A szocializmus hagyatéka abban áll, hogy a kapitalizmus reá­lisan létező alternatíváját jelentette. A világtörténelem színpa­dán a szocializmus játssza a szignifikáns másik szerepét.

Ezzel nem azt tagadom, hogy a szocializmus vezérlő esz­méi – az egyenlőség és a kooperáció szemben a hierarchiával és a versennyel – részét képezik a szocializmus hagyatéká­nak. De ezek az eszmék nem kizárólag a szocializmushoz kapcsolódnak, és történelmileg messze megelőzik a szocia­lizmust. Ilyen vagy olyan formában megjelennek az emberiség valamennyi nagy vallásos tradíciójában.

A szocializmus mint egy új, saját alapokon nyugvó társada­lom megteremtésére irányuló társadalmi-politikai mozgalom a kapitalizmussal együtt és a kapitalizmussal szemben jött létre. Kezdeteit legalább a 17. századig visszamenően nyomon kö­vethetjük, Winstansley-ig és az angol forradalom szélsőbal­szárnyáig, a „diggerek"-ig. Explicitebb formában bukkan fel új­ból a francia forradalom oldalvizein (Babeuf és az Egyenlők), s onnantól kezdve sebesen elterjedt az ipari forradalom kivál­totta átalakulásokat épp végigélő Franciaországban és Angli­ában. A „szocializmus" szó maga francia eredetű, az owenisták honosították meg Angliában, és a 19. század közepére széles körben használták mindkét országban és azok határain túl is. A viszonylag fejlett Rajna-vidéken – 1818-ban, iII.1820-ban – született Karl Marx és Friedrich Engels osztályrészéül jutott, hogy megjelöljék a szocializmus vezető erejét az újon­nan létrejött ipari munkásosztályban, és hogy kimutassák azokat az akadályokat, amelyekkel a szocializmusnak szembe kell néznie, és amelyeken felül kell kerekednie ahhoz, hogy célkitűzését, egy új és jobb társadalmat, valóra váltsa.

Ahogy a kapitalizmus kiterjedt szerte a földgolyón, a 19. század második felében, a szocializmus is lépésről lépésre követte. Az első világháború idejére már világos lett, hogy az emberiség jövőjét annak a keserű és minden bizonnyal elhú­zódó küzdelemnek a kimenetele dönti majd el, amelyet a ka­pitalizmus és belülről életre hívott ellenfele vív meg egymás­sal.

E ponton a történelem új és jórészt váratlan fordulatot vett. A kapitalizmusra ráköszöntött a működési zavarok időszaka; ezt két testvérgyilkos öldöklés és egy példátlan, teljes évtize­den át tartó gazdasági összeomlás tette egyértelművé. A ka­pitalizmus mélységesen meggyengült, ellenfelei megerősöd­tek mind ideológiailag, mind tömegtámogatás tekintetében.

Mindkét világháborút erőteljes forradalmi fellendülés követte, és a vezető szerep mindkét alkalommal a marxista szocialis­táknak jutott, akik a versengő irányzatok közül egyedül ren­delkeztek egy újfajta és reményteljesebb jövőre vonatkozó koherens vízióval. Nem lenne helyes azt állítani, hogy ezek a kapitalista vérfürdők szocialista társadalmakat hívtak életre – új társadalmak létrehozása sokkal hosszabb időt vesz igény­be, mint néhány év. De a föld összlakosságának durván egy­harmadát kitevő, és körülbelül ugyanolyan arányú területen élő népesség szakadt ki megszokott életéből, és vett olyan irányt, amely emberek százmilliói szemében egy jobb élet ígéretét látszott beteljesíteni. És fontos megérteni, hogy nem csu­pán maguknak a forradalmi országok lakosainak, hanem a földkerekség kapitalista (illetve kapitalizmus által ellenőrzött) kétharmadának elnyomott és kizsákmányolt polgárainak a szemében is.

A 20. század első felében lezajlott forradalmak eredménye­képpen a kapitalizmus és szocializmus közti küzdelem új, he­vesebb formákat öltött. Sorsdöntő kérdéssé vált, képesek lesznek-e vajon a forradalmak szocialista vezetői olyan irány­ba terelni a folyamatot, hogy az a szocialista eszme törekvé­seit és ideáljait egyre nagyobb mértékben megvalósítani tudó új társadalmak megteremtéséhez vezessen. Ha igen, csak idő kérdése, hogy a szocializmus győztesen kerüljön ki a küzde­lemből. A szocializmussal szembeni legfőbb érv kezdettől fog­va állítólagos megvalósíthatatlansága volt: szépen hangzik – mondják a kapitalizmus védelmezői -, de nem működik, és ha megpróbálják véghezvinni a lehetetlent, az mindenki szá­mára csak ronthatja a dolgokat. Ha ezt az érvet sikerülne – nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is – megcáfolni, az nyilvánvalóan véget vetne a kapitalista komédiának.

Ezt mindkét oldal megértette, de a kapitalista oldalon, ők lévén a védekező pozícióban, különös élességgel érzékelték. Fő feladatukat abban látták ezért, hogy meggátolják a 20. szá­zad forradalmait meghirdetett szocialista célkitűzéseik valóra váltásában. Szilárd meggyőződésem, hogy ez adja a kulcsot az utolsó fél évszázad történéseinek a megértéséhez. Köte­teket lehet és kell is írni erről a témáról; én most kénytelen vagyok néhány kiemelkedően fontos mozzanatra szorítkozni.

A vezető tőkés hatalmaknak ahhoz, hogy a második világ­háborúban a győztes oldalra kerüljenek, szükségük volt a Szovjetunióra mint szövetségesre, és ennek megfelelően is vi­selkedtek. Ám mihelyt világossá vált, hogy legyőzik Németor­szágot és Japánt, halálos komolysággal megkezdődött a szo­cializmus vegytiszta megtestesüléseként beállított Szovjetunió démonizálása. Ismert történelmi okoknál fogva az USA emel­kedett ki vezető tőkés hatalomként a második világháborúból, és egyből magára vállalta a vezető szerepet a szocialista fe­nyegetés visszaszorításáért vívott harcban, és egy megkérdő­jelezhetetlen kapitalista jövő felé vezető út egyengetésében.

Hazai vonatkozásban ez elsősorban és mindenekelőtt azt jelentette, hogy az amerikai nép részéről a Szovjetunió iránt tanúsított barátság és hála érzését félelembe és ellenséges­ségbe kell átfordítani. Grandiózus feladat volt ez, amelyet az uralkodó osztály – tudatában lévén annak, hogy mi minden forog kockán – nagy energiával és eltökéltséggel vitt véghez. Mindenfajta gátlást félretettek ebben a propagandát, morális nyomást és politikai-jogi üldözést egyaránt magába foglaló kampányban. A kommunizmust mint a gonosz sokféle alakot öltő és mindenütt jelenlevő megtestesülését bélyegezték meg, amely egyszerre ideológia, politikai mozgalom, nemzetközi összeesküvés, és félelmetes erejű katonai gépezet – egy ször­nyeteg, amelynek agy- és idegközpontja Moszkvában van, csápjaival behálózza az egész földgolyót, és amellyel szemben egyedül az USA rendelkezik akkora erővel, hogy sikerrel szer­vezze meg az ellenállást. Alig néhány esztendő kellett az ame­rikai közvélemény átformálásához. Még a koreai háború kitö­rése előtt az antikommunizmus az ország új vallása, s egyben mindenfajta bel- és külpolitika vezérfonala lett.

Nemzetközi téren a kézenfekvő feladat a Szovjetunió át-maszkírozása volt: a német és japán expanzionizmus áldoza­tából megátalkodott agresszorrá, amely el van szánva az egész világ kommunista leigázására. Történetileg nézve termé­szetesen Oroszországot támadták meg és özönölték el számos alkalommal mind keletről, mind nyugatról, és óhatatlanul arra kívánta felhasználni második világháborús győzelmét, hogy elejét vegye egy ilyen támadás megismétlődésének. De egy ilyen irányú rendezés ellentmondott volna a tőkés hatalmak azon szükségletének, hogy fékezhetetlen agresszornak fessék le a Szovjetuniót. Ezért Amerika vezérlete alatt szilárdan ellene szegültek bármiféle, a szovjet vezetés által létfontosságúnak tekintett engedménynek, és az utóbbi – az erőpolitika hagyo­mányos elveivel összhangban – úgy torolta ezt meg, hogy nem volt hajlandó visszavonulni a Vörös Hadsereg által a háború utolsó szakaszában elfoglalt német és kelet-európai területek­ről.

Így osztották fel Európát, a frontvonalak meghúzása pedig úgy festett, mint egy kibontakozó harmadik világháború. Az USA és szövetségesei kezdetben – rendelkezvén a nukleáris fegyverek monopóliumával – a visszaszorítás stratégiáját al­kalmazták. Visszaszorítás a nyomásgyakorlás és a fenyegetés eszközével, ha lehet; háborúval, ha szükséges. Ennek azon­ban véget vetett az, hogy a Szovjetunió váratlan gyorsasággal kifejlesztette saját atomfegyvereit. A háború mint a visszaszo­rítás kényszerítő eszköze nem volt többé racionálisan választ­ható, így vette kezdetét a voltaképpeni hidegháború.

A hidegháború nem katonai konfliktus volt, és nem is a ha­gyományos értelemben vett gazdasági (kereskedelmi és ár-) háború. Ez valami új volt a történelemben, a hulladéktermelés háborúja. Nem az volt a kérdés, hogy melyik oldal tud több hulladékot termelni, hanem hogy melyik oldal lesz képes to­vább folytatni a hulladéktermelést. És ebben a versenyben soha nem volt valódi kétség afelől, hogy melyik oldal fog győzni. Bizonyos történelmi okoknál fogva, melyeket itt nem szükséges részletezni, a kapitalista országok a világ erőfor­rásainak sokkal nagyobb részét tartották ellenőrzésük alatt, és sokkal magasabb szintű tudományos és technológiai tu­dással rendelkeztek, mint lehetséges szocialista ellenfeleik. S mindezekhez hozzáadódott még egy mélységesen paradox el­őny. A kapitalizmusnak – legfejlettebb formájában – immanens tendenciája, hogy a termelés fokozódó mértékben elmarad a termelési lehetőségektől. Ez a tendencia a munkások, farme­rek, munkanélküliek elégtelen vásárlóerejének köszönhető. Ilyen körülmények között a hulladék közületileg finanszírozott, pusztító fegyverek formájában történő termelése hatékonyab­bá, gördülékenyebbé teszi a rendszer működését, mint ami­lyen egyébként lenne. Másfelől egy szocialista célokat valóra váltani igyekvő társadalomban van egy tendencia a javaknak és szolgáltatásoknak a becsült kapacitásokig elmenő, sőt azo­kat túlfeszítő termelésére. Egy ilyen társadalom számára egy hulladéktermelő fegyverkezési versenybe való beszállás kény­szere teljes egészében negatívum, végső soron katasztrófa.

Így hát a kapitalizmus megnyerte a hidegháborút, és ebben a folyamatban kihunyt minden valaha volt esélye annak, hogy a 20. század forradalmainak sikerül eljutni a szocializmus mű­ködőképes modelljeihez.

