1. A fenntarthatóság a környezet-gazdaságtan egyik kulcssza­va, de egyben a környezetvédelmi viták divatos jelszava is. Kulcs­szó, amely magában foglalja a gazdasági növekedés modelljé­ben szükséges változásokat „Észak" modern ipari államaiban csakúgy, mint a déli félteke fejlődő világában, hiszen a monetá­ris gazdaságok mennyiségi növekedése nem fenntartható, ha a környezet minőségi állapotát nézzük. Az energia- és anyagfo­gyasztás, szilárd, folyékony és gáznemű hulladékok kibocsátá­sa több mint sok, ha tekintetbe vesszük az erőforrások újrater­melődését és a környezet természetes asszimiláló kapacitását. Ugyanakkor a fenntarthatóság divatszó is, mert a fogalom ana­litikai tartalma sokkal kevésbé kiforrott, mint amilyen gyakran normatív jelentést tulajdonítanak neki.

2. A modern tőkés gazdaságok a „kemény költségvetési korlá­tot" követik. A világ pénzügyi piacai és azok dinamikája mozgat­ják őket; semmilyen külső korlátját nem ismerik a profitszerzés­nek és a felhalmozásnak. Arisztotelész óta tudjuk, hogy egy monetáris gazdaság nem vesz tudomást emberi és természeti határokról. Az arisztotelészi kritika egy modern változatát adja Polányi Károly jól ismert interpretációja a piacgazdaságba való nagy átalakulásról, ahol is meggyőzően mutatja be, hogy egy szabadpiaci rendszer rendkívül károsan hat a munkára (a"munkaerőpiac egy „ördögi malom") és a természetre mindaddig, amíg nem érvényesül politikai kényszer a társadalomból „kiágyazó­dott" gazdasági mechanizmusra.

3. A fenntarthatóság egy sor olyan intézkedést jelent, amely a gazdasági szereplőket a pénzügyi és gazdasági kényszerektől eltérő korlátok közé szorítja: az örökké tartó növekedéssel szem­beni természeti korlátok közé. Ezek a korlátok kifejezhetők olyan termodinamikai törvényekkel is, mint az a szabály, hogy annak érdekében, hogy túléljünk egy véges világban, ne növeljük az entrópiát jobban, mint feltétlenül szükséges. A fenntartható gaz­dasági cselekvés legjobb módja az lenne, ha egyáltalán nem növekedne az entrópia. Egy anyag- és energia-átalakító gazda­sági folyamat ilyen kimenete csak akkor lehetséges, ha megúju­ló energiát és anyagokat használunk, vagyis csak napenergiát és nem fosszilis energiát, s csak megújuló erőforrásokat hasz­nálunk a kimerülök helyett.

Természetesen a fenntarthatóság ilyen erős meghatározása a termodinamikai törvényekkel csak egy elméleti konstrukció: a gyakorlatban teljesen lehetetlen ezt a szabályt követni, amíg a gazdasági rendszer fosszilis energiákra és nem-megújuló anya­gokra épül. A fenntarthatóságot ezért csak a gazdasági és a társadalmi rendszer radikális átalakításával lehet elérni. Ez nem reális perspektíva a század végén: bár nem kevés ökológus kiemeli a radikális változás szükségességét a termelésben és az újratermelésben, hogy elkerüljünk egy ökológiai kataszt­rófát a bolygónkon. Ám más politikai folyamatokkal összehason­lítva a fenntarthatóság szabályainak teljesítése Európában úgy írható le, mint egy egyre kevésbé radikális folyamat. A kiágyazódás folyamata nyilvánvalóan sokkal gyorsabb volt, mint a visszaágyazódás folyamata lehet.

