Krausz Tamás:

Az, hogy az elmúlt két esztendőben mi történt Magyarországon és milyen rendszer jött létre, nézetem szerint az Orbán-kormány két évének keretei között nem elemezhető. Vissza kell térnünk a rendszerváltáshoz, hiszen már akkor nagyon naivnak kellett lenniük azoknak a szerzőknek, akik az új rendszer kialakulásának alapjait '89-ben legalább nagy vonalakban nem látták előre. Ezt maga Orbán Viktor is érzékelte, amit egy személyes momentummal tudnék illusztrálni. 1993-ban írtam Orbán Viktorról egy cikket a Népszabadság vidéki lapjaiba – más politikusokról is, de többek közt róla -, s egyedül ő jelentett föl, és két pert indított ellenem az ügy kapcsán. A cikk több pontját is följelentette, de az első mondat volt igazán kriminális számára, amelyben idéztem Bill Lomaxet, aki azt mondta, hogy Magyarországon egyetlen olyan politikus van – ezt Bill valamikor 1990-ben vagy 91-ben mondta-, aki alkatilag is hajlik a diktatórikus politizálás meghonosítására. Nos, mindegy, hogy a per miképpen dőlt el, világos volt, hogy a tekintélyuralmi struktúrák kialakulása mint problematika benne volt már akkor is a levegőben.

Első tézisem ezért az, hogy a napjainkra megszilárdulni látszó tekin­télyelvű rendszer gyökerei már az 1989-es rendszerváltásban benne rejlettek. Tehát főképpen azok a ma is naivnak tetsző vagy magukat an­nak mutató liberális vagy szocial(ista)-liberális szerzők, akik mindenféle demokratikus álmokat kergettek, és azzal szédítették Magyarországon a lakosságot, hogy itt egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia ho­nosulhat meg, tulajdonképpen szellemi kártyavárat építettek föl, amely napjainkban már csak a vakok számára nem omlott össze. Mélységes történelmi okok folytán ugyanis lehetetlen a polgári demokrácia nyugati típusának megteremtése Magyarországon. Nincs az az exportja ennek az intézményrendszernek, ami oda vezet el, ahova a nyugat-európai fejlődés sok évszázad alapján eljutott.

A második tézis, hogy ha a történeti összefüggésből nem ragadható ki az Orbán-rendszer, akkor nem lehet kiragadni a kelet-európai régióból sem. Ugyanis mindaz, ami Magyarországon lejátszódik, nemcsak Ma­gyarországon játszódik le, hanem így vagy úgy csaknem egész Kelet­-Európában. Tehát Magyarország nem valami különleges pályát fut be, még akkor sem, ha politikai értelemben jelenleg Magyarország Európa talán legreakciósabb sarka, noha nem hiszem, hogy a balti államok vagy Lengyelország sokkal kedvezőbb helyzetben lennének. Magyarországon sem csak 2/3-a van a jobboldalnak, hanem jóval több, nyolcvan-valahány a Jobbikkal együtt. Ha mindezt beillesztjük ebbe a kelet-európai össze­függésbe és a válságba, akkor sok minden érthetővé válik.

Harmadszor, egyfelől a gazdasági világválság körülményei között, másfelől pedig a Mészáros István által leírt kapitalizmus, tőkerendszer strukturális válságának feltételrendszerében nem is nagyon lehetséges Kelet-Európában kikerülni a tekintélyuralom kibontakozását: Putyin, Lukasenko, Orbán, Fico… és tovább mehetnénk Románia irányába. A félperifériás kelet-európai kapitalizmus liberális menedzselése tehát nem lehet tartós és sikeres. Lehet utalni arra, hogy Csehország és Szlovénia másféle utat reprezentálhat, de ez Kelet-Európának az a nyugati része, amelyik már nagyon közel van – itt nem tudok történeti okokba belemenni – a nyugat-európai fejlődéshez. A magyar rendszer alapja, hogy a jobbol­dali nacionalista politikai hatalmi centrum a maga „hűbéres” támogatóival gyakorlatilag leválthatatlanná válik demokratikus választások útján. Én egyelőre sehol sem látom azokat a politikai erőket Kelet-Európában, amelyek képesek lennének Moszkvától Budapestig széles társadalmi mozgalmak útján, egy újfajta demokrácia megteremtése útján elzavarni a mostani uralkodó kasztot. Elvben, persze, ezt nem lehet kizárni. Mégis látni kell, hogy van egy központi nagy párt, amelyik ellenőriz mindent, a sajtót, az igazságszolgáltatást, a legkülönbözőbb állami vállalatokon keresztül óriási gazdasági és médiahatalommal rendelkezik, ellenőrzi a civil társadalom szinte egészét, a létező összes pártot a kis pártok pozíci­ójába tudja szorítani, úgy, ahogy az tulajdonképpen a Horthy-rendszerben is volt. Még a választási kerületek határait is átszabta. Magyarországon természetesen a Horthy-rendszernek a kulturális-ideológiai feltételei azok, amelyek nagyon meghatározóak, még szociálisan is jelen van a Horthy-rendszer számos eleme. Az „új” keresztény nemzeti hatalmi elit mélyen beágyazott a magyar történelembe: a leszármazottak szintjén is követhető ez, a kultúra szintjén is követhető ez az egész kisnemesi, agyalágyult, befelé forduló nacionalizmus, az etnonacionalista uram­bátyám világ, a korrupció stb. Ezzel függ össze ez az új rasszizmus, ami az egész magyar társadalmat tényleg elborította, hiszen a sokféle ellentmondás bűnbak állítására készteti a lesüllyedéstől rettegő alsó rétegeket és a középrétegek bizonyos csoportjait is. Ennek egyik ideo­lógiai vetülete a régi, tradicionális magyar nacionalizmus restaurálása, egészen a II. világháború folyamán fasizálódott magyar hadseregek mai heroizálásáig. Rokon jelenség ez a balti országokban végbemenő hasonló folyamatokkal.

Utolsó gondolat, negyedszer: a gazdasági szisztéma. Orbán és egész rendszere lényegében – minden látszat ellenére – megfelel a multinacio­nális pénzügyi intézményeknek és a nemzetközi tőkés szervezeteknek, hiszen teljesíti azok alapvető elvárásait. A Nyugat-ellenes populista kuruckodás befelé, a társadalmi bázisnak szól. Miközben jól eljátszik belső politikai okokból ezzel a kuruckodó, nemzeti felszabadító zagyválással, jól felfogott hatalmi törekvéseinek megfelelően mindenben kiszolgálja az EU és az IMF pénzügyi érdekeit. A nyugati elvárásokkal kapcsolatos feladatot tulajdonképpen jobban ellátja, mint korábban az MSZP és az SZDSZ, hiszen képes féken tartani a lakossági elégedetlenséget, miközben sikeresen lerombolja a megmaradt kis számú szociális vív­mányt. Tehát nemhogy rendszeridegen, nagyon is rendszer-immanens a mai Kelet-Európában ez a jobboldali és szélsőjobboldali rezsim, nem véletlen, hogy egész Kelet-Európában rokonszenvet keltett Orbán a helyi hatalmi elitek körében. Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei sokkal mélyebbek, mint amit a liberalizmus Magyarországon produkált, társa­dalmi hátterét tekintve mindenképpen. Csak hát mi hagytuk magunkat félrevezetni nagyon sokáig azáltal, hogy nem vettünk tudomást a lényeg­ről: Magyarországon az Orbán-rendszert a megelőző nyolc év és az azt megelőző tizenkét év hívta életre. Tehát mind gazdasági, mind szociális és ideológiai-kulturális téren a szociálliberális politika jelentős mértékben hozzájárult az Orbán-rendszer létrejöttéhez. Anélkül történt ez, hogy a neoliberális gazdaságpolitikával szemben akár csak egyetlen épkézláb ötletet meg tudtak volna fogalmazni. Ennyiben a Gyurcsány-féle MSZP vezetésnek, az SZDSZ-nek, a koalíciós kormánynak a tekintélyuralmi szisztéma kialakulásában történelmi felelőssége van.

Bartha Eszter:

Én a munkásság kutatásával foglalkoztam az államszocializmus idején és a rendszerváltás után; két egykori szocialista mintavállalat, a jénai Carl Zeiss és a győri Rába példáját vizsgáltam. Az alábbiakban három tézist szeretnék aláhúzni, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy kijelöljük a munkásság helyét a két ország újkapitalista társadalmaiban, és rámutassunk a helyi jellegzetességekre.

Az első az, hogy míg Jénában létezett egy komoly munkáskultúra és „törzsökös” munkásság, amelynek kinevelését a gyár nagylelkű szociálpolitikája is segítette, addig a Rábában a munkásság harmada volt bejáró, és jórészt paraszti származású. A magyar szakirodalomban Andorka Rudolf és Kemény István kutatásai is megmutatták, hogy a második világháború után a magyar munkásság jelentős részben a pa­rasztságból nyert utánpótlást, és ennél a csoportnál a döntően paraszti kultúra és lakóhely a gyári munka mellett is fennmaradt, sőt, a háztájinak köszönhetően elterjedt volt a munkás-paraszt életforma.

Az életforma, kultúra, gondolkodás különbségeihez hozzáteszem a régió gazdasági-kulturális elmaradottságát, amelyet az államszocialista időszak egyenlősítő politikája sem tudott felszámolni. Ennek érzékel­tetésére egy jellegzetes adat: 1974-ben a Zeiss férfi munkásainak 6 százaléka volt szakképzetlen; a Rába-gyár kimutatásai szerint 1975-ben a teljes munkaerő egynegyede nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ugyanilyen eltéréseket találunk akkor, ha a nők egyenjogúsí­tásának eredményeit vizsgáljuk az oktatásban és a politikában. Ha arra gondolunk, hogy a posztindusztriális társadalmakban a szakképzetlen segédmunkát egyre inkább a gépek helyettesítik, és a tudásjavak kerül­nek előtérbe a munkaerőpiacon, akkor ezek az adatok már 1989 előtt figyelmeztethettek volna a posztindusztriális átmenet nehézségeire, amelyet a rendszerváltás eufórikus hangulatában csak kevesen akartak tudomásul venni.

A második tézis, hogy miközben az állampárt mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon az ún. életszínvonal-politikával igyekezett „koop­tálni” a munkásosztályt a rendszerbe, Magyarországon az így kialakított materialista gondolkodásmód döntően fennmaradt, míg Kelet-Németor­szágban megfigyelhetünk egyfajta elmozdulást a posztmateriális értékek felé. Ezt a különbséget az életszínvonal szubjektív megítélésében is lemérhetjük: az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vették észre elsősorban a fejlődést. Nem így a ma­gyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszá­míthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese: szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni az életszínvonalat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust.

A harmadik tézis, hogy a keletnémetek általában pozitívabban ítélték meg az új demokráciát, mint a magyarok. A rendszerváltást illetően egy­értelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende (rendszerváltás), sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. A magyarok többsége nem vállalt közösséget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyel­hető volt egy igen erős ressentiment (ellenérzés) azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg a megszólalók: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szem­beni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar termelést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállala­tokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse, amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott, és visszaesett a munkások életszínvo­nala. Tovább fokozta a ressentiment-t az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkoztató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

Az eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambiva­lens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. Míg a németek azonosultak a Wendével, és még a tartós munkanélküliek sem kívánkoztak vissza a honeckeri „munkásállamba”, addig a magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszerváltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, és a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a perifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba tehát egy mentalitásváltozás is kísérte, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoz­tak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szakszervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkástiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahe­lyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglalkoztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyez­tek a vélemények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágával kapcsolatban azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Esettanulmányaim megerősítik Szalai Erzsébetnek azt a tézisét, hogy a hazai munkások eltérő módon integrálódnak a gazdaságba. Szalai megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrá­ban dolgozó, „buheráló” munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos” osz­tályformálódását. Ferge Zsuzsa beemeli a munkásosztályt a mai magyar társadalmi struktúrába, azzal a megjegyzéssel, hogy a munkásokat „kakukktojásnak” tekinti a hierarchiában. Az alsó, felső, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi hely­zetet, míg a „munkás” besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó-, mind pedig a középosztályba való tartozást. Ferge – Szalaihoz hasonlóan – a munkástudat fragmentáló­dásáról beszél.

Mi következik mindebből a mai munkásságra nézve? Egyrészt az, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, gyakran feketén alkalmazzák, és a nagy ipari tartaléksereg megléte miatt nem áll módjában tiltakozni. Érdemes itt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoz­tatottság: míg Németországban 2009-ben a 15-64 éves népesség 71%-át foglalkoztatták, addig Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 55%. Ferge Zsuzsa több mint egymillió munkahely el­vesztéséről beszél, Mark Pittaway becslése szerint pedig 2008-ban 23%-kal kevesebb munkahely volt az országban, mint 1989-ben. Az általam meginterjúvolt magyar munkások számára az anyagi biztonság elvesztése, illetve a relatív (vagy nem is annyira relatív) elszegényedés volt a rendszerváltás legfájdalmasabb tapasztalata, míg a németeknél a munkanélküliség. A magyar esethez idézném Ferge Zsuzsa hangsúlyo­zottan bizonytalan becsléseit, aki 45-50%-ra teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssá­ga”: Ferge egy 3.000 fős panelvizsgálata alapján azok, akik 1992-ben sze­gények voltak, többségükben (60 százalék) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint Magyarország társadalmi értelemben egyre jobban bezáródik.

Másrészt, és ezt is érdemes aláhúzni, a rendszerváltás keletnémet és magyar munkástapasztalatának volt egy közös mozzanata: az emberi kapcsolatok dimenziója. Az új rendszerben az emberi kapcsolatok vál­tozására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A német életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is különbözött, hiszen az NDK egy jóval kollektivistább szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísérletező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok többsége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Az interjú­alanyok mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Ebből a kritikából sok minden következik. Az osztályfogalom – ennek igen hosszú a története, itt csak érinthetem – mára kiszorult a magyar közbeszédből és az emberek többségének tudatából. Ezért, amikor védelmet keresnek a globális kapitalizmussal szemben, amely tönkre­tette vagy megvásárolta gyáraikat, a „nép tulajdonát”, és fájdalmasan szembesítette őket az új, és a Kádár-korszakhoz képest sokkal nagyobb mértékű anyagi, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekkel, csak egy elképzelt közösségre hagyatkozhatnak. Egy József Attila idézettel szeretném lezárni ezt a gondolatot: „Retteg a szegénytől a gazdag/ s a gazdagtól fél a szegény./ Fortélyos félelem igazgat/ minket s nem csaló­ka remény.” A magyar interjúk tükrében e sorok fájdalmasan aktuálisak; noha a költőnek nem adatott meg, hogy megismerje a posztindusztriális (posztfordista) kapitalizmust, amit Boltanski és Chiapello a kapitalizmus harmadik szellemének nevez.

Földes György:

Én úgy értelmeztem a feladatot, hogy próbáljunk meg eltérni a szokásos politikai értékeléstől, és megnézni a társadalmi-gazdasági hátterét annak, ami most történik. Nem pusztán a gazdasági konjunktúrára gondolok, tehát nem arra, hogy éppen hol áll a GDP-termelés Magyarországon. Nem ezt értem gazdaságon.

Próbáljunk föltenni néhány olyan kérdést ebben a történelmi helyzet­ben, amely segíti az újragondolást a baloldal számára. Ne azt ismétel­gessük, hogy a jobboldaliak, illetve a liberálisok miként rontották el a rendszerváltást, és vitték rossz útra az országot, hanem az újragondo­lásba önkritikai elemeket is bele kellene vinni, illetőleg másfajta megkö­zelítéseket is érdemes lenne fölvetni. Meghívásomat így értelmezem, s köszönöm szépen az Eszmélet szerkesztőségének.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi a társadalmi háttere ennek a mos­tani jobboldali kurzusnak. Első tételem az, hogy a magyar középosztály megosztottsága az egyik ok, amit a rendszerváltás élezett ki és vitt vég­letekig. Van a magyar középosztálynak egy városias, a modernizációra, a demokráciára, a liberális értékekre, a baloldali értékekre nyitott része, amely valamennyire a polgári egzisztenciának is birtokában van. Polgári egzisztencián azt értem, hogy a saját életfeltételeit, fogyasztási szük­ségleteit a saját forrásaiból képes fedezni. E középosztály másik része egy vidékies, döntően az önkormányzati és állami kapcsolati rendszerre támaszkodó, vállalkozói és értelmiségi, kispolgári csoport. A köztük lévő nyilvánvaló kulturális választóvonal gazdaságilag is újraértelmeződött az elmúlt 20 évben. A közöttük meglévő ellentétek a globalizációba felülről bekapcsolódott gazdaság, a külföldi tőke beáramlása, illetőleg az Európai Unióba integrált Magyarország kapcsán nemhogy nem eny­hültek, hanem még tovább élesedtek. Úgy is mondhatnám, hogy a késő Kádár-kori elit, amelyik megtalálta az MSZP-ben és az SZDSZ-ben a politikai érdekvédelmét a rendszerváltás után, nagyjából két évtizeden keresztül uralni tudta a magyarországi történéseket, de a gazdasági válság, illetőleg – amire majd kitérek – a rendszerkorrekció elmaradása okán ezt a képességét elveszítette. Ezt tartom az első nagyon-nagyon fontos elemnek.

Meg kell mondani, hogy közben a kádári nép is elfogyott ez alatt a 20 év alatt. Népen azt a társadalmi csoportot értem, amely alapvetően rá van utalva az állam védelmére, az állami juttatásokra, a szolgáltatásokra, ugyanakkor azonban nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában. Ez a csoport az elmúlt 20 évben, alapvetően 2010-ig, kis megszakításokkal mindig arra a politikai erőre szavazott, amely a nagyobb biztonságot ígérte. Ha ezt a folyamatot végigkísérjük, ebből a társadalmi csoportból szép számmal kerültek ki vesztesek, de a középosztálynak is megvannak a maga vesztesei. Azok a harcok, amelyek a tulajdonért, a hatalomért, a média fölötti ellenőrzésért folytak e között a két társadalmi csoport között, 2010-ig jobbára a baloldali-liberális beállítottságú csoportok javára dőltek el. De ahogy a kádári középosztály elfogyott, átalakult, úgy a kádári nép is elfogyóban van, átalakul. Nem azt gondolom, hogy demográfiai és tör­téneti-kulturális okok miatt, hanem azért, mert a baloldal elveszítette azt a képességét, hogy ezt a tömeget meg tudja szólítani, és ez áll annak a folyamatnak a hátterében, ami a mai jobboldali tekintélyuralmi rendszer­hez elvezetett. Ez a társadalmi csoport, látva a nép jelentős, politikailag érzékeny része, a baloldali-liberális stb. kötődésű középosztály elgyengü­lését, újraalkotta a szövetségét, és 2010-ben a jobboldali középosztállyal kötött szövetséget. Ez lenne a társadalmi háttér egyik vetülete.

A másik társadalmi vetület, amit – úgy tűnik – a baloldalon nagyon nehéz tudomásul vennünk, az, hogy miután a „népet” megfosztották a kulturális tőkétől, megfosztották az önálló érdekképviseleti lehetőségek jó részétől, ez a „nép” most a saját emancipációs lehetőségeit – vagy egyszerűbben fogalmazva, a védelmi lehetőségeit – alapvetően csak a nemzeti közösségben véli fölfedezni. Mégpedig nem azért, mert horthysta múltja van – ezzel gyökeresen nem értek egyet -, hanem azért, mert bebocsátását az állami védelembe, abba a vélt vagy valóságos politikai közösségbe, amely az ő egzisztenciáját védené, biztosítaná, a nemzeti ideológia segítségével próbálja megoldani. Miután a baloldalnak és a liberális csoportnak a nép ezen része számára évek óta nincs lényeges mondanivalója, e szegmens a nemzetben találta meg magának azt az ideológiát, azt a kötődési rendszert, amivel beemelheti magát a közös­ségbe, vagy legalábbis ellensúlyozhatja a kiszorítására és a társadalom­ból való kizárására törekvő tendenciát.

A második tétel, amit kifejtenék a társadalmi háttér mellett, az a lélek­tani háttere ennek a mai uralomnak, ami persze szorosan összefügg az előző ponttal. Az alapvető lélektani háttér, hogy a politika szellemileg és kulturálisan teljesen kiüresedett az elmúlt 10 évben, miután sem a bal-, sem a jobboldal nem képes perspektívát nyújtani a társadalomnak. A felzárkózási stratégia csődöt mondott, ez igaz, de az már nem, hogy gya­korlatilag eleve kudarcra volt ítélve ez a modernizációs-­demokratizációs kísérlet. Mindenesetre ma nincs jövőképe a magyar társadalomnak.

Mi a közvetlen gazdasági háttere ennek mai jobboldali uralomnak? Azt gondolom, alapvetően az, hogy 20 év alatt sikerült fölélni azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a magyar gazdaság '89/90 tájékán még rendelkezett. Úgy is leírhatjuk e 20 év gazdasági történetét, mint a relatív komparatív előnyök felélésének a történetét. Másodsorban, a magyar gazdaság kitettsége a világgazdaságnak ma sokkal nagyobb, mint a '89/90-es években, és ennek vannak bizonyos előnyös vonat­kozásai, de vannak alapvető hátrányai is. Fontos körülmény az, hogy Magyarországon gyakorlatilag a '70-es évek közepe óta nincs nemzeti felhalmozás. Vagyis a magyar gazdaság fejlesztése nem saját erőforrás­okból történik immáron több mint három évtizede, és ezt egy nemzet nem engedheti meg magának, még a globalizáció körülményei között sem. Végül beszélnék arról a megosztottságról, ami azon a baloldali térfélen van, amit nagyon egyszerűen szellemi és politikai baloldalnak szoktak nevezni. Ez egy metszet, hogy vannak a rendszerkritikus, következetes baloldaliak, akiknek lényegében az elemzésben igazuk van, és vannak a praktikus baloldaliak, akik ezzel szemben részt vettek a hatalomgya­korlásban, nekik azonban nincs elég szellemi muníciójuk. Azt mondom, hogy mind a két fél felelős azért, hogy a baloldali politikát alkotó három elemet, a szakpolitikai elemet, az értelmiségi elemet és a gyakorlati mozgalom-csináló elemet nem tudta és nem tudja egy térbe helyezni, és beszélő viszonyba, kölcsönhatásba hozni egymással. Ez a három elem az elmúlt 20 évben – és főleg az elmúlt 10 évben – nemhogy közeledett volna egymáshoz, hanem távolodott egymástól, aminek kegyetlenül megfizeti az árát a baloldal.

Wiener György:

Elemzésem abból indul ki, hogy a hazai rendszerváltást nem érthetjük meg a kapitalista világrendszerben zajló folyamatok vizsgálata nélkül. Nemcsak Magyarország tért vissza egy jóval korábbi politikai beren­dezkedéshez, hanem ilyen törekvésekkel találkozhatunk Kelet-Közép­-Európa más államaiban is – erre Krausz Tamás már utalt -, sőt olyan térségekben is, melyek régiónktól távol esnek. A török politikában és az „arab tavasz” keretében végbement változások is azt mutatják, hogy a félperiféria számos országában mind a kapitalista, mind a harmadik utas, illetőleg a szocialisztikus jellegű modernizációs kísérletek megbuktak, s az új, vagy megújult berendezkedések a nemzeti és/vagy vallási funda­mentalizmusra épülnek. Amit tehát Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Törökországban látunk, azt nem választhatjuk el teljes mértékben a kelet-közép-európai térség eseményeitől. E folyamatok hátterében többek között a különféle baloldali mozgalmakban való tömeges csaló­dás húzódik meg, amire egyébként számos írásában Wallerstein is utalt; kiábrándulás a nyugat-európai szociáldemokráciából, a kommunista pártokból, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmak modernista szár­nyaiból. Mindez azonban, a világrendszer-elmélet vezető képviselőjének feltételezésével ellentétben, nem az újbaloldal fellendüléséhez, hanem a múltba, netán a régmúltba történő visszatérés követeléséhez vezet, melyben a nemzeti burzsoáziának a globális nagytőkével való konfliktusa is kifejeződik.

E változások nagyon lényeges eleme az, ami jelenleg Magyarorszá­gon történik. Ezzel összefüggésben egyébként vitatom Krausz Tamás állítását, hogy más kelet-közép-európai államokban a magyarországival azonos jelenségekkel találkozhatunk. Kétségtelen, hogy a múltba for­dulás Lengyelországban, Szlovákiában és a balti térségben egyaránt megjelenik, elemei azonban egységes politikai rendszerré eddig csupán Magyarországon álltak össze, a 2009-2011 közötti időszakban. Ugyan­akkor az 1989-90-es rendszerváltás bizonyos értelemben a mostani helyzetet már valóban anticipálta, hiszen akkor három koncepció állt szemben egymással: a modellváltó demokratikus szocialista elképzelés, a nyugati mintára épülő polgári demokratikus, polgári liberális alternatíva, valamint a keresztény nemzeti kurzus, amely azonban akkortájt még harmadikutas, népi formában fogalmazódott meg. Több mint két évti­zeddel ezelőtt nem egyszerűen a hazai viszonyok eredményezték azt, hogy a rendszerváltás körüli küzdelmekben a második variáns kerekedett felül, hanem e végkifejletben a külföld is jelentős szerepet játszott. A keresztény nemzeti irányzat akkor egyfelől azért szenvedett vereséget, mert koncepciója nem illeszkedett a szovjet-amerikai megegyezésen alapuló rendszerváltás forgatókönyvéhez, másfelől pedig képviselőinek többsége sem bízott igazán e kurzus visszaállításának lehetőségében. 2009-re viszont egyértelműen felülkerekedett ez a korábban is erős tá­mogatottsággal rendelkező áramlat, melynek gyökerei – és ebben Krausz Tamással teljes mértékben egyetértek – rendkívül mélyek.

Az újabb politikai rendszerváltás hátterében véleményem szerint három alapvető, hosszú távú folyamat húzódik meg. Az egyik az, hogy Magyar­országon 1918 óta tartós legitimációs bizonytalanság áll fenn, ami nem egy sajátos kelet-közép-európai jelenség, hanem mindazon országokat jellemzi, melyekben egy gyors, hirtelen szakítás történt a tradicionális társadalmi berendezkedéssel és államisággal. Magyarországon e törés az 1918-19-es forradalmak során zajlott le, s ezt követően a mai napig nem sikerült konszenzust teremteni abban a kérdésben, hogy milyen politikai berendezkedés lenne igazán kívánatos. Sem a Horthy-korszak­ban, illetőleg az államszocializmus időszakában, sem az 1989-90-es rendszerváltás során egy ilyen jellegű megegyezés nem született meg. Hasonló legitimációs bizonytalanság jellemezte egyébként Spanyolorszá­got, Franciaországot, Portugáliát és Olaszországot másfél évszázadon vagy akár 180 éven keresztül is. Sőt, még a szerves fejlődésűnek tűnő Angliában is az volt a helyzet, hogy az 1640-es polgári forradalom és az 1745-ös jakobita restaurációs kísérlet közötti időszakban a meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok a kívánatos állami berendezkedésről alapvetően eltérő nézeteket vallottak. A legitimációs bizonytalanságot tehát nem értékelhetjük kelet-közép-európai „abszurdisztán”-ként, ahogy ezt a liberálisok gondolják.