A történelemnek ez a fejezete lezárult, és a diadalittas ka­pitalista győztesek semmit sem szeretnének jobban, mint azt hinni, és minket, többieket is meggyőzni arról, hogy itt egyben valami mélyebb és alapvetőbb is történt, azaz hogy a szocia­lizmus történelmi öröksége, amelyről e beszéd elején szóltam, most végre-valahára eltöröltetett. Ez a hagyaték, mint bizo­nyára emlékeznek rá, abban állt, hogy a szocializmus volt a kapitalizmus számára a szignifikáns másik, a kapitalizmus reálisan létező alternatívája. A szocializmust – mondják ne­künk – kipróbálták, és megbukott. Elkerülhetetlen a következ­tetés: a jövő a kapitalizmusé, és aki racionális, az elfogadja ennek folyományait; a jobb jövőért tevékenykedni egyet jelent azzal, hogy a kapitalizmus szabályai szerint és a kapitalizmus keretein belül tevékenykedni.

Két kérdés merül fel. Először: valóban kipróbálták-e a szo­cializmust, és megbuktak-e vele? Másodszor: leküzdhetjük-e érdemben a jobb jövő akadályait a kapitalista kereteken belül? Én mindkét kérdésre nemmel válaszolok, és e beszéd hátra­levő részében szeretném kétségbeesett rövidséggel felvázolni indokaimat.

Az első kérdés a jóval könnyebbik. Amivel megpróbálkoz­tak, és ami elbukott, az nem a szocializmus, hanem a szo­cializmus bevezetésének első komoly történelmi kísérlete. A körülmények kezdettől fogva nagyon kedvezőtlenek voltak. A szocializmust a történelem napirendjére tűző forradalmak nem a gazdaságilag fejlett országokban játszódtak le, ahogyan azt Marx és Engels gondolták, hanem a kapitalizmusnak még csak korai szakaszában lévő országokban. Még ha béke ural­kodott volna, és valamilyen csoda folytán a gazdag országok segítő kezet nyújtottak volna, a sikeres szocialista átmenet kilátásai még akkor is – legjobb esetben – bizonytalanok lettek volna. A valóságban persze háború (belső osztályháború és külföldi intervenció egyaránt) volt napirenden, és a gazdag országok, amint azt fentebb részleteztem, minden tőlük telhe­tőt elkövettek, hogy elejét vegyék a szocialista kísérletek si­kerének. Ilyen körülmények között e kísérletek kimenetelét nyugodtan előre eldöntött ügyként lehetett elkönyvelni.

Jelenti-e a történelem első szocialista erőfeszítésének ku­darca, hogy sikeresebb jövőbeli erőfeszítések nem lehetsége­sek? A történelem másról tanúskodik. A középkor nem egy, de több különböző, kudarccal végződő kapitalista kezdemény­nek tanúja volt. De az ígéretes kezdetek ellenére, hiányzott az állóképesség ahhoz, hogy e kezdemények túléljenek a kor­szak túlnyomóan feudális közegében. Csupán egy, évszáza­dokkal később elállott új helyzetben volt képes a bimbózó ka­pitalizmus gyökeret ereszteni, és vált elég erőssé ahhoz, hogy visszaverje ellenségeit. Csak amikor már jócskán kibontako­zott, mint tudjuk, akkor terjedt el és vált uralkodóvá globális szinten. Az, hogy valami egyszer megtörtént, még nem jelenti azt, hogy újra meg fog történni, de bizonyosan jogosulttá teszi azt az állítást, hogy újra megtörténhet.

A fentebb fölvetett második kérdés a kapitalizmus termé­szetével és kilátásaival kapcsolatos. Van-e értelme abban hin­ni, hogy a rendszer kezelhető, és ha szükséges, megrefor­málható oly módon, hogy az emberi faj számára valóságos reményt nyújtson egy jobb jövőre nézve? Úgy gondolom, hogy nem.

A kapitalizmus természeténél fogva a tőkefelhalmozásra, és – szemben az önök közgazdasági tankönyveinek állításával – nem az emberiségnek a szükséges javakkal és szolgálta­tásokkal való ellátására irányul. A 18. század második felében – durván az ipari forradalomként ismert korszakkal – kezdődő mintegy 150 év során a tőkefelhalmozás körülményei rendkí­vül kedvezőek voltak. Mérhetetlen bőségben álltak rendelke­zésre jövedelmező befektetési lehetőségek, és a befektetések kölcsönösen előkészítették a talajt egymás számára. Állandó volt a tőke alulkínálata, a tipikus eladói piac. Ám ez nem tart­hatott örökké; az alapoktól induló iparosítás csak egyszer ját­szódhatott le. A folyamat a 20. század elejére kimerült. A fejlett tőkés centrumokban a tőke kereslete alábbhagyott. De ezek a centrumok addigra minden korábbi mércéhez viszonyítva nagyon gazdaggá váltak, így a potenciális tőkekínálat mérhe­tetlenül nagy volt. Egy addig példátlan ellentmondás volt ki­fejlődőben: a növekvő egyensúlytalanság a zsugorodó keres­let és a felduzzadt kínálat között. Ez az ellentmondás,.a hú­szas években érkezett tetőpontjára. A felhalmozás folytatódott még egy ideig a régi módon, de az évtized végére világossá vált, hogy fölös kapacitások termelése folyik. A gát átszakadt; a gazdaság zuhanórepülésbe kezdett; az 1930-as évek nagy depressziója közel s távol a leghosszabb és legmélyebb volt a kapitalizmus történetében.

Amint azt John Kenneth Galbraith mondta egyszer, a nagy depresszió sosem ért véget, csupán beletorkollott az 1940-45-ös hadigazdálkodásba. És az igazat megvallva, a hadigaz­dálkodás sem ért véget soha. Folytatódott a koreai háborún, a vietnami háborún, a hidegháborún, a 80-as évek jó néhány kisebb háborúján keresztül, összességében egy fél évszázad­nyi perióduson át. Most, a Szovjetunió összeomlását követően a hidegháború racionalitását vesztette, és legalábbis a belát­ható jövőre nézve úgy tűnik, kevés kilátás van a felelevení­tésére. A hidegháború vége – a ciklikus visszaeséssel egy­beesve – megtörte az üzleti vállalkozásokat, és kínos re­cessziót idézett elő, amely semmi jelét nem adja annak, hogy egyhamar véget érne.

Hogyan interpretáljuk ezeket a – főáramhoz tartozó közgaz­dászok és politikusok számára oly váratlan és sokkoló – fej­leményeket? Véleményem szerint a választ saját történelmünk helyes megértéséből szűrhetjük le. Az évszázad utóbbi há­romnegyedében a kapitalizmus struktúrájában semmiféle alapvető változás nem ment végbe. Ez ugyanaz a rendszer, mint amelyik a húszas és a harmincas évekkel megajándé­kozott bennünket, csakhogy időközben az 1940-es évektől fél évszázadon át tartó hadigazdálkodás megakasztotta a rend­szer normális működési módját. Ha igaz az – mint ahogyan meggyőződésem szerint igaz -, hogy ez a korszak most vé­géhez ért, akkor a jelenlegi nyomasztó helyzetünk magyará­zata abban foglalható össze, hogy visszajutottunk a harmin­cas évekbe.

Van-e bármiféle kiút a kapitalizmus keretein belül? Nem hi­szem. Biztosan ki lehet gondolni és papírra lehet vetni egy logikailag koherens tervezetet. De egy ilyen terv a jövedelem és a vagyon drasztikus újraelosztását, valamint a gazdasági többlet társadalmi hasznosítási módjának alapvető átrendezé­sét vonná maga után. A kapitalizmus hatalmi struktúrái a szo­cializmussal egyenértékűnek érzékelnék az ilyesfajta válto­zásokat. És a helyzet az, hogy nekik lenne igazuk. Egy polgári politikusnak vagy politikai pártnak álmában se jutna eszébe ilyen javaslatot tenni.

Ha igazam van e tekintetben, akkor úgy vélem, hogy mind­nyájunk számára, akik komolyan jobb jövőt akarunk az em­beriségnek, eljött az ideje, hogy nyíltan és becsületesen ki­mondjuk: ez a jobb jövő elérhetetlen a kapitalizmus körülmé­nyei között. Más szavakkal: ideje feléleszteni és megújítani a szocializmusnak mint a kapitalizmus egyedüli reális és meg­valósítható alternatívájának az örökségét.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti a reformok elutasítását itt és most. A radikálisok, akiken belül Marx és Engels a legkövetkezetesebbek közé tartoztak, mindig is kö­vetelték a vonakodó és ellenálló tőkés hatalmi struktúrától az olyan – munkások és más hátrányos helyzetű csoportok szá­mára kedvező – reformokat, mint a rövidebb munkanap, a gyermekmunka megtiltása, munkavédelmi szabályozás, jobb képzés és jobb egészségügyi ellátás, munkanélküli biztosítás stb. Értékes győzelmeket sikerült kivívni ezekben a küzdel­mekben, de a történelem, és különösen az utolsó két évtized történelme arra tanít minket, hogy ameddig a hatalom a tőke kezében van, addig ezen eredményeket nem tekinthetjük örök időkre biztosítottnak. A végső siker e téren is a szocialista program megvalósulásától függ.

(Ford.: Matheika Zoltán)

[A szöveg előadás formájában a Negyedik Nemzetközi Polányi Károly konferencián hangzott el Montrealban, 1992. novemberében. Megje­lent a Monthly Review 1993. januári számában.]

A szó legáltalánosabb értelmében az egyenlőtlen fej­lődés azt Jelenti, hogy bizonyos társadalmak, orszá­gok, nemzetek egy egyenetlen ütemű fejlődésen men­nek keresztül, egyes esetekben azok, akik másokkal szemben előnyös helyzetből indultak, tovább növel­hetik előnyüket, míg más esetekben az ugyanennek a fejlődési ütembeli különbségnek a következtében a lemaradottak felzárkózhatnak, és el is hagyhatják azo­kat, akik kezdeti előnyöket élveztek. Ahhoz, hogy az egyenlőtlen fejlődés fogalmának egyáltalán értelme legyen, mindenképpen tartalmaznia kell, hogy milyen erők határozzák meg a fejlődési sebességbeli különb­ségeket

Kapitalista rendszerben a versenytársak megelőzé­sének lehetősége leginkább a: modern termelési tech­nikák és/vagy a munkaszervezés, azaz a magasabb munkatermelékenység elérésében van. Ezek determi­nálják a fejlődési sebességét mind üzemi szinten, mind a nemzet szintjén. Kumulatív növekedésre nyí­lik lehetőség, amennyiben a tőkefelhalmozás, iparoso­dás, a munkások, mérnökök, tudósok technikát kép­zettsége stb. egy bizonyos küszöbszintet ér el. Ennél­fogva az első országok, amelyek a 18. század végért és a 19. század elején átmentek az ipari, forradalmon, döntő előnyre tettek szert azokhoz képest, akik csak később lépték rá erre az útra. Ezzel jelentősen meg­növekedett a fejlettségi szintek között, kezdetben kis­mértékű különbség. Másrészt viszont – tekintve, hogy bizonyos időperiódusonként új technikai áttörések következnek he -, egyes országok, amelyek később kapcsolódtak be a nagy méretarányú ipari fejlődésbe, de már rendelkeznek a kumulatív növekedés alapvető előfeltételeivel, képesek meghaladni a korábban vi­lágpiaci túlsúllyal rendelkezőket. A később indulók tehát lényegében azzal érik el a fentebb leírt relatíve gyors fejlődést, hogy modernebb technikát alkalmaz­nak, mint azok, akik a nagy méretarányú ipari alapo­kon való működést húsz vagy harminc évvel korábban kezdték el, és éppen ezért sokkal régebbi (korszerűt­lenebb) üzemekkel rendelkeznek a korszerűek mel­lett. Ráadásul ezek a viszonylagosan későn indulók nagyobb könnyedséggel mozoghatnak az ipar új ága­zatai felé. Ez az egyik oka annak, hogy Németország és áz USA még tudta előzni Nagy-Britanniát és Fran­ciaországot, a 19. század végének fő ipari termelőit, valamint az, hogy az NSZK és Japán egyre inkább fel­zárkózott az USA- mellé.

