Ment-e világ elébb? – vagy: Van-e végül is haladás?

A társadalomelmélet vissza-visszatérő kérdése: vajon értelmezhető-e a történelem egyfajta haladásként, az egymást követő korok mennyiben tekinthetők magasabb rendű társadalomalakulatok sorozatának. A szerzők vizsgálják a technikai fejlődés szerepét, és ennek kapcsolatát a társadalmi viszonyok átalakulásával.

A haladás fogalma védekező mechanizmusként működik, hogy eltakarja előlünk a jövő rémképeit."

(Irulan hercegnő: Muad-Dib összegyűjtött írásai. Frank Herbert: A Dűne)

Mit jelent az, hogy haladás? Van-e egyáltalán, s ha van, mit nevezhetünk annak? Miután a polgári társadalmakat néhány évszázadon át a haladás pátosza vitte előre, s miután az ál­lamszocializmus évtizedeiben a haladó-retrográd ellentétpár képviselte a mennyei és sátáni, Ormuzd és Ahrimán örök ket­tősét, bekövetkezett a várni-lehetett fordulat: az utóbbi évek­ben inkább a haladás tagadása a szellemi divat, összefüg­gésben a „baloldali" gondolkodás hullámvölgyével is, hiszen a „haladás"-eszmény a humanizmus, a lehetőségek egyenlőségének követelése és az antisovinizmus mellett mindig is a „baloldaliság" legfőbb kritériumai közé tarto­zott.

Persze a „haladás"-eszmény erejét bizonyítja, hogy a haladás megkérdőjelezése nem jelenti értékvoltának tagadását: még akik azt állítják is, hogy nincs, nem lehetséges a történelemben lényegi haladás, azok is olyan módon teszik ezt, mintha azt mondanák: „sajnos, nem lehetséges". A haladás-eszmény tehát azok közé a kudarcokat szenvedett európai célok, gondolatok közé sorolható (keresztény szereteteszmény, a népek testvéri­sége, szocialista közösségi társadalom), amelyek ugyan nem váltak a korábbi reményeknek megfelelő, mindent uraló való­sággá, de nem is lehetett őket eltüntetni az emberi vágyak, értékesnek látott célok, elvek közül.

A haladás-eszmény válsága azonban arra mindenképpen jó, hogy újragondolásra késztet: mi nevezhető egyáltalán ha­ladásnak? A haladás mámora a 19-20. században elsősorban a technikai fejlődésen (a marxista dogmatikában: a termelő­eszközök fejlődésén) alapult. Ezen alapult az a hit is, hogy a technikai fejlődés automatikusan hozza magával a társadalmi fejlődést is (amit az említett dogmatikában jól kifejezett a ter­melőeszközök és termelőerők fogalmának összecsúsztatása: mivel az utóbbiba az ember is beleértendő, feltételezték, hogy a technikai haladás eleve együttjár az ember fejlődésével.) A technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét, s elehetőségek tá­gulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető -, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni, másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladás-ellenes lehet), mint bármely más fétis.

Még problematikusabb a haladás mibenléte a politikában. Számos politikai irányzat igyekezett magát a haladás letéte­ményeseként elfogadtatni, kihasználva a haladás-eszmény ér­téktartalmait. Lényegében minden új vagy új célokat megtes­tesítő erő felléphet a haladás nevében; ha az embereknek elegük van a korábbiakból, a „haladást" annak leváltása jelenti számukra. Ekként ellenzéki helyzetből a legkonzervatívabb erők is mint a haladás megtestesítői léphetnek föl. A „haladás" többnyire olyan ideológiának bizonyul, ami a hatalomátvételi szándék leple csupán (s nem csodálható, hogy a „haladó erők" uralma alatt szerzett tapasztalatok a haladás lehetősége iránti szkepszisbe torkollnak). Mindenképpen el kell tehát va­lahogyan különítenünk a haladás fogalmát a változásétól, ám ez korántsem könnyű feladat. Hiszen éppen annak meghatá­rozása nehéz, hogy milyen alapon nevezhetünk egyes, válto­zásokat haladóknak, másokat pedig nem; feltéve, hogy elfo­gadjuk azt – a vallásos finalizmussal szembenálló – tételt,1 hogy a történelem nem egyenes vonalú, előre meghatáro­zott út, hanem különféle erők bonyolult összjátékának eredője.

