A Szocialista Internacionálé és pártjai lehetségesnek látják az identitás megtartását az elkerülhetetlen modernizálással összhangban. A Szocialista Internacionálé utolsó kongresszu­sának egyik dokumentuma, amely „A szociáldemokrácia a vál­tozó világban" címet kapta, erről így nyilatkozik: „Tudatában vagyunk az előttünk álló sok akadálynak és az új félelmetes kihívásoknak, amelyek a növekvő függőségű világ előtt állnak. De alapvető értékeink változatlanok maradnak. A Szocialista Internacionálé olyan vezető elveinek szellemében, mint a sza­badság, szolidaritás és demokrácia – együtt a társadalmi igaz­ságossággal -, továbbra is egy olyan világ felé fogunk töre­kedni, amely békében és a természettel való összhangban él"² .

I. Carlsson, a svéd szociáldemokraták elnöke elutasítva az olyan feltevéseket, miszerint a 21. század, ellentétben a 20.-kal, nem a szociáldemokrácia kora lesz, azt hangsúlyozza, hogy csak a szociáldemokrácia vízióira és értékeire épülő po­litikai mozgalom képes választ adni a jövő század kihívásai­ra.³

A szociáldemokrácia bírálói itthon is vitatják az identitás megőrzésének lehetőségét a változó feltételek közepette, és azt a nézetet vallják, hogy az ez irányú kísérletek inkább az azonosság feladását bizonyítják. Krausz Tamás például úgy látja, hogy (a szociáldemokrácia politikájában) „A hagyo­mányos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az »etnikai probléma«, a nemzeti kérdés, amely a tőke számára minden komolyabb válságidőszakban döntő ütőkártyává válhatott. A Szocialista Internacionálé pártjainak vezető elitjei többségük­ben mindenre azt a »posztmodern« választ adták, hogy ma­guk kezdték betölteni a liberalizmus funkcióját, véglegesen fel­adva a "demokratikus szocializmus« alternatíváját."⁴

Szigeti Péter igényes, a problémákat alaposan „körüljáró" tanulmányában is utal a „szociális demokrácia revideálásának" lehetőségére „hol szociálliberális, hol liberális szocialis­ta, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben."⁵

Az említett megállapítások kiinduló pontja a szociáldemok­rácia társadalmi bázisában zajló változások sajátos értelme­zése és megítélése. Ezek szerint a változó társadalmi struk­túra olyan új érték- és érdekrendet von maga után, amely alapjában kérdőjelezi meg a szociáldemokrácia identitását, modelljének, stratégiájának adekvát voltát. Krausz Tamás úgy látja, hogy „A hagyományos munkásosztály mára már, Kelet-Európában is (tehát értelemszerűen ahogy Nyugat-Európában – H. P. megjegyzése) felmorzsolódott, részben deklasszáló­dott, némelykor még létező, de többnyire bukott kisvállalkozóvá, vagy kisipari bedolgozóvá vált". Hozzáteszi, hogy ennek eredményeként „a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elvesztette társadalmi bázisának jó részét, vagy egyenesen a vezető iparágak szakmunkásrétegének, még in­kább szakértelmiségének pártjává transzformálódott". Szerinte ez a váltás vezetett a hagyományos baloldalból való kiábrán­duláshoz a 80-as, 90-es években, mivel a neokonzervatív ki­hívásokra a szociáldemokrácia sem volt képes adekvát vá­laszt adni.⁶

Vajda Gábor tanulmányában a szociáldemokrácia térvesz­tését Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában (Krausz Tamás is ezeket az országokat említi konkrét példaként) majdnemhogy mechanikusan a társadalmi struktú­ra változásaival, a hagyományos munkásság számának és arányainak csökkenésével, a szolgáltatási szektorban dolgo­zók növekedésével magyarázza.⁷ Még ha egy pillanatra elte­kintenénk is attól a teljes igazsághoz tartozó körülménytől, hogy a francia szocialisták támogatói között a munkásság ará­nya már régen nem meghatározó, de a párt ettől még kétszer is nyert választásokat a 80-as években, továbbá attól, hogy a másik két országban ugyan valóban a konzervatívok kor­mányoznak (a lakosság 35-40%-a így is a szociáldemokra­tákra szavaz), de Németországban a tartományok nagyobb részében az SPD kormányerő, és a szövetségi felsőházban többséggel rendelkezik, a szigetországban pedig a helyi ha­talmi választásokon a Munkáspárt az ország első pártja, és ezt a pozícióját 1994 májusában példátlan arányú győzelem­mel erősítette meg, akkor sem mehetünk el szó nélkül a struk­túraváltozások és a szociáldemokrácia pozíciói közötti viszony ilyenfajta merev, determinista értelmezése mellett.

