

Elméletileg sok érv szól egy parlament kétkamarás mivolta mellett. Lehetőséget teremthet egy második kamara léte olyan érdekeknek és értékeknek a törvényhozási munkába való meg­jelenítésére, melyek az általános választójog alapján szervezett reprezentáció egykamarás megoldása mellett keresztülvihetet­lenek. A civil szervezetek, a köztestületek, az önkormányzatok, a nemzeti kisebbségek és az egyházak rendelkeznek olyan sa­játos nézőpontokkal, melyeket a rájuk vonatkozó jogalkotási fo­lyamatban figyelembe kellene venni. Az már bizonyos értelem­ben csak jogtechnikai kérdés, hogy a jogalkotási folyamat mi­lyen pontján történik ez. A törvénytervezetek készítése közben, a törvények parlamenti elfogadása előtt – ebben az esetben a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés elvi formáit kellett volna rögzíteni a koncepcióban – vagy utólag, a második kamarában gyakorolnának ellenőrző szerepet a törvények megfelelő tartal­mát illetően e szervezetek. Elvileg mind a két megoldás alkal­mas a törvényhozás minőségének javítására. Az azonban biz­tos, hogy az az út „járhatatlan", amit az AEB javasol: sem a tár­sadalmi-gazdasági érdekegyeztetést nem tekinti alkotmányos szabályozást igénylő kérdésnek, sem pedig a második kamara felállítását nem vállalta.

Mindent figyelembe véve utóbbi döntését illetően akár egyet is érthetünk a bizottsággal. Ugyanis a jelenlegi 386 fős alsóház mellett igen csak felesleges luxusnak tűnne egy felsőház felállí­tása. A Magyarországhoz hasonló lélekszámú országok muta­tóit figyelembe véve egy 220-250 fős parlament bőven elégsé­ges volna. Ráadásul egy második kamara esetében fennáll a potenciális veszélye – noha ez nem szükségképpen van így – egy politikai arisztokrácia kitermelődésének. Ha pedig a vá­lasztójogot nem módosítják az alsóházi létszám jelentős csök­kentését maga után vonó módon, akkor tényleg nincs szüksé­günk felsőházra. De ha nincs, akkor annál nagyobb szükség volna a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés formáinak és alapjainak alkotmányos szintű védelmére. Látható, hogy a bi­zottsági kompromisszumok eredményeként nem sikerüli aszó­ba jövő többféle megoldásból szakmailag, belső összefüggé­seiben átgondolt megoldást találni. E negatív eredmény úgy gondoljuk visszamenőleg minősíti az eljárási, döntéshozatali folyamatot. Valószínűleg nem szerencsés megoldás, ha „a tűz­oltózenekar magának írja a kottát". Márpedig éppen ez történt. Az alkotmányozó hatalomnak nem lenne szabad egybeesnie a törvényhozó hatalommal. Félünk, hogy a szakmai-társa­dalmi vita tapasztalatainak esetleges érvényesítése sem fog­ja megoldani az egybeesés szülte diszfunkciókat. Sőt, egy ilyen mértékben minden lényeges döntési kompetenciát magánál összpontosítani kívánó parlament esetében még akkor is némi naivitás részünkről annak feltételezése, hogy tanulni kíván a szakmai-társadalmi vitából, bírálatokból, ha a szöveg – helye­sen – az „Országgyűlést és a Magyar Köztársaság polgárai­nak közösségét" együtt jelöli meg az alkotmányozás alanya­ként.

Vegyük a koncepció újító törekvéseit. Szerkezetében és a tar­talomra kihatóan is előrelépést jelent, hogy az emberi és állam­polgári alapjogok, továbbá a jogrendszert és a jogalkotás sza­bályait tartalmazó (III. rész) fejtegetések részletesek, és meg­előzik az államszervezeti kérdések kifejtését. A jogállam formá­lisan vett kritériumainak a megoldások – széles jogvédelmi rend­szer, külön Alkotmányvédelmi fejezet beiktatása a jogrend alkot­mányossági kontrolljára hivatott Alkotmánybírósággal és a 'nép ügyvédjével', az ombudsmannal – véleményünk szerint megfe­lelnek. Az alapjogok katalógusa igen széles, a jogok korlátozá­sának lehetőségeivel és feltételeivel és a korlátozás kizárásá­nak szabályaival sok passzus foglalkozik.

