„A haladás fogalma védekező mechanizmusként működik, hogy eltakarja előlünk a jövő rémképeit."

(Irulan hercegnő: Muad-Dib összegyűjtött írásai. Frank Herbert: A Dűne)

Mit jelent az, hogy haladás? Van-e egyáltalán, s ha van, mit nevezhetünk annak? Miután a polgári társadalmakat néhány évszázadon át a haladás pátosza vitte előre, s miután az ál­lamszocializmus évtizedeiben a haladó-retrográd ellentétpár képviselte a mennyei és sátáni, Ormuzd és Ahrimán örök ket­tősét, bekövetkezett a várni-lehetett fordulat: az utóbbi évek­ben inkább a haladás tagadása a szellemi divat, összefüg­gésben a „baloldali" gondolkodás hullámvölgyével is, hiszen a „haladás"-eszmény a humanizmus, a lehetőségek egyenlőségének követelése és az antisovinizmus mellett mindig is a „baloldaliság" legfőbb kritériumai közé tarto­zott.

Persze a „haladás"-eszmény erejét bizonyítja, hogy a haladás megkérdőjelezése nem jelenti értékvoltának tagadását: még akik azt állítják is, hogy nincs, nem lehetséges a történelemben lényegi haladás, azok is olyan módon teszik ezt, mintha azt mondanák: „sajnos, nem lehetséges". A haladás-eszmény tehát azok közé a kudarcokat szenvedett európai célok, gondolatok közé sorolható (keresztény szereteteszmény, a népek testvéri­sége, szocialista közösségi társadalom), amelyek ugyan nem váltak a korábbi reményeknek megfelelő, mindent uraló való­sággá, de nem is lehetett őket eltüntetni az emberi vágyak, értékesnek látott célok, elvek közül.

A haladás-eszmény válsága azonban arra mindenképpen jó, hogy újragondolásra késztet: mi nevezhető egyáltalán ha­ladásnak? A haladás mámora a 19-20. században elsősorban a technikai fejlődésen (a marxista dogmatikában: a termelő­eszközök fejlődésén) alapult. Ezen alapult az a hit is, hogy a technikai fejlődés automatikusan hozza magával a társadalmi fejlődést is (amit az említett dogmatikában jól kifejezett a ter­melőeszközök és termelőerők fogalmának összecsúsztatása: mivel az utóbbiba az ember is beleértendő, feltételezték, hogy a technikai haladás eleve együttjár az ember fejlődésével.) A technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét, s elehetőségek tá­gulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető -, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni, másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladás-ellenes lehet), mint bármely más fétis.

Még problematikusabb a haladás mibenléte a politikában. Számos politikai irányzat igyekezett magát a haladás letéte­ményeseként elfogadtatni, kihasználva a haladás-eszmény ér­téktartalmait. Lényegében minden új vagy új célokat megtes­tesítő erő felléphet a haladás nevében; ha az embereknek elegük van a korábbiakból, a „haladást" annak leváltása jelenti számukra. Ekként ellenzéki helyzetből a legkonzervatívabb erők is mint a haladás megtestesítői léphetnek föl. A „haladás" többnyire olyan ideológiának bizonyul, ami a hatalomátvételi szándék leple csupán (s nem csodálható, hogy a „haladó erők" uralma alatt szerzett tapasztalatok a haladás lehetősége iránti szkepszisbe torkollnak). Mindenképpen el kell tehát va­lahogyan különítenünk a haladás fogalmát a változásétól, ám ez korántsem könnyű feladat. Hiszen éppen annak meghatá­rozása nehéz, hogy milyen alapon nevezhetünk egyes, válto­zásokat haladóknak, másokat pedig nem; feltéve, hogy elfo­gadjuk azt – a vallásos finalizmussal szembenálló – tételt,¹ hogy a történelem nem egyenes vonalú, előre meghatáro­zott út, hanem különféle erők bonyolult összjátékának eredője.

Ha ugyanis ezt az elvet elfogadjuk, akkor eleve nem lehet haladó rendszerekről beszélni. (A sztálini politikai és társada­lomszervezési képződmény – ismeretes módon – önmagát új, haladó „rendszerként" igyekezett elfogadtatni, az általa meg­döntött, illetve vele szembenálló „reakciós rendszerekkel" szemben. Ez a felfogás feltételezi, hogy 1. a társadalom egy­séges zárt rendszer, mely 2. pusztán politikai erőátrendezés­sel – meghatározott „politikai rendszerré" változtatással – el­zárható a világ többi részének hatásaitól és leválasztható ön­nön múltjáról, ráadásul 3. egyetlen erőközpont befolyása alatt, az ezen erőközpont meghatározta irányba mozog. A há­rom feltétel közül egyik sem érvényes a társadalomra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a sztálini elképzelések a blanquista-leninista élcsapat-felfogásra épülnek, sőt találhatnak hivat­kozási alapokat a marxi forradalom felfogásban is, amire ké­sőbb még kitérünk.) Ha abból indulunk ki, hogy a haladás (= az emberi lehetőségek bővülése) különféle erők küzdelmének eredménye, a haladás bizonyosan nem köthető semmilyen rendszerhez: a rendszerek fennmaradni igyekeznek, a változ­tatás – legyen „haladó" vagy „nem-haladó" – mindig egyes elemekből indul ki. Mihelyt egy elem rendszerszervező erővé válik, még akkor is alapvetően a rendszer fenntartásában ér­dekelt, ha ún. dinamikus rendszerről van szó: a rendszer ha­ladása (= a létfeltételek lehetőségeinek bővülése) nem nélkü­lözheti a rendszert összetartó erőktől független, azokhoz ké­pest külső elemek hatását. (Megengedve, hogy ezek a rendszer-összetartó mechanizmusaihoz képest külső erők elhe­lyezkedhetnek a rendszer belsejében is, sőt, olykor maga a rendszer, illetve ennek összetartó mechanizmusai is viselked­hetnek ilyen független, haladás-indukáló erőként, de csak ak­kor, amikor maguk is hangsúlyozottan a társadalom rész-ele­meként lépnek fel, például más elemek kihívására reagálva).² Amikor egy (politikai) rendszer önmagát mint rendszert hala­dónak nyilvánítja, bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ennek az ellenkezője fog bekövetkezni: a rendszer ön­fenntartó mechanizmusai a valóságos haladás fékeivé válnak.

Egyelőre úgy tűnik, egyszerűbb az indirekt meghatározás: mi nem tekinthető haladásnak? Folytassuk tehát ezen az úton. A haladás-ideológiák visszaszorulásával ma a világban fény­korukat élik a különféle fundamentalizmusok. Sikerük nagy­részt azon alapul, hogy a haladás-ideológiák jegyében vég­bevitt változások a világ nagy részén elnyomorodáshoz ve­zettek. Felértékelődött a múlt, mert 1. (felületibb magyarázat:) sok nép helyzete a múltban tényszerűen jobb volt, vagy jobb­nak tűnt; s mert 2. (lényegibb ok:) a centrumokkal való egyen­lőtlen érintkezésben a perifériák teljesítménye folytonosan leértékelődik,³ e társadalmak mintegy visszafelé mozognak, s így jövőjükként a Múlt jelenik meg előttük (annak teljes eszmény­világával).

A múltba kényszerített perifériák haladás-ellenessége a centrumokban is érezteti hatását. Ahol a haladás pusztít, ott a pusztulás visszahat a pusztítóra. Ha a haladás leértékeli, feleslegessé teszi a perifériák népeit, s a centrum munkanél­küli millióit, e hatalmas tömegek energiái értéktelenül és fe­leslegesen: rombolóan fognak viselkedni. A második Fran­kenstein-effektus elsöprőbbnek ígérkezik mint az első: a 19. században és a 20. század elején a termelő gépemberré vál­toztatott, gyárba szervezett alávetettek termelő módon, a gyári szervezetet leképező munkásmozgalom ököl- és pörölycsapá­saival válaszoltak az őket leigázó igazságtalan viszonyokra; a 20. század végén és a 21. században az antik értelemben proletarizált, nem-termelő (fogyasztó) gépemberek fogyasztó módon reagálnak: beözönlenek a centrum laboratóriumaiba és felfalják gazdáikat/mestereiket (masters). Ha Susan Sonntag termékeny ötletét használjuk – a betegség, mint metafora -, akkor legújabb korunk betegség-rettegései ugyancsak be­szédesek: a nyugati világ életélvezeti paradicsomába az ál­latvilágból betört AIDS mintegy szimbóluma az állati sorsra degradált népek centrumbeli megjelenésének; a középkort fel­idéző és jelképező járványok – kolera, pestis – újra megjele­nése éppen azokból a régiókból fenyeget, amelyeket vissza­szorítottak a középkorba (illetve ahol a jelen változásai fel­színre engedik az évtizedekig lefojtott középkori viszonyokat). Mindez nemcsak jelképes: az AIDS ténylegesen a visszafejlesztett-lefokozott Afrikából áradt elő, a középkori betegsége­ket a szétesett Szovjetunió rohamosan nyomorodó Déljének katasztrofális egészségügyi helyzete engedi Ázsia felől Euró­pa szíve felé áramlani. Korunk a haladás diadalmenete helyett a múlt elleni rémült védekezés (vagy a múlt előtti „posztmo­dern" kapituláció) kora. A centrum polgárainak milliói gubóznak be a betegségek elleni védekezés dekadens defenzívá­jába (s a beteges hiperhigiénia-törekvések politikai megfele­lőiként hódítanak a „megtisztítás/tisztántartás/tisztaságvéde­lem" rasszista-xenofób mozgalmai). A haladás tehát önma­ga ellentétébe fordul, ha – mint a tőkés modellben – a belőle való részesedés egyenlőtlen, ha feltétele a rombo­lás, ha „melléktermékeként" egyeseket visszafelé hala­dásra kényszerít.

De vajon haladás-e a politikai forradalom? A hatalmasokkal, gazdagokkal szembeforduló alávetettek, szegények felkeléseit a haladás látványos, felgyorsult pillanatainak szoktuk tartani. De mi a biztosíték, hogy ezek a változások valóban lehető­ségbővítők? A politikai forradalmak lehetőségeket adnak olya­noknak, akik korábban korlátozva voltak lehetőségeikben, hely- és személycserék történnek, de mennyire változik meg – az Ember javára – a világ, a társadalom szerkezete? Eddig még majd minden forradalmat restauráció követett: fejlődés volt-e hát, ami visszakanyarodáshoz vezetett? Akkor válaszol­hatunk igennel, ha voltak olyan (lehetőségbővítő) vívmányai a forradalomnak, amelyeket nem lehetett visszacsinálni. Ám ha ilyenek maradnak is szinte minden forradalom után, ezek sosem a politikai forradalom részei (hiszen a forradalmi poli­tikai hatalmat megsemmisíti a restauráció), hanem olyan tár­sadalmi változások, amelyek korántsem csak forradalmi úton jönnek létre.

Azt persze nem lehet állítani, hogy a forradalmak eleve ha­ladásellenesek, ám az bizonyos, hogy a forradalmak azon elemei, amely a gyűlöletre, az egyenlőtlen elosztásból fa­kadó irigységre és a hatalmasok immoralitásából fakadó morális kritikára építenek – nem a haladás lényegi eszkö­zei, hiszen azt a – hamis – látszatot keltik, hogy a haladás egyes személyek, csoportok eltávolításával, illetve morális vál­toztatásokkal érhető el. Ráadásul a „forradalmi" erők/pár­tok/mozgalmak – mint korábban említettük – kisajátítják a ha­ladás képviseletét, ezzel pedig – beszűkítő, egyszálúsító kor­látokként nehezedve a valóságra – éppen hogy egyre távo­labb kerülnek attól, hogy valóban a haladás képviselői legye­nek. (Marx forradalomelmélete véleményünk szerint teoretikus ellentmondásban van társadalomelméletével. Míg a társadalmi formációk elméletéből egyértelművé válik, hogy a történelmi haladás az egész társadalom elmozdulása a gazdagabb em­beri lehetőségeket biztosító létfeltételek felé – s ez mindegyik társadalmi forma kialakulása során azt is jelenti, hogy a ko­rábbi uralkodó rétegek is elmozdulnak az új felé, -az új viszo­nyai az uralkodó rétegek létformájában, érdekeiben is megje­lennek⁴ -; a „szocializmus" kialakulásában kivételt feltételező, miszerint az az elnyomott rétegek forradalmi tettével uralomra juttatható.⁵ A konfrontáció túlhangsúlyozásával a „balol­dali" gondolkodás bezárult számos olyan jelenség figye­lembevétele előtt, amelyek éppúgy a „haladás" összete­vői, mint ahogy feltétlenül azok egyike az emberi lehető­ségeket korlátozó tőke kritikája is.

De a „haladó" mozgalmak többet is vétettek a haladás ellen. A forradalmi erőszak elméletei a haladás feltételei közé so­rolják az ellenség elpusztításának alkalmazását – a többség lehetőségeinek bővítése érdekében. Ez első felmerülése ide­jén mint új, meghökkentő gondolat haladónak tűnhetett az erő­szaktól tartózkodás elvével, a „nyavalygó humanizmussal" szemben is. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a fajta pusztítás sem lehet a haladás feltétele. Per­sze, ha a haladás az erők összjátékának eredménye, akkor közvetve ez a tevékenység is szerepet játszik benne; legin­kább azonban éppen azzal, hogy felismerik: ez hamis út.

E példa viszont már közelebb visz bennünket a „haladás" mibenlétének pozitív meghatározásához. Az emberiség a kü­lönböző változások során tapasztalatokat szerez. E tapasz­talatok során számos ismeret születik arra vonatkozóan, hogy mi minden korlátozhatja az emberi lehetőségek szélesedését. (A sztálinizmus például ekként egyértelművé tette, milyen mér­tékben korlátozhatja e lehetőségeket a szavakban a lehető­ségek bővítését szolgáló „forradalmi erőszak".) A rossz utak kizárása, az ismeretgyarapodás viszont mindenképpen a le­hetőségek bővülését jelenti; tehát nem az a haladás, amikor egy új – illetve magát újnak feltüntető – jelenség fellép, (hiszen az „új" lehet visszaút is, és amikor nem az, akkor is mindig tartalmaz visszakanyarító, lehetőségkorlátozó, hala­dásellenes elemeket is), hanem az, amikor egy új jelensé­get „meghaladnak", amikor egy új jelenségről is meg tud­ják határozni a korlátait. A korlátok felismerése nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban kizárják gyakorlatukból a korlátozó mozzanatokat. (Hogy egyszer felismerték az em­berek szolgaságban tartásának ártalmasságát, nem jelenti azt, hogy többé nem fognak senkit szolgaságban tartani; annyi előrelépést azonban mindig jelent, hogy ezután nem lehet az így korlátozóként azonosított jelenséget haladónak, az em­beri nem számára hasznosnak, az emberi lehetőségeket bő­vítőnek tekinteni. Könnyen lehet, hogy az államszocialista kí­sérlet meg fog még ismétlődni a világ valamely pontján, de ha ez az orosz modellben tapasztalt formák között történik, akkor az emberiség nem fogja többé oly módon haladónak tekinteni e kísérletet, mint tette ezt a felelős gondolkodók je­lentős része is a sztálinizmus kezdeteikor.) Ily módon a ha­ladás a haladásra vonatkozó elképzelések folytonos elhul­lását jelenti: egyre több dolog válik az emberiség szempont­jából „reakcióssá".

Amikor a centrumoknak a perifériákat elszegényítő gazda­godásáról volt szó, felmerülhetett az a gondolat, hogy a gaz­dagodás maga egyenlő a haladással: ha a periféria (is) gaz­dagodna, senki sem vonná kétségbe a világ haladását. (S hiszen amikor a lehetőségek gazdagodását emlegetjük, a „gazdagodás" képes értelmét is a szó szerinti értelemre épít­jük rá.) A gazdagság azonban nem önmagában vett érték: éppen a lehetőséggyarapodás (vagyis a haladás) teszi gaz­dagodássá: amikor nem gyarapodnak a lehetőségek, akkor a gazdagság azonnal „reakcióssá", a szegénységgel szemben önmagát védővé (mások és saját lehetőségeit szűkítővé) vá­lik. (Ugyanez történik akkor is, amikor a gyarapodás csupán mások fogyatkozásán alapszik. A gyarapodás akkor „haladó", ha az összmérleg emelkedik: a dinamikus korszakában lévő, általános gyarapodáshoz vezető kapitalizmust Marx is hala­dónak tekintette. Itt azonban újabb nehézségbe ütközünk. Olyan gyarapodást nem nagyon ismer a kapitalizmus – sőt, az emberiség – története, amely ne mások kárára ment volna végbe. Ebből azonban az következik, hogy a világ haladása sosem az egész világ számára haladás: a „világgazdaság", a „világtörténelem", a „világpolitika" kialakulása nem tette a vi­lágot egyetlen világgá. Vagyis a „haladás", a „jó", a „lehető­ségbővülés" mindig meghatározható egy-egy világban, de ugyanez egy másik világban nem lesz érvényes. Illuzórikusak tehát azok az ideológiák is, amelyek azt hirdetik, hogy a jónak, a haladásnak stb. létezhet olyan egyetlen iránya, amely az emberi világegész valamennyi szegmensében érvényes.)

