A NATO hadat visel Európában. A bevetésekben a második vi­lágháború befejezése óta először vesznek részt német csapa­tok is. Az orosz elnök szerint a NATO esetleges keleti terjeszke­dése „felszítaná a háború lángját" – de ennek lehetőségét való­jában senki sem látszik fontolgatni. A kommentátorok sokkal in­kább arra következtetnek, hogy Borisz Jelcin csupán választási hadjáratot folytat, a karikaturisták pedig újabb és újabb variáci­ókban ábrázolják az idült alkoholistát, amint kétségbeesetten sarkantyúz egy kimúlt medvét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyan távolról sem lelkesedik a groteszk megnyilatkozások hal­latán, de nem is aggódik: „Noha komolyan kell vennünk ezeket a jelzéseket, megijednünk fölösleges, hiszen a mai Oroszország nem azonos az egykori Szovjetunióval."

Ez valóban így van: stratégiailag már a Szovjetunió is defen­zívába szorult, ahogyan már akkoriban is kielemezhető volt, és ahogyan azt a történelem azóta be is bizonyította. A blokklogika és a fenyegetés technikái mindazonáltal tűrhetően működtek, így aztán annak az esélye, hogy katonai erővel politikai befolyásra lehessen szert tenni, meglehetősen korlátozott maradt. A hideg­háború jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a „forró béke". A kölcsönös fenyegetés már nem működik, és a háború az impe­rializmuson belül élesedő konkurenciaharc és a világszerte egyre agresszívabbá váló nacionalizmus korában ismét az érdek­érvényesítés bevált eszközének minősül.

Hogy az Orosz Köztársaság a jelenlegi körülmények között is változatlanul aktív szereplő, s nemcsak áldozat, napnál világo­sabban megmutatkozott legutóbb, a csecsének elleni támadás során. A helyzet azonban mindenképpen kényessé vált az eurázsiai nagyhatalom számára. Ha Oroszországnak a FÁK mint katonai szövetség meghiúsulása után sikerült is a Taskenti Szer­ződéssel (1992. május 15.) egy új kollektív biztonsági rendszert létrehoznia, amely támadás esetén azonnali katonai segítség­nyújtást szavatol, ez a Szovjetunió kilenc utódállama közötti szer­ződés, amelybe Ukrajna ráadásul be sem lépett, a régió határa­in túl aligha tehet szert nemzetközi jelentőségre. A helyzet leg­fontosabb jellemzői a következők:

Az Orosz Köztársaságnak azonban nemcsak azzal kell szem­benéznie, hogy elveszítheti világhatalmi pozícióját. A megválto­zott világpolitikai szituáció ugyanis már közvetlenül fenyegeti lét­fontosságú biztonsági érdekeit is. A NATO tervezett keleti ter­jeszkedése az Orosz Köztársaság helyzetét még inkább des­tabilizálná, és további regionális fegyveres konfliktusok le­hetőségét idézné fel. Egykori szövetségeseit fordítanák el­lene, s ami korábban védőövezetének számított, az a jövő­ben hurok lenne a nyaka körül. Az orosz külügyi felderítő szol­gálat egy 1993. november végén közzétett tanulmánya nyoma­tékosan hangsúlyozza, hogy a NATO, „a világ legnagyobb, ha­talmas támadási potenciállal rendelkező katonai szövetsége", keleti bővítésével „befolyását az európai kontinens egy olyan ré­szére terjesztené ki, ahol az államközi határok a második világ­háború eredményeként változtak meg".

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a fennálló hatá­rokat semmiképpen sem lehet általánosan és véglegesen elis­mertnek tekinteni. Emellett külön feszültségforrás, hogy a NATO-tagságra elsőként pályázó országok – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Magyarország és Szlovákia – mindannyian, mint az International Herald Tribune 'megjegyzi, „többé-kevésbé a né­met befolyási övezethez tartoznak". A NATO keleti kiterjesztése így azután az utóbbi években elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság által szorgalmazott „keleti schengeni" típusú szer­ződések és bilaterális toloncegyezmények logikus külpolitikai folytatásának tűnik, amely szerződéseken keresztül az NSZK már ma is igen jelentős befolyást képes gyakorolni a szóban forgó országok állambiztonsági politikájára.

Mindeközben Oroszország, pontosabban az akkori szovjet vezetés, noha már régen hozzájárulását adta a német újraegye­sítéshez, a Német Szövetségi Köztársasággal és az USA-val folytatott titkos tárgyalásokon – igyekezvén útját állni az erő­egyensúly számára kedvezőtlen és drasztikus megbillenésének – még hónapokig ragaszkodott hozzá, hogy az egyesített Né­metország ne lehessen NATO-tag. Végül azonban – egyébként küldöttsége heves tiltakozása ellenére – maga Gorbacsov mon­dott le erről a feltételről. Utóda, Jelcin is békülékenyen reagált az egykor ellenséges szövetség keleti bővítésének újsütetű gon­dolatára. 1993. augusztus 25-én lengyel kollégája, Walesa nyo­mására hivatalosan is elismerte, hogy Lengyelország céljául tűz­heti ki a NATO-tagságot, anélkül, hogy ezzel „más országok, köz­tük Oroszország érdekeivel ellentétbe kerülne".

E békülékenység mögött nyilvánvalóan a globális politikai ki­bontakozás rendkívül optimista megítélése húzódott meg, mi több, Jelcin odáig is elment, hogy magát az Orosz Köztársasá­got is a nyugati katonai szövetség potenciális tagjelöltjének nyil­vánítsa. Ezzel szemben külügyminisztere, Kozirev, bár a NATO-opciót ő is mindenképpen fenn kívánta tartani, a következő hó­napokban többször óva intett minden olyan lépéstől, amely „Oro­szországot háttérbe szoríthatná".

Időközben mindazonáltal mégis ez következett be. A szerb ál­lások Oroszországgal nem egyeztetett, 1994. áprilisi bombázá­sa jelentette az első olyan súlyos gesztust, amellyel a NATO vi­lágossá tette, valójában milyen csekély jelentőséget tulajdonít a katonapolitikai együttműködésnek Oroszországgal. Pedig hát Jugoszlávia korábban kétségkívül az orosz érdekszférához tar­tozott. „A bombatámadások csak egy esetben nem voltak telje­sen értelmetlenek, amennyiben ugyanis az erődemonstráció volt a céljuk: a szövetség meg akarja mutatni, ki is az úr Európá­ban"- kommentálta az eseményt a Krasznaja Zvezda című ka­tonai lap.

Hosszas vonakodás után Oroszország végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a NATO kezdeményezte „békepartnersé­gi" szövetségbe – minden bizonnyal annak reményében, hogy tagként inkább lesz képes befolyásolni a szervezet további mű­ködését. 1994. június 22-én Kozirev külügyminiszter aláírta a keretegyezményt – három héttel később pedig Clinton elnök a lengyel parlament előtt kijelentette: „Az már nem kérdés, hogy a NATO felvesz-e új tagokat vagy sem, mindez csupán a mikor és a hogyan függvénye." Oroszország ellenvetéseit irreleváns tényezőként kezelni – ezt szinte vezérelvnek tekintette az 1994. december 1-jei brüsszeli NATO-ülésszaknak az a munkacsoport­ja, amelynek feladatául szabták, hogy készítse elő az új tagok felvételét, és vizsgálja meg, mennyiben gyorsíthatja meg a fel­vételi eljárást a „partnerség a békéért" intézménye. Érdemes felfigyelni az időzítésre: december másodikára volt kitűzve a bé­kepartnerségi szerződés megkötése Oroszországgal. Erre azon­ban nem került sor. Kozirev elhagyta Brüsszelt, a NATO-orszá­gok pedig meglepetésüket fejezték ki az oroszok kiszámíthatat­lansága felett.

