„A haladás fogalma védekező mechanizmusként működik, hogy eltakarja előlünk a jövő rémképeit."
(Irulan hercegnő: Muad-Dib összegyűjtött írásai. Frank Herbert: A Dűne)
Mit jelent az, hogy haladás? Van-e egyáltalán, s ha van, mit nevezhetünk annak? Miután a polgári társadalmakat néhány évszázadon át a haladás pátosza vitte előre, s miután az államszocializmus évtizedeiben a haladó-retrográd ellentétpár képviselte a mennyei és sátáni, Ormuzd és Ahrimán örök kettősét, bekövetkezett a várni-lehetett fordulat: az utóbbi években inkább a haladás tagadása a szellemi divat, összefüggésben a „baloldali" gondolkodás hullámvölgyével is, hiszen a „haladás"-eszmény a humanizmus, a lehetőségek egyenlőségének követelése és az antisovinizmus mellett mindig is a „baloldaliság" legfőbb kritériumai közé tartozott.
Persze a „haladás"-eszmény erejét bizonyítja, hogy a haladás megkérdőjelezése nem jelenti értékvoltának tagadását: még akik azt állítják is, hogy nincs, nem lehetséges a történelemben lényegi haladás, azok is olyan módon teszik ezt, mintha azt mondanák: „sajnos, nem lehetséges". A haladás-eszmény tehát azok közé a kudarcokat szenvedett európai célok, gondolatok közé sorolható (keresztény szereteteszmény, a népek testvérisége, szocialista közösségi társadalom), amelyek ugyan nem váltak a korábbi reményeknek megfelelő, mindent uraló valósággá, de nem is lehetett őket eltüntetni az emberi vágyak, értékesnek látott célok, elvek közül.
A haladás-eszmény válsága azonban arra mindenképpen jó, hogy újragondolásra késztet: mi nevezhető egyáltalán haladásnak? A haladás mámora a 19-20. században elsősorban a technikai fejlődésen (a marxista dogmatikában: a termelőeszközök fejlődésén) alapult. Ezen alapult az a hit is, hogy a technikai fejlődés automatikusan hozza magával a társadalmi fejlődést is (amit az említett dogmatikában jól kifejezett a termelőeszközök és termelőerők fogalmának összecsúsztatása: mivel az utóbbiba az ember is beleértendő, feltételezték, hogy a technikai haladás eleve együttjár az ember fejlődésével.) A technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét, s elehetőségek tágulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető -, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni, másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladás-ellenes lehet), mint bármely más fétis.
Még problematikusabb a haladás mibenléte a politikában. Számos politikai irányzat igyekezett magát a haladás letéteményeseként elfogadtatni, kihasználva a haladás-eszmény értéktartalmait. Lényegében minden új vagy új célokat megtestesítő erő felléphet a haladás nevében; ha az embereknek elegük van a korábbiakból, a „haladást" annak leváltása jelenti számukra. Ekként ellenzéki helyzetből a legkonzervatívabb erők is mint a haladás megtestesítői léphetnek föl. A „haladás" többnyire olyan ideológiának bizonyul, ami a hatalomátvételi szándék leple csupán (s nem csodálható, hogy a „haladó erők" uralma alatt szerzett tapasztalatok a haladás lehetősége iránti szkepszisbe torkollnak). Mindenképpen el kell tehát valahogyan különítenünk a haladás fogalmát a változásétól, ám ez korántsem könnyű feladat. Hiszen éppen annak meghatározása nehéz, hogy milyen alapon nevezhetünk egyes, változásokat haladóknak, másokat pedig nem; feltéve, hogy elfogadjuk azt – a vallásos finalizmussal szembenálló – tételt,1 hogy a történelem nem egyenes vonalú, előre meghatározott út, hanem különféle erők bonyolult összjátékának eredője.