Ha ugyanis ezt az elvet elfogadjuk, akkor eleve nem lehet haladó rendszerekről beszélni. (A sztálini politikai és társada­lomszervezési képződmény – ismeretes módon – önmagát új, haladó „rendszerként" igyekezett elfogadtatni, az általa meg­döntött, illetve vele szembenálló „reakciós rendszerekkel" szemben. Ez a felfogás feltételezi, hogy 1. a társadalom egy­séges zárt rendszer, mely 2. pusztán politikai erőátrendezés­sel – meghatározott „politikai rendszerré" változtatással – el­zárható a világ többi részének hatásaitól és leválasztható ön­nön múltjáról, ráadásul 3. egyetlen erőközpont befolyása alatt, az ezen erőközpont meghatározta irányba mozog. A há­rom feltétel közül egyik sem érvényes a társadalomra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a sztálini elképzelések a blanquista-leninista élcsapat-felfogásra épülnek, sőt találhatnak hivat­kozási alapokat a marxi forradalom felfogásban is, amire ké­sőbb még kitérünk.) Ha abból indulunk ki, hogy a haladás (= az emberi lehetőségek bővülése) különféle erők küzdelmének eredménye, a haladás bizonyosan nem köthető semmilyen rendszerhez: a rendszerek fennmaradni igyekeznek, a változ­tatás – legyen „haladó" vagy „nem-haladó" – mindig egyes elemekből indul ki. Mihelyt egy elem rendszerszervező erővé válik, még akkor is alapvetően a rendszer fenntartásában ér­dekelt, ha ún. dinamikus rendszerről van szó: a rendszer ha­ladása (= a létfeltételek lehetőségeinek bővülése) nem nélkü­lözheti a rendszert összetartó erőktől független, azokhoz ké­pest külső elemek hatását. (Megengedve, hogy ezek a rendszer-összetartó mechanizmusaihoz képest külső erők elhe­lyezkedhetnek a rendszer belsejében is, sőt, olykor maga a rendszer, illetve ennek összetartó mechanizmusai is viselked­hetnek ilyen független, haladás-indukáló erőként, de csak ak­kor, amikor maguk is hangsúlyozottan a társadalom rész-ele­meként lépnek fel, például más elemek kihívására reagálva).2 Amikor egy (politikai) rendszer önmagát mint rendszert hala­dónak nyilvánítja, bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ennek az ellenkezője fog bekövetkezni: a rendszer ön­fenntartó mechanizmusai a valóságos haladás fékeivé válnak.

Egyelőre úgy tűnik, egyszerűbb az indirekt meghatározás: mi nem tekinthető haladásnak? Folytassuk tehát ezen az úton. A haladás-ideológiák visszaszorulásával ma a világban fény­korukat élik a különféle fundamentalizmusok. Sikerük nagy­részt azon alapul, hogy a haladás-ideológiák jegyében vég­bevitt változások a világ nagy részén elnyomorodáshoz ve­zettek. Felértékelődött a múlt, mert 1. (felületibb magyarázat:) sok nép helyzete a múltban tényszerűen jobb volt, vagy jobb­nak tűnt; s mert 2. (lényegibb ok:) a centrumokkal való egyen­lőtlen érintkezésben a perifériák teljesítménye folytonosan leértékelődik,3 e társadalmak mintegy visszafelé mozognak, s így jövőjükként a Múlt jelenik meg előttük (annak teljes eszmény­világával).