A társadalmi bázis kérdéséhez

Jól tudjuk, hogy a szociáldemokrácia az ipari forradalom „gyermeke", és támogatottsága évtizedeken keresztül el­sősorban az ipari munkások között volt egyértelmű, bár nem minden munkás volt szocialista, s mindig voltak szavazói más társadalmi csoportokban is. Továbbá az is köztudott, hogy a szociáldemokrácia alapvető történelmi funkciója az volt, hogy élve az általános választójog eszközével a parla­mentbe juttatva akkor még többnyire munkás képviselőit, ott a munkásság érdekeit szolgáló törvényhozást segítsen elő, hogy megteremtse az alkurendszer politikai és jogi kereteit. Az utolsó évtizedek korszakos változásai természetesen nem hagyták érintetlenül a szociáldemokrácia pozícióit. Azt feltéte­lezni azonban, hogy e változások egyenes arányban vannak a szociáldemokraták pozícióinak gyöngülésével, bonyolult tár­sadalmi folyamatok ós összefüggések leegyszerűsítésének te­kinthető.

Nézzük meg, milyen hatással van a munkásság aránya ós száma csökkenésének (ez a tendencia Görögország, Portu­gália és Írország kivételével egyértelmű) a szociáldemokrata pártok választási eredményeire az utolsó harminc évben.

A táblázat azt tanúsítja, hogy az ipari munkásság számának apadása és a szociáldemokraták választási eredményei kö­zött lényegi, számszerűen is követhető összefüggés nem mu­tatható ki. Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, de ha számba vesszük az 1992-es választási eredményeket, akkor ez az összefüggés már halványabb, hiszen 1983 óta a Munkáspárt állandóan növelte támogatottságát (1983: 27,6%, ' 1987: 30,8%, 1992: 35,9%). Olaszország, Norvégia és Ausztria ese­tében csak gyönge korreláció figyelhető meg. A 80-as évekre ez az összefüggés a legtöbb esetben eltűnőben van. Német­országban és Ausztriában még érzékelhető a nyolcvanas években is, de Svédországban, Norvégiában, Hollandiában megszűnt, Franciaországban, Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban pedig nem is létezett.

A 70-es évekig többé-kevésbé még érvényes volt az a tör­vényszerűség, hogy a szociáldemokrata pártok ott értek el jobb eredményeket, ahol az ipari munkások koncentrálódtak, de azóta ez az összefüggés többnyire elhalványult. E pártok munkás támogatottsága érthetően visszaesett, mert a mun­kásság száma és aránya is csökkent, de mindez nem vezetett szavazataik automatikus csökkenéséhez, mivel képesek vol­tak nyitni a középosztályokhoz sorolható, vagy azok határvo­nalán húzódó más rétegek irányába. Számítások szerint 1975-90 között az Európai Közösség szociáldemokrata párt­jainak választói között a munkások ún. képviseleti indexe 0.06-tal csökkent, és a középosztályoké pontosan ennyivel növekedett – mindez a közösség átlagára vetítve. A csökke­nés az átlagnál magasabb volt Nagy-Britanniában, Németor­szágban és Belgiumban. A növekedés nagyobb arányú volt az első kettőben és Hollandiában.⁹

A szociáldemokrácia tehát megőrizte helyét a modern európai politikai rendszerben, bár pozíciói a 60-as, 70-es évekhez képest gyöngültek. Ezzel együtt ott van tíz európai ország kormányában, vagy az ország legerősebb politikai pártjaként jelenik meg (többnyire koalíciók szorítják vissza). Nélküle nem képzelhető el semmiféle hatékony politizálás. Így Németországban és Finnországban pártjaik választásokat vesztettek legutóbb, de aki ismeri e két ország viszonyait, az tudja, hogy ellenzékben is politikaformáló erőt képviselnek. Az utóbbi egy év eseményei is állításunkat látszanak igazolni. A spanyol szocialisták, bár szavazatokat vesztettek, ismét győz­tek, és kormányt alakíthattak. Választásokat nyert a görög PA-SOK és ismét kormányt vezet. A Norvég Munkáspárt ugyan­csak megnyerte a választásokat, és bár nincs abszolút több­sége a parlamentben, kormányzó párt. A dán szociáldemok­raták is elsőként kerültek ki a választásokon és elnökük vezeti az ország koalíciós kormányát. A Holland Munkapárt, bár sza­vazatokat vesztett, de az ország legerősebb pártja. A svéd szociáldemokraták három ellenzékben töltött év után meg­nyerték a választásokat. Az osztrák SPÖ sok szavazatot vesz­tett, de továbbra is az ország legerősebb pártja, és elnöke vezeti kormányát. Az egész európai szociáldemokrácia szem­szögéből különösen fontos németországi választásokon az SPD ismét alulmaradt, de az 1990-es választásokhoz képest jobban szerepelt: 33,5%-ról 36,8%-ra nőtt támogatóinak ará­nya, miközben a győztes koalícióé visszaesett.