Röviddel ezután vonultak be Oroszország csapatai Csecsen­földre. Ám a „korlátozott méretű, győzelmes háború", amely ez­úttal Oroszország katonai hatalmi pozícióját volt hivatva demonst­rálni, katasztrofálisan végződött. Csecsenföldet nem tudták vil­lámháborúval lerohanni; az orosz hadsereg, ahelyett, hogy ütő­képességét bizonyította volna, csak nyomorult állapotát mutatta meg. A kelet-európai országok és a NATO viszont erre a hábo­rúra éppen annak bizonyítékaként hivatkoznak, mennyire elen­gedhetetlen a NATO keleti bővítése, hogy gátak közé szorítsák a „kiszámíthatatlan Oroszországot".

A harmadik összeütközést megint csak a NATO provokálta ki légierejének balkáni bevetésével: a boszniai szerb állások sző­nyegbombázását, amely megteremtette a horvát hadsereg és a bosnyák kormánycsapatok offenzívájának lehetőségét, ismétel­ten nem egyeztették Oroszországgal. A NATO ehelyett az ENSZ­-szel kötött titkos megállapodást. „A NATO most megmutatja, mire képes – bombázik, majd összeszámolja trófeáit, vajon hány pol­gári lakos esett áldozatul"- foglalta össze Jelcin a boszniai szer­bek elleni többnapos légiháborút szeptember 8-án tartott 85 per­ces sajtótájékoztatóján, ahol továbbá azt is kijelentette, hogy a NATO keleti kiterjesztése európai háborút jelent. Röviddel ezu­tán zúdultak a szerb állásokra a NATO „Tomahawk" típusú szárnyasrakétái.

Míg Oroszország érdeke nyilvánvalóan az, hogy megaka­dályozza a NATO keleti bővítését – még ha láthatólag vajmi kevés befolyása van is arra, hogy hogyan és milyen időzítéssel valósítják meg ezt a tervet -, a NATO érdekei meglehetősen ellentmondásosak. Franciaország a NyEU kiépítését szorgalmaz­za, Anglia viszont az amerikaiaknak azon törekvésével kapcso­latban, hogy Németországot „partnerként beemeljék a vezetés­be", úgy tűnik, a legnagyobb zavarban van: hogyan is lehetne az újraegyesült Németországot a legkedvezőbb módon bevonni a szövetségbe, úgy tudniillik, hogy közben korlátozva is legyen. Ami a dél-európai országok véleményét illeti, azt még csak meg sem kérdezik.

A keleti bővítés fő mozgatóereje kétségkívül Németország, mindenekelőtt pedig Rühe védelmi miniszter, aki mindig is óvott attól, hogy Oroszország tényleges vétójogot kapjon az új tagor­szágok felvételét illetően. A németek rendkívüli elkötelezettsé­ge mellett, amellyel a NATO keleti kiterjesztéséért síkra száll­nak, Oroszország azon próbálkozásai, hogy – az USA európai befolyását visszaszorítandó – egy orosz-német tengelyt hozza­nak létre Európában, kilátástalannak tűnnek. A Szövetségi Köz­társaság vezetése az orosz közeledési törekvéseket, amelyek egyébként főleg Franciaországot célozzák meg, eddig elsősor­ban arra használta fel, hogy a gazdasági együttműködést fej­lessze: Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Német­ország. Kohl szövetségi kancellár sikerrel állt ki Jelcinnek a G7-ek csúcstalálkozóján való részvétele mellett, és szorgalmazza az EU és Oroszország szoros együttműködését.

A németek ezzel párhuzamosan mindazonáltal továbbra is arra törekednek, hogy gyengítsék Oroszország biztonságpolitikai po­zícióit. Az állítólagos plutónium csempészés ürügyén Németor­szág által kezdeményezett kampány tényleges célja az volt, hogy az orosz atomipart nemzetközi gyámság alá helyez­zék. Azzal, hogy síkra szállt egy autonóm Volgai Német Köz­társaság, nemkülönben a Kalinyingrádi Terület internacionalizációja (értsd: az Oroszországi Köztársaságtól való elkülönítése) mellett, a Német Szövetségi Köztársaság lényegében Oroszor­szág állami integritását kérdőjelezte meg.

„Biztonságpolitikai szempontból az összes állam közül Német­ország húzta a legnagyobb hasznot a bipoláris szembenállás megszűnéséből" – elemezte a helyzetet Klaus Neumann, a Szö­vetségi Haderő főfelügyelője az Europäische Sicherheit lapjain. „Országunknak ezzel megadatott a lehetőség, hogy a politiká­ban ne csupán reagáljon, hanem kezdeményezőként lépjen fel, és a NATO-ban és az EU-ban kiépített kapcsolatainak szilárd alapján részese legyen a dolgok alakításának." Márpedig részt venni a dolgok alakításában – és efelől a Szövetségi Haderő leg­első tisztje semmi kétséget nem hagy – katonai értelemben vett aktivitást is jelent. A cél egyértelmű: „Először van esélyünk eb­ben az évszázadban, hogy a kialakuló válságokat és konfliktu­sokat távol tartsuk Németországtól, magától értetődik: elsősor­ban a NATO és az EU későbbiekben meghatározandó érdek­szférájában."

Másodsorban pedig ott, ahol éppen jön. Ennek megfelelő sok­színűséggel és aktivitással politizál mostanában Németország: hol Franciaországgal ápol szoros együttműködést, hol Oroszor­szággal barátságos, hol az Egyesült Államokhoz igazodik. A ke­leti bővítésről folytatott vita kezdeti szakaszában Rühe védelmi miniszter nyíltan megfenyegette a Clinton-adminisztrációt: az új tagállamok befogadásának további halogatása éppen azt hoz­hatja magával, hogy ezeket az államokat a Nyugat-Európái Uni­óba veszik fel, és akkor katonailag a NATO helyett a NyEU-t (és annak új tagjait) kell felértékelni. Ezen az úton meg is történtek az első lépések, amikor is 1994 májusában Lengyelország, Ma­gyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Románia, Bulgária és a balti köztársaságok számára garantálták a csatlakozást.

Az amerikai politika azóta teljesítette a német követeléseket, és Németország sikeresen vette a további akadályokat is. Ide sorolandó mindenekelőtt az intenzív boszniai NATO-bevetés, amit Bonn oly régen szorgalmazott. Hol vannak már azok az idők, amikor Kari Feldmeyer, a Frankfurter Allgemeine katonai szak­értője arról panaszkodott – például az Europäische Sicherheit 1995. januári számában -, hogy „Franciaország és Anglia mint a NATO két nagyhatalma végső soron úgy politizál, hogy ezáltal gyakorlatilag Szerbiát támogatja. … Nem hangsúlyozzák ugyan nyilvánosan, hogy Szerbia 1945 előtt fontos szövetségese volt Franciaországnak és Angliának a Németországot korlátozni igyekvő politikában, mindazonáltal ez a tény mindmáig a politi­kai beállítottság alkotóeleme maradt."

A NATO keleti bővítése lenne a második fontos lépés abban az irányban, hogy Németország kiépítse középhatalmi pozíció­ját, s ezzel növelje mind a NATO-n belüli befolyását, mind pedig katonapolitikai súlyát a meggyengült Oroszországgal szemben. Magát Oroszországot pedig kétoldalú együttműködéssel és gaz­dasági támogatásokkal rá kell bírni, hogy ne akadályozza Né­metországnak nyugat-európaiból közép-európai hegemón állam­má válását. Ez a stratégia, hála az Orosz Köztársaság erősen Amerika-ellenes politikai orientációjának, úgy tűnik, be is válik: orosz részről sem az EU tervezett keleti bővítése, sem pedig Lengyelországnak a Nyugat-Európái Unióba való integrációja nem váltott ki jelentősebb ellenállást.

