Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a problémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszélyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizsgálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztatjuk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizsgálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniusában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferencián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szerepelt?
A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyáltalán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a szabadkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti összefüggések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.
És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisztázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kérdést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mindez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"1
Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló2 szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is érvényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitatkozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ideál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruházási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társadalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvényes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.
A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kialakításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő országok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kollektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatásokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."3 Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeréséhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenciával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.
Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják akadályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hiszen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problémák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.
Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető okául megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erőknek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete4 vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezettek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tömegeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.5
Hervé Kempf legutóbbi könyvében6 számos példán keresztül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hozzáteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők teraszait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedésére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú spekulációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.7 Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.
Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?
Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás természetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konferenciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A populáció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő országok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszönhetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő országok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy milyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedésének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedéséhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."8 Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a demográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségességét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezetszennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegének megkérdőjelezéséhez vezethetne.
Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a kereskedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítása) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a demográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, amelyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?
A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív stabilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él bolygónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy elérjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljussunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.9 A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága jelent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, mindenféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?10
A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellemzői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egyházon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek vezette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támaszkodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termékenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hiszen az már megszületett, hanem az azt követő generációknak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű állapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdését, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vonatkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."11
Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás
Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement demográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.
Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….12 A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelkezésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fogyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népességpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvilágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásához – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fejlesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."13
Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttételesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább növeli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lakosára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gondokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kínát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bizonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a történelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.14
És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivatkozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Oroszországtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szervezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születésszabályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szükséges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szervezhették volna meg az alapfokú oktatást.15
Az urbanizáció gigantikus csődje
A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatalmas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.16 A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormányprogramjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló iparosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív monokultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következtében tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városokba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."17
Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális védelemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról ismeretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi országok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között általánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen tömegek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyanilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öregemberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyományos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.18
A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú listája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyességébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabadkereskedelem segítségével!"19 E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mezőgazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társadalmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmének szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet építeni, nem más, mint misztifikáció."20
Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbanása" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gazdaság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szervezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.21 Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy eljutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".22
Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimumát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szövetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"23 javára? Forradalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.
(Fordította: Takács M. József)
Jegyzetek
1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.
2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.
3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.
4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.
5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet tanulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Párizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.
6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).
7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.
8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.
9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.
10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.
12 Rapport mondial…, i. mű.
13 l. h.
14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alapvető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.
15 Rapport modial… i. mű.
16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.
17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.
18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.
19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel ellentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. július 4-én.
20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Párizs.
21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Párizs, 1994. 491. o.
22 The Economist, 1993. október 30.
23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.