A szocialista-szociáldemokrata frakció az Európai Par­lament legerősebb csoportja, és ezt a pozícióját az 1994. júniusi választásokon megerősítette: az 567 mandátumból 200-at tudhat magáénak. Ennek akkor is fontos jelzésértéke van, ha figyelembe vesszük, hogy az Európa parlamenti vá­lasztásokon sokkal kisebb a részvétel, mint a nemzeti parla­mentek választásakor. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az 1994. júniusi választásokon a szociáldemokrata-szo­cialista pártok eléggé egyenetlenül szerepeltek. Nagy-Britan­niában a Munkáspárt nagy győzelmet aratott, a szavazatok közel 43%-át szerezte meg, amíg a konzervatívok csak 27%-ot. A 87 brit Európa-mandátumból 62 a Munkáspárté. Ezzel szemben a német SPD rosszul szerepelt – csak 32,2%-ot ért el, míg az unió-pártok 38,8%-ot. Több országban főleg a kor­mányzó szociáldemokraták valamivel kevesebb szavazatot kaptak, mint az utolsó nemzeti parlamenti választásokon.

A szociáldemokrata pártok tehát nemcsak „áldozatai" a tár­sadalmi átalakulásoknak, hanem olyan tényezői az európai politikának, amelyek mégiscsak képesek alkalmazkodni ezek­hez. Jól tudjuk persze, hogy ezek a tényszerű megállapítások csak részben válaszolják meg indító kérdésünket, vagyis hogy képes-e a szociáldemokrácia úgy változni, hatékony maradni, hogy megőrzi alapkarakterét, identitását? Az alkalmazkodási készség ugyanis nagy erény a politikában, de ennek „ára" sem közömbös.

Azok, akik a munkásbázis apadásából vonnak le mechani­kus következtetéseket a szociáldemokrácia jövőjéről, minden bizonnyal téves hipotézisekből indulnak ki. Mindenekelőtt nem veszik figyelembe a munkásság strukturálódásának folyama­tát és annak fogalmát a hagyományos iparágak kétkezi (kék galléros) munkásaira szűkítik le, holott ez a kör lényegesen szélesebb és más, a szolgáltató ipar sok ágazatára is értel­mezhető. Másrészt a gyakorlatban nemcsak elválasztják a ha­gyományos munkásérdekeket más szociális rétegek és cso­portok érdekeitől, hanem szembe is állítják őket. Tehát a szo­ciáldemokrata pártoknak – feltételezik – vagy az egyiket kell képviselniük (vagy lehetséges), vagy a másikat. A valóságban azonban éppen a dinamikus struktúraváltás egyik fontos ered­ménye, hogy rendkívül nehéz merev választóvonalat hűzni a különböző társadalmi csoportok érdekei közé. Az a ma diva­tossá vált feltételezés, amely az átalakítások nyertesei és vesztesei „rendező elv" szerint szelektálja a szociáldemokrá­cia támogatóit, erősen vitatható. Ugyanis illúzió a „nyertese­ket" állandó „nyerőknek" tartani. Az angliai tanulságok, a re­cesszió délre terjedése ezt jól illusztrálja. A permanens válto­zások érintik a tegnap még nyerteseknek számított rétege­ket. A szociális bizonytalanság, a munkanélküliség réme őket is sújtja. A társadalmi, s benne a munkavállalói struktúra vál­tozásai, az új társadalmi csoportok megjelenése, a régiek át­alakulása nem azt jelenti, hogy a szociális különbségek és feszültségek megszűnnek. R. Lawson brit szociológus megfi­gyelései szerint egyes középrétegek helyzete a posztindusztrializálódó társadalomban ingatagabbá válik, jobban ki vannak téve a munkaerőpiac szeszélyeinek és elvesztik hagyomá­nyos státuszukat.¹⁰

A tőke és a munka ellentétei – még ha tartalmuk mó­dosul is – megmaradnak, mint a piacgazdaság velejárói. A tulajdon szerkezetének átalakulása, internacionalizálódása ezeket áttételesebbé, nehezebben áttekinthetőbbé teszik, de nem szüntetik meg. Igaz, a modern társadalmi és politikai vi­szonyok lehetővé teszik ezek civilizált kezelését (nem utol­sósorban éppen a szociáldemokraták által kezdeményezett történelmi reformok eredményeként), de minden alkurendszer függvénye a konkrét politikai erőviszonyoknak, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek pozícióinak.