Az ebben a körben fellelhető pozitívumok sem feledtethetnek azonban két problémát. Egyrészt azt, hogy a tulajdonra és az öröklésre vonatkozó elveken túl nem találunk iránymutatást a tulajdoni rendszer jellegéről: az vegyes tulajdonú, szektorsem­legességgel, mint a jelenleg hatályos alkotmányban, vagy a gaz­daság feletti magánhatalom túlsúlyát tekinti-e alkotmányosnak? Akár egyik, akár másik – természetesen sokatmondó a hallga­tás is -, szívesen hallanánk arról: vannak-e a nemzet elidege­níthetetlen tulajdonában lévő javaink (mondjuk például: föld, föld méhének kincsei, levegő), létezik-e az államnak tartós, nem vál­lalkozói vagyona (pl. MÁV, Magyar Posta, infrastruktúra), mi az önkormányzati és a szövetkezeti tulajdon alkotmányos státusza? Másrészt a második generációs emberi jogok kérdéséről, a gaz­dasági, szociális és kulturális jogok redukáló szabályozásáról van szó. A szabályozási elvek az emberi jogok között szabályozan­dó olyan alanyi jogoktól, mint az élethez, az emberi méltóság­hoz, a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogtól stb. elkülönítve kezeli az új alkotmányban úgynevezett nem alanyi jogként, hanem csak állami kötelezettségként megjelenhető gaz­dasági, szociális, kulturális jogokat. Változnak az idők, változ­nak a megoldások – mondhatnánk. Nyilván az, hogy a munká­hoz való jog már nem jelenti a munkához való jogot, mint az „át­kosban", hanem olyasmit, mint „a munkahely szabad megválasz­tása, tisztességes megélhetést biztosító méltányos munkabér­hez, az egyenlő munkafeltételekhez, a biztonságos és egész­séges munkakörülményekhez való jogot" – ebbe a kategóriába esik. Miért? Azért mert magunk sem láttunk olyan kapitalista tár­sadalmat, ahol a munkához való jog azt a másik értelmet nyer­hetné. Hiszen akkor nem lenne szabad munkaerő-piaci alku, aminek működéséhez valóban el kell választani a termelőt köz­vetlen munkafeltételeitől. Létre kell hozni azt a polarizációt, ami­nek egyik pólusát a munkaerejét áruba bocsátó szabad bér­munka rendelkezésre állása képezi, a munkanélküli tartalékhad­dal, másikat pedig, a privatizáció eredményeként, a vagyonos és tulajdonos osztályoké. Ahol pedig ez így van, ott fő szabály­ként nincs és nem is lehet a teljes foglalkoztatottság értelmé­ben vett munkához való jog. Ezért az állam csak olyasmikre vál­lalhat kötelezettséget – jó lenne, ha eleget is tenne ennek -, mint amit idéztünk.

De mi a helyzet a szociális biztonságunkkal, az egészségünk­kel? Hogy lehet az, hogy itt az alapjogok nemcsak hogy átsorol­tattak a nem alanyi jogok közé, hanem még azt a jogilag rossz arcukat is mutatják, hogy semmiféle garanciájuk nincs. Márpe­dig ha nincs egy alapjog mögött garancia, az azt jelenti, hogy kiüresedhet, tartalmát veszítheti, átalakítható. Semmi sem aka­dályozná meg azt, amit éppen az alkotmányos alapjognak kel­lene megakadályoznia, tudniillik, hogy a társadalombiztosítás átalakulhasson biztosítási vállalkozássá. Az egészséghez való jog okán, az önhibájukon kívül egészségromlást, balesetet, ká­rosodást szenvedettek számíthassanak az egészségbiztosítási ellátásra, vállalkozói profit-kalkulációtól függetlenül. Semmi sem akadályozná meg, hogy előbb az alapjogok, majd az alapok, azaz a társadalmi szolidaritás elve eltűnjön, s az üzleti kalkulá­ción alapuló szolgáltatássá váljék, amit az vesz igénybe, aki meg tudja fizetni. A piaci verseny elve tehát – ahogy a kultúra terüle­tén ez már megtörtént – kiszoríthatja a gazdasági és szociális alapok és jogok területéről is a társadalmi szolidaritás ezen mi­nimális kötelékeit. Ez esetben végeredményben csak az történ­ne, hogy hayeki elméleti és thatcheri gyakorlati következetes­séggel felszámolnák az erőforrások közösségi alapokba össz­pontosításának szabadságkorlátozó, „totalitárius" megoldásait – s immáron az egymással szabadon versengő egyének piaci integráció szabályozta területévé tennék az egészséget és a szociális biztonságot. A versenytársadalom piaci igazságossági maximáit következetesen alkalmaznák. Azt, hogy a szabadság ez esetben kinek a szabadsága, már ide sem kell írnunk. Len­ne tehát mit korrigálni a tervezeten az alapjogok összefüggé­sében is.