Németország mindenesetre még ragaszkodik az USA-val való szoros együttműködéshez. Volker Rühe az 1995 eleji nemzet­közi biztonságpolitikai konferencián még hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van az Egyesült Államokra mint hátvédre Oroszországgal szemben, melynek méretei és potenciálja kü­lönben minden tekintetben szétfeszítenék a kontinens dimenzi­óit. Ugyanakkor a német vezetés – a Nyugat-Európái Unió szerepének erősítésén és az atombomba megszerzésének igényén keresztül megpróbálja – kivonni magát az ameri­kai Nagy Testvér gyámkodása alól. Jellemző a német vitára, hogy még az a kevés kritikus hang is, amely egyáltalán meg­kérdőjelezte a NATO keleti bővítését, nem a német nagyhatal­mi törekvések ellen tiltakozott, csupán azt a félelmet fejezte ki, hogy a Visegrádi Államok vagy a Baltikum bevonása később esetleg kontraproduktívnak bizonyulhat. „A szövetség nem bír­na el egy jelentős kibővítést" – figyelmeztet többek között Péter

Glotz, aki ezen túlmenően attól is tart, hogy Oroszország előbb támadná meg a balti államokat, mint Lengyelországot, tehát nem a megfelelő országok állnak a felvételre várók listájának élén. Hasonló tendenciát mutatnak Josef Joffe Süddeutsche Zeitung-belí kifogásai is, mivel ő a NATO-t továbbra is „valóban ütőké­pes szövetségnek" szeretné megőrizni, ahol „kemény fegyelem" uralkodik, és ahová nem „lopakodhatnak be" csak úgy egysze­rűen „a biztonság élősdijei". „A magyarokkal és csehekkel kap­csolatban az embernek az az érzése, hogy számukra fontosabb a szövetséghez való puszta odatartozás, mint hogy hozzájárul­janak a szövetség haderejének növeléséhez."

Lehetséges, hogy többek között éppen ezek a harcos német hangok váltottak ki fordulatot az Egyesült Államok-beli vita me­netében. A NATO keleti kiterjesztésének tervét az USA kon­zervatív biztonságpolitikai szakemberei támogatják ugyan, de csak két feltétellel, amint azt Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter biztonsági tanácsadója egy, a Foreign Affairs számára írt tanul­mányában kiemelte. „Oroszország és Németország egyaránt önmaga komplex és mélyreható nemzeti újradefiniálásának fá­zisát éli meg. Az újraegyesült Németország választhat: vagy egy túlnyomórészt európaizált Németországgá válik, vagy Európa germanizációját tűzi ki céljául. Az első lehetőség csak egy kibő­vített EU és mindenekelőtt egy gyorsabban terjeszkedő NATO keretein belül képzelhető el, amelyben az USA kötelezettséget vállal, és bővítésének formáját is jelenősen befolyásolja. A má­sodik lehetőség viszont akkor valószínűbb, ha csökken a NATO jelentősége, és Közép-Európa, ily módon magára maradván, zavartalan vadászterületté válik hatalmas keleti és nyugati szom­szédai számára." Mindenesetre sok jel utal arra, hpgy az integ­rációnak az a politikája, ami a megosztott Németországgal szem­ben még tűrhetően működött, a jelenlegi megváltozott körülmé­nyek között visszájára fordulhat.

(Fordította: Soós Anna)

„A Gestapo volt a náci állam főtengelye", „csak ennek a tartó­szerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legki­sebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni"¹ – írta Jacques Delarue francia rendőrségi szakember, a Harmadik Birodalom titkainak avatott ismerője. Hasonló axiómákban fölöttébb bővelkedik a történelmi, politoló­giai és mindenekelőtt a publicisztikai irodalom, sőt – látszólag bizonyítva a fenti állítást – gyakran maguk a diktátorok is ural­muk legfontosabb eszközét látják a szemérmesen belbiztonsá­gi szerveknek nevezett apparátusokban. Vizsgálódásom célja e némileg egyoldalú kép árnyalása, illetve a titkosrendőrségek ál­tal betöltött szerep pontos meghatározása. Másfelől kísérletet teszek a belpolitikai titkosszolgálatok tipizálására, struktúrájuk elemzésére.

„A cár szemei és fülei"

Valamennyi állam alkalmaz titkos ügynököket terrorizmus- és kémelhárítás céljából, tekintet nélkül politikai rendszerére. A demokratikus és diktatórikus államok belbiztonsági szolgá­latait deklarált funkciójuk alig különbözteti meg egymástól: a cél mindkét esetben a fennálló társadalmi-politikai-jogi épü­let védelme a tényleges és potenciális „felforgatókkal" szemben. Igazi differenciát az utóbbiak hivatalos meghatározása, illetve a titkosszolgálat gyakorlati hatalmának köre képez. Így például a jogállam és a demokrácia elkötelezett hívei sem tekinthetik a szabad véleménynyilvánítás üldözésének a RAF, az IRA vagy a Ku-Klux-Klan merénylői ellen lefolytatott nyomozásokat, ugyan­akkor viszont nehéz a „nemzetbiztonság védelmeként" felfogni gyermekek bebörtönzését és megkínzását, amint az Pinochet Chiléjében vagy Medici Brazíliájában történt.

A titkosrendőrség feladata kettős: információkkal látja el a ha­talmat az ellenzéki csoportosulásokról és a lakosság hangula­táról, emellett a rezsim elitegységeként vesz részt a represszió­ban, amíg a tiltakozó megmozdulások elfojtása katonai egysé­gek bevetése nélkül is lehetséges. Az alkotmányellenes, illegi­tim és elnyomó jellegű kormányzat puszta léténél fogva (cenzú­ra, a bírálat tilalma) eltorlaszolja a kommunikáció és vélemény­közlés normális csatornáit, ezért a lakosság valódi gondolatai­nak megismerésére csak álcázott formában képes a hatalom: besúgók, lehallgató készülékek, levélfelbontások segítségével. Az állandó megfigyelés érzése természetesen tovább korlátoz­za az emberek őszinteségét és nyíltságát, így végül a túlságo­san hatékony elrettentést alkalmazó rendőrség saját csapdájá­ba esik: a beérkező értékelhető információk mennyisége a mi­nimumra csökken, s az esetleges spontán tüntetés vagy forra­dalom teljesen váratlanul éri a diktátort.² Az utóbbi eset a titkos­rendőrség diszfunkciójának csúcsa, hiszen besúgóhálózatát éppen az elégedetlenség kezdődő jeleinek felfogása végett tartja fenn. E stádiumban néhány tucat vagy száz letartóztatás ele­gendő az ellenzék (időleges) megbénításához, míg amennyiben a felkelés leveréséhez mozgósítani kell a hadsereget, a tábor­nokok könnyen magukra ruházhatják a rendőrség korábbi ha­táskörét.³

Mint az előbbiekből kitűnt, a titkosrendőrség megkülönböztetendő a főhatalomtól; kettőjük viszonya Arendt véleménye sze­rint totalitárius államokban messzemenően egyoldalú („a GPU a szovjet kormányzat egyik részlege", a parancsok puszta vég­rehajtója), míg a „despotikus bürokráciák" esetében a belügyi szervek nagyfokú autonómiát élveznek (az Ohrana „állam az ál­lamban").⁴ Arendt koncepciójának sebezhető pontja hogy a dik­tatúrák típusuktól függetlenül rendszerint szoros ellenőrzés alatt tartják titkosrendőrségüket – sőt, a kontrollálatlan erőszakszer­vezet rendszerint a rezsim válságáról tanúskodik (lásd az Ohrana merényletgerjesztő provokációit, a Kulturális Forradalom egymás­sal harcoló vörösgárdista osztagait stb.). Arendt kételkedik to­vábbá abban, hogy a hadsereg megfelelő eszköz lenne egy (to­talitárius) diktatúra számára, mivel a fegyveres erők „nehezen tudnak egy idegen hódító szemével tekinteni saját népükre".⁵