Kelet-Európa például évszázadok óta próbált makacsul a nyugati kapitalizmus haladás-modelljéhez csatlakozni, azt lát­ván, hogy az ott haladás. Csakhogy a nyugati kapitalizmus többek között éppen az tette gazdagodóvá, hogy időről időre elszegényítetté keleti (déli stb.) „életterét". Vegyük Magyaror­szágot, amely három nagy hullámban tett kísérletet a nyugati típusú gazdagodásra/haladásra: a „felzárkózásra". Az egyik le­hetőséget a hajdúkereskedelem kínálta. Ez bizonyos nemzeti tőkeképződést indított be Magyarországon, a relatív gazdago­dás felerősítette az önállósági törekvéseket. A Nyugat azon­ban nem hagyta veszni az egyenlőtlen cserében – saját elő­nyében – rejlő lehetőségeket. Az éledező függetlenség – és az alapjául szolgáló néhány tőkecsíra – elvérzett a Bocskaitól Rákócziig vívott százéves kuruc háborúban, s Rákóczi épp­oly naivan hitte azt, hogy a Nyugat segíteni fogja az osztrák ellenében, mint később Kossuth. Egyikük sem ébredt rá, hogy tőkés szempontból az osztrák császárság csak a Habsbur­goknál mindig erősebb, fejlettségük folytán a Habsburg orszá­gok teljesítményét is rendszeresen leértékelő tőkeközpontok – a francia, angol, holland, részben német tőke – „díjbesze­dője" és csendőre Kelet-Közép-Európában. A második hullá­mot a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúráján gaz­dagodott magyar nemesség reformkora jelentette. Kossuthék nem, Marxék és a tőkés központok azonban világosan látták, hogy 48 „a proletárnemzetek harca" – amelynek valódi meg­támadottja nem annyira Ausztria, a „csendőr", hanem a tőkés centrumok hegemóniája. Le is verték 48-at, nem is tudott a magyar nemesség többé kapitalizálódni. A harmadik kísérlet nem a Gründerzeit volt – az egy ellenirányú mozgás, a cent­rumtőke befolyásának behatolása az országba, nem a nem­zeti tőke, hanem egy komprádor jellegű burzsoázia kiépülése -; a harmadik kísérlet a kilencszázhatvanas évek: e korszak mérsékelt gyarapodásának mérsékelt hasznát az adósság­csapda szívta ki. Természetesen mindebből nem következik az, hogy Magyarországnak vagy Kelet-Közép-Európának so­ha ne sikerülhetne egy konjunktúra talaján meggazdagodni és bejutni a centrumba,⁶ ám az is bizonyos, hogy a Nyugat továbbgazdagodásához gyakran az elszegényedésén keresz­tül vezetett az út, s hogy mindig vannak országok, akik ily módon az Untermann szerepét töltik be. Ezeknek az orszá­goknak a „világ" haladása tehát nem volt haladás, s ez felveti azt a lehetőséget, hogy a lemaradó régióknak más jelenthet haladást, mint a centrumoknak.

Az eddigiekből az mindenképpen következik, hogy vélemé­nyünk szerint a haladás egyértelmű kritériumokhoz köthető, de többszörösen is relatív dolog. Relatív abban az értelemben is, hogy különböző társadalmakban különböző jellegű, irányú változások jelenthetnek haladást; abban az értelem­ben is, hogy a „haladás" egyetlen változata sem állandó: amiben egy történelmi pillanatban a haladást mérik, az rövidesen a haladás gátjává válik, gáttá, amelynek a ha­ladás érdekében szét kell hullania;⁷ s abban az értelemben is, hogy a haladás alanyainak helye is meghatározhatatlan egy társadalomban: vannak olyan helyzetek is, amelyekben a haladás tagadása jelent valamiféle haladást.⁸

Mindezek alapján válaszolhatunk az olyan nyugtalanító kér­désekre is, mint az, hogy akkor a 1945-ös, ill. 1948-as fordulat volt-e haladó, vagy az 1990-es; mindkettő vagy egyik sem; ha igen, mennyiben nem, s ha nem, mennyiben mégis? (Saját válaszkísérletünk: eltérő mértékben, de mindkettő tartalmazott haladó mozzanatokat; a 90-es annyiban, amennyiben ez a fordulat is megszüntetett egy korlátozóvá merevedett struktú­rát – ahogy az ellenreformáció elsöpörte a reneszánsz ma­radványait és közvetve utat nyitott a polgárosodás egy kiteljesültebb, szélesebb lehetőségeket nyújtó formájához -, s ek­képpen egy kétszeresen konzervatív – ti. a konzervatív Horthy-korszak felé nosztalgiázó – politikai erő – paradox mó­don – mégiscsak több haladó mozzanatot vitt a történelembe⁹ , mint példaképe, ami 1919 után semmiféle korlátozó szerke­zetet nem tört szét, s így semmilyen értelemben nem bírt a haladás kritériumaival. A 45-48-as fordulat pedig egy még korlátozóbb struktúrával végzett: a feudálkapitalizmus azóta fel­támaszthatatlan struktúrájával, s megalapozott egy bővülési lehetőséget – majd – persze szándékai ellenére – kikísérle­tezte: melyek azok az utak, amelyek nem vezethetnek e pa­radigma kifejlődéséhez.)

Ha a haladást úgy képzeljük, hogy bármely holnap a mennyország eljövetelét jelentheti, akkor a valósággal való szembesülésben előbb-utóbb valóban arra kényszerülünk, hogy a pokol rémképeit pillantsuk meg ebben a jövőben (is). Ha a haladástól valamely eszményünk megvalósulását várjuk, a valóság be fogja mutatni nekünk, hogy a jövőhöz képest mérhetetlenül ostobák és szűklátókörűek vagyunk, eszménye­ink igazságtalanul egyoldalúak, s így a „haladásnak" nem ránk van szüksége. Ám ha nem hiszünk a haladásban, mi értelme az emberiség nemzedékről nemzedékre tovább – előre – gör­getett létének? Nem tehetünk hát többet, mint hogy küzdünk az emberi lehetőségek egy-egy korlátja ellen, s bizakodunk abban, hogy e küzdelem eredményei beépülnek a jövőbe, s így az emberiség haladása mégiscsak tovagördül felettünk.

Jegyzetek

¹ Persze a vallásos finalizmus álláspontja is egy lehetséges néző­pont: a sztálini dogmatizmus például így fogta föl az emberiség fejlő­dését a „kommunizmus" felé. Minthogy azonban ez a felfogás (a sztá­lini világkép és gyakorlat egész rendszerével együtt) ellentmondásban van a baloldali gondolkodás azon további alapkritériumával, amit az emberi szabadság tágulásának elveként jellemezhetünk, így ha a „ha­ladásinak a baloldali gondolkodás számára elfogadható értelmezését keressük, e finalizmustól el kell tekintenünk.

² lly módon lehetnek „objektíve haladók" egyes kormánypolitikák, vagy például a tulajdon átrendezésével járó – egy-egy rendszer lé­nyege szerinti – társadalmi változások.

³ A jelenség modelljeként I. Marx múlt századi elemzését az indiai gazdaság visszafejlődéséről.

⁴ Lásd a nemesség széles csoportjainak „kapitalizálódását" a tőkés társadalmi forma uralomra jutását megelőző hosszú időszakban.

⁵ lgaz, hogy a forradalmat a legfejlettebb népek egyidejű tetteként gondolja el, vagyis tisztában van azzal, hogy az átalakulás, az átfor­dulás a társadalmi viszonyok sokoldalú „érettségét" feltételezi; ám az­zal, hogy egy elidegenedés-ellenes fordulatot a politika elidegenedett világától vár; azzal, hogy a haladás képviseletét a forradalmi osztály­ra/élcsapatra szűkíti le, mintegy felhatalmazást ad követőinek arra, hogy az osztályt/élcsapatot a haladással azonosítva ezt tekintsék a döntő mozzanatnak, s ne törődjenek azzal, hogy a társadalom egésze korántsem lett szocialistává. (A forradalomelmélet előtérbe kerülése vezetett ahhoz, hogy másfelől a jobboldali szociáldemokrácia ennek elvetésével elvetette a formációelméletet is, s – a ló másik oldalára bukva – lemondott arról, hogy – a tényezők egyikeként – kellő tuda­tossággal vegyen részt a kapitalizmust meghaladó társadalmi formáció feltételeinek kiépítésében.)

⁶ Erre a „proletárnemzetek" leginkább két módon tehetnek szert: vagy kihasználva az egyenlőtlenek érintkezéséből fakadó előnyöket, még szegényebbektől „szívnak el" hasznot (a hajdúkereskedelem is, a kádári konszolidáció is jelentős mértékben kihasználta azt, hogy a hódítók fejletlenebb gazdaságúak voltak, s így a velük való érintke­zésből a magyar gazdaság profitálhatott); vagy abban reménykedhet­nek, hogy a „munkásarisztokrácia" módján részesülnek a tőke gaz­dagságából.

⁷ A haladás mindig feltételezi bizonyos társadalmi szerkezetek szétesését: azokét a szerkezetekét, amelyek – éppen, mert szerke­zetté váltak – korlátokká merevedtek.

⁸ A konzervativizmus időnkénti vonzereje azon alapszik, hogy a konzerválási törekvés egyszerre képviseli értékek védelmét (ez adja a vonzerőt: a meglévő értékeket a változások ellenében gyakran oltal­mazni kell); és a fejletlenség, az embertelenség védelmét (amennyiben egyes viszonyok konzerválása viszont ezt jelenti). Az megint a konkrét helyzet függvénye, hogy mikor melyik mozzanat milyen arányban van jelen a konzervatív törekvésekben.

⁹ Nagyon sokat azért nem.

Aggasztó jelek mutatkoznak a hazai kulturális életben. Morális ol­dalról, de a pénzügyek felől is közelíthető' a probléma; egy biztos: helyenként kifejezetten válságos tendenciákat tapasztalunk. A gondok nagyságrendjének és jellegének tisztázása érdekében kérdezte Kósa Ferenc filmrendezőt, országgyűlési képviselőt a szerkesztőség nevé­ben Andor László és Krausz Tamás.

***

A. L.: Próbáljuk meg először a rendszerváltás összefüggésében fel­mérni a változások irányát. Nagyon egyszerűen fogalmazva az első kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is történt az elmúlt tíz évben a kultúra terén. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttéréssel mintha a kultúra irányítása is átkerült volna a pártbürokráciáktól a bankárok kezébe.

K. F.: Ahhoz, hogy célirányos legyen a beszélgetésünk, fontos volna meghatározni egyrészt a léptéket, hogy milyen lépték­ben gondolkodunk a kultúráról, másrészt magának a kultúrá­nak valamilyen közelítő definíciójához is el kellene jutni. A kul­túra a szó legátfogóbb értelmében értelmezhető leginkább, mégpedig ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mon­danám: beidegezettség, amelyik mögött ott áll az egész tör­ténelem, egy-egy adott térség, kontinens vagy egy ország szellemi, erkölcsi, gazdasági háttere. Azért használnám ebben a tágas értelemben a kultúra fogalmát, mert különösen Buda­pesten szokás leszűkíteni a kultúrát a művészetekre, iroda­lomra. Vagyis ahhoz, hogy értsük a tétet meg a léptéket: nem kevesebbről van szó, minthogy az ember emberré válási fo­lyamatának nemcsak része a kultúra, hanem előfeltétele. Ha a kulturális szint – a lehető legáltalánosabb értelemben – nem tud emelkedni, nem tud minőségileg gyarapodni egy adott or­szágban, akkor ez mindenféle társadalmi folyamatot lefékez­het és visszájára fordíthat.

Én tehát a kultúra helyét, rangját keresem az életünkben, mindannyiunk életében, függetlenül attól, hol élünk éppen a földgolyón, melyik országban, vagy melyik ország melyik vá­rosában, vagy hogy milyenek a politikai kötődéseink. Az igazi tét az, hogy az emberiség, vagy vegyük csak a magyarok közösségét, előbbre jut-e, gazdagodik-e, emberibbé válik-e a kultúra integrálásával, és ebbe én most belesorolnám nem­csak az ún. humán kultúrát, hanem a termelési kultúrát, a közgondolkodást, a társadalom tudati szintjét stb. Mindezek­nek kihatásuk van nemcsak az emberi élet minőségére befelé, hanem az egész társadalom gazdagodására, kiteljesedésére. Teljesen nyilvánvaló – hogy csak egyetlen politikai összefüg­gést említsek -, ha demokráciát akarunk, ahhoz ítélőerővel rendelkező alanyokra van szükség. Enélkül az egyéni és tár­sadalmi önrendelkezés nem működhet.

Ahhoz, hogy az egyes ember, a közösség, az egész társa­dalom normális, reális, a kor lehetséges színvonalán álló tu­dattal és ítélőerővel rendelkezzék, választhasson az ilyen-olyan-amolyan lehetőségek közül, feltétlenül arra van szük­ség, hogy ez a tudat életképes legyen, korszerűen működjön, mert enélkül nincs ítélőerő. Tehát amikor kultúráról van szó, akkor nem a társadalmi élet valamely apró részletéről beszé­lünk, hanem valami olyasmiről, ami áthatja az egész életün­ket, a társadalom egész tevékenységét, beleértve a politikai és a gazdasági tevékenységet is.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt száz esztendő termelésében a piacon élvemaradó, tehát a piacképes termékek belső összetételét, akkor megállapíthatjuk, hogy ezelőtt száz évvel egy-egy termékben nagy átlagban és nagy általánosságban az anyagi hányad volt a több és a szellemi hányad volt a kevesebb. A 20. század második felétől kezdve ez a folyamat megfordult, egyre kevesebb lett az anyagi hányad a termékek többségében, és egyre nagyobb lett az ún. szellemi hányad. Ha csak ezt az egyetlen tényezőt nézzük – a hangsúlyeltoló­dást a fizikai munka felől a szellemi munka felé (gondoljatok a mikroelektronikára stb.) – egyáltalán nem mindegy az, hogy egy-egy termék miből áll össze, mert egy olyan ország,, mint Magyarország csak akkor lehet versenyképes a világpiacon, ha ezt a folyamatot felismeri, megpróbál ehhez igazodni, ós olyan termékeket létrehozni, amelyeknek a szellemi tartalma, mondjuk így durván, a kulturális hányada, meghatározó. Mert az ózdi acél önmagában nem lesz versenytársa sem a német acélnak, sem a francia, se az amerikai acélnak, tehát mi ma­gyarok még rá is vagyunk kényszerítve, hogy amiben talán lenne lehetőségünk vagy képességünk, hogy versenyben maradjunk, vagy fölzárkózzunk a világpiachoz, ez a tevékeny­ségünk szellemi része; ennek mentén kell keresnünk a fel­zárkózás lehetséges ösvényét. Megemlíteném még az élet mi­nőségének a kérdését. Önismeret, öntudat, erkölcsi és kultu­rális színvonal nélkül legfeljebb csak biológiailag válhatunk az egyetemes emberiség részévé. Egyszóval: számunkra is lét­kérdés, hogy veszni hagyjuk-e, vagy pedig kiteljesítjük a kul­túránkat.

Lássuk, mi történt az elmúlt tíz évben a magyar kulturális életben! Sarkosan leegyszerűsítve azt mondhatnám: a posztsztálini rendszernek a legalapvetőbb vétke, történelmi vétsége az volt, hogy a politika felügyelete alá próbálta vonni a kultúrát a szó minden értelmében. A politika követelménye­inek megfelelően próbálták a rendszer szolgálatába szegőd­tetni az egész kultúrát. Beleértve a termelési kultúrát is, de a humán kultúrát, az oktatást, a művészeteket stb. A másik ol­dalon azonban a politikai fennhatóság biztosítása érdekében – nem mondom, hogy jó szándékból, nem is kommentálom, nem is minősítem – a nem termelő szférában biztosították a kultúra, a művészetek és az oktatás piactól való viszonylagos függetlenségét. Tehát, ha megszületett egy értékes könyv vagy egy értékes film, akkor azt az állam közpénzekből tá­mogatta, és nem számított vétségnek, ha az a piacon nem hozta be a rá fordított összeget. Vétségnek mindig az számí­tott, ha a politikai hatalommal szemben valamilyen kritikai ál­láspontot képviselt egy-egy mű, tehát ha a politikai hatalom­mal szemben a társadalom oldalára állt, vagy az ilyen-olyan hazugságokkal szemben valamilyen igazságot fogalmazott meg.