A tervezet alapvető és koncepcionális gyengesége abban az államelméleti tételben foglalható össze, hogy a népszuvereni­tást parlamenti szuverenitássá degradálja. Számos bizonyí­ték van erre vonatkozóan. Sokat mondó, hogy amíg a jelenlegi alkotmányban „a nép a hatalmat képviselői útján és közvetlenül gyakorolja", az új tervezet szerint „a nép a hatalmat elsősorban választott képviselői útján gyakorolja, törvényben meghatározott esetben azonban népszavazást kell, illetőleg lehet tartani". Ha figyelembe vesszük, hogy az állampolgárok kezdeményezte és nem helyi, hanem országos szintű népszavazást csak egyetlen esetben ismer el a koncepció, nevezetesen a már megalkotott törvény hatályon kívül helyezéséért tenné lehetővé, akkor lát­ható a képviseleti, közvetett demokrácia elvének dominanciája a közvetlen demokrácia elve felett. Összhangban azzal, hogy a tervezet a kötetlen képviselői mandátumnak (a visszahívható­ság kiiktatásának) álláspontján áll, mint ahogy a Köztársasági Elnököt is – biztos, ami biztos – a Parlament választaná meg számunkra. Mindezek után állítható, hogy ha minden így ma­radna, és az új Alkotmányt „…az Országgyűlés tagjai kétharma­dos többségével fogadja el, majd azt népszavazásnak kell meg­erősítenie", akkor a nép mint a hatalom forrása saját akaratából egyszer s mindenkorra kiszavazná magát a hatalomból. Szép teljesítmény lenne!

Más kérdés, hogy ha figyelembe vesszük az alkotmányozás körüli nagy taktikai és politikai csatározásokat, akkor közel sem biztos, hogy eljutunk a végszavazásig, és az azt szentesítő nép­szavazásig. Ugyanis a tervezet nemcsak szakmai körök jogo­sult kritikáit váltotta ki, hanem mintha már megalkotói közül is többen elrettentek volna munkájuk eredményétől. Végeredmény­ben előállhatna egy olyan helyzet, amelyet szándékai szerint, szubjektíve senki sem akart, mégis ez determinálná az új Al­kotmányt. A kisgazdák, radikális ellenzéki taktikájuk következ­tében – „hausse-ra játszanak" – eddig sem támogatták az alkot­mányozást, újabban pedig mintha a KDNP és a magyar demok­rata pártok ódzkodnának. Ami pedig az MSZP-t illeti: mégiscsak furcsa volna, hogy 54,5%-os parlamenti többség birtokában egy olyan Alkotmányt segítsen életre, amely a legkevésbé sincs össz­hangban a párt érdekeivel és hirdetett szociáldemokrata jelle­gével. A tervezet hatalommegosztást gyengítő tendenciái, a köz­vetlen demokrácia nagymérvű degradálása, a társadalmi érdek­egyeztetési, együttdöntési értékek hiánya, a második generáci­ós emberi jogok inkább liberális, mintsem szociális felfogásának megjelenése a tervezetben aligha válna az MSZP dicsőségére. További ellentmondás, hogy a mindenáron való úgynevezett hatpárti alkotmányozásra törekvés töretlen szándéka mentén való cselekvés mennyire tűnik megalapozottnak, akkor, amikor saját koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel sem igazán sikerült közös álláspontokat kialakítania. Ezért valószínűsíthető, hogy a folyamat akár meg is rekedhet.