A múltba kényszerített perifériák haladás-ellenessége a centrumokban is érezteti hatását. Ahol a haladás pusztít, ott a pusztulás visszahat a pusztítóra. Ha a haladás leértékeli, feleslegessé teszi a perifériák népeit, s a centrum munkanél­küli millióit, e hatalmas tömegek energiái értéktelenül és fe­leslegesen: rombolóan fognak viselkedni. A második Fran­kenstein-effektus elsöprőbbnek ígérkezik mint az első: a 19. században és a 20. század elején a termelő gépemberré vál­toztatott, gyárba szervezett alávetettek termelő módon, a gyári szervezetet leképező munkásmozgalom ököl- és pörölycsapá­saival válaszoltak az őket leigázó igazságtalan viszonyokra; a 20. század végén és a 21. században az antik értelemben proletarizált, nem-termelő (fogyasztó) gépemberek fogyasztó módon reagálnak: beözönlenek a centrum laboratóriumaiba és felfalják gazdáikat/mestereiket (masters). Ha Susan Sonntag termékeny ötletét használjuk – a betegség, mint metafora -, akkor legújabb korunk betegség-rettegései ugyancsak be­szédesek: a nyugati világ életélvezeti paradicsomába az ál­latvilágból betört AIDS mintegy szimbóluma az állati sorsra degradált népek centrumbeli megjelenésének; a középkort fel­idéző és jelképező járványok – kolera, pestis – újra megjele­nése éppen azokból a régiókból fenyeget, amelyeket vissza­szorítottak a középkorba (illetve ahol a jelen változásai fel­színre engedik az évtizedekig lefojtott középkori viszonyokat). Mindez nemcsak jelképes: az AIDS ténylegesen a visszafejlesztett-lefokozott Afrikából áradt elő, a középkori betegsége­ket a szétesett Szovjetunió rohamosan nyomorodó Déljének katasztrofális egészségügyi helyzete engedi Ázsia felől Euró­pa szíve felé áramlani. Korunk a haladás diadalmenete helyett a múlt elleni rémült védekezés (vagy a múlt előtti „posztmo­dern" kapituláció) kora. A centrum polgárainak milliói gubóznak be a betegségek elleni védekezés dekadens defenzívá­jába (s a beteges hiperhigiénia-törekvések politikai megfele­lőiként hódítanak a „megtisztítás/tisztántartás/tisztaságvéde­lem" rasszista-xenofób mozgalmai). A haladás tehát önma­ga ellentétébe fordul, ha – mint a tőkés modellben – a belőle való részesedés egyenlőtlen, ha feltétele a rombo­lás, ha „melléktermékeként" egyeseket visszafelé hala­dásra kényszerít.

De vajon haladás-e a politikai forradalom? A hatalmasokkal, gazdagokkal szembeforduló alávetettek, szegények felkeléseit a haladás látványos, felgyorsult pillanatainak szoktuk tartani. De mi a biztosíték, hogy ezek a változások valóban lehető­ségbővítők? A politikai forradalmak lehetőségeket adnak olya­noknak, akik korábban korlátozva voltak lehetőségeikben, hely- és személycserék történnek, de mennyire változik meg – az Ember javára – a világ, a társadalom szerkezete? Eddig még majd minden forradalmat restauráció követett: fejlődés volt-e hát, ami visszakanyarodáshoz vezetett? Akkor válaszol­hatunk igennel, ha voltak olyan (lehetőségbővítő) vívmányai a forradalomnak, amelyeket nem lehetett visszacsinálni. Ám ha ilyenek maradnak is szinte minden forradalom után, ezek sosem a politikai forradalom részei (hiszen a forradalmi poli­tikai hatalmat megsemmisíti a restauráció), hanem olyan tár­sadalmi változások, amelyek korántsem csak forradalmi úton jönnek létre.