Ellenpéldaként elegendő a következő statisztikai adatok be­mutatása: 1945-1980 között Európában 6 de jure és 1 de facto katonai puccsra került sor (utóbbi a Franciaországban 1958-ban), míg Ázsiában összesen 39, Latin-Amerikában 35 ízben ragadta magához a hadsereg a hatalmat. A megtorlás kegyetlensége terén a chilei, guatemalai vagy indonéz junták messze felülmúl­ták a totalitáriusként ismert Mussolini-, Husák- vagy Kádár-re­zsimet. A tábornokok összeesküvése már számos diktátort ta­szított le trónjáról: Ngo Dinh Diemet, Caetanót, Csiang Csinget, Perónt, Hailé Szelassziét, Obotét, Stroessnert és Szukarnót. Ezzel szemben vajon hány esetet ismerünk, amikor a belügyi apparátus önálló erőként lép fel és megbuktatja a kormányt, majd vezetője államfőként irányítja az országot? A tárgyalt országok­ban három többé-kevésbé hasonló folyamat játszódott le mind­össze: Andropov főtitkárrá emelkedése (de ez nem járt az SZKP visszaszorításával a KGB javára), Pak Csöng Hi meggyilkolása a KCIA által (a győztes végül így is a hadsereg képviselője, Cson Tu Hvan lett), továbbá Joannidisz (a katonai titkosszolgálat fő­nöke) palotaforradalma Papadopulosz ellen. Mindez ékesen szemlélteti, hogy a hadsereg lényegesen aktívabb és meghatá­rozóbb szerepet játszik a politika alakításában, mint az elnyo­mással általánosan asszociált titkosrendőrség. Az úgynevezett totalitárius diktatúrákban a katonai elit nem bír független­séggel a főhatalommal szemben, mivel az utóbbi erős párt­apparátussal és tömegszervezetekkel rendelkezik a belügy­minisztérium erőin kívül. Jellemző módon a szovjet hadsere­get az NKVD-KGB ügynökei mellett a párt politikai tisztjei is el­lenőrzésük alatt tartották,⁶ míg az NSDAP a Wehrmacht-egységek szállítóeszközeit kivonta a tisztikar illetékességi köréből, és óvatossági megfontolásból az NSKK-ra (a párt motorizált hadtestére) bízta.⁷

Diktatúra = rendőrállam?

A fenti fogalmakat a közhiedelem hajlamos azonosítani, pedig a rendőrállam – olyan zsarnokság, amely tömegbázis és poli­tikai ellenőrző mechanizmus nélkül, pusztán a fegyveres erők által gyakorolt represszió segítségével tartja magát hatalmon – a modern történelemben viszonylag szórványos jelenség, így minősíthetjük az 1976-1983-as argentin, az 1967-1974-es görög és az 1971-1979-es ugandai juntát, a Taraki-Amin-Karmal rezsimet Afganisztánban, valamint bizonyos megszorí­tásokkal Ngo Dinh Diem dél-vietnami és Li Szin Man dél-koreai diktatúráját.⁸ E kormányzatok egyaránt viszonylag rövid ideig tudták rákényszeríteni akaratukat a lakosságra, sőt olykor in­tenzív külföldi katonai támogatást kellett kérniök. Politikai üldö­zés terén Sztálin, Mao, Hodzsa, Kim IrSzen, Hitler, Duvalier, So­moza vagy Szuharto aligha bizonyult kíméletesebbnek, straté­giájuk azonban sokkalta összetettebb volt. A totalitárius diktatú­rák állami-politikai-gazdasági apparátusa a társadalom vala­mennyi rétegét és csoportját megfosztotta autonómiájától, miál­tal a potenciális ellenzéki csoportok nem rendelkeztek a hata­lomtól független bázissal (ez az állapot a desztalinizáció folya­mán fokozatosan átalakult: a Szolidaritás sikere többek között a represszió enyhüléséből fakadt). A haiti, nicaraguai vagy indo­néz rezsimek stabilitása az ellenzéki csoportok megosztásán, egymással szemben való kijátszásán nyugodott.⁹

Mindkét „konfliktuskezelési modell" megérdemli a további tanul­mányozást. Az észak-vietnami államszocialista diktatúra félelme­tesen sűrű ellenőrzési hálózata valószínűleg páratlan a modern történelemben, s jóval hatékonyabban működött a szokványos besúgóseregnél. A lakosság foglalkozások és korcsoportok sze­rint a párt-, ifjúsági, nő- és szakszervezetek, a termelőszövetke­zetek, valamint az úgynevezett utcabizottságok felügyeletének árnyékában élt, emellett százezrek teljesítettek szolgálatot a had­seregben és a milíciában. A titkosrendőrség informátorain kívül hármas csoportokat hoztak létre a katonák, 12 tagúakat pedig a polgári lakosság körében: a résztvevők kölcsönösen tartoztak fi­gyelni a másik 2, illetve 11 személyt, s bármelyikük vétsége ese­tén mindannyiukat felelősségre vonhatták. A gazdaság kulcsága­zatai az állami szektorba tartoztak, a katolikus és buddhista egy­házak anyagilag és adminisztratíve egyaránt függő helyzetbe ke­rültek.¹⁰ Másfelől a totalitárius rezsimek ellenfeleik üldözésébe nemegyszer tevőlegesen bevonják alattvalóik bizonyos csoport­jait is (ifjúsági rohamosztagok a szovjet „kuláktalanítás", a kínai és az albán Kulturális Forradalom, vagy a Kristályéjszaka idején), kampányokkal mozgósítják a lakosságot.

A kormányzás szintén sikeres, sőt kevesebb véráldozatot kö­vetelő modellje az ellenzéki csoportok közötti egyensúlyozás. A formula egyszerű: az oppozíció X pártját meg kell győzni arról, hogy az Y ellenzéki kör sokkal veszélyesebb ránézve, mint a fennálló rezsim (ós vice versa). Bár a Horthy-rendszer igen anak­ronisztikus társadalmi szerkezetet védelmezett fölöttébb széles spektrumú oppozícióval szemben, sohasem fenyegette az a ve­szély, hogy a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, ke­reszténydemokraták, kisgazdák és nyilasok összefognak a meg­döntésére (a nagybirtok túlélőképességét például a módosabb parasztok és a zsellérek között feszülő ellentét garantálta). Még Pinochet brutalitása sem tudta közös frontba tömöríteni a ke­reszténydemokrata pártot a baloldallal.¹¹ Kisebb intenzitással, de hasonlóképpen manipulálta Gomulka a munkásokat az ér­telmiségiekkel szemben, avagy a Kádár-rendszer a baloldali, „né­pies" és liberális csoportosulásokat egymás rovására. Mindazo­náltal a rugalmasabb módszereket kedvelő diktatúrák nyitóstá­diuma sem mentes a rivális politikai struktúrákat megsemmisítő vagy meggyengítő repressziótól; lásd az 1919-1920-as magyar­országi fehérterrort, az 1956 utáni megtorlást, a II. világháború alatti és utáni jugoszláviai tömegmészárlásokat, Franco 1936-1940-es terrorhullámát, illetve (tágabb értelemben) a desztalinizációt minden államban megelőző „sztálinista" periódust (álla­mosítások, kollektivizálás, a monolitikus állam- és pártappará­tus megteremtése).

Terror – mikor és miért?