Ahogy már említettük, véleményünk szerint a szociáldemok­rata pártok azért képesek támogatottságuk folytonosságának megőrzésére, illetve megújítására, mert egyes középrétegek megnyerésére törekszenek, és nem eredménytelenül. Nem kétséges, hogy egy ilyen bázis, társadalmi szövetség megte­remtése igencsak szövevényes feladat, és – ahogy Vajda Gá­bor a brit Munkáspárt 1992-es adópolitikájáról megjegyzi – nem is mindig sikeres.¹¹ Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre építeni a hagyományos munkásré­tegek érdekeire és más, a középrétegekhez sorolható mun­kavállalói érdekekre, illetve csak úgy, ha ez a szövetség az egyiket háttérbe szorítja, és ennek kárára tesz engedménye­ket. A modern szociáldemokrácia stratégiája – amelyben szig­nifikáns szerepe van a szociális biztonság univerzális rend­szerének, a jóléti állam intézményei védelmének és racionális fejlesztésének, a teljes foglalkoztatottságnak, a munkahelyi demokrácia tökéletesítésének – nemcsak az ipari"munkásság érdekeit szolgálja, hanem objektíve összhangban van más tár­sadalmi csoportok aspirációival.

Az itt következő táblázat, amely összefoglalja a nyugat-eu­rópai szociáldemokrata pártok szavazóinak foglalkozás sze­rinti összetételét 1975-90 között, jól illusztrálja a fentieket.

A francia szocialista Pierre Mauroy, a Szocialista Internacio­nálé elnöke teljes joggal feltételezi, hogy azok a szociálde­mokrata reformtörekvések, amelyek a szociális biztonság fej­lesztésére irányulnak, egyformán érdekei a munkásoknak és a középrétegeknek. Mauroy hisz egy új szociális modell ki­építésében, amely megőrzi a szociáldemokrácia eredményeit, de ezeket korszerű módon értelmezi¹³ . Gro Harlem Brundtland, a norvég kormány munkáspárti miniszterelnöke vélemé­nye szerint „új társadalmi szerződésre van szükség, amely a szociáldemokrácia alapelveire épül"¹⁴ . A francia szocialista M. Rocard a társadalmi változások között döntőnek azt tarja, hogy a termelés folyamata és következményei, az osztályta­gozódás és osztályviszonyok már nem foglalnak központi he­lyet a politikai viszonyokban. A progresszió erői más elvek szerint képződnek.¹⁵ Azt azonban ő sem állítja, hogy ezen erők szövetségét nem lehet a társadalmi igazságosság elvére építeni.

Sok jel mutat arra, hogy az említett struktúraváltozások nem vezettek az ipari dolgozók hagyományos szakszervezetei és az új iparágak, vagy a fehér galléros munkavállalók szakszer­vezetei elkülönüléséhez, sem oda, hogy az előzőek a szoci­áldemokratákat, az utóbbiak más pártokat preferálnak, főleg középpártokat. Igaz, a fehér galléros szakszervezetek tagsá­ga sokszínűbb és politikai magatartásuk differenciáltabb, de az alapvető szociális kérdések megítélésében nem sok kü­lönbség van közöttük. Nagy-Britanniában a Munkáspárthoz csatlakozott fehér galléros szakszervezetek gyakran lépnek fel radikális követelésekkel, a párton belül pedig kitűnnek ak­tivitásukkal.

A társadalmi változások folyamatai minden jel szerint tehát nem kényszerítik a szociáldemokráciát identitásának feladá­sára, nem is szólva arról, hogy a sokat emlegetett posztindusztriális társadalom jelenségei mellett ma még a hagyomá­nyos, ipari társadalom konfliktusaival kell megbirkózni (lásd például az OECD országok 10%-os munkanélküliségét). A már idézett Lawson szerint új szegénység, új társadalmi egyenlőtlenségek jönnek létre, és ismét növekszik a védelem nélküli rétegek aránya, nem utolsó sorban a jóléti programok lelassulása miatt¹⁶ . Szó sincs tehát arról, hogy a szociálde­mokrácia feladatai, funkciói kimerültek. Mindezzel nem azt kí­vánjuk állítani, hogy a szociáldemokrácia nem változik, s hogy útkeresése egyértelműen sikeres, mentes kudarcoktól. Azt vi­szont igen, hogy politikai funkcióinak átalakulása nem vezet törvényszerűen minőségileg új jelenségekhez és önazonossá­ga feladásához. Ebben az értelemben a szociáldemokrácia „marad".