Trockij tágította ki az egyenlőtlen fejlődés fogalmát (amelyet gyakran használt Marx és Lenin is), mély így magába foglal egy sokkal komplexebb jelenséget, az egyenlőtlen és a kombinált fejlődést. Míg a viszony­lagosan lemaradott országok a laissez-faire kapitaliz­mus rendszere alatt többé-kevésbé keresztülmentek az azokhoz hasonló fejlődési fokokon, amelyeket koráb­ban a fejlettebbek bejártak, ez a jelenség az imperia­lizmus ideje alatt megszűnt. A szerves növekedés he­lyett a lemaradott országok többsége a „fejlődésből és az alulfejlettségből összeálló fejlődési utat" járt be. Gazdaságaik a modern szektor (nagyon gyakran kül­földi dominanciával vagy az állam, által fejlesztve, esetleg a kettő kombinációjaként) és a tradicionális szektor (vagy meglehetősen fejletlen, mint a mezőgaz­daság, vagy prekapitalista, illetve kereskedői uralkodó osztály dominanciájával) kombinációjaként alakultak. Ezen különös keverék eredményeképpen nem történt kumulatív növekedés, a mezőgazdaság fejletlensége meghatározta a belső piac behatároltságát, és ez fékez­te az iparosodás ütemét, és a felgyülemlett pénztöke egy jelentős része elszivárgott az ipartól az ingat­lanpiaci spekuláció, az uzsora és a kincsképzés félé. (Lásd még alulfejlettség és fejlettség.)

A haladás koncepciója alapjául szolgál Marx történelemelméletének (l. történelmi materializmus), ennek ellenére sehol nincs teljesen kifejtve, Egy rövid fel­jegyzésben, amely a Grundrisse-hoz írt bevezetőjének végén található, az anyagi termelés és a szellemi ter­melés fejlődése közötti összefüggésre utalva Marx megjegyzi, hogy „a haladás fogalmát nem lehet a meg­szokott elvonatkoztatottságában megérteni". Az 1859-es Előszóban a termelés alapvető módjait „a társada­lom gazdasági formációja progresszív szakaszainak" sorozataként értelmezi; ugyanebben a szövegben leír­ja azokat a körülményeket, amelyekben „új, maga­sabb szintű termelési viszonyok" jelenhetnek meg. Ez a többnyire implicit elgondolás két alapvető elemből áll. Először is, hogy a kulturális fejlődés – „az emberi potenciál teljes kidolgozása'', az egyén felszabadítása a legszélesebb értelemben – függ „a természeti erők feletti emberi uralom fejlettségétől". Ez a fejlettség a termelőérők – és a modern időkben különösen – á tu­domány előrehaladottságán múlik. Másodsorban, a fejlődés nem úgy értendő, ahogy az például a Comte-és Spencer-féle evolucionista elméletekben megfogal­mazódik, hanem éppen ellenkezőleg, a megszakítottsággal, diszharmóniával és többé-kevésbé az egyik társadalmi típusból a másikba történő váratlan átug­rassál jellemezhető, osztály ellentéteken keresztül megvalósulva.

Több későbbi marxista elfogadta, vagy sókkal egyértelműbb formában kifejezte a haladás ezen formáját, és nemcsak a mindennapi politikai szóhasználatban, ahol az olyan kifejezések, mint a „progresszív erők", illetve a „progresszív mozgalmak" teljesen közhely­szerűé k, de tudományos írásokban is. így a marxista archeológus Gordon Childe (1936-ban) követelte a ha­ladás ideájának megvédését, bemutatva, hogy a gaz­dasági forradalom: hogyan mozdította el a civilizációt. Egy másfajta aspektusból Friedmann (ugyancsak 1936­ban) azt állította, hogy a marxizmus magába foglalja és kiterjeszti a 19. századi polgári forradalom gondol­kodói által megfogalmazott haladás-gondolatot, és to­vábbra is kifejezi a hitét abban a fejlődésben, amelyet a polgárok már feladtak. 1964-ben Hobsbawm a Grundrisse prekapitalista gazdasági formációival fog­lalkozó részletéhez írott bevezetőjében hangsúlyozza, hogy Marx célja a történelem tartalmának megfogal­mazása a legáltalánosabb formában, és hogy ez a tar­talom a haladás. Marx számára „a fejlődés valami ob­jektíven meghatározható". Egy másik vélemény sze­rint a haladás egy fontos, bár többnyire még meg nem vizsgált fogalom a marxizmus hegeliánusabb változa­taiban (1. Lukács; frankfurti iskola), amelyek a törté­nelmi folyamatot bizonyos értelemben az emancipáció előrehaladásának tekintik.

Ezekkel ellentétben mindig léteztek olyan marxis­ták, akik a haladás fontosságának korlátozására töre­kedtek, és ezzel lehetővé tették az értékítéletek beve­zetését a „tisztán tudományos elméletbe". Ez volt a II. Internacionálé néhány gondolkodójának álláspontja (pl. Kautsky, és a legtöbb osztrák marxista), akik szi­gorúan ragaszkodtak a „gazdasági determináció" fo­galmához, bár néhány alkalommal rákényszerültek ar­ra, hogy szembenézzenek a szocializmus etikai célja­inak kérdésével. Igen sok későbbi strukturalista mar­xista, mint például Althusser, minden mást kizárva ar­ra fordította figyelmét, hogy kialakítsa a marxizmus szigorúan tudományos jellegét a historicizmus min­den formáját magába foglaló ideológiai jelleggel szemben.

[Forrás: A Dictionary of Marxist Thought, ed. by Bottomore et al.]

Minden generáció újraírja a történelmet. Szerencsétlenebb helyzetben lévő nemzedékek többször. Azokban a térségek­ben, ahová mi is tartozunk, esetleg háromszor, négyszer is. Ahányszor rendszerváltozás van. S mivel itt a rendszerválto­zások, akár véresek, akár békések, nem az előzőből, hanem annak tagadásából nőnek ki, az átírás a 180 fokos fordulat határmezsgyéjén történik, a politika vagy legalábbis az adott politikai hangulat nyomása alatt. Ez pedig érthetően arra ér­zékeny, ami a letűnt rendszer legitimációja szempontjából fon­tos volt.

Mert legitimizálni lehet pozitív módon, egy örökség átvéte­lével, vagy negatív módon, egy másik megtagadásával. Per­sze a kettő korántsem független egymástól, mintegy a dolog két oldalát jelenti. Azonban minél gyengébb történelmi érvként a pozitív, a követendő, továbbfejlesztendő, annál inkább erő­síteni kell a negatívot, a megtagadást. Pregnáns esetekben a letűnt világ legitimációs alapját, annak történelmi – vagy an­nak vallott – előzményeit.

Ez a jelenség – sok más történelemtudományi változással együtt – természetszerűleg nyomon követhető az 1918-1919. évi magyar forradalmak értékváltozásain történelmi irodal­munkban, különösen iskolai történelemtankönyveinkben. Ezt vizsgálom a következőkben – közel sem a teljesség igényé­vel.

E téren nem is lehet teljességre törekedni. Hiszen az elmúlt, több mint hat évtized során nemcsak legalább négy rend­szerváltás, gyökeres fordulat volt (nevezzük ezeket akár for­radalomnak, akár másnak), hanem több száz tankönyvet ad­tak ki. Ezek átvizsgálása és teljességre törekvő feldolgozása önálló könyvet vagy kandidátusi disszertációt igényelne.

Marad tehát a részleges vizsgálat lehetősége, a legelter­jedtebbeké vagy a legjellemzőbbeké. A tendenciákat mu­tatóké.

Az egész érzékeltetése néhány jellemző részen, a csepp és a tenger viszonya szerint.

Annál könnyebben megtehetem ezt, mert a tankönyvek már csak terjedelmi lehetőségeik, s az iskolás korosztályok felfo­góképességéhez való igazítás szempontjából is végletekig le­egyszerűsítik a dolgokat. Amit a tudomány oldalak tucatjain mutathat be, abból a tankönyvbe egy mondatnyi sűrítés kerül. Elmarad minden árnyalat, a dolgok a fekete-fehér tömörítésre egyszerűsödnek. Marad a puszta csontváz, minden izom, ideg és hús nélkül. Az aktuálpolitika nyomása is ebbe az irányba hat, annál inkább, minél ideologikusabb s minél monolitikusabb egy rendszer. Már csak azért is, mert a tankönyveket hazai hagyományaink szerint a kultuszminiszter hagyja jóvá, engedélyezi, rendeli el használatba vételét (mikor hogy hívják ezt a minden rendszerváltozást túlélt állami kontrollt).

A tankönyvek tartalmi, felfogásbeli arculata tehát közel sem mentes a politikai adottságoktól. Ezek indukálják a nagy ér­tékbeli fordulatokat s a merev, egyoldalú megítéléseket. De ezeken belül van néhány olyan tendencia, sztereotípia, amely minden rendszerben azonos, még ha más előjellel is. A kö­vetkezőkben néhány ilyen jelenségre is rá szeretnék mutatni – anélkül, hogy a tankönyvekkel együtt vizsgálnám a háttér másik oldalát, a történelemtudománnyal való összefüggés kér­déseit. Az okokról szólok, csupán az okozatok bemutatásával, az okok taglalása nélkül.

Az 1919-es őszi fordulat után eleinte nem annyira a tan­könyvekben, mint inkább a tanárok és a tanulók számára ki­adott módszertani levelekben, segédkönyvekben és segéd­anyagokban, brossurakban, eladásokban jelent meg a forra­dalmak értékelése. Az új éra nem szült azonnal új tan­könyveket, az 1924. évi középiskolai és az 1926. évi népis­kolai reformig jórészt a háború előttieket használtad. Az 1926-ban kiadott, az elemi iskolák V. osztályai számára szóló tan­könyv már két teljes oldalt szentelt a két forradalomnak. Felet az őszirózsás forradalomnak, másfelet, ahogy a fejezetcím meghatározza: „A kommunista rémuralom"-nak. Koncepciója:

„Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Fel­izgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket."

Ehhez a meglehetősen primitív, egyoldalú képhez az ősziró­zsás forradalom esetében három tényszerű információt adtak.

Az első: Okt. 13-án kézbe ragadták a hatalmat. A második: megölték Tisza Istvánt.

A harmadik: kikiáltották a köztársaságot, amire a király el­hagyta az országot. Egy szót sem szólnak a polgári forrada­lom törekvéseiről, tetteiről, nehézségeiről. És semmit, amiből a tanuló valamit az okokból is megérthetne.