Bizonyos diktatúrák fennállási idejét szinte teljesen kitölti a fo­lyamatos vagy ciklikusan jelentkező terror, mely önmagát erősí­ti, s a diktátor bukása, halála, katonai kudarca avagy nagyará­nyú külpolitikai változás vethet csak véget neki. Ez történt a sztá­lini Szovjetunióban, Hitler európai birodalmában, Mao Kínájában, Sékou Touré Guineájában, Idi Amin Ugandájában vagy „Papa Doc" Duvalier Haitijában. Ugyanakkor sok példát találunk arra is, hogy egy antidemokratikus rezsim évtizedekig „funkcionál" viszonylagosan minimális represszió mellett (Mussolini, PRI-diktatúra Mexikóban, Kenya, posztsztálini lengyel és magyar rezsim, Szingapúr, Elefántcsontpart, Szaúd-Arábia).

Talán kissé meglepő egy nyilvánvalóan fasiszta-totalitárius államot az utóbbi kategóriába sorolni, pedig a számadatok ön­magukért beszélnek. A körülbelül 40 milliós Olaszországban 1926-1938 között a politikai különbíróságok 3.447 személyt ítél­tek el összesen 17.047 (átlagosan 5) évre, 10.000-et száműz­tek a Lipari-szigetekre, s ugyanennyien emigráltak nézeteik mi­att. A magyarázat nem a „Duce" lágyszívűségében rejlik (az eti­ópiai és líbiai olasz megszálló csapatok akciói kegyetlenségben alig maradtak el az ukrajnai német „partizánvadász-hadművele­tektől"), hanem a lakosság passzivitásában. A kicsiny létszámú, de agresszív PNF-fel szemben a nagy agrárligák és a PSI szin­te kísérletet sem tettek a védekezésre, az olaszok többsége, bár tartós lelkesedést nem tanúsított a diktatúra iránt, elégedetlen­ségét a második világháborúig a „csendes bojkott" formáira kor­látozta. Mussolinit a hagyományos elittel kötött kompromisszu­ma is gúzsba kötötte. A rendszernek tehát nem kellett széles körű megtorlással élnie hatalmon maradása érdekében, sőt az éppenséggel veszélyeztette volna a kényes egyensúlyt. Hason­ló motiváció állt a felsorolt példák nagyobb része mögött (a Ká­dár- és Gierek- rendszert gazdaságpolitikájában – amíg lehe­tett – a maximális konfliktuskerülés vágya vezette), különös te­kintettel az anyagi jólétet növekvő mértékben biztosítani tudó országokra („olaj-emírségek", Szingapúr). Szaúd-Arábiában az uralkodó dinasztia intenzíven felhasználta a helyi kulturális-tár­sadalmi tradíciókat, így – éles ellentétben a Szádat- vagy a Pahlavi-diktatúrával – kellő legitimitást élvezett (a marginalizá­lódott ellenzékkel annál kíméletlenebbül számoltak le).

Az ellenzék részleges integrálása a hatalmi gépezetbe lé­nyegesen csökkenti a politikai feszültségeket, s egyúttal megfoszthatja a rivális pártokat vezetőiktől. Az utóbbiak vagy csatlakoznak a kormányzó szervezethez, vagy pedig a rezsim által tolerált, „lojális" ellenzéki pártocskákban tevékenykednek (az utóbbi modell a külföld szemében a demokrácia látszatával ru­házza fel a diktatúrát; lásd Szuharto Indonéziája, Mexikó, Stroess-ner Paraguaya, Malaysia, brazil junta). A rendszerrel nem rokon­szenvező, de azt nyíltan nem is bíráló személyekkel szembeni rugalmasságot az „aki nincs ellenünk, velünk van" jelszava tö­mören összefoglalta; a származás szerinti megkülönböztetés eltörlése, a korábban üldözöttek (és családtagjaik) rehabilitálá­sa számottevően hozzájárult Kádár, illetve Teng Hsziao-ping ural­mának megszilárdításához. Ennek antitézisét fogalmazta meg Trujillo, a dominikai diktátor: „Csak azokat a politikai ellenfeleket szeretem, akiknek az özvegyével van dolgom." A sztálini, maói, polpoti, amini, hitleri világképbe nem illett bele, hogy a „helyte­len" („burzsoá", „kulák", lango, acsoli, zsidó, cigány) származá­sú embereket, bármiképpen viselkednek is, „érintetlenül" hagy­ják.¹² Mao hatalmas népszerűségnek örvendve került hatalomra Kínában, s győzelmét néhány éven belül kétmilliónyi kivégzés­sel koronázta meg. A nácik a háborús vereség felé tántorogva sem voltak hajlandók akár csak lefékezni is az „Endlösung"-ot. Ngo Dinh Diem ugyanakkor indított hadjáratot a Viet Minh, a Cao Dai és Hoa Hao szekták, a nemzeti kisebbségek és a „polgári" ellenzéki csoportok ellen (később a buddhistákra is sor került). Az ilyen skálájú ós indiszkriminatív terror egyértelműen diszfunkcionális: erős „kontrollmechanizmus" esetén az ered­mény a társadalom mérhetetlen szenvedése, míg annak hi­ánya mellett a rendszer bukásához vezető forradalom.

Az irracionális terror a diktatúra azon meggyőződésén alapul, hogy programja vagy léte széles tömegek elvárásaival teljesen ellentétes, ám rendelkezik megfelelő fegyveres erővel akaratá­nak keresztülviteléhez.¹³ (Különösen tisztán figyelhető meg ez az iráni sah uralmának utolsó tíz évében.) Abszolutizálja az erő­szak szociális jelentőségét, s következésképpen az elnyomó szervekét. Az út egyenesen vezet a mindenható titkosrendőrsé­gig, mely a nép szemében a rendszer jelképévé válik: Gestapo, NKVD, ÁVH, Szavak, SRB, Tonton Macoute-ok etc.

A kémkedés variációi

A hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus eszménye a nyugati országok titkosszolgálat-struktúrájában is képviselteti magát. Klasszikus példaként az Egyesült Államok és a Szovjet­unió gyakorlatát szokták szembeállítani (CIA-FBI-katonai hír­szerző apparátusok-külügyminisztérium-elnöki testőrség-álla-monként szervezett rendőrség kontra KGB). A decentralizált­ság kétségkívül megkönnyíti a főhatalom (például a parlament) számára az erőszakszervek féken tartását, de önmagában nem garancia az emberi jogok megvédésére. A törvényhozó és bí­rói szervek függetlensége esetén a belügyi apparátus nem tartóztathat le és ítéltethet el valakit tetszése szerint, ártat­lanul, viszont titkos megfigyelései ettől még széleskörűek és alkotmánysértőek lehetnek (lásd az FBI, a Sin Bet, illetve az olasz SID és SIFAR körül kirobbant botrányokat). Másfelől, a „diktatúra = centralizmus" tétel korántsem mindig állja meg a helyét: a titkosszolgálati struktúra igen gyakran tükrözi a kor­mányzat jellegét, ám nem ennyire bipoláris módon.