A. L.: Lehet azt mondani, hogy az számított vétségnek, ha a feladatát betöltötte?

K. F: Igen, ez következett a politikai fennhatóság termé­szetéből.

K. T.: A kultúra tehát szükségképpen szembekerült a rendszer ideo­lógiájával és közvetlen politikai szükségleteivel…

K. F: Igen, de ez annyival volt bonyolultabb, hogy a rendszer mindvégig súlyos legitimációs gondokkal küszködött és időn­ként egy-egy gondolatot szabadjára kellett engednie, mert ez­zel legitimálta magát. Mégsem állítom, hogy a rendszer a kul­túrát valamilyen magas emberi szempontból mentesítette a piaci kötelezettségektől, inkább afféle pragmatikus politikai ér­dekek tették ezt szükségessé. Amikor a rendszerváltásról ko­molyan kezdtünk el gondolkozni, akkor úgy éreztük: arra volna szükség, hogy ez a politikai fennhatóság mindenképpen szűn­jön meg, de el kell kerülnünk azt a szerencsétlen változatot, hogy elsorvad a politikai fennhatóság, viszont helyébe lép a piac parancsuralma. A kultúrának ugyanis két halálos ellen­sége van: az egyik a politikai fennhatóság, a másik pedig a piaci fennhatóság.

K. T.: Lehet-e azt mondani, hogy a rendszerváltás azért sem igazolta a reményeket, mert új tormában újra a politika alá is kerül a kultúra és még fennmarad ez, amit te úgy neveztél piaci alárendeltség?

K. E: Ez egy nagyon bonyolult és feltáratlan terület. Azt ta­pasztalom, hogy a politikai fennhatóság, a direkt politikai be­leszólás, az ún. cenzúra, a művek előzetes ellenőrzése stb. valóban eltűnt a közéletünkből. Kiszorította egy hasznossági elv, a piac elve. Egy értékes verseskötetre azt mondják: lehet, hogy ezek értékes versek, de a piacon pár ezer példányban fogy el, nem térül meg a papír- meg a nyomdaköltség, ezért nem tudjuk kiadni. Nem állítom, hogy emögött valami burkolt politikai fennhatóság szándéka áll, de mivel a gazdasági életet főként magánerők birtokolják, ezért a magánjellegű tőkeerők­nek az ízlésvilága, az érdekrendszere betolakszik a humán kultúra produktumaiba. Nem olyan direkt módon, mint a sztá­lini, vagy a posztsztálini diktatúrákban, de kétségtelen, hogy a hajdan volt politikai kontraszelekció jelenleg is érvényesül; nem bevallottan politikai kontraszelekcióként, hanem a piac mechanizmusaira hivatkozva.

K. T.: Tehát a gazdaságot ravaszul felhasználják valamilyen értelem­ben politikai célokra.

K. F: A gazdasági érdek öntudatlanul is eszközzé válik; a tulajdonlás és az érdekviszonyok mindenféle ideológiai elha­tározás nélkül is közrejátszanak ebben a folyamatban. Mert – hogy abszurd példákat mondjak – valamikor még a század elején Bartók megírta az 1. vonósnégyesét. A kézirat néhány száz példányban elkerült a Rózsavölgyi zeneműboltba, és mostanában, amikor privatizálták a Rózsavölgyit, kiderült, hogy még mindig maradt abból a néhány száz példányból. Tehát közel egy évszázad is kevés volt ahhoz, hogy a kotta elfogyjon a piacon. A piac logikája szerint egy nehezen elad­ható, és kevés hasznot hozó áruról van szó. De hát lehet-e piaci mértékkel mérni Bartók remekművét, a gondolat, az al­kotás értékét? Véleményem szerint nemcsak, hogy nem lehet, hanem tilos is. A kultúra bonyolultabb befektetés.

A rendszerváltás során el lehetett volna várni a magyar po­litikai vezetéstől (a bármilyen párthoz tartozó politikai veze­téstől), hogy bevonja az értelmiséget a kultúráról való közös gondolkodásba, és kialakítson valamilyen stratégiai egyen­súlyrendszert a piaci működés és a kulturális értékek között. Senki nem várt csodát, nem gondoltuk azt, hogy dől majd a pénz, és akkor mindenki szabadon alkot, felügyelet nélkül, kerül, amibe kerül, kell valakinek vagy nem kell – nem erről van szó, de arra se gondoltunk, hogy kialakul a politikai fenn­hatóság nélküli, piaci kiszolgáltatottság.

Természetesen minden olyan kritikának helye van, amely a posztsztálini rendszert próbálja szétszedni, elemezni, bizo­nyítani az anakronizmusát, abszurditásait, a működésképte­lenségét, ellenben nem szabad a ló egyik oldaláról a másikra esnünk. Jogos kritikával illetünk egy rendszert, amelyet vé­gigkínlódtunk, de bedőljünk-e egy másféle rendszer ugyan­olyan ellentmondásos és kiszolgáltatottságot okozó szerkeze­tének? Az egyetlen lehetséges út, hogy gondosan elemezzük a piaci, valamint a kulturális és szociális egyensúly lehetősé­geit, és nem áldozzuk föl a kultúrát a piac oltárán.

K, T.: Ne haragudj Feri, egy kérdést közbevetek. Ez nem a múlt már? Nem egy bevégzett folyamat ez? Lehet itt még alternatívákról be­szélni? Menthető' még itt valami? Visszafordíthatónak látod-e azt a folyamatot, amit a Laci az elején úgy említett, hogy a kultúra fölötti ellenőrzés a bürokratikus pártszékházakból a bankoknak az ellenőr­zése alá került stb.?

K. F: Tanúsíthatom, hogy 1987-ben a lakiteleki sátorban – egyébként meg lehet nézni a jegyzőkönyvet – ugyanilyen hangnemben próbáltam elgondolkodni a rendszerváltás kultú­rát érintő mozzanatairól, mert már akkor is világosan és tisz­tán érzékeltem a lehetséges veszélyeket. Az egyik példa, amit akkor említettem, Kuroszava Rashamon című filmjével kap­csolatos (nálunk A vihar kapujában címmel vetítették). Mint ismeretes, ez az egyetemes filmművészet egyik legkiemelke­dőbb értéke. Akutagawa írta, aki a 20. századi irodalom leg­jelentősebb íróinak egyike volt, Kuroszavát pedig nem kell be­mutatnom. Amerikában tévében láttam ezt a filmet, és tízper­cenként megszakították valamilyen alpári reklámmal. Aztán

Japánba utaztam, és elmeséltem ezt japán barátaimnak. Ki­üresedett tekintettel néztek rám, és azt mondták, hogy na és, hát ilyen a piac, érdekes a film, jó reklámhordozó, nincsen ebben semmi különös. Én mint európai, meg egyáltalán, mint ember felháborodtam ezen. Számomra olyan képtelenség volt, mintha egy Bartók-vonósnégyest időnként megszakítaná­nak, megjelenne valaki, és reklámozna egy bilit, vagy egy in­tim betétet. Ha én egy ilyen filmet nézek a moziban, és a nézőtéren megreccsen egy szék, az is fájdalmasan érint, vagy ha valaki pattogatott kukoricát eszik, majd' felrobbanok a szé­gyentől. Egy koncerten, ha igazi remekművet hallgat az em­ber, szinte visszatartja a lélegzetét, hogy maradéktalanul be­fogadhassa. Lehetséges, hogy hivatásomból eredően bennem túlságosan nagy a tisztelet a gondolat, az érték, a műalkotás iránt, de a lakiteleki sátorban azért is említettem ezt a Kuroszava-példát, mert életveszélyesnek véltem, ha a piaci elv szakadékot teremt az ember és a műalkotás között, és így szétroncsolja magát az emberi alkotást.

Mondtam egy másik példát is a sátorban. Japánban kiala­kult egy műfaj, „roman-porno"-nak nevezik, tehát romantikus pornó. Egy fiatal nemzedéknek valamikor a 70-80-as évek fordulóján azt mondták: szabadságot kaptok, azt kritizáltok, amit akartok, olyan őszintén beszéltek a saját hangotokon, ahogyan akartok, de tízpercenként a vásznon történjék meg egy coitus. Fiatal japán filmesekkel beszélgettem erről. Egy filmhét volt az én filmjeimből, és esténként összejöttünk két héten át, és elmondták nekem, hogy milyen helyzetbe kerül­tek: egy alkotó, kritikai szellemű rendező a japán társadalom olyan-amilyen gondjairól, bajairól őszintén forgat egy jelentet, és közben arra kell gondolnia, hogy valamikor a hetedik-nyol­cadik perc környékén már el kell jutnia a jelenetnek egy olyan helyre, helyzetbe, ahol lehetőleg ágy is van, ahol idő is lesz még arra, hogy lekapkodják magukról a ruhát, mert a tízedik percben meg kell történnie a coitusnak. Ha most az megtör­ténik, akkor föl kell öltözni, el kell jutni valahová, valahogyan folytatni kell a kritikai gondolkodást és így tovább. Mind a két eset metaforikus értékű, és bizonyítja, hogy nem utólag csap­tunk a homlokunkra, és nem utólag mondjuk, hogy jaj, valamit elvétettünk, hanem előzetesen, egyszerű, világos szavakkal, mindenféle rögeszmétől mentesen láttuk, mekkorák a tétek, melyek azok az emberi értékek, amelyeket védelmeznünk kell, és mi az a csapda, amit el kell kerülnünk.

K. T.: Nem sikerült elkerülni.

K. F: Az első szabad választások után hatalomba került egy szellemi, erkölcsi, politikai irányzat, egy magát nemzetinek ne­vező irányzat, amelyiknek a bölcsőjében, tehát a születésekor mondtam el ezeket a metaforákat, és döbbenten tapasztaltam, hogy ez a kormányzat más irányba megy, elfelejtette már, hogy 87-ben miről is próbáltunk beszélgetni, gondolkodni. És engem nem érdekel, hogy valaki bolsevik ideológia vagy szo­cialista ideológia vagy kapitalista, vagy liberális, vagy nemzeti ideológia nevében hajtja végre az erőszakot, mert a végered­ményét tekintve egyre megy a dolog. Tehát semmiféle ideo­lógiai magyarázatot nem tudok a magam számára elfogadni, mert mindegyik kisebb jelentőségű, mint maga az ember, mint maga a minőség, az ember alkotókészsége és mindaz, amit a kultúra jelent.

K. T.: Nem akarom felmenteni ennek az 1990 utáni konzervatív, na­cionalista kormányhatalomnak a képviselőit, sem a mostani ún. libe­rális kultúrpolitikai irányvonalat, de én úgy látom, hogy mind a két világban tulajdonképpen a világfolyamatokba kívánnak a maguk esz­közeivel bekapcsolódni. Abba a világfolyamatba, amit te ezzel a két metaforával szerintem igen találóan jellemeztél. Ebben ők csak po­zitívumokat látnak, miközben kiderül, hogy ez az ún. világkulturális folyamatba való bekapcsolódás lényegében az amerikanizálódást erősíti meg, mind Kelet-Európában, mind Nyugat-Európában.

K. F: Nagyon óvatosan bánnék azzal, hogy ezt egy-egy tár­sadalomhoz, vagy egy-egy országhoz, nemzethez kössük. Ha a konzumkultúrára, a bóvlikra gondolunk, akkor persze egyet­értek veled. Az amerikanizálódás kifejezést azért érzem pon­tatlannak, mert van egy olyan amerikai irodalom, főként re­gényirodalom, drámairodalom, amelyik feltétlenül"" tiszteletet érdemel, tehát ezt válasszuk külön. Mert ezek a saját hazá­jukban is élet-halál-harcot folytatnak a függetlenségért a piac­cal szemben. Az amerikai építészetben csodálatos dolgok születtek az elmúlt száz esztendőben esztétikai értelemben is. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy ehhez zárkózzunk föl, és ne a szeméthez süllyedjünk le. Az elmúlt négy évben – és most még korai lenne ezt szándékosnak nevezni – az előre jól látható torzulásokat nem tudta kivédeni a kormány­zat, részben tehetetlenségből, részben rövidlátásból, részben félreértelmezett fölzárkózásból, részben valamiféle túlméretezett nemzeti küldetéstudatból. Azt gondolták, ha ők irányítják az országot és a kulturális életet, az csak jóra vezethet, hi­szen egy magát nemzetinek nevező erő nem fog a nemzet ellen cselekedni. Azonban bonyolultabb a helyzet és ennek az országnak a helyzete is. Nem osztok semmiféle bélyeget, címkét, se országnak, se valamely politikai árnyalatnak, ha­nem inkább aszerint különböztetném meg a társadalmakat, a kormányzatokat, hogy egy adott történelmi feltételrendszerben mindent elkövetnek-e annak érdekében, hogy a kultúra, a hu­mán kultúra minősége megmaradhasson, a létfeltételeit pró­bálják-e biztosítani. A létfeltételek közé értem az anyagit is. Mert az élet olyan, amilyen, de nem mindegy, hogy erről sza­badon tudunk gondolkodni, vagy pedig görcsre kötött agytekervényekkel. A művészet nem visel semmiféle érdekrend­szert. Camus azt mondta, hogy az irodalom kizárólag a saját immanens kényszereinek képes engedelmeskedni. Ha bármi­lyen külső kényszer érvényesül, akkor már eltorzul, és meg­szűnik irodalom lenni. De ilyen a gondolat is. Szerintem ilyen a kutatás is, ilyen a pedagógia is. Ha hosszú távon kutat valaki, és az ketyeg az agyában, hogy neki fél éven belül anyagi hasznot kell produkálni a kutatásából, vagy ha úgy tanít, vagy úgy csinál filmet, vagy úgy ír tanulmányt, az nem lehet szabad ember, mert egy szűkebb időegység és egy ha­mis mértékegység szerint kell dolgoznia. Itt egy hosszú távú szabadságigényről és szabadságharcról, az ember lehető leg­teljesebb fölszabadulásáról van szó. Arról, hogy emberi élet legyen a Földön.

Mit reméltem a tavalyi választásoktól? Azt reméltem, ha bal­oldali győzelem lesz, akkor a kultúra, a szociális gondolkodás, tehát a szociális piacgazdaság egyensúly-rendszerének az egyik ága helyre fog zökkeni. Tehát a piacgazdaság fölsza­badul, mert szükség van rá, csak mögé lehet tenni azokat a fékeket, azokat az egyensúlyozó rendszereket, hogy ami ér­ték, az ne szívódjon föl a piacgazdaság saját elkülönült ér­tékrendjébe. Ebben reménykedtem tehát, többszáz találkozón vettem részt a kampány idején az ország legkülönfélébb vá­rosaiban, falvaiban, egyetemeken és mindenféle közösségek­ben, és erről ilyen hangnemben beszéltem. Őszintén az volt a meggyőződésem, hogyha a szocialista párt kormányzati szerepkörhöz jut, akkor ezt az egyensúlyrendszert megpró­bálja optimalizálni.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy bár a leírt szándékok nem változtak, gyakorlatilag ez az egyensúlyozó tevékenység nem tud érvényesülni. Ott vagyok ennek a pártnak az elnök­ségében, és tanúsíthatom, hogy az elnökség, de a párt körüli értelmiség, választmány, vita nélkül egyetért abban, hogy a lehetséges kitörési ösvény az oktatás, a kultúra, a szellemi energiák fölszabadításában keresendő. (Ebben az országban nincsenek aranybányák vagy olajkutak.) Ebben valahogy min­denki egyetért, és mégis megszületett a párt gazdaságpolitikai programja, egy vegytiszta piacgazdasági program, azzal az ideológiával, hogy mindenekelőtt a termelés energiáit kell föl­szabadítani piaci mechanizmusokkal, kerül, amibe kerül, majd az így megtermelt javakat lehet szétosztani és a kultúra javára visszaforgatni. Rendben van, szülessék meg egy ilyen vegy­tiszta radikális-liberális piacfelszabadító gazdaságpolitikai koncepció, de a másik oldalon elkülönülten meg kell teremteni a szociális, kulturális értékek védelmi stratégiáját. Elméletileg együtt van a szocialista pártban és a környékén az a kon­cepció, amely kész lenne ezt az egyensúlyt védelmezni. Azon­ban meg kell mondanom, a koalíciós tárgyalások úgy alakul­tak, hogy a kulturális terület liberális befolyás alá került és a jelenlegi kulturális kormányzat néhány hónapos működéséből azt látom, hogy az egész egyensúlyrendszerből vagy semmit nem ért, vagy semmit nem akar érteni.