A második hosszú távú folyamat, a felzárkózási kísérletek sorozatos meghiúsulása a magyar gazdaság félperiferikus jellegéből fakad, s ezért az újabb rendszerváltás gazdasági háttere sokkal mélyebb és problema­tikusabb, mint ezt Földes György felvázolta. Álláspontjával tökéletesen egyetértek abban, hogy a gazdasági növekedés forrásai az 1970-es évek közepétől kimerültek, s ennek következtében az ország – miként ez egyébként a dualizmus időszakában is történt – elsődlegesen külföldi hitelekből, illetőleg működőtőke-importból próbálja fejlődését biztosítani. Az 1989-2011 közötti időszak egyébként a gazdasági növekedés, vagyis a GDP alakulása szempontjából a legnegatívabb periódus. Számításaim, amelyek KSH kiadványokon alapulnak, azt mutatják, hogy a dualizmus utolsó másfél évtizedében az átlagos évi növekedési ütem 2,8% volt, ez a Horthy-korszakban, az 1924/25 és 1938/39 közötti időszakban az előző periódushoz képest nem változott, 1950-89 között 4,6%-ra emel­kedett (ezen belül a Kádár-rendszer első másfél évtizedében 6,8%-ot tett ki), a rendszerváltástól mostanáig viszont 1,1%-ra esett vissza. A váltás nyomán tehát Magyarország a várakozásokkal ellentétben nem zárkózott fel, sőt, világgazdasági pozíciója radikálisan gyengült. Az ország 1989-ben a világ teljes GDP-jének 0,4%-át állította elő, ám 2009-re ez az arány 0,2%-ra csökkent. A gazdaság fejlődése szempont­jából tehát az elmúlt húsz évet kudarcok sorozataként értékelhetjük, s ez lényegében független volt az egyes kormányok teljesítményétől. Ennek ellenére elkülöníthetünk három időszakot, az 1990-96 közötti ún. transzformációs válságot, az 1997-től 2006-ig tartó, Jánossy Ferenc elméletének értelmében vett helyreállítási periódust, és a 2007-tel kez­dődő stagnálást, illetőleg hanyatlást. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélekedés, hogy Magyarországot az államszocializmus akadályozta az európai átlagszint elérésében, viszont a rendszerváltás megadta ennek lehetőségét, ám az egymást követő kabinetek ezzel nem tudtak élni. Magyarország ugyanis, mint erre előbb már utaltam, eleve csak egy félperifériás kapitalista országként kerülhetett be a tőkés világgazdaság aszimmetrikus-hierarchikus viszonyrendszerébe, s ez a félperifériás lét a történelmi tapasztalatok szerint többnyire tekintélyuralmi berendezke­désekkel társul. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megjelölés nem mutatja be pontosan az új politikai berendezkedés sajátosságait. Pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányzat egy keresztény ala­pokon álló, részben hivatásrendi államot kíván létrehozni – erre utal a közigazgatási és a rendészeti kamara létrehozása, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése -, amely erőteljesen különbözik az autoriter rendszerek más formáitól, így például a fasiszta sziszté­máktól is. E kísérlet bázisát, mint erre már utaltam, a nemzeti burzsoázia alkotja s ezért inkább e társadalmi csoport helyzetét kellene elemeznünk a késő-kádári középosztály dualitásának vizsgálata helyett. A nemzeti burzsoázia egyébként a multinacionális tőkével vívott konkurenciahar­cában alacsony adókat, alacsony munkabéreket, olcsó hiteleket, állami megrendeléseket és protekcionista gazdaságpolitikát követel. Ezeket az igényeket nem értékelhetjük magyar sajátosságként; akár a XIX. századi német és spanyol, akár más országok gazdaságtörténetéből számos ha­sonló példát hozhatunk fel. A nemzeti burzsoázia egyben arra törekszik, hogy céljai eléréséhez más társadalmi csoportokkal viszonylag tartós és erős szövetséget kössön, lényegében ezt nevezi a kormány a nemzeti együttműködés rendszerének.

Bartha Esztertől eltérően a munkásság politikai beállítottságát most nem elemzem, csak arra utalok, hogy az 1945 előtti törzsökös és az 1945 után létrejött, valóban döntően paraszti eredetű, ám emellett más kispolgári csoportokból is származó munkásság politikai magatartá­sa jelentősen különbözik egymástól. Ez utóbbi a proletarizálódást az államszocialista rendszerben élte meg így szükségszerűen eltérően viszonyult ahhoz, mint az osztály hagyományos csoportja, s így egy részük (illetőleg leszármazottaik) esetenként a jobboldalra is szavazhat. Megalapozatlan állításnak találom ugyanakkor azt a feltételezést, hogy a Jobbik bázisát elsődlegesen kiábrándult egykori szocialista munkássza­vazók képezik, hiszen e formáció híveinek relatív többsége, körülbelül 40%-a a Fidesz táborából áramlott át, csaknem egyharmaduk pedig első szavazó volt vagy korábban sohasem voksolt.

Az új politikai rendszerváltás hátterében meghúzódó harmadik hosszú távú folyamat a globalizáció, mellyel szemben, mint erre korábban szintén utaltam, a világ számos térségében nemzeti, illetőleg vallási fundamentalista mozgalmak lépnek fel. Ezért Krausz Tamással abban a kérdésben is vitatkozom, hogy a multinacionális tőkének a jelenlegi hazai, antiglobalista vonásokat is hordozó szisztéma megfelel. A nemzetközi nagytőke érdekeit a félperiférián természetesen leginkább az autoriter rendszerek szolgálják, ám csak akkor, ha gazdaságpolitikájuk nem a pro­tekcionizmuson, hanem a szabad kereskedelem elvén, a liberalizáción, a dereguláción és a privatizáción alapul. E szisztéma ideáltípusát leginkább Pinochet chilei diktátor alakította ki, ám Franco Spanyolországa is ehhez hasonlított az 1950-es évek végétől. Orbán Viktor új berendezkedése azonban sokkal inkább a harmadik világ nemzeti forradalmainak sajátos­ságaival rendelkezik. Ilyen volt például az 1952-es bolíviai felkelés, mely a nemzeti burzsoázia és az ónbányászok osztályszövetségén alapult, és szervező erejét a korábban fasiszta ideológiai elemeket is befogadó Forradalmi Nemzeti Mozgalom (MIR) képezte. E politikai erő, mely elő­ször Gualberto Villaroelt, majd a forradalom győzelme után Victor Paz Estenssorot juttatta hatalomra, legfontosabb céljának a nemzeti szuvere­nitás megvédését tekintette. Ha Krausz Tamás feltételezéséből indulunk ki, nem érthetjük meg, miért alakulnak ki éles konfliktusok a mostani kormányzat és az Európai Unió, illetőleg az IMF között. Az más kérdés, hogy bizonyos területeken – ilyen például a Nemzeti Bank függetlensége – az Orbán kabinet kénytelen lesz meghátrálni, ám ez a lényegen, az új berendezkedés természetén érdemben semmit sem változtat.

Kállai R. Gábor:

Az előttem szóló érdemes és tanultabb kollégák annyi mindent elmond­tak, hogy nekem viszonylag kevés újdonság maradt, viszont több ponton vitatkozni szeretnék velük.

Az elemzés szempontjából kérdéses, hogy miként ítéljük meg a jelen­legi válságot, azaz a jelenlegi világgazdasági válság a nagy válság-e, vagy egy súlyos válság, de végeredményben a szokásos tízéves válság, ami egybe szokott csúszni több rövid ciklusú válságperiódussal – sze­rintem ez utóbbi történik éppen. Tehát nem a világforradalom vagy a barbárság az aktuális alternatíva, hanem az, hogy belátható időn belül – amennyire rajtunk múlik – létrehozható-e, kitalálható-e, végiggondol­ható-e egy olyan alternatíva, ami élhetőbb lesz, mint a jelenleg fennálló szituáció; a kapitalizmusban is vannak ugyanis élhetőbb meg kevésbé élhető korszakok. Ez az egyik vitapont. A másik vitapont: a mostani, orbáni politikai szisztéma rendszerváltás-e. Szerintem alapvetően nem történt rendszerváltás, a mostani változások, a hatalomgyakorlás módja és tartalma a '89-es rendszerváltás folytatása, ha úgy tetszik, annak ki­teljesedése. Hogy korábban miért nem alakult ki ilyen szituáció, az más kérdés, mindenesetre emlékszem arra, hogy a kilencvenes évek elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés közgyűlésein már lefolytattunk hasonló vitákat, tudniillik hogy mikor lesz diktatúra, többségünk talán jelen is volt e vitákon. A viták aztán később is megismétlődtek, úgyszólván minden jobboldali kormányváltás idején.

Más: a most kialakult politikai-igazgatási rendszer is a rendszerváltás­ból fakad. Önmagában az új alaptörvény, a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények olyanok, amilyenek, végső soron a gyakorlat dönti el a minő­ségüket. Ezzel nem azt állítom, hogy jók. Az alaptörvényben van három olyan pont, ami súlyosan sérti a jogállami alapelveket, van hozzá egy visszataszítóan történelemhamisító preambulum, a többi viszont majd­nem szó szerint megegyezik a régi alkotmány tartalmával és szövegével. (Megjegyezném, hogy a többség, a lakosság 99,9 százaléka sem a régi, sem az új alkotmányt nem olvasta el.) Az alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel kapcsolatban azt kell látni, hogy '90-es verziója hiába volt kiegyensúlyozott polgári alkotmány, mégis annak keretei között lehetett eljutni a mai állapotokig. Tehetünk ugyan bombasztikus kijelentéseket új rendszerváltásról, a neo-horthyzmusról meg egyebekről, de azért lássuk jól: '89-90-től tartó folyamatról van szó, annak egy pontján járunk most. A kiindulópont a baloldal akkori történelmi veresége.

Ha már a jelenlegi politikai rendszerről beszélünk, figyelmetekbe aján­lanék egy válságfilozófust, Franz Kafkát, pontosabban híres regényét, A kastélyt. Tessék csak egyszer újraolvasni és végiggondolni: a regény nem a nyomasztó, végtelen hatalomról szól, hanem egy tökéletesen alkalmatlan hivatalról, úgy is kezdődik, hogy ami a kastélyban történik, annak nincs köze az élethez. A faluban mindenki teszi a maga dolgát, a kastély pedig tökéletesen alkalmatlan rendelkezéseket ad ki, de csak ak­kor, hogyha zaklatják. Egyéb esetben nem történik semmi. Az egyik eddig nem említett tényező, a hatalom dilettantizmusa az, amit figyelembe kell venni a jelen elemzésénél. A másik: vegyük figyelembe a mindennapi életet, a köznapi életet is. Lukács György már 1918-tól próbálja felhívni a figyelmet, hogy annak a strukturális elemzése milyen fontos lenne. Aztán ő sem csinálta meg, de minden művében benne van egy-két ol­dal erről, Az esztétikum sajátosságában egy kicsit több. Mennyi minden változott meg az elmúlt húsz évben? Min jegyzetelünk, min vesszük fel ezt a konferenciát, min kommunikálunk, mi az az utolsó fogyasztási cikk, amit leadunk? Az internet és a sokcsatornás tévé. Csak figyeljünk erre oda. Ez egy másfajta fogyasztási struktúra. Most persze megtanulja a proli, hogy a söre is elmegy, meg az internete is elmegy vagy elmehet a kölcsönnel, bár ezeket még valahogy meg tudja tartani, addig, amíg. Amíg ezek léteznek, meg tud valahogy kapaszkodni. Ezek szimbolikus javak? Igen, de a szimbólum itt a lényegre mutat. Ha egyszer meg tudok nézni valamit, bár oda nem tudok elmenni, de mégiscsak jelen vagyok a világban. Az elnyomás és az elnyomorodás elemzésénél erre is figyelni kell. A nyomor abszolút és hagyományos formája, hogy nincs mit enni, nincs miből fizetni, mind jelen van, csak egy picit másként. Nem tudom, hogy ez a „picit másként” milyen súlyú változás, lehet, hogy lényegtelen, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, nem tudom még. Azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Van, aki szívesen ír könyveket a tudásalapú társadalomról, vagy nem tudom, miről, majdnem azt mondtam, hogy szólamgyűjtemé­nyekről. Nem erről van itt szó, hanem másfajta életmódról, a mindennapi élet másfajta struktúrájáról.

Megint más: mostanában fel szoktam vetni Marx alapján a relatív túlnépesség kérdését, amit ő a munkásosztály azon részére használ, amely hol kiesik a termelésből, hol visszatalál oda. Nyilvánvalóan ezt a folyamatot látjuk és tapasztaljuk, amikor arról van szó, hogy általánosan csökken a foglalkoztatottak száma, aminek közvetlen oka részben a technológiai váltás, részben a piacvesztés, részben a gazdaságpolitikai ostobaságok sora stb. De ez egy komplex folyamat. Ami érdekes benne -és ezt tenném még itt hozzá -, hogy ezt a lecsúszást, azt, hogy nem tud kikerülni ebből az állapotból, az értelmiség igazán csak most érzi meg. Az értelmiség nagy tömegű, milliós nagyságrendű, eddig a lecsúszást ki tudták kerülni, aránylag kevesen szóródtak ki a perifériára. Az értelmiség leváltása megtörtént már más történelmi összefüggésben korábban is, de jóval kevesebb embert és szakmát érintett. Az értelmiség lecsúszása ma már igen-igen nagy tömeget érint, nemcsak Magyarországon, ez világjelenség. Az „arab tavaszt” – legalábbis egyes helyeken – részben pont ez a lecsúszó, a termelési folyamatból kikerülő értelmiség is csinálta, az a diákság, amely úgy nagyjából sejti, hogy értelmes munkára vagy lesz lehetősége vagy nem, inkább nem.

Mit is csinál az Orbán-kormány – ha utánagondolunk – úgy igazán az értelmiséggel meg a gazdasággal? Hagyja tönkremenni, mi több rá is segít erre, ha mással nem, az említett dilettantizmussal és a belső kö­rök felsegélyezésével. Nem a Horthy-korszak itt a jó példa, hanem egy jóval korábbi, az a klasszikus kapitalista, kőkemény korszak, amit ma a megszépítő messzeség okán idillinek látunk, azaz a Monarchia első korszaka, a nagy gründolási láz időszaka. Akkor esett meg, hogy az állam mindent és mindenkit lerúgott magáról, az oktatást, a kultúrát, maradt az irgalmatlan verseny, a farkastörvények világa. Ez az a kor, amikor kiépült a vasúthálózat, a nagyipar, de sem társadalombiztosítás, sem szociális háló nem létezett, még abban a kezdetleges formában sem, ami akkoriban már itt-ott szokásos volt. A miniszterelnök úrnak nyilván leszakadna a nyelve, ha kimondaná: amit csinál az bizony a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitika. Se biztosítás, se háttér, se semmi, küzdj meg a létért, azt szabad, mondták akkoriban. Most talán tilos? Nem, szabad. Sikerül? Nem. De ugyanott vagyunk. Wiener György sokkal jobban és szabadabban kezeli a történeti analógiákat, mint én, és persze mindig nagyon jól, de ha már keresünk, akkor ott keressünk, ahol valóban van analógia. A szimbolika, amit Krausz Tamás meg más is kiemelt, valóban neo-horthyánus – mi más is lenne? Annak idején nagyon jót szórakoztunk, hogy aki konzervatív, mit tudna éppen konzerválni, legfeljebb a Kádár-kort, mert az volt, amit átéltünk.

Itt jutunk vissza tulajdonképpen ahhoz, amivel én felütöttem a válságfi­lozófus aktát; a polgári demokráciához, ami formális, meg tulajdonképpen mindig diktatúra, hiszen a választások arról szólnak, hogy az elnyomók között válogatunk, ahogy Engels írta. A polgári demokrácia folytonosságot is jelent, a jelenlegi kormányért mindig az előző kormány a felelős, azért az azt megelőző, és így tovább. Ha tehát a mostani kormányzat létéért és ténykedéséért az előzőt tesszük felelőssé, mint Krausz Tamás tette, akkor még az ég egy világon semmit sem mondtunk. A demokráciában előbb-utóbb minden miniszterelnök megbukik, merthogy nem ő marad örökké a poszton. Azért mondom, hogy ez még önmagában nem komoly kritika. Ha már áttértünk a politikai kérdésekre, meg kell állapítani, hogy minden kétely és borúlátás teljesen reális. Az erőviszonyok ismeretében ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormány leváltására csak egy széles koa­líció lehet alkalmas; a magyar viszonyoknak megfelelően ne nevezzük se olajfának, se tölgynek, sokkal találóbb a szomorúfűz-koalíció elnevezés. Érvényes politikai cselekvés, ha az az öt-hat potenciális szervezet össze­ül, amit olykor látunk a demonstrációkon, s a választásokon összeszedi a megfelelő mennyiségű szavazatot, azaz az alkotmányozó többséghez szükséges kétharmadot. Ha így folytatódik a kormányzás, ennek meg is van az elvi esélye. Hogy milyen lesz ez a koalíció, ma még nem tudható, lehet, hogy mindenki a saját szemétdobján kukorékol, de ez valahogy összeáll egy szimfóniába – hogy Konfuciusra utaljak.

Szigeti Péter:

Én a magam elemzését a neomarxista állam- és politikaelmélet kate­góriái felől közelíteném meg: az általános meghatározottságokat adó államtípus, a különös államforma, és annak egyedi, nemzeti intézmé­nyesítése, az államrend felől. A rendszer osztályjellegét és a politikai hatalom jellegét kell tisztáznunk. Ez az állandóságnak és a változásnak azokat a problémáit veti fel, amelyeket itt többen érintettek. Azonban nem polemizálni akarok, hanem pusztán megállapítani azt, hogy itt a 91-re meggyökeresedett társadalmi-gazdasági alakulat állandó, mert az egymástól elszigetelten tevékenykedő magántulajdonosok piaci integ­rációja alapján elégítik ki a szükségletek zömét. Ezért lényegében pol­gári társadalmi berendezkedésről, alakulatról beszélhetünk és az ennek megfelelő államtípusról. A polgárság értékrendje, világnézete, jogrend­szere dominál, és a társadalmi cselekvések strukturálisan meghatározott érdekpályái vagy a jövedelemmegoszlás szabályszerűségei nagyon is ezekből a körülményekből vezethetők le. Ez pedig több mint 20 éve így van. Ennek csak egy részletkérdése lehet az a dolog, hogy az említett nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőkével meg a globalizációval szervesebb kapcsolatban lévő komprádor burzsoázia között állandó és permanens a kötélhúzás, néhol harc – természetesen a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Ha most a rendszernek a jellegét akarom meghatározni, akkor ez a kötélhúzás nem olyan „vészes”, némiképp természetes. Politikai rezsim- vagy kurzusváltás volt Magyarországon 2010 után. Húsz évig polgári demokrácia volt, csak éppen kiderült, nem tud meggyökeresedni a félperiferikus kapitalizmus viszonyai között, és ezért jött a politikai rezsimváltás, a nemzeti-konzervatív elit és erők győ­zelme a balliberális tábor felett. A polgári demokrácia azért nem tudott meggyökeresedni, mert a rendszer alulteljesített. Alulteljesít a rendszer (nem hozok GDP adatokat, Wiener ezt már megtette; kevesen tudják: 1860 óta az elmúlt 21 év a magyar gazdaságtörténet leggyengébb át­lagos növekedési teljesítménye), csak emlékeztetek arra a társadalmi tényre, hogy a két nagy választási győzelem a rendszer alulteljesítésével kapcsolatos csalódásokból nyerte magyarázatát. Tehát inkább a reményt vagy a biztonság reményét hordozó erők győztek 1994-ben is. „Lehet jobban, lehet másként csinálni a kapitalizmust” – mondotta Horn Gyula, aztán kiderült, hogy nem sokáig. És ugyanígy 2010-ben is, a válság és a neoliberális-restrikciós gazdaságpolitika hatására megroggyant a magyar társadalom. Már csak egy megváltóban bízhatott, ha sem a rendszerváltás, sem az EU integráció nem teljesítette elvárásait. Olyan karizmatikus vezérben, aki sokat tudott ígérni és a reményt hordozta, továbbá reális problémákról (is) beszélt – nem megoldotta ezeket, de beszélt róluk -, és ezért tudott egy domináns többséget maga mögé szervezni, és domináns pártrendszerre áttérni. Tehát a rendszer az ál­lamtípus szintjén polgári berendezkedés, a különös államforma szintjén pedig a parlamentáris köztársaság a kiindulópont. Azonban a különösből úgy tolódik el az egyedi államrend változtatásaival, az elmúlt majd két év újraszabályozásai következtében, hogy a hatalommegosztó jogállamból: (1) felszámolta a hatalommegosztást, (2) felszámolta a jogállamisá­got. Hatalmi állammá vált a hatalommegosztó jogállam. Rechstaatból Machtstaattá. A hatalommegosztást a négy legfontosabb elemében számolta fel: (1) Az alkotmányvédelem szervének a hatásköre bővült is, szűkült is, döntően azonban az egyéb változtatások összetétele követ­keztében rendkívüli módon letompult (noha a joggyakorlata – ugye – az még most fog kialakulni). (2) A bírói függetlenség nagy veszélyeknek van kitéve. Az igazságszolgáltatáson belül az ügyészség az, ahol az ügyészséget mint szervezetet illetné meg a függetlenség, viszont oly mértékben centralizált és pártkatonák kezében lévő szervezetté vált, ami az igazságszolgáltatás függetlenségébe rendkívül negatív módon játszik bele. Szerencsére elképzelhető, hogy vannak olyan bírók, akik kevésbé hagyják afficiálni magukat, de mindenesetre az intézményes változások rossz irányba mutatnak. Továbbá, (3) az alapjog korlátozás­nak a módszerei is rendkívüli módon felvizenyősödtek, kitágultak. Nem akarom ezt most jogdogmatikailag, alkotmányjogilag bemutatni, de ez a helyzet. (4) A hatalommegosztás rendszerében a semleges államfőt még nem említettem, pedig új elem, hogy a semleges államfő fel is oszlathatja a parlamentet (a Költségvetési Tanács javaslata után bizonyos közjogi személyekkel való konzultáció eredményeként), ez legközelebb 2015 elejére életszerű, márciusra lehet jelentősége. Az említettek miatt az elfajulás, tehát a hatalommegosztásnak ezen tényezői lettek visszavéve és redukálva. És akkor még nem szóltam a semleges ellenőrző szervek­ről (ÁSZ, PSZÁF, OVB,), melyeket nem számoltak fel – pontosan kell fogalmazni -, hanem birtokba vettek, megszálltak. Tehát degradálódott a hatalommegosztás, egyébként a konzervatív államépítés és az ún. jó kormányzás jegyében. A jogállamiság kérdésénél nem mondom most el a jogállamiság kritériumait, de az a törvényhozási gyár (403 törvény vagy törvénymódosítás másfél év alatt) és az a jogbizonytalanság, amivel ez járt, lehangoló. Jellemző az az egyszerű körülmény, hogy a visszaható hatály tilalmán – ami a kötelezettséget megállapító normák esetében egyértelműen jogállamisági kritérium – milyen könnyen átlépett a teljha­talom birtokába jutott új politikai rezsim. A teljhatalom, a plena potestas mit jelent? Nemcsak a kormányzati többséget, nemcsak a törvényhozás többségét birtokolják, hanem az alkotmányozó hatalmat is. Tehát olyan szabályokat és azon a jogforrási szinten tudnak írni maguknak, amilyet csak akarnak, és jelentem, ez meg is történt.

Végül a rendszer jellegéről mondom a definíciómat: keresztény, nem­zeti, neokonzervatív, tekintélyuralmi rendszer. A neokonzervatívnak óriási jelentősége van, nem csak a kereszténynek, a nemzetinek és a tekin­télyuralminak. Tehát, ha valaki ezeket a folyamatokat erről a jobboldali politikai térfélről nézi – amihez persze empátia is szükséges -, akkor megértheti, hogy új korszak nyitására vállalkoztak. Húsz év válsága, a tehetetlen liberálisok meg a szocik nem tudtak semmit csinálni, kezdjünk egy új életet, és töröljük el a múltat – mi, a nemzet. Kevesebb jogállamot és több rendet, kormányozhatóságot. Na most, hadd tegyem hozzá Kállai Gábornak, hogy hiába nem olvassák és nem ismerik az állampolgárok az Alaptörvényt, a rendszert azért nem úgy fogják működtetni, ahogy az állampolgárok nem olvassák, hanem ahogy azt a hatóságok alkalmazzák.

Olvasd el például azt, hogy mi van az Alaptörvény átmeneti rendelke­zéseiben, és akkor bizony eléggé rosszkedvre fogsz hangolódni. Tehát azt állítom, hogy a különös és egyedi intézményesülés átszabásával aláásták a parlamentáris köztársaság államformáját, hatalmi állam alakult ki a jogállam helyén, és a hatalommegosztás doktrínáját a teljhatalom jegyében jórészt sikerült közömbösíteni, kikapcsolni.