Ha ugyanis ezt az elvet elfogadjuk, akkor eleve nem lehet haladó rendszerekről beszélni. (A sztálini politikai és társadalomszervezési képződmény – ismeretes módon – önmagát új, haladó „rendszerként" igyekezett elfogadtatni, az általa megdöntött, illetve vele szembenálló „reakciós rendszerekkel" szemben. Ez a felfogás feltételezi, hogy 1. a társadalom egységes zárt rendszer, mely 2. pusztán politikai erőátrendezéssel – meghatározott „politikai rendszerré" változtatással – elzárható a világ többi részének hatásaitól és leválasztható önnön múltjáról, ráadásul 3. egyetlen erőközpont befolyása alatt, az ezen erőközpont meghatározta irányba mozog. A három feltétel közül egyik sem érvényes a társadalomra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a sztálini elképzelések a blanquista-leninista élcsapat-felfogásra épülnek, sőt találhatnak hivatkozási alapokat a marxi forradalom felfogásban is, amire később még kitérünk.) Ha abból indulunk ki, hogy a haladás (= az emberi lehetőségek bővülése) különféle erők küzdelmének eredménye, a haladás bizonyosan nem köthető semmilyen rendszerhez: a rendszerek fennmaradni igyekeznek, a változtatás – legyen „haladó" vagy „nem-haladó" – mindig egyes elemekből indul ki. Mihelyt egy elem rendszerszervező erővé válik, még akkor is alapvetően a rendszer fenntartásában érdekelt, ha ún. dinamikus rendszerről van szó: a rendszer haladása (= a létfeltételek lehetőségeinek bővülése) nem nélkülözheti a rendszert összetartó erőktől független, azokhoz képest külső elemek hatását. (Megengedve, hogy ezek a rendszer-összetartó mechanizmusaihoz képest külső erők elhelyezkedhetnek a rendszer belsejében is, sőt, olykor maga a rendszer, illetve ennek összetartó mechanizmusai is viselkedhetnek ilyen független, haladás-indukáló erőként, de csak akkor, amikor maguk is hangsúlyozottan a társadalom rész-elemeként lépnek fel, például más elemek kihívására reagálva).2 Amikor egy (politikai) rendszer önmagát mint rendszert haladónak nyilvánítja, bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ennek az ellenkezője fog bekövetkezni: a rendszer önfenntartó mechanizmusai a valóságos haladás fékeivé válnak.
Egyelőre úgy tűnik, egyszerűbb az indirekt meghatározás: mi nem tekinthető haladásnak? Folytassuk tehát ezen az úton. A haladás-ideológiák visszaszorulásával ma a világban fénykorukat élik a különféle fundamentalizmusok. Sikerük nagyrészt azon alapul, hogy a haladás-ideológiák jegyében végbevitt változások a világ nagy részén elnyomorodáshoz vezettek. Felértékelődött a múlt, mert 1. (felületibb magyarázat:) sok nép helyzete a múltban tényszerűen jobb volt, vagy jobbnak tűnt; s mert 2. (lényegibb ok:) a centrumokkal való egyenlőtlen érintkezésben a perifériák teljesítménye folytonosan leértékelődik,3 e társadalmak mintegy visszafelé mozognak, s így jövőjükként a Múlt jelenik meg előttük (annak teljes eszményvilágával).
A múltba kényszerített perifériák haladás-ellenessége a centrumokban is érezteti hatását. Ahol a haladás pusztít, ott a pusztulás visszahat a pusztítóra. Ha a haladás leértékeli, feleslegessé teszi a perifériák népeit, s a centrum munkanélküli millióit, e hatalmas tömegek energiái értéktelenül és feleslegesen: rombolóan fognak viselkedni. A második Frankenstein-effektus elsöprőbbnek ígérkezik mint az első: a 19. században és a 20. század elején a termelő gépemberré változtatott, gyárba szervezett alávetettek termelő módon, a gyári szervezetet leképező munkásmozgalom ököl- és pörölycsapásaival válaszoltak az őket leigázó igazságtalan viszonyokra; a 20. század végén és a 21. században az antik értelemben proletarizált, nem-termelő (fogyasztó) gépemberek fogyasztó módon reagálnak: beözönlenek a centrum laboratóriumaiba és felfalják gazdáikat/mestereiket (masters). Ha Susan Sonntag termékeny ötletét használjuk – a betegség, mint metafora -, akkor legújabb korunk betegség-rettegései ugyancsak beszédesek: a nyugati világ életélvezeti paradicsomába az állatvilágból betört AIDS mintegy szimbóluma az állati sorsra degradált népek centrumbeli megjelenésének; a középkort felidéző és jelképező járványok – kolera, pestis – újra megjelenése éppen azokból a régiókból fenyeget, amelyeket visszaszorítottak a középkorba (illetve ahol a jelen változásai felszínre engedik az évtizedekig lefojtott középkori viszonyokat). Mindez nemcsak jelképes: az AIDS ténylegesen a visszafejlesztett-lefokozott Afrikából áradt elő, a középkori betegségeket a szétesett Szovjetunió rohamosan nyomorodó Déljének katasztrofális egészségügyi helyzete engedi Ázsia felől Európa szíve felé áramlani. Korunk a haladás diadalmenete helyett a múlt elleni rémült védekezés (vagy a múlt előtti „posztmodern" kapituláció) kora. A centrum polgárainak milliói gubóznak be a betegségek elleni védekezés dekadens defenzívájába (s a beteges hiperhigiénia-törekvések politikai megfelelőiként hódítanak a „megtisztítás/tisztántartás/tisztaságvédelem" rasszista-xenofób mozgalmai). A haladás tehát önmaga ellentétébe fordul, ha – mint a tőkés modellben – a belőle való részesedés egyenlőtlen, ha feltétele a rombolás, ha „melléktermékeként" egyeseket visszafelé haladásra kényszerít.
