A TIT Budapest Condorcet köre és az Eszméiéi „Kinek a kultúrája? (A tö­megkultúra kérdőjelei)" címmel 1994 őszén kerekasztal-beszélgetést szerve­zett a Kossuth Klubban. A résztvevőkhöz írásban az alábbi kiinduló kérdé­seket intéztük:

1. Melyek napjaink legmeghatározóbb változásai, (rendjei? Mi a különbség a mostani és a rendszerváltás előtti állapotok között?
2. Befolyásolható és befolyásolandó-e a kultúra? Van-e helye kultúrpolitiká­nak, és ha igen, mik az eszközei?
3. Van-e „kultúrharc", és ha igen, mi a tétje?
4. Leírható-e az elmúlt 5-6 év a giccs és a kommersz rehabilitációjaként?
5. Létezik-e amerikai „kultúrimperializmus". és ha igen, hogy működik és mi legyen hozzá a viszsonyunk?
6. „Tömegkultúra" és „elitkultúra": a szakadék növekszik vagy a közlekedési útvonalak épülnek ki?

A beszélgetés során természetesen csak néhány kérdést sikerült alaposabban körüljárni – az alábbi válogatást a legérdekesebb gondolatokat tartalmazó ré­szekből és hozzászólásokból állítottuk össze. (A szerkesztőséget vitavezető­ként Z. Karvalics László képviselte.)

***

Maróthy J.: Egy párbeszéddel szeretném kezdeni. Megjelenik egy faluban a parasztocskák között egy ponyvaárus, azt mond­ja az ifjú juhász: – Mik ezek? Balladák? – Az egyik parasztlány: – Kérlek, végy egy-néhányat, halálosan szeretem a nyomtatott balladákat, azokról legalább bizonyos az ember, hogy igazak. Árus: – Itt van egy igen bús dallamra, hogy egy uzsorás neje miképp szült 20 pénz erszényt, és hogy jött étvágya kígyófe­jekre és rántott békára. – Lány: – Vajon igaz? – Árus: – Igaz ám, csak egy hónapja történt. – Másik paraszt: – Isten ments uzsoráshoz menni férjhez. – Árus: – Itt van alatta a bába neve, Szájasiné asszony és 5 vagy 6 komaasszonyé, akik jelen vol­tak, miért is árulnék én hazugságokat? – Lány: – Kérlek, vedd meg. – Ifjú juhász: – Tedd hát külön, lássunk néhány balladát, azután veszünk egyebet is. – Árus: – Itt van egy más ballada, egy halról, ami a parton jelent meg egy szerdai napon, június nyolcvanadikán, negyvenezer ölnyire a tenger színe fölött, az énekelte ezt a balladát a leányok kőszívűsége ellen. Azt hiszik, asszony volt, ki hideg hallá változott, mert nem hajlott ahhoz, ki őt szerette. Igen szomorú vég, de igaz.

Jó, hát szóval nem túlságosan korábban íródott ez az akár­mi, csak Shakespeare idején, dörzsöltebbek rájöhettek, hogy ez a Téli regéből való jelenet, azért vettem ezt elő, mert úgy látszik, hogy azok az ügyek, hogy ponyvák, hogy megvásá­rolható kultúra, úgy látszik, hogy néhány évszázaddal korább­ra mennek vissza, és mai ámuldozásainkat, hogy ez hogy működik, talán egy kissé logikusabbá és elmélyültebbé tehet­né az, ha ennek a történetén végigmennénk. Ez egy pont a fölvázolható tézisek között, és itt nyilvánvalóan csak azok a tendenciák teljesedtek ki később, amelyek itt már az elején megvoltak. Mondjuk, itt még valamivel jobb volt a helyzet, mert nem is kell túl sokat továbblapozni a Téli regének ugyan­ebben a jelenetében, hogy az árus elővesz egy nótát, amit három szólamban kell énekelni, és ott a parasztocskákkal együtt rögtönözve eléneklik három szólamban. Szóval itt még nem volt az, hogy az emberek képtelenek voltak a kultúrát maguk művelni, tehát csak megvásárolt kultúrával tudtak élni. Ez fokozatosan teljesedett ki. Úgyhogy először az emberek maguk énekeltek, táncoltak és a saját művészetüket művel­ték, aztán valaki megcsinálta nekik ezeket a dolgokat, ők megtanulták és azért még mindig művelték. Azután majd mint pl. a magyar nóta esetében, már nem művelték, nem is sze­rezték, hanem vacsoráztak közben. Viszont a múlt század második felében jellegzetes módon a koncertforma, tehát el­adott jegyekkel behozni a közönséget, az még az addig tö­megművelésű műfajokra is kiterjedt, magyarnóta-esteket ren­deztek koncert formában. Szóval már nem is vacsoráztak hoz­zá, hanem csak ültek, mint Majakovszkij mondja, „egyenesen vagy ferdén a sorban", mert kulcslyukon kukucskáltak be má­sok életébe és mások gyönyörűségébe, úgyhogy ennek a lo­gikus folytatása az lenne, hogy a rántott húst is a színpadon eszik meg, és mi ünnepi öltözékben figyeljük a dolgot, különben nem is túlzás, mert egyéb élvezeteinket is néha mások művelik helyettünk, hát ez a kulcslyuk, vagy mondjuk a kukkolási mozzanat, ez megvalósul pl. az árusított pornográfiá­ban, az ember saját képességei megvásárolt és mások által művelt dolgokká lesznek.

Világos az, hogy ezek a dolgok akkor működnek igazán üzletszerűen, ha minél nagyobb példányszámban lehet őket eladni, a dolog a könyvnyomtatással kezdődik, nyilván azt ér­demes kinyomtatni, amit azután szórni lehet szerteszét, tehát annyira átverni a népet, amennyire lehet, annyira alsó szín­vonalra szállni le, hogy minél többen megvásárolják. Amikor ez már monopolisztikus lesz, tehát egypár mamutcég, verti­kális mamutcég, amelyik nem is egyszerűen kiadással fog­lalkozik, hanem egy hangzó végterméket állít elő, ami száza­dunkra jellemző, korábban a kiadók fölözték le annak a hasz­nát, amit valaki előállított és mások pedig megvásároltak, de ebben az esetben már egy hangzó végtermékről van szó, és aki ezt a hangzó végterméket csinálja, árusítja, a megfelelő készülékeket is árusítja hozzá, tehát „elektromuzikális iparok" jönnek létre.

Bizonyos értelemben még „elektromilitáris iparoknak" is le­hetne őket nevezni, mert az elektronikus tömegkommunikáció eszközeinek előállítása meglepően rokon pl. katonai radarké­szülékek előállításával, és ezért lettek rosszul a Rolling Stonesnak a tagjai, amikor utólag megtudták azt, hogy abból a jövedelemből, amit a megfelelő cég az eladott lemezeikből besöpört, olyan katonai készülékeket is előállított, ami azután emberek gyilkolására volt alkalmas.

Ma még a különálló nemzeti kultúrák is fenyegetve vannak, nemcsak a nép ún. alkotóereje, hanem valamennyi alkotói te­vékenység fenyegetve van, mert ez a kommerciális nyomás éppúgy ránehezedik az ún. komoly művészetre is. Mondjuk az osztrákok vagy a svédek panaszkodnak, hogy gyakorlatilag a Poligram és egypár nagymenő lemezvállalkozás tartja kéz­ben a világ egész zenepiacát, sokmilliós példányszámok van­nak már napirenden, tehát olyan üzletpolitikát kell folytatni, hogy ez lehetséges legyen. Egyszer van egy ilyen vonulata az áruvá váló kultúrának, ami a kultúra alkotására képtelen emberek átverésére szolgál és arra, hogy egyesek – általában nem az alkotóművészek, hanem a cégek – magas jövede­lemre tegyenek szert. Van egy ezzel, érdekes módon, állan­dóan ellentétben álló folyamat, amit, ha éppen akarnék, folk­lorisztikus visszaütésnek is tudnék nevezni, ti. hogy az egy­szer már elkommerciálódott kultúra folklorisztikus átalakuláso­kon megy keresztül, új minőséget nyer. Tehát visszacsatolódik. Ez rendkívül korán megjelenik, az egyik oldalon álmél­kodhatunk, hogy pl. a magyar paraszt már a 16. században nyomtatott széphistóriákat vásárolt, mondjuk Telamon históri­áját, később Árgirus királyfi históriáját, de ezek visszafolklorizálódtak, és a magyar népballadának egy jelentős része végül is áruként terjedő termékeknek a visszafolklorizálódásából ke­letkezett. Ezeknek a folklorisztikus visszacsapásoknak nem­zetközileg tekintve talán az egyik legerőteljesebb formája a dzsessz volt, ahol ugye kiszuperált hangszerek, az amerikai polgárháború végével, mindenféle rezesbandának való dol­gok, a négereknek a kezébe kerültek, akik ennek megfelelően mindenféle üdvhadsereg-indulókat és jámbor vallásos éneke­ket örököltek ezekkel a hangszerekkel együtt, és rövid idő alatt fantasztikusan el tudták sajátítani, a maguk képére ala­kítani, ami visszaadta a kreativitást azoknak, akiktől látszólag elvették.

A dzsesszből egy olyan irányzat lett, ami a 20. század ko­molyzenéjére is meghatározó, mert Ansermet-től Sztravinsz­kijig dicshimnuszokat zengtek arról a dzsesszről, ami úgy lát­szott, hogy lentről adott új fordulatot a zenének, tehát mintegy az avantgárdé lenti párhuzamaként szerepelt. Na, ezzel el le­het menni akár egész napjainkig, mert fölmerül a kérdés, hogy ezek a folklorisztikus visszacsapások mikor a legerősebbek. Feltételezem, hogy olyan periódusokban, amelyek az embe­rekben reményt keltenek egy bizonyos fajta emancipálódásra, hogy most már ők is számítanak. Nagy mozgalmak keretében kilátás nyílik arra, hogy ők ne egyszerűen a zene hangjait vagy a verseknek a szavait, de a létező világot változtassák meg, persze azzal a felismeréssel párosulva, hogy itt végül is éppúgy, ahogy ne a New York Times vezércikke szabja meg, hogy mit gondolkozzam, ne a wurlitzer és a zeneautomaták, a tv és az MTV és mit tudom én, hogy mi határozza meg, hogy hogyan gondolkozzunk, hanem mi magunk.

Vajon van-e esélye egy ilyen Dávidnak, aki a saját gitárjával kiáll a placcra arra, hogy a tömegkommunikáció Góliátjaival, a hatalmas mamutcégekkel, a Poligramokkal, az EMI-vel és a mit tudom én, kivel, sikeresen megküzdjön? Hát, ha valaki 15 ember előtt nyekereg valamit, az, úgy látszik, hogy eléggé nehezen veheti föl a versenyt azzal, ami százmillió embernek a fülébe harsog – és mégis, egészen vicces módon, ilyen kiélezett fordulathelyzetek esetében ezek a dolgok megtörtén­tek, annyira megtörténtek, hogy mondjuk a protest songok és a népzenének új értelmet adó lenti népzene-újjászületések­nek a megnyilvánulásai a legnagyobb lemezcégek repertoár­jaiba is bekerültek, Pete Seegertől Bob Dylanen át Joan Bae-zig. A pénznek nincs szaga, és amikor ilyen vágányra került a tömegkultúra ügye, akkor természetesen nekik fontosabb volt a jövedelemszerzés, mint más megfontolás. Fantasztikus ereje tud lenni ennek. Bámulatos, hogy pl. a négerek milyen technikai eszközökkel éltek. Vettek egy üveget, letörték a nya­kát, beledugták az ujjukat, és azzal olyan fantasztikus glissando hatást értek el a gitáron, hogy ezen teljesen eredetiek tudtak lenni. Húsz évvel ezelőtt, amikor a cigányok az építő­iparban tömegesen bekerültek ilyen Illatos úti vagy hasonló munkásszállásokra, bármelyikben egy terem lehetett az, ahol ők kollektíván egybe tudtak jönni. Az, ahol étkeztek is, és az, ahol persze a tv is volt, de akkor fittyet hánytak a tévére, az egyiknek volt egy citerája, amit még Jászladányból hozott ma­gával, saját maga bütykölte, a másik éppen tegnap vett egy gitárt a boltban, a harmadiknak egyik sem volt, csak egy cso­mag Kossuthja, amiről letépte a csomagnak a szélét, fölra­gasztotta a fölső ajkára, és a „kolcsag" nevű technikát gya­korolta rajta. (Szóval virtuóz klarinétimitációt.) Egy ötödiknek, vagy Isten tudja hányadiknak csak a szája volt, és ezzel „szájbőgözött" nagyon virtuóz módon, vagy a tenyere volt, amivel bámulatos hanghatásokat lehet létrehozni. Nemcsak így, tap­solva ezt mindenki kipróbálhatja, vagy egy csajkája volt, két kanala, mit tudom én, rövid idő alatt olyan fantasztikus több­szólamúság kerekedett, ez a „raising heh" – mondták volna a dzsessztörténészek annak idején. Ez még technikájában, rög­tönzésszerűségében és még többszólamúságának a jellegé­ben is rettenetesen az archaikus dzsesszre emlékeztet, nem hangzásaiban, hanem a dolog lényegét tekintve. Aztán persze azzal végződött, hogy bejött a gondnok, bekapcsolta a tv-t, mert speciel a folytatásos krimi következő folytatását akarta hallani, véget vetett a cigánylármának, és agyő. Létezhetnek ilyen parittyás Dávidok, akik látszólag teljesen esélytelenül, mégis bizonyos időszakokban meg tudták fordítani a tömeg­kommunikáció szokásos menetét. Azután megint lesz belőle üzlet, megint kommerciálódás, a kommersz megint elterjed a kommersz csatornákon, ezt valaki elsajátítja kreatívan, mert a saját dolgát akarja vele kifejezni, és akkor a dolog folytató­dik tovább ebben a két ütemben, amíg nem lép fel esetleg valahol még egy harmadik ütem, hogy ezt a monotóniát meg­változtassa. Ennyi.

ifj. Csoóri S.: Én nem vagyok a szavak mestere. Zenészként mást kell tennem. 5 év óta egy kazettát hallgatok, főleg hát­térzeneként. Pontosabban egy ember és két fia zenélését próbálom figyelni a tőlük fennmaradt felvételeken. Kiszámol­tam, hogyha hét évig hallgatom „ugyanazt" (napi átlagban há­rom órát), akkor a zene átjár, mint az anyanyelv. Úgy gondo­lom, a legjobban az anyanyelvünket tudjuk. Ezért tanulom én is úgy a zenét, mint a gyerekek az anyanyelvet, de persze tanulhatnék bármi mást is ilyen módszerrel. Egy kétéves gye­rekkel másról és másként tudunk beszélni, mint egy négy­évessel, pláne egy hét-nyolc évessel. Érdekes egy év után „ugyanazt" hallgatni, meg két év után, meg három év után. Most öt éve hallgatom és próbálom megérteni, mi is a zene, az anyanyelv, mi is az a kultúra?