Emlékeztetni célszerű, hogy az identitás probléma nem most vetődik fel először a szociáldemokrata pártok viszony­latában. Az osztálypártból néppárttá (catch-all party) válása, amelynek folyamata az 50-60-as években természetes kísé­rője volt a már akkor kibontakozó társadalmi változásoknak, ugyanúgy, mint a politikai pluralizmus és a vegyesgazdaság iránti elkötelezettsége egyértelművé válásának, bár módosí­totta társadalmi bázisát és stratégiáját nem generált oly mérvű és tartalmú változásokat, mint amelyeket annak idején egyes politológusok feltételeztek. A 60-as évek közepén O. Kirchheimer azt állapította meg, hogy az európai pártok néppárttá vá­lásának vagyunk tanúi. A néppártok abban különböznek a ha­gyományos osztálypártoktól, hogy valamennyi társadalmi cso­port érdekeit képviselik és elsősorban választási pártokként működnek, tehát az elektorátus valamennyi csoportjához cí­mezik programúkat¹⁷ . Krausz Tamás napjainkban már úgy lát­ja – a néppártiság azzal járt együtt, hogy a szocialista esz­mekör a perifériára szorult¹⁸ , amit talán úgy kell értelmezni, mint az alapértékekkel való szakítást. A valóságban azonban, bár a néppárttá válás trendje nyilvánvaló, ez a folyamat talán az egy Németország kivételével (de itt is csak részben) sehol sem vezetett a pártok radikális átalakulásához. Sem a jelen­tős polgári pártok, sem a szociáldemokrata pártok nem vál­tak „klasszikus" néppártokká abban az értelemben, hogy szakítottak alapértékeikkel. Programjaik, konkrét politikai gyakorlatuk, választóik szociális összetétele a mai napig eltér egymástól. Mindez persze nem a szubjektív akarat műve, nem azért történik így, mert a politikai pártok elvben nem szeret­nének néppártként funkcionálni, hanem azért, mert a piacgaz­daság logikája, annak társadalmi gyümölcsei ezt nem enge­dik. A szociáldemokrata pártoknak már akkor, 20-30 évvel ezelőtt is meg kellett küzdeniük azzal a stratégiai dilemmával, hogy lehet-e a munkásokhoz és a középréteghez egyszerre szólni, de mint a szociáldemokrata pártok választási eredmé­nyei ezt illusztrálják, ezt a dilemmát feloldották és 1-2 kivé­tellel nem következtek be alapvető fordulatok a pártok pozí­cióiban.

Válaszolnunk kell arra a kérdésre is, vajon mi az oka annak, hogy a szociáldemokrata pártok, amelyek rendszeresen meg­méretnek a választásokon, lényegében talpon tudnak maradni annak ellenére, hogy az a feltételrendszer, amelyben jelentős reformjait elérte és domináns politikai erővé vált Nyugat-Eu­rópában, megváltozott. A struktúraváltás ugyanis ennek csu­pán egy eleme. Az a keynesi gazdaságtechnika, amelynek alkalmazása – összhangban a szociáldemokrácia társadalmi céljaival – húsz évvel ezelőtt sikeres volt, napjaink globális gazdasága körülményei között nemzeti keretekben már nem használható. A gazdaság extenzív növekedésének – ami oly fontos helyet kapott a szociáldemokrácia foglalkoztatási vízi­ójában – ugyancsak vége, nem utolsósorban azért is, mert az ökológiai kritériumok egyre inkább döntővé válnak a gaz­daság fejlesztésekor. A világgazdaságban a neoliberális (neokonzervatív) monetarista logika érvényesül és az ezt kí­sérő szellemi offenzíva azzal érvel, hogy a szociáldemokrata modell a gazdaság racionális fejlesztésének akadályává vált; és ezt, úgy látszik, az sem zavarja, hogy 10-15 év után ki­derült: szó sincs arról, hogy az új hullám teljesítményének összhatása (lásd a recessziót és a tartós munkanélküliséget) nagyon fényes. A nagy kérdés, vajon van-e a szociáldemok­ráciának alternatívája, programja ebben a helyzetben. Mind Krausz Tamás, mind pedig Szigeti Péter erre a kérdésre szkeptikus választ ad, az utóbbi megjegyzi, hogy a jövő min­den bizonnyal nem a szociáldemokráciáé lesz, az inkább egy konzervatív Európát hoz magával,²⁰ nyilván azért, mert nem látja egy hatékony szociáldemokrata alternatíva realitását.