Kétségtelen ugyanis, hogy a politikai mélyáramlatok 1989­1996 közötti tartós kompromisszumának megbontása e válto­zatlan szereplők számára túlságosan is nagy kockázatnak tű­nik. Hegyek vajúdását ezért könnyen követheti egerek szüle­tése. Viszont ez a csekélyebb eredmény is szükséges lehetne, ha figyelembe vesszük, hogy az új Alkotmány indokoltságát nem csak politikai szempontok, hanem a jogrendszer intézményei­nek tökéletesítése is kellene hogy motiválja. Itt ugyanis az a helyzet, hogy hét év tapasztalata után lenne mit alkotmányo­san rögzíteni. Gondoljunk csak arra, hogy számos új intéz­mény született ebben az időszakban (Köztársasági Elnök, Al­kotmánybíróság, önkormányzati rendszerre való áttérés, Szám­vevőszék, Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosai), és in­tézményi, döntési kompetenciáik pontosító, magasabb szin­tézist teremtő újraszabályozása mellett sok érv szólna. Hogy az alkotmányozás politikai és jogi aspektusai közül érvénye­sülni tudjanak az utóbbiak, ahhoz az kellene, hogy az előzőek egyensúlya ne bomoljon meg. Ez idő szerint éppen ez nem lát­szik biztosítottnak, s ez a körülmény löki a folyamatot a cseké­lyebb súlyú alkotmányjogi reform (vagy éppenséggel az elle­hetetlenülés) felé.

Summa summarum: némi cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy minden botnak két vége van. Erről a konstrukcióról is el lehet mondani – ha valaki nagyon szereti a parlamenti hatalom koncentrációját – hogy egyfajta „westminsteri modell"felé megy. (Azt már nehezebb lenne hozzágondolnunk ehhez az értékíté­lethez, hogy ettől a modelltől a valóságos Anglia viszonyait fog­juk átvenni, átplántálni idehaza.) Ha viszont kevésbé lelkesed­nénk az ilyesmiért, vagy polárisán ellentétes megítélés vezet­ne, akkor alighanem „parlamenti kretenizmusnak" minősíthető e dokumentum fő törekvése. Ha komolyan vesszük, hogy az álla­mot alkotó citoyeneknek, éppen mint a hatalom forrásainak köz­vetlenül és közvetve részt kell vállalniuk az őket érintő döntési folyamatokban, akkor a modern participációs és együttdöntési értékeknek a hiánya következtében a tervezetben kiskorúra si­keredett az állampolgár. Jobb, ha a készen talált pártelitek kö­zül választ magának négy évenként egyszer a polgár, hogy utá­na teljesen rájuk bízza magát, mint ha jelen lenne a hatalom­ban és a hatalom körül – ez a koncepció nem is olyan rejtett üzenete. Határozottan érezhető a tervezeten, hogy demokrácia­felfogása az egymással versengő elitek helyzetét akarja stabili­zálni, sőt megörökíteni. Ettől pedig – ugyebár – messze esnek a demokratikus közéletiség, a politikai közösséget alkotó tartal­mas demokráciafelfogások. Ahol nemcsak az állami szervek el­lenőrzik egymást, hanem az egyén is az államot. Láttuk, még nem tart a tervezet ott, ahol a Schumpeter-Dahrendorf elméleti vonulat, hogy a nem-részvétel politikai kultúráját a demokrácia működésének előfeltételévé tegye. Ugyanis számukra a töme­gek potenciális totalitárius lázadásaikkal egyenesen a rendszert fenyegető tényezők. Velük szemben az elitek a rendszerfenntar­tó erők, s a rendszer akkor és csak attól demokratikus, ha a tö­megek választhatnak uralkodót az egymással versengő elitek közül. A vezetésre szoruló és ezért vezért kereső tömegek és az aktív, történelemformáló elitek szerepleosztásában pedig a reprezentáció kötelezően kötetlen. Az ellenőrzés és a vissza­hívhatóság az elitek ezen perspektívájából totalitárius-gyanús. Szóval itt még nem tart a tervezet – lehet persze, hogy ez csak idő kérdése -, de egyesek hamar feledték, hogy 1989 nyarán még demokratikusnak minősített eszközként éltek a visszahívás intézményével.