Szilágyi Á.: Nagyon érdekesnek találom azt, amit Sándor mondott. Az a szituáció, amit fölvázolt a magát egyetlen ze­nemű, dal hallgatásába záró személlyel, aki így próbálja mint­egy verbális vagy zenei anyanyelvét megérteni, a nyelv mé­lyére hatolni, jellegzetesen zárka- vagy cellaszituáció. A cella, a zárka a modern személyiség alaphelyzetének metaforája. Helye a világban – lényegében a szobája, mint mondjuk, Kaf­ka esetében – cellaként csukódik rá, persze válhat páhollyá is. Ez már választás kérdése. A modern individuum, a modem filozófia, a modern művészet rettenetesen reflektált. Minthogy szinte minden közvetlenség, minden naiv azonosság véget ér a modernitásban, az individuum boldogtalan tudatként vagy szerencsétlen tudatként, otthontalan, gyökértelen, talajtalan, véletlen egyénként, a világba belevetett lényként gondolja el magát. S persze, nem öröm reflektáltnak, azaz kétségbeesett­nek, szerencsétlennek, otthontalannak lenni. Ezt a létállapotot lehet feszegetni, lehet belőle kitörni akarni – művészettel, val­lással, tudománnyal, politikával -, de szerintem a kiindulópont csak az egyén lehet. A közösséggé felfújt múlt, tradíció, állam, azaz nemzet, párt illuzórikus vagy politikai közösség. A mo­dernitásban nincs szellemileg magában a létben megalapozott közösség, „organikus közösség', a modernitás egyetlen kö­zösséget ismer, ez azonban szellemtelen: a pénzközösséget. A pénzkötelék az egyetlen, amely ezeket a modern atomokat, akik vagyunk, saját cellánkkal és páholyunkkal összeköti és megkötözi. így lesz Paul Virilio francia filozófus szójátékával élve a tv előtt, a CD előtt üldögélő ember ültő helyéből Togda, a siège-ből piège. Ezért érdekes, amit mondtál, mert leírtad azt az alaphelyzetet, amelyben valamiképp külön-külön mind­annyian vagyunk, s amelyet ki-ki a maga módján próbál ki­használni, megváltoztatni s egyben értelmezni: szerzetesi vagy börtöncellaként, világpáholyként, várkastélyként és így tovább. Nem jó közösség nélkül lenni. És itt jön a nagy újra­egyesítő – a zene. Ezért különösen szemléletes ez a saját életedből hozott példa, mert mindaz, amiről beszéltél vagy amiről János beszélt, a folklorisztikus visszatérés kapcsán, vagy amit épp a Muzsikás együttes példáz, és amit nagyon szeretek, mindez a zenéről szól: a zene kapcsolja össze az egyéneket, a zenében élik át elveszített közösségi mivoltu­kat, de már csak esztétikailag. Mindent át lehet élni, az összes közösségi tartalmat, kozmoszt, sorsot, történelmet, de csak esztétikailag.

A modernitás előtti világállapotban, amelyet én vallásinak nevezek, nem az egyén, hanem az Isten létében megalapo­zott közösség az alap. Mostantól azonban – mivel nincs kö­zösség, mivel csak egyének vannak – a létezés világként csak esztétikailag élhető át, illetve mindenki abban a világban él, amelyet szellemileg létrehoz. Hogy aztán ez az ő személyes egzisztenciális erőfeszítéséből születik-e meg, avagy a tömeg­kultúra kész kliséiből áll össze, az már más kérdés, bár talán éppen ez az igazi kérdés. A tömegkultúra tisztán esztétikai kultúra: bármit közvetítsen is – vallást, politikát, történelmet, mosóport -, esztétikailag közvetíti. Az esztétika itt a hatásost, izgatót, váratlant jelenti, az érzéki eltérésben, a botrányban, a másságban rejlő csábítást, amely túlmegy jón-rosszon, igaz­ság és hamisság határán.

Még az anyanyelv is a soknyelvűség állapotában létezik: vannak foglalkozási nyelvek, van szleng, másképp beszélnek Erdélyben magyarul, és a magyarul beszélők igen gyakran nem értik egymást, jóllehet anyanyelvük azonos. És ez a sok­nyelvűség nem hiba, nem leküzdendő negatívum. Egyszerűen ki kell alakulnia annak az egyéni érzékenységnek, annak az intellektuális és lelki finomságnak, amely ebben a soknyelvű állapotban önmagát meg tudja határozni, tehát a személy azo­nosságot tud teremteni önmagával, de ezt most már neki kell létrehozni, kívülről senkitől sem kaphatja meg, hacsak nem fogcsattogtató államideológiák formájában. Ha én elmondanék itt egy verset, te eljátszanál valamit, amit szeretsz, akkor ezt mind a ketten tökéletesen értenénk, összhangzanánk egy­mással, ha lenne minek összhangzania. Csakhogy most vé­leményt alkotunk, anyanyelvünkön artikuláljuk és szembesít­jük felfogásunkat a világról, ezért ilyen összhangzás nem le­hetséges. Nemcsak mert nem jön létre, de mert nem is lenne kívánatos. Abban a pillanatban nem lenne beszélgetés. Az összhang csak belső, személyes összhang lehet. Abban a világban, amiben mi élünk, élnünk adatott, nincs összhang, éppen a disszonancia a természetes állapot. De hát az ember attól kezdve folyamatos disszonanciában él, hogy ember. A vallási világállapotban ezt feloldják azzal, hogy a disszonan­ciát visszavezetik Istenre, azaz a rosszra, a bűnbeesésre, amely után – annak, aki istenes életet él – újra a paradicsomi konszonancia, a szférák zenéje következik. Ez a feloldás azonban közösségi, és ilyenfajta közösség ma nem lehetsé­ges. Személy szerint választhatom a vallási utat, de csak raj­tam múlhat, hogy hiszek-e Istenben, lehetőségemben áll, hogy vallásos legyek és az is, hogy ne legyek vallásos. Régen viszont ilyen választási lehetőségem nem volt. A nagy átmenet korában kellett először szembenézni azzal, hogy kinek-kinek egyénileg kell létrehoznia ezt a bizonyos összhangzást a világ és az egyes emberek között. Ez viszont vagy esztétikailag jön létre magában az életben, vagy sehogy. Nem véletlen, hogy te zenészként azokat a metaforákat viszed át a társa­dalomra, emberre, közösségre, amik par excellence esztétikai kategóriák ma már. Mert régen lehettek vallásiak, lehettek er­kölcsiek, sőt továbbmegyek, a modernitásban lehettek politi­kaiak is. Persze abban a pillanatban, hogy ezeket az eszté­tikai kategóriákat valaki politikai intézmények, politikai ideoló­giák nyelvére fordítja le, amire a 20. században párszor már sor került, a szép összhang bizony totalitárius jellegű lesz.

M. J.: Kiindultál abból a mintaesetből, hogy Sándor ül a ka­zettája előtt, napokig, hetekig, évekig ül, egy kazettát hallgat, és akkor ott van, mint a Thule-i király – de megfeledkezel Sándor másikfajta tevékenységéről, arról, hogy mint muzsikus más emberekkel együttműködve tudja csak létrehozni, amit szeretne, tehát a másokkal való együttműködés nélkülözhetet­len feltétele annak, hogy ez a dolog kiteljesedjék. Van egy remek fej, egy angol népzenekutató, John Blacking, aki egy érdekes könyvet írt, melyben kimutatja, hogy a primitív társa­dalmakban azért zenélnek az emberek, hogy együttműködje­nek, polgári társadalmakban viszont azért, hogy rivalizáljanak. Na most képzeld el, hogy ott ül egy csomó szülő a babakon­certen, és mindenki azért megy, mert az ő gyerekét, a Pityukat meg akarja hallgatni, és elkékül és elzöldül, ha más valaki is jól játszik, sőt jobban játszik, … ezzel szemben, ha én bent ülök egy olyan együttesben, akár dzsesszegyüttes legyen, akár maga a Muzsikás együttes, akár egy vonósnégyes, én nem elkékülök attól, hogy szent isten, ez a bőgős jobban játszik, hanem szárnyakat ad nekem, tegyük fel hegedűsnek vagy tekerőlantosnak vagy szaxofonosnak, hogy az a pofa jól játszik, mert akkor én is jól tudok játszani. Szóval igenis létezik olyan, általad joggal idealizált szabad ember, aki másrészt szabadon társulhat más valakivel, és abban élvezetét leli.

SZ. Á.: Attól kezdve, hogy a hangtalan olvasás megjelenik – ne feledjük, még a régi eposzokat is rapszodoszok adták elő! -, elindul a cellásodási folyamat. Csak nagyon későn alakul ki a próza, az epika, a prózadráma, a lírai szabadvers, pró­zavers. Eredetileg a művészi szó a kultuszhoz, a közösség­hez, az előadáshoz, s ezért a költői formához, a vershez kö­tődik. A 20. században a közösség szelleme halott – mind­annyian páholylakók vagyunk: csak nézünk, mint a moziban vagy bámulunk a képernyőre, akár a tűzbe. A páholyból eze­ket a páholylakókat persze ki lehet erőszakkal hurcolni az ut­cára, sőt ők maguk is baromira szeretnének összhangzani, egyesülni, közösség után vágyódnak. Csak éppen mihelyt megadatik nekik ez a közösségiség, már ugyebár abban a formában, ahogy ebben a világban megadathat – államilag! -, mi tagadás, iszkolnának vissza a páholyukba, ha még le­hetne, és aztán, amikor erre megint mód nyílik, tüstént ma­gukra is zárják a páholyajtót. Mindannyian tele vagyunk ro­mantikus közösségi vágyakkal, de ezt az összhangzást, har­móniát csak a magánmániaként lehet megvalósítani, akár úgy, hogy körülveszi magát valaki négy éven keresztül egy zené­vel, akár aszkézissel, akár voyeurként kukucskálva ki a pá­holyából. Csak az illető számára abszolút lényeges, hogyan csinálja, a külvilágra nézve ez nem sokat jelent, nincs egye­temes üdvözítő jellege. Egy lehetőség a sok közül, amelynek sem filozófiai, sem vallási, sem politikai érvényessége nin­csen, csak esztétikai. Szerintem éppen egy új esztétikai vi­lágállapot eljövetelének közelsége az, amit az új tömegmédiumok, a glo­bális fogyasztói kultúra előrevetítenek. Többé-kevésbé min­denki kénytelen esztétává válni, és a néhai ópiumszívó angol filozófus, Thomas De Quincey által emlegetett botot erkölcsi vége helyett esztétikai végéről megragadni. Hogy ha az er­kölcs már nem tud mit csinálni, nem tudom kirángatni a tűz­vész lángjai közül a szerencsétleneket, akkor mondja ironiku­san De Quincey: használjam a másik végéről a botot, élvez­zem a katasztrófában rejlő fenségest, a borzadályt. Ez nem extrém dolog, mert nemcsak a kommersz véres videofilmeknek, de a véres utcai balesetnek sem erkölcsi az átélés módja, hanem a hétköznapiságot, a szürke monotóniát meg­törő borzalom, a kizökkenés, a furcsaság, a rendkívüliség esz­tétikai öröméről van szó. Ezt az új keletű, tömeges – jogosnak elismert – esztétikai szükségletet szabadítja fel és elégíti ki a tömegkultúra.

Z K. L: Kulcskérdésnek tűnik, hogy ki miképpen szemléli a tömegkultúra jelzett folyamatait. Hogyan lehet lefordítani az elhangzottakat arra a válasz-szintre, ahol ilyenek a kérdések: Magyarországon a következő néhány évben mire számítha­tunk, milyen tendenciák erősödnek meg, összhangzat-vesztésre vagy összhangzat-növekedésre van nagyobb esély, te­hát páholyosodás vagy cellásodás, folklórvisszacsapás vagy mi várható?

SZ. Á.: Magyarország egyszerre ért el a világgal együtt egy világállapot-vég, egy politikai rendszervég és a kismagyar élet­világ teljes összeomlásának a fázisába. Mindez így együtt túl sok ahhoz, hogy tisztán láthassuk, mikor mi és miért is tör­ténik, vagy miről is szól. Mindaz, ami itt negyven év alatt vagy Oroszországban hetven év alatt kultúra címszó alatt létrejött – állami kultúra, ellenkultúra, disszidens kultúra egyaránt -, az a modern művészeti kultúra, az autonóm művészet szem­pontjából egyfajta visszatérés volt a polgári korszak elé. Visszatérés volt például bizonyos értelemben az udvari mű­vészethez, hiszen ezt a művészetet és kultúrát részben eltar­tották, részben üldözték, szorongatták, tehát rendkívül fontos­nak tekintették. A művészetben ez alatt a 70 év alatt – nem­csak a tiltott, nemcsak a disszidens művészetben igen nagy dolgok születtek. Különös, érthetetlen és szép dolgok is. Vál­tozatos történeti időszak volt, de ami igazán kulturálisan ér­dekessé teszi, azt az tette lehetővé, hogy a polgári társadalom prózáját kikapcsolta. Ezt is ígérték egyébként, hogy vége van a pénztől való függésnek, csakhogy ezt fölváltotta az államtól való függés. Az udvari művészet már csak ilyen. A hagyomá­nyos literátor értelmiségnek minden szerepében hihetetlen sú­lya lehetett. A magyar irodalom központi kulturális szerepe, amely a két világháború között egyszer már megszűnőben volt, újból megerősítést nyert. Az állam tartott a művészektől, elég volt, ha nyikkant egyet valaki, összeszaladt mindjárt a fél pártvezetés. Nemcsak nálunk, sőt! A Szolzsenyicin-ügyet a PB napokon keresztül tárgyalta, ami maga a politikai ab­szurd a modern polgári világban. Röviden, a paradoxon az, hogy a művészetnek, az értelmiségnek, a literátor értelmiség­nek hihetetlen szerepe, súlya, jelentősége volt, lehetett ebben a félmodern, antimodern világban, ami a szovjet típusú szo­cializmus volt, és abban a pillanatban (bár ez Magyarorszá­gon inkább folyamat volt), hogy a piac kezdte ledarálni ezt az értelmiségi kultúrát – mindegy most, hogy ezt mennyi politikai manipuláció kísérte -, a teljes átmenet a piaci viszonyokra a kultúra, az értelmiség hősi szerepének kiüresedését, az író társadalmi eljelentéktelenedését hozta.