Ezek után nézzük a politikai tagoltságnak az erőviszony-rendszerét, tudniillik azt, hogy a rendszer balra zár, szélsőjobb felé ellenben nyitott. Ebben nem csak konzervatív tradíciók munkálkodnak, hanem itt a libe­rális értelmiségiek és a nemzeti értelmiségiek is hatalmi tényezők. Húsz évig úgy nevelték a „párt- és ideológiai államapparátusok” (Althusser) az állampolgárokat, az ifjúságot, a magyar társadalom többségét – Bartha Eszternek, Szalai Erzsébetnek kiváló írásai vannak, amelyek a magyar ifjúságnak ezt a szocializációját, attitűdjeit bemutatják -, hogy a rendszer balra zárjon. A szocialista elveket lejáratták, azokból paródiát csináltak. A társadalmi elégedetlenségek ezért csak jobbra tudnak kitörni. Tehát a politikai tagoltság ezért rendeződött át így, és nem véletlen az, hogy 2010-re már nem csak a rendszerváltásban csalódtak, mint 1994-ben, hanem az európai uniós integrációban is, és ebből következik az, hogy a Jobbik új szavazókhoz jutott, és ebből következik az, hogy aki ennek az uniós dolognak a nemzeti függetlenség jegyében való felülbírálásával kecsegtetett, az népszerű ígérgető tudott lenni a magyar társadalom szé­les tömegeinek a szemében. Úgyhogy én ezeket döntőnek tekintem, és nem becsülném le a szimbolikus térnek a jelentőségét, hiszen ha valaki az Alaptörvényt, a jogrendet és a szimbolikus tér mozgásait együtt nézi, akkor láthatja, hogy nagyon szerves kapcsolat van közöttük. Nem arról van szó, hogy buta emberek rossz előhangot írtak, hanem arról, hogy egy egész sereg intézményi változást, felelősségrevonási mechaniz­musokat megalapoztak, lényegében mindenki felelősségre vonható. A hatalmon lévő magyar jobboldal szerint ugyanis volt egy bűnös rendszer (államszocializmus), a bűnös rendszernek voltak bűnös szervezetei, a bűnös szervezeteknek pedig aki tagja volt, szintén felelősségre vonható. Ez az úttörőkre éppúgy vonatkozhat, akár a bélyeggyűjtőkre. Teszem azt, ha a Gagarin-bélyeget eltették és mutogatták, akkor közreműköd­tek a sötétnek vélt rendszer fenntartásában. Kriminalizálják a múltat. A neokonzervatív manicheizmus világképe szerint – á la Reagan és Theacher asszony – az alkotmányos keret ezt megengedi, és ilyen irányban is léphet. Hogy aztán ezt milyen mélységben, hogy fogja ki­használni, nem tudom, de azt nem gondolnám, hogy itt ártatlan dolgokról van szó. A vezérdemokráciának, az antipluralisztikus tendenciáknak a véleményszabadság terén és a médiakorlátozásban óriási jelentősége van. Az állam és az egyház Magyarországon egyre jobban összefonódik, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kap csak támogatást az ELTE-n kívül, további hét jogi kar nem – ez csak egy apró aktuális példa. Nyil­ván ennél fontosabb a normatív finanszírozás egész rendszere, vagy a

Nemzeti hitvallásban a kereszténységnek a nemzetfenntartó szerepe, és amikor így szabályoznak, az nem két külön dolog, hanem ugyan­azon dolognak az ideológiai legitimációja és a konkrét érdekpályákhoz kapcsolódó szabályozási módja. Megalapozta az orbáni politika egyik döntő elemét: a teljes elitcserét. Tehát én ezt gondolom a szimbolikus­-kulturális szféráról.

Továbbá, döntő elem, túlsúlyos mozzanat a politikai tagoltságban az, hogy a szociális kérdés átkerült a jobboldalra. Azért került át, mert nem volt igazi baloldal, legalábbis a parlamentben csak álbaloldal volt. Az MSZP '98 után minden plebejus demokratikus jellegét elvesztette. A Horn-időszakban még volt ilyen neki, de valamikor ez aztán elpárolgott. Nem feltétlenül a dátumot akarnám kiemelni, de mondjuk az elmúlt 8-10 évre a plebejus kötődés aligha jellemző. Az más kérdés, hogy ellenzék­ben megint felfedezi baloldaliságát, ezt azonban már nem nagyon hiszik el neki. Egy ilyen fordulat lehetősége a hagyományos magyar tradícióban is benne volt, hiszen a jobboldali népiesek valójában jobboldali antikapita­listák, sajátlagos magyar úton járni kívánók („a rendszer jó, csak ne lenne az az átkozott pénztőke, meg kamat, meg a külföldi monopóliumok”). Ezeket a globalizáció és az EU-integráció világában kissé anakronisz­tikus álláspontokat próbálgatják fenntartani. Mindenesetre a tömegek mozgósítása és az ideológiai legitimációs harcok szintjén eredményesen. A Kárpát-medencei szupremácia eszméjét nagyon is jól lehet használni és a szomszéd népekkel való kapcsolatban érvényesíteni, ez sajnos ma is így van. Tehát azt gondolom, hogy itt a különnemű dolgok összefügge­nek, a változásokat döntően nem az államtípus és a társadalmi-gazda­sági forma síkján, hanem a különös és az egyedi síkokon kell keresni. A parlamentáris köztársaság hatalommegosztó jogállamából hogy tűnik el a hatalommegosztás meg a jogállamiság, és ez kapcsolódik az ideológiai legitimációhoz meg a szimbolikus térnek az átformálásához. Gondoljunk az utcanevek megváltoztatására, de száz másik példát lehetne mondani. Tehát ezek sajnos egyáltalán nem esetleges dolgok, hanem egy nagyon is átgondolt, hosszú távon berendezkedni óhajtó rezsim politikájának a megnyilvánulásai.

Krausz Tamás:

Van itt egy reális vita, aminek Földes Gyuri igyekezett is hangot adni, bár ő is lényegében a hatalmi elit terminológiájában gondolja végig a dolgokat. Én osztályszempontot részesítek előnyben, ez igaz, bár nem kizárólagosan. Én nem becsülöm alá a középosztály két nagy csoportjának a küzdelmét sem Magyarországon, sem a balti államok­ban, sehol. Az is kétségtelen, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus küzdelme nyilatkozik meg ebben. A régióban a nacionalizmus számos történeti ok miatt erősebb a liberalizmusnál, de mindenekelőtt a társa­dalmi háttér következtében. Ugyanis a globális kapitalizmushoz kötődő liberalizmus alábecsülte a gazdaságilag gyenge nemzeti burzsoázia társadalmi befolyását, nacionalista propagandájának erejét, amivel a dolgozó osztályoknak sikeresen elcsavarta a fejét egy korlátozatlan antikommunista propaganda jegyében. S azzal, hogy a liberalizmus is megvetéssel viszonyult a szociális problémákhoz, feltétlenül a naciona­lizmus kezére játszott.

Gyurival ott van egy alapvető vita, hogy nem veszi figyelembe, hogy mégiscsak az a fejlődésnek az alapdimenziója, hogy a létrejött politikai rendszer és annak ún. baloldala '89-ben – most ebből a szempontból mindegy, hogy MSZP-nek vagy SZDSZ-nek hívják – a tőkelogika, a kapitalizmus visszaállításának kizárólagos logikájába helyezkedett bele. Ezt nem tudja Gyuri megkerülni. Tehát ezt nem lehet úgy felfogni, hogy szükségszerűség, elkerülhetetlen, mert akkor mitől baloldali? Csak nem attól, hogy a baloldalnak a jó kapitalizmust kell megteremtenie és a gonosz nacionalisták meg a rossz kapitalizmust akarják ránk kénysze­ríteni? Horn Gyulára emlékszem, milyen viták voltak '89-90-ben, meg a többiekre, beleértve a politikai elemzőket is. Mi, az akkori „radikális ba­losok”, akik mind a régi rendszerrel, mind az újkapitalizmussal szembeni alternatíva felállításával kísérleteztünk (lehet szépen is elbukni!), tudtuk, hogy a „jó kapitalizmus” (értsd itt, centrumkapitalizmus) nem politikai választás kérdése. Hát ez valami őrület, hogy még mindig ennél a vitánál tartunk. Már olyan rossz a helyzet, hogy rettenetesebb alig lehet, őrüle­tes mértékű új szegénység van, fölszámolták a jóléti államot, s nekünk még mindig azon kellene vitatkozni, hogy a kapitalizmusnak van-e jó verziója? Nincs jó verziója. 22 év sem bizonyította, meg a világháborút megelőző évtizedek és évszázadok sem bizonyították, hogy a centrum­-országoknak való alárendelődés „felemeli” Kelet-Európát, legyen szó (etno)nacionalista (és rasszista) vagy liberális hatalommenedzselésről. Naivitás, ideológiai és politikai zsákutca, és tudományos szempontból sem illeszkedik semmilyen általam ismert komoly analízisbe a „nyugat­hoz felzárkózás és utolérés” legújabb gondolati és politikai-ideológiai felemelkedése. Ezt nagyon fontos leszögezni. Ez egy vízválasztó. Nincs utolérés. Nem ez zajlik.

Kállai R. Gáborral is van egy vitapont. Azt mondja, hogy a megelőző kormánynak nincs komoly szerepe a tekintélyuralmi fordulatban. Én értem, hogy egy kicsit mentegeted, Gábor, az előzőt, meg kicsit jobb is volt az előző, mint ez, elismerjük. De mégiscsak a liberalizmus-na­cionalizmus szembenállásából ered mindez, aminek tanúi vagyunk. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyről érzületi okok miatt néha elfeledkezel. Rövid az idő, nem lehet részletesen és differenciál­tan érvelni, de legalább tézisként ez maradjon velünk, mint probléma, mert ezt nem lehet megkerülni. Mi volnánk a harmadik erő állítólag, ez volna a baloldal, amelynek önállóságáról már régen leszoktak azok, akik valamikor ezt értették. Itt Gyuri mondhatja, hogy „gyakorlati” bal­oldal meg „elméleti” baloldal, aztán jön pártalakban a legkíméletlenebb tőkelogika. Én mindig ezt mondtam '89 óta, hiába mondod, hogy nem fejlődtem, ha az a fejlődés mércéje, hogy áttérek a tőkelogika képvi­seletére a munka képviselete helyett. Valóban nem fejlődtem ezen a téren semmit, én nem vagyok hajlandó a tőkelogika alapján szemlélni és értékelni a világot, mert azt védik éppen eleget. Most akkor ne várd el, hogy én kompromisszumot fogok tenni. Tegyél te, mert te „gyakorlati” ember vagy, én nem teszek. Van egy másik ellentmondás, azt mondod, talán nem pontosan idézem fel, hogy itt a nemzetállam a probléma, merthogy az elveszett. No de a kis államok, a kis nemzetek gazdasági értelemben már 15 éve nem léteznek mint nemzet. Az a kérdés, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a nemzeti burzsoázia és a mul­tinacionális tőke konkurenciáját egy olyan feltételrendszerben, amikor az előbbi ezer szállal kötődik az utóbbihoz, vagyis a multinacionális tőkéhez. Csányi kezdi már érteni, a Széles úr még nem, de ez nem számít, ők kompromisszumot fognak kötni, Orbán ezt nagyon jól kife­jezi. Védi az új tekintélyuralmi politikai berendezkedést belül és kívül e kompromisszum érdekében.

Egy mondat a szélsőjobboldalról. Péter mondta, hogy ez az egész rendszer fokozatosan jött létre. Ennek 1992-ben szimbolikus megje­lenése volt, hogy az MDF már akkor betiltotta a vörös csillagot – amit Orbán s a Fidesz többsége támogatott -, és kezdték szűkíteni a valódi antikapitalista, rendszerkritikai erők szerveződési lehetőségeit. Ez ment, és nem változtatott rajta a liberális jogrendszer sem. Sőt, a liberálisok maguk álltak az antikommunista hisztéria élére – még emlékszünk. Még egyszer mondom, Gábor, előkészítették mindezt szellemileg is, politi­kailag is, gazdaságilag is; ebből nem lehet kijönni. Az MSZP-nek 1994-ben 57%-a volt, mégsem tudott ebből a logikából kilépni. Végső soron a kis liberális párt vette szárnyai alá az MSZP-t. A szélsőjobb '89 utáni felemelkedése a szociálliberális kormányok idején még tovább szárnyalt. De a szélsőjobboldal mögött – ezt tényleg már többen elmondták – a neo-horthysta restauráció egyre kontúrosabb folyamatai húzódtak meg. A szélsőjobboldal bázisa két leszakadt réteg. Az egyik az underclasstól retteg, tehát a társadalom alsó rétegéből nem akar még lejjebb zuhanni, azért cigányozik olyan rettenetesen – ezek alkotják a szélsőjobboldal egyik részét. A másik meg a felső rétegekből verbuválódik, a közép­osztály ama rettegő csoportjai, amelyek lezüllhetnek, leszakadhatnak a középosztályról. Ezek meg zsidóznak, ami aztán összefolyik az általános rasszizmussal és idegengyűlölettel. Magyar nácik, hungaristák. Ez a két, látszólag nagyon eltérő erő képezi a szélsőjobboldal társadalmi bázisát. Ez sem tisztán magyar sajátosság, szerte Európában megmutatkozik. Tehát a szélsőjobboldal ennek a 22 éves kapitalizmusnak a történelmi terméke és szerves része, és nincs az a fogalmi bűvészkedés, amivel ezt bármelyik magyar liberális vagy nacionalista ideológus ki tudná magyarázni. Hiába mondják, hogy ez a rendszer a Kádár-rendszerre megy vissza. A fenét! Ez nem a Kádár-rendszer, csak a hagyománya élt a réginek a Kádár-rendszerben is.

Földes György:

Azt gondolom, hogy a Tamás levezetése a baloldal totális eszmei és erkölcsi lefegyverzését jelenti. Nem gondolom, hogy '89-ben már minden eldőlt. Nem gondolom, hogy a globalizáció mindent eldöntött. Azt sem hiszem, hogy a Horthy-korszak itt lebeg közöttünk. Ez az alapállás totális önlefegyverzéshez vezeti a baloldalt, és egyidejűleg a totális önfelmentés útjára. Ebben a gondolati sémában 1989, mint eredendő bűn jelenik meg. Kállai Gábor azt mondta – amivel én egyetértek -, hogy '89 egy történel­mi vereség volt a baloldal számára, és ott sok minden eldőlt. A tőkelogika legyőzött minden más verziót, ezzel egyetértek. Visszatért a világ arra az útra, amiről az államszocializmusok megpróbálták eltéríteni.

Itt azonban mégiscsak fölmerül a kérdés (és ez lehet a baloldalon belüli szakadás magyarázata is), hogy miként definiáljuk a baloldalt. Igaz lenne, hogy a baloldalt csak azon az alapon lehet egyértelműen definiálni, hogy mennyire rendszerkritikus, mennyire lép túl a tőkelo­gikán, mennyire lép túl az éppen fennálló kapitalizmuson? Vagy az is számít, hogy itt és most, a mindenkori többségért – ha tetszik, a kizsákmányoltakért, ha tetszik, az elnyomottakért – mit tud valójában tenni? A következőt teheti: valamifajta politikai cselekvési programot dolgoz ki, bármifajta közpolitikailag is értelmezhető programot, a saját gondolatait kiteszi a gyakorlat próbájának. De ha ilyet nem tud produkálni, viszont szellemileg mindig nagyon nyíltan, következetesen és keményen bírál­ja a fennállót, annak megvan a meghatározó konzekvenciája: a teljes elszigetelődés a való világtól.

A '90-es években alapvetően, sajnos, nem osztályok között zajlott Magyarországon a társadalmi küzdelem, noha rengeteg társadalmi küzdelem volt, hanem alapvetően az osztályokon, a rétegeken belül az új pozíciók megszerzéséért, illetőleg a régi pozíciók megtartásáért. Ezért nem tudjuk beleerőszakolni a saját sémáinkat a klasszikus osztály­harci modellbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországon lezajlott egy eredeti felhalmozás, azonban azóta sincs valódi tőkefelhalmozás, mármint nemzeti értelemben. Amennyiben lemondunk a nemzetről, államformájában, kulturális közösség formájában, szociális közösség for­májában, tehát bármilyen formában, akkor kizárjuk magunkat a politikai mozgástérből, a kulturális mezőből, mert így a magyar baloldal megint csak valami hatalmas világtörténelmi fordulat eredményeképpen, valami külső hatalom baloldalivá válásának körülményeképpen fogja tudni újra megszerezni a hatalmat, illetőleg a közpolitikát a saját igényei szerint formálni. Ezért tehát visszatérnék a magam eredeti álláspontjához, hogy önkritika nélkül, a szellemi és a politikai baloldal egymáshoz való közelítése nélkül egy tapodtat sem fogunk előremenni.

Wiener György:

Földes Györggyel az osztályfelfogás és a világrendszer-elmélet tárgy­körébe tartozó tematikákról nem vitatkozom, mert az alapkérdésekben teljesen eltérő álláspontot foglalunk el, ami ilyen behatárolt terjedelem esetén rendkívül megnehezíti az érdemi eszmecserét. Természetesen az ő véleménye sokkal közelebb áll a hazai baloldal túlnyomó többségének gondolkodásához, mint Szigeti Péter, Krausz Tamás vagy az én nézet­rendszerem. Ugyanakkor megjegyzem, hogy elemzéseim elsősorban nem a rendszerkritika oldaláról közelítik meg a jelenlegi berendezkedést, hanem – megfordítva ezáltal Marx híres Feuerbach-tézisét – inkább az értelmezés oldaláról. Közismert, hogy Marx a 11. tézisben úgy fogalma­zott, hogy a filozófusok a világot eddig csak magyarázták, a feladat pedig az, hogy megváltoztassuk – nem szó szerint idézek, de ez a tézis értel­me. Most viszont azt hangsúlyozom: ahhoz, hogy egyszer majd a világot meg lehessen változtatni, először meg kell értenünk, hogy mi és miért történik. Ha egy félperifériás tőkés berendezkedésről azt feltételezzük, hogy az felzárkózáshoz és jóléthez vezet, majd csökkenti a jövedelmi különbségeket és növeli a foglalkoztatottságot, akkor gondolkodásunk az illúziók foglya marad.

Abban a kérdésben azonban már vitatkozom Földes Györggyel, hogy az MSZP nem igazán munkált ki közpolitikai programokat. Ezek valójá­ban rendelkezésre állnak, nem kidolgozásuk nehéz, hanem megvalósí­tásuk. A szocialisták politikájában nyilvánvalóan nem az volt az alapvető gond, hogy nem rendelkeztek ilyen koncepcióikkal, mondjuk 2001-2002-ben, hanem az, hogy a globalizált liberálkapitalizmus rendszerében, a hazai burzsoázia igényeit is figyelembe véve, illetőleg a liberális köz­gazdász értelmiség elvárásait is teljesítve, ezek csak nagyon rövidtávon érvényesülhettek. Napjainkban is sokan a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programját tartják az eredendő bűnnek, hangsúlyozva, hogy az tette tönkre az országot, s e kérdéskörben a konzervatív és a liberális, valamint a magukat baloldalinak valló közgazdászok között szinte teljes az összhang. Ugyanakkor csaknem mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy a sikeresnek mondott '90-es években, amikor Magyarország „éltanuló” volt, a pozitívan értékelt teljesítményt úgy érte el, hogy a Bokros-csomag hatására a reálbérszint az 1966. évire esett vissza. Ez egyébként azt mutatja, hogy a polgári racionális gazdálkodás értelmé­ben az ország csak akkor versenyképes, ha az adókat és a béreket, ha nem is folyamatosan, de időről időre szisztematikusan mérséklik. Más lehetőség a félperiférián a polgári értelemben vett versenyképesség garantálására, azaz a profitráta maximalizálására nem áll fenn, s ebben az ellentmondásrendszerben működnek a baloldali erők, nemcsak az MSZP, hanem a Demokratikus Koalíció, a 4K s a tőlük balra álló szer­vezetek is. E téren tehát nem a tudás hiánya okoz problémát, hiszen semmilyen elméleti modellel nem háríthatjuk el azt a világméretekben megjelenő gazdaságpolitikai igényt, hogy a profitráta tendenciális esé­sét a bérek kordában tartásával, az adók radikális csökkentésével és a környezetvédelmi kiadások minimalizálásával ellensúlyozzák. Más kérdés, hogy e három eszköz alkalmazása elméleti tévedésen alapul, hiszen hosszabb távon a profitráta süllyedését, mint marxisták számá­ra közismert, a tőke megállíthatatlanul növekvő szerves összetétele magyarázza.

Korábbi állításomat részletezve kitérek arra is, miért értékelem neo-horthystaként a jelenlegi rendszert. E kérdésben nemcsak Földes Györggyel vitatkozom, hanem a (bal)liberális sajtó és politikai élet képviselőinek túlnyomó többségével is, akik az új berendezkedés ezen alapvető ismérvét későn vagy egyáltalán nem ismerték fel. Közülük sokan úgy vélik, hogy napjainkban valamilyen neo-kádárista rendszer szerveződik meg, párhuzamot látva az akkori pártállam és a mostani centrális hatalmi erőtér között. E tévedés természetesen nem új keletű; amikor Louis Bonaparte 1851 decemberében államcsínnyel megszerez­te az abszolút hatalmat, Guizot ezt úgy értelmezte, hogy a szocializmus teljes győzelme következett be. E gondolkodásmód azon a feltevésen alapul, hogy minden, ami eltér a liberális berendezkedéstől, az szoci­alista, így aztán napjainkban is a jobb- és szélsőjobboldali autoriter rendszereket szocialistáknak minősíti. Ezt egyébként az érintettek a történelemben többnyire jól kiaknázták, így szerezve számos mun­kásszavazót a fasiszták Olaszországban és a nácik Németországban. Az új berendezkedés neo-horthysta jellegét egyébként lényegében az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is elismeri, amikor a jog­folytonosság 1944. március 19-én történt megszakítását deklarálja, és ezáltal vállalja a Horthy-rendszer addigi intézkedéseit. A két világháború közötti időszakhoz kötődik az alaptörvény elnevezés is; a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados többségével azért alaptörvényt, s nem alkot­mányt fogadott el, mert ez utóbbi maga a Szent Korona-tan, melyet az alaptörvény egy konkrét történelmi korszakra alkalmaz. Horthysta jellegű az is, hogy az átmeneti törvény, miként erre Szigeti Péter már utalt, az MSZMP jogelődeit, és az MSZMP-t bűnöző szervezeteknek minősíti, melyek tetteiért az MSZP is teljes felelősséggel tartozik. Ily módon ugyanazt a jogi megoldást alkalmazzák, mint 1920-ban a keresztény nemzeti kurzus, amely a Tanácsköztársaságot nem tekintette államnak, hanem úgy érvelt, hogy a hatalmat ideiglenesen egy bűnöző szervezet kaparintotta meg.

Ha már Louis Bonaparte 1851. decemberi államcsínyére hivatkoztam, Marx híres művének, a Brumaire-nek néhány fontos állítását is röviden összegzem. E mű gondolatai rendkívül jelentős mértékben megkönnyítik a mostani helyzet megértését, hiszen Marx ebben az írásában úgy fogal­maz, hogy a bonapartista hatalomátvétellel visszatérnek a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek és a régi poroszlók. Feltámadnak a régi dátumok, hiszen a Nemzeti hitvallás kiemelten hi­vatkozik az 1944. március 19. előtti időszakra. Újra megjelennek a régi nevek is, hiszen visszaállítják a járásbíróság, a törvényszék és a kúria el­nevezést. Feltámadnak a régi rendeletek is, mivel az egyházügyi törvényt kimondottan az 1894-es egyházpolitikai reformok alapján alkották meg.

Ami pedig a poroszlókat illeti, visszaállítják a háznagy intézményét, ismét létrejön a házőrség, a köztársasági elnöki palotát pedig a palotaőrség védi, s lehetséges az is, hogy a háznagy utasítására a házőrség tagjai a renitens ellenzéki képviselőket kivezettetik az ülésteremből, miként ez Tisza István alatt történt.

Végezetül az is világosan mutatja az új rendszer jellegét, hogy az állam elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatták. Ezt sem tekinthetjük véletlen névcserének; hasonlóan járt el Dollfuss, amikor 1934-ben az Osztrák Köztársaságot Osztrák Államnak keresztelte át, majd magát az 1920-as évek Horthyjához hasonlító Pétain marsall, aki 1940-ben az addigi Francia Köztársaságot Francia Államnak nevezte el. Ez utóbbi berendezkedésekben a monarchikus és a republikánus állam közötti átmenet jött létre, amely egyébként a modern jobb- és szélsőjobboldalnak sokkal inkább megfelel, mint az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos vagy parlamentáris monarchia. Az átkeresztelés egyébként most is azt jelzi, hogy a Fidesztől távol áll a demokratikus köztársaság eszmeisége, ám reálpolitikai okokból az államformát vál­tozatlanul hagyja.

Szigeti Péter:

Úgy látom, hogy Földes Gyuri – szemben Krausz beállításával – nem apologétája ennek a rendszernek. Krausz Tamás pedig az antikapitaliz­mus zászlaját valóban akkor lengeti, amikor ellenforradalmi korszakot élünk. A magam részéről kapitalizmus-kritikus pozíciót öltök fel, amiből következhet a mai fennálló rendszernek nemcsak a bírálata, hanem néminemű javíthatósága is – illúziók nélkül. A múlt elmúlt. Tudniillik azt sem mondanám – és itt Tamás a világrendszer-elméletet eléggé leegyszerűsíti -, hogy soha senki nem tud felzárkózni. Az teljesen igaz, amit Wiener a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban mondott, de a legnagyobb kihívás a marxi elméletet a Schumpeter-féle innovációs elmélet felől érte. Az a rossz hírem azonban, hogy ehhez az innovációhoz olyan gazdagnak kell lenni, mint a centrumkapitaliz­mus élenjáró országai, ezért a közepes fejlettség talaján ezt a csodát nehéz előállítani. Kivéve, ha olyan szerencsés történelmi szituáció van, hogy különleges erőforrásokhoz juthat valaki, például a Marshall-terv idején Olaszország, vagy felfedezi az olaját, mint néhány állam, vagy nem tudom, lehet, hogy az édesvíz-készlet is ilyen lesz egyszer. Tehát ilyen szempontból, Tamás, néhány kategorikus kijelentésed, ami – hogy is mondjam csak – lehet, hogy szónoklatnak jó fogás, de ismeretelméletileg és a marxista elmélet szempontjából nem egészen így van. Nem helytálló, hogy soha semmit nem lehet csinálni a világ­kapitalizmusban.

Krausz Tamás:

Én ezt nem is állítottam!

Szigeti Péter:

Dehogyisnem! Feketén-fehéren állítottad, hogy – idézlek – „Nincs utol­érés. Nem ez zajlik.” Hogy nincs felzárkózás. Ellenben Csehország vagy Szlovénia közelített a centrumhoz.

Krausz Tamás:

Nem ezt állítottam. Én Kelet-Európáról beszéltem. Szigeti Péter:

Tamás, vannak, akik jobban csinálták. Az eredendő bűn Kelet-Európán belül Magyarországon a privatizációnak az a módja, amelyben szétvertek komplett termelési apparátusokat és vertikumokat. Nem volt mindenki ilyen bolond. A csehek vagy a szlovének nem voltak ilyen bolondok. Ez a magyar liberális közgazdaságtan hatása! Tragikus, hogy egy liberálissá vált népi értelmiségitől hangzott el a parlamentben az a programadás 1990-ben, hogy „Privatizálni, akár egy forintért is!” Na, ennek a követ­kezménye sok-sok kudarcunk. A kezdet kis hibái súlyosan esnek latba a végelszámolásnál! Persze, ipari tartaléksereg enélkül is lenne, ez termé­szetesen a kapitalizmus velejárója. Én csak azt akarom kicsit tompítani, hogy azért ti egymásnak nézeteitek alapján nem ellenfelei vagytok! Bár az eltérő gondolati alapokból következnek bizonyos ellentétek, de azért azt mégsem gondolnám, hogy egyikőtök a másiknak úgy essen neki, mint ha valamelyikőtök baloldalisága kétségbe vonható volna.