Azután minden átmenet nélkül rátérnek a Tanácsköztársa­ság tárgyalására. Itt az információk a következők:

„Valóságos rémuralmat gyakoroltak. Megszüntették a magántulaj­dont, ami általános munkanélküliséget idézett elő. A hazafias érzést büntetendő cselekménynek minősítették. A Himnuszt, Szózatot nem volt szabad énekelni. A dicsőséges magyar színt (sic!) és nemzeti zászlókat megsemmisítették. … Az üzleteket kifosztották. A lakásokat és bútorokat a csőcselék lefoglalta. … Olyan nagy lett a nyomor, hogy zsír és kenyér nélkül, árpakásán éltek az emberek. Forradalmi tör­vényszéket állítottak fel, ahol tudatlan munkások ítélkeztek. Százakra ment azoknak a száma, akiket magyarságukért kivégeztek."

A szöveg egy részét szóról szóra idéztem, semmit el nem véve belőle és semmit hozzá nem téve. A szöveg többi része is hasonló. Végül is Horthy Miklós – akinek majdnem teljes oldalas arcképét közli a tankönyv – „szabadította meg ettől a gonosz uralomtól az országot".¹

Ezt tudhatta meg tehát a kötelező alsófokú oktatásban a tizenkét éves gyermek a két forradalomról. Azt hiszem nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez volt a tömegek számára szánt forradalomkép.

Már itt feltűnik néhány olyan sztereotípia, amely azután vé­gighúzódik a változó rendszerek változó értékelésein. Az egyik maga az alap: az egyik oldalon minden fekete, a má­sikon minden fehér. A végletekig való egyszerűsítés. Nem a dolgok logikája vezetett el az eseményekhez, hanem lélekte­len izgatók, akik a hazafiságból gúnyt űztek stb. Ebben a szubjektív tényezőket abszolutizáló képben már benne van minden restaurációs hatalom érve, az ún. tőrdöfés legendája. A lélektelen izgatók osztották meg a nemzet erejét. A nemzet tehát meg tudta volna védeni az országot – a győztes nagy­hatalmakkal, a mohó szomszédokkal és az elszakadni kívánó nemzetiségekkel szemben -, ha lélektelen izgatók nem oszt­ják meg a nemzet erejét, nem döfnek tőrt a nemzeti egység hátába. íme a szubjektív tényezőnek a végletekig való túlér­tékelése, mint ahogy „Horthy Miklós szabadította meg ettől a gonosz lidérctől az országot".

Kétségtelenül árnyaltabb volt a középiskola forradalomképe, ahol elsősorban a középrétegek fiatalsága nevelődött.

A tankönyvek itt elég változatosak voltak, a világiak és egy­háziak egyaránt. A legelterjedtebb, a Szent István Társulat kiadásában évenként megjelenő MiskoIczy-Szolomayer-féle középiskolák VIII. osztálya számára szóló tankönyv összesen fél oldalt foglalkozott a két forradalommal. Ez a könyv már a háborút követő nemzetközi helyzetből indult ki,

„… A Pragmatica Sanctión és a 67-es kiegyezésen alapuló állam­közösség Ausztria és Magyarország között megszakadt, mindkét állam külön-külön köztársasággá alakult. A magyar népköztársaságot Károlyi Mihály kormányozta ideiglenes elnöki minőségben, de uralmát csak arra használta, hogy kardcsapás nélkül engedje át szomszédainknak az ország kétharmad részét, a megalázott, megcsonkított kis országot pedig teljes anarchiába züllessze. Szocialisták és radikálisok lettek úr­rá a politikai életen, s az elernyedt polgárság egyszer csak azon vette magát észre, hogy Károlyi a szocialistákkal együtt a kommunisták ke­zére játszotta az országot. Négy hónapig dühöngött a proletárdiktatúra gonosz rémuralma, míg végre a nemzeti társadalom, főképp a falu ellenállására megingatta, a románoktól Szolnoknál elszenvedett vere­ség pedig végleg megdöntötte hatalmát".²

Ennyi, és semmi több! Sajátos jelenség a magyar tan­könyvírásoknak az a máig is élő hagyománya, hogy az alsó-és középfokú tankönyvek szerzői nemigen törődnek azzal, hogy a másik ugyanazon történelmi folyamatról mit írt. Ez esetben, amíg az alsófok számára a forradalom a lelketlen izgatók manipulációja, a középfokon a nemzetközi helyzet ter­mészetes következménye. Lényeges különbség. [Mindkét fo­kon azonban maga az ördög – mert nem volt sem célja, sem értelme a romboláson kívül.] A belpolitikai, szociális okokat és törekvéseket nagyon is konzekvensen a homályban hagyják. Mint ahogy a vereség és az ország megcsonkítása is nem a nemzetközi helyzet következménye, hanem a belső manipu­lációé. Mindig kellett bűnbak. Most a két forradalom tölti be a korlátlan bűnbak szerepét. A Tanácsköztársaság az ördögét, Károlyi az ördög szálláscsinálójáét.

Mintegy a népiskolák és a gimnázium között helyezkedik el a polgári iskolák tankönyve. A polgáriba járó alsó-középosz­tálybeli gyerekek számára az őszirózsás forradalomról elég­nek tartják csak annyit mondani, hogy

„gróf Károlyi Mihály a radikálisokkal és a szocialistákkal szövetkezve nemzetietlen politikát kezdett. Elhitették a közvéleménnyel, hogy az entente csak velük áll szóba, hogy csak ők köthetnek kedvező békét. Forradalmat szítottak, rávették a tapasztalatlan uralkodót, hogy a trón­ról lemondjon és az országból eltávozzék.

Azután rettenetes napok következtek. A csőcselék meggyilkolta a hazáját forrón szerető és a bajokban legtisztábban látó államférfiút: gróf Tisza Istvánt. A hadsereg szétzüllött, minden rend felbomlott. Szerbek, csehek, oláhok törtek be az országba. Megszűnt az élet- és vagyonbiztonság.

A hazaáruló és felforgató elemekkel szemben a kormány tehetetlen volt. Csak a hős székely hadosztály katonái siettek a határok védel­mére Kratochvill vezérőrnagy és Nagy Pál ezredes vezérlete alatt. Azonban megfelelő támogatást ezek sem kaptak az erélytelen gyenge kormánytól, amely a hatalmat szégyenletesen a kommunista vezérek­nek adta át."

A fehér-fekete kép mellett ismét a tőrdöfés legendája. Meg a másik vád, ti. hogy mindig a vesztes fél a hazafiatlan. (íme a hazafiasság azóta is ismert kisajátítása).

Ezek után a Tanácsköztársaságról megelégednek két el­ítélő mondattal:

„Ezek kihirdették a proletárdiktatúrát, de a rendet nem tudták hely­reállítani, sem az oláhok előnyomulását megakadályozni. Végre is e kommunista vezetők sok becsületes hazafi legyilkolása után kiszök­döstek az országból."³

Ez a kilúgozott, végletekig egyszerűsített, a történelem bel­ső rugóit figyelembe nem vevő iskolai forradalomkép az el­lenforradalmi rendszer 25 évében lényegében változatlan ma­radt. Az 1940-es tankönyvek ugyanezt a képet rajzolták to­vább. A Marczinkó-Pálfi-Várady-féle 1940-től bevezetett új gimnáziumi tankönyv szerint:

„A bolsevisták 1919. márc. 21-én orosz mintára kikiáltották a prole­tárdiktatúrát és megalakították a Tanácsköztársaságot. Uralmuk hihe­tetlen nyomort és szenvedést zúdított az országra. A közszabadság, személy és vagyonbiztonság teljesen megszűnt. A börtönökből a go­nosztevőket szabadon bocsátották, és helyükre becsületes magyar embereket zártak túszul… A rémuralom egyetlen sikere az volt, hogy a cseheket visszaszorította az ország északi részére és a Felvidék egy részét visszaszerezte."⁴

Először fordul elő az a ritka jelenség, hogy egy két világ­háború közötti tankönyv valami pozitívumot is tud mondani a rémuralomnak titulált Tanácsköztársaságról. Annak ellenére, hogy most már a másik sztereotípia is feltűnik (a mi híveink és csak a mi híveink a becsületes magyar emberek).

Még rövidebben foglalkozik a Tanácsköztársasággal a Marczinkó-Pálfi-Váradi-féle tankönyvvel egy időben megje­lent és párhuzamosan használt Jánossy-Varga-féle tankönyv is. Itt fordulnak elő először nevek. Garbai Sándoré, mint a hatalom névleges és Kun Béláé, mint valóságos gyakorlójáé. Itt már elmarad a Tanácsköztársaság északi hadjáratának po­zitív értékelése, s csupán annyit ír a tankönyv, hogy:

„Az előrenyomuló cseh és román csapatokkal szemben a vörös had­sereg nem tudott kellő ellenállást tanúsítani. S mikor Szolnoknál az oláhok győzelmet arattak a vörös hadsereg fölött, aug. 1-jén a kom­munista kormányzat összeomlott."⁵

Nem a külső tényezőkben látja viszont a Tanácsköztársaság összeomlásának az okát az ugyancsak 1940-től bevezetett Marczell-Szegedi-féle középiskolai tankönyv. Szerinte:

„…a kommunista kísérlet csúfos kudarccal végződött, mert a józan magyar nép, mint egy ember szállt vele szembe."⁶

Ugyancsak a belső társadalmi erőknek tulajdonítja a prole­tárdiktatúra bukásának okát az 1940-41-ben bevezetett új kö­zépiskolai tankönyv-sorozat szakmailag legjobb kötete, a Farkas-Molnár-féle Történelem a gazdasági középiskolák számá­ra című könyv, amely összesen ennyit ír a Tanácsköztársa­ságról:

„Ezek után egyesültek az orosz fogságból hazatérő, orosz forradalmi gondolatokat hirdető elemekkel és 1919 tavaszán kikiáltották a prole­tárdiktatúrát. Ez teljessé tette az összeomlást. Végül az értelmiség, a parasztság, de a munkásság nagy része is ellene fordult a csőcse­lékből összeverődött terrorcsapatok uralmának. Négy hónapi dicstelen uralom után a proletárdiktatúra vezetői kiszöktek az országból."⁷

Ez a forradalomkép volt 1945-ben az ország közoktatásá­nak az öröksége. Egy negyedszázad elteltével már jórészt olyan tanárgenerációk voltak az iskolákban, akiknek nem, vagy csak csekély személyes élményük volt a két forrada­lomról. Azt tudták és jórészt azt hitték, amit az iskolában, az egyetemen vagy főiskolán tanultak és tankönyvekben olvas­tak. Az a fordulat, amely alapvetően meg kívánta változtatni az iskolai történelemoktatás forradalomképét, meglehetősen felkészületlenül érte a tanárokat. 1945-ben a tankönyv­kiadásban azóta sem utolérhető gyorsasággal – s szeretném gyorsan hozzátenni, nem lebecsülendő színvonalon – új, de­mokratikus tankönyvek jelentek meg. A Szikra Kiadó már az 1945-ös tanév elejére kiadta Csapodi Csaba és Berlász Jenő Világtörténet a gimnáziumok, líceumok és gazdasági közép­iskolák számára c. tankönyvét. (A történelemtanítás számára ettől kezdve már külön egyetemes és külön magyar történeti köteteket adtak ki egészen 1962-ig.)