M. J.: Szerintem, ami alternatív volt ezzel az államszocialista vagy akármilyen alakulattal szemben, az éppúgy alternatív volt a monopolkapitalista alakulattal szemben is, és érdekes módon ugyanakkor közösségi volt, de egy önként vállalt kö­zösségnek a szellemében. Gondolok arra, hogy ez a 68 körüli nagy felbolydulás többek közt az ún. második népzenei újjá­születési hullámot hozta létre – ugye, az első az volt, amit Cecil Sharp bácsi és a vasárnapi iskolák és alapítványi höl­gyek, nálunk meg Kodály bácsi zeneoktatása képviselt, na­gyon tiszteletreméltó módon, de egy ilyen fölülről visszapum­pálandó népzenét képzeltek el -, s ez meglepő módon annyira alulról jött, hogy még a Cecil Sharp House öreg né­nikéi is álmélkodtak, akiket éppen teázás közben ért el. Éppen az, hogy az emberek a saját gitárjukat veszik a kezükbe, ez egy óriási nagy ellenpont azokkal a romantikus antikapitalista sirámokkal szemben, hogy gombnyomásos kultúra, az embe­rek mindenütt megnyomnak egy gombot, és akkor minden szól. Valahogy vicces módon ez az ellencsapás így indult meg. A vicces az, hogy nálunk Magyarországon egyszerre „állami" és „kapitalista" lévén a dolog sokkal hermetikusabban zárt. Üzleti orientációjú, egyszerre politikai félelemtől és üzleti konkurenciától vezetett gyilkossággal mészárolták le a tö­megkultúrának ezeket az új jelenségeit, amelyekből éppúgy fakadt az akkori protest songoknak a világa, mint a tánchá­zaké. Mondjuk, még azok a fejlemények is, amik például a Muzsikás Együttes létrejöttéhez vezettek, azok is valahol ott voltak ebben a második népzenei újjászületési hullámban. Va­lahogy, úgy látszik, a közösségnek lehet egy ilyen más értel­me is. Nem Darwin A fajok eredete alapján képzelem azt, hogy mindenki harca mindenki ellen, hanem inkább kedvenc Kropotkin hercegemet olvasom, aki a darwini fejtegetések el­lenpontjaként megírta a Kölcsönös segítségei tehát, hogy az emberek képesek együttműködni úgy, hogy ez érdekük is és jól is esik nekik. Ezek a dolgok így megvoltak, és fantasztikus erővel, robbanással, gondolok a Beatrice együttesre, szóval ez már nem tudom, hányadik hulláma volt, mert érdekes mó­don ezek a folk- és népzene-újjászületési módok, a 80-as években igazából tovább éltek, de valamilyen rock címke alatt, gondolok olyanokra, mint a Rolls együttes, a Trurikos, és az a régi gépfolk meg népzene újjászületési társaság valami új választ keresett ezekre a dolgokra, meg is találta. Iszonyatos tömeghatása volt ennek. Szóval ez nem olyan, mint a Dallas, melynek a tévében iszonyatos tömeghatása van, mert Kovács úr ott ül lavórral, és közben az aranyerét áztatja, és a Dallast nézi – nem valami csábító párhuzam egy filozófus részére -, de ez másfajta, ott az emberek tényleg összejöttek és együtt­működtek volna, de mondjuk, a Beatrice együttes koncertje a Láng Gépgyár kultúrtermében, ott nem lehetett csak valami néhány póznára kitett kézírásos plakátról tudni, hogy a Beat­rice koncertje lesz este akkor a Lángban, és du. kettőkor már ott voltak az öcsik. És 12 éves öcsik voltak ott, és az ember­nek sírt a lelke, mert tudjuk, hogy baboskendő volt a jelképük, és akinél a rendőr baboskendőt látott, persze aztán megnéz­hette magát. Semmi válasz, hogy lesz-e koncert, nem lesz. 4 óra tájban a tömeg már egy kicsit kezdett türelmetlenné válni, a hátul levők nyomták az elöl levőket, reccs! – betört egy üveg, abban a pillanatban egy rendőrautó élesen csiko­rogva fékezett, és azt mondta, hogy itten rendbontás van, itt nem lehet koncertet tartani. De nemcsak a Beatricével, a Bi­zottsággal, az Európa Kiadóval hasonló dolgok történtek. A szisztéma nagyon egyszerű volt, mert engedélyezni kellett a koncertet, de egy kisebb teremben, mint ahányan oda befér­tek volna, és ott nemcsak ilyen vagy olyan ellenzéki pofákat vertek véresre gumibottal, hanem az én zeneszociológus kék­harisnya kolléganőmnek a harisnya alatt a lába is kék lett, ahogy a gumibottal odasóztak neki, szóval ebben volt valami. És ezek az emberek együtt, éppen ahogyan mi most együtt vagyunk és együtt próbálunk valamit megfejteni, nem, pedig otthon a pièce siège-ben, ez talán szintén egy lehetőség lehet arra, hogy az emberek egymással együttműködve, kölcsö­nösen, valami számukra egyénileg is hasznos dologhoz eljussanak. Én igazából nem vagyok szkeptikus, mert a mai der­medtség után előbb-utóbb az emberek maguk föl fogják is­merni, hogy az együttes gondolkodásban, az együttes cselek­vésben milyen lehetőségek rejlenek. Nem okvetlenül csak ab­ban, hogy mostan tanuljunk meg három akkorddal többet le­ütni a gitáron, hanem esetleg az élettel szemben mondjuk valami értelmesebb feladataink és lehetőségeink is vannak ennél, és ettől meglepő módon a zene inkább kivirágzik majd, mintsem elhalkulna azért, mert valami okosabbat is tudunk csinálni ebben a rohadt életben. Csak ezt nem kultúrpolitikusok fogják kieszelni.

Szigeti Péter: Én két nézettel akarok vitázni. Azt gondolom, hogy Szilágyi Ákos valóban úgy közelítette meg a dolgot, mintha az élet csak esztétikailag lehetne átélhető, és az esz­téta álláspontját vállalta. Én nem tiltakozom ez ellen, neki joga van ehhez az értékválasztáshoz, gondolom, hogy amikor azt a kijelentést is levonta ebből az álláspontból, hogy mindenféle közösség csak esztétikai átélés, akkor viszont mélységesen téved. Van ilyen közösség, mi most itt vagyunk egy teremben, és még a pénzközösséget mondotta, semmiféle pénzközös­ség nincs közöttünk, intellektuális kíváncsiság közössége vi­szont fennáll, azért jöttünk ide és ezért kommunikálunk egy­mással, ehhez van egy közös kultúránk. Vannak szociális kö­zösségek és gazdasági közösségek is. Épp ezért bírálnám Csoóri úr nézeteit is, mert ő lényegében szűken fogja fel a nemzeti közösséget, bár teljesen igaz, hogy ez a nyelvében él legfőképpen, ez a közösség és a kultúrája is leginkább nyelvének hódol, de azért nagyon sokféleképpen hódol, és ezért nem lehet csak azokat a mozzanatokat bekapcsolni, amiket ő mondott, hogy hát tulajdonképpen a múltja, illetőleg a lelki élmény közössége adná az összhangot. Nem minden­kinek adja ugyanazt az összhangot annak a székely zeneda­rabnak a hallgatása sem, egészen más összhangot ad an­nak, aki például a zenei tárgynyelv szintjén fogadja be ezt a produktumot, mint aki ezzel a zenei tárgynyelvvel nem ren­delkezik: akinek ilyen szavak, mint összhangzás, nincsenek a fejében, az például nem fogja tudni ezt kifejezni, úgyhogy legfeljebb érezni fogja, de értelmileg, gondolatilag nem fogja tudni tudatosítani. Más kérdés, hogy a zene ilyen szempontból is mondjuk a meghatározatlan tárgyiasságot jelentheti a más műalkotások meghatározott tárgyiasságával szemben. Tehát sokféle közösség van, de a közösség egyféle produktumot a szociális nihilje és a kulturális nívója jegyében fogad be, és éppen ezért nem lehet ezt pusztán a nemzeti kultúra szem­pontjából nézni. Szilágyi Ákossal abban tökéletesen egyetér­tek, hogy a tömegkultúrának bizony az a funkciója, hogy az egyéniket valóban izolálja, elszigetelje. De amit Szilágyi nem mondott, azt azért hozzá kell tenni: hogy ugyanakkor ez al­kalmas a tökéletes manipulációra is, és ezt meg is teszi ez a tömegkultúra, a maga látszólagos spontaneitásával. Nagy­fokú választékkal és egy mozaikszerű, hatalmas információá­radattal tömi az embereket, akiknek nagy százalékát, akik szociálisan nincsenek abban a helyzetben, s nem tudtak egy olyan kultúrát elsajátítani, ami alapján megbirkózhatnának ez­zel az információáradattal, lényegében kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. Ez is a célja a modern társadalom­irányításnak. Éppen ezért alapformájává vált ez a tömegkul­túra ezzel a manipulációs technikával, és az uralom fenntar­tása érdekében teszi mindezt, tehát az izoláció igaz, csak ez nem jelenti azt, hogy ez a siker tökéletes lenne. A valóságos közösségeket szétveri, más közösségek azonban újrakelet­keznek. A 20-as-30-as évektől kezdve ez a tömegkultúra mondjuk az autonóm munkáskultúrát, munkásmozgalmat, az önszerveződő találkákat, a munkás testnevelési egyesületek­ben szerveződő autonóm munkáskultúrát szét fogja verni, mert az újratermelés a szabadidőt is bevonja a maga me­chanizmusaiba, és ettől kezdve nem munkáskönyvkiadás, sportegyesület lesz, hanem áruviszonyként lehet hozzájutni ezekhez a szolgáltatásokhoz, tehát tökéletesen működik a do­log. De ismétlem, attól, hogy a munkásmozgalmat, mondjuk, szétveri, ez nem jelenti azt, hogy más közösségek és más mozgalmak ne keletkeznének.

Feltette azt a kérdést nekünk Csoóri úr, hogy mi van, amit az ember jobban tud, mint az anyanyelvét? Kérem tisztelettel, egy válogatott futballista, aki makog, az lényegesen jobban tud futballozni, mint ahogy az anyanyelvét bírja, és ugyanígy a szakképzettségeknek ezer birtokosa van, aki messze felül­múlóan ismeri azt a tudást, azt a kultúrát, azt a kommuniká­ciós formát az anyanyelvéhez képest.

Úgyhogy konklúzióként azt mondanám, hogy azt a sokféle kultúrát, amit szociálisan sajátítunk el és kezelünk és értel­mezünk, nagyon különböző módokon és szinteken lehetséges mozgatni és nem mindegy természetesen, hogy milyen kö­zösségben történik ez a szocializáció. Nemcsak a mikro-, ha­nem makroközösség szempontjából is. Például aki értelmisé­gi, a munkamegosztás értelmiségi területén vesz részt, annak eleve nagyobbak az esélyei, hogy a tömegkultúra problémá­ival megbirkózzon, mint azok, akik nem kapnak tudást ehhez, fogalmi készletet, elemző nyelvi kategóriákat.

Susan Zimmermann: Két vagy három évvel ezelőtt véletlenül megnéztem videón egy olyan konferencia anyagát, ahol min­denféle esztéta arról vitatkozott, hogy mi is volt ez a „romániai forradalom". Ott végül is mindenki egyetértett azzal, hogy ez a „forradalom" nem volt valami politikai esemény, hanem egy média és nézők által produkált esztétikai valami. Ehhez lenne két kérdésem. Van valami logika abban, hogy ezt így fogták fel, és hogy nem kellene benne keresni folyton valami eredetit vagy valami manipulációt…

Ha pedig ezt az egész romániai eseményt egy ilyen „esz­tétikai" vagyis posztmodern fogalomkészleti kiindulópontból próbáljuk nézni, ahogy Szilágyi Ákos, akkor Ceausescu halála is „véletlenné" válik, vagyis nincs politikai tartalma. De akkor hogy lehet visszahozni a képből azt, hogy azért ott történt valami, aminek valami politikai síkja van?

Cs. S.: Hadd válaszoljak erre a focista példára avval, hogy mutass nekem akkor egy focistát, aki jobban tud focizni, mint ahogy az anyanyelvét bírja. Nem az a focista, aki csak rúgja a bőrt, hanem aki jól rúgja, aki hiteles ember a saját útján, nem tudom, lehet-e érteni, mit akarok mondani. Nincsen sen­kinek joga megítélni azt, hogy a másik rosszabbul beszéli az anyanyelvét, mint ő.

M. J.: Szóval felmerült a kérdés, hogy a kultúra mivel függ még össze. Erre két példát szeretnék mondani. Az egyik – a 19. század első fele, Angliában a chartista munkásmozga­lom -, ismeretes a történelemből. Különös módon ebben az időben a munkások azt is fontosnak tartották, hogy énekelje­nek, úgyhogy tökéletesen egybeesett a chartista munkásmoz­galom politikai fellendülése azzal a művészi fellendüléssel, amely az angol munkáskórus-mozgalomnak a kiterjedéséhez vezetett: még a Kodály-módszert is itt találták ki igazából, ez a „tonic solfa method", ott vezették be, mert ezek a munkások egészen döbbenetes módon Händel Messiását is akarták éne­kelni. De egy ilyen atmoszférában, amikor úgy látszott, hogy az ember többre is képes annál, mint amire kárhoztatva van… A másik példa másfél évszázaddal későbbi. A 70-es évek kö­zepén a Musica Realtá elnevezésű mozgalom, amely Olasz­országban akkor nőtt naggyá, amikor a baloldalnak az átme­neti sikerei bizonyos reményeket keltettek az emberekben. Ebben az időben egy olyan művészcsoport alakult, amiben részt vesz Luigi Nono, Maurizio Pollini és mások; és a mun­kások fantasztikus dolgokra voltak képesek, összejöttek egésznapi meló után dögfáradtan, és akkor Maurizio Pollini Schönberget játszott nekik, és eljátszotta kétszer-háromszor, hogy ezt azért kell így, azért kell úgy, és éjfélig ültek ott a munkások, hogy Schönberget hallgassák Maurizio Pollini el­őadásában. Azt hihetné az ember, hogy egy szürrealista lá­tomás volt. De akkor volt Schönberg születésének a 100. év­fordulója, s Bécsben csináltak egy gyönyörű Schönberg-kiállítást. Elvitték Reggio Emiliába, ahol ugyanezt a kiállítást négy­szer annyian nézték meg, mint Schönberg városában, Bécs­ben, azért, mert az emberek számára az egyik esetben Händel Messiása, a másik esetben Schönberg valahogy különös módon fontossá vált. Nem azért, mert szűken politizáltak, ha­nem azért, mert a politika iránya az volt, hogy az embernek valahogy lehetősége kellene hogy legyen egy teljességet el­sajátítani. Szerintem így függ össze a forradalmi szellem és a tömegkultúra is, mert ez egy másféle tömegkultúra lehető­sége, mint amit általában fölülről belepaszíroznak az embe­rekbe.

Z K. L: Köszönöm mindenkinek a részvételt. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy valamennyi feltett kérdésre egy alkalom keretében adható kimerítő válasz, ám ma ráadásul bebizo­nyosodott, hogy számtalan kérdést tisztázni kell még azelőtt, hogy a válaszokba fognánk. A mai vitát abból a szempontból érzem fontosnak, hogy ehhez a tisztázáshoz egyengette az utat.

Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.

Az Egyesült Államok kulturális imperializmusának két fő célja van, egy gazdasági és egy politikai: piacok szerzése kulturális javai számára, és hegemóniájának kiépítése a közgondolko­dás formálása által. Ma a szórakoztatóipari termékek exportja a tőkefelhalmozás és a globális profitok egyik legfontosabb forrása, a feldolgozóipari export kiszorulása miatt. A politika szférájában a kulturális imperializmusnak döntő szerepe van abban, hogy elszakítsa az embereket saját kulturális gyöke­reiktől, a szolidaritás hagyományaitól úgy, hogy ezeket a mé­dia által teremtett és reklámkampányonként változó „szükség­letekkel" helyettesíti. Ennek politikai következménye az embe­rek elidegenedése közösségi és osztálykötelékeiktől, az ato­mizálódás és az egyének egymástól való elszigetelődése.

A kulturális imperializmus a munkásosztály felaprózódását hangsúlyozza: a főmunkaidős munkásokat az alkalmi munká­soktól való elkülönülésre ösztönzi, akik viszont a munkanél­küliektől határolják el magukat, ez utóbbiak csoportja pedig szintén megosztott a „földalatti gazdaságon" belül. A kulturális imperializmus arra készteti a munkásokat, hogy egy olyan hie­rarchiában képzeljék el magukat, ahol az alattuk állókhoz vi­szonyított árnyalatnyi életmódbeli, faji és nemi különbségek a lényegesek, és nem a felettük állókhoz viszonyított hatalmas egyenlőtlenségek.

A kulturális imperializmus legfőbb célja az ifjúság politikai és gazdasági kizsákmányolása. Az imperiális szórakoztatás és hirdetések a fiatalokat célozzák, akik a legvédtelenebbek az Egyesült Államok kereskedelmi propagandájával szemben. Az üzenet egyszerű és célirányos: a „modernitás" egyértelmű összefüggésben van az Egyesült Államok médiatermékeinek fogyasztásával. A fiatalság nagy piacot jelent az amerikai kul­turális exportnak, ők a legfogékonyabbak a fogyasztói-indivi­dualista propagandára. A tömegkommunikáció úgy manipulál­ja a fiatalok lázadó szellemét, hogy a baloldal nyelvének ki­sajátításával az elégedetlenséget fogyasztói szertelenségbe vezeti.