A polgári demokrácia elitista és nem-elitista változatai, és a szociális jogállam versus jelzőtlen, liberális jogállam közötti in­tézményesedés az alkotmányozás mozgástere és tétje.

1. A fenntarthatóság a környezet-gazdaságtan egyik kulcssza­va, de egyben a környezetvédelmi viták divatos jelszava is. Kulcs­szó, amely magában foglalja a gazdasági növekedés modelljé­ben szükséges változásokat „Észak" modern ipari államaiban csakúgy, mint a déli félteke fejlődő világában, hiszen a monetá­ris gazdaságok mennyiségi növekedése nem fenntartható, ha a környezet minőségi állapotát nézzük. Az energia- és anyagfo­gyasztás, szilárd, folyékony és gáznemű hulladékok kibocsátá­sa több mint sok, ha tekintetbe vesszük az erőforrások újrater­melődését és a környezet természetes asszimiláló kapacitását. Ugyanakkor a fenntarthatóság divatszó is, mert a fogalom ana­litikai tartalma sokkal kevésbé kiforrott, mint amilyen gyakran normatív jelentést tulajdonítanak neki.

2. A modern tőkés gazdaságok a „kemény költségvetési korlá­tot" követik. A világ pénzügyi piacai és azok dinamikája mozgat­ják őket; semmilyen külső korlátját nem ismerik a profitszerzés­nek és a felhalmozásnak. Arisztotelész óta tudjuk, hogy egy monetáris gazdaság nem vesz tudomást emberi és természeti határokról. Az arisztotelészi kritika egy modern változatát adja Polányi Károly jól ismert interpretációja a piacgazdaságba való nagy átalakulásról, ahol is meggyőzően mutatja be, hogy egy szabadpiaci rendszer rendkívül károsan hat a munkára (a"munkaerőpiac egy „ördögi malom") és a természetre mindaddig, amíg nem érvényesül politikai kényszer a társadalomból „kiágyazó­dott" gazdasági mechanizmusra.

3. A fenntarthatóság egy sor olyan intézkedést jelent, amely a gazdasági szereplőket a pénzügyi és gazdasági kényszerektől eltérő korlátok közé szorítja: az örökké tartó növekedéssel szem­beni természeti korlátok közé. Ezek a korlátok kifejezhetők olyan termodinamikai törvényekkel is, mint az a szabály, hogy annak érdekében, hogy túléljünk egy véges világban, ne növeljük az entrópiát jobban, mint feltétlenül szükséges. A fenntartható gaz­dasági cselekvés legjobb módja az lenne, ha egyáltalán nem növekedne az entrópia. Egy anyag- és energia-átalakító gazda­sági folyamat ilyen kimenete csak akkor lehetséges, ha megúju­ló energiát és anyagokat használunk, vagyis csak napenergiát és nem fosszilis energiát, s csak megújuló erőforrásokat hasz­nálunk a kimerülök helyett.

Természetesen a fenntarthatóság ilyen erős meghatározása a termodinamikai törvényekkel csak egy elméleti konstrukció: a gyakorlatban teljesen lehetetlen ezt a szabályt követni, amíg a gazdasági rendszer fosszilis energiákra és nem-megújuló anya­gokra épül. A fenntarthatóságot ezért csak a gazdasági és a társadalmi rendszer radikális átalakításával lehet elérni. Ez nem reális perspektíva a század végén: bár nem kevés ökológus kiemeli a radikális változás szükségességét a termelésben és az újratermelésben, hogy elkerüljünk egy ökológiai kataszt­rófát a bolygónkon. Ám más politikai folyamatokkal összehason­lítva a fenntarthatóság szabályainak teljesítése Európában úgy írható le, mint egy egyre kevésbé radikális folyamat. A kiágyazódás folyamata nyilvánvalóan sokkal gyorsabb volt, mint a visszaágyazódás folyamata lehet.