Na, már most, még valamire kitérnék. A „neo”-dolgot én fontosnak érzem, tudniillik hogy mi a neokonzervatív. Egy: ne felejtsük el, hogy az orbáni magyar rendszerben, magántulajdonosi szisztémában – az egykulcsos adóval, a nyereségek privatizálása mellett a veszteségek tár­sadalmasításával – nem ugyanaz az ingatlanra eladósodott népességet közpénzekből támogatni, mint a köztulajdoni szisztémában. A köztulajdon azért volt köztulajdon, mert állampolgári minőségében az is tulajdonosa volt az állami tulajdonnak, aki megkapta a kedvezményt 1988-1989-ben a Németh-kormánytól, hogy a lakását olcsó végtörlesztéssel – talán az összhitel 40%-a volt – megvehesse. Az a közös elosztása volt, a jelenlegi viszont a veszteség társadalmasítása. Kettő: a rendszer magáról jelenti ki, hogy nem működőképes. Hol? Működésképtelen az egészségügyben, az oktatásban, a tudományban. Nem én mondom róla; magáról mondja, hogy fenntarthatatlan. Minden fenntarthatatlan. Mi lesz a fenntartha­tóság a számára? Az, ha piacosítja ezeket a dolgokat. Tehát tipikus neokonzervatív megoldás. Akár a kényszermunka felfedezése vagy a szegénység kriminalizálása. A reagani Amerika a minta, Berlusconi Olaszországa a minta. Nem arról van szó, hogy nincs új a nap alatt; van. Ilyen értelemben tehát nem neo-horthysta, hanem keresztény, nemzeti, neokonzervatív rendszerről van szó. Tradíciókban, szimbolikus erőtér­ben a két háború közötti mintákat veszi át, bizonyos szinten szeretne is visszatérni a történelmi magyar államhoz, csak a globális kapitalizmus erőterében és az Unióban ezt már nem lehet megtennie. Vagy legalábbis csak nagyon korlátozottan. Orbán azt gondolja magáról, hogy meg fogja csinálni, és ő lesz a példaadó. Én úgy gondolom, hogy nem fogja tudni megcsinálni, kivéve, ha szétesik az Európai Unió.

Kállai R. Gábor:

Wiener Gyuri, nagyon nehéz veled vitatkozni, mert istenien kevered az absztrakciós szinteket. Egy bekezdés társadalomelméleti szint, és mindjárt utána jön, hogy a Bokros mit mondott a kávéházban tegnapelőtt. Tehát emiatt nagyon nehéz megfogni az érvelésed. Neked is, korábban Krausz Tamásnak is felhívtam arra a figyelmét, hogy itt és most nem a kapitalizmus megdöntése van napirenden. Meg is kaptam, hogy nem vagyok antikapitalista. Holott akkor is csak körülbelül azt mondtam, hogy annak idején az amúgy eléggé antikapitalista Lenin is sokat írt valami olyasmiről, hogy van egy minimális program, meg van egy maximális program. Azért emlegettem itt még Kafkát, a mindennapi életet is azért hivatkoztam, hogy nagyon szép dolog társadalmi perspektívákban gondolkodni – szereti is az ember, meg ez is a szakmája -, mondjuk arról, hogy mi lesz száz év múlva. De Szász Gábor találó kérdése sze­rint: addig mi lesz? Némelyikünknek van még öt, másnak húsz, megint másnak negyven éve, ezt próbáljuk valahogy rendesen leélni. Tehát azért mondom, hogy maximálisan érvényesek a minimál-programok. Azzal nem megyünk túl sokra, hogy annyira lefegyverzően realista vagy pesszimista elemzéseket állítunk össze, hogy az olvasó azt választja majd, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy a gázt nyitja ki. Most éppen látunk ilyet akár Mészárostól, akár Debreczenitől. így nem lehet politikai cselekvést elvárni, pláne nem mozgalmat szervezni. Lehet, hogy ez a realitás, és legközelebb majd a vagon ajtajában a marharépaadag elosztásán fogunk vitatkozni, de ha ebből indulunk ki, mint ahogy teszi mondjuk a Facebookon – állandóan találkozunk – az amerikai magyar Népszavás kolléga, vagy mások, akkor kár is bármibe belefogni. Valóban, akár realitás, akár nem, mindenképpen kell a minimál- meg maximál-program egyaránt. Tehát ezért nem igazán jó állandóan arra hivatkozni – ami amúgy teljesen igaz -, hogy úgy alkalmatlan az összes szocialista vezető, ahogy van. De csak ez a választék.

Krausz Tamás:

Tudtam, hogy mindenki azt produkálja majd, amit szokott. Tudtam, hogy Földes Gyuri össze fogja keverni a politikai és elméleti síkot, mert számára egyúttal minden rögtön politika is. Számomra viszont nem, én vele ellentétben nem taktikázom, elmondok egy elemzési konstrukciót, amiből önmagában még nem következik közvetlenül semmilyen politikai megfontolás. Hát ezt miért nem lehet akceptálni? Most arról beszéltünk, hogy milyen ez a nyomorult rendszer. Egy szó a baloldal lefejezéséről… Nem én idéztem elő a kétharmadot, azt hiszem, hanem a Gyurcsányék.

Nem én voltam az, aki idevezettem az MSZP-t, hanem ők. Én voltam, aki bíráltam ezt az egészet sok éven át. Ha emlékszel, 2009-ben azért léptem ki, mert felismertem, hogy nincsen mód Gyurcsányékkal a változ­tatásra, elkerülhetetlenül a kétharmad fog bekövetkezni. Hát nehogy már ez legyen a lefejezés, meg egy elméleti koncepció legyen a lefejezés. Vicces. Gyurcsányék szétzavarták saját természetes társadalmi bázi­sukat. Kállai Gábornak mondom: ebből még nem következik az, hogy nem kell minimális program, de ennek tisztázása egy másik gyűlés, egy másik vita feladata. Itt csak annyit – és Szigeti Péternek is mondom -, hogy törekedni kell arra, hogy a „minimális” és „maximális” feladatokat összekapcsoljuk egy baloldali, rendszerkritikai civil organizációban vagy organizációkban. Bármily gyenge mozgalmi csírában is a példa szintjén legalább felszámolható a régi betegség, az elmerülés a partikularitásban, a részlegességben. Nem lehet örökösen bírálni a polgári baloldalt és semmit nem tenni a gyakorlati politizálás szintjén. Innen az én mozgalmi elkötelezettségem egy ellenforradalmi időszakban is. Én is pontosan tudom, hogy új szocialista tömegmozgalmak körvonalai sem látszanak a mi térségünkben. Neked, Péter, abban igazad van, hogy mindig lehet politikai okokból egy régióban valamely országot felhozni, és „utol tud érni”, idézőjelben. Na de mégiscsak az az alapstruktúra Kelet-Európában – és ezt hangsúlyoztam a legelején -, hogy Szlovénia és Csehország külön alrégió. Tehát őnekik van talán egyedül esélyük ebben a régióban, hogy tényleg betagozódjanak és felzárkózzanak Nyugat-Európához, a többi esélytelen. És ebből mi következik? Hogy most támogassuk, amit az elemzés síkján korábban elvetettünk? De ez a felzárkózó stratégia abban az értelemben is esélytelen, ahogy te mondod: semmilyen speci­fikus ok nincs, hogy a régió bármelyik országát felhozzák a centrumba, ilyen tőkeérdeklődés sincs, ilyen világpolitikai érdeklődés sincs. Úgyhogy ezt az „utolérés”-dolgot inkább Wiener Gyuri látja most pontosan. Amikor Wiener szóvá teszi, hogy a tekintélyuralmi rendszer csak Magyaror­szágon szilárdult meg, elfelejti hozzátenni, a tendencia szinte az egész régióban megvan.

Földes György:

Nem az közöttünk a különbség, Tamás, hogy te elméleti elemzést adsz, én meg belefulladok a gyakorlat mocsárba. Az a baj, hogy te nem érted, hogy mi az elmélet fogalma. A tudományos elemzés, az tudományos elemzés. Az még nem elmélet. Elméletnek azt nevezzük, amiből követke­zik valami a politika számára. Az elmélet olyan elemzés, ami ki tud jelölni politikai stratégiákat, amelyre épülhet a politikánk, irányt ad a politikának. Ami ezzel a kritériummal nem rendelkezik, az bármilyen igaz is, tehát tu­dományosan bármennyire is tartható, ha nem következik belőle egy olyan alapállás, amire egy politikai stratégiát föl lehet építeni, akkor az ebben az értelemben nem elmélet, nem segít a baloldalnak, mert nem segít a népnek. Ez a probléma. A társadalmi formák elmélete, vagy a világrend­szer-elmélet rendkívül fontos ma is a baloldal számára. Természetesen ezeknek nem az a szerepük, hogy iránytűként szolgáljanak a rövid- és középtávú társadalompolitikai cselekvéshez. Ezek a „nagy elméletek” részei a baloldali progresszió kincsestárának, arculatának. Igazságaik a világ mélyebb megismeréséhez vezetnek, de az újragondolás követelmé­nye rájuk is érvényes, hiszen segíteniük kell egy új, érvényes és vonzó társadalmi, gazdasági, és politikai praxis kialakításában.

Ezért el kell különíteni egymástól a síkokat, és az elmélet az, amely majd ezeket összekapcsolja. Az elvont társadalomkritikai igazság, a politikai cselekvéssé formálódás útján jut érvényre, a gyakorlat révén igazolódik. Ezt nevezik elméletnek.

Krausz Tamás:

Természetesen az elméletből következik valamiféle politikai gyakorlat, de nem azzal a közvetlenséggel, ahogyan azt te elképzeled, Gyuri. Nem szabad keverni az elmélet és az ideológia fogalmát, mint fentebb már hangsúlyoztam. Más politikai és elméleti keretekben mozgunk, én a rend­szerkritikai szempontokat éppenséggel egyszerre elméleti és gyakorlati összefüggésként fogom fel. A polgári baloldal keretei között képviselni valamiféle antikapitalista rendszerkritikát, ráadásul mindenféle szervezeti elkülönülés nélkül (a Baloldali Tömörülés, amely gyakorlatilag már nem létezik a maga eredeti célkitűzéseivel, legalább sokáig egy szervezeti hátteret adott az ilyen kritikának) – számomra teljességgel lehetetlen.

Mészáros István a tőke strukturális válságával, egyáltalán a válsággal foglalkozó tanulmányában zseniálisan megírja, hogy mitől más az utolsó pár évtizedben a tőkerendszer válsága, és miért nem lehet helyreállíta­ni, hogy úgy működjön a világrendszer, mint a korábbi periódusokban működött. Vége a „jó kapitalizmus” mítoszának, noha még baloldali emberek sokasága sem érti meg ezt a fejleményt. Ami egyik helyen picit jobb helyzetet idéz elő, az más helyen rosszabb fejleményeket ösztönöz, ráadásul a modern világrendszerben a nemzeti és Európa-centrizmus sem adekvát szemlélet már. De mindezt nem szabad persze úgy fölfogni – én sem úgy fogom fel -, hogy ebből holnap következik bárhol egy olyan világforradalom, ami egy lépéssel, egy politikai aktussal elvezet valahová. Egész másról van szó. A Földes Gyuri és köztem lévő különbség nem az a különbség, hogy az én elméletem el van vágva a valóságtól vagy a praxistól, és az ő elmélete meg a praxisnak és az elméletnek egy totális és ellentmondás nélküli kibontakozása, hanem az az igazság, hogy az én „elméletem” szerint az MSZP megbukott, mint baloldali párt. Az ő elméletében nem, ő még variál vele. Az én elméleti álláspontomból az következik, hogy a megfelelő időben elmaradt az MSZP újjászervezése baloldali alapokon és az idő túllépett rajta. Már régebb óta érvelek és cselekszem amellett, hogy egy másik típusú baloldali organizációt, poli­tikai tevékenységre is alkalmas civil organizációt kell felépíteni, egy olyan szerveződést, amelyik nem a tőkelogika mentén gondolja végig a maga történelmi pályafutását és célkitűzéseit. Én nem gondolom, különösen a neo-horthysta fordulat után, hogy az Orbán-rendszer demokratikus választásokon legyőzhető, mert a rendszer lényegéből fakad, hogy ilyen úton nem leváltható. Ez a dolognak a lényege. Ennek következtében felértékelődnek majd – hogy mikor, azt megjósolni aligha lehet – a ma még nem létező rendszerellenes tömegmozgalmak és persze a külföldi befolyások is.

A zeneszerzők és a zenészek, akik a maguk módján szintén hierarchikus vezetők, hiszen a koncertterem a darwini modell szerint működik, kiszolgáltatottjai a politikai gazdasági elitnek – bankároknak, politikusoknak, nagyvállalkozóknak -, akik a kultúrát korántsem önzetlenül s az értékek védelme érdekében finanszírozzák. Ezért, bár az OWS-mozgalomban megjelentek komponisták is, akiknek antikapitalista elkötelezettsége nem vitatható, szerep(lés)ük számos ellentmondást vet fel.

Az Occupy Wall Street (OWS) mozgalom a 2011. szeptemberi viszontagságos születése óta eltelt hat hónap során széles körű és nagyrészt kedvező fogadtatásra talált a nyilvánosság körében. Egy újabb keletű felmérés szerint 46%-os támogatottsággal bír, messze magasabbal, mint amek­korát a legtöbb politikai intézmény, a pártok és a választott tisztviselők magukénak tudhatnak. Természetesen a mozgalomra adott reakció nem volt egyöntetűen kedvező. A politikai jobboldal által megfogalmazott kritika lesújtó volt, de korántsem kizárólag a jobboldal tekint az Occupy mozgalomra úgy, mint olyasvalamire, ami riasztó, bomlasztó, sőt vész­jósló a politikai tudat alakulására nézve. Valójában az Occupy táborai ellen intézett legbrutálisabb és legerőszakosabb támadások némelyikére Oakland, Albany, Portland és Chicago önkormányzata adta ki az utasí­tást, holott ezek legalábbis liberális, de esetenként radikálisabb baloldali reputációnak örvendenek.

Tehát a „Ki támogatja az Occupy mozgalmat?" kérdése semmi esetre sem válaszolható meg problémamentesen a jobb-bal dimenzió mentén, legalábbis ahogyan az első látásra megjelenik. Ami az egyes társadalmi osztályokat és szakmai kategóriákat illeti, az ügy éppolyan zavaros: a támogatók azt állítják, hogy a társadalom legkülönfélébb szegmenseiből nagy számban jöttek résztvevők, miközben az Occupy bírálói szerint a résztvevők gazdag családok csemetéi vagy lógós főiskolai diplomások, akiknek legfőbb ideje lenne „valami állás után nézniük". Ami minket, művészeket illet, illetve konkrétabban a zeneszerzőket, a helyzet még problematikusabb, és a kép aligha válik tisztábbá a belátható jövőben.

De ez nem jelenti azt, hogy a zeneszerzők nem vitathatják meg ha­szonnal a kérdést, már ha hajlandók tanulni egyet s mást arról, hogy kicsodák, és mi mozgatja őket. Ennek szellemében bocsátom közre a következő rövid választ: mint a mozgalom viszonylag aktív résztvevő­jének, aki megkísérelt támogatókat verbuválni az itteni zeneszerzők körében, a személyes tapasztalatom az, hogy csekély mértékben vagyunk képviselve az Occupy mozgalmon belül.

Ehhez azonban mindjárt hozzá kell fűzni egy megjegyzést: a zeneszerzők többnyire elkötelezettebbek munkájuk iránt, mint a legtöbb más foglalko­záshoz tartozók. Az OWS–től való távolmaradással a politika mocsarán kívül maradhatunk, márpedig a politikát éppúgy igyekszünk elkerülni, mint minden mást, ami elvonna minket a munkánktól.

Világos azonban, hogy ez nem lehet a teljes magyarázat. Sokan közü­lünk emlékezhetnek például arra, milyen jelentős energiákat szenteltek az Obama-kampánynak, demonstrálva ezzel, hogy a zeneszerzők po­litikailag igen aktívak is lehetnek, ha úgy látják jónak. Ezt észben tartva visszatérhetünk az eredeti kérdéshez: miért maradtunk távol egy olyan mozgalomtól, amelynek kinyilvánított célja a gazdasági igazságosság előmozdítása a 99% érdekében?

Ezúttal egy másik, kevésbé hízelgő válasz adja magát: a zeneszerzők évszázadokon keresztül a mindenkori 1%, az arisztokrácia lekötelezettjei voltak. És habár az arisztokrata patrónusoknak lassan leáldozott a XIX. század folyamán, ennek az aranykornak a tradíciói és politikai kötődései tovább éltek. Noha nekünk már nem kell Haydn módjára púderezett paró­kát és katonai egyenruhát viselnünk, a minket a plutokráciától elválasztó korlátok jóval kevésbé markánsak, mint a többi foglalkozás esetében. És minél gyengébbek a választóvonalak, annál hajlamosabbak leszünk arra, hogy a gazdasági elitre úgy tekintsünk, mint olyan egyénekre, akik megérdemlik a tiszteletünket, s nem mint olyan osztályra, amely kiérde­melte a megvetésünket.

Hogy mi, zeneszerzők aránylag meghitt közelségben vagyunk a gazdasági elittel, ki fog derülni az alábbi körsétából, amelynek során végigjárunk néhány vezető művészeti intézményt, amelyekhez kötő­dünk, vagy legalábbis amelyeknek a kegyeit szeretnénk elnyerni. Miután megismerkedtünk e közeggel, megkísérlek megvilágítani néhány általá­nosabb összefüggést, majd konklúzió gyanánt kitérek arra, hogy azok a zeneszerzők, akik az OWS mozgalomban való aktív részvétel mellett döntenek, véleményem szerint miképpen tehetik magukat a leginkább hasznossá.

Körsétánkat kezdjük a New York-i Filharmonikusokkal, az amerikai zene népszerűsítéséért adományozott Alice Ditson-díj 2011. évi nyertesével. Az erre orientált műsorterv-készítés nagyrészt Alan Gilbert, a nemrégi­ben kinevezett zenei igazgató érdeme. De a műsortervvel kapcsolatos döntésekhez a pénzügyi eszközöket a Filharmonikusok igazgatótanácsa és annak elnöke, Gary W. Parr biztosítja. Mr. Parr jelenleg a Lazard vezérigazgatója, amint azt a New York-i Filharmonikusok weboldalá­n lévő életrajzából megtudhatjuk, és e minőségében „a közelmúltban tanácsadóként működött közre olyan tranzakcióknál, mint a Lehman észak-amerikai befektetési banki üzletágának értékesítése a Barclays bankháznak, vagy a Bear Stearns eladása a JP Morgan-nek; különféle tisztségeket töltött be a Morgan Stanley-nél, köztük az intézményi értékpapír és be­fektetési csoport elnökhelyettesének tisztségét".

Ha elfogadunk egy megbízást a New York-i Filharmonikusoktól, vagy az előadja valamelyik darabunkat, az semmiféleképpen nem jelenti, hogy szimpatizálunk a fenti ténykedésekkel – például a Lehman vagy a Bear Stearns „eladásával" (az említett esetek mélyreható elemzése megtalál­ható William D. Cohan könyveiben), amelyet az adófizetők több százmil­liárd dollárra rúgó megsarcolásával finanszíroztak. De azt igenis jelenti, hogy közvetett pénzügyi érdekeltségünk támad a vagyonnak az „1%", Mr. Parrhoz hasonló képviselőinek a kezében történő koncentrációjában – elvégre végső soron ők szolgáltatják munkánk financiális bázisát.

Ugyanez elmondható a Sanford Weillhez, egy másik kiemelkedő elitzenei intézmény, a Carnegie Hall igazgatótanácsának elnökéhez fűződő viszonyunkról. E minőségében a zeneszerzők hálásak lehetnek Mr. Weillnek, amiért segít finanszírozni, hogy a Carnegie égisze alatt a kortárs zene figyelemreméltóan széles spektruma megjelenhessen.  E Dr. Jekyllt azonban kiegészíti Mr. Hyde, a Citibank egykori vezérigazgatója – vagyis azé a banké, amely talán a leginkább felelős a subprime-hitelezésnek az elterjesztéséért, amely felrobbantotta a gazdaságot, milliók elnyomorodását előidézve, miközben maga a Citibank a szanálási program keretében dollár-százmilliárdokra rúgó pótlólagos forráshoz jutott.

Visszatérve a (New York-i Filharmonikusoknak is otthont adó) Lincoln Centerhez, akkor találjuk magunkat igazán a fenevad gyomrában, ha belépünk a New York City Ballet, az amerikai kortárs zeneszerzők gyakori és következetes pártolója otthonaként funkcionáló David Koch Színház­ba – e színház névadója szélsőségesen jobboldali kezdeményezések hírhedt szponzorálója. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a New York City Opera, amelynek zenekara épp most szenvedi el az igazgató, George Steel brutális szakszervezet-ellenes hadjáratát, amelyet Mr. Koch és a többi hasonszőrű kétségkívül szívből helyesel. Pár lépés oldalirányban, és máris a Metropolitan Operában (Met) találjuk magunkat, amelynek 300 millió dolláros költségvetését finanszírozó igazgatótanácsában helyet foglalnak kiadóipari és olajipari milliárdos örökösnők, a Goldman Sachs ügyvezető igazgatója és a Texaco korábbi vezérigazgatója. A Met egyik problematikusabb attrakciója az Alberto Vilar Erkély volt, amelynek nevét utóbb eltávolították, miután a donort elítélték a befektetők sok rendbeli megkárosítása miatt.

Mr. Vilar emlékeztetőül szolgálhat számunkra, hogy a bűnök közül, amelyekre a nagy vagyonok épültek, nem mindegyik maradt következmé­nyek nélkül. A Lincoln Centertől néhány háztömbbel továbbmenve északi irányban ennek újabb bizonyítékára lelhetünk: a Merkin Concert Hall felett sok éven keresztül Ezra Merkin elnökölt, azoknak a Bernard Madoff-féle befektetési termékeknek a vezető értékesítője, amelyek buzgó vásárlói jelenleg a társadalombiztosítástól kapott jövedelemből tengődnek, miután elveszítették egy élet alatt felhalmozódott megtakarításaikat, hála ennek a sima beszédű Talmud-szakértőnek, ügyvédnek és zenebarátnak. A Merkin Hallban tartott programok némelyikét a Milken Center for Jewish Music szponzorálja, úgyhogy mindjárt a Milken testvérek, a hírhedt bóvlikötvény-királyok által szervezett korábbi pénzügyi bűnhullámban is megmerítkezhetünk.

A fentiekhez hasonló vezető művészeti intézmények természetesen jól ismertek a pénzügyi elithez fűződő, régóta fennálló kapcsolataikról, így a fenti listát szinte a végtelenségig folytathatnánk. Tekintettel arra, hogy ez a pénzügyi elit mára de facto bűnöző osztállyá vált, nem kellene meglepődnünk azon, hogy a mi kis körsétánk mostanra egyfajta fegyenc­menetté züllött – habár Brooks Brothers öltönyöket viselő, kifinomult zenei ízlésű fegyencek menetévé.

Legalább részben e fennkölt kapcsolatok miatt fojtogatóvá vált művészeti klímára adott reakcióként született meg a downtown zeneszerzői iskola a hatvanas és a hetvenes években,¹ habár valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy mihelyt elfogadottá vált, a downtown intézményeket hasonlóan problematikus forrásokból kezdték finanszírozni. Ez a 90-es években vált nyilvánvalóvá, mikor számos downtown eseményt az akkori idők legjele­sebb lator nagyvállalata, a Philip Morris szponzorálta, a szponzorációba beleértve egy Brooklyn Academy of Music-nak adott jelentős adományt is. Egy másik forrás volt a DIA Alapítvány, amelyet a Schlumberger olajipari szolgáltató cég örökösnője hozott létre – az alapítvány leginkább jegyzett akciója az ikonikus minimalista zeneszerzőnek, La Monte Youngnak adott hatéves szponzorálása volt.

A downtown egy másik pólusa, a Bang on a Can szerveződés fesztivál­jának már néhány éve a World Financial Center télikertje ad otthont. Ez azért érdemel említést, mivel épp ahogy ezt írom, az OWS tüntetőit most kergeti szét erővel a rendőrség, méghozzá a Télikert tulajdonosának, a Brookfield Properties-nek a kívánságára. E dichotómia újfent ékesen illusztrálja, hogy az eliteknek nem jelent problémát a művészeti radika­lizmus kifejeződéseinek pártolása. Éppenséggel tárt ajtókkal fogadják, és – szó szerint is – jó szívvel beinvitálnak minket. De amikor a radikális stílus radikális tartalomba fordul át – vagyis amikor elkezdi megkérdője­lezni az elit előjogainak és privilégiumainak gazdasági bázisát -, a ma 1%-osai, csakúgy, mint a korábbi generációk, készek, hajlandóak és képesek a jóváhagyás közmondásos bársonykesztyűjét az elnyomás vasöklére cserélni. Ez az a logika, amelynek mentén a Télikert, amely korábban sok éven át a woodstocki fesztivál komolyzenei verziójának a színhelye volt, épp az imént vált háborús övezetté.

Érdekes módon az igazgatótanácsi tagok egyike, aki jóváhagyta a brookfieldi akciót, nem más, mint Diana Taylor, az OWS Poncius Pilá­tusának, Bloomberg polgármesternek az élettársa. A milliárdos polgár­mester maga is lelkes támogatója a művészeteknek, habár a köz- és ma­gánszféra összefonódásának érdekes tünete, hogy Bloomberg pénzügyi adományai gyakorta városvezetői minőségében elrendelt költségvetési lefaragásokat kompenzálnak. Hogy e támogatások bizonyos feltételekhez kötődnek, az akkor vált világossá, amikor a New York Times tudósított róla , hogy az adomány fejében elvárták, hogy a recipiensek nyilvánosan támogassák a polgármester heves vitát kiváltó indítványát a hivatalban eltöltött ciklusok számát maximáló előírás eltörlésére. 

El kell ismerni, hogy a művészek pénzcsapjának a manipulálása vala­mely politikai célkitűzés előmozdítása érdekében csak ritkán fordul elő. A hangversenyzene világában pedig még ritkább – az egyik szóba jöhető példa a Bostoni Szimfonikusok donorjainak arra irányuló nyomásgyakor­lása, hogy vonják vissza a palesztinok jogaiért kiálló Vanessa Redgrave-nek szóló meghívást, egy másik, későbbi alkalommal pedig azt kívánták, hogy a zenekar álljon el Johns Adam Klinghoffer halála című operájának² koncertelőadásától. Az ilyen esetek ritkaságát értelmezhetjük úgy, mint annak a jelét, hogy a zenekarok igazgatótanácsai többnyire szabad kezet adnak a művészeti döntéseket illetően. De hiba lenne kijelenteni, hogy nem gyakorolnak jelentős – noha közvetett – befolyást. Ahogy azt az elitek már generációk óta jól megértették, puszta jelenlétükkel a felsőbb szinteken képesek elérni, hogy ne kelljen vétójogukkal élniük az általuk kifogásolt önkifejezési módokkal kapcsolatban.