A kulturális imperializmus nemcsak piacot lát az ifjúságban, hanem politikai céljai vannak: ki akarja küszöbölni annak a veszélyét, hogy a személyes lázadás politikai felkeléssé vál­jék az ellenőrzés gazdasági és kulturális formái ellen.

Az utóbbi évtizedben a haladó mozgalmak egy paradoxon­nal kerültek szembe. Miközben a harmadik világban élő em­berek nagy többsége az életszínvonal csökkenését, társa­dalmi és személyes biztonságának elvesztését, a közszolgál­tatások hanyatlását éli át (míg egy jómódú kisebbség soha nem látott módon prosperál), a szubjektív válasz mindezekre csak szórványos felkelések, kitartó, de csak helyi mozgalmak és széles körű, de csak rövid ideig tartó megmozdulások vol­tak. Egyszóval a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalmi-gazdasági körülmények és forradalmi vagy radikális válaszok gyengesége között mély szakadék van. A megérő „objektív adottságokat" a harmadik világban nem követte az állam vagy a társadalom megváltoztatására képes szubjektív erők növe­kedése. Az világos, hogy nincs „automatikus" kapcsolat a társadalmi-gazdasági hanyatlás és a társadalmi-politikai átalakulás között. A kulturális beavatkozás (a legszélesebb értelemben, beleértve az ideológiát, a köztudatot, a társadalmi cselekvést) az a döntő kapocs, amely az objektív körülmé­nyeket tudatos politikai beavatkozássá alakítja át. Paradox módon úgy látszik, az imperialista politikacsinálók ellenfe­leiknél sokkal jobban megértették a politika kulturális di­menzióinak fontosságát.

Kulturális uralom és globális kizsákmányolás

Az imperializmust nem lehet csupán katonai-gazdasági ellen­őrző és kizsákmányoló rendszerként értelmezni. A kulturális uralom nélkülözhetetlen dimenziója bármely hosszú távon mű­ködő teljes kizsákmányolási rendszernek. A harmadik világgal kapcsolatban a kulturális imperializmust úgy határozhatjuk meg, mint a köznépi osztályok kultúrájába való módszeres behatolást és uralmat, melyet a nyugati uralkodó osztály hajt végre, hogy átrendezze az elnyomottak értékeit, viselkedését, intézményeit és identitását, úgy, hogy azok megfeleljenek az imperialista osztályok érdekeinek. A kulturális imperia­lizmusnak van mind „tradicionális", mind modern formája is. Az elmúlt évszázadokban az egyház, az oktatási rendszer és a közhatóságok nagy szerepet játszottak abban, hogy az em­berekét beletörődésre és lojalitásra neveljék isteni vagy ab­szolutista elvek alapján. Bár a kulturális imperializmusnak ezek a tradicionális mechanizmusai még mindig működnek, a kulturális uralom számára a mai intézményeken alapuló mo­dern eszközök kerültek a középpontba. A tömegkommuniká­ció, a reklám, a hirdetések és a világi szórakoztatók és értel­miségiek játsszák a legfontosabb szerepet. A mai világban Hollywood, a CNN és a Disneyland nagyobb befolyással bír, mint a Vatikán, a Biblia vagy a politikusok szónoklatai.

A kulturális behatolás szorosan kapcsolódik a politikai-ka­tonai uralomhoz és a gazdasági kizsákmányoláshoz. A kö­zép-amerikai népirtó rezsimek oldalán történő amerikai katonai beavatkozások, amelyek gazdasági érdekek védel­mében történnek, rendszerint intenzív kulturális beavatko­zással is járnak. Az Egyesült Államok által fizetett hittérítők lepik el az indián falvakat, hogy a földművelő indiánt a bele­törődés üzenetére neveljék. Nemzetközi konferenciákat szer­veznek megszelídített értelmiségiekkel, hogy megvitassák a „demokrácia és a piac" kérdéseit. A szórakoztatásba mene­külő tévéműsorok „egy másik világ" látomásait mutatják be. A kulturális behatolás a lázadás elleni hadviselés kibővítése fegyverek nélküli megoldásokkal.

A kulturális gyarmatosítás új vonásai

A jelenkori kulturális gyarmatosítás több vonásában eltér a korábbi gyakorlattól:

1. Nagy tömegű közönség meghódítását célozza, nem csak az elitek megváltoztatását.
2. A tömegkommunikáció, különösen a televízió elfoglalja a háztartást, és „belülről" és „alulról" is hat, csakúgy, mint „kí­vülről" és „felülről".
3. A jelenkori kulturális gyarmatosítás működési köre globá­lis, hatása homogenizáló; az egyetemesség színlelése az im­perialista szimbólumok, célok és érdekek misztifikálását szol­gálja.
4. A kulturális imperializmus eszközéül szolgáló tömeg­kommunikáció csak formális értelemben magántulajdonú: a hivatalos állami kapcsolódás hiánya adja a legitimációját annak, hogy a magánmédia „hírek"-ként vagy „szórakoztatás"-ként az imperialista állam szándékait továbbítsa.
5. A mai imperializmusban a politikai érdekeket politikán kí­vüli témákon keresztül jelenítik meg. A „híradó" Közép-Ameri­kában állomásozó földműves származású zsoldosok élettör­ténetével foglakozik, és mosolygó, munkásosztályból jött fe­ketéket mutat az Öböl-háborúból.¹
6. A béke és a szabályozatlan tőke segítségével történő növekedés ígérete és a növekvő nyomor és erőszak valósága közti mélyülő szakadék miatt a tömegkommunikáció tovább csökkentette az alternatív nézőpontok megnyilatkozási lehető­ségeit műsoraiban. A teljes kulturális ellenőrzés szükségsze­rűen következik a létező kapitalizmus durvasága és a szabad piac mesés ígéretei közötti kiáltó ellentétből.
7. A kollektív megmozdulások megbénítására a kulturális gyarmatosítás a nemzeti identitás elpusztításán vagy társa­dalmi-gazdasági tartalmának kiüresítésén munkálkodik. A kö­zösségi összetartozás szétszakításáért a kulturális imperia­lizmus a „modernség" kultuszát hirdeti mint a külső mintákkal való azonosulást. Az „individualizmus" nevében megtámadja a gazdasági kapcsokat és médiaüzeneteivel átalakítja a ő személyiséget. Amíg az imperialista fegyverek szétszakítják a civil társadalmat, a bankok kifosztják a gazdaságot, addig az imperialista médiák önfeladó identitást adnak az egyének­nek.

A kulturális imperializmus a forradalmi ellenfeleinek csak dé­moni karikatúráját mutatja, míg elősegíti a kollektív amnéziát mindarról a tömeges erőszakról, amely a nyugatbarát orszá­gokban valaha történt. A nyugati média sohasem emlékezteti közönségét arra a százezer guatemalai indiánra, hetvenötezer el-salvadori munkásra, ötvenezer nicauraguai áldozatra, aki­ket amerikabarát, antikommunista rezsimek öltek meg. A tö­megkommunikáció elleplezi azokat a katasztrófákat is, amelyeket a piac bevezetése okoz Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban, százmilliókat hagyva koldusszegé­nyen.

Tömegkommunikáció: propaganda és tőkefelhalmozás

Az amerikai tőke számára a tömegkommunikáció a gazdag­ság és a hatalom egyik legfontosabb forrása, mivel kommu­nikációs hálózata az egész világra kiterjed. Az amerikai leg­gazdagabbak növekvő hányada a tömegkommunikációból szerzi vagyonát. A négyszáz leggazdagabb amerikai közül ezek aránya az 1982-es 9,5 %-ról 1989-re 18%-ra nőtt. Ma a leggazdagabbak csaknem egyötöde a tömegkommunikáci­ónak köszönheti vagyonát Észak-Amerikában. A kulturális ka­pitalizmus felváltotta a termelést mint a vagyon és befolyás forrását az Egyesült Államokban.

A tömegkommunikáció szerves része lett Amerika globális politikai és társadalmi ellenőrzési rendszerének, és a profitok fontos forrásává is vált. Ahogyan a kizsákmányolás szintje, az egyenlőtlenség és szegénység növekszik a Harmadik Vi­lágban, a nyugati média azon fáradozik, hogy a kritikus köz­véleményt egy passzív tömeggé változtassa. A nyugati mé­diaszemélyiségek és a tömegszórakoztatás fontos tényezőivé váltak a lehetséges politikai elégedetlenség elfojtásának. Rea­gan elnöksége alatt vált nyilvánvalóvá a médián keresztüli manipuláció fontossága, feltűnő, de politikailag reakciós szó­rakoztatókkal, ami azóta Ázsiára és Latin-Amerikára is jellem­zővé vált.

Latin-Amerikában közvetlen kapcsolat van a tévékészülékek számának növekedése és a jövedelem csökkenése, a küzdelmek csillapodása között. Latin-Amerikában 1980 és 1990 között a tévékészülékek száma 40 %-kal nőtt, míg az átlagos reáljövedelem 40 %-kal csökkent, és javarészt a televíziótól függő neoliberális jelöltek nyerték az elnökválasztásokat.

A tömegkommunikáció egyre erősödő behatolása a szegé­nyek közé, a kulturális javakat forgalmazó amerikai vállalatok egyre nagyobb befektetései és profitjai, valamint a tömegek átitatása a másodkézből vett kalandok és az egyéni fogyasz­tás üzenetével – ezek a mai kulturális gyarmatosítás előtt álló kihívások.

Az amerikai médiaüzenetek kettős értelemben hatnak elidegenítőleg a harmadik világbeli emberekre. Egyrészt „nemzetkö­zi" és „osztályok fölötti" kötelékek illúzióit keltik bennük. Más­részt a tévé képein keresztül hamis, képzeletbeli meghitt kap­csolat alakul ki a műsorok sikeres szereplői és a koldusszegény nézők között. Ezek a kapcsok alakítják ki azt a csatornát, ame­lyen keresztül minden a saját problémák egyéni megoldásáról szól. Az üzenet világos: az áldozatok csak saját magukat okolhatják szegénységükért, a siker egyéni erőfeszítésen múlik. A jelentősebb műholdas adások, az amerikai és európai tömegkommunikáció képviselői Latin-Amerikában mélyen hall­gatnak annak az új kulturális imperializmusnak a politikai és gazdasági eredetéről, következményeiről, a latin-amerikai sze­gények millióinak félrevezetéséről és demobilizálásáról.

Az imperializmus és a nyelv politikája

A kulturális imperializmus kettős stratégiát dolgozott ki a bal­oldal ellen és a hegemónia megteremtésére. Egyrészt a bal­oldal nyelvének lejáratásán munkálkodik, másrészt igyekszik a közönséget érzéketlenné tenni a nyugati hatalmak által el­követett erőszak iránt. A nyolcvanas években a nyugati mé­dia rendszeresen kisajátította a baloldal alapgondolatait; eredeti tartalmuktól megfosztva reakciós üzenettel töltöt­ték meg azokat. Például a tömegkommunikáció „reformernek" vagy „forradalmárnak" nevezte azokat a politikusokat, akiknek feltett szándéka volt a kapitalizmus visszaállítása, az egyen­lőtlenségek szabadon engedése, míg az ellenfeleiket „konzer­vatívnak" bélyegezte. A kulturális imperializmus ideológiai za­vart és politikai keveredést igyekezett kelteni a politikai nyelv egyes jelentéseinek visszájára fordításával. Sok haladó értel­miségit megzavart ez a manipuláció. Erinek eredményeképp sebezhetővé váltak az imperialista ideológia érveire, miszerint a „jobb" és „bal" már nem jelent semmit, a kettő közötti meg­különböztetés elvesztette a jelentőségét, az ideológiáknak pe­dig többé nincs semmi jelentésük. A baloldal nyelvének lejá­ratásával és a bal és jobb közötti különbség eltorzításával a kulturális imperializmus az antiimperialista törekvések vonz­erejét és gyakorlatát igyekszik aláásni.

A kulturális imperializmus másik stratégiája a közönség elérzéktelenítése, a nyugat tömeggyilkosságainak elfogadható, rutinszerű tettekké változtatása. Az iraki tömegbombázásokat videójáték formájában mutatják be. Az emberiségellenes bű­nök trivializálásával a közönség elvesztette az érzékenységét, hogy az emberi szenvedés alapvetően rossz. A hadviselés modernségét hangsúlyozva a tömegkommunikáció a nagyha­talmakat dicsőíti – a nyugat techno-hadviselését. A kultúrális imperializmus olyan „hírek"-ben jelenik meg, ahol a tömeg­pusztító fegyvereket emberi vonásokkal ruházzák fel, míg a harmadik világbeli áldozatokat arc nélküli „agresszor-terroris-táknak" ábrázolják.

A globális kulturális manipuláció fenntartását a politika nyel­vének korrumpálása teszi lehetővé. Kelet-Európában a spe­kulánsok és a – földet, vállalkozást és vagyont összeha­rácsoló – maffiózók „reformerként", a csempészek „inno­vatív vállalkozókként" kerülnek bemutatásra. Nyugaton a munka rugalmasságának nevezik a foglalkoztatottak kiszolgál­tatottságát és a munkaadók kezében összpontosuló hatalmat, amellyel kedvük szerint felvehetnek vagy elbocsáthatnak bárkit.

A harmadik világban az állami vállalatok multinacionális mo­nopóliumoknak történő eladását „monopóliumellenes tevé­kenységnek" nevezik. „Átkonvertálásnak" keresztelték el a 19. századi munkakörülményekhez való visszatérést, a minden szociális juttatástól való megfosztottságot. A „szerkezetváltás" a nyersanyagtermeléshez való visszatérést vagy a jövede­lemnek a termeléstől a spekuláció felé áramlását jelenti. A „dereguláció" az irányító hatalom átkerülését jelenti a nemzeti jóléti államtól a nemzetközi bankrendszerhez, a multinacionális elithez. „Szerkezeti kiigazításon" Latin-Ame­rikában az erőforrások befektetőknek való átadását és a bérek csökkentését értik. A baloldal fogalmai (reform, agrárreform, szerkezeti változások) eredetileg a jövedelem újraelosztását célozták. A nyugati elit átvette ezeket a fogalmakat, és a saját kezében történő vagyoni és hatalomkoncentráció jelentésével használja őket. És természetesen az imperializmus összes magántulajdonú kulturális intézménye erősíti ezt az orwelli fél­retájékoztatást. A jelenkori kulturális imperializmus kiforgatta a felszabadítás nyelvezetét és a reakció szimbólumává alakí­totta azt.

Kulturális terrorizmus: a liberalizmus zsarnoksága

Ahogyan a nyugati állami terrorizmus a társadalmi mozgalma­kat² , a forradalmi kormányokat elpusztítani³ és a civil társa­dalom hangját elfojtani igyekszik,⁴ a gazdasági terrorizmus – ahogyan azt az IMF és a magánbank-konzorciumok tevékeny­sége mutatja – elpusztítja a helyi ipart, szétbontja az állami tulajdont, és eltapossa a bérből élő háztartásokat, kulturális terrorizmus a felelős a helyi kulturális tevékenység és művé­szet kiszorításáért. A kulturális terrorizmus a harmadik világ­beliek lelki gyengeségén és mély szorongásain, különösen el­maradottságuk és elnyomottságuk érzésén élősködve a „mo­bilitás" és a „szabad gondolatnyilvánítás" új képzetét mutatja fel, elpusztítja a régi családi és közösségi kötelékeket, mi­közben a vállalati hatalom és a piac önkényéhez láncolja őket. A hagyományos korlátozások és kötelezettségek megtámadá­sa olyan mechanizmus, amely által a kapitalista piac és az állam válik a hatalom kizárólagos birtokosává.