Amikor a szociáldemokrácia alternatíváiról kívánunk szólni, amelyek válaszokat tartalmaznak az említett kihívásokra, min­denekelőtt azokra a stratégiai vitákra kell emlékeztetnünk, amelyek – hasonlóan az 50-es évekéhez – a szociáldemok­rata pártokban a 80-as években zajlottak, és amelyek ered­ményeként új programok születtek, még ha ezek elméleti ko­herenciája nem is tekinthető teljesnek. Ebben a vonatkozás­ban egyet lehet érteni Szigeti Péterrel, aki azt bizonyítja, hogy a szociáldemokraták számára sosem volt közömbös az elmé­let, és aki elutasítja azt a feltételezést, hogy sikereik forrása az „elméletellenes pragmatizmus annak ellenére, hogy útke­resésük az utóbbi évtizedben egyfajta elméleti vákuumban" folyik²¹ . Nem vitatva, inkább kiegészítve állítását megjegyez­zük, hogy a szociáldemokrácia pragmatizmusa nem elmélet­ellenes, hanem – elnézést a szójátékért – egyszerűen prag­matikus. Továbbá, hogy az elméleti irányvonal, a programok valamint a pártok cselekvési programjai, választási kiáltványai (programjai) között sosem volt, és ma sincs teljes, idillikus harmónia. Ilyesmit egy versenyre épített, pluralista rend­szerben, a piacgazdaság feltételei között nem is lehet elvárni. Itt az egyedüli járható út az apró lépések reformpolitikája, az állandó alkuk, ami együtt jár a vargabetűkkel, kudarcokkal, engedményekkel, visszalépésekkel, s ez az, ami a szociálde­mokrácia pragmatizmusát meghatározza. Sikereiben ennek valóban szerepe volt, de ha a különböző pártokban eltérő mértékű is az elméleti tisztánlátás, a programok jelentőségét helytelen volna lebecsülni.

Ha vázlatosan is, gondolatmenetünk szemszögéből tekint­sük át a német SPD, a svéd SAP, a brit Munkáspárt, a spanyol PSOE és a Szocialista Internacionálé program-dokumentuma­it, nyilatkozatait, amelyek a 80-as, 90-es évtized fordulóján születtek. Közös vonásuk, hogy egytől egyig hosszú vitákban születtek és kompromisszumok árán jöttek létre, ami alatt azt értjük, hogy a többséget kitevő centrumerők felfogását tükrö­zik. Különbözik viszont jellegük, szerkezetük, ami a más-más hagyományokkal magyarázható. Továbbá érzékelhető, hogy értékeléseik között vannak nem elhanyagolható különbségek is. Erinek ellenére jelzik a pártok gondolkodásmódját, a prob­lémák és a járható út megítélését.

Az SPD Alapprogramja megerősíti az 1959-ben elfogadott nevezetes Bad Godesberg-i programban megfogalmazott alap­értékeket (szabadság, szolidaritás, társadalmi igazságosság), de bizonyítandó, hogy korántsem tekinti ezek megvalósulását befejezettnek, kiemeli, hogy egy olyan társadalom felépítésére törekszik, amelyben életre kel a szolidaritás és a társadalmi igazságosság. A programnak fontos vezető motívuma – ez egyébként a többi dokumentumra is vonatkozik – a nők és a férfiak közötti társadalmi egyenlőség követelése.

A dokumentum kiemelkedő fontosságú fejezete a munka vi­lágával, az emberi munka értékeivel, a munka környezetével és feltételeivel foglalkozik. Egyértelműen hitet tesz a teljes foglalkoztatottság elve mellett. Megállapítja, hogy a munkanél­küliség a társadalom központi problémája maradt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy növekszik a védelem nélkül maradt tartós munkanélküliek száma. Figyelmezteti arra, hogy mindez a la­kosság polarizálódásához, s oda vezet, hogy növekednek a szegények és a gazdagok közötti különbségek. Kétséget ki­záróan a demokratikus állam feladatává teszi a teljes foglal­koztatás biztosítását.

Ugyancsak a program központi gondolatának tekinthető az ökológiáról szóló fejezet. A gazdaság ökológiai modernizálá­sát az SPD első számú feladatának tartja. Csak olyan gaz­dasági növekedést támogat, amely összhangban van a kör­nyezettel. A gazdaság egészében semmi sem lehet racionális, ami ökológiailag irracionális – állítja²² .

A svéd szociáldemokraták új programjának egyik jellegze­tessége, hogy az ezt megelőző programokhoz viszonyítva a régebbi, a társadalom átalakításával kapcsolatos optimista ér­tékeléseket revideálja, és józanabb célokat tűz ki. így például az ezt megelőző programjában kitüntetett helyet kapott mint belátható cél egy olyan osztálynélküli társadalom, amely kö­zösségben az emberek a szolidaritás és egyenlőség elve sze­rint működnek együtt. Az új program azonban már konstatálja egy ilyen társadalom elérésének nehézségeit. Az osz­tálynélküli társadalmat ebben a dokumentumban a társadalmi élet egy-egy területére értelmezi, és egészében egy olyan tár­sadalom megvalósítását tűzi ki célul, amelyben az osztálykü­lönbségek és a társadalmi státusz „semlegesítve" van. Ez a program is a munkanélküliség felszámolását sürgeti, és a tel­jes foglalkoztatás mellett tesz hitet.