Itt valami félresiklott. Én nem akarok személyeskedni és nem akarok általában beszélni a liberális elgondolásokról, de azt gondolom, hogy valamilyen furcsa torzulat jött létre. Én megéltem képviselőként azt az őrületet, hogy fölkértem öt képviselő társamat, és módosító indítványt nyújtottunk be a magyar filmművészet támogatására. Mind a hat pártból egy-egy személy ezt fölvállalta, mert a filmművészet olyan jelentős elvonásban részesült, hogy a léte veszélybe került. Sajnos az előterjesztő, tehát a Pénzügyminisztérium és a Kulturális Mi­nisztérium ezt a támogatást visszautasította. Mint képviselő mentem haza, és azon gondolkodtam: hogy létezhet ilyesmi egy demokratikus országban, hogy egy kulturális terület ille­tékes vezetése a képviselők által kiharcolt többletpénzt, amit a saját területük gondozására fordíthatnának, nem veszi igénybe. Nem akarok általánosítani, de ez tökéletesen ellen­tétes azzal, amit én elvárok egy szociális vagy liberális kor­mányzattól, de bármilyen kormányzattól, teljesen mindegy hogy kik, minek nevezik magukat. Itt valami nincs rendjén. Elkéstünk-e? Igen, óriási késésben vagyunk, mert egy kisik­latott vágányra futott a kultúra a rendszerváltásban, valamit nem gondoltak végig sem nálunk, sem a régióban. Ennek van­nak történelmi okai, de én úgy látom, amíg egyáltalán élünk és gondolkodni tudunk, vagy próbálunk ezekről a dolgokról, ha elkésve is, muszáj egyszer világos és tiszta gondolatokat megfogalmazni. Ilyeneket: stratégiai ágazat-e a kultúra – a válasz csak az lehet, hogy igen. Ha pedig igen, akkor nézzük meg, hogyan lehet ehhez a saját rangjához méltó feltételeket megteremteni.

Vagy pedig mondja ki a kormányzat, hogy nem tekinti stra­tégiai ágazatnak a kultúrát, és nem hajlandó ebben a szel­lemben gondolkodni. A költségvetésben a gazdaság, a hon­védelem stb. elveszi a maga tortaszeletét, és ami marad, az menjen az ún. nem termelő szférába, oktatásba, felsőoktatás­ba, kutatásba, művészetekbe. Ha ez az utóbbi változat érvé­nyesül, én ennek ugyanolyan éles ellenzéke leszek, mint ami­lyen ellenzéke voltam a hajdani pártállam egész szerkezeté­nek. És akkor az egyik torzulatból a másik torzulatba estünk, a tankok helyett a bankok bűvöletébe.

Nem tudom, ti mennyire jártok az országban, de én járok mint képviselő, és tudom, hogy mivel küszködik egy megyei, vagy városi, vagy pláne községi művelődési ház. Amit az el­múlt évtizedekben valahogy fölépítettek, valahogy működtet­tek, ha nem jó tartalommal, de mégiscsak mint intézményhá­lózat működött. Ezek a szó szoros értelmében a létminimum alatt tengődnek. Késésben vagyunk, ezt elismerem, de nem menthetjük fel magunkat, hogy már úgyis minden hiába, hi­szen még élünk és gondolkodunk.

A. L: Ezek alapján hogyan lehet értelmezni – elsősorban kulturális megközelítésben – a modernizáció jelszavát? Ugyanis ez„ most a kulcsszó a kormány egész ideológiájában, tekintet nélkül arra, hogy számos olyan lépést vagy reformot, amelyet a kormányok üdvözítő fejleményként harangoznak be, a társadalom egyértelműen lecsúszás­ként, süllyedésként él meg (elég itt az iskolák üzleti irányba terelésére utalni). A kérdés az, hogy egyáltalán mi az, hogy modernizáció, mit tudunk ezzel kezdeni, van-e ennek valami felzárkózás jellege, vagy egészen másról van-e szó?

K. F: Én nem szeretem a modernizáció szót, az egyetemes emberi életlehetőségeknek legalább a felső harmadához kel­lene közelítenünk ahhoz, hogy korszerűnek mondhassuk ma­gunkat. Magyarország egy különös, ilyen értelemben is ket­tészakadt ország volt, de hogyha megnézzük a 20. századi magyar magas kultúrát, az a legjobbjaival mindig versenyké­pes volt a világ élmezőnyével. Szokás itt a Nobel-díjasainkra utalni, de Bartókra, Kodályra, az irodalmunkra, az iskoláink színvonalára is. Nem mindegyikre és nem az általános köz­oktatásra, de kétségtelen, hogy voltak olyan szellemi műhe­lyek, amelyek minden tekintetben abszolút világszínvonalúak voltak, még ha nem is a tízmilliós nagyságrenddel voltak mér­hetők. Ezt elveszíteni tilos, mert ez érték volt, ez segített ben­nünket abban, hogy a mostoha társadalmi viszonyok ellenére is emberi életet éljünk. Semmilyen modernizáció nem érdekel, amelyik ezt meg akarja szüntetni.

Vajon lehet-e fölzárkózni, akárcsak termelésben, ha az or­szág általános kulturális, szellemi színvonala nem tud radiká­lisan megemelkedni? Nem lehet! Vagyis nem arról van szó, hogy először csak termeljünk, majd a piacon megálljuk a he­lyünket, és onnan visszajön a pénz, és akkor aztán maradhat akár az oktatásra meg a művészetre. Ez éppen fordítva van. Vannak országok, amelyekkel szemben igazi előnyünk volt, anélkül, hogy valamiféle nemzeti önhittségbe esnénk (tényleg elmaradott ázsiai országok). Ők ezt kellő időben fölismerték, és óriási erőfeszítésekkel elérték, hogy a felsőoktatásban résztvevő hányad ma többszöröse a magyarországinak. Ők ezzel kezdték a felzárkózást. Nem azt mondták, ha majd olyan sikeres lesz a gazdaság, hogy megverjük az amerikai gazda­ságot, akkor majd nálunk is lesz felsőoktatás, hanem pont fordítva csinálták. Vagyis amíg mi valahol pl. az egyetemeket és főiskolákat végzett hallgatók tekintetében, az arányszámot nézve, Európa utolsó negyedében vagyunk, valahol Albánia környékén, addig joggal számon kérhetjük bármilyen politikai kormányzattól, ha korszerűsödni, korszerűsíteni akar, ha föl akar zárkózni a világpiacon, akárcsak a termelésben, akkor fektessen be az oktatásba, a felsőoktatásba, a kutatásba és a humán kultúrába.

Nekem az a meggyőződésem, hogy erkölcs nélkül maga a munka se érhet el világszínvonalú minőséget. Egyszerű do­lognak látszik ez, de ha egy ember minél teljesebben gondol­kodik és minél emberibb módon viszonyul ahhoz, amit csinál, az megtérül a minőségben. Lehet látni a különbséget, egy japán áruban milyen termelési kultúra nyilvánul meg. Tehát annak az embernek, annak a futószalagnál dolgozó munkás­nak a pontossága, tisztessége, az emberi hányad, az emberi erkölcsiség, maga a morál – én nem szégyellem ezt kimon­dani -, ez is termelőerő. Ha ez szétesik, akkor mi van helyet­te? Marad ez a szerző-mozgó, „aki bírja marja", kit hogy lehet becsapni stb. anarchikus állapot. Ebből nem lesz korszerűség, nem lesz felzárkózás.

Nehogy azt higgyétek, hogy nem lenne bátorságom kemé­nyebben fogalmazni, és csupán politikára leegyszerűsíteni ezt a kérdést. De nem akarok igazságtalan lenni. Megpróbálom megérteni mindazokat a radikális gazdaságnövelő lépéseket, amelyek jelentkeznek a mostani kormányzati politikában, de látva látom ennek a veszélyeit is.

K. T.: Gazdaságnöveló"? Itt növekedésről nem beszélnek, csak a fi­zetési egyensúly helyreállításáról. Még ha a termelést növelnék, ak­kor azt mondom, rendben van, de még azt is csak a jövőbe utalják, amit te már jelennek mondtál az előbb.

K. F: Igen. Miért is bánok ezzel óvatosan? Azért, mert ha látnék egy olyan erőt a kormányzó párton belül, amelyik kul­túraellenes, akkor azt megnevezném, és éles harcba bocsát­koznék; de nem látok ilyen szándékot, hanem valami kézen-közön elsikkad. Abban a pillanatban, ha ilyen hangnemben kezdünk el gondolkodni politikai fórumokon, akkor rögtön megkapjuk a bélyeget, hogy szociális demagógia, kulturális demagógia, moralizál ahelyett, hogy… és így tovább. A dolog nem így áll, mert az emberi élet sokkal több, mint mondjuk a fizetési egyensúly, meg a profit, meg a bankérdek meg az egyebek. Az is benne van az életben, de hát az emberi lét egy kicsivel bonyolultabb és nehezebben végigélhető. A ke­serűségemet nem titkolva azt mondom, ha ebben az eszten­dőben nem tud a kormányzat fordítani, és nem tesz érdemi lépéseket az egész kulturális szféra emelése érdekében, ak­kor elveszíti azoknak a bizalmát, akik hatalomra juttatták. A baloldali érzelmű értelmiségieknek egy nagyon jelentős cso­portja, szerintem túlnyomó többsége szembefordul ezzel a kormányzattal. Ez majd szavazatokban is érezteti a hatását, de még rosszabb, hogy akkor csak a szembefordulás állapota áll elő, tehát a konfliktusok éleződnek, a széttagoltság élező­dik, holott úgy kellene az országot megtartani, hogy az érté­kek ne egymás ellen forduljanak.

Tehát itt lenne egy történelmi lehetőség, erről még nem kés­tünk le, ezt még lehetne tudatosan irányítani. Erre még csak a legkisebb szándékot sem látom a jelenlegi kulturális kor­mányzat részéről. Elnézést kérek, mindenféle felületes köz­helyeket nyilatkozgatnak, de érdemi lépéseket e tekintetben nem tapasztalok. Én csak egy képviselő vagyok, és éppúgy el vagyok zárva a nagyobb nyilvánosságtól, mint a pártállami időkben – ez is különös a számomra. Személyesen tizenhat évet voltam betiltva a pártállam idején, az alkotó életemnek a nagyobbik felét tilalomban, agyonhallgatásban töltöttem. Azt gondoltam, ez egy ilyen rendszer, én valamiért ennek az el­lenzéke, vagy ellenfele lettem, meg kell értenem és tudomásul kell vennem a helyzetemet. Aztán jött a következő négy év, és ugyanez folytatódott. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, én másképpen kötődöm a hazához és megpróbáltam a baloldaliságomat is menteni, mert nem vagyok hajlandó visszavonni mindazt, amit az egész életemben gondoltam, al­kottam. Mostanában már azt érzékelem, hogy légüres tér van, tehát az, hogy ilyen hangnemben gondolkozni lehessen a kul­turális bizottságban, vagy a tv-ben, vagy a rádióban ma már szinte lehetetlenség. Nem gondolom, hogy itt valami elszánt és tudatos cselszövés van, de azt gondolom, hogy öntudat­lanul, vagy a szándékok ellenére ez így áll össze, és ez le­hetetlenség. Ha én így érzem magam, akkor bele kell gon­dolnom annak a helyzetébe, aki egy középiskolában tanít, vagy egy községi művelődési otthont vezet, vagy egy kutató­intézetben próbál hosszú távon gondolkozni, akinek kevés cselekvési lehetősége van. Én mégiscsak országgyűlési kép­viselő vagyok, egy 54 %-os kormányzópárt frakciójában dol­gozom, annak az elnökségében is, és mégis azt érzem, hogy ez a szemlélet, amiről egyébként pártoktól függetlenül, mint értelmiségiek a legkülönfélébb összetételben beszélgetünk, elsikkad.

K. T.: A politikától függetlenül milyen kiutakat, lehetőséget látsz a kultúra terén az alkotó emberek és a társadalmi önszerveződések szá­mára?.

K. F: Az információs rendszereket, tehát a televíziót, a rádiót mindenekelőtt, úgy kellene működtetni, hogy az érdemi gon­dolat beleférjen a műsorstruktúrába. Nézzétek csak, ha én most kettéválasztanám az emberi alkotó szellemet és a kom­mersz műsorokat a magyar televízióban, akkor a kommersz meghaladja a 90 %-ot azokkal szemben, amelyeknek viszont sokkal jelentősebb helyet kellene biztosítani. Nem pártállásról beszélek, hanem értékről, minőségről. Hónapok telnek el, hogy érdemi gondolatot, művet nem lehet látni-hallani, igazi vitáról nincs szó, hanem ilyen rövid, kommersz kérdések és felületes válaszok özönlenek futószalagon.

Bulvárszínvonalon áll össze a politikai nyilvánosság is. Ha a kulturális bizottságban komolyan beszélünk valamiről, és el­mélyülünk egy témában, majd este bekapcsoljuk a televíziót, arról néhány összefoglaló szalagcím jelenik meg, ami semmit sem jelez, még arról sem tájékoztat, hogy miről beszélgettünk, nemhogy az emberi gondolatról. Ez így sehova sem vezet. Ezt nem lehet helyettesíteni a parlament egyenes közvetíté­sével, mert a parlamenti hozzászólás műfaja nagyon lehatá­rolt. Műhelyeket kell létrehozni, és ezek számára a lehető leg­szélesebb nyilvánosságot kell biztosítani. Mert másképp nem megy. Nem hiszem, hogy a jelenlegi kormányzat ez ellen vol­na, viszont ennek nincsenek meg a törvényes feltételei, bár törvényes tilalma sincs. Sőt politikai szándékot se látok a kor­mányzatnál erre vonatkozóan. A kormányzat azt hiszi, elég, ha ezekbe a dolgokba nem szól bele. A kormányzat rosszul hiszi, rosszul méri föl saját bázisát, saját potenciális szellemi tőkéjét, amiből gazdálkodhatna egy ország. Ilyen kizökkentő, furcsa, periférikus helyzetbe kerül ma mindenki, aki ezekről a kérdésekről elfogulatlanul és nagyobb léptékben próbál gon­dolkozni. Ez nem politikai elhatározás, nem politikai diktatúra kérdése. Arról van szó, hogy nem fogja helyettük más meg­szervezni az alkotó gondolatokat, csak maguk az alkotó gon­dolkodásra kész emberek, személyek, közösségek.

K. T.: Erre van elképzelésed?

K. F: A rendszerváltás után engem a Szocialista Párt elnök­sége azzal bízott meg, hogy vegyek részt a médiatörvény ki­dolgozásában. Az első tézis, amit végiggondoltam és amit az elnökséggel elfogadtattam, az a következő volt: biztosítani kell a médiumokban a megszólalók szabadságát, ugyanakkor biz­tosítani kell az egész társadalom szabadságát atekintetben, hogy minden állampolgár reális információkhoz, korszerű, mi­nőségi és valóságos információkhoz juthasson. A tájékoztatás és a tájékozódás szabadságát egyaránt meg kell valósítani. Ez csak akkor lehetséges, ha a kormányfelügyeletet nem ad­juk át a gazdasági felügyeletnek, hanem köztulajdonba vesszük az elektronikus médiákat, és az egész társadalom jelképes és törvényes ellenőrzést gyakorol saját idegrendsze­re fölött, tehát a saját kommunikációs, információs rendszere fölött. Ezek par excellence szocialista elképzelések a szó leg­becsületesebb értelmében. Én a magam részéről ezt a tör­vényt, mint koncepciót kidolgoztam, a megfelelő szakmai tes­tületekkel egyeztettem, az elnökség egyhangúlag megszavaz­ta, és biztos vagyok benne, hogy ez radikális előrelépést je­lentene.

Az elmúlt ciklusban nem tudtuk megvalósítani a törvényt, azért, mert egy magát nemzetinek nevező kormányzat több befolyást akart, mint amennyit megérdemelt volna. Nem akar­ta átadni a saját hatalmát a társadalom javára. A jelenlegi állapot szerint viszont most már egy túlhajtott liberális profit­elvű irányítás kerekedett felül, egyelőre még nem törvé­nyesen. Ily módon azt látom, hogy az a szociális, szocialista köztulajdonbavétel egy konzervatív nemzeti és egy önmagát ellenőrizetlenül működtetni akaró liberális radikális irányzattól van veszélyeztetve. Nagy kérdés, sikerül-e véglegesen és ha­tározottan feltartóztatni az ilyen-olyan kisajátítási kísérleteket, sikerül-e közös nevezőre jutnunk az ellenőrzött információs hatalom létrehozásában. Minden pártban látok demokratikus hajlandóságot, de sajnos érzékelek bizonyos kisajátító-kire­kesztő törekvéseket is. Szeretném hinni és remélni, hogy vé­gül is a demokratikus szándékok összeadódnak és fölülkere­kednek.