A kulturális imperializmus az „önkifejezés" nevében zsar­nokoskodik a harmadik világban élők fölött, akik félnek a tra­dicionálisság bélyegétől, és akiket csábítanak és manipulálnak az osztálynélküli „modernség" hamis elképzelései. A kulturá­lis imperializmus megkérdőjelez minden meglévő vi­szonyt, mely akadályozza az egyetlen modern istenség: a piac kultuszát. A harmadik világbeli embereket úgy szórakoz­tatják, kényszerítik és ingerlik, hogy „modern" legyen, hogy alávesse magát a kapitalista piacnak, és kényelmes, hagyo­mányos ruháit szűk, egészségtelen farmernadrágra cserélje.

A kulturális imperializmus gyarmatosított közvetítőkön, kultu­rális kollaboránsokon keresztül működik a leghatékonyabban. A tipikus példák a felfelé mobil harmadik világbeli értelmiségiek, akik patrónusaik stílusát utánozzák. Ezek az együttműködők a nyugat felé alázatosak, saját népük felé arrogánsak; a tekinté­lyelvű személyiség mintapéldányai. A bankok és a multinacio­nális vállalatok támogatásával roppant hatalmat gyakorolnak az államon és a médiákon keresztül. A nyugatot majmolva hajtha­tatlanul kitartanak az egyenlőtlen verseny szabályai mellett, megnyitva országukat a szabadkereskedelem nevében történő barbár kizsákmányolásnak. A legjellegzetesebb kollaboránsok azok az intézményi szakértelmiségiek, akik a modern, objektív társadalomtudományok zsargonját használva tagadják az osz­tályuralmat és az imperialista osztályhadviselést. A piacot feti­sizálják, mint minden rossz és minden jó döntőbíráját. A „regi­onális együttműködés" szólamaival a konformista értelmiségiek a munkásosztályt és azokat a nemzeti intézményeket támadják, amelyek korlátozhatják a tőkét. Ezek támogatóit igyekeznek el­szigetelni és kiszorítani.

A harmadik világ nyugati támogatást élvező értelmisége a megegyezés (osztály-együttműködés) ideológiáját tette magá­évá. Az imperializmus fogalmát felváltotta a kölcsönös függés gondolata. A szabályozatlan nemzetközi piacot pedig a fejlő­dés egyetlen lehetséges útjaként hirdetik. A dolog iróniája ab­ban áll, hogy a harmadik világ számára soha nem volt még ennyire kedvezőtlen a „piac". Európa és Japán soha nem volt még ennyire agresszív a harmadik világ kizsákmányolásá­ban. Az intézményi értelmiségieknek a teljes valóságtól való elidegenedése a nyugati kulturális imperializmus befolyásának mellékterméke. A kritikai értelmiségiek számára, akik nem csatlakoznak a piac ünnepléséhez, akik kívül vannak a hiva­talos konferenciák körein, az imperialistaellenes küzdelem és az osztályharchoz való visszatérés marad feladatul.

Az észak-amerikanizálódás és a nemzetközi kultúra mítosza

Korunk egyik legnagyobb tévedése az az elképzelés, amely szerint a gondolatok, piacok és mozgalmak nemzetközivé vál­nak. Divatossá váltak az olyan fogalmak, mint a „globalizáció", a „nemzetközivé válás" használata a szolidaritás, közösségi és társadalmi értékek elleni támadás igazolására. Az interna­cionalizmus leple alatt Európa és az Egyesült Államok a leg­főbb exportőrévé vált az olyan kulturális formáknak, amelyek a mindennapi létezést trivializálják, és elfordítják a politikától. Az egyéni mobilitás képzetei az önerejű előbbrejutás, az én-központú létezés hangsúlyozása (amelyek az amerikai média tömegtermelésének és terjesztésének köszönhetőek) mára a harmadik világ uralásának fontos eszközei lettek.

A neoliberalizmus nemcsak azért virágzik tovább, mert problémákat old meg, hanem mert a gazdagok és hatal­masok érdekeit szolgálja, és visszhangra talál azok között az elszegényedő magánvállalkozók között, akik a harma­dik világ utcáit elárasztják. A kultúra észak-amerikanizálódása a harmadik világban a nemzeti uralkodó osztályok áldá­sával és támogatásával zajlik, mert az hozzájárul uralmuk megszilárdításához. Az új kulturális normák (a magánélet fontosabb a közéletnél, az egyéni a társadalminál, a szenzáció és az erőszak előbbrevaló a mindennapi küzdelmeknél és a társadalmi valóságnál) mind a kollektív cselekvést aláásó ego­centrikus értékekre nevelés eszközei. Ez a látványok, a mú­landó tapasztalatok, a szexuális hódítás kultúrája, amely a ref­lexió és az elkötelezettség ellen irányul, és összezavarja az együttérzés és a szolidaritás képességét. A kultúra észak-amerikanizálódása a köz figyelmének a sztárokra, személyi­ségekre és magánéleti pletykákra terelését jelenti, a szociális tartalom, a gazdasági valóság és az élet minősége helyett. A kulturális imperializmus elvonja a figyelmet a hatalmi viszo­nyokról, és felbomlasztja a társadalmi cselekvés kollektív for­máit.

A médiakultúra, amely az „átmenetit" dicsőíti, az amerikai kapitalizmus gyökértelenségét tükrözi vissza – az alkalmazás és az elbocsátás hatalmát, és a helyi közösségekre tekintet nélküli tőkeáramoltatást. A „szabad mobilitás" mítosza az em­berek tehetetlenségét mutatja, jelesül arra, hogy olyan szilárd közösségi alapokat teremtsenek, mely ellenáll a tőke változó igényeinek. Az amerikai kultúra az átmenetit, a személytelent dicsőíti mint „szabadságot", mikor valójában ezek a körülmények az egyének tömegeinek anómiáját és a nagytőkének va­ló bürokratikus alávetettséget mutatják. Az észak-amerikani­zálás nagybani támadást jelent a modernizmus nevében, tá­madásokat az osztálykötelékek ellen, az individualizmusra hi­vatkozva, a demokrácia ellehetetlenítését a személyiségekre összpontosító médiakampányokon keresztül.

Az új kulturális zsarnokság a piac, az egységesített fogyasz­tás kultúrája és az eltorzított választási rendszer mindenütt jelenlévő, ismétlődő diskurzusán alapul. Az új médiazsarnok­ság hozzáépül a hierarchikus államhoz és gazdasági intéz­ményekhez, amelyek a nemzetközi bankok igazgatói irodáitól az Andok falvaiig érnek el. Az amerikai kulturális behatolás sikerének a titka a harmadik világban az, hogy képes a nyo­morból a képzelődésbe való menekülést kialakítani; abból a nyomorból, amelyet éppen a katonai és gazdasági uralom rendszere okoz. Az új kulturális imperializmus legfontosabb összetevője az üzletiesség, szexualitás és konzervativizmus fúziója, melyek mindegyike önmegvalósításként, idealizált egyéni szükségletként van beállítva. Ez a hétköznapok kilátástalanságába merül, nap mint nap, nyomorban és megaláz­tatások között a túlélésért küzdő harmadik világbeli ember szá­mára azt jelenti, hogy megnézheti az észak-amerikai média látomásait, amelyek – az evangélista módjára – „valami job­bat" mutatnak, a reményt egy jövőbeni jobb életben – és így legalább örömét lelheti abban, hogy másokat boldogan élni lát.

A kulturális imperializmus hatásai

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi átalakulás hiányát a lassan megérő forradalmi feltételek mellett, újra kell gondolnunk az állami erőszak, a politikai terror és azon kulturális-ideológiai értékek lélektani hatását, melyet az imperialista országok propagálnak, az elnyomottak pedig magukévá tesznek. A het­venes, korai nyolcvanas évek állami erőszaka hosszan tartó, mély károsodásokat okozott – félelmet a radikális kezdemé­nyezésektől, a közösséggel szembeni bizalmatlanságot, ható­ságokkal szembeni tehetetlenség érzetét, bármennyire is gyű­lölik azt. A terror az embereket befelé fordította, saját magán­területükre.

Később a neoliberalizmus, a „gazdasági terrorizmus" egy formája a gyárak bezárását és a munka törvényes védelmé­nek eltörlését, a részidős foglakoztatás és az alacsony jöve­delmű vállalkozások elterjedését eredményezte. Ez a politika tovább aprózta a munkásosztályt és a városi közösségeket. Ebben a felaprózásban, bizalmatlanságban és elzárkózásban az imperializmus kulturális üzenete nagy lehetőségekre lelt, hogy kiaknázza a kiszolgáltatott emberek érzékenységét az elidegenedés elmélyítésével, az önző törekvések és a szűkös erőforrások fölötti egyéni versenyzés ösztönzésével.

A kulturális imperializmus és az általa hirdetett értékek erő­sen hozzájárultak ahhoz, hogy megelőzzék a kizsákmányoltak kollektív válaszát romló körülményeikre. Azok a szimbólumok, képzetek és ideológiák, amelyek az egész harmadik világban elterjedtek, szinte lehetetlenné teszik, hogy a kizsákmányolás és a növekvő nyomor osztálytudat-alapú kollektív cselekvéssé változzon át. Az imperializmus igazi nyeresége nemcsak anyagi profit, hanem az elnyomottak tudatának meghódí­tása, közvetlen módon a média által, közvetetten a helyi ér­telmiségi és politikai osztály meghódításával (vagy azok ön­kéntes alárendelődésével). Amennyiben egy tömeges forra­dalmi politika egyáltalán lehetséges, annak nyílt hadviseléssel kell kezdődnie, nemcsak a kizsákmányolás körülményei ellen, hanem az áldozatait kiszolgáltató kultúra terén is.

A kulturális imperializmus korlátai

A kulturális gyarmatosítás nyomása ellen szól a valóság elve: a személyes tapasztalat a nyomorról, a kizsákmányolásról, melyet a nyugati multinacionális bankok és az Egyesült Álla­mok által felfegyverzett rendőrség-hadsereg tart fenn. Hét­köznapi valóságok, melyeket a szórakoztató média sohasem tud megváltoztatni. A harmadik világbeliek tudatában állandó küzdelem folyik az egyéni menekülés démona (melyet a mé­dia sugall) és aközött a megérzés között, amely szerint a kol­lektív felelősség és cselekvés az egyetlen lehetséges válasz. A növekvő társadalmi mozgások idején a szolidaritás erényeié az elsőbbség, a kudarcok és visszaesés idején az egyéni kap­zsiság démonai kapnak zöld utat.

A kulturális imperializmus embereket megtévesztő és összezavaró képességének megvannak az abszolút határai, amelyek után már megindul a visszautasítás. A tévébeli „bő­ség asztala" az üres konyhával áll szemben, a tévés hősök szerelmi kalandjai a házban szorongó éhes, síró gyerekek va­lóságába ütköznek. Az utcai összeütközésekben a Coca Cola Molotov-koktéllá válik. A bőség ígérete sértéssé lesz azok szá­mára, akiktől annak valósága örökre meg van tagadva. A hosszan tartó szegénység és széles körű romlás a média ké­peinek csillogását és vonzerejét is kikezdi. A kulturális impe­rializmus hamis ígéretei keserű tréfák tárgyává válnak.

A kulturális imperializmus vonzerejét a még megmaradó he­lyi és regionális közösségi kötelékek is korlátozzák, amelyek­nek megvannak a saját értékeik és gyakorlataik. Ahol az osz­tály-, faji és etnikai kötelékek megmaradnak és a kollektív cse­lekvés gyakorlata él, a tömegkommunikáció befolyása korlá­tozott vagy teljesen elutasított. Ameddig az eredeti kultúrák és hagyományok élnek, addig egy „zárt kört" formálnak, amely befelé és lefelé tekintő társadalmi és kulturális gyakorlatot je­lent, nem pedig felfelé és kifelé tekintést.

Sok közösség határozottan visszautasítja a „modernista", fejlődéselvű, individualista elveket, amelyek a piac felsőbbségén alapulnak. A kitartó szolidaritás és az imperializmus­ellenes mozgalmak gyökerei az összetartó etnikai és fog­lakozási csoportokban találhatóak meg, bányászvárosok­ban, halász- és favágófalvakban, városi, ipari központok­ban. Ahol a munka, a közösség, az osztály közelítenek egy­máshoz, közös kulturális hagyományokkal és gyakorlatokkal, ott a kulturális imperializmus meghátrál.

A kulturális imperializmus hatékonysága nem csupán a ma­nipulációra vonatkozó technikai képességein múlik, hanem az állam népességet brutalizáló és atomizáló képességén is, amely megfosztja azt reményeitől és az egyenlőségen alapuló társadalomba vetett hitétől.

A kulturális felszabadítás nem pusztán az egyének és osz­tályok hatalommal való felruházásától függ, hanem a kulturális hódítást megelőző állami terrornak ellenállni képes társadal­mi-politikai erők meglétén is. A kulturális autonómia a társa­dalom erejétől függ, amit az uralkodó osztály a gazdasági és az állami hatalom elleni fenyegetésnek fog fel. Mint ahogy a kulturális küzdelmek gyökerei az autonómia, szolidaritás és közösség értékeiben rejlenek, amelyek szükségesek a társa­dalmi változtatások öntudatának kialakításához, úgy katonai és politikai erő szükséges a nemzeti identitás kulturális alap­jának fenntartásához.

A legfontosabb az, hogy a baloldal újraalkossa arra az új társadalomra vonatkozó elképzeléseket és hitet, amely más szellemi és anyagi értékekre épít: a szépség értékeire, nem­csak a munkáéira. A szolidaritás a nagylelkűséghez és a mél­tósághoz kapcsolódik. Ahol a termelési formák alárendelőd­nek a tartós emberi kapcsolatok és barátságok erősítésének.

A szocializmusnak el kell ismernie az egyedüllét iránti vágyat is, az intimitást, a szociális és a kollektív lét mel­lett. Mindezek felett az új elképzeléseknek ösztönözniük is kell az embereket, mert azok nemcsak megszabadulni akar­nak az uralomtó/, hanem szabadok akarnak lenni egy értel­mes élet megalkotására, amelyet nem eszköz jellegű kapcso­latok határoznak meg, amelyek túllépnek a mindennapi mun­kán, még ha maradnak okok a küzdelemre is. A kulturális imperializmus az újdonságokat, az átmeneti kapcsolatokat és a személyes manipulálást célozza, de soha nem a valódi, sze­mélyes őszinteségen, nemek harmóniáján, egyenlőségen és társas szolidaritáson alapuló meghitt kötődéseket.

(Fordította: Cserepkai Anikó)

Jegyzetek

¹ A mesterséges képzetek elleplezik az állami tömeggyilkosságokat, éppúgy, mint ahogyan a technokrata retorika racionalizálja a tömeg­pusztító fegyvereket („intelligens bombák"). A „demokrácia" érájában a kulturális imperializmusnak meg kell hamisítania a valóságot az im­perialista országban, hogy igazolja támadását – az áldozatok táma­dókká és a támadók áldozatokká változásával. Például az Egyesült Államok a fiatalokra veszélyt jelentő drogok forrásaként mutatta be Panamát, amikor panamai munkástelepeket bombázott.