Erősen centralizált titkosszolgálati rendszer jellemezte a Szov­jetuniót, az iráni Pahlavi-rezsimet, a náci Németországok-Dél-Afrikát és Somoza Nicaraguáját (az utóbbi országban egyetlen intézmény, a Nemzeti Gárda töltötte be a hadsereg és a rendőr­ség szerepét, birtokolta a vasúthálózatot, a postát, a távírót, a rádiót, az egészségügyet stb.)¹⁴ : a legbefolyásosabb apparátus rendőri és külföldi hírszerző tevékenységet egyaránt folytatott. Különböző mértékű széttagoltság uralkodott a csangkajsekista és kommunista Kínában, a chilei, argentin, salvadori és guate­malai juntában, Duvalier Haitijában, Trujillo Dominikájában, Szad­dam Husszein Irakjában, Idi Amin Ugandájában, a Horthy- és a Mussolini-rendszerben, a Ngo Dinh Diem irányította Dél-Vietnam­ban, a császári Etiópiában stb. (1976-1983 között Argentíná­ban a „felforgatók" üldözésével összesen 11 titkosrendőrség fog­lalkozott.) Mint látható, a decentralizáltság legalább annyira gya­kori sajátsága a belügyi apparátusnak, sőt funkcionális szétvá­lasztásokra az első típusban is sor került: a náci RSHA-n belül csak a Gestapo tartóztathatott le gyanúsítottakat, a pusztán megfigyelőként működő SD nem¹⁵ , a KGB esetében pedig a 2. Főigazgatóságra hárult a megelőző, az 5.-re az operatív „mun­ka".¹⁶

Az erőszakszervezetek felépítése elárulhatja a rendszer elit­jét képező csoportok közti viszonyt, a hatalom eloszlását. Mus­solini Olaszországában a monarchista érzelmű és függetlensé­gét számottevően megőrző hadsereg kulcsfontosságú pozíció­kat tartott a kezében a PNF-fel és Bocchini OVRÁ-jával szem­ben: a külföldi felderítést és kémelhárítást a katonai titkosszol­gálatok látták el, a milícia (éles ellentétben az SS-szel) a tisztek irányítása alatt állt, a politikai vádlottakat pedig katonai különb­íróságok ítélték el. Horthy idején a Belügyminisztérium politikai rendőrségén kívül a VKF informátorai is figyelték az ellenzéket; a csendőrség kettős (BM-HM) parancsnokság alá tartozott (az 1930-as évek végétől az általános jobbratolódást ebben a szfé­rában a katonai-csendőri szervek előretörése jellemezte).¹⁷ Rendkívül éles rivalizálás folyt például az argentin titkosszolgá­latok között, képet adva a junta klikkjeinek hatalmi harcáról. A náci diktatúra titkosrendőrségét állami (Gestapo) és pártvona­lon (SD, NSDAP-APA) egyaránt ellenőrizni tudta; itt az NSDAP még nagyobb hatáskörrel bírt, mint az SZKP a Szovjetunióban, a KGB és a milícia állami intézmények lévén.

A titkosrendőrség megfigyelő tevékenysége megoszlik az elit és a tömegek között; az előbbi csoport ellenőrzésére min­den diktatúra gondot fordít, míg az utóbbira már nem feltétlenül, illetve mérsékeltebb és kevésbé központosított formában. A gaz­dasági-politikai befolyással bíró társadalmi réteghez tartozó po­litikus (például Aquino, Nagy Imre, Khomeini, Chamorro, Goulart) szociális presztízse és kiterjedt összeköttetései révén sokkal hatékonyabban tud puccsot vagy jelentős tömegmozgalmat szer­vezni, mint olyasvalaki, akit szegénysége ugyan élesen szem­beállít a rendszerrel, ám korlátozza is lehetőségeiben. A fekete­afrikai államokban a modern belügyi szervek elsődlegesen a városi lakosságra összpontosítják figyelmüket, a szétszórtan, elmaradott körülmények között élő, írástudatlan parasztok fölöt­ti ellenőrzést rábízzák a törzs- és falufőnökökre (például Kenya, Zaire); a totális ellenőrzés viszonylag ritka (Guinea sorolható ide). A XIX. század közepéig a cári titkosrendőrség ügynökei legna­gyobbrészt a nemesek után kémkedtek – jó okkal, hiszen a de­kabristák zömmel közülük kerültek ki. Minél urbanizáltabb egy társadalom, minél szélesebb körű a társasági élet, annál nagyobb a rendőrség által szemmel tartott személyek és helyek száma. A „klasszikus" információszerző módszer: olyan helyekre kell beépíteni a besúgókat, ahol sokan fordulnak meg – színházban, moziban, vendéglőben, vasúton, piacon, parkolóban, szállodá­ban és így tovább.

Magasabb „színvonalat" képvisel a „blokk"-rendszer, amely nem annyira meghatározott helyekhez, inkább meghatározott személyekhez kötődik. Az NSDAP Blockleiterei 40-60 család nézeteit fürkészték, hasonló szerepet játszottak a Kuomintang-Kína faluközösségei (pao-csia), a dél-vietnami és japán házkö­zösségek vagy a szovjet utcabizottságok élére állított, az ott élő­ket személy szerint jól ismerő felügyelők.

Végül lehetséges az egész érintett kisközösség bevonása az (ön)megfigyelésbe, a kollektív felelősség rendszere által. Már említettük a VDK-t, de hivatkozhatunk az orosz obscsinára (il­letve középkori kínai és japán megfelelőire), a Harmadik Biro­dalom hivatalgépezetében meghonosított kölcsönös kémkedés­re, valamint a KNK-lakóbizottságok csoportjaira is (utóbbiaknak minden otthon ülő felnőtt – nyugdíjas, háziasszony – tagja).

A sejtek többféleképpen kapcsolhatók be az országos háló­zatba: jelentéseiket a pártszervekhez, a közigazgatáshoz vagy közvetlenül a rendőrséghez küldözgetik.

Kifizetődő befektetés?

Nem mindig. Dél-Vietnamban 1963-1972 között 16.000-ről 122.000-re nőtt a Nemzeti Rendőri Erő létszáma, ennek dacára az ellen­zék ereje és népszerűsége alig mérséklődött, a titkosügynökök és katonák brutalitása viszont folyamatosan rombolta a katonai rezsim amúgy is gyenge lábon álló tekintélyét.

Ismét az 1945-1980 közé eső periódust tanulmányozva azt ta­pasztaljuk, hogy Európában négy diktatúra ért véget békés át­menettel, kettőt puccs döntött meg, egyet pedig súlyos katonai vereség. Latin-Amerikában a tárgyalásos transitiók száma 3, a forradalmaké 6, a puccsoké pedig 15. Ázsiában a fenti kategóri­ák aránya 2:5:24, kiegészítve 3 katonai vereséggel. E rendszer­váltási formák elsődlegesen az adott régiók politikai kultúrájáról adnak képet, egyúttal azonban az antidemokratikus rezsimek se­bezhető pontjairól is. A forradalmak viszonylag csekély számából (65 esetből 11) arra következtethetnénk, hogy a titkosrendőrség valóban hatékonyan fojtja el a radikális és demokratikus mozgal­makat. Tézisünket az bizonyítaná, ha a 11 rezsim nem fordított volna kellő figyelmet a belbiztonsági szolgálat kiépítésére – ám Mohamed Reza Pahlavit, Li Szin Mant, Somozát, Batistát, Jiménezt aligha lehetne ilyesmivel vádolni, sőt titkosrendőrségük (akaratlanul) hozzájárult az ellenzék radikalizálódásához. Az ural­kodó katonai oligarchián belül klikkharcokat a rendőri egy­ségek láthatóan képtelenek meggátolni – a sikertelen puccs­kísérletek rendszerint a katonai erőviszonyok aránytalanságából következnek (a hadsereg többsége lojális marad a tábornok-ál­lamfőhöz). Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy egy hírhedt belbiztonsági apparátus a rezsim tárgyalásos felszámolásában kevés szerepet játszhat – az ellenzék egyik első követelése a BM „megfékezése" szokott lenni.¹⁸

Jegyzetek

¹ Jacques Delarue (1965): A Gestapo története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 13-14.

² Lásd például Ceausescu bukását. A jelenségről tömör analízist szol­gálaton Anne McElvoy (1992): The Saddled Cow. East Germany's Life And Legacy. London, Faber and Faber Limited. 99. – A szerző vélemé­nye szerint a keletnémet SSD tudatosan törekedett a fenti veszély elke­rülésére.