Az egyetemes történeti feldolgozásban érthetően csak né­hány sor jutott a két magyarországi forradalomra. Néhány tény objektív közlése, egyetemes vonatkozásában.

„A háborúvesztés és a békeszerződés Magyarországot is igen nehéz helyzetbe hozta. Ausztriát csak egy, Magyarországot három forradalom rázkódtatta meg. 1918 őszén az összeomlás a polgárság és a mun­kásság együttes forradalmába torkollott. A királyságot demokratikus népköztársaság váltotta fel, a németbarát habsburgista-feudális kor­mányzatot nyugati tájékozódású, Kossuthista-szocialista minisztérium követte. Társadalmi és politikai kibontakozásra azonban nem kerül­hetett sor, mert az antant cseh, román és szerb csapatokkal megszáll­ta az ország kétharmad részét és gr. Károlyi Mihály kormányzatát és rendszerét lehetetlenné tette. Erre 1919 tavaszán a proletariátus ra­gadta magához az uralmat, s diktatórikus úton tanácsköztársasággá próbálta átszervezni a még ki sem alakult népköztársaságot. Négy hónap múltán azonban a franciák által irányított román-cseh hadjárat ezt a rendszert is elsodorta. Következett a visszahatás (reakció)."⁸

Ez a tankönyv hűvös objektivitásra törekedett. Semmi jelző, semmi mocskolódás, egyoldalú értékelés helyett a puszta té­nyek.

Az ezzel az egyetemes történelmi kötettel együtt használt Kosáry Domokos-Mérei Gyula szerzőpáros által írt Magyaror­szág története már közel hat oldalt szentel a két forrada­lomnak. E szerint

„a forradalom kitörésekor az eddigi vezetőréteg és szövetségesei ijedten visszavonultak a politikai élettől. Féltek, hogy az orosz forra­dalom példájára ők is az orosz középosztály sorsára jutnak. így azután magára maradt a szociáldemokrata párt, az egyetlen, amely mögött a forradalmat helyeslő tömegek álltak." … „A szociáldemokrata párt nem tört forradalmi úton reformokra. A Népszava többször figyelmez­tette a dolgozókat, hogy: nem kell túlmenni a polgári kereteken. Ga­rami Ernő és társai felszólították a munkásságot, hogy legyen szerény és támogassa a burzsoáziát. Kunfi Zsigmond hat hétre felfüggesztette, majd végleg megszüntette az osztályharcot."

Tehát a könyv szerint a Nemzeti Tanács legradikálisabb pártja is ennyire tartózkodó volt. A Károlyi-kormány csupán három célt tűzött maga elé; a pacifizmust, amit az antantba­rátság hangoztatásával támasztott alá, a nemzetiségi kérdés megoldását, végül a közintézmények demokratizálását „és a nagybirtoknak egészséges parasztbirtokokra való felosztását".

A tankönyv értékelése szerint azonban mindhárom kísérlet teljesen eredménytelen maradt. Logikusan jönnie kellett tehát a proletárdiktatúrának. „Ez nem előzmény és gyökér nélküli volt Magyarországon." Mégis az orosz forradalom adta a pél­dát, a mintát és a kezdő lökést. Ezt hozták az Oroszországból hazatérők, „a munkásmozgalom régi harcosai, Kun Béla, Sza­muely Tibor és társaik". S amikor kiderült, hogy a szociálde­mokrata párt csak a kommunistákkal együtt „veheti át a ha­talmat", egyesült a két párt. A tankönyv szerint Kun Béla itt követte el a döntő hibát.

„Az új Magyar Szocialista Pártban többségben voltak a régi felfo­gású szociáldemokraták, akik féltek a gyökeres átalakulástól. Kun Béla tehát voltaképpen a saját mozgalmának kudarcát mozdította elő az egyesüléssel."⁹

Ez a könyv már magába rejti a később sztereotipizált for­radalomkép több elemét – a szociáldemokraták egyoldalú ér­tékelésétől a hátba döfés legendájáig -, mégis még autonóm­nak tűnő történészi felfogás érzetét kelti. A sztereotipizálás folyamatát az 1948-as évvel induló tankönyvsorozat tette ke­rek egésszé. Ezek voltak az első, egyértelműen marxista igénnyel fellépő munkák. A vezető politikai körökben olyan megelégedést váltottak ki, hogy a Zsigmond-Feuer-Hecke-nast-Karácsonyi szerzőkvartett által írott, 1949-ben megje­lent tankönyvvel az a soha meg nem ismétlődött eset történt, hogy Kossuth-díjjal jutalmazták.

A könyv logikai menete: „A kormány még a háború elvesz­tése után is ragaszkodott a hatalomhoz." A nép azonban ezt nem tűrte. 1918. okt. 25-én a Szociáldemokrata Párt és az ellenzéki pártok képviselőiből megalakult a Nemzeti Tanács. „A Károlyi-kormány törvénybe iktatta a polgári szabadságjogokat. Sok mindent megvalósított a nép érdekében, dg,, a legtöbb kérdést nem tudta megoldani." Elsősorban azért, mert több­ségben megalkuvó vezetők voltak, „akik együttműködtek a burzsoáziával". „Ugyanakkor napról napra tapasztalhatták a dolgozók, hogy a KP az érdekeikért száll síkra. A párt hirdette a szomszédos kis népekkel való együttműködést, a SZU-val való szövetséget a közös ellenség, az imperializmus és annak hazai ügynökei ellen."

Az imperializmus és hazai ügynökei ettől az időtől kezdve állandó, később különböző pejoratív jelzőkkel cifrázott frazeo­lógiája a tankönyveknek. Ezek az árulók, sőt egyenest ügy­nökök elsősorban a szociáldemokraták, előbb csak a jobbol­daliak, majd mindannyian. Hallgassuk csak a tankönyv szö­vegét: „Az 1914-18-as világháború folyamatában nyilvánvaló lett, hogy a II. Internacionálé megalkuvó jobboldali vezetői el­árulták a munkásosztály ügyét. így azután kialakult a belső és külső ellenségtől körülvettség, az „egyedül vagyunk" legen­dája. „A dolgozók államát belső és külső ellenség egyaránt fenyegette." S miután a sokféle árulást, burkolt és nyílt táma­dást részletezi, végkövetkeztetésként ezt vonja le:

„A munkásosztály tűrt, nélkülözött, harcolt, tudta, hogy a jobb jövő­jéért küzd. Az ellenforradalmi erők azonban a legnehezebb harcok közepette hátba támadták a tanácshatalmat."

(íme a hátba döfés legendája, új köntösbe öltöztetve).

Erre a magárahagyatottságra, hátbatámadottságra a prole­tárhatalom csak terrorral válaszolhatott. A tankönyv szerint ott követte el a hibát, hogy ezt a terrort nem elég következetesen és kérlelhetetlenül gyakorolta. Így azután nem csoda, ha az ellenforradalom vérszemet kapott. Hallgassuk csak újra a tan­könyvet:

„Június 4-én az ellenforradalmárok által szervezett dunántúli vas­utassztrájk a szállítást és az éhező fővárost végromlással fenyegette. A Tanácshatalom leverte ugyan a sztrájkot, de nem alkalmazott kér­lelhetetlen szigort. Az antant támogatásával a háta mögött a belső ellenforradalom mind merészebb lett. Közben a háború tovább folyt. A vezérkari főnök, aki titokban ellenforradalmár volt, elárulta a Vörös Hadsereg felvonulási tervét cinkosainak. Ezek továbbították az ango­loknak és a románoknak."

A szociáldemokraták és a régi rend urai, meg az antant imperialisták titkos szövetsége – az a kép, amely szinte elő­revetíti a koncepciós perek aktualizált vádjainak logikáját, érv­rendszerét. Amikor a múltban nem volt a megtorlás követke­zetes, akkor elbukott a jó ügy; tanulság: most következetes­nek kell lenni.

„Nem számoltak le elég következetességgel a régi rend híveivel. Min­den alkalommal, amikor a proletárdiktatúra népbíróságai lesújtottak az ellenforradalom ügynökeire, a jobboldali szociáldemokrata vezetők, az imperialista hatalmak Budapesten tartózkodó képviselőivel együttmű­ködve mindent elkövettek, hogy az ellenforradalmárok elkerüljék mél­tó büntetésüket."

Már az 1949. évi Kossuth-díjas tankönyvben kialakult az a másik, az egész korszakban végighúzódó tétel, amit a tan­könyv egy Rákosi-idézetbe sűrít:

„A Magyar Tanácsköztársaság, a magyar kommün szerves része és folytatása volt a magyar szabadságharcnak. S hiába szórt rá a fekete reakció 25 éven keresztül minden rágalmat és gyalázatot, mint a fel­szabadító forradalmak egyik láncszeme foglal helyet a magyar törté­nelemben."¹⁰

Ettől kezdve tűnnek fel a tankönyvekben a Rákosi-idézetek, mint a történelem vitathatatlanul autentikus ítéletei, s személytelenedik el a történelem: a haladó hagyomány egyetlen for­rásává maga Rákosi válik. Ismét tévedhetetlen személyhez kötött szubjektivizálás. Az idézett Kossuth-díjas tankönyvben a Tanácsköztársasággal kapcsolatban csupán két név, Sza­muely és Rákosi szerepel. Most már az imperializmus tölti be a koromfekete ördög és a szocializmus a hófehér angyal sze­repét. Ugyanaz a jelenség, mint a Horthy-rendszerben, csak ellenkező előjellel. így alakult ki a magyar történelemtan­könyv-írásban a forradalomnak az a sztereotípiája, amely töb­bé-kevésbé átvészelte az idők viharait és változásait, szinte a legutóbbi időkig. S ha ez a Kossuth-díjjal jutalmazott tan­könyv a kezdet, s azt hihetnénk, hogy ez a forradalmi rituálé már itt is teljes – tévedünk. Teljes pompájában az 1952-ben megjelent Kovács-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák számára című tankönyvben bontakozott ki. Ez a tankönyv 23 oldalon foglalkozik a két forradalommal, benne 14 oldalon a Tanácsköztársasággal. Pontosan leképezi a két forradalomra Mód Aladárnak a 400 év küzdelem… című könyvben¹¹ tovább­fejlesztett és Rákosi által sokat hangoztatott koncepcióját.

„Magyarországon az 1848-49-es befejezetlen polgári forradalom még megoldásra váró kérdései összefonódva jelentkeztek mindazok­kal az égető problémákkal, amit az imperializmus korszaka vetett fel… Legsürgősebben a következők vártak megoldásra: A béke kivívása, Magyarország függetlenségének a kivívása, a nagybirtok felosztása. Rendezni kellett viszonyunkat az eddig elnyomott nemzetiségekkel. Végül fel kellett készülni az ország függetlenségének a védelmére, az imperialista hatalmakkal szemben."

1918-nak kellett volna mindezt megoldania.

„Az 1918-as forradalom, bár győzelmét a munkásosztály vívta ki, polgári demokratikus forradalom volt… A polgárság azonban a forra­dalmat a köztársaság kikiáltásával befejezettnek tekintette. Hallani sem akart a dolgozóknak a hatalomban való részvételéről. Az állam legfontosabb feladata továbbra is a polgári tulajdon védelme maradt."