4. Az Európai Egységokmány (1986) óta a környezetvédelem ökológiai kérdései az Európai Szerződésben vannak lefektetve. Az 1993-as Fehér Könyv az ökológiai kérdést a fenntarthatóság címkéje alatt tárgyalja az utolsó fejezetben, amely az „al­ternatív gazdasági mo­dellekről" szól. Az egyes országok szintjén a környezetvédelem és az öko­lógiai témák egyre fontosabbak, amióta a zöld pártok és az ökológiai ori­entációjú irányzatok a ha­gyományos pártokban megjelentek. A Világbi­zottság a Környezetért és Fejlődésért jelentése (Brundtland Jelentés) 1987-ben meglehetős hatást gyakorolt az ökológiai témákról folyó politikai vitákra Eu­rópában, különösen azért, mert ezt a jelentést támogatta az Egyesült Nemzetek 1992-es Rio de Janeiro-i Konferenciája a Környezetről és a Fejlődésről, Az Európai Unió röviddel a maastrichti konferencia után – amely a monetáris célok túlhang­súlyozását hozta az európai egyesülési folyamatban – kényte­len volt néhány ökológiai célt elfogadni: a széndioxid kibocsátá­sának csökkentése, a hulladék-export csökkentése (Basel­egyezmény), a környezetvédelmi segélyekre vállalt kötelezett­ségek és a „globális környezeti alapok", a „pilóta-program" Bra­zíliában stb. A legfontosabb politikai ügy a környezetvédelmet tekintve kétségtelenül az éghajlatot befolyásoló gázok kibocsá­tásának csökkentése. Ez azért van így, mert időközben nyilván­valóvá vált, hogy a kibocsátási szint 25-30%-os csökkentése 1987-ben csak akkor lehetséges, ha strukturális változások kö­vetkeznek be a szállításban, az energiatermelésben és -elosztásban, a hulladékkezelésben, a várostervezésben, a mezőgaz­dasági politikában stb. Így egy fenntartható környezetvéde­lem célkitűzése Európában strukturális társadalmi, politikai és gazdasági változásokat előfeltételez. Nem túl valószínű, hogy ezek a változások súlyos társadalmi és politikai konfliktu­sok nélkül zajlanának le.

5. Az elmúlt év során olyan nem kormányzati környezetvédő szervezetek (NGO), mint a Föld Barátai (Friends of the Earth), a BUND vagy a MISEREOR, megbíztak kutatóintézeteket, hogy vizsgálják meg a fenntarthatóság feltételeit egyes országokra és Európa egészére nézve is. Ennek köszönhetően ma olyan érté­kes tanulmányokkal rendelkezünk, mint a "Fenntartható Hollan­dia", a „Jövőorientált Németország" (zukunftsorientiertes Deutschland), a „Fenntartható Ausztria", a „Fenntartható Euró­pa" (Spangenberg: Sustainable Europe. Wuppertal Institut für Klima, Umwelt, Energie, 1995. szeptember). Ezek a kutatások használják a „környezeti tér" fogalmát, amelyet Opschor és Constanza vezetett be. A „környezeti tér" egy társadalomban tar­talmazza a természeti erőforrások azon együttesét, amelyet a társadalom anélkül használhat fel, hogy kárt tenne a földi ter­mészetben. Vagyis a környezeti tér kifejezésnek van egy fizikai aspektusa és egy normatív-disztributív aspektusa: a fizikai as­pektus az említett fenntartható Európáról szóló tanulmányokban elég jól ki van dolgozva: alapvetően a természeti erőforrások aktuális fogyasztását veti össze a fogyasztás azon szintjével, amely megfelelne a környezeti tár dinamikus természeti adott­ságainak. Ezt az összehasonlítást elvégezve a Németországról szóló tanulmány szerint 2050-ig az energia- és anyagfogyasz­tásban 80-90%-os csökkentést „kell" elérni. Európa esetében, amennyiben a fenntarthatóságot megcélozza, 2010-ig a szén­dioxid kibocsátásának 26%-os csökkentése szükséges. Az el­sődleges energiafogyasztás szükséges csökkentése 21%-os a fosszilis és 100%-os a nukleáris energia esetében. Egy ener­giaválságot elkerülendő, a megújuló energiák használatát 74%-kal kell növelni. Ugyanilyen vagy hasonló csökkentési forgató­könyveket dolgoztak ki a vízre, a nyersanyagokra, az anyagok­ra és az „épített környezet" térigényére.