³ Ez történt Uruguayban (1972-1973), Dél-Vietnamban (1959-1963) és Indonéziában (1958-1965).

⁴ Hannah Arendt (1986): The Origins of Totalitarianism. London, 425.

⁵ Arendt, i. m. 420. (A szerző ford.)

⁶ Derek J. R. Scott (1961): Russian Political Institutions. New York, Praeger Inc., 155., 218.-A szakirodalom mélyrehatóan feldolgozta e kér­dést.

⁷ Delarue, i. m. 217.

⁸ Az utóbbi két esetben a lakosság számottevő, de lehatárolt hányada legalábbis passzívan támogatta a rezsimet: Dél-Koreában a Li Szin Man által földhöz juttatott parasztok, Dél-Vietnamban a katolikusok.

⁹ Az utóbbi metódust taktikai szinten Sztálin, Hitler és Mao is alkal­mazta: a terrorhullámok nem egyidőben érték valamennyi üldözött cso­portot. Martin Niemöller találóan számolt be a fasizmus így elért hatá­sáról: „Amikor a kommunistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor a szociáldemokratákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor a zsidókat vitték el, hallgattam, mert már koncentrációs táborban ültem. És amikor engem és barátai­mat vitték el, már nem volt senki, aki tiltakozni tudott, vagy akart volna." In: Bernt Engelmann (1986): Poroszország. Budapest, Gondolat Könyv­kiadó, 434-435.

¹⁰ Stanley Karnow (1984): Vietnam. A History. Harmondsworth, Pen-guin; Donald Lancaster (1961): The Emancipation of French Indochina. London, Oxford University Press.

¹¹ Alan Angell: Pinochet Chiléje: a vég kezdete? The World Today, 1985/2.

¹² Ezt a kategóriát nevezi Arendt „objektív ellenségnek"; i. m. 421.

¹³ A szovjet mezőgazdaság mindennemű elmaradottsága és problé­mái ellenére sem állíthatjuk, hogy a „razkulacsivanyije" és a kollektivi­zálás több millió halottja csupán a történelem elkerülhetetlen meneté­nek, s nem a hatalmi elit „koncepciójának" esett áldozatul. A XX. szá­zadban – a maói Nagy Ugrástól eltekintve – csak külföldi megszállás alatt került sor ilyen szörnyű következményekkel járó gazdaságpolitiká­ra: II. Lipót Kongói Szabad Államában, s a II. világháború idején Ukraj­nában, Kínában és Vietnamban.

¹⁴ Eduardo Crawley (1979): Dictators Never Die. London, 96., 98.

¹⁵ Delarue, i. m. 164.

¹⁶ KGB:„Das Schwert trifft auch Unschuldige", Spiegel, 1984/27.121.

¹⁷ Hollós Ervin (1971): Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó.

¹⁸ McElvoy említi, hogy 1989 után az SSD vált általános bűnbakká, s a rezsim fenntartásában legalább olyan jelentős szerepet játszó hivatali és pártapparátust alig érte kritika. I. m. 107.

¹⁹ Ha mégis, akkor sem menthette volna meg a pusztulástól magát a rendszert, legföljebb II. Sándort, Plevét, Sztolipint stb. – A VCSK az eszer merényletekre túszok tömeges kivégzésével válaszolt.

²⁰ Lásd Sztálin hatalmon maradását a katonai vereségek dacára, és az általa ideiglenesen bevezetett „új kurzust". – Tanulságos azzal zárni esszénket, hogy maguk a diktátorok sem viseltetnek feltétlenül bizalom­mal titkosrendőrségük iránt: Sztálin, Rákosi és Duvalier „tisztogatásai" valósággal lefejezték a belügyi apparátust. Álljon itt bizonyítékul egy rit­kán idézett Mao-utasítás a Kulturális Forradalom idejéből: „Zúzzátok szét teljesen a közbiztonsági szerveket."

Az 1996-os év első heteinek nagy vitája arról szólt: mit tegyen a kormány az 1995 végén hirtelen kasszírozott többszáz milliárd forinttal. A pénzügyi kormányzat és az ahhoz közel álló szakértők azt javasolták, hogy a ter­vezetten felüli teljes bevételt az államadósság csökken­tésére kell fordítani, mert minden más megoldás fölbo­rítja a nehezen megvalósított egyensúlyt: inflációt okoz, és rontja a külkereskedelmi mérleget. Ez az aggodalom azt sejteti, hogy a legkevesebb veszéllyel az jár, ha a pénzt külföldön fektetjük be. Erre adnánk néhány öt­letet az illetékeseknek, ha még nem késő.

1. Kizárólag piackonform eszközökhöz folyamod­junk, amire lehetőséget kínálnak például a portfolió beruházások. Ennyi pénzzel már érdemes kimenni egy nagyobb tőzsdére, és kisebbségi tulajdont vásárolni a jövő ígéreteinek tartott, fellendülőben levő vállalatok­ban. Ez valószínűleg törvénymódosítást igényelne, hi­szen efféle befektetéseket a jelenleg érvényes törvények szerint nem választhatnak az állam pénzének kezelői, a hetvenkét százalékos kormánytöbbségnek azonban ez nem okozhat gondot.

A koalíció a szó szoros értelmében kamatoztathatná Sörös Györgyhöz fűződő jó viszonyát is, és megkérhet­né a jótékonyságáról ismert üzletembert, hadd vásárol­jon a Magyar Állam úgy 5-10 százalékos részesedést spekulációs alapjában, a Quantum Fundban. Onnantól kezdve a világ legjobb befektetési szakemberei forgat­nák pénzünket, valószínűleg az eddigi sikereikhez ha­sonló eredményességgel.

2. Az előzőnél is nagyobb hozamot ígérne, ha kormá­nyunk nagyszabású telekspekulációba kezdene Bosznia-Hercegovinában. A háború által feldúlt volt jugoszláv tagköztársaságban hatalmas kiterjedésű terü­leteket aknásítottak el az elmúlt évek során. Az ilyen vidékeken feltehetőleg olcsón adják a telkeket; egész megyéket felvásárolhatnánk. (Ehhez nyilván fantomcé­geket kellene alapítani, amiben gazdasági elitünknek biztosan van jártassága.)

Ezután pedig nem maradna más, mint felvételt hirdetni egyedülálló magyar nyugdíjasoknak szabad­ban végezhető, könnyű fizikai munkára. Nem kellene nagyon sokat ígérni, de nagyon keveset sem. Egy átlag­nyugdíjas vélhetően a havi nyugdíja háromszorosáért is szerencsét próbálna, ha az utazási költséget az alkal­mazó vállalat fizetné. Az egyszerűség kedvéért minden­ki menettérti jegyet kapna.

A taposóakna nem feltétlenül öli meg azt, aki rá­lép, de az egyik lábát mindenképpen szétroncsolja. Idős embereknél azonban sokkal valószínűbb, hogy egy ilyen esetnél az illető az ijedségtől szörnyethal vagy infarktál. Esetleg kórházba szállítás közben életét vesz­ti. Egy ilyen megoldás nagy segítséget jelentene a tár­sadalombiztosításnak, amely az államkasszához hason­lóan tetemes hiánnyal küzd.

Az aknátlanított területek ára nyilvánvalóan meg­emelkedik, s a földet vállalatunk eladhatja az újjáépí­tésre ráhangolódott vállalkozásoknak. Vigyázzunk! Ha előzőleg olyan vállalatban szereztünk részesedést, amely az újjáépítési bizniszre utazik, könnyen előfor­dulhat, hogy az egyik zsebünkből a másikba tesszük a pénzt. Az ilyen helyzeteket – tekintettel a tranzakciós költségekre – igyekezzünk elkerülni!