„A Magyar Kommunista Párt megalakulása nemcsak a munkásmoz­galom, de az egész magyar nép történetének fordulópontja.'A párt megalakulásának első pillanatától kezdve kérlelhetetlen harcot folyta­tott a megalkuvás szociáldemokrata politikája ellen. A kommunisták vállalták mindazoknak a polgári demokratikus feladatoknak a megol­dását, amelyek 1848 óta megoldásra vártak, s melyek az imperialista világháború nyomán új formában vetődtek fel."

A proletárdiktatúra tehát szükségszerű következménye volt a magyar nép évszázados harcának. Ezért „A proletariátus diktatúrája a legteljesebb demokrácia a dolgozó nép számá­ra".¹²

Ennek a tankönyvnek a Béliéi Béla által írott részében nem lehet nem észrevenni a hátba döfés ideológiáját, a fekete-fe­hérre festett kép kiteljesedését, a közvetett, analógiás aktua­lizálásra való törekvéssel összekötő értékelést,

„A kulákok befolyása a falvakban rendkívül megnőtt. A zsírosparasz­tok a közélelmezés zűrzavarában alaposan megszedték magukat és a városi lakossággal szemben a kiéheztetés fegyveréhez nyúltak. Boj­kott mozgalmukba a középparasztságot, sőt a szegényparasztság egy részét is bevonták. A szocialista nagybirtokon nem egy helyen meg­hagyták a volt jószágkormányzót, gazdatisztet, kasznárt. Ezek egy hú­ron pendültek a kulákokkal, az ellenforradalom legfőbb erősségei let­tek falun… A Tanácsköztársaság halálos veszélybe került. Az áruló szociáldemokrata vezetők – [itt már nem csupán a jobboldaliak, Sz. O.] – elérkezettnek látták az időt a forradalom hátba támadására. A hadsereg szociáldemokrata főparancsnoka kiadta a parancsot a harc beszüntetésére."

Szép krimiszöveg… vagy ami még szomorúbb, lehetne akár részlet is egy korabeli koncepciós per vádiratából.

Az 1956-os események világosan megmutatták, hogy a tör­ténelem torzító dogmatizálásának a kialakult útja nem járható tovább. A tankönyvírást azonban tovább vitte a dolgok tehe­tetlenségi ereje vagy az a mindenáron való politikai legitimá­ciós nyomás, amely Magyarországon már rendszereken át­ívelő tradícióvá vált. Sok jel mutatott arra, hogy a történe­lemtanítás keresi új útjait (a Magyar Történelmi Társulat 1959-ben Szombathelyen tartott vándorgyűlésének a felszólalásai, a tankönyvírásnál a pályázatos rendszerre való áttérés kimon­dása, a tudományban lassan induló részleges oldódás). A tör­ténelemtankönyv-írást azonban ez egyelőre nem tudta letérí­teni az ötvenes évek első felében kialakult útjáról. Az 1959-ben megjelent tankönyvek a két forradalom megítélésében alig különböztek elődjeiktől. Legfeljebb Károlyi és kormánya értékelése vált kissé reálisabbá, amikor pl. a gimnáziumi tan­könyv rámutatott, hogy az antant döntése

„súlyos csapást mért a Károlyi-kormány politikájára, amely az ország régi területi egységét akarta megőrizni… A kormánynak tehát az an­tant-barátságra alapozott külpolitikája kudarccal járt".

A Tanácsköztársaságot pedig már ebben a szövegezésben a külső intervenció és saját hibái buktatták meg. Még nem történt változás a szociáldemokraták megítélésében, legfel­jebb létrejön az a cezúra, amely ettől kezdve következetesen a „jobboldali szociáldemokraták" jelzőt használja.¹³

Más, az idézettel egykorú tankönyvek megpróbáltak tárgy­szerűbb képet festeni a két forradalomról. Pl. a Filla-Bellér-féle, ugyancsak 1957-ben megjelent könyv a Tanácsköztársa­ság harcait és bel- és külpolitikai kudarcát is igyekszik tény­szerűen – bár nem minden patetizmustól mentesen – ábrá­zolni. A bukás okát így foglalja össze:

„Megbuktatta elsősorban az imperialista túlerő, a pártegyesülésnél a jobboldali szociáldemokraták átvételével elkövetett hiba, a földosz­tás elmulasztása, az ellenforradalmi aknamunka."¹⁴

Ekkor – úgy tűnik – már kezdett csorbulni a tankönyvek dogmatikus egysége. Az idézett (a mezőgazdasági ipari tanu­lók számára kiadott) tankönyvvel egy időben készült és hasz­nált iparitanuló-iskolai és technikumi tankönyvek még jobban tapadtak az ötvenes évek első felének sztereotípiáihoz. Az iparitanuló intézetek III. osztálya számára készített tankönyv arról ír, hogy

„Az ellenforradalmárok a lázadások kudarca után ismét a külső tá­madások fegyveréhez folyamodtak. A Vörös Hadsereg vezetésébe be­furakodott árulók – Julier Ferenc és társai segítségével – kierőszakol­ták a románok elleni támadást, s hogy a kudarc elkerülhetetlen legyen, a Vörös Hadsereg haditervét, Bethlen és Horthy közreműködésével átjátszották az ellenségnek…"¹⁵

Könnyű lenne most ítéletet mondani e tankönyvek szerzői­nek történeti elemzőkészsége felett. Azonban egyetlen tan­könyvszerző sem tudja átlépni sem a tudomány, sem a politika árnyékát. Nem újíthatja meg a tudomány helyett a történelmet, s nem ugorhatja át a politika gátjait. Ezek az 1950-es évek végén, a hatvanas évek első felében keletkezett tankönyvek az akkori Magyarország elterjedt, s megengedett történelem­szemléletét tükrözik. Az azonban nyilvánvaló, hogy minden dogmatizmusuk ellenére – a két világháború közötti tan-könyvekkel szemben – magukban hordozták az elemzés igé­nyét. Ezekben az írásokban ugyanis szinte mindenütt keresték a mi? miért? hogyan? kérdéseire a választ. A válaszok bár kétségtelenül egyoldalúak és gyakran épp ezért torzak vol­tak, mégiscsak felkeltették a tanárban és tanulóban egyaránt a dolgokra való rákérdezés, az elemzés igényét. És mivel a leíró részek és a kész értékelések mellett egyre több elem­zésre szánt dokumentumot hoztak, lehetőséget adtak már önálló vélemény kialakítására is. Aki ismeri a kor történelem­tanításának a mindennapjait, az tudja, hogy a legjobb tanárok már többé-kevésbé éltek ezzel a csekélykének látszó lehető­séggel.

Amíg az 1950-60-as évek tankönyveit általában történész­kutatók, az 1965 utáni tankönyveket általában általános- és középiskolai tanárok írták. A pályázatokat nyert tankönyvíró tanárok pedig távolabb voltak a tudományos műhelymunka napra kész eredményeitől, mint a profi kutatók. Nagyobbra nyílt tehát az „agrárolló" a naprakész tudomány és az oktatók szellemisége között.

Az 1962-ben megjelent, minden iskolatípusra kötelező, a korszerűsítés igényével kiadott, ismét csak monolitikus jellegű tanterveket új tankönyvek voltak hivatva megvalósítani. Szel­lemük azonban nem változott az előző időszakhoz képest. Az új általános iskolai tankönyv szerint a tanácsállam belső és külső ellenségei „látták ugyanis, hogy a proletárhatalmat csak fegyveres erővel tudják megdönteni", ezért szabadították rá a nyugati hatalmak

„a román és cseh burzsoázia 150 ezer főnyi haderejét… a magára maradt Tanácsköztársaság a fegyverkezés terén nem tudta felvenni a versenyt az imperialisták növekvő túlerejével…" „Az új vezérkari főnök azonban árulónak bizonyult, s eljuttatta a Vörös Hadsereg haditervét Bethlen Istvánhoz Bécsbe. Bethlenek átadták az angoloknak, az an­golok pedig a szegedi ellenforradalmároknak: Horthyéknak, ezek pe­dig a franciáknak és a románoknak. Ennél nyíltabb hazaárulást még nem követett el magyar uralkodó osztály."

Újra a krimi, súlyos ítélettel. A könyv ezután a bukást a 13-14 évesek számára romantizálva adja elő:

„A fáradt, elárult vörös katonák elkeseredetten vonultak vissza a Duna-Tisza közén. Nem akarták elhinni, hogy megszűnt a prole­tárhatalom. Ragaszkodtak fegyverükhöz és a forradalom zászlójához."¹⁶

Az egyidejűleg használt gimnáziumi tankönyv tömörebben s lényegesen racionálisabb hangnemben foglalkozik a két for­radalom történetével. Reálisan és sokoldalúan mutatja be az őszirózsás forradalomhoz vezető kül- és belpolitikai okokat, a háborúvesztés, a megélhetési gondok, nélkülözés okozta ki­ábrándulást, forradalmasodást, a későbbi kormány tömegbá­zisát s a vele kapcsolatos sokfajta elvárásokat. Ezután már a polgári forradalom bukásának okait is reálisabban elemzi „a két tűz közé szorult Berinkey-kormány" kibontakozási kísérle­tét, a Vix-jegyzék hatását. A Tanácsköztársaság bukása oka­iként pedig felsorolja, hogy

„a nemzetközi helyzet nem megfelelően alakult a belső helyzet is kedvezőtlenné vált, az ipari termelés csökkent…, a tanácsköztársa­ság vezetésében sem volt egység… ez a tömegbázisának a csökke­néséhez vezetett." „S mikor bekövetkezett a Tisztántúlon a katonai vereség… a pártvezetőség és a Kormányzótanács együttes ülése a tanácskormány lemondása mellett döntött."¹⁷

A két forradalomról szóló 16 oldalnyi szöveg egészében még mindig a múlt évtized kialakított forradalomképét tükrözi, ugyanakkor mintha kezdene közeledni a realitások felé. Ezt a szellemet viszi tovább az 1978-as újabb tantervi reform után készült tankönyvcsalád. Itt az őszirózsás forradalom az első világháború utáni kül- és belpolitikai szituációból nő ki, és megkísérli megoldani a tőle elvártakat, ha nem is sikerrel. Ez vitte tovább az eseményeket. „A tömegek elégedetlenek voltak a kormány politikájával. Az október-novemberi napok lelkese­dését kétség és türelmetlenség váltotta fel." Most már ehhez csak a Vix-jegyzék kellett, s elvesztette a polgári forradalom a fennmaradási lehetőségét. Mint ahogy négy hónappal ké­sőbb egy újabb antant-jegyzék pecsételte meg a Tanácsköz­társaság sorsát. Most már alig tűnik fel a tőrdöfés legendája, meg az áruló szociáldemokraták, a tisztántúli hadjárat kudarca is szelídebb hangszerelésben jelenik meg.

„A fáradt vörös csapatokkal a túlerőben lévő, jól felfegyverzett román hadsereg állt szemben. Julier (Zsülié) Ferenc, az új vezérkari főnök – a reménytelen helyzetet látva – visszavonulást rendelt el. … A had­sereg összeomlása, a külpolitikai elszigetelődés és a munkások elke­seredettsége következtében a vereség elkerülhetetlen volt."¹⁸

Az idézett általános iskolai tankönyvhöz hasonló hangsze­relésben írta le a két forradalom történetét a vele nagyjából egy időben keletkezett gimnáziumi tankönyv is. Az őszirózsás forradalom itt is a kül- és belpolitikai helyzet következménye, bukásának okait pedig a gazdasági és politikai nehézségek alakították, melynek sorsát a Vix-jegyzék pecsételte meg.¹⁹

Ezek az 1963-64-ben készült tankönyvek – noha a két for­radalom egyoldalúan pozitív értékelésében nem tértek el elődjeiktől -, az egyes események leírásának nemcsak hang­nemével, hanem árnyaltságával is valami új szellem előretö­rését sejtették a történelemtudományban és „puhulást" a po­litika elvárásaiban.