Azt persze nem lehet állítani, hogy a forradalmak eleve ha­ladásellenesek, ám az bizonyos, hogy a forradalmak azon elemei, amely a gyűlöletre, az egyenlőtlen elosztásból fa­kadó irigységre és a hatalmasok immoralitásából fakadó morális kritikára építenek – nem a haladás lényegi eszkö­zei, hiszen azt a – hamis – látszatot keltik, hogy a haladás egyes személyek, csoportok eltávolításával, illetve morális vál­toztatásokkal érhető el. Ráadásul a „forradalmi" erők/pár­tok/mozgalmak – mint korábban említettük – kisajátítják a ha­ladás képviseletét, ezzel pedig – beszűkítő, egyszálúsító kor­látokként nehezedve a valóságra – éppen hogy egyre távo­labb kerülnek attól, hogy valóban a haladás képviselői legye­nek. (Marx forradalomelmélete véleményünk szerint teoretikus ellentmondásban van társadalomelméletével. Míg a társadalmi formációk elméletéből egyértelművé válik, hogy a történelmi haladás az egész társadalom elmozdulása a gazdagabb em­beri lehetőségeket biztosító létfeltételek felé – s ez mindegyik társadalmi forma kialakulása során azt is jelenti, hogy a ko­rábbi uralkodó rétegek is elmozdulnak az új felé, -az új viszo­nyai az uralkodó rétegek létformájában, érdekeiben is megje­lennek4 -; a „szocializmus" kialakulásában kivételt feltételező, miszerint az az elnyomott rétegek forradalmi tettével uralomra juttatható.5 A konfrontáció túlhangsúlyozásával a „balol­dali" gondolkodás bezárult számos olyan jelenség figye­lembevétele előtt, amelyek éppúgy a „haladás" összete­vői, mint ahogy feltétlenül azok egyike az emberi lehető­ségeket korlátozó tőke kritikája is.

De a „haladó" mozgalmak többet is vétettek a haladás ellen. A forradalmi erőszak elméletei a haladás feltételei közé so­rolják az ellenség elpusztításának alkalmazását – a többség lehetőségeinek bővítése érdekében. Ez első felmerülése ide­jén mint új, meghökkentő gondolat haladónak tűnhetett az erő­szaktól tartózkodás elvével, a „nyavalygó humanizmussal" szemben is. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a fajta pusztítás sem lehet a haladás feltétele. Per­sze, ha a haladás az erők összjátékának eredménye, akkor közvetve ez a tevékenység is szerepet játszik benne; legin­kább azonban éppen azzal, hogy felismerik: ez hamis út.

E példa viszont már közelebb visz bennünket a „haladás" mibenlétének pozitív meghatározásához. Az emberiség a kü­lönböző változások során tapasztalatokat szerez. E tapasz­talatok során számos ismeret születik arra vonatkozóan, hogy mi minden korlátozhatja az emberi lehetőségek szélesedését. (A sztálinizmus például ekként egyértelművé tette, milyen mér­tékben korlátozhatja e lehetőségeket a szavakban a lehető­ségek bővítését szolgáló „forradalmi erőszak".) A rossz utak kizárása, az ismeretgyarapodás viszont mindenképpen a le­hetőségek bővülését jelenti; tehát nem az a haladás, amikor egy új – illetve magát újnak feltüntető – jelenség fellép, (hiszen az „új" lehet visszaút is, és amikor nem az, akkor is mindig tartalmaz visszakanyarító, lehetőségkorlátozó, hala­dásellenes elemeket is), hanem az, amikor egy új jelensé­get „meghaladnak", amikor egy új jelenségről is meg tud­ják határozni a korlátait. A korlátok felismerése nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban kizárják gyakorlatukból a korlátozó mozzanatokat. (Hogy egyszer felismerték az em­berek szolgaságban tartásának ártalmasságát, nem jelenti azt, hogy többé nem fognak senkit szolgaságban tartani; annyi előrelépést azonban mindig jelent, hogy ezután nem lehet az így korlátozóként azonosított jelenséget haladónak, az em­beri nem számára hasznosnak, az emberi lehetőségeket bő­vítőnek tekinteni. Könnyen lehet, hogy az államszocialista kí­sérlet meg fog még ismétlődni a világ valamely pontján, de ha ez az orosz modellben tapasztalt formák között történik, akkor az emberiség nem fogja többé oly módon haladónak tekinteni e kísérletet, mint tette ezt a felelős gondolkodók je­lentős része is a sztálinizmus kezdeteikor.) Ily módon a ha­ladás a haladásra vonatkozó elképzelések folytonos elhul­lását jelenti: egyre több dolog válik az emberiség szempont­jából „reakcióssá".