De vajon haladás-e a politikai forradalom? A hatalmasokkal, gazdagokkal szembeforduló alávetettek, szegények felkeléseit a haladás látványos, felgyorsult pillanatainak szoktuk tartani. De mi a biztosíték, hogy ezek a változások valóban lehetőségbővítők? A politikai forradalmak lehetőségeket adnak olyanoknak, akik korábban korlátozva voltak lehetőségeikben, hely- és személycserék történnek, de mennyire változik meg – az Ember javára – a világ, a társadalom szerkezete? Eddig még majd minden forradalmat restauráció követett: fejlődés volt-e hát, ami visszakanyarodáshoz vezetett? Akkor válaszolhatunk igennel, ha voltak olyan (lehetőségbővítő) vívmányai a forradalomnak, amelyeket nem lehetett visszacsinálni. Ám ha ilyenek maradnak is szinte minden forradalom után, ezek sosem a politikai forradalom részei (hiszen a forradalmi politikai hatalmat megsemmisíti a restauráció), hanem olyan társadalmi változások, amelyek korántsem csak forradalmi úton jönnek létre.
Azt persze nem lehet állítani, hogy a forradalmak eleve haladásellenesek, ám az bizonyos, hogy a forradalmak azon elemei, amely a gyűlöletre, az egyenlőtlen elosztásból fakadó irigységre és a hatalmasok immoralitásából fakadó morális kritikára építenek – nem a haladás lényegi eszközei, hiszen azt a – hamis – látszatot keltik, hogy a haladás egyes személyek, csoportok eltávolításával, illetve morális változtatásokkal érhető el. Ráadásul a „forradalmi" erők/pártok/mozgalmak – mint korábban említettük – kisajátítják a haladás képviseletét, ezzel pedig – beszűkítő, egyszálúsító korlátokként nehezedve a valóságra – éppen hogy egyre távolabb kerülnek attól, hogy valóban a haladás képviselői legyenek. (Marx forradalomelmélete véleményünk szerint teoretikus ellentmondásban van társadalomelméletével. Míg a társadalmi formációk elméletéből egyértelművé válik, hogy a történelmi haladás az egész társadalom elmozdulása a gazdagabb emberi lehetőségeket biztosító létfeltételek felé – s ez mindegyik társadalmi forma kialakulása során azt is jelenti, hogy a korábbi uralkodó rétegek is elmozdulnak az új felé, -az új viszonyai az uralkodó rétegek létformájában, érdekeiben is megjelennek4 -; a „szocializmus" kialakulásában kivételt feltételező, miszerint az az elnyomott rétegek forradalmi tettével uralomra juttatható.5 A konfrontáció túlhangsúlyozásával a „baloldali" gondolkodás bezárult számos olyan jelenség figyelembevétele előtt, amelyek éppúgy a „haladás" összetevői, mint ahogy feltétlenül azok egyike az emberi lehetőségeket korlátozó tőke kritikája is.
De a „haladó" mozgalmak többet is vétettek a haladás ellen. A forradalmi erőszak elméletei a haladás feltételei közé sorolják az ellenség elpusztításának alkalmazását – a többség lehetőségeinek bővítése érdekében. Ez első felmerülése idején mint új, meghökkentő gondolat haladónak tűnhetett az erőszaktól tartózkodás elvével, a „nyavalygó humanizmussal" szemben is. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a fajta pusztítás sem lehet a haladás feltétele. Persze, ha a haladás az erők összjátékának eredménye, akkor közvetve ez a tevékenység is szerepet játszik benne; leginkább azonban éppen azzal, hogy felismerik: ez hamis út.