Ehelyett olyan légkört hoznak létre, amelyben a művészeti döntése­ket az illetékesek úgy hozzák meg, hogy közben észben tartják, hogy bizonyos politikai határok hol helyezkednek el, és a szervezet minden szintjén óvakodnak átlépni e határokat. Nem szükséges, hogy ezek a döntések tudatosak legyenek, mivel akik hozzák őket – Noam Chomsky megállapítását idézve – „maguk is internalizálták az elitek értékeit", oly mértékig, hogy nincs szükségük útmutatásra vagy fegyelmezésre. Az utolsó téma, amivel foglalkozni fogok, az lesz, hogy vajon milyen mértékű ez az internalizáció.

Az iménti állítás csupán egy kissé élesebb megfogalmazása annak a korábbi álláspontnak, hogy a zeneszerzők és arisztokrata patrónusaik hosszú ideig tartó együttélése magyarázatul szolgálhat arra az inherens hajlamunkra, hogy az 1% mellett foglaljunk állást. De az elitekkel való azonosulásunk és a hozzájuk való vonzódásunk nem tudható be kizáró­lag a közös múltnak és a gazdasági önérdeknek. Először is, zeneszer­zőként egyfajta vezetői szerepet látunk el, amelynek részeként – hogy John Cage velős megjegyzését idézzük – előírjuk másoknak, hogy mit csináljanak. Ahogy a vezérigazgató megszabja a termék pontos speci­fikációját és azokat a feltételeket, amelyek mellett a munkaerő előállítja azt, a zeneszerzők még tovább mennek egy lépéssel a legelnyomóbb vezérigazgatóhoz képest is, megszabva a munkaerő minden egyes gesztusát – a munkaerő szinte totálisan annak a koreográfiának a foglya, amelyet mi állítunk elő számára a partitúránkban. A Wagnerhez hasonló zeneszerző és a Rupert Murdoch-hoz hasonló vezérigazgató megalomániája talán nem is nagyon különbözik egymástól, és nem kellene meglepődnünk, hogy valamennyi művészeti intézmény közül a Metropolitan Operát, a Gesamtkunstwerk-jellegű tevékenység e három­gyűrűs cirkuszát³ finanszírozzák a legnagyvonalúbban.

Másodszor, ahogy a vezérigazgatók saját magukat annak az erő­teljesen strukturált és merev hierarchiának a koordinátarendszerében határozzák meg, amelynek ők sikeresen az élére küzdötték magukat, úgy a klasszikus zeneszerzők is kész tényként kezelnek valami hasonló hierarchiát. Az előadóként vagy zeneszerzőként való képzésünk a transz­cendens zenei mestermű képzetére alapul – azon művekére, amelyeknek az inherens kiválósága és strukturális kifinomultsága lehetővé tette, hogy megállják a helyüket a túlélésért folyó darwini versengésben a koncertte­rem zenei piacán. Saját műveink, amennyiben sikeresek, szintén túlélnek és prosperálnak, legalább saját helyükben és idejükben. E hierarchia elfo­gadásával, és azon bázis elfogadásával, amelyen ez nyugszik, nagyjából ugyanoda jutunk, mint az 1%-ba tartozó nagyvállalati vezetőknek a már jól ismert, a túlélésre való alkalmassággal és legitimitással kapcsolatos érvei. Az attitűdöknek e közösségét látva nem kellene meglepődnünk a zeneszerzők és a plutokraták kölcsönös vonzódásán. És visszatérve az eredeti megfigyeléshez, többé-kevésbé természetes, hogy gyanakvással szemlélünk egy olyan mozgalmat, amelynek a radikális demokrácia mel­letti elkötelezettsége láthatólag megkérdőjelezi nem csupán a társadalmi hierarchia alapját, de a hierarchia gondolatát magát is.

Végül pedig itt van a koncertterem erőteljesen kontrollált, kvázi-rendőrállami atmoszférája, amely a közönséget rákényszeríti, hogy passzívan alávesse magát a zeneszerző által számára előírt tapasztalásnak. Ahogy Lawrence Levine komoly visszhangot kiváltott 1988-as könyvében, a Highbrow/Lowbrow-ban [Elitkultúra/Tömegkultúra] rámutatott, nem véletlen, hogy a hazai klasszikus zenei intézményeket a tömeges népi felkelésekkel szembenéző iparbárók hozták létre a múlt század fordu­lóján. A klasszikus zenével kapcsolatos viselkedési kódexre eszközként tekintettek, amellyel az általuk veszélyes csőcselékként tekintett tömeget rászoríthatják a fegyelemre, és a klasszikus zenének adott támogatásuk tekinthető úgy, mint „a söpredék" elleni háború egy újabb frontja. Ha nem az elit szövetségeseként tekintünk magunkra, még nem jelenti, hogy ob­jektíve nem támogatjuk az elit szélesebb értelemben vett célkitűzéseit.

E ponton érdemes visszaidézni, hogy a fenti gondolatmenet az én vé­leményem, amelyre anélkül jutottam, hogy a zenészek OWS-en belül jelenlétére vonatkozó alapos vizsgálatokat felhasználtam volna – ilyen vizsgálatok ugyanis tudomásom szerint nem léteznek. Ezzel együtt ér­demes megemlíteni két tárgyi bizonyítékot, habár mindkettő korlátozott és közvetett. Az első a „Foglald el a zenészeket" (Occupy Musicians) internetes oldal, amelyre korábban utaltam, és a negatív reakci­óknak, valamint a reakció hiányának az a keveréke, amelyet a honlap érdekében tett szervezői erőfeszítéseim során tapasztaltam. A széles körben ismert komponisták relatív hiánya az aláírók között (sokakkal kö­zülük kapcsolatba léptünk, de úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak az aláírókhoz) megerősítik azt az általános benyomást, hogy a zeneszerzők távolságtartóan viseltetnek az OWS-sel szemben.

A második bizonyíték, amely az OWS-sel szembeni – nyíltan ki nem nyilvánított – érzületről tanúskodik, a Los Angeles-i zeneszerző, Eric Guinivan gyorsan népszerűvé vált Facebook üzenetére adott számos válasz. Az üzenet a következőképpen festett: „A zeneszerzők 1%-a uralja a zenekari hangversenyprogramok 99%-át. Támogasd a szimfonikus repertoár újraelosztását! Foglald el az új zenét!"

 Habár mindig rizikós egy vicc alapjait boncolgatni, ebben az esetben megvilágító erejű a tény, hogy a reagálók többsége egyszerűen egyetér­tését jelezte a felhívással, megállapítva, hogy milyen aránytalanul nagy súllyal szerepel elitzeneszerzők kis csoportja a világ hangversenyterme­iben. „Milyen igaz! Hahaha!" mondja az egyik kommentező.

De ezek a kommentek felvetik a kérdést, miért tűnik viccesnek szá­munkra egy magától értetődő igazságra való rámutatás? Úgy tűnik, hogy a klasszikus freudi típusú humor működik itt: a vicc suttyomban megpen­dít egy tabutémát, nevezetesen hogy a koncerttermek világa brutális dar­wini világ, ahol csak keveseknek van esélye a túlélésre akár itt és most, akár a jövőben. A téma tabujellege miatt vagyunk hajlamosak arra, hogy csak vicc formájában, vagy csak néhány sör után hozzuk szóba.

Egy másik lehetőség, hogy a humor annak az előfeltevésnek a Monty Python-szerű abszurditásában rejlik, hogy a koncertprogramok összeállításával kapcsolatos döntéseknek, hasonlóan az OWS Általános Gyűléséhez, radikálisan demokratikusnak kellene lenniük, minden élő vagy halott zeneszerzőnek egyenlő hozzáférést biztosítva a nyilvános előadáshoz. Egy ilyen filozófia logikus következménye, vagyis hogy például Wagenseil zongoraversenyeit ugyanolyan gyakorisággal kel­lene műsorra tűzni, mint Mozartéit, természetesen sokak számára az antiutópiával határosnak tűnik. Az egyik kommentező állásfoglalása, mely szerint „e téren ő az 1%-kal van", láthatólag annak a felismerésén alapul, hogy egy ilyen szcenáriót, hasonlóan ahhoz, amelyben a kórházak intenzív osztályainak személyzetét csimpánzok alkotják, jobb a képzelet birodalmára korlátozni.

Mindenesetre akármi is a vicc alapja – a viccet én is éppúgy mulat­ságosnak tartom, mint mindenki más – a rá adott reakciók teljességgel önreflexívek voltak a legjobb esetben is, vagy épp simán egocentrikusak. Semmilyen jelét nem adták bármiféle szimpátiának, vagy akár csak meg­értésnek azon alapvető kérdésekkel kapcsolatban, amelyek az OWS-t és támogatóit motiválták.

Azzal, hogy felvázoltam néhány okot a zeneszerzők távolmaradására, nem akarom azt sugallni, hogy a zeneszerzők nem lehetnek az OWS aktív résztvevői. Ha bárkinek kételye lenne e potenciált illetően, elegendő megnézni Alex Ross rendkívüli videofelvételét, amely a Lincoln Center Plazán készült december elsején, a Satyagraha⁴ utolsó, Metropolitan-beli előadását követően. Phillip Glass elhatározta, hogy nem megy ki a színpadra a kitapsolás alatt, hanem ehelyett a Broadway-n, a színházzal szemben álló Occupy tüntetőkkel tart, és arra buzdította a Metropolitanből kiáramló közönséget, hogy csatlakozzon a tüntetéshez. A rendőrség kerítést állított fel pontosan azért, hogy ezt lehetetlenné tegyék – egy Occupy párti demonstrációt a Lincoln Centerben -, de Glass jelenléte, az opera üzenete és az Occupy résztvevők ismétlődő emlékeztetője, hogy „az opera az életed" oly hatásosnak bizonyult, hogy a közönségből százak hagyták figyelmen kívül a rendőri utasításokat.

Jól értsük meg: ezek az akciók illegálisak – valójában a polgári en­gedetlenség leginkább ideáltipikus esetei voltak. Ha tipikus OWS-­tüntetők vették volna semmibe a rendőrségi rendelkezéseket, a legjobb esetben is letartóztatás, rosszabb esetben erőszakos támadás várt volna rájuk. Vol­taképpen magát Glasst is megalapozottan vádolhatták volna izgatással, ami igen komoly vád. De még annak a kialakulóban lévő rendőrállamnak a viszonyai között is, amelyet a jelenlegi városvezetés építget, egy ilyen rendőri reakció elképzelhetetlen lett volna. A jelenetbe bevont opera­közönség azon kevés számú választói csoport részét képezi, amellyel szemben Bloombergnek nagy körültekintéssel kell eljárnia. És mostanra Glass maga is ikonikus figurává vált, azon nagyon kevés komolyzenei komponista egyikévé, akik legitim módon valódi kulturális, sőt erkölcsi autoritásként léphetnek fel.

Az a tény, hogy Glass tiltakozásáról tudósítottak a New York Times hasábjain, mutatja, hogy mekkora hatalommal bír még mindig a klasszikus zene és a klasszikus zenészek. A sok generációnyi arisztokrata pártfogásra ráépült artisztikus elitkultúra csúcsán állva, tevékenységünk révén belépést nyerhetünk az 1% belső szentélyébe. Persze csak páran közülünk tudnak zeneszerzőként olyan státuszt kivívni maguknak, hogy ténylegesen bebocsátást nyerjenek. És amellett is okkal lehet érvelni, hogy Glass a zeneszerzői 1% tagja; tudván, hogy ő immunitást élvez a megtorlással szemben, olyan módon képes gyakorolni tiltakozásra való jogát, ahogyan a zeneszerzők 99%-a nem. Számos ócsárlója talán sem­mi mást nem lát Glass aktivizmusában, mint egy újabb PR-akciót, amivel profitálhat a most éppen divatos OWS-­mozgalom körüli zsongásból. De ez túl cinikus felfogás. Legyen elég annyit kijelenteni, hogy Glass felvette a kesztyűt. Meglátjuk, hányan követik őt közülünk, többiek közül.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: http://www.johnhalle.com/political.writing/composers.and.ows.pdf )

(Később, 2012 nyarán megjelent folytatásával együtt a New Politics weboldalon lásd: http://newpol.org/content/occupy-wall-street-composers-and-plutocracy-some-variations-ancient-theme )

Szerkesztői jegyzetek

¹ Erősen kísérleti és informális jellegű zeneművekkel előálló zenei mozgalom, amelynek koncertjeit a manhattani Downtownban [belvárosban], nem-­konvencionális színhelyeken (pl. padlásterekben, elhagyott gyárépületekben) tartották. E mozgalomhoz kapcsolható egyebek mellett a később világhírűvé vált Steve Reich és Philip Glass.

² 1985-ben a Palesztin Felszabadítási Szervezet négy tagja hatalmába kerítette az Achille Lauro nevű olasz tengerjáró hajót, és a több napig tartó túszdráma második napján kivégeztek egy amerikai zsidó utast, Leon Klinghoffert. Az esetet feldolgozó 1991-es operát sokan antiszemitizmussal, illetve a palesztin terrorizmus iránti rokonszenvvel vádolták.

³ A tervek szerint a Metropolitan 2012 tavaszán háromszor is előadja a teljes Nibelung gyűrűje ciklust.

⁴ Philip Glass 1979-es operája az erőszakmentes ellenállásról.

Hivatkozások

A koreai háborúban az amerikai légierő az KNDK területére több bombát dobott le, mint a csendes-óceáni hadszíntér egészére a II. világháborúban. Az északkoreaiak embervesztesége arányaiban a Szovjetunió világháborús veszteségével volt egyenlő. A háborút követő újjáépítés során a KNDK egyedülálló (1953-1960 között évi 39%-os) gazdasági növekedési ütemet produkált, amit az észak-koreaiak áldozatkészsége és a „baráti" szocialista országok – főként a Szovjetunió, Kína és a Német Demokratikus Köztársaság – nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosított.

Míg a koreai háború az Egyesült Államok és az ENSZ-csapatok szem­pontjából „korlátozott harci cselekménynek” minősült, addig a koreaiak számára totális háborút jelentett. A háború Észak- és Dél-Korea emberi és anyagi erőforrásait a végsőkig kimerítette. A fizikai pusztítás és az emberi veszteségek mindkét oldalon józan ésszel szinte fel sem mér­hetők voltak, ám Észak-Korea szenvedte el a súlyosabb csapást, mert az amerikai légierő megsemmisítő mennyiségű robbanóanyagot vetett be a bombatámadások során, és a visszavonuló ENSZ-csapatokkal együtt a felperzselt föld stratégiáját alkalmazta.¹ Az amerikai légierő becslései szerint az Észak-Korea ellen intézett támadás arányaiban nagyobb mértékű pusztítást okozott, mint amit Japán a második világ­háborúban elszenvedett, pedig ott az USA hatvannégy nagyvárost tett a földdel egyenlővé, és két város elpusztítására még az atombombát is bevetette. Az amerikai bombázók 635.000 tonna bombát dobtak le Koreára – azaz alapvetően Észak-Koreára -, benne 32.557 tonna na­palmot. Ezt az adatot érdemes egybevetnünk a második világháború idején a csendes-óceáni hadszíntéren összességében ledobott 503.000 tonnával. (Foot 1990, 207-208) A háború végén a halottak, sebesültek és eltűntek száma Koreában megközelítette a hárommilliót, azaz a teljes népesség tíz százalékát. A halottak döntő többsége Észak-Koreában pusztult el, ahol a déli országrész lakosságának csak mintegy fele élt. Bár a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem adott ki hivatalos adatokat, valószínűsíthető, hogy a lakosságnak tizenkét-tizenöt száza­léka pusztult el a háborúban; ez az arány megközelíti vagy tán meg is haladja a második világháborúban meggyilkolt szovjet állampolgárok számarányát. (Halliday 1981, 29)

A koreai háborúban a legtöbb áldozatot követelő cselekmény, amely az észak-koreaiak szerint az Egyesült Államok mindenkori történelmé­nek legnagyobb szabású háborús bűntette volt, az észak-koreai polgári lakosság településeinek bombázása volt. A koreai légtérben az amerikai katonai fölény elsöprő mértékű volt. A szovjet MIG-ek, amelyeket szovjet, kínai és koreai pilóták vezettek, időnként eredményesen vették fel a har­cot az amerikai légierővel szemben. De Sztálin parancsának megfelelően a szovjet harci gépek száma és repülési távolsága szigorúan korlátozva volt, nehogy az összecsapások egy esetleges amerikai-szovjet légi háborúvá terebélyesedjenek.² A szovjet légi segítség egyébként is csak 1950 végétől vált számottevővé. Nyáron és ősszel az észak-koreai lég­védelem gyakorlatilag nem is létezett. A megszállt Észak-Koreában a könnyű fegyverekkel felszerelt, helyi önvédelmi alakulatok tehetetlenül nézték, ahogyan városaikat és falvaikat, illetve rokonaikat, honfitársaikat sorra megsemmisítik a levegőből.³ A háború végén Észak-Korea állítása szerint Phenjanban mindössze két modern épület maradt használható állapotban.

Az amerikaiak számára a stratégiai bombázások óriási haszonnal jártak, mert az amerikai technikai felkészültség jelentős előnnyel bírt a számbeli fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Az amerikai parancsnokság elvetette a brit politikusok aggodalmát, miszerint a tömeges bombázás ellenük fordítja a világ közvéleményét, és kitartot­tak amellett, hogy a légi csapások pontosak lesznek, a civil áldozatok száma pedig ésszerű határokon belül marad. (Crane 2000, 42-43) Az amerikaiak elengedték a fülük mellett az oroszoknak a civil célpontok ellen indított, válogatás nélküli támadásokra vonatkozó vádjait. De az észak-koreaiak tudatában mély és tartós nyomot hagyott az amerikaiak ellenük vívott légi háborúja, az az időszak, amikor közel három évig éltek a B-29-esek életveszélyes támadásainak, sőt, egy esetleges amerikai atomcsapás rémének árnyékában. A Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság sohasem felejtette el a leckét, vagyis az amerikai légitámadások idején tapasztalt kiszolgáltatottságát, és a békeszerződést követően még fél évszázadig folytonosan a harci repülők elhárításának felada­tával foglalkozott, föld alatti bunkereket épített, végül pedig nukleáris fegyvereket is kifejlesztett annak érdekében, hogy Észak-Korea soha többé ne kerülhessen hasonló helyzetbe. Aligha lehet túlbecsülni a háborúnak az egész észak-koreai társadalomra gyakorolt pszichológiai hatásait. Az Egyesült Államok ellen vívott háború minden más történelmi tapasztalatnál erősebben bevéste az észak-koreaiak tudatába a külső fenyegetéstől való kollektív félelem és rettegés élményét, ami aztán máig is ható, meghatározó erő lett.

Az észak-koreaiaknak a felszabadulást követő jelentős gazdasági sike­reit a háború csaknem teljesen megsemmisítette. 1949-re a tervgazdaság két éve alatt Észak-Korea kilábalt a felszabadulást követő káoszból, és a gazdaság teljesítménye elérte a gyarmati korszak szintjét.⁴ Az 1950-re előirányzott tervek szerint a termelési eredmények újabb egyharmaddal növekedtek volna Észak-Koreában, és a Koreai Népi Demokratikus Köz­társaság vezetői arra számítottak, hogy a mezőgazdasági szempontból jóval termelékenyebb déli országrésszel való egyesülés további jótékony gazdasági hatást eredményez majd. A KNDK adatai szerint a háborúban megsemmisült 8.700 gyár, 5.000 iskola, 1.000 kórház és 600.000 lakóház. (The Three Year Plan 1956, 5-6) E létesítmények döntő többsége 1950-ben és 1951-ben vált a földdel egyenlővé. Hogy a bombák pusztításától megmentsék, a koreaiak teljes gyárakat telepítettek a föld alá, de ide menekítettek iskolákat, kórházakat, kormányhivatalokat és a lakosság nagy részét is. A mezőgazdaság teljesen megsemmisült, az emberek éheztek. A parasztok napközben földalatti bunkerekben rejtőztek, és éjjel művelték a földeket. Az élőállatok elpusztultak, hiány volt vetőmagból, mezőgazdasági gépekből és trágyából, akárcsak munkaerőből – ilyen körülmények között a mezőgazdaság a legjobb esetben is pusztán az életben maradáshoz szükséges termést biztosította. A Nodong Sinmun című lap 1951-et úgy emlegette, mint „az elviselhetetlen megpróbáltatá­sok esztendejét” (1952. március 16.); ez a kifejezés aztán visszatért az 1990-es években az éhínség idején. Ám a legrosszabb még hátravolt. 1952 őszére már nem maradtak az amerikai bombázógépek számára érdemleges célpontok. Észak-Korea minden jelentős városa, ipari terü­lete romokban hevert. 1953 tavaszán az amerikai légierő a Jalu folyón lévő, az öntözőcsatornákat ellátó duzzasztógátakat kezdte felszámolni, egyrészt azért, hogy az észak-koreai rizstermelést megsemmisítsék, másrészt, hogy nyomást gyakoroljanak a kínaiakra, akik az északi országrészbe több élelmiszersegélyt akartak küldeni. Öt víztárolót ta­láltak el, vízzel árasztva el ezzel több ezer holdnyi termőföldet, egész városokat, és letarolták az észak-koreaiak millióinak alapvető élelmiszert biztosító területeket. (MacDonald 1956, 241-242) Az egész országot sújtó éhínséget csak az állította meg, hogy Kína, a Szovjetunió és más szocialista országok a vészhelyzetre való tekintettel segélyszállítmányo­kat küldtek az országba.

Észak-Korea újjáépítése mint „baráti szocialista vállalkozás”

Amikor a harcok 1953 nyarán véget értek, az egész koreai félsziget romokban hevert. A demilitarizált zónától délre az Egyesült Államok és szövetségesei becsvágyó és anyagilag jól megalapozott erőfeszítést tettek Dél-Korea rehabilitálása érdekében az ENSZ Korea Újjáépítési Ügynöksége (United Nations Korea Reconstruction Agency – UNKRA) felügyelete alatt.⁵ Észak-Koreának – amelyet a déli országrésznél nagyobb méretű pusztítás sújtott, és hatalmas munkaerőhiányban is szenvedett a háborús veszteségek következtében – sokkal kevesebb forrás állt rendelkezésére az újjáépítéshez. Ennek ellenére a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan olyan gazdasági növekedési ütemet produkált, mely egészen az 1970-es évekig jóval túlszárnyalta a dél-koreai fejlődési tempót. E gazdasági teljesítményt az észak-koreaiak lenyűgöző erőfeszítései és áldozatkészsége, a „baráti” szocialista orszá­gok nagylelkű gazdasági és technikai támogatása biztosította, továbbá az, hogy a háború előtti ipari infrastruktúra a dél-koreaihoz képest jóval fejlettebb volt. Az 1950-es évek végén Észak-Korea teljes ipari termelésé­nek (1953 és 1960 között átlagosan 39%-os) növekedési üteme minden bizonnyal a legmagasabb volt az egész világon. (Tai Kuark 1966, 32; Chung 1974, 146-147)

Észak-Korea iparát gyakorlatilag teljesen elpusztították, és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetőinek első számú célkitűzése az ipar újjáépítése volt. A fegyverszünetet követő napokban Kim Ir Szen jegyzéket küldött a phenjani szovjet nagykövetségnek, melyben részle­tesen számba vette a háborús károkat, és kérte a szovjetek segítségét az észak-koreai ipargazdaság helyreállításához. A Koreai Népi De­mokratikus Köztársaság már a háború időszakában részesült a „baráti” segítségnyújtásban. Természetes, hogy a közvetlen katonai támogatás jórészt a Szovjetunióból és Kínából érkezett, de a kelet-európai „népi demokráciák” is jelentősen hozzájárultak a háborús erőfeszítésekhez: logisztikai támogatást, technikai segítséget, orvosi felszerelést és ehhez hasonló segélyeket biztosítottak az országnak. A támogatásnak talán a legmegrendítőbb formája az volt, amikor ezek az országok több ezer koreai árvát befogadtak. Csak Romániában például 1.500 árváról gondoskodtak, akiket aztán az 1957-1961-es ötéves terv befejeztével visszavittek szülőhazájukba. A koreai árvák első, 205 fős csoportja 1953 januárjában érkezett meg a Német Demokratikus Köztársaságba. Évekkel később őket is, illetve több száz társukat visszatelepítették Észak-Koreába.

1953 szeptemberében Kim Ir Szen vezetésével koreai küldöttség érkezett Moszkvába; a látogatás elsődleges célja az volt, hogy megál­lapodás szülessen a szovjet támogatás feltételeiről. A szovjet kormány beleegyezett abba, hogy egészében lemondjon a tetemes észak-koreai kölcsönök visszafizetéséről, illetve hogy a visszafizetés határidejét kitolja, és megerősítette azt az ígéretét, hogy egymilliárd rubel értékű segélyt nyújt Észak-Koreának részint készpénzben, részint ipari felszerelések és fogyasztási cikkek formájában. Szovjet műszaki szakembereket küldtek Észak-Koreába az újjáépítés elősegítése érdekében. A háború utáni gyárépítéseket túlnyomórészt szovjet szakértők irányították Észak-Ko­reában. Phenjan ígéretet kapott a kelet-európai országoktól és a Mongol Népköztársaságtól is, hogy segítséget nyújtanak a talpra állásban; utóbbi 86.500 darabból álló állatállományt ígért a lerombolt országot támoga­tandó. A Szovjetunió és Kína után a harmadik legjelentősebb támogató a Német Demokratikus Köztársaság volt, amely döntő szerepet játszott Hamhungnak, Észak-Korea második legnagyobb városának és jelentős ipari központjának az életre keltésében.

Kim Ir Szen novemberben ellátogatott Pekingbe is, ahol hasonlóan nagylelkű ígéreteket kapott a Kínai Népköztársaság vezetőitől, ami egyfelől a kínai kormánynak az észak-koreai befolyásra vonatkozó, a Szovjetunióval folytatott vetélkedését tükrözte. Kína is lemondott a koreai háború idején keletkezett észak-koreai tartozásokról, és a Koreai

Népi Demokratikus Köztársaságnak felajánlott 800 millió jüan értékű, az 1954-1957 közötti időszakban folyósítandó segélyt, melyből 300 milliót az első évben utaltak át. Észak-Korea és Kína is aláírt a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztéséről szóló egyezményt, hasonlóan az 1949-ben Moszkva és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság között született megállapodáshoz. Kína segítséget nyújtott az észak-koreai gyáripar feltámasztásában, noha nem olyan nagy mértékben, mint azt a Szovjetunió tette, és egyik fő beszerzési forrása lett az észak­-koreai fogyasztási cikkek, többek között a textiláruk, a gyapot és az élelmiszer piacának. Kínai szakemberek érkeztek Észak-Koreába, és a koreaiak Kínába utaztak a műszaki ismeretek elsajátítására. Kína talán legjelentősebb hozzájárulása az észak-koreai újjáépítéshez – túl a pénzügyi segítségen és az adósság elengedésén – a munkaerő volt, amelyet a kínai népi önkéntesek csapatai képviseltek, akik egészen 1958-ig Észak-Koreában maradtak. Ezek a csapatok, melyeknek a létszáma ezrekben mérhető, segítettek a háborúban megsemmisített vagy megrongált utak és vasútvonalak helyreállításában, számos iskolát, hidat, alagutat és öntözőgátat építettek. A munkaerőhiánnyal küszködő Észak-Koreában felbecsülhetetlen jelentőségük volt a kínai népi önkéntes csapatoknak a háború által megrongált infrastruktúra megteremtésében.