A svéd program nagy figyelmet szentel a posztindusztriális társadalom problémáinak. Konstatálja, hogy ebben új törés­vonalak alakulnak, de arra is utal, hogy egyes rétegeket a változások negatívan érinthetik. Ezek közé sorolja a fizikai munkásokat, az alulfizetett nőket, a rutinjellegű, gépies mun­kát végző fehér gallérosokat és a szolgáltató iparban dolgozó egyes rétegeket. A svéd szociáldemokraták nem fogadják el azokat a feltételezéseket, miszerint a posztindusztriális törés­vonalak és struktúrák teljességgel felszámolják az osztálykü­lönbségeket. A program hosszabb távon együtt számol az új és hagyományos struktúrákkal és mindkettő problémáival. Számára azonban prioritása az újratermelődő társadalmi és osztálykülönbségek leküzdésének van. A svéd pártprogram egyik legfontosabb üzenete, hogy az államnak részt kell vál­lalni ebben. Kiemelt szerepet szán az állami (közösségi) szek­tor és a jóléti struktúrák fejlesztésének²³ .

A spanyol szocialisták programnyilatkozata elsősorban a mozgalom alapértékeit erősíti meg, kiegészítve ezeket az öko­lógia követelményeivel. Az egyetlen, de fontos tartalmi válto­zás a régebbi dokumentumokkal szemben, hogy a párt – bár nevében megőrizte a „munkás" jelzőt – deklarálta, hogy a de­mokratikus szocialista stratégiájával az állampolgárok többsé­gét kívánja szolgálni, és nem kötődik bármely társadalmi osz­tályhoz. Ennek alátámasztására a módosított szervezeti sza­bályzatában a párttagságot már nem köti össze a szakszer­vezeti (UGT) tagsággal. Az új program keveset foglakozik konkrét problémákkal, inkább egy elvi nyilatkozatnak felel meg. F. Gonzales pártelnök miniszterelnök nem véletlenül je­gyezte meg, hogy jelen esetben egy pártprogramról van szó és nem a szocialista párti kormány programjáról²⁴ .

A brit Munkáspárt módosított programjának az 1989-es, 1990-es és 1991-es pártkonferenciák dokumentumai tekinthe­tők. Ezek fontos jellemzője annak deklarálása, hogy a párt társadalmi céljai csakis a gazdaság hatékonyságának növe­lésével realizálhatók. Ebben azonban hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon az állam azzal, hogy tevékenységével ked­vezőbb feltételeket teremtsen a piac számára és így segítse a gazdaság versenyképességét. Ezzel együtt a munkáspártiak elutasítják a konzervatívok piaccentrikus dogmáit, azt, hogy ők az egész gazdaságot az ösztönös piaci gépezetre bízzák. Azt vallják, hogy a kormánynak be kell avatkoznia a hosszú távú beruházások és befektetések biztosítása érdekében az oktatás, közlekedés és a regionális fejlesztést elősegítendő, mert erre a piac önmaga képtelen volna. A Munkáspárt ke­ményen bírálja a munkanélküliséget. Ugyanakkor ma már a teljes foglalkoztatás témakörét szélesebben értelmezi,=és ki­terjeszti a munka környezete és minősége kérdéseire²⁵ .

A Szocialista Internacionálé új Elvi Nyilatkozata is abból in­dul ki, hogy az utolsó évtizedek fejlődése ellenére az osztály­különbségek megmaradtak. Álláspontja szerint a korszakos változásokat csak egy fejlettebb szociális és politikai demok­rácia keretében lehet a társadalom számára elviselhető me­derben tartani. Az új technológiák megjelenését egyrészt üd­vözli, mint olyanokét, amelyeket fel lehet használni a környe­zet megóvására és újabb munkaalkalmak létesítésére, de utal bevezetésük potenciális veszélyeire, így arra, hogy az átala­kulások szociális költségei, így a munkanélküliség nemcsak a szegény rétegeket, hanem az egész társadalmat érinti. Mi­után ez a dokumentum is megerősíti elkötelezettségét a szo­ciáldemokrácia alapértékei iránt, egyértelműen leszögezi, hogy az alapértékek egysége talaján áll, és elutasítja mind a sza­badság fetisizálását a társadalmi igazságosság és szolidaritás rovására, mind pedig a szabadságjogok negligálását a szo­ciális demokrácia szempontjaira hivatkozva²⁶ .