² A nyolcvanas évekbeli El Salvador vagy Guatemala tapasztalatai szolgálhatnak példaként.

³ Nicaragua sandinista kormánya a nyolcvanas években és Chile Allende alatt a hetvenes években a jellemző példa.

⁴ Argentína és Uruguay esete a hetvenes és a nyolcvanas évedben a katonai rezsimek alatt.

„A LINKS a nemzetközi viták új folyóirata. A hidegháború utáni baloldal magazinja, amely elutasítja a szocialista program sztálini tor­zulásait, figyelmet fordít az ökológiai kérdésekre, és lépéseket tesz azért, hogy világunk szocializmuspárti erőit összehozza és egyesítse. Olyan magazin, amely a különböző' hagyományok marxistáit kívánja egyesíteni, nyílt és konstruktív viták segítségével.

A lap határozottan szocialista, anti-kapitalista és anti-imperialista, válasz a Szovjetunió összeomlására, és felismerése annak, hogy to­vábbra is sürgető a féktelen kapitalizmus bűneire és ellentmondásaira adható szocialista megoldás megtalálása.

A LINKS nem az akadémiai marxistákat célozza meg, mint sok ma létező' elméleti magazin, bár szerzői között sok akadémiai mar­xista lesz. Szerzői és olvasói között inkább aktív szocialisták lesznek, a napi harcok résztvevői, különösen azok, akik a szervezetek és pártok építésének létfontosságú fel­adatait vállalják. A magazin nem egy bizonyos vonalát fog képvi­selni. Nyitott és plurális lesz, igazi vitafórum. Nem lesz rendszeres vezércikk, de bizonyos irányokhoz tartani fogjuk magunkat. A LINKS az igazi szocializmus felé vezető utat kívánja kimunkálni és megje­lölni.

A LINKS nem egyszerűen kü­lönböző országok és kontinensek aktív szocialistáit kívánja össze­hozni, hanem a különböző' hagyo­mányok felől érkező szocialistákat kívánja egyesíteni. Moszkva-szim­patizáns kommunista pártokból, trockista pártokból, a maoisták kö­zül, a nemzeti mozgalmak balszárnyáról, a szociáldemokráciától el­szakadó baloldali erőkből, a társadalmi mozgalmak aktivistái közül, akik felismerik, hogy szükségük van egy pártra. Mi mindannyian különböző' irányokból jövünk, és gyakran különbözik a véleményünk, de egységesek vagyunk abban, hogy:

• szocialista meggyőződésünk szerint alapvető társadalmi válto­zásra van szükség;
• szükség van egy demokratikus és nem tekintélyuralmi szocia­lizmusra; és
• olyan szocializmusra van szükség, amelyik zöld, feminista és antirasszista."

A Links első három számának visszatérő témáiból egyértelműen látszik, hogy melyek azok a régiók és országok, amelynek politikai fejleményeire, társadalmi átalakulására a folyóirat (és a nemzetközi mozgalom) megkülönböztetett figyelmet kíván fordítani. Ezek: Oroszország (lehetséges-e stabilizálni a gazdaságot, milyen állapot­ban vannak a szakszervezetek), Brazília (a radikális Munkáspárt ta­valy igen közel került ahhoz, hogy jelöltje megnyerje az elnökvá­lasztást), Dél-Afrika (létrejöhet-e egységes baloldal a rendkívül bo­nyolult átalakulás sodrában), Egyesült Államok (a politikai erők át­csoportosulása eredményezheti-e egy munkáspárt megjelenését), és Nicaragua (ütőképes politikai erő marad-e a sandinista mozgalom). A regionális sajátosságoknál fogva a Links az európai és amerikai lapoknál bővebben foglalkozik a Fülöp-szigetek, Indonézia, Új-Zé­land, és természetesen Ausztrália politikai folyamataival. Az aktuális országtanulmányok mellett viszonylag kevés hely jut az elméleti vagy tematikus cikkeknek. Ilyen jellegű írások az eddigi számokban Az új világrend, A marxizmus relevanciája, Progresszív-e a nemzeti tőke, valamint Népesedés, környezet, és a nők jogai címmel jelentek meg.

A lap 3., 1994-ben utolsó száma tudósított arról a nemzetközi kon­ferenciáról, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés rendezett az újbaloldal tehetségeiről Budapesten (1994 szeptember 16-f8), és a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozásának 50. évfordulója alkalmából szervezett Alternatív Fórumról, amelyre 1994. szeptember 26. és október 3. között került sor Madridban. A Linksben előzetest is közölnek azokról a nemzetközi tanácskozásokról, amelyek az el­következő időszakban kerülnek megrendezésre a világ valamely pontján.

A folyóirat nemzetközi társszerkesztői köréhez tartozik – a nálunk is ismert személyiségek közül – Andre Brie Németországból, Luciana Castellina Olaszországból, Borisz Kagarlickij Oroszországból, Alain Krivine Franciaországból, Ernest Mandel Belgiumból, valamint Kra-usz Tamás, akinek az 1994-es magyarországi választásokról írott cik­két a Links 2. száma közölte.

Aggasztó jelek mutatkoznak a hazai kulturális életben. Morális ol­dalról, de a pénzügyek felől is közelíthető' a probléma; egy biztos: helyenként kifejezetten válságos tendenciákat tapasztalunk. A gondok nagyságrendjének és jellegének tisztázása érdekében kérdezte Kósa Ferenc filmrendezőt, országgyűlési képviselőt a szerkesztőség nevé­ben Andor László és Krausz Tamás.

***

A. L.: Próbáljuk meg először a rendszerváltás összefüggésében fel­mérni a változások irányát. Nagyon egyszerűen fogalmazva az első kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is történt az elmúlt tíz évben a kultúra terén. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttéréssel mintha a kultúra irányítása is átkerült volna a pártbürokráciáktól a bankárok kezébe.

K. F.: Ahhoz, hogy célirányos legyen a beszélgetésünk, fontos volna meghatározni egyrészt a léptéket, hogy milyen lépték­ben gondolkodunk a kultúráról, másrészt magának a kultúrá­nak valamilyen közelítő definíciójához is el kellene jutni. A kul­túra a szó legátfogóbb értelmében értelmezhető leginkább, mégpedig ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mon­danám: beidegezettség, amelyik mögött ott áll az egész tör­ténelem, egy-egy adott térség, kontinens vagy egy ország szellemi, erkölcsi, gazdasági háttere. Azért használnám ebben a tágas értelemben a kultúra fogalmát, mert különösen Buda­pesten szokás leszűkíteni a kultúrát a művészetekre, iroda­lomra. Vagyis ahhoz, hogy értsük a tétet meg a léptéket: nem kevesebbről van szó, minthogy az ember emberré válási fo­lyamatának nemcsak része a kultúra, hanem előfeltétele. Ha a kulturális szint – a lehető legáltalánosabb értelemben – nem tud emelkedni, nem tud minőségileg gyarapodni egy adott or­szágban, akkor ez mindenféle társadalmi folyamatot lefékez­het és visszájára fordíthat.

Én tehát a kultúra helyét, rangját keresem az életünkben, mindannyiunk életében, függetlenül attól, hol élünk éppen a földgolyón, melyik országban, vagy melyik ország melyik vá­rosában, vagy hogy milyenek a politikai kötődéseink. Az igazi tét az, hogy az emberiség, vagy vegyük csak a magyarok közösségét, előbbre jut-e, gazdagodik-e, emberibbé válik-e a kultúra integrálásával, és ebbe én most belesorolnám nem­csak az ún. humán kultúrát, hanem a termelési kultúrát, a közgondolkodást, a társadalom tudati szintjét stb. Mindezek­nek kihatásuk van nemcsak az emberi élet minőségére befelé, hanem az egész társadalom gazdagodására, kiteljesedésére. Teljesen nyilvánvaló – hogy csak egyetlen politikai összefüg­gést említsek -, ha demokráciát akarunk, ahhoz ítélőerővel rendelkező alanyokra van szükség. Enélkül az egyéni és tár­sadalmi önrendelkezés nem működhet.

Ahhoz, hogy az egyes ember, a közösség, az egész társa­dalom normális, reális, a kor lehetséges színvonalán álló tu­dattal és ítélőerővel rendelkezzék, választhasson az ilyen-olyan-amolyan lehetőségek közül, feltétlenül arra van szük­ség, hogy ez a tudat életképes legyen, korszerűen működjön, mert enélkül nincs ítélőerő. Tehát amikor kultúráról van szó, akkor nem a társadalmi élet valamely apró részletéről beszé­lünk, hanem valami olyasmiről, ami áthatja az egész életün­ket, a társadalom egész tevékenységét, beleértve a politikai és a gazdasági tevékenységet is.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt száz esztendő termelésében a piacon élvemaradó, tehát a piacképes termékek belső összetételét, akkor megállapíthatjuk, hogy ezelőtt száz évvel egy-egy termékben nagy átlagban és nagy általánosságban az anyagi hányad volt a több és a szellemi hányad volt a kevesebb. A 20. század második felétől kezdve ez a folyamat megfordult, egyre kevesebb lett az anyagi hányad a termékek többségében, és egyre nagyobb lett az ún. szellemi hányad. Ha csak ezt az egyetlen tényezőt nézzük – a hangsúlyeltoló­dást a fizikai munka felől a szellemi munka felé (gondoljatok a mikroelektronikára stb.) – egyáltalán nem mindegy az, hogy egy-egy termék miből áll össze, mert egy olyan ország,, mint Magyarország csak akkor lehet versenyképes a világpiacon, ha ezt a folyamatot felismeri, megpróbál ehhez igazodni, ós olyan termékeket létrehozni, amelyeknek a szellemi tartalma, mondjuk így durván, a kulturális hányada, meghatározó. Mert az ózdi acél önmagában nem lesz versenytársa sem a német acélnak, sem a francia, se az amerikai acélnak, tehát mi ma­gyarok még rá is vagyunk kényszerítve, hogy amiben talán lenne lehetőségünk vagy képességünk, hogy versenyben maradjunk, vagy fölzárkózzunk a világpiachoz, ez a tevékeny­ségünk szellemi része; ennek mentén kell keresnünk a fel­zárkózás lehetséges ösvényét. Megemlíteném még az élet mi­nőségének a kérdését. Önismeret, öntudat, erkölcsi és kultu­rális színvonal nélkül legfeljebb csak biológiailag válhatunk az egyetemes emberiség részévé. Egyszóval: számunkra is lét­kérdés, hogy veszni hagyjuk-e, vagy pedig kiteljesítjük a kul­túránkat.

Lássuk, mi történt az elmúlt tíz évben a magyar kulturális életben! Sarkosan leegyszerűsítve azt mondhatnám: a posztsztálini rendszernek a legalapvetőbb vétke, történelmi vétsége az volt, hogy a politika felügyelete alá próbálta vonni a kultúrát a szó minden értelmében. A politika követelménye­inek megfelelően próbálták a rendszer szolgálatába szegőd­tetni az egész kultúrát. Beleértve a termelési kultúrát is, de a humán kultúrát, az oktatást, a művészeteket stb. A másik ol­dalon azonban a politikai fennhatóság biztosítása érdekében – nem mondom, hogy jó szándékból, nem is kommentálom, nem is minősítem – a nem termelő szférában biztosították a kultúra, a művészetek és az oktatás piactól való viszonylagos függetlenségét. Tehát, ha megszületett egy értékes könyv vagy egy értékes film, akkor azt az állam közpénzekből tá­mogatta, és nem számított vétségnek, ha az a piacon nem hozta be a rá fordított összeget. Vétségnek mindig az számí­tott, ha a politikai hatalommal szemben valamilyen kritikai ál­láspontot képviselt egy-egy mű, tehát ha a politikai hatalom­mal szemben a társadalom oldalára állt, vagy az ilyen-olyan hazugságokkal szemben valamilyen igazságot fogalmazott meg.

A. L.: Lehet azt mondani, hogy az számított vétségnek, ha a feladatát betöltötte?

K. F: Igen, ez következett a politikai fennhatóság termé­szetéből.

K. T.: A kultúra tehát szükségképpen szembekerült a rendszer ideo­lógiájával és közvetlen politikai szükségleteivel…

K. F: Igen, de ez annyival volt bonyolultabb, hogy a rendszer mindvégig súlyos legitimációs gondokkal küszködött és időn­ként egy-egy gondolatot szabadjára kellett engednie, mert ez­zel legitimálta magát. Mégsem állítom, hogy a rendszer a kul­túrát valamilyen magas emberi szempontból mentesítette a piaci kötelezettségektől, inkább afféle pragmatikus politikai ér­dekek tették ezt szükségessé. Amikor a rendszerváltásról ko­molyan kezdtünk el gondolkozni, akkor úgy éreztük: arra volna szükség, hogy ez a politikai fennhatóság mindenképpen szűn­jön meg, de el kell kerülnünk azt a szerencsétlen változatot, hogy elsorvad a politikai fennhatóság, viszont helyébe lép a piac parancsuralma. A kultúrának ugyanis két halálos ellen­sége van: az egyik a politikai fennhatóság, a másik pedig a piaci fennhatóság.

K. T.: Lehet-e azt mondani, hogy a rendszerváltás azért sem igazolta a reményeket, mert új tormában újra a politika alá is kerül a kultúra és még fennmarad ez, amit te úgy neveztél piaci alárendeltség?

K. E: Ez egy nagyon bonyolult és feltáratlan terület. Azt ta­pasztalom, hogy a politikai fennhatóság, a direkt politikai be­leszólás, az ún. cenzúra, a művek előzetes ellenőrzése stb. valóban eltűnt a közéletünkből. Kiszorította egy hasznossági elv, a piac elve. Egy értékes verseskötetre azt mondják: lehet, hogy ezek értékes versek, de a piacon pár ezer példányban fogy el, nem térül meg a papír- meg a nyomdaköltség, ezért nem tudjuk kiadni. Nem állítom, hogy emögött valami burkolt politikai fennhatóság szándéka áll, de mivel a gazdasági életet főként magánerők birtokolják, ezért a magánjellegű tőkeerők­nek az ízlésvilága, az érdekrendszere betolakszik a humán kultúra produktumaiba. Nem olyan direkt módon, mint a sztá­lini, vagy a posztsztálini diktatúrákban, de kétségtelen, hogy a hajdan volt politikai kontraszelekció jelenleg is érvényesül; nem bevallottan politikai kontraszelekcióként, hanem a piac mechanizmusaira hivatkozva.

K. T.: Tehát a gazdaságot ravaszul felhasználják valamilyen értelem­ben politikai célokra.

K. F: A gazdasági érdek öntudatlanul is eszközzé válik; a tulajdonlás és az érdekviszonyok mindenféle ideológiai elha­tározás nélkül is közrejátszanak ebben a folyamatban. Mert – hogy abszurd példákat mondjak – valamikor még a század elején Bartók megírta az 1. vonósnégyesét. A kézirat néhány száz példányban elkerült a Rózsavölgyi zeneműboltba, és mostanában, amikor privatizálták a Rózsavölgyit, kiderült, hogy még mindig maradt abból a néhány száz példányból. Tehát közel egy évszázad is kevés volt ahhoz, hogy a kotta elfogyjon a piacon. A piac logikája szerint egy nehezen elad­ható, és kevés hasznot hozó áruról van szó. De hát lehet-e piaci mértékkel mérni Bartók remekművét, a gondolat, az al­kotás értékét? Véleményem szerint nemcsak, hogy nem lehet, hanem tilos is. A kultúra bonyolultabb befektetés.