A háború utáni helyreállítás időszaka volt az első és egyetlen pe­riódus, amikor a Szovjetunió, Kína és a SZU-val szövetséges kelet­-európai államok, valamint Mongólia együttműködtek egy ilyen típusú, nagyszabású ipari projekt keretében. Ez az időszak jelentette a „nemzetközi szocialista szolidaritás” csúcspontját, amit aztán soha többé nem lehetett megismételni, miután az 1960-as években a Szovjetunió és Kína között megromlott a viszony. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Szovjetunió maga is a második világháború okozta pusztítás felszámolásával küszködött, továbbá hogy Kínában csak nemrég feje­ződött be a polgárháború, és hogy a Német Demokratikus Köztársaság (a harmadik legjelentősebb támogató) szintén a háború utáni újjáépí­téssel volt elfoglalva. A korabeli szovjet források szerint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak 1953 és 1960 között nyújtott külföldi támogatás összegének egyharmada származott a Szovjetunióból; ezt a munkamegosztást kétségtelenül Moszkva sugalmazta. Az újjáépítési kiadásoknak pontosan egyharmada (33,3%) származott a Szovjetunió­tól, 29,4%-a Kínától és 37,3%-a a többi országtól. E számadatok nem tartalmazzák a munkaerő formájában érkező segélyt, amely különösen jelentős volt a kínaiak részéről.

Az Észak-Korea iparának helyreállításához szükséges anyagi fedezet több mint 80%-át a baráti segélynyújtás biztosította 1954 és 1956 között, a hároméves terv időszakában.

A baráti országok által nyújtott segély összege (millió rubelben számolva)
SZSZSZR	292,5
Kína	258,4
NDK	122,7
Lengyelország	81,9
Csehszlovákia	61,0
Románia	22,0
Magyarország	21,0
Bulgária	18,7
Albánia	0,6
Mongólia	0,4
Észak-Vietnám	0,1
Összesen	879,3
Forrás: SSSS i Koreja, 1988, Moscow, USSR Academy of Sciences, 256

Nagyon valószínű, hogy Észak-Korea nem tudta volna gazdaságát ilyen gyorsan talpra állítani e hatalmas mennyiségű segély és támogatás nélkül, amely gyakorlatilag a termelés és fogyasztás minden területére beáramlott. Ám a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hamarosan már nem hagyatkozott a segélyekre. Ez részben kényszerűségből fa­kadt, mivel a szocialista tömb országai a pénzügyi és egyéb támogatást kezdetektől fogva az újjáépítés befejezéséig szándékoztak folyósítani. Mégis figyelemre méltó, hogy Észak-Korea milyen hamar képes volt saját lábára állni. Az 1950-es évek végén az észak-koreaiak deklarálták „önállóságukat”, s ez a bejelentés nem nélkülözte a megfelelő háttérfelté­teleket. 1954-ben az észak-koreai állami bevételnek 33,4%-a származott a külföldi segélyekből, 1960-ban ez az arány alig 2,6%-ra esett vissza. Ezzel ellentétben a dél-koreai állami bevételeknek jóval több mint fele külföldi forrásból érkezett 1956-ban. Az 1960-as évek elejére, még jóval azelőtt, hogy a dél-koreai gazdaság felívelése megindult volna, az északi országrész lenyűgöző mértékben építette újjá iparát. Ezt a különbsé­get nem lehet pusztán a külföldi segély összegével magyarázni, mivel abszolút számokban tekintve a külföldi támogatás jóval nagyobb volt Dél-Koreában, mint északon. Ennek a teljesítménynek az eléréséhez elengedhetetlenül szükség volt az észak-koreai rezsimnek arra a képes­ségére, amellyel az észak-koreai lakosságot mozgósítani tudta. Ahogyan Kim Ir Szen mondta, a gazdaság talpra állításának elengedhetetlen feltétele, hogy az észak-koreai nép rendelkezésére álló minden forrást és munkaerőt bevessenek.

Phenjan és Hamhung újjáépítése

Phenjan rekonstrukciójában, hasonlóan az észak-koreai gazdaság talpra állításához általában, a baráti segítség igen jelentős, sokrétű és döntő fontosságú volt. Akkoriban a baráti országok segítségnyújtását a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sajtója melegen üdvözölte és széles körűen méltatta. Az 1960-as éveket követően azonban, amikor az önel­látás vált a domináns jelszóvá, és ez volt az a perspektíva is, amely felől a korábbi észak-koreai tapasztalatokat, történéseket megítélték, a kül­földieknek a háború utáni újjáépítésben játszott szerepét alig, vagy egy­általán nem említették. Általában véve, Kína elsődlegesen munkaerővel és könnyűipari fogyasztási cikkekkel segítette Észak-Koreát, a szovjetek és a kelet-németek technikai segítséget és szakértelmet biztosítottak, a többi kelet-európai ország felszereléseket és technikai segítséget nyúj­tott egyes speciális iparágak kifejlesztéséhez. Kim Ir Szen nyilvánosan köszönetet mondott a kínai népi önkénteseknek, akik „vállvetve” harcol­tak a koreai népi hadsereg tagjaival, továbbá a háború utáni újjáépítés során tanúsított folytatólagos erőfeszítéseikért. A kínai népi önkéntesek segítettek hidak, általános iskolák, gyárak, lakóházak újjáépítésében. 1955 februárjában például a kínai népi önkéntes csapatok 47. számú brigádja újjáépítette a phenjani villamosvasúti üzemet. 1954 novembe­rétől 1956 végéig több mint 770, e munkálatok irányításával foglalkozó kínai építőipari szakember tartózkodott Phenjanban. Albánia aszfaltot adományozott az utak újjáépítéséhez, Csehszlovákia buszokat adott, Magyarország precíziós szerszámgépgyárat épített, a Német Demokra­tikus Köztársaság telefonkészülékekkel és kapcsoló-berendezésekkel látta el a városi kommunikációs szolgálatokat, és modernizálta a Nemzeti Filmipari Központot. Lengyelország építette meg a nyugat-phenjani vasúti üzemet, Bulgária faipari szerszámokat készítő gyárat állított fel, Románia építette fel a phenjani központi kórházat, és a Szovjetunió, Kína valamint a Német Demokratikus Köztársaság egyaránt küldött motorokat, teher- és személyszállító autókat az észak-koreai közúti járműgyártás fejlesztésé­re. A hároméves terv időszakában számos kelet-európai vezető látogatott el Phenjanba, ahol meleg fogadtatásban részesültek, és az észak-koreai politikusok hálásan megköszönték nekik az országaik nyújtotta segítséget a háború utáni újjáépítésben; ekkor járt Észak-Koreában többek között a Német Demokratikus Köztársaság vezetője, Otto Grotewohl, az albániai Enver Hodzsa és a román Georghiu-Dej.

1950 november végén, december elején, amikor a kínai csapatok elő­retörtek, az USA X. Hadteste visszavonult a Hamhung-­Hungnam körzet­be, hogy a tengeri evakuálásra felkészüljenek. Hamhungot az amerikai légierő már korábban is bombázta, de a X. Hadtest azt a parancsot kapta, hogy távozása előtt „semmisítsen meg minden készletet és szállítóesz­közt, amelyeknek a kommunista csapatok hasznát vennék”. December 11-től kezdve a X. Hadtest 85. műszaki zászlóalja napokon át bombázta Hungnam ipari körzetét, mintegy négy tonna dinamitot használtak fel, és mindent megsemmisítettek, ami a gyárakból még megmaradt. December 15-én felrobbantották a Hamhungból dél felé vezető vasútvonalon átívelő hidat. A környéken található összes közúti hidat is hasonlóképpen felszá­molták. Három nappal később az Első Osztag a Hungnamtól mintegy nyolc kilométerre délre fekvő hamhungi Jongpo repülőtér összes épületét és repülési felszereléseit gázolajjal, nyomjelző lövedékekkel és gráná­tokkal elpusztította; mindennek a tetejében aznap délután a tengerről is lőtték a repülőteret. Az időközben partra érkező amerikai egység mintegy százezer észak-koreai menekültet szállított el Hungnamból Dél-Koreába az ún. „karácsonyi evakuálás” keretében, december 19. és 24. között. A teljesen felégetett és elnéptelenedett Hamhung romjain az észak-kore­aiak és a keletnémetek egy új iparvárost építettek fel.

Nem tudjuk pontosan, mikor és kik hozták meg a döntést, de az a határozat született, hogy a keletnémet segélynyújtás Hamhung városára koncentrálódjék. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Otto Grotewohl, a Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke személyesen tett ígé­retet Kim Ir Szennek arra, hogy segítenek a város újjáépítésében, amikor a két vezető 1954-ben a genfi értekezleten találkozott. Ugyanezen év június végén vagy július elején az egyik észak-koreai vezető (feltehetőleg maga Kim Ir Szen) ezt írta Grotewohlnak:

„A kormányt és az egész koreai népet végtelenül meghatja és mélységes hálára készteti a genfi értekezleten a delegációnknak tett ígérete, kedves miniszterelnök úr, hogy a Német Demokratikus Köz­társaság erőfeszítései révén újjáépíti egyik lerombolt városunkat […] Köztársaságunk kormánya úgy határozott, hogy az önök kormányá­nak segítségével kivitelezendő rekonstrukció és újjáépítés helyszíne Hamhung városa, Köztársaságunk egyik vidéki központja lesz.” (Idézi Frank 1996: 23)

Lehetséges, hogy Grotewohlt, aki maga is egy háború sújtotta ország élén állt, meghatotta a koreaiakkal közös helyzet tudata; lehet, hogy a szovjetek nyomására döntött úgy, hogy a keletnémet segély egy nagy­város feltámasztására irányuljon, és ne a fővároséra, amely a szovjet segélynyújtás kirakatául szolgált. Mindenesetre tény, hogy a „német munkacsoport” (Deutsche Arbeitsgruppe, DAG) élén Grotewohl állt, és a projektet személyesen irányította. Több száz keletnémet mérnök, tech­nikus, szakember érkezett családostul Hamhungba, közülük néhányan évekig ott éltek, és a kissé ironikus, németesen hangzó hamhunger be­cenevet kapták a helyiektől. 1954 őszén keletnémet delegáció látogatott Hamhungba, hogy körvonalazzák az újjáépítési munkálatok terveit, és a következő évben a keletnémet kormány nyilvánosságra hozta határozatát arról, hogy az 1955-1964 közötti időszakban segítséget nyújt Hamhung újjáépítésében.

Alig öt év alatt az észak-koreaiak a keletnémetek támogatásával Hamhungot modern iparvárossá fejlesztették, és évtizedeken át a fő­város, Phenjan mellett ez a város volt Észak-Korea fő ipari központja. 1960-ban – jóval azelőtt, hogy Dél-Koreával kapcsolatban ez a kifejezés elhangzott volna – a keletnémet sajtó az országot „a Távol-Kelet gazda­sági csodájaként” emlegette. (Radmann 1960, 27) 1965 júniusában Kim Ir Szen Kelet-Németországba látogatott, és személyesen is köszönetet mondott a keletnémetek által nyújtott segítségért.⁶ Ám a rekonstrukció elindulásától kezdve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezeté­se a külföldi segítségnyújtást korlátozott folyamatnak tekintette, amely fokozatosan átadja majd a helyét az észak-koreai önállóságnak. (Kim é.n., 395-417) 1955 decemberében Kim Ir Szen elmondta később so­kat emlegetett, nevezetes beszédét az önerőre támaszkodásról vagy dzsucséról, ami eredetileg elsődlegesen a Szovjetuniótól való ideológiai függetlenséget jelentette, ám a következő két évtizedben az észak-koreai viszonyrendszerek mindegyikét fokozatosan áthatotta, kezdve a politiká­val a gazdaságon át a katonai védelemig.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság 1962-ben, vagyis két évvel a tervezett kivitelezés előtt be­fejezettnek nyilvánította a hamhungi projektet. A német szakemberek és családtagjaik visszatértek hazájukba. Ezzel egyidejűleg a német, román és más kelet-európai családok által befogadott több ezer koreai árvát visszaküldték Koreába. Néhány észak-koreai diák továbbra is Kelet­-Európában és a Szovjetunióban maradt tanulmányai folytatására, de a szoros „baráti együttműködés” korszakának végképp befellegzett. Észak­-Korea újjáépült, és ettől kezdve saját politikai és gazdasági fejlődési útját követte, melyet összehangolt a szocialista országok közösségével, de sohasem rendelt alá annak.

(Fordította: Baráth Katalin)

(Eredeti megjelenés: Charles Armstrong: The Destruction and Reconstruction of North Korea, 1950 – 1960 The Asia-Pacific Journal: Japan Focus, http://www.japanfocus.org/-charles_k_-armstrong/3460)

Jegyzetek

¹ A Távol-keleti Parancsnokság arra utasította Walker tábornokot, hogy „sem­misítsen meg mindent, amit az ellenség esetleg fel tudna használni”, amikor a Nyolcadik Hadsereg 1950 decemberében dél felé menekült. (Appelman 1989, 360)

² A szovjet légierő koreai részvétele sokáig a hidegháború titka maradt, és a részletek­re csak a Szovjetunió összeomlását követően derült fény. (Lásd Xiaoming 2002.)

³ US Nemzeti Levéltár, 242. jegyzékcsoport, 2013. szállítási ajánlás, 1/191. szám. A Fegyveres Honvédelmi Egységek (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) szervezeti felépítése, 1950. szeptember. A jelentések között szerepel a Jochon városa ellen augusztus 26-án végrehajtott légitámadás grafikus leírása, illetve egy általános iskola elleni légitámadás szeptember elsején.

⁴ US National Archives, Record Group 59. US Embassy to State, „Economic Conditions in North Korea”, October 11. 1949, 8. (USA Nemzeti Levéltár, 1949. október 11., 59. jegyzékcsoport. Az USA nagykövetsége a kormányzatnak: „Gazdasági viszonyok Észak-Koreában”)

⁵ Dél-Korea háború utáni újjáépítése akkoriban a világ legjelentősebb multilate­rális fejlesztési tervezete volt. (Lásd Lee 2002, 357-396.)

⁶ GDR Foreign Ministry, Korea section. „Visit of a Government Delegation of the DPRK in the GDR, June 1956.” MfAA A 6927, Fiche 1.

Felhasznált irodalom

Appelman, Roy E. 1989: Disaster in Korea: The Chinese Confront MacArthur. College Station, Texas A&M Press

Chung, Joseph S. 1974: The North Korean Economy: Structure and Development. Stanford, Hoover Institution Press

Crane, Conrad C. 2000: American Airpower Strategy in Korea, 1950-1953. Lawrence, University Press of Kansas

Foot, Rosemary 1990: A Substitute for Victory: The Politics of Peacemaking at the Korean Armistice Talks. Ithaca, Cornell University Press

Frank, Ruediger 1996: Die DDR und Nordkorea: Dier Wiederaufbau der Stadt Hamhung von 1954-1962. Aachen, Shaker

Halliday, Jon 1981: The North Korean Enigma. New Left Review 127 (May-June)

Kim, Il Sung é.n.: On Eliminating Dogmatism and Formalism and Establishing Juche in Ideological Work. Works, vol. 9.

Lee, Stephen Hugh 2002: The United Nations Korea Reconstruction Agency in War and Peace. In: Chae-Jin Lee and Young-ick Lew (Eds.): Korea and the Korean War. Seoul, Yonsei University Press

MacDonald, Callum 1986: Korea: The War Before Vietnam. London, Macmillan

Radmann, Martin 1960: Ein Wirtschafstwunder im Fernen Osten. Neues Deutschland, December 27.

Tai Kuark, John Yoon 1966: A Comparative Study of Economic Development in North and South Korea during the Post-Korean War Period. (Ph.D. dissertation) University of Minnesota

The Three Year Plan 1956, Kyöngje könsöl [Economic Construction], September

Xiaoming, Zhang 2002: Red Wings over the Yalu: China, the Soviet Union, and the Air War in Korea. College Station, Texas A&M University Press

Beidegződött szóhasználatainkba gondol bele az írás. Közben olyasféle kellemetlen kérdéseket vet fel, mint hogy a mindennapi élet milyen kényelmetlenségeivel járna a marxi kommunizmus.

Viszonylag könnyű helyzetben volt Táncsics, amikor 1846-ban megfogal­mazta Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak című írását. Pontosan tudta, hogy kikről beszél, és hogy ők mit szeretnének elérni. Azóta sokat változott mind a társadalom, mind a nyelvhasználat. Ennek a megválto­zott, mai helyzetnek szól, korunk tapasztalatain alapul a fenti provokatív cím és gonoszkodó alcím.

• A helyi szövetkezet a számára rendelkezésre álló erőforrásoknak a többieket kizáró tulajdonosa (csoporttulajdon) vagy – valamiféle haszon­bérlet mintájára – pusztán termelő használója? (Ez utóbbinál alkalmaz­ható egyik lehetséges önszervezési módszer: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód” In: Válaszúton. ÁJK, 1988.)
• Hogyan valósulhat meg a felhalmozott történelmi adósság törleszté­se? Kit lehet a történelmi jóvátétel alanyának tekinteni?
• Miként szerveződik meg a természeti „hitelek” visszafizetése? Kit lehet a természeti jóvátétel alanyának tekinteni?

A cikk részletes hatalomtechnikai és osztályelemzést nyújt a 2011 őszén az USA-ban megjelent Occupy Wall Street! mozgalomról. A spontaneitás anarchista filozófiáját valló mozgalom elutasított mindenféle rögzített döntéshozatali hierarchiát. E „tökéletes spontaneitás" azonban teret nyitott önkényes döntéseknek és különböző önjelölt „élcsoportok" a mozgalom egésze számára destruktív akcióinak is. A szocialista baloldal késve kapcsolódott be az eseményekbe, ám így is évtizedek óta nem látott lehetőség kínálkozik arra, hogy az Egyesült Államokban újraépüljön egy cselekvőképes, radikális baloldal.

Az Occupy mozgalom olyan esélyt teremtett egyrészt a szocialista és a munkásmozgalom újraegyesítésére, másrészt egy széles bázisú, élet­képes radikális párt megteremtésére, amilyen egy élet során egyszer adódik. Két olyan perspektíváról beszélünk, amelyek egyike sem léte­zett reális lehetőségként a késő 60-as, illetve a korai 70-es évek óta. A szocialista baloldalon belül még nem kezdődött el az Occupy mozgalom eme szélesebb távlatú implikációinak átgondolása, és e baloldal egy­előre taktikáját sem igazította azokhoz az új feladatokhoz, amelyeket a mozgalom kitörése teremtett a szocialisták számára. A szocialista bal­oldal gyakorlatilag az Occupy mozgalom farvizén evez, ahelyett, hogy az Occupy követné a szocialista baloldalt mint vezető erőt. Így aztán ahhoz is igyekeznünk kell, hogy lépést tudjunk tartani az Occupy gyors evolúciójával.

Az Occupy Wall Street (OWS) [Foglald el a Wall Streetet] négy hét alatt több munkást és elnyomottat mozgósított, mint amennyit a teljes szocialista baloldal négy évtized alatt. Hasznos lesz számunkra, ha meg­értjük, hogyan és miért történhetett, hogy más politikai erők (nevezetesen az anarchisták) hajtották végre ezt a történelmi fegyvertényt.

Az alábbi írás kísérlet az Occupy megértésére, a szocialisták által adott válaszok áttekintésére, valamint néhány olyan gyakorlati következtetés levonására, amely segítheti a szocialistákat abban, hogy az Occupy általános mozgásirányát befolyásolni képes központi szereplőkké vál­hassanak, kitörve a jelenlegi marginális pozícióból.

Az Occupy osztályjellege és vezetése

Az Occupy mozgalomnál több, forradalomnál kevesebb. Az Occupy-felkelés, a lakosság 99%-ának mélységeiben felgyülemlett harag és reménykedés előre megjósolhatatlan kiáradása. Radikálisan különbözik az amerikai politikai életet az elmúlt időszak során megrengető tömeg­mozgalmaktól: a bevándorlók jogaiért szerveződött mozgalomtól, amely 2006. május elsején – 1886 óta első ízben – nemzeti méretű politikai sztrájkban kulminálódott, vagy az iraki háború elleni 2002-2003-as moz­galomtól, illetve az 1999-es seattle-i csatával kezdődött és a „9/11”-gyel [2001. szeptember 11.] lezárult alterglobalista mozgalomtól. Mindhárom előbb említett mozgalmat liberális nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) vezették. E szervezetek szponzorálták a felvonulásokat, szerezték meg az engedélyeket, és rostálták meg, hogy ki lehet és ki nem szónok a nagygyűléseken. A militáns, illegális direkt akciók inkább a kalandor Black Bloc-hoz kötődő elemekre vagy néhány nagyon elkötelezett aktivistára korlátozódtak.

E három mozgalmat az Occupy mozgalommal összevetve több szembetűnő különbséget fedezhetünk fel: az utóbbinál szélesebb körből verbuválódott az aktív résztvevők és a nyilvános támogatók köre, és ami a legfontosabb, az Occupy sokkal militánsabb és daco­sabb. Tízezrek hajlandók vállalni a letartóztatás és a rendőri brutalitás kockázatát. A felkelést szándékosan úgy tervezték meg az anarchista kezdeményezők, hogy konkrét megfogalmazott végcél nélküli, mindent és mindenkit felölelő folyamat legyen; ilyen módon elkerülték a kudar­cot vallott konvencionális, egycélú tiltakozás modelljének buktatóit. Az „emberi mikrofon”-módszer, amelyet azért találtak ki, hogy megkerüljék a New York-i rendőrség (NYPD) kihangosításra vonatkozó tiltását, azt jelentette, hogy bárki bármikor nagyszámú hallgatóság előtt hallathatta hangját.¹

Az egyik tényező, amely az Occupy-t felkeléssé, és nem csupán tö­megmozgalommá teszi, a vezetőség állítólagos hiánya. Természetesen marxistaként jól tudjuk, hogy minden tömegharchoz szükséges a vezetés valamiféle formája, és ez alól az Occupy sem kivétel. Az Occupy-t azok vezetik, akik a táborokban a frontvonalba helyezik magukat, és mélyen belevonódnak a döntéshozatalnak abba a komplex, bizantikus folyama­tába, amelyet „módosított konszenzus”-nak hívnak (UnaSpenser 2011). Azok a személyek a vezetők, akik olyan javaslatokat tesznek a tervezői összejöveteleken, a munkacsoportban és az Általános Gyűlésben (ÁGY), amelyek elegendő támogatást kapnak ahhoz, hogy megszabják a felke­lés cselekvési irányát.

Azokból lesznek a vezetők, akik a legnagyobb áldozatot hajlandóak hozni a mozgalomért.

Mivel az Occupy jellegét tekintve önszervező és a legelkötelezettebb résztvevői által (ön)vezetett, kudarcot fognak vallani azok az erőfeszíté­sek, amelyek a döntéshozatali folyamat hozzáférhetőbbé tételét célozzák azok számára, akik nem hajlandók vagy képesek a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában a mozgalomnak szentelni magukat. A „Foglald el a Wall Streetet minden nap, minden héten!” nem csupán jelszó, ez az Occupy mozgalom de facto vezetésének létezési módja.

E realitás kihat a permanens táborozásban résztvevők osztálykarak­terére – ezek javarészt vagy a Karl Marx által lumpenproletariátusnak nevezett csoportból kerültek ki (tartós munkanélküliek, férfiprostituáltak, drogfüggők és mások, akik keresztülhullottak a tőkés építmény repedése­in), vagy pedig magasan képzett (fehér) egyetemisták, volt egyetemisták és posztgraduális hallgatók. Az előbbi csoporthoz tartozók nem csupán azért csatlakoztak a táborhoz, hogy viszonylagos biztonságban alud­hassanak és ehessenek, hanem azért is, mert remélték, hogy a felkelés valóságos, jelentékeny változást fog hozni számukra. Főleg az utóbbi csoportból kikerülők uralják az Occupy bonyodalmas döntéshozatali processzusát, és az ő motivációjuk lényegében megegyezik a lumpen­proletár elemekével: a remény, hogy az Occupy valóságos, jelentékeny változást hozhat. Sokukat hatalmas méretű adósság köt gúzsba, két vagy három részmunkaidős állásban dolgoznak, vagy képtelenek volt szakmájukban elhelyezkedni a drága, hosszú időn át tartó képzés el­lenére. Mielőtt a 2008-as gazdasági válság óta tartó vergődés ellopta jövőjüket, és falnak állította őket, biztonságos kispolgári vagy jól fizetett fehérgalléros egzisztencia várt rájuk. Ez az anyagi valóság fűti az Occupy résztvevőinek elszántságát, hogy az ismételt letartóztatások, verések és vereségek ellenére visszatérjenek. Ebből a fajta elszántságból születnek a forradalmárok.

Az Occupy mozgalom struktúrájának és formájának előnye, hogy a Demokrata Párt, a liberális NGO-k és szakszervezeti vezetők képtele­nek voltak kooptálni a felkelést, mielőtt az robbanásszerűen szétterjedt több mint 1.000 amerikai kis- és nagyvárosban, és mielőtt a mozgalom Obama elnököt is célkeresztbe állította (Joannaeleon 2011). Hátránya viszont, hogy az Occupy mozgalmat földrajzilag azokra a területekre szűkíti, ahol a hatóságok eltűrik a táborokat, szociológiailag pedig a lakosság legkevésbé és leginkább privilegizált rétegeire korlátozza, azokra, akiknek nincs hova menniük a táborokon kívül, és azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy egyhuzamban heteken át táboroz­zanak.

Az illegális bevándorló, aki hetente 60 órát robotol, és a bérrabszolga, aki heti 40 órát, nehéznek fogja találni, hogy az Occupy döntéshozatali processzusát formáló tényezővé váljon. Azok a kísérletek, amelyek az Occupy mozgalom létező struktúráinak és formáinak felváltását célozzák valamivel, ami a nem teljes idős Occupy-osok számára is hozzáférhetőbb, két inherens kockázatot hordoznak: (1) megnyílik az út azok előtt, akik semmit sem szeretnének jobban, mint hogy a felkelés harcosait Obama 2012-es kampányának talpasaivá lényegítsék át, és (2) csökkentik az Occupy legelkötelezettebb résztvevői által hordozott hatalmat. Azokon a helyeken, ahol az Occupy nem ölti permanens táborok formáját, a dön­téshozatali folyamat még diffúzabbá válhat, tovább nehezítve a benne való részvételt.