E példa viszont már közelebb visz bennünket a „haladás" mibenlétének pozitív meghatározásához. Az emberiség a különböző változások során tapasztalatokat szerez. E tapasztalatok során számos ismeret születik arra vonatkozóan, hogy mi minden korlátozhatja az emberi lehetőségek szélesedését. (A sztálinizmus például ekként egyértelművé tette, milyen mértékben korlátozhatja e lehetőségeket a szavakban a lehetőségek bővítését szolgáló „forradalmi erőszak".) A rossz utak kizárása, az ismeretgyarapodás viszont mindenképpen a lehetőségek bővülését jelenti; tehát nem az a haladás, amikor egy új – illetve magát újnak feltüntető – jelenség fellép, (hiszen az „új" lehet visszaút is, és amikor nem az, akkor is mindig tartalmaz visszakanyarító, lehetőségkorlátozó, haladásellenes elemeket is), hanem az, amikor egy új jelenséget „meghaladnak", amikor egy új jelenségről is meg tudják határozni a korlátait. A korlátok felismerése nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban kizárják gyakorlatukból a korlátozó mozzanatokat. (Hogy egyszer felismerték az emberek szolgaságban tartásának ártalmasságát, nem jelenti azt, hogy többé nem fognak senkit szolgaságban tartani; annyi előrelépést azonban mindig jelent, hogy ezután nem lehet az így korlátozóként azonosított jelenséget haladónak, az emberi nem számára hasznosnak, az emberi lehetőségeket bővítőnek tekinteni. Könnyen lehet, hogy az államszocialista kísérlet meg fog még ismétlődni a világ valamely pontján, de ha ez az orosz modellben tapasztalt formák között történik, akkor az emberiség nem fogja többé oly módon haladónak tekinteni e kísérletet, mint tette ezt a felelős gondolkodók jelentős része is a sztálinizmus kezdeteikor.) Ily módon a haladás a haladásra vonatkozó elképzelések folytonos elhullását jelenti: egyre több dolog válik az emberiség szempontjából „reakcióssá".
Amikor a centrumoknak a perifériákat elszegényítő gazdagodásáról volt szó, felmerülhetett az a gondolat, hogy a gazdagodás maga egyenlő a haladással: ha a periféria (is) gazdagodna, senki sem vonná kétségbe a világ haladását. (S hiszen amikor a lehetőségek gazdagodását emlegetjük, a „gazdagodás" képes értelmét is a szó szerinti értelemre építjük rá.) A gazdagság azonban nem önmagában vett érték: éppen a lehetőséggyarapodás (vagyis a haladás) teszi gazdagodássá: amikor nem gyarapodnak a lehetőségek, akkor a gazdagság azonnal „reakcióssá", a szegénységgel szemben önmagát védővé (mások és saját lehetőségeit szűkítővé) válik. (Ugyanez történik akkor is, amikor a gyarapodás csupán mások fogyatkozásán alapszik. A gyarapodás akkor „haladó", ha az összmérleg emelkedik: a dinamikus korszakában lévő, általános gyarapodáshoz vezető kapitalizmust Marx is haladónak tekintette. Itt azonban újabb nehézségbe ütközünk. Olyan gyarapodást nem nagyon ismer a kapitalizmus – sőt, az emberiség – története, amely ne mások kárára ment volna végbe. Ebből azonban az következik, hogy a világ haladása sosem az egész világ számára haladás: a „világgazdaság", a „világtörténelem", a „világpolitika" kialakulása nem tette a világot egyetlen világgá. Vagyis a „haladás", a „jó", a „lehetőségbővülés" mindig meghatározható egy-egy világban, de ugyanez egy másik világban nem lesz érvényes. Illuzórikusak tehát azok az ideológiák is, amelyek azt hirdetik, hogy a jónak, a haladásnak stb. létezhet olyan egyetlen iránya, amely az emberi világegész valamennyi szegmensében érvényes.)