A rendszerváltás során el lehetett volna várni a magyar po­litikai vezetéstől (a bármilyen párthoz tartozó politikai veze­téstől), hogy bevonja az értelmiséget a kultúráról való közös gondolkodásba, és kialakítson valamilyen stratégiai egyen­súlyrendszert a piaci működés és a kulturális értékek között. Senki nem várt csodát, nem gondoltuk azt, hogy dől majd a pénz, és akkor mindenki szabadon alkot, felügyelet nélkül, kerül, amibe kerül, kell valakinek vagy nem kell – nem erről van szó, de arra se gondoltunk, hogy kialakul a politikai fenn­hatóság nélküli, piaci kiszolgáltatottság.

Természetesen minden olyan kritikának helye van, amely a posztsztálini rendszert próbálja szétszedni, elemezni, bizo­nyítani az anakronizmusát, abszurditásait, a működésképte­lenségét, ellenben nem szabad a ló egyik oldaláról a másikra esnünk. Jogos kritikával illetünk egy rendszert, amelyet vé­gigkínlódtunk, de bedőljünk-e egy másféle rendszer ugyan­olyan ellentmondásos és kiszolgáltatottságot okozó szerkeze­tének? Az egyetlen lehetséges út, hogy gondosan elemezzük a piaci, valamint a kulturális és szociális egyensúly lehetősé­geit, és nem áldozzuk föl a kultúrát a piac oltárán.

K, T.: Ne haragudj Feri, egy kérdést közbevetek. Ez nem a múlt már? Nem egy bevégzett folyamat ez? Lehet itt még alternatívákról be­szélni? Menthető' még itt valami? Visszafordíthatónak látod-e azt a folyamatot, amit a Laci az elején úgy említett, hogy a kultúra fölötti ellenőrzés a bürokratikus pártszékházakból a bankoknak az ellenőr­zése alá került stb.?

K. F: Tanúsíthatom, hogy 1987-ben a lakiteleki sátorban – egyébként meg lehet nézni a jegyzőkönyvet – ugyanilyen hangnemben próbáltam elgondolkodni a rendszerváltás kultú­rát érintő mozzanatairól, mert már akkor is világosan és tisz­tán érzékeltem a lehetséges veszélyeket. Az egyik példa, amit akkor említettem, Kuroszava Rashamon című filmjével kap­csolatos (nálunk A vihar kapujában címmel vetítették). Mint ismeretes, ez az egyetemes filmművészet egyik legkiemelke­dőbb értéke. Akutagawa írta, aki a 20. századi irodalom leg­jelentősebb íróinak egyike volt, Kuroszavát pedig nem kell be­mutatnom. Amerikában tévében láttam ezt a filmet, és tízper­cenként megszakították valamilyen alpári reklámmal. Aztán

Japánba utaztam, és elmeséltem ezt japán barátaimnak. Ki­üresedett tekintettel néztek rám, és azt mondták, hogy na és, hát ilyen a piac, érdekes a film, jó reklámhordozó, nincsen ebben semmi különös. Én mint európai, meg egyáltalán, mint ember felháborodtam ezen. Számomra olyan képtelenség volt, mintha egy Bartók-vonósnégyest időnként megszakítaná­nak, megjelenne valaki, és reklámozna egy bilit, vagy egy in­tim betétet. Ha én egy ilyen filmet nézek a moziban, és a nézőtéren megreccsen egy szék, az is fájdalmasan érint, vagy ha valaki pattogatott kukoricát eszik, majd' felrobbanok a szé­gyentől. Egy koncerten, ha igazi remekművet hallgat az em­ber, szinte visszatartja a lélegzetét, hogy maradéktalanul be­fogadhassa. Lehetséges, hogy hivatásomból eredően bennem túlságosan nagy a tisztelet a gondolat, az érték, a műalkotás iránt, de a lakiteleki sátorban azért is említettem ezt a Kuroszava-példát, mert életveszélyesnek véltem, ha a piaci elv szakadékot teremt az ember és a műalkotás között, és így szétroncsolja magát az emberi alkotást.

Mondtam egy másik példát is a sátorban. Japánban kiala­kult egy műfaj, „roman-porno"-nak nevezik, tehát romantikus pornó. Egy fiatal nemzedéknek valamikor a 70-80-as évek fordulóján azt mondták: szabadságot kaptok, azt kritizáltok, amit akartok, olyan őszintén beszéltek a saját hangotokon, ahogyan akartok, de tízpercenként a vásznon történjék meg egy coitus. Fiatal japán filmesekkel beszélgettem erről. Egy filmhét volt az én filmjeimből, és esténként összejöttünk két héten át, és elmondták nekem, hogy milyen helyzetbe kerül­tek: egy alkotó, kritikai szellemű rendező a japán társadalom olyan-amilyen gondjairól, bajairól őszintén forgat egy jelentet, és közben arra kell gondolnia, hogy valamikor a hetedik-nyol­cadik perc környékén már el kell jutnia a jelenetnek egy olyan helyre, helyzetbe, ahol lehetőleg ágy is van, ahol idő is lesz még arra, hogy lekapkodják magukról a ruhát, mert a tízedik percben meg kell történnie a coitusnak. Ha most az megtör­ténik, akkor föl kell öltözni, el kell jutni valahová, valahogyan folytatni kell a kritikai gondolkodást és így tovább. Mind a két eset metaforikus értékű, és bizonyítja, hogy nem utólag csap­tunk a homlokunkra, és nem utólag mondjuk, hogy jaj, valamit elvétettünk, hanem előzetesen, egyszerű, világos szavakkal, mindenféle rögeszmétől mentesen láttuk, mekkorák a tétek, melyek azok az emberi értékek, amelyeket védelmeznünk kell, és mi az a csapda, amit el kell kerülnünk.

K. T.: Nem sikerült elkerülni.

K. F: Az első szabad választások után hatalomba került egy szellemi, erkölcsi, politikai irányzat, egy magát nemzetinek ne­vező irányzat, amelyiknek a bölcsőjében, tehát a születésekor mondtam el ezeket a metaforákat, és döbbenten tapasztaltam, hogy ez a kormányzat más irányba megy, elfelejtette már, hogy 87-ben miről is próbáltunk beszélgetni, gondolkodni. És engem nem érdekel, hogy valaki bolsevik ideológia vagy szo­cialista ideológia vagy kapitalista, vagy liberális, vagy nemzeti ideológia nevében hajtja végre az erőszakot, mert a végered­ményét tekintve egyre megy a dolog. Tehát semmiféle ideo­lógiai magyarázatot nem tudok a magam számára elfogadni, mert mindegyik kisebb jelentőségű, mint maga az ember, mint maga a minőség, az ember alkotókészsége és mindaz, amit a kultúra jelent.

K. T.: Nem akarom felmenteni ennek az 1990 utáni konzervatív, na­cionalista kormányhatalomnak a képviselőit, sem a mostani ún. libe­rális kultúrpolitikai irányvonalat, de én úgy látom, hogy mind a két világban tulajdonképpen a világfolyamatokba kívánnak a maguk esz­közeivel bekapcsolódni. Abba a világfolyamatba, amit te ezzel a két metaforával szerintem igen találóan jellemeztél. Ebben ők csak po­zitívumokat látnak, miközben kiderül, hogy ez az ún. világkulturális folyamatba való bekapcsolódás lényegében az amerikanizálódást erősíti meg, mind Kelet-Európában, mind Nyugat-Európában.

K. F: Nagyon óvatosan bánnék azzal, hogy ezt egy-egy tár­sadalomhoz, vagy egy-egy országhoz, nemzethez kössük. Ha a konzumkultúrára, a bóvlikra gondolunk, akkor persze egyet­értek veled. Az amerikanizálódás kifejezést azért érzem pon­tatlannak, mert van egy olyan amerikai irodalom, főként re­gényirodalom, drámairodalom, amelyik feltétlenül"" tiszteletet érdemel, tehát ezt válasszuk külön. Mert ezek a saját hazá­jukban is élet-halál-harcot folytatnak a függetlenségért a piac­cal szemben. Az amerikai építészetben csodálatos dolgok születtek az elmúlt száz esztendőben esztétikai értelemben is. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy ehhez zárkózzunk föl, és ne a szeméthez süllyedjünk le. Az elmúlt négy évben – és most még korai lenne ezt szándékosnak nevezni – az előre jól látható torzulásokat nem tudta kivédeni a kormány­zat, részben tehetetlenségből, részben rövidlátásból, részben félreértelmezett fölzárkózásból, részben valamiféle túlméretezett nemzeti küldetéstudatból. Azt gondolták, ha ők irányítják az országot és a kulturális életet, az csak jóra vezethet, hi­szen egy magát nemzetinek nevező erő nem fog a nemzet ellen cselekedni. Azonban bonyolultabb a helyzet és ennek az országnak a helyzete is. Nem osztok semmiféle bélyeget, címkét, se országnak, se valamely politikai árnyalatnak, ha­nem inkább aszerint különböztetném meg a társadalmakat, a kormányzatokat, hogy egy adott történelmi feltételrendszerben mindent elkövetnek-e annak érdekében, hogy a kultúra, a hu­mán kultúra minősége megmaradhasson, a létfeltételeit pró­bálják-e biztosítani. A létfeltételek közé értem az anyagit is. Mert az élet olyan, amilyen, de nem mindegy, hogy erről sza­badon tudunk gondolkodni, vagy pedig görcsre kötött agytekervényekkel. A művészet nem visel semmiféle érdekrend­szert. Camus azt mondta, hogy az irodalom kizárólag a saját immanens kényszereinek képes engedelmeskedni. Ha bármi­lyen külső kényszer érvényesül, akkor már eltorzul, és meg­szűnik irodalom lenni. De ilyen a gondolat is. Szerintem ilyen a kutatás is, ilyen a pedagógia is. Ha hosszú távon kutat valaki, és az ketyeg az agyában, hogy neki fél éven belül anyagi hasznot kell produkálni a kutatásából, vagy ha úgy tanít, vagy úgy csinál filmet, vagy úgy ír tanulmányt, az nem lehet szabad ember, mert egy szűkebb időegység és egy ha­mis mértékegység szerint kell dolgoznia. Itt egy hosszú távú szabadságigényről és szabadságharcról, az ember lehető leg­teljesebb fölszabadulásáról van szó. Arról, hogy emberi élet legyen a Földön.

Mit reméltem a tavalyi választásoktól? Azt reméltem, ha bal­oldali győzelem lesz, akkor a kultúra, a szociális gondolkodás, tehát a szociális piacgazdaság egyensúly-rendszerének az egyik ága helyre fog zökkeni. Tehát a piacgazdaság fölsza­badul, mert szükség van rá, csak mögé lehet tenni azokat a fékeket, azokat az egyensúlyozó rendszereket, hogy ami ér­ték, az ne szívódjon föl a piacgazdaság saját elkülönült ér­tékrendjébe. Ebben reménykedtem tehát, többszáz találkozón vettem részt a kampány idején az ország legkülönfélébb vá­rosaiban, falvaiban, egyetemeken és mindenféle közösségek­ben, és erről ilyen hangnemben beszéltem. Őszintén az volt a meggyőződésem, hogyha a szocialista párt kormányzati szerepkörhöz jut, akkor ezt az egyensúlyrendszert megpró­bálja optimalizálni.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy bár a leírt szándékok nem változtak, gyakorlatilag ez az egyensúlyozó tevékenység nem tud érvényesülni. Ott vagyok ennek a pártnak az elnök­ségében, és tanúsíthatom, hogy az elnökség, de a párt körüli értelmiség, választmány, vita nélkül egyetért abban, hogy a lehetséges kitörési ösvény az oktatás, a kultúra, a szellemi energiák fölszabadításában keresendő. (Ebben az országban nincsenek aranybányák vagy olajkutak.) Ebben valahogy min­denki egyetért, és mégis megszületett a párt gazdaságpolitikai programja, egy vegytiszta piacgazdasági program, azzal az ideológiával, hogy mindenekelőtt a termelés energiáit kell föl­szabadítani piaci mechanizmusokkal, kerül, amibe kerül, majd az így megtermelt javakat lehet szétosztani és a kultúra javára visszaforgatni. Rendben van, szülessék meg egy ilyen vegy­tiszta radikális-liberális piacfelszabadító gazdaságpolitikai koncepció, de a másik oldalon elkülönülten meg kell teremteni a szociális, kulturális értékek védelmi stratégiáját. Elméletileg együtt van a szocialista pártban és a környékén az a kon­cepció, amely kész lenne ezt az egyensúlyt védelmezni. Azon­ban meg kell mondanom, a koalíciós tárgyalások úgy alakul­tak, hogy a kulturális terület liberális befolyás alá került és a jelenlegi kulturális kormányzat néhány hónapos működéséből azt látom, hogy az egész egyensúlyrendszerből vagy semmit nem ért, vagy semmit nem akar érteni.

Itt valami félresiklott. Én nem akarok személyeskedni és nem akarok általában beszélni a liberális elgondolásokról, de azt gondolom, hogy valamilyen furcsa torzulat jött létre. Én megéltem képviselőként azt az őrületet, hogy fölkértem öt képviselő társamat, és módosító indítványt nyújtottunk be a magyar filmművészet támogatására. Mind a hat pártból egy-egy személy ezt fölvállalta, mert a filmművészet olyan jelentős elvonásban részesült, hogy a léte veszélybe került. Sajnos az előterjesztő, tehát a Pénzügyminisztérium és a Kulturális Mi­nisztérium ezt a támogatást visszautasította. Mint képviselő mentem haza, és azon gondolkodtam: hogy létezhet ilyesmi egy demokratikus országban, hogy egy kulturális terület ille­tékes vezetése a képviselők által kiharcolt többletpénzt, amit a saját területük gondozására fordíthatnának, nem veszi igénybe. Nem akarok általánosítani, de ez tökéletesen ellen­tétes azzal, amit én elvárok egy szociális vagy liberális kor­mányzattól, de bármilyen kormányzattól, teljesen mindegy hogy kik, minek nevezik magukat. Itt valami nincs rendjén. Elkéstünk-e? Igen, óriási késésben vagyunk, mert egy kisik­latott vágányra futott a kultúra a rendszerváltásban, valamit nem gondoltak végig sem nálunk, sem a régióban. Ennek van­nak történelmi okai, de én úgy látom, amíg egyáltalán élünk és gondolkodni tudunk, vagy próbálunk ezekről a dolgokról, ha elkésve is, muszáj egyszer világos és tiszta gondolatokat megfogalmazni. Ilyeneket: stratégiai ágazat-e a kultúra – a válasz csak az lehet, hogy igen. Ha pedig igen, akkor nézzük meg, hogyan lehet ehhez a saját rangjához méltó feltételeket megteremteni.

Vagy pedig mondja ki a kormányzat, hogy nem tekinti stra­tégiai ágazatnak a kultúrát, és nem hajlandó ebben a szel­lemben gondolkodni. A költségvetésben a gazdaság, a hon­védelem stb. elveszi a maga tortaszeletét, és ami marad, az menjen az ún. nem termelő szférába, oktatásba, felsőoktatás­ba, kutatásba, művészetekbe. Ha ez az utóbbi változat érvé­nyesül, én ennek ugyanolyan éles ellenzéke leszek, mint ami­lyen ellenzéke voltam a hajdani pártállam egész szerkezeté­nek. És akkor az egyik torzulatból a másik torzulatba estünk, a tankok helyett a bankok bűvöletébe.