Az OWS megszületése és a szocialista reagálás

Az amerikai szocialista baloldal nem követte nyomon napi rendszeresség­gel az OWS-t egészen addig, amíg szeptember 24-ikén Anthony Bologna New York-i helyettes felügyelő gázspray-vel le nem fújt néhány sarokba szorított nőt az Union Square közelében. A SEP (Socialist Equality Party) szeptember 26-án kezdett folyamatosan tudósítani a wsws.org-on (Eng­lish 2011). A PSL (Party for Socialism and Liberation) lapja, a Liberation News szeptember 27-ikén (Cartier 2011), az ISO (International Socialist Organization) első cikke szeptember 28-ikán jelent meg a Socialist Worker-ben (Singsen – Russel 2011), és a Solidarity október 3-adikától kezdte tárgyalni az eseményeket (Occupy Wall Street! 2011).

Ez a hanyagság a szocialista baloldal mélyen meggyökerezett szkep­szisét tükrözte (Sustar 2011) a konkrét követelések nélküli tiltakozással, az engedély nélküli demonstrációval szemben – például, ahogyan az OWS egy szabadtéri sátortáborban Manhattan pénzügyi negyedének közepén egy jövőbeli nem-kapitalista társadalom megelőlegezéséről beszélt (Singsen 2011) -, illetve a „vezető nélküli”, „horizontális” processzussal szemben. Az anarchista elemek túlsúlya, párosulva a szocialista baloldal teoretikus kifinomultságával és politikai prekoncepcióival, ahhoz vezetett, hogy a szocialista baloldal a „várjuk ki, mi lesz belőle” típusú megközelítést választotta, ami az élcsapat helyett az utóvéd pozíciójára kárhoztatott minket.

A felkelés nem állítólagos hiányosságai ellenére, hanem épp e hiá­nyosságoknak köszönhetően vált sikeressé. A felülről jövő elnyomás az alulról jövő elszántsággal párosulva azt eredményezte, hogy az Occupy mozgalom a szeptember 24-ikét követő hetekben tömeges támogatott­ságra tett szert. A szocialista baloldal szemében az OWS prioritássá vált, és támogatásuk túlment azon, hogy – a szakszervezetekhez hasonlóan – október elejétől kezdve tagokat küldtek az OWS szervezőbizottsági összejöveteleire. A MoveOn.org és más balliberális csoportok mozgó­sítottak az október 5-i, több mint 20 ezer fős tiltakozó menetre, amely a New York-i rendőrség előző szombati akciója ellen tiltakozott – ez utóbbi során a tüntetőket a Brooklyn hídon csapdába csalták és letartóztatták (Binh 2011a).

Szocialisták anarchista terepen

Az Occupy mozgalom kétségtelenül kapcsolódik a „foglalj el mindent, s ne követelj semmit ” trendhez (Teoan 2011), amely a felsőoktatási megszorítások elleni, 2009-2010-es diákmegmozdulások során bukkant fel.

Amint arra David Graeber anarchista OWS-szervező – akitől a neveze­tes „mi vagyunk a 99%” jelszó származik (Graeber 2011a) – rámutatott, az anarchizmus hatása mutatkozik meg abban, ahogyan az Occupy elutasítja az állami és nagyvállalati tekintélyt; vagy abban, ahogyan a direkt akcióhoz, közvetlen demokráciához, nem-hierarchikus szervező­déshez, konszenzushoz és a jövő társadalmi modelljét megelőlegező politizáláshoz ragaszkodik (Graeber 2011b).

A szocialista baloldal feladata megérteni, hogy (1) hogyan is miért dominálják ezek a módszerek a felkelést, és (2) mi a teendő ezzel kap­csolatban.

Az anarchista megoldások azért terjedtek el széleskörűen, mert a siker utánzásra ösztönöz. Ahogy az 1917-es orosz forradalom egy évszázaddal ezelőtt kommunista munkáspártokat fialt, amelyek több tízezres tagsága abban reménykedett, hogy sikerül saját országukban követni a bolsevik példát, úgy most emberek ezrei igyekeztek az OWS-t imitálni saját kis-és nagyvárosaikban, lemásolva azt, amivel a gyakorlatban sikerült több tízezer munkást és elnyomottat mozgásba hozni, a szocialista baloldal kritikája (D'Amato 2011) ellenére. A szeptember 17-ét követő hetekben az Occupy Wall Street facilitációs munkacsoportja, amelynek feladata a New York Városi Általános Gyűlés működtetése volt, ország­szerte szervezőket képezett ki a módosított konszenzus elnevezésű döntéshozatali mechanizmusra, a livestream.com-on keresztül tucatjával sugárzott video-tananyagok révén – az OWS-résztvevők tucatjainak, talán százainak személyesen tartott tanfolyamokon felül. Az ily módon kiképzettek közül aztán sokan más városokba utaztak, vagy visszatértek saját városukba, hogy új foglalási akciókat indítsanak el.

Az Occupy mozgalom a 99% élcsapata, és ezen belül az OWS az „élcsapat élcsapata”, hogy Lev Trockij kifejezését kölcsönözzük (Trotsky 1939). Az OWS élcsapat-szerepe megmagyarázza, miért ennek módsze­rei lettek az uralkodók a tradicionálisabb szervezetek (szakszervezetek, liberális NGO-k és szocialista csoportok) által preferált szerveződési módok helyett.

A szocialista baloldalnak meg kell tanulnia navigálni az Occupy anar­chista terepén, ha formálni és vezetni szeretnénk a felkelést, ahelyett, hogy az formálna és vezetne minket. Ha az Általános Gyűlésen benyújtott javaslatokkal megpróbáljuk a jelenlegi gyakorlatot felváltani a Robert-féle ügyrend² szerinti többségi szavazással és formálisan megválasztott vezetőkkel, kudarcot fogunk vallani, mert az Occupy résztvevői nem tapasztalták meg gyakorlati példa alapján, hogy e módszerek magasabb rendűek.

Röviden, ami nincs elromolva, azt ne próbáljuk megjavítani, ha pedig elromlott, a gyakorlatban mutassuk be és bizonyítsuk, hogy hogyan fest a jobb modell.

A valóság az, hogy a „horizontális” módosított konszenzus módsze­re, az Általános Gyűlés és a Szóvivők Tanácsa mind nagymértékben diszfunkcionális (Binh 2011b), de nem végzetes mértékben (legalábbis a jelen fázisban). A tábor felszámolását megelőző időszak során³ az OWS sok munkacsoportja titokban elkezdte felhalmozni az utcai adományokat, amelyeket az Általános Gyűlés hivatalos pénzügyi munkacsoportjától (FWG) kapott, mivel, noha jelentős pénzeket adtak be az általános alap­ba, komoly nehézségekkel tudtak csak pénzt kivenni onnan az égetően szükséges kiadásokra az OWS elhúzódó, bürokratikus döntéshozatali procedúrája miatt. Továbbá, mivel az FWG több mint 500.000 dolláros internetadomány felett rendelkezik, sok munkacsoport nem látta be, miért kéne hozzájárulnia egy amúgy is jól eleresztett alaphoz, és nehezmé­nyezte a jóformán egyirányú pénzáramlást.

A pénzfelhalmozás részét képezte annak a szakadásnak, amely egy­felől azon teljesidős Occupy-sok (akik kirekesztettnek érezték magukat, és végül bojkottálták az Általános Gyűlést), másfelől pedig a mozgalmár típusok között keletkezett (az utóbbiak közül sokan nem aludtak a Liberty parkban), akik úgy hitték, hogy a módosított konszenzus folyamata a felkelés abszolúte legfontosabb eleme. E szakadás földrajzilag is meg­mutatkozott egy „gettó” és egy „dzsentrifikált” terület elkülönülésében (Shapiro, Lila 2011), amiről egy Daily Show-adás is tudósított (Occupy Wall Street Divided, 2011).

A New York-i Általános Gyűlés által jóváhagyott szóvivői struktúra, amely a frusztráló és nem demokratikus döntésképtelenség (Blissett 2008) problémájának megoldását célozta, egyszerűen áttolta e problémá­kat a Szóvivők Tanácsára, miközben nem javította érdemben az Általános Gyűlés döntéshozói procedúráját. Mindezen problémák súlyosabbá vál­tak, miután New York polgármestere, Michael Bloomberg felszámoltatta az OWS-tábort a Liberty parkban, és az OWS nem próbált meg szembe­szállni a kilakoltatással, megkísérelve a visszatérést⁴ . A kilakoltatás olyan csapást mért a felkelésre, amely máig próbálja kiheverni azt.

Habár a szocialista baloldal tekinthet úgy ezekre a problémákra, mint a módosított konszenzus eljárással – és általában az Occupy döntésho­zatali mechanizmusával – kapcsolatos lesújtó nézeteinek igazolására, a szocialistáknak nem az a dolguk, hogy igazolva legyenek, hanem hogy segítsék a felkelést az akadályok leküzdésében az Occupy résztvevőinek tapasztalataiból leszűrt gyakorlati megoldásokkal, amelyek hasznosítják a felkelés létező kereteit, infrastruktúráját és terminológiáját.

Ahelyett, hogy kapásból a módosított konszenzus eljárás elhagyását javasolnák az Általános Gyűlésben vagy a munkacsoportokban, gyümöl­csözőbb lenne csak azután kezdeményezni a procedurális reformokat, miután szoros kapcsolatokat sikerült kiépíteni az aktivistatársakkal a közös munka során. Amikor majd a többieket is frusztrálják a módo­sított konszenzus hiányosságai (Blissett 2008), akkor válhat vonzóvá a javaslatok elfogadásához szükséges támogatottság alsó határának 90%-ról kétharmadra, vagy 50% plusz egy szavazatra csökkentésének gondolata.

A próba és hiba nehéz, fájdalmas és elhúzódó folyamatát nem lehet átugorni. Még ha igazunk van is a módosított konszenzus eljárás hibáit il­letően, kizárólag a közvetlen tapasztalat fogja ezt véglegesen igazolni.

A szocialisták és az Occupy munkacsoportjai

Az Occupy mozgalom mindenütt feladatok széles skálája köré szerve­ződött munkacsoportokat hozott létre, illusztrálva Arun Gupta megfigye­lését (Gupta 2011), mely szerint „minden foglalás lokális”. Az Occupy Wall Street más kihívásokkal szembesül, mint az Occupy Philadelphia, Portland, Mobile vagy Nashville. Az OWS-nek több mint 40 munkacso­portja van – ezek némelyike átalakulásra kényszerült a kilakoltatás után (a köztisztasági csoport például a kilakoltatást követően a lakhatás kér­désére koncentrált). A helyi Occupy mozgalmak az OWS modelljét saját helyi szükségleteikhez igazították, és mintegy tucatnyi munkacsoportot hoztak létre (pl. munkaügyi csoport, követelések, direkt akciók, közbiz­tonság, egészségügy, élelmezés, komfort, internet, média és facilitációs munkacsoport).

A szocialista baloldal általában csak néhány munkacsoportra korlátozta részvételét, jobbára azokra, amelyeket Ross Wolfe a Platypus-csoportból (Wolfe 2011) helyesen szellemimunka-típusú csoportokként írt le – kö­vetelések, kapcsolatteremtés a munkásosztállyal, direkt akciók -, és távol tartotta magát azoktól a fizikai jellegű vagy „alantas” feladatoktól, amiket a közbiztonsági csoport, a komfort, egészségügyi vagy élelme­zési/konyhai munkacsoportok láttak el. Ez problematikus, mivel ezzel a szocialisták a munkacsoportok többségében átengedik a befolyást más politikai erőknek (anarchistáknak és liberálisoknak), akaratlanul „vörös gettókat” létesítve ezáltal.

A szellemi munkával fémjelzett munkacsoportoknak az előnyben része­sítése a fizikai munkát ellátókkal szemben azon a téves megfontoláson alapul, hogy a konyha működtetése vagy a sátrak felügyelete kevésbé politikai vagy kevésbé fontos feladat, mint a követelések vagy az ideo­lógiai kérdések megvitatása. Amikor Genora Dollinger a Flint üzemében az ülősztrájkot vezette 1936-ban, a sztrájkolók meleg étellel való ellátása éppolyan létfontosságú feltétel volt a General Motors legyőzéséhez, mint a sztrájkolók sorfala (Rosenthal 1995). Az egyik nélkül a másik nem lett volna lehetséges. A kilakoltatás utáni OWS példája is jól illusztrálja ezt.

A felkelés fejlődésének jelenlegi pontján a tömegmozgósításnak és a politikai vitáknak nincs bázisuk vagy szervezési központjuk fizikai foglalás nélkül, és egy tér fizikai elfoglalása rengeteg „kulimunkát” igényel.

A szocialista baloldalnak az Occupy mozgalom összes aspektusában részt kell vennie, és el kell nyernie a legelkötelezettebb, legkomolyabb, leghatékonyabb harcosok reputációját. Csak ezen a bázison leszünk képesek komoly befolyást gyakorolni az emberekre és a felkelés me­netére.

Anarchisták és a Black Bloc

Az Occupy mozgalom és az alterglobalista mozgalom közti egyik éles különbséget a Black Bloc (BB) szerepe, illetőleg a BB-re adott szélesebb anarchista reakció jelenti. A BB (nem mint szervezett csoport, hanem mint taktika) először november másodikán az oaklandi általános sztrájk idején jelent meg – a sztrájkot az a rendőrségi rajtaütés váltotta ki, amelynek nyomán Scott Olsen iraki veterán a kórházban kötött ki komoly agysérü­léssel (könnygázgránát találta el az arcát) (Cherkis 2011a).

Az első emlékezetes BB-esemény a Whole Foods és több nagyobb bank vandalizálása volt a november 2-dikai tüntetések idején (Winston 2011). A következő incidensre ugyanazon az estén, csak később került sor, amikor a BB eredménytelenül próbálta megszállni a Traveler's Aid Society (TAS) épületét, miután az általános sztrájk sikeresen megbéní­totta Oakland kikötőjét egy tízezer fős tömeggel (Hieronymous 2011). Habár ezek az incidensek nem voltak függetlenek egymástól, nem is vehetők egy kalap alá, miután eltérő kérdéseket vetnek fel, és eltérő volt a dinamikájuk.

A rombolás a Whole Foodsnál hasonlatos volt a Starbucks kiraka­tainak hírhedt szétveréséhez 1999-ben, amely aztán (igazságtalanul) az egész alterglobalista mozgalom szimbólumává vált. Ezúttal viszont másképpen alakultak a dolgok; miután a BB akciója dulakodást provokált a demonstrálók között, az emberek rákiabáltak a BB tagjaira, és végül különféle tárgyakat vágtak hozzájuk, miután azok nem voltak hajlandóak felhagyni a tiltakozó menet útjába eső Whole Foods és más óriásválla­latok tulajdonának rongálásával. A BB azért cselekedhetett büntetlenül az alterglobalista mozgalomban, mert ott felülkerekedett az „eltérő tak­tikák” mantrája, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy senkinek sincs joga megmondani bárki másnak, hogy mit tehet vagy nem tehet meg, még hogyha akcióik rombolóan hatnak is a mozgalomra mint egészre. E gyerekes attitűdöt felváltotta az Occupy-résztvevők komolyabb hozzá­állása, akik erősen sajátjukénak érzik a felkelést és nem engedik, hogy kalandorok zátonyra futtassák.

A Whole Foods incidens a BB-akcióknak az Occupy mozgalom egé­szének kontextusát szem előtt tartó, átgondolt bírálatához vezetett (Zerzan 2011) anarchista társaik részéről (Lynx 2011). Ez jelentős forduló­pont az amerikai anarchista mozgalom érési folyamatában. A szocialista baloldalnak figyelembe kell vennie e realitást az Occupy mozgalommal kapcsolatos stratégiájában.

Ugyanezen az estén, valamivel később, a BB vezetésével 150 ember elfoglalta a TAS-t – egy üres épületet, amely az utóbbi idők költségvetési megszorításai nyomán vált elhagyatottá. Miután kihúztak egy transz­parenst a könnyű épületfoglalás megünnepléseképpen, a házfoglalók száma nagyjából 700 fősre duzzadt (Ford 2011). Barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben, és meggyújtották őket, mikor megjelent az oaklandi rohamrendőrség több száz fős különítménye (a rendőrök a háttérben maradtak az egész nap folyamán). A tüzek és az utcákat eltorlaszoló kis barikádok nem tudták meggátolni, hogy a rend­őrök a TAS-hoz vonuljanak (Dave Id 2011), és letartóztassák azokat, akik ott maradtak, hogy megvédjék azt (a BB-ből sokan elmenekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást).

Az anarchista tábornak a TAS-nál történt fiaskóra adott reakciója még hevesebb volt, mint a Whole Foods incidens esetében. Egy helyi önkéntes ápoló  lehordta a BB-tagokat (An Open Letter to the Black Bloc… 2011), amiért elmenekültek a konfliktus elől, amelynek létrejötté­ben közreműködtek; a San Francisco Indymedia honlapján közölt poszt (Statement on… 2011), amely védelmébe vette az akciót, intenzív kritikai össztűz alá került. A kritikusok lesújtó bírálatnak vetették alá a rövid ideig tartó épületfoglalás során elkövetett politikai és taktikai hibákat. Kim Lehmkhul odáig ment, hogy a barikádok felgyújtóit álanarchistáknak, provokátoroknak titulálta (Lehmkuhl 2011).

Ezzel szemben a szocialista baloldalnak a TAS elfoglalásával kapcsola­tos kritikája inkább a procedúrára, mint a tartalomra összpontosult. Todd Chretien Socialist Worker-be írt cikkében azt írta, hogy az akció szervezői nemhogy elnyerték volna az oaklandi Általános Gyűlés támogatását, de még csak részt sem vettek azon, továbbá alábecsülték a rendőrséget, és „a tömeg egységének erejét egy elit állítólagos heroizmusával próbálták helyettesíteni” (Chretien 2011).

Ám a TAS elfoglalásának kudarcát illetően ezek a hibák irrelevánsak. Ez a fajta érvelés is csak azt jelzi, hogy talán a szocialista baloldal nem értette meg teljesen az Occupy mozgalom működési módját.

Az Occupy által elindított akciók, és különösen a direkt akciók döntő többségét nem az Általános Gyűlés hagyja jóvá. Autonóm csoportok (amelyeket hol hivatalosan elismert a helyi ÁGY, hol nem) kezdemé­nyezik az akciókat, és a mozgalom résztvevői döntenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy sem. Ha minden csoportnak, amelynek van egy akcióval kapcsolatos ötlete, meg kellene szerezni az ÁGY jóváhagyását, a szóban forgó akció sohasem valósulna meg a nagy létszámú gyűlések által alkalmazott módosított konszenzus eljárás bürokratikus jellege miatt. Teljesen irreális azt elvárni, hogy anarchisták, különösen pedig a BB, az Általános Gyűléshez folyamodjon hozzájárulásért – egy ilyen követelmény nem lenne életképes stratégia az Occupy mozgalmon belül fellelhető kalandor tendenciák amúgy nagyon is valós problémájának a kezelésére. Továbbá, a TAS elfoglalása – szemben a Whole Foods incidenssel – nem egy ultrabaloldali kisebbségnek a deklaráltan erő­szakmentes demonstráció kisajátítására vagy megzavarására irányuló kísérlete volt.

Maga az OWS is „az elit heroizmusával” vette kezdetét, azzal a száz-kétszáz emberrel, aki megkockáztatta a letartóztatást azzal, hogy állásfoglalásképpen szeptember 17-től kezdve a Liberty Parkban aludt. Az ő heroikus akciójuk nélkül az Occupy mozgalom „tömegegysége” sose jött volna létre.

A TAS elfoglalása azért fulladt kudarcba, mert

1. a házfoglalók nem surrantak be az épületbe, és kezdtek szép csendben barikádokat építeni az épületen belül annak érdekében, hogy meg is tarthassák. Ehelyett harsogó táncszenével ünnepelték meg a foglalást, kilógattak egy jókora transzparenst az épület oldalára, és az emeletről százával dobálták a szórólapot. Ez odavonzotta a helyi sajtót, és ráébresztette az oaklandi rendőrséget a kialakult helyzetre, ami időt adott nekik, hogy összpontosítsák erőiket egy általuk kiválasztott időpont­ban végrehajtott támadáshoz.

2. A siker nyilvános megünneplését követően a TAS elfoglalói hatásta­lan, apró (alig egy méter magas) barikádokat emeltek a két legközelebbi kereszteződésben. E barikádok egyikéhez sem állítottak elegendő számú házfoglalót ahhoz, hogy e pozíciókat tartani lehessen.

3. E mini barikádokat felgyújtották, de nem védelmezték fizikailag a lassú, módszeres rendőri előrenyomulással szemben.

A Black Blocon kívül is százakat ragadt magával ez az izgalmas akció, amelyet rosszul gondoltak ki, csapnivalóan hajtottak végre, és amely elkerülhetetlenül kudarcra volt ítélve, sokkal inkább a szervezők tapasztalatlansága miatt (kétségtelenül ez volt az első kísérletük, hogy emberek százaival elfoglaljanak egy épületet), nem pedig valamiféle rettentő elitista ultrabalos politikai elhajlás miatt. A barikádok állítása szükséges volt, de ezeknek az épületen kívül, fél háztömbnyire helyezése pár tucat védővel (akik aztán felgyújtották azokat) egyáltalán nem segített abban, hogy a házfoglalók az épületet meg is tarthassák. Ha 150-700 ember feltűnés nélkül elbarikádozta volna magát az épületen belül, és kitartott volna a következő napig, a TAS nagy diadal lehetett volna, és új fejezetet nyithatott volna a felkelés történetében, hiszen a felkelés a tömeggyűlések szervezéséhez mindmáig nyitott területek elfoglalására és megtartására van utalva.

Az anarchistákkal kapcsolatos feladatunk kettős:

1. együtt kell működni velük a kalandorok és az ultrabalosok sem­legesítésében, mikor azok akciói az Occupy mozgalmat mint egészt fenyegetik; és

2. túl kell szárnyalni őket merészség, vakmerőség, kreativitás, impro­vizáció és forradalmi elán tekintetében a lehető leg­barátibb, legegyütt­működőbb és legelvtársibb módon.

Csak ha mindkét feladatot illetően sikeresek vagyunk, akkor leszünk ténylegesen versenyben az Occupy felkelés vezetéséért, és mint szoci­alisták csak akkor teljesítjük köteles­ségünket.

Vörösök és kékek

A szocialista baloldal egyik legállhatatosabban hangoztatott kritikája az Occupy mozgalomnak a rendőrséghez való viszonyulásával kap­csolatos. A PSL lapja, a Liberation News cikket közölt azzal a címmel, hogy „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1% eszközei?”. Az Internationalist Group a fehérek túlsúlyát az OWS-ben a mozgalom rendőrséggel kapcsolatos „irányvonalának” tulajdonítja (Occupy Wall Street: A Marxist Analysis 2011). „A fő ok, amely miatt viszonylag kevés a fekete és a latin résztvevő az Occupy Wall Street-ben, nem más, mint a rendőrség irányában tanúsított pozitív attitűd, amely pedig nap mint nap zaklatja, gyötri az elnyomottakat.” A Socialist Worker publicistája, Danny Lucia „A biztos úr kicsit sem barátságos” című cikkében (Lucia 2011a) a következőképpen vonja le a következtetést:

„Ugyanazt a kérdést teszem fel ezennel mindazoknak, akik azt skandálják és azt hirdetik blogjaikban, hogy a rendőrség a 99% része. Amikor azt skandáljátok és azt írjátok a blogokban, hogy támogatjátok a zsarukat, amikor nyilvánosan arról spekuláltok, hogy talán mélyen legbelül a zsaru igazából szeret titeket, milyen képet közvetít ez rólatok azon sötétebb bőrszínű társaitok felé, akiknek szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a rendőrség milyen érzé­seket táplál az ő irányukban?”

Az ISO New York-i szervezete még nyilvános megbeszélést is szer­vezett a következő témakörben: „Kékbe öltözött ellenségeink: miért nem része a rendőrség a 99%-nak?” (Our Enemies… 2011)

A szocialisták kötelesek fellépni minden olyan politika, stratégia, taktika és jelszó ellen, amelyről úgy hiszik, hogy károsan vagy gátlóan hat az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmára. Ebben nem lehet vita.

Ám a szocialista baloldalnak az ebben a kérdésben támasztott ellen­vetései nem a felkelés szükségleteiben gyökereznek, hanem abban a vágyban, hogy az Occupy mozgalmat marxista ortodoxiára „tanítsák”. A szocialista baloldal szerint az OWS folyamatosan túlzottan barátságos a rendőrséggel szemben, holott a valóságban az OWS az ellenkező problémától szenvedett: a rendőrséggel szembeni ellenségesség oly erős volt, hogy a szexuális zaklatás és erőszak eseteit heteken keresztül nem jelentették (Shapiro, Julie 2011). Ez csak akkor változott meg, amikor az incidensek eszkalálódtak, és az Occupy-sok ráébredtek, hogy nem képesek e problémát „házon belül” kezelni (Fasick – Giove 2011).

Mikor végül megtörténtek a bejelentések, a New York-i rendőrség rög­tön az áldozatokat hibáztatta (DiGioia 2011), amivel lehetőséget terem­tett az OWS számára, hogy rákapcsolódjon a SlutWalk -ra.⁵ (Pilkington 2011)

A szocialista kiadványok egyike sem ismerte el, vagy mutatta jelét, hogy egyáltalában tudomása lenne e fejleményekről, és nem is kínáltak semmilyen gyakorlati útmutatást a tekintetben, hogy mit is kezdjen a mozgalom a szexuális támadásokkal, amelyek országszerte komoly tehertételt jelentettek az Occupy-táborok számára (Newcomb 2011).

A szocialista baloldal ellenzi, hogy a rendőri állomány alsóbb szintjeit beleszámítsák abba, amit az Occupy mozgalom „a 99%”-nak hív – ezzel az elnevezéssel a felkelés mindenkire utal, aki kívül van a leggazdagabb 1%-on, amely lerombolta a gazdaságot, jól kifizette saját magát, és meg­cinkelte a politikai rendszert. A szocialista baloldalnak ez az ellenérzése egy olyan problematikus gondolati keretbe ágyazódik, amely több kérdést összemos, következésképpen az Occupy mozgalom rendőrséggel szem­ben tanúsított, a mindennapos elnyomás ellenére is „barátságos” attitűdjét a szocialista baloldal merő ostobaságnak, őrültségnek, vagy mindkettőnek érzékeli. Így például Lucia a következőt írta a már idézett cikkében:

„Talán a Scott Olsen iraki veterán – és az Occupy Oakland többi részt­vevője – elleni szörnyűséges [rendőri] támadás végre csattanósan lezárja a mozgalmon belüli vitát arról, hogy a rendőrség a mi oldalunkon áll-e, vagy sem. Mostanáig némely tüntetők eltökélten igyekeztek együtt­érzéssel viseltetni a zsarukkal szemben, sok táborhely szinte folyamatos zaklatása ellenére.”