6. Túlzás nélkül állítható, hogy az ökológiai leromlás forgatóköny­vei drámaiak. A probléma ezekkel a tanulmányokkal az, hogy feltételezik: a gazdasági rendszer, a társadalom, az egyéni vi­selkedés és a politikai magatartás evolutív módon alkalmazkod­hat az anyag- és energiahasználat radikális változásaihoz. Az uralkodó hiedelem a következő: a modern gazdasági trendek, mint az úgynevezett „dematerializáció" a gazdasági tranzakci­ókban, a „hatékonysági forradalom" az energiahasználatban, összhangban vannak a fenti értelemben vett fenntarthatóság el­érésével. Ezek a feltételezések azonban aligha reálisak. Termé­szetesen a harmadik szektor növekedésének köszönhetően a gazdaság úgynevezett dematerializációja bizonyos mértékben megvalósul. Ám ma a legtöbb szolgáltatás termelés-orientált vagy pénzügyi és biztosítási szolgáltatás, amelyek világméretekben gyorsítják meg a tőke körforgását. Elég valószínű, hogy e kör­forgásnak a pénzügyi szolgáltatások és egyebek általi felgyorsí­tása a termelés gyorsulását okozza, mivel a termelő tőke része az általános forgási folyamatnak. A termelés gyorsuló növeke­dése viszont nagyobb anyag- és energiafogyasztást kíván.

7. A „hatékonysági forradalomra" vonatkozó várakozások, bár nagyon kedveltek az ökológiai technokraták között, dé­libábnak bizonyulhatnak. Hatékonysági forradalmak eléggé gyakoriak a tőkés termelési mód történelmében; melléktermé­kei a technikai haladásnak, a tőkefelhalmozásnak, a termelékeny­ség növekedésének. Ma a hatékonysági forradalom egyetlen új dimenziója a XIX. századi hatékonysági forradalmakkal össze­hasonlítva talán csak a fosszilis energiahordozókról az élőmun­kára való áttérés lehet. Ez azonban visszájára fordítaná a tőkés társadalmak alapvető tendenciáját, a munka tőkével való helyet­tesítését.

8. Egy másik megközelítése a szükséges ökologikus átalakítás­nak az emberi viselkedésre és cselekvésekre vonatkozó új nor­mák kialakítása („Leitbilder") a társadalmi és egyéni életben csak­úgy, mint a munkafolyamatokban: több önállóság, újrafelhasz­nálás lineáris termelési folyamatok helyett, „a piac zölddé téte­le", „a kicsi szép" stb. Ezeket az ökológiai normákat mind emlí­tették az idézett tanulmányok. Ám egy kérdés még mindig idő­szerű, minthogy ezek a kutatási programok válaszolatlanul hagy­ták: vajon az ökológiai normák konzisztensek-e egymással? Va­jon ezek a normák alkalmazhatók-e a Föld minden társadalma számára, vagy ütköznek más társadalmi és vallási normákkal? Megvalósíthatók-e a társadalmi intézményrendszer megváltoz­tatása nélkül? Ezen kérdések mélyebb elemzése nagy valószí­nűséggel megmutatná, hogy a normák se nem konzisztensek, se nem globalizálhatók egykönnyen, se nem kompatibilisek a modern ipari társadalmak intézményrendszerével.

9. Az Európai Közösség Bizottságának már említett Fehér Köny­vében a fenntarthatóságot csak az utolsó fejezetbe illesztették be, míg a könyv más fejezeteiben az európai modernizáció egy teljesen fenntarthatatlan tervezete szerepel: az energia- és a te­lekommunikációs hálózat, a szállítási lehetőségek méretbeli nö­velése és alapvető fejlesztése annak érdekében, hogy könnyít­sék a szállítást északról délre, keletről nyugatra és vice versa egész Európán keresztül. A deklarált cél, Európa nemzetközi ver­senyképességének növelése (Amerikával és Japánnal szemben) a termelő és a nem termelő infrastruktúra modernizálásával és a termelékenység növelésével abszolút fenntarthatatlan elkép­zelés.

10. Összefoglalva: Európában a fenntarthatóságról még folyik a vita. A szükséges csökkentésekre vonatkozó forgatókönyvek is­mertek. Ám az első lépés a fenntartható Európa felé még várat magára. A fenntarthatóságról szóló párbeszédnek figyelembe kell vennie azt, hogy nem elegendő kidolgozni a csökkentési terve­ket az anyag- és energiahasználatra, és „Leitbildereket", egyéni cselekvési normákat alkotni. Ugyanilyen fontosak a társadalmi változtatások, olyan társadalmi és politikai intézmények és sza­bályok létrehozása, amelyek képesek működtetni egy „fenntart­ható európai gazdaságot".

(Fordította: Heltai László)