Az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat csillantotta fel azt a reményt, hogy több mint hét évtized után megszűnhet a magyar történelemtankönyvek szemléleti monolitizmusa.

Hogy különböző eszmeiségű tankönyvek jelenhetnek meg, s ebből ki-ki, tanárok, tanulók választhatnak saját meggyőződé­sük szerint, hasonlóan, mint a nyugati demokráciákban. A vi­lágnézeti hatalmi uniformizmus helyére az oly sokszor emle­getett európai norma, a pluralizmus léphet.

Már 1991-ben megjelent az új, egyelőre általános iskolai tankönyv. Fekete Pál munkája az őszirózsás forradalmat a más módon megoldhatatlannak tűnő válság következménye­ként mutatja be (mint ahogy bukását is). A kormány „lemon­dott, azzal, hogy alakuljon tiszta szociáldemokrata kormány… a szociáldemokrata vezetők azonban… nem vállalták a kor­mányzás egyedüli felelősségét". Ezért azután egyesültek a kommunistákkal „s átvették a hatalmat". A tankönyv az októ­beri változásokról mint forradalomról, a márciusiról mint hata­lomátvételről beszél. (Ettől kezdve az új tankönyvek kényesen kerülik a „forradalom" terminológia használatát.)

A tankönyv további gondolatmenete: „Magyarország – ápri­lis végére – ellenséges szomszédai harapófogójába került". Ebből még katonailag ki tudta verekedni magát, de

„július közepén – Julier javaslatára – a Kormányzótanács elhatá­rozta a románok elleni támadást. A nagyszabású tiszai hadművelet a bizonytalanság jegyében kezdődött. … Ennek ellenére az átkelés min­denütt sikerrel járt. Az előnyomuló magyar hadseregeket azonban az ellenség túlereje megállította. A román ellentámadás megindulásakor Julier sietve elrendelte a visszavonulást… A Magyar Tanácsköztársa­ság sorsa megpecsételődött. Augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott."²⁰

Fekete Pál a dolgok leírásának kis áthangszerelése ellenére nem tud mást mondani, mint az előző tankönyvek.

1993-ban követte Fekete Pál könyvét egy másik, vele pár­huzamosan, választhatóan használható általános iskolai tan­könyv, Dürr Béla munkája. Ez már pedagógiailag körszerű mó­don, tankönyv és vele egy időben megjelentetett forrásgyűjte­mény, iskolai olvasókönyv együttes használata lehetőségének megteremtésével kívánja szemléletesebbé, teljesebbé, elem­zőbbé tenni a történelemtanítást. Megjelenítő erővel, ténysze­rűen mutatja be az őszirózsás forradalmakhoz vezető utat, s Károlyiék őszinte próbálkozását. De „a Károlyi-kormány min­den jószándékú igyekezete ellenére képtelen volt úrrá lenni a feltornyosult nehézségeken. Ehhez sem katonai erő, sem ele­gendő idő és anyagi eszköz nem állt rendelkezésére." Ezért átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik nem merték egyedül vállalni a kormányzás felelősségét.

„Nagy vita után a mérsékelt szárny vezetői visszavonultak, és teret engedtek a komunistákkal együttműködni hajlandó radikálisoknak… Úgy tűntették fel, hogy Károlyi hallgatólagosan a KMP programját fo­gadta el, és nem kizárólagosan csakis szociáldemokrata kormánynak adta át a hatalmat. A csalárdság ellenére a hatalomátvétel ellenállás nélkül, békésen zajlott le."²¹

A Tanácsköztársaság fegyveres küzdelmei a rendszerváltás utáni minden általunk vizsgált tankönyvben hasonlóan vannak leírva. A bukás katonai okaiban is inkább csak hangszerelés-beli különbség van.

A középiskolák számára 1994 őszéig nem született igazi, ún. didaktikus tankönyv. Több tankönyvpótló kézikönyv vagy leíró jellegű iskolai összefoglaló verseng egymással. Időben talán Bihari Péter A 20. század története fiataloknak című munkája volt az első, amelynek iskolai használatát a miniszter csak két év elteltével engedélyezte. Ez a könyv 28 oldalon foglalkozik az őszirózsás forradalommal és a Tanácsköztársa­sággal. Nagy tényanyagon mutatja be az októberi forradalom győzelmét, majd csődjének bel- és külpolitikai okait és örlődését a szélsőjobb és a szélsőbal között. Majd

„Március 21-én Károlyi átadta a hatalmat a magyar munkásságnak – hite szerint a szociáldemokratáknak. … Kun Béla és elvtársai kilépve a börtönből az új rendszer élére álltak. A demokratikus köztársaság 140 nap után megbukott."

Ez a könyv elkerüli a Tanácsköztársaság jellegének minő­sítését, a megbukott demokráciát a leírásból is kiderülően, s bevallottan is diktatúra követte. A tanulóknak adott számos kérdés között találjuk: „Mivel magyarázod, hogy a. rend­szerváltozás békésen ment végbe"? (Most már a tan­könyvekben három minősítő jelzővel találkoztunk; szocialista forradalom, hatalomátvétel és rendszerváltozás.) A könyv le­írja a proletárdiktatúra szociális politikáját, honvéd háborúját, belső és külső nehézségeit, s az erre való diktatórikus vá­laszlépéseket. S ezek megoldási kísérleteit.

„Július közepén – a kormányzótanács kétségbeesett lépésre szánta el magát; Szolnoknál támadást indította román hadsereg ellen. A ro­mánok visszaverték a támadást, majd átkeltek a Tiszán, és előrenyo­multak a főváros felé. A Vörös Hadsereg felbomlott, a katonák szét­széledtek. A katonai összeomlás következtében a Forradalmi Kor­mányzótanács augusztus 1-jén lemondott."²²

1992-ben jelent meg Bertényi Iván és Gyapay Gábor: Ma­gyarország rövid története. Ez a kézikönyv pótolta – és sok iskolában ma is pótolja – a tankönyvet. Összefoglaló munka. Az 1918-19-es eseményeket tárgyaló 13 oldalas fejezet címe: „A forradalmak kora". Világosan, logikusan és tényszerűen mutatja be a két forradalmat. 1918-ban forradalmi helyzet kö­vetkezett be, és „a Nemzeti Tanács létrejöttével Magyarorszá­gon is kialakult egy olyan politikai tömörülés, amely forradalmi változás magjává válhatott." A megoldandó feladatok előtt azonban „A Károlyi kormány tehetetlenül állt, illetve törekvései illuzórikusak, sőt katasztrofálisak voltak". Sem bel-, sem kül­politikailag nem tudott megnyugtató eredményeket elérni. „Az őszirózsás forradalom nem tudott megbirkózni az eléje tor­nyosuló feladatokkal. Az a feltételezés, hogy a háború elvesz­tése ellenére az ország területi integritása fenntartható, téves­nek bizonyult. Az ország ismét válaszút elé került; vagy be­lenyugszik a területi megcsonkításba, vagy vállalja a harcot területe védelmére, illetve visszaszerzésére." Ezek után lo­gikus a Tanácsköztársaság próbálkozása, bár

„az új köztársaság külpolitikai helyzete reménytelen volt. … A diplo­máciai eredménytelenség miatt a kormány katonai lépésre szánta el magát… Kezdeti sikerek után azonban [július] 24-én a románok ellen­támadásba kezdtek, ugyanakkor a párizsi békekonferencia úgy dön­tött, hogy a Magyarország elleni blokád feloldásénak és a békekötés­nek a tanácskormány elmozdítása a feltétele… A valamivel több, mint négy hónapig tartó forradalmi kísérlet ezzel véget is ért."²³

A másik tankönyvpótlóként ajánlott átfogó könyv (Nagy László: Magyarország Európában) tulajdonképpen egy nagy esszé. Az 1918-19. évi eseményeket mint a vezetők naivitá­sának sorozatait tárgyalja a feltételezett lehetőségek tükre-ben.²⁴

Tankönyvként jelentkezett a Magyar Lajos Alapítvány által felkért munkaközösség Történelem IV. (1914-1990) c. mun­kája. Előbb 1992-ben két kötetben, majd újabb képekkel és dokumentumokkal kiegészítve és egybefűzve 1993-ban. Ez a könyv 8 oldalt szán a két forradalomnak. Igen gazdag tény­szerű leírásában a politika- és hadtörténetre koncentrál. így is kiderülnek a polgári forradalom leküzdhetetlen nehézségei:

„amikor pedig a Vyx-jegyzéket megkapta, a kormány lemondott… Károlyi elnök a megoldást az esetleges ellenállást is vállaló szociál­demokrata kabinetben látta. Az MSZDP vezetése, mérlegelve a fővá­ros munkásságának és helyőrségének a hangulatát meg kívánt álla­podni az MKP fogságban lévő vezetőivel. … így nem a polgári de­mokrácia újabb kormánya, hanem a Tanácsköztársaság született meg az egyezmény alapján…"

A könyv a Tanácsköztársaság eseményei körül szinte kizá­rólag a katonaiakkal foglalkozik. Végül megállapítja:

„1919 júliusában, amikor kitűnt, hogy az antant ígéretei ellenére a románok nem ürítik ki a Tiszántúlt, a tanácskormány kétségbeesett lépésre szánta el magát. 1919. július 20-án a Tiszán átlépve offenzívát indított a román erők ellen. E lépést az élelmiszertartalékok kritikus helyzete is indokolta. A hadművelet kezdeti sikerek után összeomlott, sőt a visszaözönlő csapatokat követve a románok átlépték a Tiszát. A Budapesten állomásozó tartalékosokat a Forradalmi Kormányzóta­nács többsége értelmetlennek látta harcba vetni, ezért augusztus 1-jén lemondott, átadva a hatalmat a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormánynak."²⁵

A könyv nem foglal állást a forradalom vagy nem forradalom kérdésében, a proletárdiktatúrát ténygazdagon, de szinte szenvtelen tárgyilagossággal mutatja be.

Sok más, helyi vagy periférikusabb helyzetben lévő tan­könyv, jegyzet jelent meg Budapesten és vidéken. Ezeket bi­zonyos körben, rendszerint egy iskolában és vonzókörzetében használják is. Legutóbb látott napvilágot Salamon Konrád új, a középiskolák 4. osztálya számára készült tankönyve, amely nem forradalomként, hanem államcsínyként tárgyalja a Ta­nácsköztársaság hatalomra kerülését. Érdekes – és érdemes – lenne a sok tankönyvi próbálkozást teljességében és töb­boldalúan elemezni. Ez azonban nagyobb terjedelmet igényel­ne, semmiképp sem volt szorítható e tanulmány keretei közé. Arra azonban ez az egyre bővülő könyvtermés reményt ad, hogy ha a hatalom nem gátolja meg, Magyarországon is el­terjed a tankönyvi pluralizmus, s vele a lelkiismereti szabad­ságon alapuló választhatóság.

