1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok¹ és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.² A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.³ Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.⁴ Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.⁵ (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.⁶

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények⁷ (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.⁸ A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.⁹ A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió¹⁰ ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,¹¹ bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"¹² ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.¹³ Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca¹⁴ maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:¹⁵ nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.¹⁶ Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló¹⁷ Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.¹⁸

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,¹⁹ Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.²⁰ Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét²¹ Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"²² verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"²³ korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.²⁴ Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától²⁵ várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".²⁶ Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.²⁷ Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,²⁸ addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.²⁹ A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.³⁰ A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,³¹ részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek³² miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet³³ problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.³⁴ A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció³⁵ szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség³⁶ miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot³⁷ beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.³⁸ A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.³⁹ Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,⁴⁰ akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.⁴¹ Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.⁴² A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai⁴³ nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból⁴⁴ a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.

Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.

„A LINKS a nemzetközi viták új folyóirata. A hidegháború utáni baloldal magazinja, amely elutasítja a szocialista program sztálini tor­zulásait, figyelmet fordít az ökológiai kérdésekre, és lépéseket tesz azért, hogy világunk szocializmuspárti erőit összehozza és egyesítse. Olyan magazin, amely a különböző' hagyományok marxistáit kívánja egyesíteni, nyílt és konstruktív viták segítségével.

A lap határozottan szocialista, anti-kapitalista és anti-imperialista, válasz a Szovjetunió összeomlására, és felismerése annak, hogy to­vábbra is sürgető a féktelen kapitalizmus bűneire és ellentmondásaira adható szocialista megoldás megtalálása.

A LINKS nem az akadémiai marxistákat célozza meg, mint sok ma létező' elméleti magazin, bár szerzői között sok akadémiai mar­xista lesz. Szerzői és olvasói között inkább aktív szocialisták lesznek, a napi harcok résztvevői, különösen azok, akik a szervezetek és pártok építésének létfontosságú fel­adatait vállalják. A magazin nem egy bizonyos vonalát fog képvi­selni. Nyitott és plurális lesz, igazi vitafórum. Nem lesz rendszeres vezércikk, de bizonyos irányokhoz tartani fogjuk magunkat. A LINKS az igazi szocializmus felé vezető utat kívánja kimunkálni és megje­lölni.

A LINKS nem egyszerűen kü­lönböző országok és kontinensek aktív szocialistáit kívánja össze­hozni, hanem a különböző' hagyo­mányok felől érkező szocialistákat kívánja egyesíteni. Moszkva-szim­patizáns kommunista pártokból, trockista pártokból, a maoisták kö­zül, a nemzeti mozgalmak balszárnyáról, a szociáldemokráciától el­szakadó baloldali erőkből, a társadalmi mozgalmak aktivistái közül, akik felismerik, hogy szükségük van egy pártra. Mi mindannyian különböző' irányokból jövünk, és gyakran különbözik a véleményünk, de egységesek vagyunk abban, hogy:

• szocialista meggyőződésünk szerint alapvető társadalmi válto­zásra van szükség;
• szükség van egy demokratikus és nem tekintélyuralmi szocia­lizmusra; és
• olyan szocializmusra van szükség, amelyik zöld, feminista és antirasszista."

A Links első három számának visszatérő témáiból egyértelműen látszik, hogy melyek azok a régiók és országok, amelynek politikai fejleményeire, társadalmi átalakulására a folyóirat (és a nemzetközi mozgalom) megkülönböztetett figyelmet kíván fordítani. Ezek: Oroszország (lehetséges-e stabilizálni a gazdaságot, milyen állapot­ban vannak a szakszervezetek), Brazília (a radikális Munkáspárt ta­valy igen közel került ahhoz, hogy jelöltje megnyerje az elnökvá­lasztást), Dél-Afrika (létrejöhet-e egységes baloldal a rendkívül bo­nyolult átalakulás sodrában), Egyesült Államok (a politikai erők át­csoportosulása eredményezheti-e egy munkáspárt megjelenését), és Nicaragua (ütőképes politikai erő marad-e a sandinista mozgalom). A regionális sajátosságoknál fogva a Links az európai és amerikai lapoknál bővebben foglalkozik a Fülöp-szigetek, Indonézia, Új-Zé­land, és természetesen Ausztrália politikai folyamataival. Az aktuális országtanulmányok mellett viszonylag kevés hely jut az elméleti vagy tematikus cikkeknek. Ilyen jellegű írások az eddigi számokban Az új világrend, A marxizmus relevanciája, Progresszív-e a nemzeti tőke, valamint Népesedés, környezet, és a nők jogai címmel jelentek meg.