4. Az Európai Egységokmány (1986) óta a környezetvédelem ökológiai kérdései az Európai Szerződésben vannak lefektetve. Az 1993-as Fehér Könyv az ökológiai kérdést a fenntarthatóság címkéje alatt tárgyalja az utolsó fejezetben, amely az „al­ternatív gazdasági mo­dellekről" szól. Az egyes országok szintjén a környezetvédelem és az öko­lógiai témák egyre fontosabbak, amióta a zöld pártok és az ökológiai ori­entációjú irányzatok a ha­gyományos pártokban megjelentek. A Világbi­zottság a Környezetért és Fejlődésért jelentése (Brundtland Jelentés) 1987-ben meglehetős hatást gyakorolt az ökológiai témákról folyó politikai vitákra Eu­rópában, különösen azért, mert ezt a jelentést támogatta az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiro-i Konferenciája a Környezetről és a Fejlődésről, Az Európai Unió röviddel a maastrichti konferencia után – amely a monetáris célok túlhang­súlyozását hozta az európai egyesülési folyamatban – kényte­len volt néhány ökológiai célt elfogadni: a széndioxid kibocsátá­sának csökkentése, a hulladék-export csökkentése (Basel­egyezmény), a környezetvédelmi segélyekre vállalt kötelezett­ségek és a „globális környezeti alapok", a „pilóta-program" Bra­zíliában stb. A legfontosabb politikai ügy a környezetvédelmet tekintve kétségtelenül az éghajlatot befolyásoló gázok kibocsá­tásának csökkentése. Ez azért van így, mert időközben nyilván­valóvá vált, hogy a kibocsátási szint 25-30%-os csökkentése 1987-ben csak akkor lehetséges, ha strukturális változások kö­vetkeznek be a szállításban, az energiatermelésben és -elosztásban, a hulladékkezelésben, a várostervezésben, a mezőgaz­dasági politikában stb. Így egy fenntartható környezetvéde­lem célkitűzése Európában strukturális társadalmi, politikai és gazdasági változásokat előfeltételez. Nem túl valószínű, hogy ezek a változások súlyos társadalmi és politikai konfliktu­sok nélkül zajlanának le.

5. Az elmúlt év során olyan nem kormányzati környezetvédő szervezetek (NGO), mint a Föld Barátai (Friends of the Earth), a BUND vagy a MISEREOR, megbíztak kutatóintézeteket, hogy vizsgálják meg a fenntarthatóság feltételeit egyes országokra és Európa egészére nézve is. Ennek köszönhetően ma olyan érté­kes tanulmányokkal rendelkezünk, mint a "Fenntartható Hollan­dia", a „Jövőorientált Németország" (zukunftsorientiertes Deutschland), a „Fenntartható Ausztria", a „Fenntartható Euró­pa" (Spangenberg: Sustainable Europe. Wuppertal Institut für Klima, Umwelt, Energie, 1995. szeptember). Ezek a kutatások használják a „környezeti tér" fogalmát, amelyet Opschor és Constanza vezetett be. A „környezeti tér" egy társadalomban tar­talmazza a természeti erőforrások azon együttesét, amelyet a társadalom anélkül használhat fel, hogy kárt tenne a földi ter­mészetben. Vagyis a környezeti tér kifejezésnek van egy fizikai aspektusa és egy normatív-disztributív aspektusa: a fizikai as­pektus az említett fenntartható Európáról szóló tanulmányokban elég jól ki van dolgozva: alapvetően a természeti erőforrások aktuális fogyasztását veti össze a fogyasztás azon szintjével, amely megfelelne a környezeti tár dinamikus természeti adott­ságainak. Ezt az összehasonlítást elvégezve a Németországról szóló tanulmány szerint 2050-ig az energia- és anyagfogyasz­tásban 80-90%-os csökkentést „kell" elérni. Európa esetében, amennyiben a fenntarthatóságot megcélozza, 2010-ig a szén­dioxid kibocsátásának 26%-os csökkentése szükséges. Az el­sődleges energiafogyasztás szükséges csökkentése 21%-os a fosszilis és 100%-os a nukleáris energia esetében. Egy ener­giaválságot elkerülendő, a megújuló energiák használatát 74%-kal kell növelni. Ugyanilyen vagy hasonló csökkentési forgató­könyveket dolgoztak ki a vízre, a nyersanyagokra, az anyagok­ra és az „épített környezet" térigényére.