Az ország jelenlegi helyzetében erre égető szükség volna. Mert mondjuk ki nyíltan: miközben a társadalomban, a politikai intézményrendszerben valódi rendszerváltás történt, és mi­közben az írott sajtóban kialakult a pluralizmus, az elektroni­kus médiában a rendszerváltás még el sem kezdődött. A rádió és a televízió a pártállami időkből öröklött állami tulajdonban vesztegel, és kormányfelügyelet alatt működik. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság joggal alkotmányellenesnek minősítette. A szabadon választott országgyűlés átháríthatatlan felelős­sége, hogy törvényesen megteremtsük a demokratikus műkö­déshez szükséges feltételeket. Itt a demokrácia alapintézmé­nyeiről van szó. A leghatékonyabb politika-, kultúra- és er­kölcsformáló eszközökről. Az állampolgárok megérdemelnék, hogy a televízió és a rádió segítse őket abban, hogy szabaddá váljanak, emberhez méltó életet élhessenek. A megtévesztett, a félretájékoztatott ember nem lehet szabad. Én a médiatör­vénytől az igazság, a tisztesség, az érték védelmét remélem.

K. T.: A szerkesztőség nevében merem állítani, hogy ezzel osztatlanul egyetértünk. Ezt az optimizmusodat tartsd meg, csak hát az optimiz­muson túl ahhoz kívánunk jó egészséget, hogy a párton belül elfo­gadott álláspontod ne szenvedjen vereséget a saját pártodon belül. Ilyen paradox a helyzet.

Utólag persze lehetünk okosak, a szélsőjobb pártjai megmé­rettek és könnyűnek találtattak, de a veszély komoly volt, s ma sem szűnt meg. Aki lebecsüli a szélsőjobb veszélyét – mondotta Székely Gábor -, az az életével játszik.

Számba véve az elmúlt négy év örökségét, kitűnik, hogy a gazdaság békeidőben példátlan mértékű vesztesége a kon­zervatív kurzus országlásának csak az egyik – bár meghatá­rozó súlyú – öröksége. Észre kell venni: Magyarországon az európai – vagy ha jobban tetszik – az egyetemes emberi kul­túra vereséget szenvedett az említett években.

Az általános gazdasági hanyatlás mellett a konzervatív kor­mányzat kultúrpolitikája a társadalom szellemi pauperizálódásához vezetett, a szellemi lezüllés pedig megnyitja, megnyit­hatja az utat a fasiszta ideológiák be- és elfogadásához. Ta­valy májusban a polgárok meghatározó többsége megragadta a választások előtti félév propagandájából és politikai hangu­latából következtetve – tán az utolsó alkalmat arra, hogy talán időlegesen, talán tartósan, talán örökre (reménykedjünk) meg­védje a demokráciát. Bármennyire is jó lenne elfelejteni, a fasizmus – persze kellően körülírt és elkent formában – mond­hatni szalonképessé vált az elmúlt évek szellemi közéletében. Főként – de nem kizárólag – a politikai élet perifériájára szo­rult csoportok szellemiségében jelent meg, de a konzervatív kurzus politikai elitjétől sem állt túlzottan távol némi diszkrét bámulásra való hajlam. Tévedés ne essék, a konzervatív ko­alíció által képviselt értékeknek nem feltétlenül van közük a szélsőjobbhoz. De ne felejtsük el azt sem, hogy a hivatalos konzervatív politika sem csupán anakronisztikus volt, hanem az „Auschwitz-Lüge" terjesztése is ebből a körből indult el.

Ne ringassuk magunkat illúziókban: abban az országban, ahol a tekintélyelv, az alig leplezett rasszizmus, a gátlástalan történelemhamisítás négy éven keresztül a hivatalos politikai élet hol eltűrt, hol fél szívvel kiszorított része volt, nem árt óvatosnak lenni.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a konzervatív kurzusnak a gaz­daság összeomlásának „menedzselésében" elért eredménye­it, a világgazdaság – ha minden igaz – valószínűleg felszálló ágba került az elkövetkező évtizedben, ezért a gazdasági szférában több-kevesebb eredményt ki lehet csikarni. Más kérdés, hogy a kínált eszköztár alkalmas-e erre. Mivel a gaz­daságpolitika már 1982 óta az ismert eredménnyel kísérletezik a monetarizmus különféle változataival, valószínűleg az eset­leges fellendülés a monetarista gazdaságpolitika ellenére, nem várt mellékhatásként következhet be.

De legyünk optimisták, végtére akár csoda is történhet.

Sokkal nehezebb lesz azt a pusztítást helyrehozni, ami a szellemi kultúrát – kezdve a mindennapi gondolkodásnál, foly­tatva az oktatásügyön át a magas kultúráig – érte. A konzer­vatív kurzus szellemi-politikai elitje nyilvánvalóan felelős a szellemi lezüllésért, noha ténykedése nem volt előzmény nél­küli. A „lumpen-burzsoázia" (Krausz Tamás), az osztályveze­tő-helyettesek és az örök adjunktusok forradalma 1988-90-ben általánossá tette az alantas középszer uralmát a szellemi életben, s akárhogy is nézzük, lefelé igazodni könnyebb és kevéssé macerás, mint felfelé. Persze öt-hat év önmagában nem nagy idő, de a kultúrában egy kieső nemzedék pótlása nem megy gyorsan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az emberek húsz-huszonkét év alatt válnak szellemileg felnőtté.

A kulturális szférában is lezajlott a társadalom radikális ket­tészakadása: amennyire ez megbecsülhető, körülbelül három­millió ember egész egyszerűen nem fér hozzá a kulturális ja­vakhoz, a lakosság további harmada szokásaitól és élethely­zetétől függően kénytelen radikálisan leszállítani igényeit, a többiek megoszlanak a konzumkultúra befogadói és a magaskultúra birtokosai között.

A lakosság nagyobb része ma már maradék szellemi tartalékait éli fel, valahogy úgy, ahogy felélte megtakarításait a nyolcvanas években, a monetarista gazdaságpolitika első éveiben. A munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, a periferizálódott rétegek legalább akkora szellemi ínségben élnek, mint amennyire képtelenek gondoskodni normális élelmezésükről és lakásukról. Az iskolák mai állapotukban a kulturális hiányo­kat nem tudják pótolni, sem pénzük, sem emberük, sem kellő önállóságuk nincs erre. Egy sor – elsősorban üzemi – kultu­rális intézmény megszűnt, megritkultak a könyvtárak, a kul­túrházak, a turizmus kiváltsággá vagy csempészkirándulássá változott. Az országos napilapok – irányzattól függetlenül – összesen félmillió példányban jelennek meg, a folyóiratok sor­sa és helyzete meglehetősen közismert; a moziról, színházról, a könyvkiadásról és a könyvvásárlásról meg jobb nem is be­szélni.

Bár a konzervatív kurzus korifeusai nem vették észre, va­lójában sikerült csaknem teljes szellemi monopóliumra szert tenniük az elmúlt négy évben. A választásokon e monopólium nem működött, de nem azért, mert az akkori ellenzék szellemi ereje oly nagy lett volna. Azt még dr. Pokol Béla sem gon­dolhatja komolyan, hogy a néhány száz példányban megjele­nő folyóiratok, s a jószerével csak a fővárosban és a nagy­városokban olvasott nívós – történetesen liberális és baloldali – lapok szerzői köre olyan vélemény-monopóliumot valósítha­tott meg, amely ellensúlyozta volna a többmilliós nézettségű tévé és a hivatalos közoktatás hatását. Sokkal valószínűbb, hogy a választópolgárokat saját közvetlen tapasztalataik győz­ték meg a változás szükségességéről, nem pedig a liberális-bolsevik-szabadkőműves-zsurnaliszta összeesküvés véle­ményterrorja.

Nem csupán néhány újság vagy műsor átmeneti szünetel­tetéséről van szó, hanem arról, hogy uraink szívós aprómun­kával eszméiket uralkodó eszmékké tették.

Az elmúlt négy évben politikai, s részben tudományos köz­véleményként tételezte magát egy kicsi, de annál militánsabb csoport, sajátos, meglehetősen agresszívan képviselt érték­rendjük – amelynek politikai és pszichés oldala voltaképpen érthető – uralkodó eszmeként lépett fel, az érdemi vita lehe­tősége nélkül. Ez a csoport – részben a konzervatív pártok aktivistái, részben a tőlük jobbra álló csoportosulások tagja és szimpatizánsai (a kormány hathatós támogatásával) igen komoly nyomást gyakorolt a szellemi életre. A nyomás nem lebecsülhető hatással volt a szellemi élet beszűkülésére. A társadalomtudományi viták – a folyóiratok és a könyvkiadás összeomlásával – szűk kör kiváltságává váltak, s még itt is megjelent a korszellem – vagy inkább a kurzus szelleme: a viták abban a mezőben folytak – s részben folynak -, még független értelmiségi körökben is, amit a kurzus megszabott. Attól kezdve, hogy a vitatkozók belementek a politikai folya­matok, a közelmúlt történelmi eseményei, jogszabályok stb. erkölcsi szempontú vitatásába, már kényszer nélkül meg­szűnt a valóságos történelmi és társadalmi folyamatok elemzésének a lehetősége.

Az általános gazdasági és szellemi elszegényedés közben – bár kétségtelen botrányok között – felbomlottak a független alkotóműhelyek (utoljára a Valóság), a legtöbb felsőoktatási intézményben megszűnt vagy komolytalanná vált a társada­lomtudományok oktatása. Amit pedig a kurzus nem tudott megtenni, azt elvégezte a kötelező konformizmus és a pénz­hiány.

Hiába tüntetett százezer ember a sajtószabadság védelmé­ben és az éleződő fasizálódás ellen – bár sikerült egy időre visszaszorítani e tendenciát -, az agymosás zavartalanul foly­tatódott. Négy év konzervatizmus után a „fasizmus = bolse­vizmus; liberalizmus = kozmopolitizmus és nemzetellenesség", és a többi képtelen egyenlőség a legjobb körökben is felbukkan, ha másként nem, de a ritualizálódott nyelvhaszná­latban mindenképpen.

A kép még elkeserítőbb, ha számba vesszük, hogy a kultúra újjáépítésében nehéz eredményeket elérni – ha nem is lehe­tetlen -, s mindenképpen idő-, pénz- és energiaigényes fo­lyamat. Ez viszont megszabja a követendő teendőket: újjá kell teremteni azokat a fórumokat, folyóiratokat, iskolákat, tantárgyakat, amelyek kézen-közön eltűntek a rend­szerváltozás forgatagában, erőfeszítéseket keli tenni az ok­tatásügy modernizálásáért, s szükség van a kultúra és a mű­vészetek anyagi és politikai függetlenségére is. Elkeserítő, de tény, hogy mindez néhány száz millió, esetleg egy-két milliárd forinton múlik. (Az államháztartás reformjának mondott rest­riktív pénzpolitika természetesen éppen a kulturális szférában kezdi a takarékoskodást.)

Különösebb illúzióknak nincs helyük. A jelenlegi gazdasági szisztéma csöppet sem kedvez a kultúra függetlenségének és terjeszkedésének, a sajtó szabadságát nemcsak a cenzúra korlátozhatja, hanem a tulajdonos jó vagy rossz marke­ting-politikája is. Hasonló a helyzet az iskolákkal, az egye­temekkel és a független folyóiratokkal, kiadókkal is, ha az anyagi ellehetetlenítéstől csak a különféle kétes piaci manő­verek menthetik meg őket. A széleskörűen művelt munkavál­laló sem túl jó befektetés abban a világban, ahol az önállóság, a szolidaritás, az életminőség megkövetelése pusztán költ­ségnövelő tényezőként vétetik számba. Úgy tűnik fel, a füg­getlen, nem feltétlenül politizáló baloldali és liberális értelmi­ség helyzete valószínűleg csak abban javult, hogy (egyelőre?) nem kell elemi politikai félelmekkel számolni, az egzisztenci­ális bizonytalanság azonban tartós útitárs marad.

A kultúra demokratizálása – hogy kellően patetikusan fogal­mazzak – a demokrácia megmaradásának egyik legfontosabb előfeltétele. A militáns szélsőjobboldalisággal szemben a bal­oldali értékek, elméletek igazsága mindig bonyolult, nehezen átlátható és szellemi erőfeszítést igényel. A szélsőjobboldali lózungok pedig legelőször éppen a gondolkodás fáradságától szabadítanak meg. (A politikai szabadságok és az élethez va­ló jog megszüntetése később jön.)

Persze sokan úgy vélik, hogy ma ez a veszély már elmúlik. A választások eredményeképpen a szélsőjobboldal kiszorult a politikai élet centrumából,' az extremista csoportok aktivitása némiképp csökkent, s a széljárás változásával még a függet­len bíróság is megtalálja a BTK megfelelő passzusait, s elítéli azokat, akik erre rászolgáltak.

A döglött oroszlán rugdosását így sokan erkölcstelen cse­lekedetnek tekintik, holott az alapvetően humánus cselekedet, hiszen az élőnek fájna az inzultus.

Alkalomadtán mégsem árt meggyőződni arról, hogy valóban kimúlt-e az illető ragadozó.

I.

Ennek és a többi Polányi-konferenciának¹ a során is megálla­píthattuk, hogy a gazdaságtörténész remekműve, A nagy átala­kulás (The Great Transition, 1944) nem keltett különösebb feltű­nést, amikor először megjelent. Amellett szeretnék érvelni, hogy ennek az oka ugyanabban keresendő, mint ami a konfe­renciák sikerének titka lehet, vagy ami megmagyarázza a nö­vekvő számú, a társadalomtudományi irodalomban megjelenő, Polányival foglalkozó cikkek a létezését. Nevezetesen az, hogy Polányi munkái sokkal kevésbé tekinthetők tudományos kuta­tási eredmények összegzésének (amelyeket az újabb kutatások meghaladhatnának), mint inkább az emberiségbe vetett szen­vedélyes hiten nyugvó szintetizáló vízióknak, amelyeket az iro­dalmi érzékenység minden lehetséges forrásának segítségével fejezett ki.

Először, egy kevésbé ismert működési területén, versfordító­ként és egy magyar irodalmi antológia szerkesztőjeként (The Plough and the Pen; Az eke és a toll, 1963) találkoztam Polányi Károllyal, és mint kitűnő közgazdászt csak ezek után ismertem meg. Most, a korábbi időkre visszatekintve tudom igazán ér­tékelni kettős tehetségének jelentőségét. Különösképpen pedig azt, hogy milyen mértékben lehetett hatással irodalmi művelt­sége és érzékenysége, valamint a művészetről vallott felfogása A nagy átalakulás megírására.

Polányi ebben a munkájában eltörli a tudomány és a művé­szet közötti határokat. Amint a tudomány az emberi megértés eszközeivel írja le a természetet, úgy ő az emberrel együtt vizs­gálja a művészetet is; hogy milyen lehetett, milyen a jelenben, és – az irodalom esetében – milyenné válhat. Mindezekre uta­lások találhatók Polányi könyvében.

Úgy tűnik, hogy a zene és a képzőművészet nem gyakorolt mélyebb benyomást Polányira. Az irodalommal azonban egé­szen más a helyzet. Ha eltekintünk széles körű prózai olvasott­ságától, és csak a költészet berkeiben kutakodunk, legalább négy kulcsfontosságú hatást mutathatunk ki. Először is a klasszikusokét – különösképpen az izlandi sagákét, Shakespeare-ét és Goethéét -, ahol is a konfliktushelyzetbe került főhős szabad akaratából inkább mindent kockára tesz, semmint hogy az ál­tala hirdetett etikai és morális elvekből engedne. Másodikként a magyar 1848-as és 1918-19-es forradalmi költészetet kell em­lítenünk, annak elkötelezettségét a nemzet, a függetlenség és egy újrafogalmazott individuális szabadság felé. Harmadik­ként Polányi angliai tartózkodásának hatása mutatható ki – egy pozitív hatás a sok negatív mellett -, nevezetesen, a kul­turális tradícióhoz való viszonyulása. Évekkel korábban – ami­kor még Magyarországon élt – ismerte meg a szocialista „mes­ter-művész", William Morris munkásságát. „Eltekintve attól a vágytól, hogy szép dolgokat alkossak, életem legnagyobb szen­vedélye a modern civilizáció iránt érzett gyűlölet volt." – írta William Morris. (A „civilizáció" alatt értsd a kapitalizmust.) Hasonlóképpen ide tartoznak az 1920-as és 1930-as évek vezető angol költőinek munkáiban fellelhető többé-kevésbé baloldali kritikák: például W. H. Auden (akivel egyébként Polányi sze­mélyes ismeretségben állt), és T. S. Eliot versei. Utóbbinak The Waste Land című hosszú költeménye késztethette Polányit, hogy ehhez hasonló költői képeket alkalmazzon munkáiban az ipari piacgazdaság kialakulása nyomán bekövetkező nyomo­rúság leírására. Negyedikként pedig a magyar népi irodalmi tradíció említhető, mely Polányi megítélése szerint az 1956-os forradalomban kulminálódott, megtestesítve a szocializmus humanisztikus lényegét, kijelölve a „harmadik utat".