Amikor a centrumoknak a perifériákat elszegényítő gazda­godásáról volt szó, felmerülhetett az a gondolat, hogy a gaz­dagodás maga egyenlő a haladással: ha a periféria (is) gaz­dagodna, senki sem vonná kétségbe a világ haladását. (S hiszen amikor a lehetőségek gazdagodását emlegetjük, a „gazdagodás" képes értelmét is a szó szerinti értelemre épít­jük rá.) A gazdagság azonban nem önmagában vett érték: éppen a lehetőséggyarapodás (vagyis a haladás) teszi gaz­dagodássá: amikor nem gyarapodnak a lehetőségek, akkor a gazdagság azonnal „reakcióssá", a szegénységgel szemben önmagát védővé (mások és saját lehetőségeit szűkítővé) vá­lik. (Ugyanez történik akkor is, amikor a gyarapodás csupán mások fogyatkozásán alapszik. A gyarapodás akkor „haladó", ha az összmérleg emelkedik: a dinamikus korszakában lévő, általános gyarapodáshoz vezető kapitalizmust Marx is hala­dónak tekintette. Itt azonban újabb nehézségbe ütközünk. Olyan gyarapodást nem nagyon ismer a kapitalizmus – sőt, az emberiség – története, amely ne mások kárára ment volna végbe. Ebből azonban az következik, hogy a világ haladása sosem az egész világ számára haladás: a „világgazdaság", a „világtörténelem", a „világpolitika" kialakulása nem tette a vi­lágot egyetlen világgá. Vagyis a „haladás", a „jó", a „lehető­ségbővülés" mindig meghatározható egy-egy világban, de ugyanez egy másik világban nem lesz érvényes. Illuzórikusak tehát azok az ideológiák is, amelyek azt hirdetik, hogy a jónak, a haladásnak stb. létezhet olyan egyetlen iránya, amely az emberi világegész valamennyi szegmensében érvényes.)

Kelet-Európa például évszázadok óta próbált makacsul a nyugati kapitalizmus haladás-modelljéhez csatlakozni, azt lát­ván, hogy az ott haladás. Csakhogy a nyugati kapitalizmus többek között éppen az tette gazdagodóvá, hogy időről időre elszegényítetté keleti (déli stb.) „életterét". Vegyük Magyaror­szágot, amely három nagy hullámban tett kísérletet a nyugati típusú gazdagodásra/haladásra: a „felzárkózásra". Az egyik le­hetőséget a hajdúkereskedelem kínálta. Ez bizonyos nemzeti tőkeképződést indított be Magyarországon, a relatív gazdago­dás felerősítette az önállósági törekvéseket. A Nyugat azon­ban nem hagyta veszni az egyenlőtlen cserében – saját elő­nyében – rejlő lehetőségeket. Az éledező függetlenség – és az alapjául szolgáló néhány tőkecsíra – elvérzett a Bocskaitól Rákócziig vívott százéves kuruc háborúban, s Rákóczi épp­oly naivan hitte azt, hogy a Nyugat segíteni fogja az osztrák ellenében, mint később Kossuth. Egyikük sem ébredt rá, hogy tőkés szempontból az osztrák császárság csak a Habsbur­goknál mindig erősebb, fejlettségük folytán a Habsburg orszá­gok teljesítményét is rendszeresen leértékelő tőkeközpontok – a francia, angol, holland, részben német tőke – „díjbesze­dője" és csendőre Kelet-Közép-Európában. A második hullá­mot a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúráján gaz­dagodott magyar nemesség reformkora jelentette. Kossuthék nem, Marxék és a tőkés központok azonban világosan látták, hogy 48 „a proletárnemzetek harca" – amelynek valódi meg­támadottja nem annyira Ausztria, a „csendőr", hanem a tőkés centrumok hegemóniája. Le is verték 48-at, nem is tudott a magyar nemesség többé kapitalizálódni. A harmadik kísérlet nem a Gründerzeit volt – az egy ellenirányú mozgás, a cent­rumtőke befolyásának behatolása az országba, nem a nem­zeti tőke, hanem egy komprádor jellegű burzsoázia kiépülése -; a harmadik kísérlet a kilencszázhatvanas évek: e korszak mérsékelt gyarapodásának mérsékelt hasznát az adósság­csapda szívta ki. Természetesen mindebből nem következik az, hogy Magyarországnak vagy Kelet-Közép-Európának so­ha ne sikerülhetne egy konjunktúra talaján meggazdagodni és bejutni a centrumba,6 ám az is bizonyos, hogy a Nyugat továbbgazdagodásához gyakran az elszegényedésén keresz­tül vezetett az út, s hogy mindig vannak országok, akik ily módon az Untermann szerepét töltik be. Ezeknek az orszá­goknak a „világ" haladása tehát nem volt haladás, s ez felveti azt a lehetőséget, hogy a lemaradó régióknak más jelenthet haladást, mint a centrumoknak.