6. Túlzás nélkül állítható, hogy az ökológiai leromlás forgatóköny­vei drámaiak. A probléma ezekkel a tanulmányokkal az, hogy feltételezik: a gazdasági rendszer, a társadalom, az egyéni vi­selkedés és a politikai magatartás evolutív módon alkalmazkod­hat az anyag- és energiahasználat radikális változásaihoz. Az uralkodó hiedelem a következő: a modern gazdasági trendek, mint az úgynevezett „dematerializáció" a gazdasági tranzakci­ókban, a „hatékonysági forradalom" az energiahasználatban, összhangban vannak a fenti értelemben vett fenntarthatóság el­érésével. Ezek a feltételezések azonban aligha reálisak. Termé­szetesen a harmadik szektor növekedésének köszönhetően a gazdaság úgynevezett dematerializációja bizonyos mértékben megvalósul. Ám ma a legtöbb szolgáltatás termelés-orientált vagy pénzügyi és biztosítási szolgáltatás, amelyek világméretekben gyorsítják meg a tőke körforgását. Elég valószínű, hogy e kör­forgásnak a pénzügyi szolgáltatások és egyebek általi felgyorsí­tása a termelés gyorsulását okozza, mivel a termelő tőke része az általános forgási folyamatnak. A termelés gyorsuló növeke­dése viszont nagyobb anyag- és energiafogyasztást kíván.

7. A „hatékonysági forradalomra" vonatkozó várakozások, bár nagyon kedveltek az ökológiai technokraták között, dé­libábnak bizonyulhatnak. Hatékonysági forradalmak eléggé gyakoriak a tőkés termelési mód történelmében; melléktermé­kei a technikai haladásnak, a tőkefelhalmozásnak, a termelékeny­ség növekedésének. Ma a hatékonysági forradalom egyetlen új dimenziója a XIX. századi hatékonysági forradalmakkal össze­hasonlítva talán csak a fosszilis energiahordozókról az élőmun­kára való áttérés lehet. Ez azonban visszájára fordítaná a tőkés társadalmak alapvető tendenciáját, a munka tőkével való helyet­tesítését.

8. Egy másik megközelítése a szükséges ökologikus átalakítás­nak az emberi viselkedésre és cselekvésekre vonatkozó új nor­mák kialakítása („Leitbilder") a társadalmi és egyéni életben csak­úgy, mint a munkafolyamatokban: több önállóság, újrafelhasz­nálás lineáris termelési folyamatok helyett, „a piac zölddé téte­le", „a kicsi szép" stb. Ezeket az ökológiai normákat mind emlí­tették az idézett tanulmányok. Ám egy kérdés még mindig idő­szerű, minthogy ezek a kutatási programok válaszolatlanul hagy­ták: vajon az ökológiai normák konzisztensek-e egymással? Va­jon ezek a normák alkalmazhatók-e a Föld minden társadalma számára, vagy ütköznek más társadalmi és vallási normákkal? Megvalósíthatók-e a társadalmi intézményrendszer megváltoz­tatása nélkül? Ezen kérdések mélyebb elemzése nagy valószí­nűséggel megmutatná, hogy a normák se nem konzisztensek, se nem globalizálhatók egykönnyen, se nem kompatibilisek a modern ipari társadalmak intézményrendszerével.

9. Az Európai Közösség Bizottságának már említett Fehér Köny­vében a fenntarthatóságot csak az utolsó fejezetbe illesztették be, míg a könyv más fejezeteiben az európai modernizáció egy teljesen fenntarthatatlan tervezete szerepel: az energia- és a te­lekommunikációs hálózat, a szállítási lehetőségek méretbeli nö­velése és alapvető fejlesztése annak érdekében, hogy könnyít­sék a szállítást északról délre, keletről nyugatra és vice versa egész Európán keresztül. A deklarált cél, Európa nemzetközi ver­senyképességének növelése (Amerikával és Japánnal szemben) a termelő és a nem termelő infrastruktúra modernizálásával és a termelékenység növelésével abszolút fenntarthatatlan elkép­zelés.