II.

A közgazdaságtan és az irodalom az emberi termelés egészé­nek meghatározó komponensei, annak ellentétes pólusain. Mindkettő, az emberiség és a természet találkozásának dimen­ziója. Az előbbi az élet materiális szükségleteivel foglalkozik, az utóbbi pedig azokkal a nem kevésbé alapvető szükségletek­kel (társadalmi, érzelmi, pszichológiai) amelyek esetében az élet a legmélyebben tapasztalható.

A közgazdaságtan és az irodalom ötvözésének két korábbi példája jut eszünkbe. Elsőként William Morris munkássága, akinek a művészetekről vallott felfogása, miután a szocializ­mus elkötelezettje lett, új dimenzióval egészült ki. Másodikként pedig Kari Marx, akinek közgazdaságtani írásaiban tulajdon­képpen minden oldal arról az igényéről tanúskodik, hogy a világirodalom egészéből merítsen, idézetekkel és utalásokkal adva nyomatékot, sőt olykor még érvényességet is érveinek, gondolatainak.

De amíg Marx nyíltan támaszkodott számos kultúra és idő­szak irodalmára (és valójában gyakran a szövegbe is emelte őket), addig Polányi Károlynál közvetlen irodalmi utalások A nagy átalakulás című könyvben a lehető legkevesebb esetben fordulnak elő. így a bibliográfiában szinte nem is találunk re­gényírót vagy költőt: de a szövegben mégis felbukkannak, csak hogy a legrövidebb listát adjuk, Blake-re, Defoe-ra, Dickensre, Kingsley-re és Lawrence-re vonatkozó utalások. Helyettük egyedül a harmadrangú Hannah More egyik versére történik irodalmi hivatkozás.

Ennélfogva máshol kell kutakodnunk: nem az irodalom je­lenlétét, hanem az irodalom hatását kell megvizsgálnunk A nagy átalakulásban. Minekután Polányi szinte kizárólag az ang­liai gazdasági folyamatoknak szenteli figyelmét ebben a mun­kájában, ennek a nemzetnek költőire emeli tekintetét. Nyilván­valóan úgy érzi, az angol szerzők támogatják érveléseinek ki­fejtésében és megvédésében. Leginkább az írás művelői ismerik fel az ember bemocskolódását – állítja Polányi. Ezt a gondo­latmenetet követve jut el addig a kijelentésig, miszerint „min­den író, világnézettől függetlenül" megegyezett az országra tört „romlás végtelen mélységén".

Az olvasó A nagy átalakulás legelső lapjától az utolsóig emel­kedett nyelvezettel, költői eszközökkel, prófétai vádakkal szembesül. De ebben a munkában legalább a tudomány kilép komor falai közül, és átalakul sugárzó tudománnyá.

III.

Polányi Károly irodalmi műveltségének és érzékenységének négy területét választottam ki rövidebb vizsgálat tárgyául.

Az első dolog, ami meglepi az olvasót, az a metaforák, az irónia, a kontraszt, a paradox és az ellentmondás forrásainak alkalmazási módja, amellyel Polányi az ipari forradalom meg­jelenésével járó drámát kívánja érzékeltetni.

Vegyük most csak a metaforákat. Polányi kétféleképpen használja a őket. Olyan gazdasági jelenségeknek tulajdoníthat­nak jelentőséget, amelyek máskülönben semlegesek és ezért megvizsgálatlanok maradnának. Másfelől „fordított jelentést" alkothatnak, azáltal, hogy határozottan negatív értékeket és je­lentéseket társítanak olyan jelenségekhez amelyeket konvenci­onálisan ellenkező módon ítélnek meg.

így a piacgazdaság megszületését és kifejlődését Polányi nem a statisztika, a technika és az anyagi javak tükrében írja le, hanem sokkal inkább azzal a hatással, amelyet megjelené­sével az embereken gyakorolt. Ezt vagy hetvenöt jelző segítsé­gével teszi, amelyek nyolc csoportba sorolhatók. A rombolást leíró tizenhárom jelző közül a „katasztrófa" a leggyakrabban használt. Ez történik a passzív emberiséggel – amely lehet az individuum, a tömeg, vagy akár az egész emberi faj is. A mo­rális züllés és fertő nem kevesebb, mint tizenhat jelzővel van képviselve; a borzalom és a durvaság további néggyel. A tár­sadalmat beborító víz metaforája a legkidolgozottabb (nem ke­vesebb, mint tizenöt terminussal). A földet is megidézi, de mint mozgó, földrengésszerű, elterülő entitást (öt jelzővel). A háború és a megsemmisülés kilenc alkalommal jelenik meg; a halál, a kínzás és a rabszolgaság pedig mint az emberiség múltja és jelen sorsa hét jelzős szerkezetben.

Ennek a terminológiának a használata Polányi azon törek­vését jelzi, hogy a termelési folyamatban az emberi tényező elsődleges figyelmet nyerjen. Ebből következik, hogy Polányi legkomolyabb vádja a piaci rendszer ellen a dehumanizáció. Itt tűnik a legerősebbnek az irodalmi inspiráció, aminthogy Polá­nyi árulkodóan konstatálta: a rendszer szörnyűségét elhallgató közgazdászok „fagyos csöndje" áll szemben az irodalmárok, költők, írók véleményével, miszerint „maga az ember mocskolódott be". A „dehumanizáció" terminusát gyakorta használja, hogy kifejezze a dolgozó osztályok nyomorát: ők, akik már alig számítanak emberinek, most már pusztán „árnyak, akik rémál­mokat kísérthetnek", akiknek az „analóg dehumanizációja" a bennszülött gyarmati népekéhez hasonlatos.

Polányinál a metaforák használata összhangban áll a költők által követett stratégiával, úgy, hogy azok nem vállnak hiper­bolákká. Célja feltárni azokat a különös jelentéssel bíró dimen­ziókat, amelyek a hétköznapi szemlélettel közelítve máskülön­ben rejtve maradnának. így ő arra törekedett, hogy keresztül­törjön a konvenció falán, a technikai nyelvezet páncélján, és különösképpen a hallgatás palástján, azon, amely, megakadá­lyozza, hogy a társadalom felismerje cselekedeteinek emberi konzekvenciáit.

IV.

A nagy átalakulás Polányi vízióját testesíti meg arról a hatalmas emberi drámáról, amely két évszázadot ölel át (a mezőgazda­ság forradalmától a második világháborúig). Ezt a drámát tra­gédiaként mutatja be (gyakran élve is ezzel a kifejezéssel). A szereplők egy új forgatókönyv alapján cselekednek. Mi a drá­ma utolsó felvonását láthatjuk: a tetőpontot és a lehetséges megoldást. A mű nyitó mondata pisztolylövésként éri az olva­sót: „A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott"! Ez a felütés már önmagában megadja a drámai alaphangot. Ezt kö­veti a „végzetes tévedés" (a drámaírói eszköz) művészi alkal­mazása. Polányi hamarosan utal a rendszer „túlzott egyszerű­ségére", „bizonytalan eredetére", amelyből következik „az át­alakulás … szörnyű hirtelensége … (amely) teljesen meglepte a világot". És a megoldáshoz vezető tetőponton megismerke­dünk „a vér tengeréből kiemelkedő … új birodalmakkal".

V.

Leginkább talán a művészi érzékenység képes a teljesen em­berire fókuszálni, azáltal, hogy az önmegvalósítás dimenzióit még ismeretlennek, vagy legalább meg nem kíséreltnek tételezi fel. Ennek megfelelően, egy ilyen érzékenység a létező rendet alapjaiban bomlaszthatja fel. Ebben érhető utol, hogy Polányi stratégiája és stílusa, a munka, a föld és a pénz kommodifikációjának negatív hatásaival való szembesítés ennek a kommodifikációnak a tagadásához vezet.

Ez az érvelés a konvencionális látásmód melletti alternatív vízió kidolgozásának a javaslatával fejlődik ki. Itt helyezi szem­be Polányi azt, amit a civilizáció összeomlása víziójának ne­vezhetünk azzal, amit leleplez, mint a mind ez idáig fennálló „a 'fragmentált' élet piac által behatárolt víziója", ahol is „va­kon", és „fikciók" alapján (ezt a kifejezést gyakran használja) lehet csak működni, és ami a „megtévesztett" és „téves" pszi­chológia terméke.

A hibás vízióval összefüggésben – amit Polányi „gazdasági babonának" nevez – jelennek meg a vallással kapcsolatos hi­vatkozásai: a „hit" (különösképpen a „vak hit") és a „miszti­kus" a leggyakrabban előforduló kifejezések. így a laissez fairé, mint a „világi üdvözülés" „világi vallása" bírálódik«t nála. Hasonlóan kipellengérezi az arany standardot, mivel „sátáni crédójában" „hitté" és „meggyőződéssé" lett, „láthatatlan va­lósága" pedig elvezetett a „mennyország és a pokol közötti háborúhoz".

Még két további dimenzió létezik, mert ez az ütközet az egy­más ellen küzdő víziók között a jog, sőt még a természet ter­ritóriumain is folyik.

Imígyen, Polányi azért kritizálja a valóság konvencionális ví­zióját, mert az ragaszkodik jelenlétéhez a „törvények" megha­tározásánál. Azonban ezek nem „emberi törvények", állítja Po­lányi, hanem önmagára szabott „kereskedelmi törvények", amelyeket a klasszikus közgazdászok a „természet törvényeivé és ennélfogva isteni törvényekké" emeltek. Polányi ismételten azt állítja, hogy az ilyen törvényeket felelőtlenül felruházták a természet autoritásával – Ricardo olyan messzire ment, hogy azt állította, miszerint „a gravitáció törvénye sem bizonyosabb náluk".

Ez felveti a kérdést, vajon mire gondol Polányi, amikor a természetről ír. A nagy átalakulásban a természet a német romantikusok természetfelfogásához hasonlatos: természetesen nem egy erdei paradicsom, nem is mint példa, vagy mint szi­gorú tanító, hanem másféleképpen. Éppen úgy, ahogy a „na­turalizmus kísértette az ember tudományát", mondja Polányi, úgy hívta segítségül a közgazdasági gondolkodás (persze hi­básan!) a természetet mint igazolást. Ezt úgy tekintették és úgy fogadták el, mint a „zord realitás" természetét, amely a „kér­lelhetetlen törvények" folyománya. A „növényélettant" és a „dzsungel törvényeit" lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadták azok, akik igazolni akarták az alacsony béreket és a nyomort. Polányi észrevette veszélyét „a természet és az ember új integ­rációja" téves eszméjének.

A piaci rendszer igényt tartott arra, hogy a törvényekben és a természetben öltsön testet – és ez Polányi szerint tulajdon­képpen meg is valósult. Mindennek az lett a gyakorlati követ­kezménye, amit ma a globalizáció irányába való elmozdulás­nak nevezünk. A tulajdonképpen már világszerte létező „uni­verzalitást", „uniformitást" és „standardizáciőt" Polányi ismé­telten elítéli. Ebben a folyamatban „bolygónkat" – és ezzel együtt „az egész emberiséget", sőt „a még meg nem született generációkat" is (teszi hozzá következetesen Polányi) – „be­szőtte a pénzügyi háló".

VI.

Polányi akkor mutatkozik a leghatározottabbnak és legmetszőbbnek a kapitalizmust illető kulturális kritikájában, amikor a munka jelenségéről esik szó. Annak ellenére, hogy támogatja a „termelési folyamatot" – akkor, ha valaki nem kényszerből vesz benne részt -, nyilvánvalóan elfogadja a „fejlesztést" -, amennyiben az nem „vaktában" történik -, és kiáll „az egyén munkához való joga" és „munkahelyének biztonsága" mellett.

Ugyanis (vagy tudatosan, vagy pedig ösztönösen) egyre kö­zelebb kerül William Morris művészi ideáljához: a munka sze­mélyiséget gazdagító jutalmához. És mivel A nagy átalakulás a létező piacgazdasági rendszer perzselő vádirata, talán ezért is szenteli Polányi a munka utolsó oldalait (beleértve a források jegyzékét is) ennek a szinte egyedüli pozitív jelenségnek. Erről árulkodik a fejezet alcíme is: „Élvezet". Itt írja, hogy „a mun­kára általában nem a nyereség ösztönöz, de a reciprocitás, a megmérettetés, a munka öröme és a társadalmi helyeslés". És annak a víziónak az igazolására, miszerint egyszer majd ilyen­né válhat a munka, antropológusoktól kölcsönöz idézeteket. Az ő megfigyeléseik szerint, a törzsben élő népek „a pusztán szükségesnél jóval több" időt és munkát fordítanak „esztétikai célokra", amelyek „semmilyen kapcsolatban nincsenek a fizet­séggel". Nyilvánvalóan „más motivációs tényezők" játszanak közre ebben – írja Polányi. Ilyen motivációs tényezőkre már máshol is célzott a szövegben, mint például abban a kijelenté­sében, miszerint „a gazdasági motivációs tényezők önmaguk­ban sokkal kevésbé hatékonyak a legtöbb ember esetében, mint az érzelmi tényezők".

A fentiek fényében tehát sokkal kevésbé meglepő, hogy Po­lányi Károly életének későbbi szakaszában, érdeklődésének kö­zéppontjába egyre inkább az esztétika került, mint az emberi­ség alapvető szükséglete és legfőbb alkotó attribútuma. Ezt az érdeklődést szemlélteti Az eke és a toll című antológiája is.

[Bécs – Vancouver, 1994. november]

(Fordította: Török Zoltán)

Jegyzet

¹ A Karl Polányi Institute of Politicai Economy (Concordia University, Montreal, Kanada) és Karl Renner Institut (Bécs) támogatásával Bécs­ben megtartott Ötödik Nemzetközi Polányi Károly Konferencia (Bécs, 1994. november 10-13.) alkalmával, a 17-es munkacsoportban (A Polányiak és a költészet) elhangzott előadás szerkesztett változata.

Nincs jogunk ipszilonnal írni a nevét, ahogy a Jókaiét sincsen. Egyszerre tették ők azt le, visszavenni restelltek. Olvastam ugyan egy kuriózus adatot, hogy halála előtt valami családi okból visszavétette vele az öccse. De különben 1848-tól 1916-ig, amikor kilencvennyolc évesen meghalt, egyszer sem írta Görgeynek a nevét. Demokratái fügefaleveléhez ragasz­kodott, ezt respektálták is, senki sem írta másképp. Görgei Artúr: ez az ő történelmi neve.

Katonai értelemben nem bizonyítható, hogy – a világosi na­pig – harctéri árulást követett volna el. Aki volt, annak más a neve: 1848-ban forradalmi, 1849-ben ellenforradalmi kalandor.

Az ellenforradalmár admirális rezsimje az utóbbit, az ellen­forradalmár tábornokot avatta szentté. Szobrot állított neki, történetírása (Szekfű Gyula) költői szárnyakat kapott. Felvi­déki hadmenetét Xenophon tollára méltó anabázisnak látta, a világosi eseményt úgy summázta, hogy Görgei „egy pillanatra leborult hű lova nyakára". (A megható, Görgey Istvántól eredő mozzanatról megbízható, jelentőségéhez méltó értesülés nin­csen. De mutatja, minő melodramatikus és eredeti képalkotá­sokra képes a könnyekig elfogulatlan történettudomány.)

Ideje hát Görgei Artúr működését végigkövetni, saját em­lékiratait (Mein Leben und Wirken in Ungarn, Lipcse, 1852) le sem téve kezemből. Nem a cikk súlya, csak a hátborzon­gató tünet kívánja meg. Hogy miért, megmondom majd a vé­gén.

*

Megjelenik 1848 tavaszán a forradalmi Pesten egy harminc­éves fiatalember. Kilépett főhadnagy, amióta leszerelt, már jó két éve lézeng, Prágában kémiával foglalkozott, otthon, a Szepességen gazdálkodni próbált, Pesten az új minisztériu­mokban elszobázik, a honvédségbe századosnak veszik be, s mert tiszthiány van, hamarosan őrnagy. Csak németül tud, magyarul hétéves kora óta nem beszélt, most jön bele újra, a hazai viszonyokról – maga vallja később – fogalma sincs (forradalom, majd ellenforradalom tehát mindegy, csak vigye valami cél felé). De vele is a még eleven példa, a napóleoni pályaminta káprázata játszik, a francia Directoire első embe­rének, Barrasnak, a nagy protektornak pártfogásával a napó­leoni start. Itt is forradalom van, itt is van Barras, valami Kos­suth. Hogy hívja fel a figyelmét?