A lap 3., 1994-ben utolsó száma tudósított arról a nemzetközi kon­ferenciáról, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés rendezett az újbaloldal tehetségeiről Budapesten (1994 szeptember 16-f8), és a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozásának 50. évfordulója alkalmából szervezett Alternatív Fórumról, amelyre 1994. szeptember 26. és október 3. között került sor Madridban. A Linksben előzetest is közölnek azokról a nemzetközi tanácskozásokról, amelyek az el­következő időszakban kerülnek megrendezésre a világ valamely pontján.

A folyóirat nemzetközi társszerkesztői köréhez tartozik – a nálunk is ismert személyiségek közül – Andre Brie Németországból, Luciana Castellina Olaszországból, Borisz Kagarlickij Oroszországból, Alain Krivine Franciaországból, Ernest Mandel Belgiumból, valamint Kra-usz Tamás, akinek az 1994-es magyarországi választásokról írott cik­két a Links 2. száma közölte.

Tartalomjegyzék

1. Maróthy János, Szilágyi Ákos, Z. Karvalics László, Csoóri Sándor ifj. : Beszélgetés a tömegkultúráról
2. James Petras : Kulturális imperializmus a XX. század végén
3. Andor László, Krausz Tamás : A kultúra jelene és jövője – interjú Kósa Ferenccel
4. Kállai R. Gábor : Virulens-e az oroszlán?
5. Kenneth McRobbie : A költészet gazdaságtana – Polányi Károly: A nagy átalakulás
6. Rónai Mihály András : Görgei Artúr a végzetes kalandor
7. Simó Endre : Közép-európai dilemmák
8. Peter Gowan : A fejetlenség hegemóniája – Az euro-atlanti szervezetek szerepe Kelet-Közép-Európában
9. Gerda Falkner : “Szociális dömping” az Európai Unió piacán? -Az Európai Unió szociális következményei
10. Gáspár Tamás : Az Európai Monetáris Unióról
11. A Maastrichti Szerződés
12. Az európai nőpolitika
13. Gallai Sándor : Politikai sarkkörkép
14. Jacques Decornoy : Rio, Kairó, Koppenhága – Az úgynevezett demográfiai bomba és az etikai alulfejlettség
15. Links
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Engels halálának 100. évfordulójára
17. Mészáros István : A közöségi gazdálkodás rendszere és az értéktörvény szerepe Marxnál és Lukácsnál
18. Szalai Pál : Helyzetfelmérés – Gondolatok az antikommunizmusról

Néhány tanulságos idézet a nacionalizmusról és a párt vezető szerepéről.

Hazafiságról, blanquizmusról és „vezető szerepről"

Az 1879-ben alapított, Guesde és Lafargue vezet­te Francia Munkáspártot 1893 tavaszán internaci­onalista elvei miatt durva támadások érték, a par­tot hazafiatlansággal vádoltak, tagjait hazátla­noknak nevezték. A párt tömeggyűllésekkel és egy nyilatkozat kiadásával ellentámadásba len­dült, s önmagát nyilvánította az „igazi hazafiság" képviselőjének.

Engels 1893. június 20-án Marx leányának, La­ura Lafargue-nak írott levelében így reagált az eseményre: „A Francia Munkáspártnak a hazafi­ság' kérdésében elfoglalt új álláspontja magában véve ésszerű; nemzetközi egyesülés csak nemze­teik között állhat fenn, amelyeknek létezése, bel­ső ügyekben való autonómiája és függetlensége ezért már benne foglaltatik magában a nemzet­köziség fogalmában. S az álhazafiak nyomá­sa előbb-utóbb óhatatlanul kikényszerített volna egy ilyen állásfoglalást…" [Marx-Engels Művei 39. kötet, Budapest, 1979, 84. o.]