3. „Aki karddal vész, karddal él" – mondták a régi rómaiak (görögök, illírek, szarmaták, vizigótok stb.). Használjuk fel a privatizációs többletbevételt arra, hogy többségi részesedést vásárlunk nálunk kisebb és elma­radottabb országok villamos energia- és gázszolgáltató vállalataiban! Előzőleg természetesen várjuk el, hogy a szolgáltatás árát fölemeljék, és a vállalatok profittal üze­meljenek.

Miután miénk a cég, könnyű a helyzetünk. Ha pél­dául egy adott évben kevesebb adó folyik be a terve­zettnél a magyar költségvetésbe, egyszerűen felemeljük a villanyáram és a gáz árát a gyarmatosított országban. Azért mind a kettőt, hogy odaát ne kelljen, a polgárok­nak a fejüket tömi azon, hogy a „piaci" árak megválto­zása miatt átállítsák-e a gázfűtést elektromosra, vagy fordítva.

A célország kiválasztásánál körültekintően kell eljár­ni. Nem árt például, ha már katonai diktatúra van ha­talmon, hiszen utólag sokkal körülményesebb egy ilyet kormányra segíteni. Egy szigorú tábornokkal, de tulaj­donképpen már egy szolidabb tekintélyuralmi rezsim­mel is jól együttműködhetünk, ha az áremeléseket eset­leg lakossági elégedetlenség kísérné.

Ha a célország tartozik a Magyar Nemzeti Banknak (nem kevés ilyen fejlődő ország van), akkor megkérhet­jük őket, hogy privatizációs bevételüket használják rög­vest adósságtörlesztésre. így a pénzünk is visszajön, és az energiaszektor is a miénk marad.

***

Elképzelhető, hogy javaslatainkat egyesek erkölcsi megfontolásokból kifogásolják. Nekik azt válaszolhat­juk: vagy moralizálunk, vagy piacgazdaságot építünk! Ezt időben el kell dönteni. Mert a kettő együtt nem megy.

A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonság­politikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO­-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszá­mítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság el­nyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behoza­talát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel ben­nünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonsá­gukat is szolgálja.

Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásá­nak megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.¹

NATO-mánia és EUfória

Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus megha­tározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a re­formfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki leg­több kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszlávi­át), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlo­vénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.

Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbíz­ható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyeseb­bek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vé­tójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felte­szik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a leg­jobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban vég­képp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a min­dennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gon­dolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.

A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egy­bekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékozta­tást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mel­lékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középis­kolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"

A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is iga­zolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a be­látható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthat­ják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a ma­gyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,² nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezett­ségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önma­gunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – le­het korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanak­kor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.

Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés program­jának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalma­zásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemond­va a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integ­rációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egysé­ges piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengül­het.

Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-at­lanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tag­sággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebb­ségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalom­mal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyo­mult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigo­rú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).

Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebb­ség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a közép­kelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz rész­ről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gon­dokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszervál­tás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószere­zés stb.).

Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi ér­dekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Bal­kánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gya­korlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.

A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befekte­tők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tő­kebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áram­lott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tag­ság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tag­ja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség ve­zető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gaz­dasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.

Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tud­valevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesz­nek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besoroz­za a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem ta­lálnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.

Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött par­lament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rög­zíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a hábo­rút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenség­nek tekinteni.

A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (már­pedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az el­csatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más föld­részekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szer­ződő fiatalokra.

Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.³ Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a vége­láthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.

A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli be­hívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglal­kozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költsé­gén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnan­tól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös si­kerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.

Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai kon­szenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a ki­bővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéle­ménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-eu­rópai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphat­nak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem ak­kor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).

A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában

A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az észak­atlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus műkö­dik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi köte­lezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmikép­pen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.

Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formá­lisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szán­ják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egy­értelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításá­val működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutat­ható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nem­zetközi marketing-tevékenysége is.

A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszö­vetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szer­vezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformok­kal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésé­re sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különö­sen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmaz­zák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot érez­nek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, cse­hek, magyarok stb. iránt.

A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyi­latkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottsá­gában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasá­gi megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen eről­tetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."⁴

Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígé­retet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" kö­zül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki peri­ódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökje­lölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhat­ják.

Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szer­vezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anél­kül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozol­hatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldo­zatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz száza­lékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Cseh­országot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorló­pályának látszó Lengyelországot érintené.

Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában

A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bő­vítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának üte­met, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komo­lyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.

A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött or­szágok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szün­telenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azon­ban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.⁵ A színfalak előtt, de még inkább mögött erő­teljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.

Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle or­szágot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közös­ség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), il­letve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befi­zetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motí­vuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán törté­nő konszolidációt.

Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is meg­akadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb el­képzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyo­lok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb for­ráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelent­kezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a né­met hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvé­telt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.

Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési le­hetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érin­tett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevés­bé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munka­ereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-eu­rópai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bér­színvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyu­gat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosít­ványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.

Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hat­na a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott be­szédében.⁶ A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Külö­nösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fáj­lalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második li­gában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehet­ne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem vala­miféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.

Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá te­hetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők vál­tak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak je­lentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakoz­ni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politi­kai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlako­zás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.⁷ Kétségtelen, hogy mind az észak­európai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb fel­adat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.

Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan véle­kedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsap­va érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét nép­szavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.

A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztott­ság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutat­ja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező or­szágokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta be­vezetését, saját valutája megszüntetését.⁸ Az erős valutával ren­delkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szer­ződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szer­ződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egy­szer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.

Gazdaság és biztonság

A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.⁹ Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mö­göttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázol­ható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes el­lentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nem­zetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kap­csolatokat.¹⁰

Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így példá­ul az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Álla­mok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó or­szágok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb meg­alapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának meg­oldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sok­funkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.

A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való fel­vétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nem­zetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös ki­vétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbank­tól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhe­tő, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetsé­geseivel sem kívánta megosztani.

Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világhábo­rú után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának leg­főbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmuta­tása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerző­dés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.

A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fej­tegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori oszt­rák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom el­nöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."¹¹ Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „or­szágunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítá­sa figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasá­gi virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabili­tásának, békés viszonyainak tulajdonítja.

A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szin­ten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüg­gés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azon­ban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (ka­tonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nem­zetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadal­mi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az ál­lamhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)

A szociális biztonság¹² azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, ami­nek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságta­lanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javas­latot.

Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyar­országnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különö­sen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyisé­gek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMI­vezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény le­hetne.

A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, va­gyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadal­mi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott három­hetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz sze­paratizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyí­tani.¹³

A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthe­tő. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezet­átalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a tár­sadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egy­kori Jugoszláviában.¹⁴

Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyaror­szág számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gaz­daságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitiká­jába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaor­szág is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-eu­rópai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jö­vőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Inté­zetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szán­ják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget je­lentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyen­ről beszélni lehetne).

Közép-Európa visszatér?

Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkü­lük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassú­sága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező ál­lapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emel­lett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami vi­szont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miköz­ben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nem­hogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és er­kölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.

Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoz­tatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojali­tás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoz­tatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azon­ban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felisme­rik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből követke­ző együttműködés formáit vagy sem.

Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mé­lyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.

Jegyzetek

¹ Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Esz­mélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.

² Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.

³ Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mi­előtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)

⁴ Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.

⁵ A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetle­nül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.

⁶ Magyar Hírlap.

⁷ L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,

⁸ A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ra­gaszkodna a forint megtartásához.

⁹ A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkez­tek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban pél­dául ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államo­kon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyüle­kezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.

¹⁰ Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacioná­lé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakor­lás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.

¹¹ L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szep­tember 6.

¹² A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szem­ben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szo­ciális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmé­nyek között keressük a kapcsolatot.

¹³ Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó prog­ramjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműkö­désével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Po­licy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)

¹⁴ Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszlá­viában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?