Jegyzetek

1 Bagdy Károly-Berkényi Károly-Berwaldszky Kálmán-Sugár Vilmos: A Magyar nemzet története. Alkotmánytörténeti és honpolgári ismere­tekkel. Az elemi népiskolák V-VI. osztálya számára. Kalász könyvek. Kalász Könyvkiadó Részvénytársaság. Bp. 1926. 113-116. o.

2 Dr. Miskolczy István és Szolomayer Tasziló: Magyarország törté­nete a középsikolák VIII. osztálya számára. (Az új tanterv szerint) Bp. Szent István Társulat kiadása.  1931. 184-185. o.

3 Dr. Závodszky Levente közreműködésével írták Gál Árpád és Szer­dahelyi László polgáriskolai tanárok: A magyar nemzet története a Mo­hácsi vésztől napjainkig. A polgári fiúiskolák IV. osztálya számára. At-heneum Irodalmi és Nyomdai RT. Bp. 1929. 117. o.

4 Marczinkó Ferenc dr.-vitéz Pálfi János dr.-Várady Erzsébet dr: A legújabb kor története – francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázim IV. osztálya számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bp. 1940. 133. o.

5 Dr. Jánosi István-Dr. Varga Zoltán: A legújabb kor története. A kö­zépiskolák IV. osztálya számára. Kiadja az Országos Református Ta­náregyesület és az Országos Evangélikus Tanáregyesület megbízásá­ból a Tisztántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-vállalata. 1940. 170. o.

6 Marczell-Szegedi: A legújabb kor története a francia forradalomtól napjainkig. A gimnázium és leánygimnázium VI. osztálya számára. Szent István Társulat Kiadása, Bp. 1940. 104. o.

7 Dr. Farkas László és Molnár Béla: Történelem a gazdasági közép­iskolák számára. Királyi Egyetemi Nyomda, Bp. 1941. 125. o.

8 Dr. Csapodi Csaba és Dr. Berlász Jenő: Világtörténelem a francia forradalomtól napjainkig. Szikra kiadása. Bp, 1945. II. kiadás, 211­212. o.

9 Dr. Kosáry Domokos-Dr. Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a liceumok, gazda­sági középiskolák és tanító(nő)képző intézetek IV. osztálya számára. Szikra kiadása. Bp. 1945. 157. o.

10 L. Zsigmond László-Feuer Klára-Heckenast Gusztáv-Karácsonyi Béla: Történelem az általános iskolák számára. Tankönyvkiadó Nem­zeti Vállalat Bp., 1949.

11 Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Először 1941-ben jelent meg. 1945 után 8 új kiadást ért meg.

12 Korán-Simon-Bellér: Történelem a szakiskolák 3. osztálya számá­ra. Tankönyvkiadó Vállalat, 1952.

13 Történelem az általános gimnáziumok IV. osztálya számára. Az egyetemes történeti fejezeteket dr. Szamuely Tibor, a magyar történeti fejezeteket dr. Ránki György és dr. Pamlényi Ervin írta.

14 A mezőgazdasági tanulóképzés tankönyvei. Történelem. írta Filla István és Bellér Béla. Mezőgazdasági Kiadó. Bp. 1962. Ötödik kiadás. 186-187. o.

15 Almási János: Történelem az ipari tanuló intézete_k»l!l. osztálya számára. Munkaügyi Minisztérium kiadása. Bp. é.n. negyedik, átdol­gozott kiadás. 22. o.

16 Csiszár Béla és Sári Gusztáv: Történelem az általános iskolák 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. negyedik kiadás. 81. o. Ez a tankönyv 15 kiadást ért meg.

17 Balogh Endre: Történelem a gimnáziumok IV. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 12. kiadás 90-92. o.

18 Bíró Ferencné: Történelem és állampolgári ismeretek az általános iskola 8. osztálya számára. I. kötet Második kiadás. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 41. o.

19 Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya szá­mára. Tankönyvkiadó, Bp. é.n. 4. kiadás 48-49. o.

20 Fekete Pál: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1991. 28-29. o.

21 Dürr Béla: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Korona Kiadó, 1993. 12. o.

22 Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak. Holnap Kiadó, 1991. 117. o.

23 Bertényi Iván-Gyapai Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp. 1992. 501. o.

24 Nagy László: Magyarország Európában. Honffy Kiadó, 1993. 258­263. o.

25 Történelem IV. 1914-1990. Cégér Kiadó, 1993. 25. o.

A szerkesztőség az olvasó figyelmébe ajánlja az oroszországi szellemi élet egyik fenegyerekének, Alekszandr Zinovjevnek az írását. Aki elolvassa ezt az írást, és csak ennek alapján próbálna a szerzőről képet alkotni, bizonyra tévedne, mert valószínűleg azt feltételezné, hogy a szerző a szovjet rendszer híve és haszonélvezője volt. Pedig Zinovjev, az ismert filo­zófus, a brezsnyevi korszak ellenzékének egyik legmarkán­sabb alakja volt. A szamizdatban és a tamizdatban megjelent írásai igen nagy hatással voltak az oroszországi értelmiségi körökre. Az ő munkássága nyomán kapott polgárjogot és pe­joratív értelmet a publicisztikában a „homo sovieticus" kife­jezés. Ezzel a címmel jelent meg 1981-ben egyik híres köny­ve, amelynek előszavában ezt olvashatjuk: „Ez a könyv a szovjet emberről, a homo sovieticusról szól, mint az ember új típusáról. … Az én viszonyom ehhez a lényhez kettős: sze­relem, de egyúttal gyűlölöm is, tisztelem és egyúttal megve­tem, rajongok érte és egyszersmind borzongok tőle. … Ezért vagyok olyan kegyetlen az ábrázolásában. …"

Legismertebb könyve egyébként „A tátongó magaslatok" paradox hatású címet viseli. Ez a könyv a hetvenes évek kö­zepén jeleni meg a Szovjetunió határain kívül. Ez egy szatirikus paradoxonokra épülő szociológiai tanulmány és szép­irodalmi mű egyszerre. Az úgynevezett reális szocializmus, a szovjet társadalom ironikus és kritikai elemzése. A nyugati kritikusok kikiáltották Zinovjevet orosz Jonathan Swiftnek.

1983-ban jelent meg „Ifjúságunk szárnyalása" című esszé­gyűjteménye a sztálinizmusról. „Ebben a könyvben – írta Zi­novjev – arról szeretnék valamit mondani, hogyan jelent meg tudatunkban és érzéseinkben ez a történelmi fergeteg… mii jelentett számunkra a sztálinizmus." A sztálinizmushoz való viszonyt is a „szeretem-gyűlölöm" attitűd jellemzi. Azonosul a sztálinizmussal mint romantikus, szárnyaló ifjúságának kor­szakával, a front, a fasizmus elleni harc időszakával. Zinovjev vállalja a „korszak védelmét", mert szerinte nincsenek „bűnös korszakok", mert „Sztálin egyfajta népakaratot személyesített meg". Zinovjev megérti, de egyszersmind gyűlöli ,,a rendszer kegyetlenségét, erkölcstelenségét, demagógiáját és egyéb is­mert negatív vonásait". (Vö. A. Zinovjev: „Nasej junosztyi poljot", Lausanne, 1983., 26. 27. 29. 124. o.)

Hasonló szellemben íródtak Zinovjev olyan művei, mint „A mennyország előterében" (1977), „A fényes jövő"' (1978), „A kommunizmus mint realitás" (1981). Nagy nemzetközi visszhangja volt Zinovjev egyes gyűjteményes köteteinek is. Olyanoknak például, mint a „Mi és a Nyugat". A kötet 18 írást tartalmaz. Ezek közül a leginkább figyelemre méltók a „Sztálinról és a sztálinizmusról", „Kelet és Nyugat", „A to­jáshéjról és a Nyugat elkárhozásáról", „Az orosz népről", „Miért vagyunk rabszolgák?" című írások.

Ugyancsak cikkek és előadások gyűjteménye a „Sem sza­badság, sem testvériség, sem egyenlőség" című kötet. A kö­tetben közölt írások eredeti zinovjevi módon elemzik az úgy­nevezett nyugati világ és a kelet-európai társadalmak fejlődésének sajátosságait és kölcsönhatásait.

A zinovjevi gondolkodás és szövegezés meghatározó jel­legzetessége: a groteszk s a paradoxon. A groteszk és a pa­radoxon azonban, úgy tűnik, nem csupán irodalmi, hanem emberi létezési stílusnak is jellegzetessége.

Amikor kezdetéi vette a gorbacsovi peresztrojka, az emig­rációba kényszerített és szovjet állampolgárságától megfosz­tott filozófus – sok más disszidenstől eltérően – nem állt be az úgynevezett demokraták táborába, hanem egyre nagyobb gyanakvással figyelte a szovjet gazdaság hanyatlásának és a Szovjetunió felbomlásának a folyamatát. A gorbacsovi pe­resztrojkát ő keresztelte el egyik híres művében katasztrojkának, azaz a katasztrófa-építés folyamatának. Jelcin és csapa­tának berendezkedését és politikáját még nagyobb ellen­szenvvel figyelte és ábrázolta. A mostani hatalmi elit politi­káját bíráló írásait előszeretettel közlik az úgynevezett nacionálpatrióta és kommunista irányzatú újságok és folyóiratok.

Zinovjev saját magáról a következőidet mondja: „Soha nem kívántam vagy terveztem átalakítani Oroszországot. Ma sincs ilyen szándékom, és aligha támad kedvem ilyesmire bármikor is. Nem vagyok sem politikus, sem ideológus, és még kevés­bé tekintem magam szakavatott tanácsadónak, aki el tudja igazítani az embereket, hogyan is kellene »átalakítaniuk« a társadalmukat. Mindössze kutató vagyok. Szándékaim, mint ez ideig, továbbra is csupán arra korlátozódnak, hogy lehe­tőség szerint objektíve igyekezzem megérteni az orosz (illet­ve korábban szovjet) valóságot, és így szerzett belátásaim alapján felvázoljak néhány előrejelzést jövőbeni alakulásával kapcsolatban.

Számos kiadványban fejtettem már ki nézeteimet, még ha ezek teljesen vagy csaknem teljesen ismeretlenek maradtak is Oroszországban. Olyanok vannak köztünk, mint »A kom­munizmus válsága«, »A derűs jövő«, »A paradicsom torná­cán«, »A sárga ház« és a »Zavaros idők« című könyvek, ame­lyeket mind ez ideig nem publikáltak Oroszországban. Ami pedig mégiscsak beszivárgott belőlük, az nem nyújt megfe­lelő képet a nézeteimről.

Nem számítok rá, hogy munkásságom oroszországi meg­ítélése pozitív fordulatot vehet. Ennek ellenére köteles­ségemnek érzem, hogy véleményt nyilvánítsak Oroszország helyzetével és jövőbeni kilátásaival kapcsolatban."

Zinovjev megnyilatkozásaiban mostanában igen gyakran vannak túlzások és félrefogalmazások, mindazonáltal – s ezt remélhetőleg az olvasóink figyelmébe ajánlott írás is tükrözi – eszmefuttatásainak eredetisége, provokatív jellege magával ragad, és továbbgondolásra serkent. Zinovjevvel nem muszáj egyetérteni, de szavaira figyelni feltétlenül érdemes.