Kelet-Európa például évszázadok óta próbált makacsul a nyugati kapitalizmus haladás-modelljéhez csatlakozni, azt látván, hogy az ott haladás. Csakhogy a nyugati kapitalizmus többek között éppen az tette gazdagodóvá, hogy időről időre elszegényítetté keleti (déli stb.) „életterét". Vegyük Magyarországot, amely három nagy hullámban tett kísérletet a nyugati típusú gazdagodásra/haladásra: a „felzárkózásra". Az egyik lehetőséget a hajdúkereskedelem kínálta. Ez bizonyos nemzeti tőkeképződést indított be Magyarországon, a relatív gazdagodás felerősítette az önállósági törekvéseket. A Nyugat azonban nem hagyta veszni az egyenlőtlen cserében – saját előnyében – rejlő lehetőségeket. Az éledező függetlenség – és az alapjául szolgáló néhány tőkecsíra – elvérzett a Bocskaitól Rákócziig vívott százéves kuruc háborúban, s Rákóczi éppoly naivan hitte azt, hogy a Nyugat segíteni fogja az osztrák ellenében, mint később Kossuth. Egyikük sem ébredt rá, hogy tőkés szempontból az osztrák császárság csak a Habsburgoknál mindig erősebb, fejlettségük folytán a Habsburg országok teljesítményét is rendszeresen leértékelő tőkeközpontok – a francia, angol, holland, részben német tőke – „díjbeszedője" és csendőre Kelet-Közép-Európában. A második hullámot a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúráján gazdagodott magyar nemesség reformkora jelentette. Kossuthék nem, Marxék és a tőkés központok azonban világosan látták, hogy 48 „a proletárnemzetek harca" – amelynek valódi megtámadottja nem annyira Ausztria, a „csendőr", hanem a tőkés centrumok hegemóniája. Le is verték 48-at, nem is tudott a magyar nemesség többé kapitalizálódni. A harmadik kísérlet nem a Gründerzeit volt – az egy ellenirányú mozgás, a centrumtőke befolyásának behatolása az országba, nem a nemzeti tőke, hanem egy komprádor jellegű burzsoázia kiépülése -; a harmadik kísérlet a kilencszázhatvanas évek: e korszak mérsékelt gyarapodásának mérsékelt hasznát az adósságcsapda szívta ki. Természetesen mindebből nem következik az, hogy Magyarországnak vagy Kelet-Közép-Európának soha ne sikerülhetne egy konjunktúra talaján meggazdagodni és bejutni a centrumba,6 ám az is bizonyos, hogy a Nyugat továbbgazdagodásához gyakran az elszegényedésén keresztül vezetett az út, s hogy mindig vannak országok, akik ily módon az Untermann szerepét töltik be. Ezeknek az országoknak a „világ" haladása tehát nem volt haladás, s ez felveti azt a lehetőséget, hogy a lemaradó régióknak más jelenthet haladást, mint a centrumoknak.
Az eddigiekből az mindenképpen következik, hogy véleményünk szerint a haladás egyértelmű kritériumokhoz köthető, de többszörösen is relatív dolog. Relatív abban az értelemben is, hogy különböző társadalmakban különböző jellegű, irányú változások jelenthetnek haladást; abban az értelemben is, hogy a „haladás" egyetlen változata sem állandó: amiben egy történelmi pillanatban a haladást mérik, az rövidesen a haladás gátjává válik, gáttá, amelynek a haladás érdekében szét kell hullania;7 s abban az értelemben is, hogy a haladás alanyainak helye is meghatározhatatlan egy társadalomban: vannak olyan helyzetek is, amelyekben a haladás tagadása jelent valamiféle haladást.8
Mindezek alapján válaszolhatunk az olyan nyugtalanító kérdésekre is, mint az, hogy akkor a 1945-ös, ill. 1948-as fordulat volt-e haladó, vagy az 1990-es; mindkettő vagy egyik sem; ha igen, mennyiben nem, s ha nem, mennyiben mégis? (Saját válaszkísérletünk: eltérő mértékben, de mindkettő tartalmazott haladó mozzanatokat; a 90-es annyiban, amennyiben ez a fordulat is megszüntetett egy korlátozóvá merevedett struktúrát – ahogy az ellenreformáció elsöpörte a reneszánsz maradványait és közvetve utat nyitott a polgárosodás egy kiteljesültebb, szélesebb lehetőségeket nyújtó formájához -, s ekképpen egy kétszeresen konzervatív – ti. a konzervatív Horthy-korszak felé nosztalgiázó – politikai erő – paradox módon – mégiscsak több haladó mozzanatot vitt a történelembe9 , mint példaképe, ami 1919 után semmiféle korlátozó szerkezetet nem tört szét, s így semmilyen értelemben nem bírt a haladás kritériumaival. A 45-48-as fordulat pedig egy még korlátozóbb struktúrával végzett: a feudálkapitalizmus azóta feltámaszthatatlan struktúrájával, s megalapozott egy bővülési lehetőséget – majd – persze szándékai ellenére – kikísérletezte: melyek azok az utak, amelyek nem vezethetnek e paradigma kifejlődéséhez.)