Az eddigiekből az mindenképpen következik, hogy vélemé­nyünk szerint a haladás egyértelmű kritériumokhoz köthető, de többszörösen is relatív dolog. Relatív abban az értelemben is, hogy különböző társadalmakban különböző jellegű, irányú változások jelenthetnek haladást; abban az értelem­ben is, hogy a „haladás" egyetlen változata sem állandó: amiben egy történelmi pillanatban a haladást mérik, az rövidesen a haladás gátjává válik, gáttá, amelynek a ha­ladás érdekében szét kell hullania;7 s abban az értelemben is, hogy a haladás alanyainak helye is meghatározhatatlan egy társadalomban: vannak olyan helyzetek is, amelyekben a haladás tagadása jelent valamiféle haladást.8

Mindezek alapján válaszolhatunk az olyan nyugtalanító kér­désekre is, mint az, hogy akkor a 1945-ös, ill. 1948-as fordulat volt-e haladó, vagy az 1990-es; mindkettő vagy egyik sem; ha igen, mennyiben nem, s ha nem, mennyiben mégis? (Saját válaszkísérletünk: eltérő mértékben, de mindkettő tartalmazott haladó mozzanatokat; a 90-es annyiban, amennyiben ez a fordulat is megszüntetett egy korlátozóvá merevedett struktú­rát – ahogy az ellenreformáció elsöpörte a reneszánsz ma­radványait és közvetve utat nyitott a polgárosodás egy kiteljesültebb, szélesebb lehetőségeket nyújtó formájához -, s ek­képpen egy kétszeresen konzervatív – ti. a konzervatív Horthy-korszak felé nosztalgiázó – politikai erő – paradox mó­don – mégiscsak több haladó mozzanatot vitt a történelembe9 , mint példaképe, ami 1919 után semmiféle korlátozó szerke­zetet nem tört szét, s így semmilyen értelemben nem bírt a haladás kritériumaival. A 45-48-as fordulat pedig egy még korlátozóbb struktúrával végzett: a feudálkapitalizmus azóta fel­támaszthatatlan struktúrájával, s megalapozott egy bővülési lehetőséget – majd – persze szándékai ellenére – kikísérle­tezte: melyek azok az utak, amelyek nem vezethetnek e pa­radigma kifejlődéséhez.)

Ha a haladást úgy képzeljük, hogy bármely holnap a mennyország eljövetelét jelentheti, akkor a valósággal való szembesülésben előbb-utóbb valóban arra kényszerülünk, hogy a pokol rémképeit pillantsuk meg ebben a jövőben (is). Ha a haladástól valamely eszményünk megvalósulását várjuk, a valóság be fogja mutatni nekünk, hogy a jövőhöz képest mérhetetlenül ostobák és szűklátókörűek vagyunk, eszménye­ink igazságtalanul egyoldalúak, s így a „haladásnak" nem ránk van szüksége. Ám ha nem hiszünk a haladásban, mi értelme az emberiség nemzedékről nemzedékre tovább – előre – gör­getett létének? Nem tehetünk hát többet, mint hogy küzdünk az emberi lehetőségek egy-egy korlátja ellen, s bizakodunk abban, hogy e küzdelem eredményei beépülnek a jövőbe, s így az emberiség haladása mégiscsak tovagördül felettünk.