10. Összefoglalva: Európában a fenntarthatóságról még folyik a vita. A szükséges csökkentésekre vonatkozó forgatókönyvek is­mertek. Ám az első lépés a fenntartható Európa felé még várat magára. A fenntarthatóságról szóló párbeszédnek figyelembe kell vennie azt, hogy nem elegendő kidolgozni a csökkentési terve­ket az anyag- és energiahasználatra, és „Leitbildereket", egyéni cselekvési normákat alkotni. Ugyanilyen fontosak a társadalmi változtatások, olyan társadalmi és politikai intézmények és sza­bályok létrehozása, amelyek képesek működtetni egy „fenntart­ható európai gazdaságot".

(Fordította: Heltai László)

A Világbank akkori alelnöké, az ÜSA jelenlegi pénz­ügyminiszter-helyettese, a Nobel-díjas Paul Samuelson unokaöccse, a Harvard Egyetem professzora, Lawrence Summers által 1992-ben hírhedtté tett környezetgazda­sági szakkifejezés. Lényege, hogy használója különb­séget tesz a világ különböző országai, ország csoportjai, régiói között aszerint, hogy a mindenkit érintő környe­zetszennyezés terheiből ki milyen arányban veszi ki ré­szét. Alulszennyezettnek számít az a térség vagy ország, amelyet a világnépességből és a természeti környezet­ből való részesedése alatti arányban érintenek a külön­féle környezeti károk.

Közgazdaságilag az alulszennyezettség problematiká­ja összefüggésbe hozható az úgynevezett potyautas problémával. Eszerint egy adott közösség közös költ­ségeiből mindenkinek egyformán illik kivennie a ré­szét. Vannak azonban olyanok, akik ügyeskedéssel, kis­kapuk megtalálásával, mondvacsinált szempontokra hivatkozva kivonják magukat a rájuk méltányosan ki­rótt teher viselése alól. Ilyen esetben a közösség egé­szét képviselő szervezetnek vagy személyeknek fel kell lépniük az egyensúly helyreállításáért.

Lawrence Summers titkosnak szánt, ám a sajtóban mégis megszellőztetett tanulmánya értelmében korunk ökológiai potyautasai a harmadik világ országai. A fej­lett tőkés országok (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) a terület és népesség egységére vetítve egyaránt jóval szennyezettebbek, mint a latin-amerikai, afrikai, dél-ázsiai területek. Ezért indokolt, hogy az erő­sen környezetszennyező iparágakat, termelési részfolya­matokat az utóbbi térségekbe telepítsék ki.

Hasonlóképp kívánatos lenne – érvelt Summers -, hogy azokat a munkafeladatokat, amelyek hosszú tá­von okoznak súlyos, esetleg halálos kimenetelű egész­ségkárosodást (ilyenek például a higany vagy ólom gya­kori érintésével járó tevékenységek), áthelyezzék olyan régiókba, ahol a népesség születéskor várható életkora negyven és ötven év között van. így az a munka, amely halált okozónak tekinthető például az Egyesült Álla­mokban vagy Németországban, nem kap ilyen minősí­tést a harmadik világban, hiszen a károsodó egészségű alkalmazottak a betegség kibontakozása előtt, más okok (éhínség, fertőző betegségek, népirtás stb.) következtében nagy valószínűséggel elhaláloznak.

A Világbank már korábban, a tudományos alátámasz­tás megszületése előtt is sokat tett azért, hogy az embe­riség különböző csoportjai közötti Ökológiai tehervise­lés arányai kiegyenlítődjenek. A nyolcvanas évek ele­jén az Amazonas őserdőn keresztül vezető autópálya építését finanszírozták, a kilencvenes évek elején pe­dig Thaiföldön finanszíroztak vízierőmű-építést, amely tönkretette a Mekong folyó ökoszisztémáját. A számos világbanki támogatással épült infrastrukturális projekt által lakóhelye elhagyására kényszerített emberek szá­ma ma már milliós nagyságrendben mérhető. A nyolc­vanas évek adósságválságának kezeléseié kidolgozott szerkezeti kiigazítási programok pedig árra késztették a devizaéhségtől is. szenvedő fejlődő országokat, hogy természeti erőforrásaikat gyorsított ütemben, leértékel­ve, a hosszú távú szempontok háttérbe szorításával áru­sítsák ki.

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.