Ha a haladást úgy képzeljük, hogy bármely holnap a mennyország eljövetelét jelentheti, akkor a valósággal való szembesülésben előbb-utóbb valóban arra kényszerülünk, hogy a pokol rémképeit pillantsuk meg ebben a jövőben (is). Ha a haladástól valamely eszményünk megvalósulását várjuk, a valóság be fogja mutatni nekünk, hogy a jövőhöz képest mérhetetlenül ostobák és szűklátókörűek vagyunk, eszményeink igazságtalanul egyoldalúak, s így a „haladásnak" nem ránk van szüksége. Ám ha nem hiszünk a haladásban, mi értelme az emberiség nemzedékről nemzedékre tovább – előre – görgetett létének? Nem tehetünk hát többet, mint hogy küzdünk az emberi lehetőségek egy-egy korlátja ellen, s bizakodunk abban, hogy e küzdelem eredményei beépülnek a jövőbe, s így az emberiség haladása mégiscsak tovagördül felettünk.
Jegyzetek
1 Persze a vallásos finalizmus álláspontja is egy lehetséges nézőpont: a sztálini dogmatizmus például így fogta föl az emberiség fejlődését a „kommunizmus" felé. Minthogy azonban ez a felfogás (a sztálini világkép és gyakorlat egész rendszerével együtt) ellentmondásban van a baloldali gondolkodás azon további alapkritériumával, amit az emberi szabadság tágulásának elveként jellemezhetünk, így ha a „haladásinak a baloldali gondolkodás számára elfogadható értelmezését keressük, e finalizmustól el kell tekintenünk.
2 lly módon lehetnek „objektíve haladók" egyes kormánypolitikák, vagy például a tulajdon átrendezésével járó – egy-egy rendszer lényege szerinti – társadalmi változások.
3 A jelenség modelljeként I. Marx múlt századi elemzését az indiai gazdaság visszafejlődéséről.
4 Lásd a nemesség széles csoportjainak „kapitalizálódását" a tőkés társadalmi forma uralomra jutását megelőző hosszú időszakban.
5 lgaz, hogy a forradalmat a legfejlettebb népek egyidejű tetteként gondolja el, vagyis tisztában van azzal, hogy az átalakulás, az átfordulás a társadalmi viszonyok sokoldalú „érettségét" feltételezi; ám azzal, hogy egy elidegenedés-ellenes fordulatot a politika elidegenedett világától vár; azzal, hogy a haladás képviseletét a forradalmi osztályra/élcsapatra szűkíti le, mintegy felhatalmazást ad követőinek arra, hogy az osztályt/élcsapatot a haladással azonosítva ezt tekintsék a döntő mozzanatnak, s ne törődjenek azzal, hogy a társadalom egésze korántsem lett szocialistává. (A forradalomelmélet előtérbe kerülése vezetett ahhoz, hogy másfelől a jobboldali szociáldemokrácia ennek elvetésével elvetette a formációelméletet is, s – a ló másik oldalára bukva – lemondott arról, hogy – a tényezők egyikeként – kellő tudatossággal vegyen részt a kapitalizmust meghaladó társadalmi formáció feltételeinek kiépítésében.)
6 Erre a „proletárnemzetek" leginkább két módon tehetnek szert: vagy kihasználva az egyenlőtlenek érintkezéséből fakadó előnyöket, még szegényebbektől „szívnak el" hasznot (a hajdúkereskedelem is, a kádári konszolidáció is jelentős mértékben kihasználta azt, hogy a hódítók fejletlenebb gazdaságúak voltak, s így a velük való érintkezésből a magyar gazdaság profitálhatott); vagy abban reménykedhetnek, hogy a „munkásarisztokrácia" módján részesülnek a tőke gazdagságából.
7 A haladás mindig feltételezi bizonyos társadalmi szerkezetek szétesését: azokét a szerkezetekét, amelyek – éppen, mert szerkezetté váltak – korlátokká merevedtek.
8 A konzervativizmus időnkénti vonzereje azon alapszik, hogy a konzerválási törekvés egyszerre képviseli értékek védelmét (ez adja a vonzerőt: a meglévő értékeket a változások ellenében gyakran oltalmazni kell); és a fejletlenség, az embertelenség védelmét (amennyiben egyes viszonyok konzerválása viszont ezt jelenti). Az megint a konkrét helyzet függvénye, hogy mikor melyik mozzanat milyen arányban van jelen a konzervatív törekvésekben.
9 Nagyon sokat azért nem.