Nem tudom, ti mennyire jártok az országban, de én járok mint képviselő, és tudom, hogy mivel küszködik egy megyei, vagy városi, vagy pláne községi művelődési ház. Amit az el­múlt évtizedekben valahogy fölépítettek, valahogy működtet­tek, ha nem jó tartalommal, de mégiscsak mint intézményhá­lózat működött. Ezek a szó szoros értelmében a létminimum alatt tengődnek. Késésben vagyunk, ezt elismerem, de nem menthetjük fel magunkat, hogy már úgyis minden hiába, hi­szen még élünk és gondolkodunk.

A. L: Ezek alapján hogyan lehet értelmezni – elsősorban kulturális megközelítésben – a modernizáció jelszavát? Ugyanis ez„ most a kulcsszó a kormány egész ideológiájában, tekintet nélkül arra, hogy számos olyan lépést vagy reformot, amelyet a kormányok üdvözítő fejleményként harangoznak be, a társadalom egyértelműen lecsúszás­ként, süllyedésként él meg (elég itt az iskolák üzleti irányba terelésére utalni). A kérdés az, hogy egyáltalán mi az, hogy modernizáció, mit tudunk ezzel kezdeni, van-e ennek valami felzárkózás jellege, vagy egészen másról van-e szó?

K. F: Én nem szeretem a modernizáció szót, az egyetemes emberi életlehetőségeknek legalább a felső harmadához kel­lene közelítenünk ahhoz, hogy korszerűnek mondhassuk ma­gunkat. Magyarország egy különös, ilyen értelemben is ket­tészakadt ország volt, de hogyha megnézzük a 20. századi magyar magas kultúrát, az a legjobbjaival mindig versenyké­pes volt a világ élmezőnyével. Szokás itt a Nobel-díjasainkra utalni, de Bartókra, Kodályra, az irodalmunkra, az iskoláink színvonalára is. Nem mindegyikre és nem az általános köz­oktatásra, de kétségtelen, hogy voltak olyan szellemi műhe­lyek, amelyek minden tekintetben abszolút világszínvonalúak voltak, még ha nem is a tízmilliós nagyságrenddel voltak mér­hetők. Ezt elveszíteni tilos, mert ez érték volt, ez segített ben­nünket abban, hogy a mostoha társadalmi viszonyok ellenére is emberi életet éljünk. Semmilyen modernizáció nem érdekel, amelyik ezt meg akarja szüntetni.

Vajon lehet-e fölzárkózni, akárcsak termelésben, ha az or­szág általános kulturális, szellemi színvonala nem tud radiká­lisan megemelkedni? Nem lehet! Vagyis nem arról van szó, hogy először csak termeljünk, majd a piacon megálljuk a he­lyünket, és onnan visszajön a pénz, és akkor aztán maradhat akár az oktatásra meg a művészetre. Ez éppen fordítva van. Vannak országok, amelyekkel szemben igazi előnyünk volt, anélkül, hogy valamiféle nemzeti önhittségbe esnénk (tényleg elmaradott ázsiai országok). Ők ezt kellő időben fölismerték, és óriási erőfeszítésekkel elérték, hogy a felsőoktatásban résztvevő hányad ma többszöröse a magyarországinak. Ők ezzel kezdték a felzárkózást. Nem azt mondták, ha majd olyan sikeres lesz a gazdaság, hogy megverjük az amerikai gazda­ságot, akkor majd nálunk is lesz felsőoktatás, hanem pont fordítva csinálták. Vagyis amíg mi valahol pl. az egyetemeket és főiskolákat végzett hallgatók tekintetében, az arányszámot nézve, Európa utolsó negyedében vagyunk, valahol Albánia környékén, addig joggal számon kérhetjük bármilyen politikai kormányzattól, ha korszerűsödni, korszerűsíteni akar, ha föl akar zárkózni a világpiacon, akárcsak a termelésben, akkor fektessen be az oktatásba, a felsőoktatásba, a kutatásba és a humán kultúrába.

Nekem az a meggyőződésem, hogy erkölcs nélkül maga a munka se érhet el világszínvonalú minőséget. Egyszerű do­lognak látszik ez, de ha egy ember minél teljesebben gondol­kodik és minél emberibb módon viszonyul ahhoz, amit csinál, az megtérül a minőségben. Lehet látni a különbséget, egy japán áruban milyen termelési kultúra nyilvánul meg. Tehát annak az embernek, annak a futószalagnál dolgozó munkás­nak a pontossága, tisztessége, az emberi hányad, az emberi erkölcsiség, maga a morál – én nem szégyellem ezt kimon­dani -, ez is termelőerő. Ha ez szétesik, akkor mi van helyet­te? Marad ez a szerző-mozgó, „aki bírja marja", kit hogy lehet becsapni stb. anarchikus állapot. Ebből nem lesz korszerűség, nem lesz felzárkózás.

Nehogy azt higgyétek, hogy nem lenne bátorságom kemé­nyebben fogalmazni, és csupán politikára leegyszerűsíteni ezt a kérdést. De nem akarok igazságtalan lenni. Megpróbálom megérteni mindazokat a radikális gazdaságnövelő lépéseket, amelyek jelentkeznek a mostani kormányzati politikában, de látva látom ennek a veszélyeit is.

K. T.: Gazdaságnöveló"? Itt növekedésről nem beszélnek, csak a fi­zetési egyensúly helyreállításáról. Még ha a termelést növelnék, ak­kor azt mondom, rendben van, de még azt is csak a jövőbe utalják, amit te már jelennek mondtál az előbb.

K. F: Igen. Miért is bánok ezzel óvatosan? Azért, mert ha látnék egy olyan erőt a kormányzó párton belül, amelyik kul­túraellenes, akkor azt megnevezném, és éles harcba bocsát­koznék; de nem látok ilyen szándékot, hanem valami kézen-közön elsikkad. Abban a pillanatban, ha ilyen hangnemben kezdünk el gondolkodni politikai fórumokon, akkor rögtön megkapjuk a bélyeget, hogy szociális demagógia, kulturális demagógia, moralizál ahelyett, hogy… és így tovább. A dolog nem így áll, mert az emberi élet sokkal több, mint mondjuk a fizetési egyensúly, meg a profit, meg a bankérdek meg az egyebek. Az is benne van az életben, de hát az emberi lét egy kicsivel bonyolultabb és nehezebben végigélhető. A ke­serűségemet nem titkolva azt mondom, ha ebben az eszten­dőben nem tud a kormányzat fordítani, és nem tesz érdemi lépéseket az egész kulturális szféra emelése érdekében, ak­kor elveszíti azoknak a bizalmát, akik hatalomra juttatták. A baloldali érzelmű értelmiségieknek egy nagyon jelentős cso­portja, szerintem túlnyomó többsége szembefordul ezzel a kormányzattal. Ez majd szavazatokban is érezteti a hatását, de még rosszabb, hogy akkor csak a szembefordulás állapota áll elő, tehát a konfliktusok éleződnek, a széttagoltság élező­dik, holott úgy kellene az országot megtartani, hogy az érté­kek ne egymás ellen forduljanak.

Tehát itt lenne egy történelmi lehetőség, erről még nem kés­tünk le, ezt még lehetne tudatosan irányítani. Erre még csak a legkisebb szándékot sem látom a jelenlegi kulturális kor­mányzat részéről. Elnézést kérek, mindenféle felületes köz­helyeket nyilatkozgatnak, de érdemi lépéseket e tekintetben nem tapasztalok. Én csak egy képviselő vagyok, és éppúgy el vagyok zárva a nagyobb nyilvánosságtól, mint a pártállami időkben – ez is különös a számomra. Személyesen tizenhat évet voltam betiltva a pártállam idején, az alkotó életemnek a nagyobbik felét tilalomban, agyonhallgatásban töltöttem. Azt gondoltam, ez egy ilyen rendszer, én valamiért ennek az el­lenzéke, vagy ellenfele lettem, meg kell értenem és tudomásul kell vennem a helyzetemet. Aztán jött a következő négy év, és ugyanez folytatódott. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, én másképpen kötődöm a hazához és megpróbáltam a baloldaliságomat is menteni, mert nem vagyok hajlandó visszavonni mindazt, amit az egész életemben gondoltam, al­kottam. Mostanában már azt érzékelem, hogy légüres tér van, tehát az, hogy ilyen hangnemben gondolkozni lehessen a kul­turális bizottságban, vagy a tv-ben, vagy a rádióban ma már szinte lehetetlenség. Nem gondolom, hogy itt valami elszánt és tudatos cselszövés van, de azt gondolom, hogy öntudat­lanul, vagy a szándékok ellenére ez így áll össze, és ez le­hetetlenség. Ha én így érzem magam, akkor bele kell gon­dolnom annak a helyzetébe, aki egy középiskolában tanít, vagy egy községi művelődési otthont vezet, vagy egy kutató­intézetben próbál hosszú távon gondolkozni, akinek kevés cselekvési lehetősége van. Én mégiscsak országgyűlési kép­viselő vagyok, egy 54 %-os kormányzópárt frakciójában dol­gozom, annak az elnökségében is, és mégis azt érzem, hogy ez a szemlélet, amiről egyébként pártoktól függetlenül, mint értelmiségiek a legkülönfélébb összetételben beszélgetünk, elsikkad.

K. T.: A politikától függetlenül milyen kiutakat, lehetőséget látsz a kultúra terén az alkotó emberek és a társadalmi önszerveződések szá­mára?.

K. F: Az információs rendszereket, tehát a televíziót, a rádiót mindenekelőtt, úgy kellene működtetni, hogy az érdemi gon­dolat beleférjen a műsorstruktúrába. Nézzétek csak, ha én most kettéválasztanám az emberi alkotó szellemet és a kom­mersz műsorokat a magyar televízióban, akkor a kommersz meghaladja a 90 %-ot azokkal szemben, amelyeknek viszont sokkal jelentősebb helyet kellene biztosítani. Nem pártállásról beszélek, hanem értékről, minőségről. Hónapok telnek el, hogy érdemi gondolatot, művet nem lehet látni-hallani, igazi vitáról nincs szó, hanem ilyen rövid, kommersz kérdések és felületes válaszok özönlenek futószalagon.

Bulvárszínvonalon áll össze a politikai nyilvánosság is. Ha a kulturális bizottságban komolyan beszélünk valamiről, és el­mélyülünk egy témában, majd este bekapcsoljuk a televíziót, arról néhány összefoglaló szalagcím jelenik meg, ami semmit sem jelez, még arról sem tájékoztat, hogy miről beszélgettünk, nemhogy az emberi gondolatról. Ez így sehova sem vezet. Ezt nem lehet helyettesíteni a parlament egyenes közvetíté­sével, mert a parlamenti hozzászólás műfaja nagyon lehatá­rolt. Műhelyeket kell létrehozni, és ezek számára a lehető leg­szélesebb nyilvánosságot kell biztosítani. Mert másképp nem megy. Nem hiszem, hogy a jelenlegi kormányzat ez ellen vol­na, viszont ennek nincsenek meg a törvényes feltételei, bár törvényes tilalma sincs. Sőt politikai szándékot se látok a kor­mányzatnál erre vonatkozóan. A kormányzat azt hiszi, elég, ha ezekbe a dolgokba nem szól bele. A kormányzat rosszul hiszi, rosszul méri föl saját bázisát, saját potenciális szellemi tőkéjét, amiből gazdálkodhatna egy ország. Ilyen kizökkentő, furcsa, periférikus helyzetbe kerül ma mindenki, aki ezekről a kérdésekről elfogulatlanul és nagyobb léptékben próbál gon­dolkozni. Ez nem politikai elhatározás, nem politikai diktatúra kérdése. Arról van szó, hogy nem fogja helyettük más meg­szervezni az alkotó gondolatokat, csak maguk az alkotó gon­dolkodásra kész emberek, személyek, közösségek.

K. T.: Erre van elképzelésed?

K. F: A rendszerváltás után engem a Szocialista Párt elnök­sége azzal bízott meg, hogy vegyek részt a médiatörvény ki­dolgozásában. Az első tézis, amit végiggondoltam és amit az elnökséggel elfogadtattam, az a következő volt: biztosítani kell a médiumokban a megszólalók szabadságát, ugyanakkor biz­tosítani kell az egész társadalom szabadságát atekintetben, hogy minden állampolgár reális információkhoz, korszerű, mi­nőségi és valóságos információkhoz juthasson. A tájékoztatás és a tájékozódás szabadságát egyaránt meg kell valósítani. Ez csak akkor lehetséges, ha a kormányfelügyeletet nem ad­juk át a gazdasági felügyeletnek, hanem köztulajdonba vesszük az elektronikus médiákat, és az egész társadalom jelképes és törvényes ellenőrzést gyakorol saját idegrendsze­re fölött, tehát a saját kommunikációs, információs rendszere fölött. Ezek par excellence szocialista elképzelések a szó leg­becsületesebb értelmében. Én a magam részéről ezt a tör­vényt, mint koncepciót kidolgoztam, a megfelelő szakmai tes­tületekkel egyeztettem, az elnökség egyhangúlag megszavaz­ta, és biztos vagyok benne, hogy ez radikális előrelépést je­lentene.

Az elmúlt ciklusban nem tudtuk megvalósítani a törvényt, azért, mert egy magát nemzetinek nevező kormányzat több befolyást akart, mint amennyit megérdemelt volna. Nem akar­ta átadni a saját hatalmát a társadalom javára. A jelenlegi állapot szerint viszont most már egy túlhajtott liberális profit­elvű irányítás kerekedett felül, egyelőre még nem törvé­nyesen. Ily módon azt látom, hogy az a szociális, szocialista köztulajdonbavétel egy konzervatív nemzeti és egy önmagát ellenőrizetlenül működtetni akaró liberális radikális irányzattól van veszélyeztetve. Nagy kérdés, sikerül-e véglegesen és ha­tározottan feltartóztatni az ilyen-olyan kisajátítási kísérleteket, sikerül-e közös nevezőre jutnunk az ellenőrzött információs hatalom létrehozásában. Minden pártban látok demokratikus hajlandóságot, de sajnos érzékelek bizonyos kisajátító-kire­kesztő törekvéseket is. Szeretném hinni és remélni, hogy vé­gül is a demokratikus szándékok összeadódnak és fölülkere­kednek.

Az ország jelenlegi helyzetében erre égető szükség volna. Mert mondjuk ki nyíltan: miközben a társadalomban, a politikai intézményrendszerben valódi rendszerváltás történt, és mi­közben az írott sajtóban kialakult a pluralizmus, az elektroni­kus médiában a rendszerváltás még el sem kezdődött. A rádió és a televízió a pártállami időkből öröklött állami tulajdonban vesztegel, és kormányfelügyelet alatt működik. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság joggal alkotmányellenesnek minősítette. A szabadon választott országgyűlés átháríthatatlan felelős­sége, hogy törvényesen megteremtsük a demokratikus műkö­déshez szükséges feltételeket. Itt a demokrácia alapintézmé­nyeiről van szó. A leghatékonyabb politika-, kultúra- és er­kölcsformáló eszközökről. Az állampolgárok megérdemelnék, hogy a televízió és a rádió segítse őket abban, hogy szabaddá váljanak, emberhez méltó életet élhessenek. A megtévesztett, a félretájékoztatott ember nem lehet szabad. Én a médiatör­vénytől az igazság, a tisztesség, az érték védelmét remélem.

K. T.: A szerkesztőség nevében merem állítani, hogy ezzel osztatlanul egyetértünk. Ezt az optimizmusodat tartsd meg, csak hát az optimiz­muson túl ahhoz kívánunk jó egészséget, hogy a párton belül elfo­gadott álláspontod ne szenvedjen vereséget a saját pártodon belül. Ilyen paradox a helyzet.