Csepel szigetén, mint önálló parancsnok, felakasztatja az ellenséges röplapok birtokában talált Zichy Ödön grófot (amit Szekfű, mint fellebbezési fórum, utólag majd főbe lövetésre enyhít). Nem a legdecensebb start, de azonnal híressé teszi (kivégeztetni később is szeret). Magyarországon még nem akasztottak grófot; ez aztán az igazi forradalmi tiszt! – és Kos­suth géniuszának, fájdalom, nem volt erős oldala az ember­ismeret. Perczelhez kerül, ott van Ozoránál, de parancsnokát a Honvédelmi Bizottmánynál írásban, durván denunciálja, füg­gelemsértésért Perczel hajszál híján főbe löveti, de Kossuth már meglelni vélte benne az emberét. Küldi is, már mint ez­redest, a nyugati határszélre, az öreg Móga altábornagy mel­lé, bizalmi embere gyanánt, hogy szemmel tartsa, megbízha­tó-e. Három hét múlva már Móga utóda, tábornok, a feldunai hadtest (s a belőle majd kifejlő magyar fősereg) parancsnoka. Addig fogadkozott és udvarolt Kossuthnak, amíg kezébe végül sereget adott. S most már neki van terve vele. Még nem tudja, hogy Kossuth annyival több, mint Barras, amennyivel ő keve­sebb, mint Napóleon.

Először tűzi ki maga elé a diktatúra célját. Egyelőre Kossuth legyen a diktátor, mindenféle civil bagázsi nélkül. Ő maga sze­mélyesen csak azért nem, mert – mint magának újra bevallja – „legzsengébb koromtól 1848 áprilisáig az ország határain kívül éltem, még kapcsolatom sem volt vele, szokásait, tör­vényeit stb. nem ismertem" (s ezt is németül írta). De csak miután a közelgő Windischgrätznek harc nélkül feladta az egész Dunántúlt, s Kossuth parancsa ellenére sem fogadott el a főváros előtt csatát – csak akkor veszi észre, hogy a forradalmi diktatúrából, Barasszal vagy Barras nyakára nőve, nem lesz semmi. A császáriak, úgy látszik, győztek, az év végén bevonultak Pestre, Kossuth pedig Debrecenbe tette át a maga, az országgyűlés és a Honvédelmi Bizottmány szék­helyét. Ő úgy írja majd, hogy „gyáván megszökött". Nincs már benne fantázia, horizontján túlkerült, maga pedig légüres tér­be. Hallatlan dühre gerjed, a forradalomból elég, másba kezd, mert már ideje.

Február ötödikén kiadja hírhedt váci proklamációját a Hon­védelmi Bizottmány ellen. Az első tiszti pronunciamiento. Win-dischgrátzék fel is figyelnek. „Mivel nem lehetetlen, hogy Görgei, tekintettel a Honvédelmi Bizottmánnyal való ellentétére, hajlandó lenne tárgyalni, herceg Jablonowsky vezérőrnagy er­re felhatalmazást kapott és egy irattervezetet adandó alka­lommal Görgei részére" (Der Winter-Feldzug 1848-1849 in Ungarn, Bécs, 1851., 209.0.). Ettől fogva környékezik is (Bis­marck később elképzelhetnek tartja, hogy megvásárolták) , de a megalomán fiatalembernek egyelőre hazai céljai vannak.

Tisztikarában már meg is szervezte a szúrós szemű, hall­gatag vezér misztikáját, saját tiszti juntáját, melyben az ő su­gallatára máris divat Kossuthra idétlen vicceket faragni, csakis a sorkatonaságban bízni, a honvédeket, sőt maga a „morális süllyedésben" élő nemzetet is lenézi (mindenféle külföldi lé­giókról nem is szólva), a Kossuth javasolta partizánháborútól (Parteigängerkrieg) undorodni, valami osztrák mintájú szoldateszka vezérletével masírozó hadseregről beszélni. Kossuth, noha unszolták, sem ekkor, sem máskor nem állítja felfede­zettjét hadbíróság elé, mert az ügyet, a hadsereg egységét félti. Különben sem Robespierre ő, „csak" Danton és Carnot. Mindvégig szinte apásán beszél vele, Görgei pedig szemtől szembe sosem tiszteletlen; Aradon majd a diktatúrát is csak levélben meri kérni. Azt ugyan nem tudja, kicsoda Kossuth s hogy óriással beszél, aminthogy mindvégig azzal sincs tisz­tában, miféle roppant történelmi szituációba csöppent – de mindenesetre tudja, hogy Kossuth csaknem húsz évvel idő­sebb nála, s hogy mindenét neki köszönheti. Csak emlék­irataiban szabadul el a feneketlen gyűlölet: „Kossuth úr", aki „gyáva", aki „nagyszájú", aki „méltatlan a nemzet hálájára", aki „nincs az ő [mármint a Görgei] morális nívóján", hogy csak az enyhébbjét fordítsam német szövegből magyarra.

Ez sistergett benne, már amikor Vácról a Felvidékre indult. A nagy „anabázís" haditerve nem az övé, hanem Bayer ezre­desé, a nemrég még osztrák vezérkari tiszté, majd bécsi hír­lapíróé, Bajor Gizi nagyapjáé, akit Görgei az emlékiratok két kötetében sosem nevez meg, csak „vezérkarom főnökeként" emlegeti.

Lőcsén tisztjeinek táncvigalmat rendez – soirée dansante, ahogy írta -, de közben egy mellékszobában azon tűnődik, „nem lett volna-e jobb nem olyan messze mennie, ahonnan nincs már visszaút", s „a mérges váci proklamáció helyett nem lett volna-e jobb önkéntes fegyverletételre felszólítania a feldunai hadtestet". S szorongva várja Guyon futárát a Branyiszkó felől. Mert ezalatt, amíg éjjel ezen töpreng, tőle húsz-valahány kilométernyire, felülről jövő gyilkos tűzben kapaszkod­va kanyarról kanyarra honvédéi élén a fagyott havon, Guyon megmássza és beveszi a branyiszkói hágót, a szabadságharc egyik legszebb győzelmét aratja, megnyitva a feldunai hadtest útját az egyesülésre Klapkával s Eperjes, Kassa felé, le az Alföldre, a diadalmas tavaszi hadjárat lehetősége elé.

Guyont tehát gyűlöli. „Helyén van a szíve, de az esze nem". Vádolgatja még hazaárulással is, noha Guyon róla jelentette ki, hogy „áruló alatt nem hajlandó szolgálni". Gyűlöli a kossuthista Nagysándor tábornokot is, s fél is tőle, mert egy Kos­suth elleni világos célzására – „megszabadítaná a hazát, aki Pompeius ellenében Ceaser szerepére vállalkoznék". Gyűlöli Bemet s a „hasonló elemeket", távol kellene tartani a hadse­regtől Guyont, Perczeit – s a legsürgősebben a „tébolydába való" öreg Dembinskit, akinek fővezéri helyére pályázik. Erre oka is van.

Nem minden lengyel olyan hadvezér, mint Bem. Dembinski határozottan balkezes (és Görgei azért külön is gyűlöli, hogy vétójával megmentett egy honvédtisztet, akit főbe akart lö­vetni). A második, a tiszafüredi pronunciamiento sikerült is, a haditanács Dembinski ellen volt, Kossuth odasiesett, letette.

A fősereg élén Görgei a fényes tavaszi hadjáratra indul, melynek dicsőségét görcsösen fűzik nevéhez, holott haditer­ve, beleértve isaszegi csúcspontját is, Görgei szerint is a Klapkáé (előzőleg egy kicsit még a Vetteré is, akiről azonban Görgei hallgat), személyes harctéri szerepe pedig szóra alig érdemes. Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló: egytől egyig a Damjanich, Gáspár, Klapka, Aulich – s részint a Pöltenberg, Leiningen – dicsősége mind. Szolnoknál nem volt jelen. „A hatvani csata ideje alatt szándékosan gyöngyösi főhadiszállásomon tartózkodtam, messze a csatatértől, hogy helyettesemet a 7. hadtest élén (a hatvani győző, Gáspár tá­bornok nevét nem említi) önálló parancsnokként való bemu­tatkozásakor működésében ne zavarjam." Tápióbicskénél és Isaszegnél a csatatér peremén cirkál, Damjanich, Klapka, Au­lich között érdeklődve ide-oda lovagol. Nagysallónál „a harc vezetésében személyesen akartam részt venni, de csak ab­ban az esetben, ha határozottan kedvezőtlen fordulatot venne, s épp hogy akkor lehetőleg hamar kéznél lehessek, főhadi­szállásomat nem hagyhattam el, mert a harc menetét a magas lévai várromról jobban megfigyelhettem, mint bármely közelibb pontról közvetlenül tehettem volna".

S ezek már a Függetlenségi Nyilatkozat napjai. Nem igaz, hogy a tervvel, mikor Kossuth a tábornokokkal udvariasságból közölte, nyíltan szembefordult. Megtehette volna, mint Gáspár tábornok: nem ért egyet, leteszi a szolgálatot. Görgei – tanú­sítja Klapka is – kétértelműén viselkedett. A hadügyminiszter­séget épp az új kormányban fogadta el, sőt egy proklamációban „európai harcról" beszélt. („Európa szabadságát" később aztán mindig gúnyos idézőjelbe tette.)

Világtörténelmi kilátás nyílt meg. Az ország földjén – az izo­lált gyulafehérvári, temesvári, budai várőrséget kivéve – nem állt többé ellenség. Üldözni kell hát, nekimenni Bécsnek, fel­lobbantani a bécsi forradalom parazsát, bevinni a szabad­ságharcot Európa szívébe, mielőtt még felfejlődnék a közelgő cári segélyhaderő. Görgei is így gondolta – de csak Bécs ka­pujáig. Emlékiratai elárulják: ott meg akart állni, Bécs és Debrecen közt kompromisszumot közvetíteni, s ha Debrecen okoskodik, katonai államcsínnyel (Martial-Staatsstreic) kény­szeríteni (ami persze már az ő diktatúrája lenne).

De Budavárát előbb mindenki fel akarta szabadítani, bár ennek semmi értelme nem volt, pláne hogy Görgei a hadmű­veletet rosszul számította ki. Azt hitte, egy roham elég lesz, de komoly ostromra kellett berendezkednie, s ezt a tizenhét napos késedelem szerinte is végzetesnek bizonyult. Azalatt összeszedte magát, s az új fővezér, Haynau alatt offenzívára készült nyugati határunkon a vert császári haderő, az ország szélein, északon és keleten pedig megjelentek az intervenciós csapatok.

A budai várfalon Nagysándor tábornok volt az első, de Gör­gei hadijelentése nem említette meg. Görgei viszont a legna­gyobb rendjelet kapta s altábornagyi előléptetést. Gúnyosan utasította vissza mind a kettőt. Az egyiket ázzál, hogy nem érdemelte meg, csak távcsővel, a Svábhegyről nézte az ost­romot. A másikat azzal, hogy az altábornagyság „nem köztár­sasági rendfokozat" – vagyis ezzel a pózzal a Szemere-kor­mány republikanizmusának mutatva undorral fügét.

Hanem mert látta, hogy most már cselekednie kell, sietett Debrecenbe, bizalmas megbeszélésre az ottani békepárttal. De mikor expozéja során odaért, hogy az ő célja, most elő­ször végre nyíltan kimondva, nem más, mint katonai ellen­forradalom (emlékirataiban szó szerint Militär-Contre-Revolution) – akkor már elborzadtak Görgeitől a mégiscsak reform­kori s márciusi előéletű békepárti képviselők. Kiáltásaik -„nem kell haduralom!" (az emlékiratokban: keine Säbel herrschaft!) – Görgei torkára forrasztották a szót. „Az értekezletre jóreménnyel jöttem, csalódottan távoztam." Megvallja: ekkor határozza el, hogy céljai kivált hátsó gondolatait ezután el­hallgatja mindenki elől. Eddig arra unszolta meghitt tisztjeit, választassák magukat képviselővé; most már erről is letesz.

Június 20-án Kossuthnak büszke levelet ír: ő nem a kor­mányért harcol, máskülönben máris letenné a fegyvert. Még erre sem csukják le, hanem három leendő vértanúból, Csányi László miniszterből (neki atyai protektorából), Aulich Lajos tá­bornokból, Kiss Ernő altábornagyból álló küldöttséget menesz­tenek hozzá Komárom alá: vonuljon le a Tiszához. Rá is áll, mert mást már nem tehet, de előbb megvívja Komárom alatt július 2-án az ácsi csatát: az első és utolsó nagy csatát, me­lyet maga vezet, melyben huszárok élén maga rohamoz, fején kardvágást is kap, s amelyet homéroszi színekkel fest Szekfű Gyula. Csakugyan, mivel feltűnő forgós csákóban, tábornoki piros díszben dobja magát a tusába, feltehető, hogy – miután minden útját előrekesztve látja – ezúttal, ez egyszer bőszen a halált keresi. Mert már retteg is.

Még egy hónapja sincs, hogy Haynau, az új császári főve­zér báró Mednyászky László honvéd őrnagynak, épp Görgei hajdani bécsi testőr-pajtásának felakasztásával ő mutatta be Pozsonyban programját, melyet a volt császári tisztek irányá­ban követni fog. Kossuth és Klapka sürgette is Görgeit, váltsa be saját régibb dörgedelmes fenyegetését: egy hadifogoly ma­gyar haláláért három hadifogoly osztrákét! Meg amivel Hentzit, Budavára parancsnokát Pest bombázásáért fenyegette: hogy kardélre hányatja a budai Vár őrségét. E retorziókkal Görgei nem élt, pedig akasztani, főbe lövetni máskülönben szeretett. Ő is a Mednyánszky kategóriájába tartozik, mint volt császári tiszt. S most gyászosan ismétli seregével a felvidéki hadme­netet: Arad felé, Világos felé.

Útközben cári erőktől hol kikap, hol meg parlamentereikkel tárgyalgat, barátkozik. Tisztjei sűrűn lemaradoznak, mert sejtik a közelgő kapitulációt, s hadifogsághoz, bitóhoz, várfogság­hoz nincs kedvük. Ő, akinek Világosnál is az lesz rövidesen a gondja, hogy ne csürhét, hanem értéket, hadsereget adjon át, befogatja és főbe löveti őket, pedig egy ifjú honvédszáza­dosért édesanyja is könyörög. Az ítéleteket, amelyeket Görgei megerősít, az ő régi, hű főhadbírája hozza. Remellay Gusztáv őrnagy, a kedvelt reformkori beszélyíró, aki Josefstadtból sza­badulva majd börtön-besúgói érdemekre hivatkozik, úgy kap újságírói működési engedélyt. (Még júniusban is saját lapot tervezett Görgei; ki tudja, milyen terve lehetett? Kiszemelt szerkesztője Kecskeméthy Aurél: Világos után rögtön cenzor és rendőrbiztos Bécsben, később kétségkívül fényes tollú tár­caíró, Széchenyi döblingi famulusa.) S most: Nyíradony, két héttel Világos előtt.

Itt állít be Görgeihez Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter, hogy illetékesen vegyék át tőle (nem sikerült) az oroszokkal való érintkezést. A felfuvalkodott fiatal­ember csak másnap, Vámospércsen fogadja, ott is elszobáztatja és „fenyítésül" – így írja – teszi ki őket a köréjük gyűlő tisztek kaján megjegyzéseinek. Másnap vívja meg és veszti el a tízszeres orosz túlerővel szemben hadtestének utolsó e­lőtti csatáját Debrecennél Nagysándor tábornok. Odahallik a csatazaj, de Görgei a fősereggel nem siet segítségére. „Izzad most Nagysándor. Estére ötezerrel kevesebben leszünk." Ennyire szorítkozik – és mártírhalála után mindössze két évvel oldalakon keresztül mocskolja nyomtatásban az aradi vérta­nút.

– Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom, ő nem hitt nekem – szólt Nagysándor a siralomházban a paphoz. (A bu­dai ostrom alatt, amikor már sűrű volt a szóbeszéd, kérte a tábornok Kossuthot, hogy figyeltesse Görgeit. Ahogy Görgeivel figyeltette még az ősszel Mógát.)

S két hős párbeszéde a kivégzésre induló csoportban:

Nagysándor: Ugye mondtam, hogy akasztófára vezet ben­nünket Görgei?

Damjanich: Nem akartam hinni, de most már látom, ba­rátom.

A siralomházban Damjanichot csak Kossuth sorsa érdekel­te. – Csak legalább őt tudnám biztonságban! – mondta a pap­nak. S hozzátette: „Csak lábamat ne törtem volna! Most nem ezen a helyen találkoznánk!"

Ami valószínű.

Diktátori felhatalmazása birtokában Görgei kiáltványt adott ki. Első mondata kitörő diadalordítás: „Az ideiglenes kormány nincs többé!" Ha a végpillanatban érte is el, de elérte. Tovább pedig nem is érdekelte az ügy.