Ez a levél még néhány sor után idő hiányában befejeződik, de Engels egy hét múlva, június 27-én Paul Lafargue-hoz írt levelében megfogalmaz­za kifogásait is, mégpedig a következőképpen: „Felhívásuk Franciaországban, remélem, megte­szi majd a hatását, és éppúgy remélem, hogy Né­metországban nem figyelnek fel rá. Mégpedig a következő okból – ezek nem komoly dolgok ugyan, de mégis azt hiszem, rá kell irányítanom a figyelmüket, hogy a legközelebbi alkalommal elkerüljék: – Nem akarok a hazafi szó használa­táról beszélni, arról, hogy Önök az egyedül ,igaz' hazafiaknak tüntetik fel magukat. Ennek a szó­nak olyan szűk az értelme – vagy inkább olyan bizonytalan, ahogy vesszük -, hogy én sohasem merném ezt a minősítést magamra alkalmazni. Én a nem-németekhez mint német beszéltem, éppúgy, ahogy a németekhez mint egyszerű in­ternacionalista beszélek; azt hiszem, nagyobb ha­tást érhettek volna el, ha egyszerűen franciának vallják magukat – ami tényt fejez ki, tényt, amely magában foglalja a belőle adódó logikus követ­kezményeket. De hagyjuk ezt, ez stílus kérdése." [Uo. 86. o.]

Nos, Engels a reá jellemző szellemes és ele­gáns stílusban alapvető jelentőségű kérdésről be­szél. Miképpen a levél folytatása is, amelyben Marx és Engels igazsága történetelméleti rangra emelkedik: „Abban is teljesen igazuk van, hogy büszkék Franciaország forradalmi múltjára, és úgy vélik, hogy ez a forradalmi múlt kezeskedik az ország szocialista jövőjéért. De úgy tűnik fel nekem, hogy eközben kissé túlságosan beleestek a blanquizmusba, azaz abba az elméletbe, amely szerint Franciaország arra hivatott, hogy a prole­tárforradalomban ugyanazt a szerepet játssza (nemcsak a kezdeményezőét, hanem a vezetőét is), amelyet az 1789-98-as polgári forradalomban játszott. Ez ellentmond a mai gazdasági és poli­tikai tényeknek. Franciaország ipari fejlődése el­maradt Angliáé mögött; jelenleg Németországé mögött is, amely 1860 óta óriási lépéseket tett; a franciaországi munkásmozgalom ma nem hason­líthatja magát a németországihoz. De sem fran­ciák, sem németek, sem angolok nem élvezik majd azt a dicsőséget, hogy egyedül döntötték meg a kapitalizmust; ha Franciaország – talán – megadja a jelt, a harc Németországban, abban az országban, amelyet a legalaposabban ragadott meg a szocializmus és amelyben az elmélet a leg­alaposabban hatolt be a tömegekbe, dől majd el, és ennek ellenére sem Franciaország, sem Német­ország nem biztosíthatja végérvényesen a győzel­met, amíg Anglia a burzsoázia kezében marad. A proletariátus felszabadítása csak nemzetközi akció lehet, [s] ha Önök egyszerűen a franciák akciójává próbálják megtenni, lehetetlenné te­szik. A polgári forradalom kizárólagos francia vezetése – ámbár a többi nemzet ostobasága és gyávasága miatt elkerülhetetlen volt – tudják-e, hová vezetett? Napóleonhoz, a hódításhoz, a Szent Szövetség inváziójához. Franciaországnak a jövőben ugyanezt a szerepet szánni, ez a nem­zetközi proletármozgalom eltorzítását jelenti, sőt ez azt jelenti, hogy mint a blanquisták, nevetsé­gessé teszik Franciaországot, mert az Önök hatá­rain túl nevetnek ezeken a túlzott igényeken." [Uo. 86-87. o.]

Ha eltekintünk a történelmi részletektől s fi­gyelmünket a mi századunkban történtekre össz­pontosítjuk, Engels igazsága olyan erős fényt vet a szocializmus tragédiájára, hogy nevetni aligha tudunk rajta. Ám Engels üzenete nemcsak törté­nelmi tapasztalatainkat világítja meg, hanem – mutatis mutandis – aktuális üzenet ez napjainkra is, s bizonnyal az marad még a távoli jövő szá­mára is.