Semmilyen rendőri erőszak nem fogja „végre csattanósan lezárni a vitát” arról, hogy a rendőrség a 99% része-e, vagy sem, mivel erről nincs is vita, legalábbis az Occupy mozgalmon belül. A közrendőri állomány része a 99%-nak. Mégpedig a 99% azon része, amely féken tartja a 99% többi részét az 1% érdekeinek megfelelően. A közrendőrök nem mások, mint hivatásos osztályárulók. Azt kiabálni, hogy „ti is a 99% vagytok” hamarabb megérteti ezt velük, mint az, ha „disznóknak” vagy „kékbe öltözött ellenségeinknek” titulálják őket. A PSL által felállított ellentétpár: „A rendőri erők a 99%-hoz tartoznak, vagy az 1 % eszközei?” hamis, mivel mindkét állítás igaz. Ez nem a vagy-vagy esete.

Az az érv, hogy a rendőrök „nem részei a 99%-nak” azt implikálná, hogy valamiképpen az 1% részét képezik, ami radikálisan és kimutat­hatóan hamis elképzelés. Ez megmagyarázza, miért volt zéró hatása a szocialista baloldal idevágó érvelésének, minden verés, letartóztatás, túlkapás és brutalitás ellenére.

Az a kérdés, hogy a közrendőri állomány hogyan illik bele a 99% versus 1% dichotómiába, különbözik az olyasfajta kérdésektől, hogy vajon helyes-e, ha az Occupy mozgalom felvonul a rendőri nyugdíjak védelmében, vagy ha azt kiabálja a rendőrségnek, hogy „ti is a 99% vagytok!”, vagy hogy „csatlakozzatok hozzánk”. Ezek azok a valós,

az Occupy mozgalmat foglalkoztató kérdések, amelyeket a szocialista baloldalnak meg kellene vitatnia, és amelyekkel kapcsolatban politikai iránymutatással kellene szolgálnia, ahelyett, hogy azt kritizálná, kivel „szimpatizálnak” az Occupy-sok.

Az Occupy mozgalomnak teljesen igaza van abban, hogy nyitott a közállomány irányában az 1% ellen folytatott harcában. E döntés helyes volta több ízben a gyakorlatban is bebizonyosodott. Albanyban a rendőr­ség ellenállt a demokrata párti kormányzó, Anthony Cuomo nyomásának, hogy söpörjék el és tartoztassák le az Occupy-osokat (Lyons 2011). Ray Lewis nyugalmazott philadelphiai rendőrkapitány csatlakozott az OWS-hez, és teljes egyenruhában tartóztatták le a november 17-i akciónapon, kezében egy táblával, amelyen ez állt: „NYPD, ne légy a Wall Street fizetett pribékje” (An Open Letter to the Citizens 2011).

Épp mivel a felkelők azt mondják, hogy „biztos úr, ön is a 99% tagja”, ezért írt e-mailt Christopher Rorey, a DeKalb megyei rendőrség tagja az Occupy Atlantának, hogy segítsenek a családi otthonából való igazság­talan kilakoltatás elleni harcában (Jilani 2011). Az Occupy Atlanta egy tucat aktivistát küldött, átmenetileg feltartva ezzel a kilakoltatási procedúrát (Woodson 2011). Most a bank (az állami tulajdonú Fannie Mae) jogi eljárást kezdeményezett Rorey ellen, hogy rákényszerítse őt az Occupy Atlantával folytatott teljes levelezésének átadására (Cherkis 2011b), mintha a kilakoltatás nem lenne elég.

Ha a szocialista baloldal rendőrséggel kapcsolatos „irányvonala” felül­kerekedett volna az Occupy mozgalomban, és a felkelés „az ellenséget” látta volna a közállományú rendőrökben, a fentiek közül semmi sem valósult volna meg. Ha Rorey rendőr nem része a 99%-nak, akkor az Occupy Atlanta bűnös, ügyünk elárulásában, miután „kékbe öltözött ellen­ségeink” oldalára állt. Egyetlen szocialista kiadvány sem említette Rorey ügyét egyetlen olyan cikkében sem, amely az Occupy és a rendőrség viszonyáról szólt, mivel ha említették volna, szembe kellett volna nézniük a legalapvetőbb politikai kérdések egyikével: melyik oldalon is álltok ti?

Az Occupy Atlanta nem félt Rorey oldalára állni, és nekünk sem kéne félnünk ettől.

Mint szocialistáknak mindent meg kell tennünk az olyan akciók érdekében, amelyek az osztályhatárok mentén szakadást idéz­nek elő a rendőrség soraiban, és fegyelmi problémákhoz vezetnek. A Rorey-éhoz hasonló ügyek szolgáltatják erre a legideálisabb alkalmat. Megteremtik számunkra azt a rendkívül ritka lehetőséget, hogy konfliktust szítsunk a rendőri állományon belül, a közállomány és a főnökség között, a rendőrség és ama 1% között, amelynek dolgoznak.

A rendőrök és politikus főnökeik közti feszültség nyilvánvalóvá vált, miután az oaklandi rendőrszakszervezet élesen rendreutasította Oakland demokrata párti polgármesterét, Jean Quant, mivel az először az Occupy Oakland ki-söprésére utasította őket, majd pedig megpróbálta elhatárolni magát a rajtaütéstől, amelynek során kis híján megölték Scott Olsen iraki vete­ránt, és az akció általános sztrájkot provokált ki (An Open Letter to the Citizens… 2011). Képzeljük csak el, milyen nehézségek merültek volna fel az atlantai rendőrségen belül, ha arra utasították volna őket, hogy tisztítsák meg a házat rendőrtársuktól, annak családjától, és a „rendőr­párti” Occupy-soktól.

Ezek azok a stratégiai okok, amelyek miatt Malik Rhaasan, az Occupy the Hood⁶ alapítója pozitívan nyilatkozott annak lehetőségéről, hogy a NYPD központja elé vonuljanak a rendőrnyugdíjak védelmében. Egy ilyen akció abba a kényelmetlen helyzetbe hozná a NYPD-t, hogy esetleg „rendőrpárti” tüntetőket kell megszórniuk gázspray-vel és letartóztat­niuk. Rhaasan állásfoglalása egyben figyelmeztetésül is szolgálhatna a túlnyomórészt fehér szocialista csoportoknak, hogy ne használják a rendőri elnyomástól szenvedő népek sérelmeit arra, hogy az Occupy és a rendőrség viszonyával kapcsolatban álérveket faragjanak.

A szocialistáknak nem az a feladatuk, hogy „megtanítsák” az Occupy résztvevőit arra, hogy a rendőrök „a mi kékbe öltözött ellenségeink”. A mi feladatunk az, hogy legyőzzük a rendőrséget mint elnyomó erőt, hogy semlegesítsük azt, ahogy Shamar Thomas amerikai tengerész­gyalogos és iraki veterán tette , mikor egy masszív Times Square-i OWS-demonstráció során megállított harminc rendőrt, akik békés tüntetők letartóztatására készültek. Thomas rájuk pirított, mondván, hogy gyávák, és hogy „nincs bennük becsület”, hiszen épp azokat az embereket brutalizálják, akiket meg kellene védeniük. Kihasználta azt az ellentmondást, amely a rendőrség deklarált célja és tényleges célja között feszül, annak érdekében, hogy megakadályozza a valódi ellenségünk, az uralkodó osztály érdekében végrehajtott rendőri akciót.

A demokrata veszély

Miután a szocialista baloldal felismerte az Occupy mozgalom jelen­tőségét, és csatlakozott hozzá, elkezdett figyelmeztetni a Demokrata Párt általi kooptálás veszélyére. Tipikus példa erre Dan La Botz cikke: „Foglaljuk el a demokrata pártot? Még csak az kéne!”, amely friss és történelmi példákat egyaránt felhasznált arra, hogy nagyon erélyesen érveljen a demokraták ellen (Botz 2011), de ugyanakkor semmiféle gya­korlati iránymutatással nem szolgált arra nézve, hogy hogyan kerüljék el a demokraták általi megszállást (már azt leszámítva, hogy egyszerűen mondjunk nemet a Demokrata Párt nevű kábítószerre).

Ez az Occupy mozgalomnak adott negatív, „ne tedd a következőt”, vagy „hiba lenne, ha” típusú tanács közkeletű a szocialista kiadványok­ban. Danny Lucia cikke a Socialist Worker-ben (Lucia 2011b) részletesen beszámol arról, hogyan szegte meg a Szolgáltatóipari Dolgozók Nem­zetközi Szakszervezete (Service Employes International Union – SEIU) az OWS-szervezőknek a közös tanácskozásokon tett ígéreteit, amikor egyoldalúan magához ragadta a november 17-ei tüntetés irányítását a Brooklyn-hídnál annak érdekében, hogy a menet ne akadályozza a forgalmat, és hogy ne legyenek „emberi mikrofonok” által „kihangosított” beszédek a záró nagygyűlésen. (Tekintettel a SEIU szakszervezet-rom­boló tevékenységére a nyugati parti egészségiparban [Horowitz 2009], ez az árulás senkit sem kellene, hogy meglepjen.) Lucia amellett érvel, hogy a SEIU viselkedése szerves részét képezi annak a stratégiának, amely a demokrata szavazók számának maximalizálását, és az Occupy mozgalom militáns jellegének minimalizálását célozza.

Ám Lucia ebből azt a gyakorlati következtetést vonja le, hogy „nem sza­bad elfordulni a szervezett munkától, amelynek részvétele az OWS-ben, New York Cityben a mozgalom egyik legfőbb erőssége”. Így folytatja:

„Az OWS új életet lehelt a munkásmozgalomba, amely évtizedek óta vissza­vonulóban volt. Az egyszerű résztvevők szintjén az Occupy mozgalom világító fáklyaként szolgált sokaknak, akik a cselekvés módját keresték […] A munkásmozgalommal való kapcsolatteremtés folytatása fontos lesz az Occupy mozgalom jövőjét tekintve. És a szakszervezeteken belül ellen­súlyként fog szolgálni azokkal a szakszervezeti tisztségviselőkkel szem­ben, akik szeretnék, hogy a munkásszervezetek térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy csak a választások idejére mozgósítanak, ahelyett, hogy olyan tiltakozó megmozdulásokat szerveznek, amelyek országszerte az 1% elleni, rég esedékes harcra galvanizálják az embereket.”

Mindezek az érvek egy bizonyos pontig rendben is vannak, de nem mennek elég messzire. Ezek nem konkrét, gyakorlati következtetések. Természetes, hogy az Occupy mozgalomnak nem szabad félbehagyni a szakszervezetekkel való együttműködést (ilyet senki nem is mond az OWS-en belül) de általánosságban nem faképnél hagyni a szakszerve­zeteket nem jelent semmi specifikusat arra nézve, hogyan akadályozzuk meg a SEIU-t a jövőbeli demonstrációk kisajátításában. Szervezzen-e az OWS bármilyen jövőbeli akciót a SEIU-val közösen azután, hogy az bebizonyította magáról, hogy nem lehet megbízni benne – különös te­kintettel arra, hogy közelednek a 2012-es választások? Kell-e engedni a SEIU képviselőinek, hogy jelen legyenek az OWS logisztikai megbeszé­lésein? Ha a SEIU ismét megpróbál ellenőrzése alá vonni egy akciót, mit tegyen az OWS? Vonuljon valahol máshol? Tartson ad hoc közgyűlést a lehetséges válaszlépések megvitatására?

A cikk egyetlen szót sem szól ezekről az égető kérdésekről.

A szocialista baloldalnak nem egyszerűen az a feladata, hogy figyel­meztesse az Occupy mozgalmat a Demokrata Párt általi kooptáció veszélyeire (e veszélyt a résztvevők jelentős része a bőrén érzi, bele­értve a liberális résztvevőket is), hanem hogy javasoljon, szervezzen és vezessen Occupy akciókat egyes konkrét demokrata párti politikusok, valamint a párt mint egész ellen, ezáltal olyan kész helyzetet teremtve, amely a kooptációt megnehezíti vagy lehetetlenné teszi.

Így például, miután Charlie Wrangel kongresszusi képviselő ellátogatott az OWS-hez, hogy „jelezze támogatását”, az OWS Wrangel hivatala elé vonult (Haley 2011), mivel az a Dél-Koreával kötött szabadkereskedelmi egyezmény mellett szavazott. New Hampshire-ben (demokrata többségű állam) a közönség soraiból félbeszakították Obama beszédét, amiért az nem emelt szót az Occupy mozgalommal szembeni rendőri brutalitás ellen, és mert nem volt hajlandó tenni bármit azért, hogy a bankárok ne folytathassák az amerikai gazdaság tönkretételét. Jesse La Greca – aki arról híres, hogy egy adásba nem került (de az interneten villámgyorsan népszerűvé vált) interjú során leiskolázta a Fox News riporterét – felhívást intézett a „mi­haszna Blue Dog”⁷ demokraták, mint pl. Ben Nelson vagy Max Baucus szenátorok hivatalainak elfoglalására (Heather's blog 2011). Az OWS tüntetett Obama egyik pénzgyűjtő rendezvénye ellen (Malone 2011), és valószínűleg a 2012-es Demokrata Nemzeti Konvenció is az Occupy ke­reszttüzébe kerül majd; a konvenciónak otthont adó város máris igyekszik betiltani az Occupy-akciókat (Rothman 2011).

Ezek az akciók azt a tényt tükrözik, hogy az Occupy mozgalom a demokraták és a republikánusok által négy évtizede folytatólagosan űzött politika elleni lázadás, hogy az Occupy-táborok elleni rajtaütéseket többnyire demokrata polgármesterek rendelték el (Petersen-Smith 2011), és hogy a felkelés egy olyan demokrata elnök kormányzása idején tört ki, akire Occupy-résztvevők milliói szavaztak, annak a reményében, hogy másképp fog kormányozni, mint elődei. Ezért aztán a felkelés nem tesz éles különbséget a két párt között, szemben a 2002-2003-as háborúel­lenes mozgalommal.

Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a kooptáció veszélye nem létezik, csak rámutatunk arra, hogy az Occupy önszerveződő, önmagát vezető jellege megnehezíti a mozgalomnak azt a fajta ellaposítását, amely Wisconsinban végbement⁸ (Lucker 2011). Wisconsinban a szocialista baloldal nem teremtett olyan népi testületeket, mint az Általános Gyűlés, amely autoritatív ellensúlyt képezett volna a szakszervezeti vezetőkkel szemben, és amely bázisul szolgált az oaklandi mintájú általános sztrájk­hoz. Ahogy az Occupy új és váratlan szervezeti formákat teremtett, úgy fog a Demokrata Párt felől érkező intervenció is új és váratlan formákat ölteni.

Mindent el kell követnünk azért, hogy e fenyegetés ne váljon valóra. A tettek, nem pedig a szavak, az agitáció, nem pedig a propaganda most a döntő.

Az Occupy mozgalom folyékony természetét tekintve a szocialista baloldalnak óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen cselekvési irányt eleve kizárjon. Egy arra tett kísérlet, hogy „foglaljuk el a Demokrata Pártot”, nem okvetlenül téríti el az aktivistákat a militáns küzdelemtől, és taszigálja a szavazófülke irányába. Például az Occupy aktivisták dönthet­nek úgy, hogy követik a Mississipi Freedom Democratic Party példáját, amely integrált előválasztást tartott (fehér és fekete résztvevőkkel), majd az így megválasztott delegáció a demokrata párt 1964-es konvencióján megpróbálta magának követelni a hivatalos (szegregált előválasztáson megválasztott, szegregációpárti) delegáció helyét. Ez arra tett kísérlet volt, hogy az emberjogi küzdelmeket bevigyék a Demokrata Pártba, nem pedig annak a kísérlete, hogy az emberjogi küzdelmet csapdába ejtsék és zsákutcába vezessék. Talán láthatunk majd az Occupy mozgalom részéről arra irányuló erőfeszítéseket, hogy megszervezzék „a 99% előválasztásait”, amelyek megtiltják a nagyvállalatok és lobbisták hoz­zájárulásait, és hogy ezeken olyan küldötteket válasszanak a 2012-es konvencióra, akik kihívást intéznek a demokrata párt hivatalos küldöttjei felé. Egy ilyen akció valószínűleg a Demokrata Pártból kifelé vezető utat jelentene, mivel ezrek számára bizonyítaná a gyakorlatban, hogy a Demokrata Párt tokkal-vonóval az 1% tulajdonát képezi.

Mindez csupán hipotézis, de az Occupy eddig is sok olyan kreatív és eredeti akcióval rukkolt elő, amelyet a szocialista baloldal nem látott előre, de utóbb lelkesen támogatott. Eleve a nyitott gondolkodás hiánya miatt kullogtunk az események mögött az Occupy felemelkedésének periódusában.

Néhány következtetés

A szocialisták előtt álló legalapvetőbb feladat, hogy egyesüljünk az Occupy mozgalommal, és belülről váljunk vezető erővé. Azokat a szo­cialista csoportokat, amelyek mindenáron szeretnének „beleavatkozni” a felkelésbe, kívülállóknak fogják tekinteni, akik a gyakorlatban kevéssé képesek hozzájárulni az Occupy valóságos gyakorlati problémáinak meg­oldásához, mivel arra koncentrálnak, hogy vitákban kerekedjenek felül, és ideológiai győzelmeket arassanak, ahelyett, hogy aktívan odafigyelnének, egyesülnének és váll-váll mellett együtt harcolnának a 99% élcsapatával a közös gyakorlati és politikai nehézségek leküzdése érdekében.

Ennek az elemi és fundamentális célnak a megvalósítását nehezíti a sorainkban mutatkozó megosztottság, amely a gyakorlatban gyengíti az Occupy mozgalmon belüli szocialista befolyást, következésképpen erősíti az anarchisták befolyását. Nekik van Black Blocjuk, de hol van a mi Red

Blocunk? Hol vannak a szocialista jelszavak, amelyek formálhatnák és irányíthatnák a felkelés politikai fejlődését?

A borsspray-felhők és a rohamrendőrök falanxai közepette forradal­márok új generációja nevelődik ki, és szégyenletes lenne, ha ennek a generációnak a Peter Camejói, Max Elbaumjai, Angela Davisei, Dave Cline-jai és Huey Newtonjai végül ugyanúgy elkülönült, „versengő” szocialista csoportokban kötnének ki, mint ahogy ez az 1960-as évek­ben történt. Eljött az idő, hogy komolyan megkezdődjenek a viták az újraegyesülés, a múltból örökölt, elavult választóvonalak lebontása esélyéről, hogy megtaláljuk a módját a közös célok érdekében történő szoros együttműködésnek.

Mindenekelőtt pedig itt az ideje, hogy gyakorlati lépéseket tegyünk egy széles bázisú radikális párt megteremtése irányába – egy ilyen pártnak a mai környezetben könnyedén több ezer aktív tagja és még több támoga­tója lehetne. A Socialist Viewpoint felhívása egy közös forradalmi szoci­alista szervezőbizottság felállítására a San Franciscó-i öböl térségében (Weinstein 2011) egy lépés a helyes irányba. Mihamarabb szükség van további hasonló lépésekre. Ezen múlik, hogy sikerül-e élnünk a lehető­séggel, hogy ismét olyan erővé tegyük a szocialista mozgalmat ebben az országban, amellyel számolni kell.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Links – International Journal of Socialist Renewal, 2011. december 14. http://links.org.au/node/2657)

Szerkesztői jegyzetek

¹ Ennek lényege, hogy a szónok beszédét mondatonként több hullámban a körülötte állók, majd az őkörülöttük állók stb. hangosan elismétlik.

² A parlamenti vita legkidolgozottabb szabályrendszere. Az első változat 1876-ban keletkezett, szerzője Henry M. Robert amerikai tábornok volt.

³ Az OWS táborát november 15-én számolták fel.

⁴ A cikk megjelenése után, 2011. december 31-én történt egy sikertelen kísérlet a visszatérésre.

⁵ SlutWalk: tiltakozó menetek, amelyeket egy rendőri nyilatkozat váltott ki, amely implicit módon az áldozatokat hibáztatta a nemi erőszakért (ti. hogy „nem kel­lene úgy öltözködniük, mint a ribancoknak” [angolul: slut]).

⁶ Az Occupy-ból kiinduló autonóm mozgalom, amely a színesbőrűek problé­máinak és törekvéseinek a megjelenítésére és képviseletére összpontosít.

⁷ Konzervatív demokrata képviselők 1995-től létező koalíciója.

⁸ 2011 februárjában tömeges tiltakozás robbant ki Wisconsin államban a közszol­gálati dolgozók kollektív érdekvédelmi jogosítványait jelentősen szűkítő állami törvénytervezet ellen.

Hivatkozások

An Open Letter to the Black Bloc and Others Concerning Wednesday's Tactics in Oakland. 2011. Nov. 4.

An Open Letter to the Citizens of Oakland from the Oakland Police Officer's Association. 2011. Nov. 1.

Blissett, Luther 2008: „Consensus” and its Discontents. libcom.org,

Botz, Dan La 2011: United States: Occupy the Democratic Party? No way! New Politics, Nov. 22.

Cartier, Marcel 2011: NYC Troy Davis march: a little glimpse of revolution. Liberation, Sept. 27.

Cherkis, Jason 2011a: Oakland Police Critically Injure Iraq War Vet During Occupy March. Huffington Post, Oct. 26.

Cherkis, Jason 2011b: Occupy Y'all Street: Occupy Atlanta Fights Foreclosure, Fannie Mae Demands Protesters' Emails. Huffington Post, Dec. 2.

Chretien, Todd 2011: Debating our tactics in Oakland.

D'Amato, Paul 2011: The limits of consensus.

Dave Id 2011: Occupy Oakland General Strike – Occupation of Travelers Building. Indybay, Nov. 10.

DiGioia, Lauren 2011: Victim of Sexual Assault in Zuccotti Park, Criticizes NYPD's Handling of #OWS Crime. Huffington Post, Nov. 4.

English, Sandy 2011: New York City police arrest scores at anti-Wall Street protest. World Socialist Web Site, Sept. 26.

Fasick, Kevin – Giove, Candice M. 2011: Fiend attacks „Occupy” protester in her tent. New York Post, Oct. 30.

Ford, Adam 2011: Occupy Oakland – A Highpoint for Renewed Class Struggle. Infantile Disorder, Nov. 3.

Graeber, David 2011a: On Playing By The Rules – The Strange Success Of #OccupyWallStreet. Naked Capitalism, Oct. 19.

Graeber, David 2011b: Occupy Wall Street's Anarchist Roots. The Indypendent, Nov. 30.

Gupta, Arun 2011: All Occupations Are Local. The Indypendent, Nov. 1.

Haley, Frank 2011: Occupy Protesters Blast Rep. Rangel For Supporting Trade Agreements. New Mexico News and Views, Oct. 25.

Heather's blog 2011: Jesse LaGreca Discusses the #OWS Movement on the Ed Schultz Show. Crooks and Liars, Nov. 19.

Hieronymous 2011: Oakland's Third Attempt at a General Strike.

Horowitz, Karl 2009: SEIU Hires Union-Busting Security Firm to Aid in California Trusteeship; Company Sues for Back Payment. National Legal and Policy Center, May 13.

Jilani, Zaid 2011: Occupy Atlanta Encamps In Neighborhood To Save Police Officer's Home From Foreclosure. Think Progress, Nov 8.

Joanneleon 2011: President Obama Mic Checked at High School in New Hampshire (Updates). Daily Kos, Nov. 22.

Lehmkuhl, Kim 2011: Blowing up the faux-anarchist bullshit propaganda re: Travelers Aid Society/General Strike. Indybay, Nov. 4.

Lucker, Josh 2011: Report on the March 12th Mega Rally in Madison, WI. Socialist Appeal, March 15.

Lucia, Danny 2011a: Officer not-at-all-friendly. Socialist Worker, Nov. 2.

Lucia, Danny 2011b: Co-opt-upy Wall Street? Socialist Worker, Nov. 30.

Lynx, Emcee 2011: To my fellow Anarchists. Soundtrack for Insurrection, Nov. 3.

Lyons, Brendan J. 2011: Under pressure to make arrests, police and troopers push back. timesunion.com, Oct. 24.

Malone, Noreen 2011: Occupy Wall Street Demonstrates Against Obama Fund­raiser. New York, Dec. 1.

Newcomb, Alyssa 2011: Sexual Assaults Reported in „Occupy” Camps. abc News, Nov. 3.

Occupy Wall Street! Observations from a New York Public Sector Worker (2011). Solidarity, Oct. 3.

Occupy Wall Street Divided (2011). The Daily Show with Jon Stewart, Nov. 16.

Occupy Wall Street: A Marxist Analysis (2011). The Internationalist, Nov. 14.

Our Enemies in Blue: Why the Police Are Not Part of the 99% (2011). NYCsocialist.org, Nov. 16.

Petersen-Smith, Khury 2011: When Democrats call in the cops. Socialist Worker, Nov. 2.

Pham Binh 2011a: Arrests, Lies, and Videotape: the Truth About the Brooklyn Bridge Arrests. Dissident Voice, Oct. 4.

Pham Binh 2011b: The State of the Occupation of Wall Street. Dissident Voice, Oct. 14.

Pilkington, Ed 2011: SlutWalking gets rolling after cop's loose talk about provocative clothing. The Guardian, May. 6.

Rothman, Noah 2011: Occupy Wall Street Banned From Democratic National Convention. …ology, Dec. 9.

Rosenthal, Susan 1995: Sit Down! (Striking Flint: Genora [Johnson] Dollinger Remembers the 1936-37 General Motors Sit-Down Strike as told to Susan Rosenthal.)

Shapiro, Julie 2011: Occupy Wall Street Works With Cops to Keep Order in Zuccotti Park. DNAinfo

Shapiro, Lila 2011: Zuccotti Park's Burgeoning Micro-Neighborhoods May Indicate Deeper Divisions. Huffington Post, Nov. 9.

Singsen, Doug 2011: Autonomous Zone on Wall Street? The Indypendent, Oct. 15.

Singsen, Doug – Russel, Will 2011: A spotlight on Wall Street greed. Socialist Worker

Statement on the Occupation of the former Traveler's Aid Society at 520 16th Street (2011). Indybay, Nov. 3.

Sustar, Lee 2011: Raising the voice of protest. Socialist Worker, Sept. 30.

Teoan 2011: Open Letter to the Anarchists of Occupy Oakland. Applied Nonexistence, Oct. 9.

Trotsky, Leon (1939): Fighting Against the Stream. The Fourth International, 4.

UnaSpencer 2011: #occupywallstreet: a primer on consensus and the General As­sembly. Daily Kos, Oct. 08.

Weinstein, Nat 2011: What Must Be Done Next. Socialist Viewpoint, Nov. 7.

Winston, Ali 2011: Black Bloc attacks banks, Whole Foods near Lake Merritt. The Informant, Nov. 2.

Wolfe, Ross 2011: The Vision & Goals working group from #Occupy Wall Street: Its wretched prehistory, followed by an insider's harrowing account. The Charnel-House, Nov. 8.

Woodson, Joy L. 2011: Occupy Atlanta Regroups, Roreys Move. Snellville Patch, Nov. 10.

Zerzan, John 2011: The Black Block, a hopefully more interesting critique. Anarchist News, Nov. 3.