Csak azon mérgelődött, hogy diktatúrája érvénybe lépését csak este kilenc órára tűzte ki s előtte elutazott a joggal gya­nakvó Kossuth; tehát kisiklott a kezéből, tábornokokkal, mi­niszterekkel, a sereghez csatlakozott kiválóságokkal együtt az ellenségnek nem szolgáltathatja ki. Legalább a legértékesebb hadizsákmányt, a koronát és a koronázási jelvényeket szeret­te volna az ellenség számára biztosítani, el is küldött értük, s valódi dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy Szemere „jogtalanul" magával vitte őket, nehogy – ami nyilvánvaló sor­suk lett volna – „jogos" Habsburg-tulajdonba visszakerülje­nek.

A kicsikart diktátori felhatalmazáshoz mellékelt kossuthi kí­sérőlevélben különben (emlékirataiban Görgei ezt közzé sem tette) egyéb kellemetlenségek is foglaltattak. Túl azon, hogy „igen különös dolog, hogy valaki magát kandidálja kormány­nak" s hogy „a 18-ik brumaire-eket nemigen kedvező esemé­nyeknek tartom a szabadság érdekében", két súlyos figyel­meztetést intézett Görgeihez Kossuth: „Én árulásnak tarta­nám, ha minden okszerű lehetőség meg nem kíséreltetnék a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és szá­mára bocsátkoznék alkudozásokba."

Most lett csak Görgei bizonyítottan s betű szerint is áruló: mert e gyászos brumaire 18., e már-már posztumusz katonai hatalomátvétel után elkövette mind a kettőt. (Kormányt, or­szággyűlést katonailag likvidálni: ez egyébként már korábban is felmerült. E pótlólagos brumaire 18. már csak e kettős bűn, e Kossuth-megjelölte kettős árulás elkövetésére adott Görge-inek alkalmat.)

Nem kísérelt meg minden lehetőséget. Klapka már rég meg­mondta neki, hogy ki lehet húzni a dolgot tavaszig. Harminc­ezres sereg élén állt, s az ellenfél hadicselre gyanakodott: a világosi síkon a legutolsó percben elébe lovagló cári tiszt meg is kérdezte, valóban komoly szándéka-e a kapituláció. Továb­bá az áttörést is meg lehetett volna, Görgei szerint is, török területre Radnán és Lippán keresztül kísérelni – ezt azonban nem engedte meg neki „nemzeti jellemünk". (Kossuthnak, Bemnek, megannyi hősnek megengedte.)

Alkudozás? Ez pedig egyáltalán nem volt, még a hadsereg részéről, nevében és számára sem. Feltétel nélküli megadás volt, mindössze a cár nagylelkűségére apellálva a nemzet és „kiváltképp a hadsereg volt osztrák tisztjei érdekében – kivéve saját személyemet". Zseniálisan hívta fel magára a figyelmet. Volt továbbá az a kérelem, hogy a cári fősereg szigetelje el szorosan az osztrákoktól a magyart, aminek tökéletes keresz­tülvitele érdekében Görgei közli pontos menetdiszpozícióit, hogy a körülzárás hermetikus lehessen.

Azokról a magas elvi szempontokról sem volt szó, amelyek­nek emlegetésével nemcsak Görgei próbálkozott utólag meg, hanem amelyekkel ideig-óráig a magyar közvélemény is úgy-ahogy vigasztalódott, még a meggyűlölt Görgeinek is javára írogatván, hogy legalább nem a császáriak, a rajtunk erőt ven­ni mindvégig képtelen császáriak előtt tette le a fegyvert. Ez jót tehetett a nemzeti önérzetnek, de Görgei megítélésén nem változtatott. Arad, Világos megítélésén sem.

Ő csak egy valóban súlyos, kétségkívül drámai szituációban találta magát: előtte a cári fősereg, mögötte, fél lábbal már-már Aradon az osztrák, élén pláne Haynauval, akinek a volt császári tisztekkel követendő eljárás dolgában igen határozott nézetei vannak. Némi mentség, haladék, halovány remény csak a másik fél előtti megadástól várható. Tudták ezt jól a haditanács tagjai is, akik Görgei indítványára ezt a kapitulációt szavazták meg, s akik különben is az állandó Görgei-misztikában, ezúttal abban a hosszú hetek óta tartó misztifikációban éltek, hogy Görgeinek isten tudja, milyen titkai, bizalmas meg­állapodása vannak az oroszokkal. Maga Görgei sosem mon­dott ilyet, nem is mondhatott, csak éppen hallgatott, s éppen hallgatagságával kreált maga körül mindig misztikát.

így került sor arra, ami példátlan a világtörténelemben: hogy egy hadvezér maga keríttesse be, zárassa körül, ejtse hadi­fogságba egész hadseregét. Minden tisztjére, katonájára vi­gyázva, ellen ne állhasson, meg ne szökhessen, meg ne me­nekülhessen egy is. Kivégzéseivel ezt már útközben elkezdte, amíg ide levonult. Ellentétben a Szekfű-féle melodrámával (sírva is Görgeit éltető honvédek, lovaikat agyonlövő huszá­rok, „hű lova nyakára leboruló" Görgei), a kihirdetett kapitulá­ció ellen a táborban – ha magának Görgeinek hinni lehet – még így is zendülés ütött ki, úgyhogy Görgeinek végig kellett nyargalnia az alakulatok előtt, minden ellenállási vagy szökési kísérlet esetére kérlelhetetlen terrorral fenyegetőzve, miköz­ben, mint jó fél század múlva mondta el, élete is veszélyben forgott. (Mellékesen: Klapka terrorja majd Komáromban nem a kapitulálás ellenzőinek, hanem a kapitulálás híveinek szólt. Meg is mentette mind a húszezer emberét – s hazafiúi és katonai becsületét.)

Amikor gróf Rüdiger, a cár lovassági tábornoka szemlét tar­tott a fegyvertelen hadsereg felett, Görgei teljes szakmai elég­tétellel állapította meg: huszárkardok a nyeregkápákon, hon­védpuskák gúlákban, lövegek szorosan összetolva tüzérek nélkül, zászlók a sorok előtt a földön. Előírás szerint, minden rendben.

A volt osztrák tisztekkel csak Sarkadig kísérték együtt: on­nan azok – „saját személyem kivételével" – elindultak a bitó, a puskacső, a várbörtön, pedig … kegyelem, Klagenfurt, er­kölcsi halál és kettő híján százéves fizikai lét felé.

Erkölcsi halál? Nagyváradon már az volt, végleges.

Aradig a nemzet legnagyobb erőfeszítését rongálta, ott és Világosnál már elkövette a Kossuth által megjelölt kettős áru­lást – de amire Nagyváradon vetemedett, azt már másképp, az ellenséghez való nyílt átpártolásnak hívják.

Az ellenséges fővezér felszólítására a még magyar kézen lévő s ellenálló várak parancsnokainak leveleket írt, amelyeket parlamenterként cári tisztek kézbesítettek, s amelyekben saját példájának követésére agitálta a még fegyverben álló tábor­nokokat. Minősítették ezt már úgy is, hogy katona és férfi mé­lyebbre már nem süllyedhetett. De az átpártolás konstatálásával is beérhetem. Két év múlva emlékiratokat ad ki; ezekről a levelekről hallgat.

Legelképesztőbb az a levél, melyet Damjanichnak, lábtöré­se óta Arad várparancsnokának ír. Fogalma sincs a darabról, melyben főszerepet kapott, érzéke sincs hozzá. Csak a ma­gyar kormányt szapulja, dühtől fuldoklik, kicsinyesen csak sa­ját sérelmeit hánytorgatja a formális főparancsnoki kinevezés körül. De levele hatott. Példáját Damjanich csakugyan követ­te: abból a várból vitték akasztani, amelynek egy hónappal és tíz nappal azelőtt parancsnoka volt. Klapkának Komáromba Görgei óvatosabban írt: defetista levelében csak „rábízta", mi­lyen döntésre szánja rá magát. Ezzel felsült: Klapka tudta, hogy döntsön.

Augusztus 15-én hozták be Nagyváradra, Paszkevics herceg még aznap közölte vele, hogy kegyelemre terjesztette fel a cár­nak. Nyolc nap múlva megjött a kegyelem, azzal, hogy a cárevics az osztrák császárnál is közbenjárt kegyelemért, s ha nem járna sikerrel, Oroszországba viszik. A hírhozó tiszt elkérte kard­ját és közölte az utasítást, hogy öltözzék át civilbe. Augusztus 26-i aradi dátummal, Haynau aláírásával megjött a császári ke­gyelem is, másnapi kelettel a rendelkezés, hogy Klagenfurtba szállítják. Az utazás előtti estén Paszkevics herceg újra fogadta, hogy az előzőleg kifizetett háromszáz arany félimperiálon kívül még ötszázat személyesen adjon át neki. Ezt a jelenetet nem engedte el neki a herceg, s az összeggel Görgei, ha már idáig jutott, nyomtatásban el is számolt. Klagenfurtba – a közvetlen magyarországi utat nagy ívben elkerülve – Krakkón és Bécsen át kísérte, Görgei teljes megelégedésére, egy Andrássy Norbert nevű osztrák őrnagy. Visszaérkezett, rövid és kalandos közjáték után a meghitt német nyelvterületre…

Jó félév múlva ott már a korszak névadójával, Bach minisz­terrel barátkozott és épp Budavára bevételének első évfordu­lóján, 1850. május 21-én írt a „közös haza", az „általam oly soká ellenségesen hátráltatott nagy eszme", vagyis „a szabad, egységes Ausztria" megvalósítójának hipokrita felségfolya­modványt azoknak érdekében, akik a „világosi tett" érdemét éppoly joggal tulajdoníthatják maguknak, akár maga. Bécs felé elhencegett Világossal, hazafelé pedig egyúttal mosako­dott: nem az egyetlen tettes, bűntársai voltak – azaz az általa vezetett és szuggerált s ezen rajtavesztett bátor hazafiakat próbálta bemocskolni.

Ezalatt Magyarországon rémuralom volt, külföldön bujdosók és hősi konspirálás, világszerte undor. Érzett-e Görgei Artúr Klagenfurtban valamit, ha a kivégzett tábornokokra, egytől egyig közeli ismerőseire, vagy épp az ősz Csányi László bi­tójára, a maga módján valóban tisztelt patrónusáéra gondolt?

Sosem értettem, miért okoskodott, miért feküdt neki emlék­iratoknak, egyáltalán miért élt, miért nem lett öngyilkos Világos után. Hiszen – a morális részről nem is szólva most – még a kalandornak is látnia kellett, hogy nincs tovább, hogy mind­két útja örökre zsákutcába torkollt, hogy Világosnál úgy is meghalt, hasznavehetetlen az ellenség számára is, nincs mi­ért tovább élnie. Túlspekulálta magát, vége. De a kalandor épp azért kalandor, hogy ezt se lássa be, s abban a meg­győződésben, hogy megalomániájának ércfedezete van, to­vább állja a szobrát.

Szorítottam már olyan kezet, amely – ha véletlenül is – szo­rította a Görgeiét .. Századunk legelején az ifjú Hatvány Lajos egyszer társaságban Görgeivel vacsorázott együtt. Hatvány öreg mesterénél volt a vacsora, Görgei megrögzött tisztelőjé­nél, annál a Gyulai Pálnál, aki pedig Vörösmarty életírója volt: azé a Vörösmartyé, aki Világos után a magyar költészet leg­nagyobb átkát mondta ki Görgeire. Az első, ami Hatvanynak feltűnt, Görgei németes kiejtése volt: hogy mindig á-nak ejtette az a-t, „ami beszédének olyan közöshadseregbeli tisztzamatot adott". Idézem hát tovább, ha szakadozottan is. Egyszerre így szólt Görgei:

– A szememben, abban van valami. Hogy hívták azt a né­met filozófust, aki beszélt arról az emberfajtáról … arról az új emberfajtáról?

Hosszas tanakodás után kisült, hogy Nietzschéről van szó, s Görgei az Übermenschre gondol (….).

– Hát Übermensch szemem van nekem.

– No, no, Artúr – szólt közbe Gyulai.

– Hát miért ne mondjam, ha egyszer úgy van, akire ráné­zek, abban megfagy a vér. (…) Amikor Világoson elhatároz­tam, hogy leteszem a fegyvert, azt mondom Pista öcsémnek: „Most körülmegyek a táborban és megmondom a fiúknak, pucolják a fegyvert, hogy tisztán adjuk át az oroszoknak". Pis­ta könyörgött, hogy ne tegyem, mert lelőnek. Erre azt mond­tam neki, hogy akire ránézek, az meg se moccan. Aztán ki­mentem, körüljártam a tábort. (…) Megálltam az egyes cso­portok előtt és kiadtam a parancsot. (…) Egyszer, amint az egyik csoportot épp el akarom hagyni, látom, hogy az egyik legény rámemeli a puskát. Nem szóltam semmit, csak mere­ven néztem rá. A legény nem állta ki a nézésem, rögtön úgy tett, mint aki pucolja a fegyvert. Hát aki így tud nézni, nem Übermensch az?

Életéből akkor még vagy másfél évtized hátra volt, úgy nyolcvanhárom éves lehetett. De még mindig ugyanaz a har­minc-harmincegy éves „Übermensch", lelkének végzetes mé­telye, ugyanaz a megalománia. Diagnosztizálható akár orvo­silag, amint harminckét-harminchárom éves korában írt az em­lékirataiból is – a memoárirodalom legvisszataszítóbb darab­jából – ez a két szólam szinte oldalanként kisüvít: Oberbefehlhaber… Die von mir befehligte Armee… „Főparnacsnok" és „az általam vezényelt hadsereg". Hiszen nem is volt nor­mális. Ép elmével, ép húrozású lélekkel Világost, gyilkos ke­gyelmet, aradi tizenhármat nem lehetett volna túlélni.

Akire ránézett, abban megfagyott a vér. Fagyhatott is, mert kegyetlen is volt. Főleg pedig misztikája, szuggesztiója volt, átható, szúrós tekintete, kellékei, amelyekkel hipnotizálta kor­társainak gyengébb lelkeit és karaktereit, s amelyeket" az ifjú Hatvány akkor még nem ismerhetett fel lényegük szerint, mert még várattak magukra századunk nagyobb hatásfokú és na­gyobb hatósugarú übermenschei. Kegyetlenség, gátlástalan­ság, megalománia, szuggesztivitás, sok minden volt benne együtt. De csak vicinális léptékben, akármennyit ártott is. So­kan átláttak rajta, s bár katonasággal rendelkezett, a valódi nagysággal, Kossuthtal szemközt mindig meggörbedt, csak háta mögött mert vicsorgatni rá, elbánni vele pedig csak leg­végül, akkor is csak az ellenséges hátvéddel, mint később Franciaország géniuszával Pétain. Szoldateszkára is próbált támaszkodni, ötvözetében ez uralkodó hajlam is volt – de a diktatúrát, ellenforradalmár tábornokok klasszikus célját ké­sőn, egy nagy korszak és hőseposz végpillanatában érte el.

Démoninak mutatta magát, s szuggesztióját egy ellenforradal­mi rendszer próbálta századunkban, a maga huszonöt esz­tendejében feltámasztani.

S bármily különös, most mintha egy forradalmi rendszerben próbálkoznának meg hasonló kísérlettel újra.

Ezért volt szükséges ma Görgei Artúr alakját megmutatni, működését végigkövetni, foszladozó ködtestét a tények csont­vázára bontani.

Kérem, hagyják abba. Mármint a rozoga Görgei-kultuszt, az egész „Görgei-kérdést", a többi álkérdéssel együtt.

Minden historizálás politikai, a történelemnek máskülönben értelme, tanulsága sem volna. A legpolitikaibb, szomorúan legpolitikaibb historizálás, a történelem ordítóan retrográd ideo­lógiai spekulációk céljára való felhasználása épp abban a hu­szonöt évben feküdte meg s mérgezte el egész közéletünket, amikor a hivatalos Görgei-kultusz, melynek egy-két jellemző­jét fentebb idéztem is, bizonyos spekulációknak egyik legál­landóbb eleme volt. Tótágast állt abban az időben, abban az ideológiában, azokban a spekulációkban az egész magyar tör­ténelem, azt kell tehát szilárdan talpára állítanunk, megfelelő­en az ország szerkezetének is: annak a társadalmi rendnek, amely már nem szorult rá, hogy hamis történelmi konstrukci­ókkal támasszák meg.

Ha visszanosztalgiáznak rá az objektivitás jelszavával bizo­nyos újabb Horthy-, Bethlen-, Tisza-ábrázolások – ez már lég­üres térben történik. Abban lebeg a fentebbiekben érintett Görgei-apológia is, jeléül annak, hogy a jelenség már továbbharapódzik, mélyebbre, a múlt századba is. Jelentősége nincs, de fel kell figyelni rá, még mielőtt Rákóczit is Rákosihoz hasonlítanák és történelmünk minden labancában sötét kuru­cok áldozatát javasolnák tisztelnünk.