Jegyzetek

1 Persze a vallásos finalizmus álláspontja is egy lehetséges néző­pont: a sztálini dogmatizmus például így fogta föl az emberiség fejlő­dését a „kommunizmus" felé. Minthogy azonban ez a felfogás (a sztá­lini világkép és gyakorlat egész rendszerével együtt) ellentmondásban van a baloldali gondolkodás azon további alapkritériumával, amit az emberi szabadság tágulásának elveként jellemezhetünk, így ha a „ha­ladásinak a baloldali gondolkodás számára elfogadható értelmezését keressük, e finalizmustól el kell tekintenünk.

2 lly módon lehetnek „objektíve haladók" egyes kormánypolitikák, vagy például a tulajdon átrendezésével járó – egy-egy rendszer lé­nyege szerinti – társadalmi változások.

3 A jelenség modelljeként I. Marx múlt századi elemzését az indiai gazdaság visszafejlődéséről.

4 Lásd a nemesség széles csoportjainak „kapitalizálódását" a tőkés társadalmi forma uralomra jutását megelőző hosszú időszakban.

5 lgaz, hogy a forradalmat a legfejlettebb népek egyidejű tetteként gondolja el, vagyis tisztában van azzal, hogy az átalakulás, az átfor­dulás a társadalmi viszonyok sokoldalú „érettségét" feltételezi; ám az­zal, hogy egy elidegenedés-ellenes fordulatot a politika elidegenedett világától vár; azzal, hogy a haladás képviseletét a forradalmi osztály­ra/élcsapatra szűkíti le, mintegy felhatalmazást ad követőinek arra, hogy az osztályt/élcsapatot a haladással azonosítva ezt tekintsék a döntő mozzanatnak, s ne törődjenek azzal, hogy a társadalom egésze korántsem lett szocialistává. (A forradalomelmélet előtérbe kerülése vezetett ahhoz, hogy másfelől a jobboldali szociáldemokrácia ennek elvetésével elvetette a formációelméletet is, s – a ló másik oldalára bukva – lemondott arról, hogy – a tényezők egyikeként – kellő tuda­tossággal vegyen részt a kapitalizmust meghaladó társadalmi formáció feltételeinek kiépítésében.)

6 Erre a „proletárnemzetek" leginkább két módon tehetnek szert: vagy kihasználva az egyenlőtlenek érintkezéséből fakadó előnyöket, még szegényebbektől „szívnak el" hasznot (a hajdúkereskedelem is, a kádári konszolidáció is jelentős mértékben kihasználta azt, hogy a hódítók fejletlenebb gazdaságúak voltak, s így a velük való érintke­zésből a magyar gazdaság profitálhatott); vagy abban reménykedhet­nek, hogy a „munkásarisztokrácia" módján részesülnek a tőke gaz­dagságából.

7 A haladás mindig feltételezi bizonyos társadalmi szerkezetek szétesését: azokét a szerkezetekét, amelyek – éppen, mert szerke­zetté váltak – korlátokká merevedtek.

8 A konzervativizmus időnkénti vonzereje azon alapszik, hogy a konzerválási törekvés egyszerre képviseli értékek védelmét (ez adja a vonzerőt: a meglévő értékeket a változások ellenében gyakran oltal­mazni kell); és a fejletlenség, az embertelenség védelmét (amennyiben egyes viszonyok konzerválása viszont ezt jelenti). Az megint a konkrét helyzet függvénye, hogy mikor melyik mozzanat milyen arányban van jelen a konzervatív törekvésekben.

9 Nagyon sokat azért nem.