A szociáldemokrácia új programjait értékelve külön is érde­mes szólni arról, hogyan viszonyulnak a demokrácia intézmé­nyeihez, hogyan értelmezik működésének hatékonyságát. Szi­geti Péter úgy látja, hogy a mai szociáldemokrácia kritikátlan a pluralista demokráciával szemben azzal, hogy lényegében befejezettnek tekinti az „electoral democracy" elvére épülő kö­tetlen mandátumos képviseleti demokráciát, és ez szerinte zavarhatja társadalmi stratégiája megvalósítását²⁷ . A magunk részéről – figyelembe véve az említett programokat – úgy lát­juk, hogy a mai szociáldemokrácia ugyan kategorikusan elkö­telezi magát a pluralista demokrácia és intézményei iránt, de ez nem jelenti, hogy azokat tökéletesnek tartja. Az SPD prog­ramja megjegyzi: „A politikai pluralizmust ki kell terjeszteni a választott képviselők és az állampolgárok közötti kritikus dia­lógusra, és bizonyos korlátozásokkal a népszavazások fel­használására"²⁸ . Az új programok szinte kivétel nélkül utalnak az állampolgárok direkt aktivitása, a participáció szükséges­ségére, de ugyanilyen hangsúllyal a munkahelyi demokrácia, az együttdöntés fontosságára. A svéd pártprogram szükséges­nek tartja az olyan tartalmú decentralizálást, amelynek ered­ményeképpen az állampolgárok közelebb kerülnek a döntés­hozatalhoz. Hasonlóan fogalmaznak a brit munkáspártiak is²⁹ . Mindezt még célszerű kiegészíteni azzal, hogy – ahogy más vonatkozásban már érintettük -, a szociáldemokraták csakis a szociális demokrácia intézményeivel és garanciáival tartják teljesnek a politikai demokráciát. Az emberi és szabad­ságjogok szerves részeként kezelik a munkához való jogot. A szociáldemokratáknak nincsenek illúzióik a pluralista de­mokrácia mindenhatóságát illetően. W. Brandt egyik utolsó, az Internacionálé stockholmi kongresszusán elmondott beszé­dében húzta alá, hogy a szociáldemokráciának a piacgazda­ság feltételei között minden nap harcolni kell a demokráciáért. Úgy tűnik tehát, hogy a pluralista demokrácia elfogadása nem jelent kritikátlan azonosulást annak gyengeségeivel.

A pártok megújított programjai pontosan jelzik a mozgalom útkeresésének irányát. Ennek folyamata ma is tart, és hiba volna olyan elvárásokat támasztani, hogy a programok adja­nak teljes válaszokat változó világunk égető kérdéseire, hi­szen magának a kornak fontos jellemzője, hogy önmaga is forrásban, rohamos változásban van és ez megnehezíti a tár­sadalmi-gazdasági folyamatok végső kimenetelének teljes „átlátását". Nem vitás, hogy az ötvenes évek programjai e tekintetben előnyösebb helyzetben voltak, ezért nagyobb ko­herenciával rendelkeztek. Megkérdőjelezni a szociáldemokrá­cia alternatívájának építését, illetve vitatni ezek relevanciáját természetesen lehet, de akkor ezt tételes elemzésnek célsze­rű kitenni. Krausz Tamás azonban nem ezt teszi, hanem mi­után akadémikusnak és külön kifejtést igénylőnek ítéli a kér­dést, hogy lett volna-e (vagy van-e) más alternatívája a szo­ciáldemokráciának, kijelenti: „…hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelő­dési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését… óha­tatlanul maga látva neki annak, hogy megássa saját sírját"³⁰ . Kétségtelen, hogy az utóbbi években az egyedül vagy ko­alícióban kormányzó szociáldemokratákat egyfajta kény­szerpályára szorítja az egyre jobban globalizálódó, és tar­talmában monetarista gazdaságpolitika, ami megnehezíti a szociáldemokrácia stratégiájának realizálását. Azt állítani azonban, hogy önmaga áll ennek élére erős túlzás. S ugyan­így elméleti csúsztatás (de nem eredeti – lásd Tarnow híres meditációját arról, hogy vajon a szociáldemokrácia a kapita­lizmus orvosa vagy örököse), hogy segíti a tőkés újratermelést és ezzel saját sírját ássa. A valóságban ugyanis a szociálde­mokrácia olyan, a kapitalista logikától idegen elemeket és ga­ranciákat épített be a tőkés újratermelés folyamatába, ame­lyek minőségileg javították a munkavállalók helyzetét, pozíció­it, és ezzel mindig a tőkés viszonyok átalakítására, meghala­dására törekedett nem kevés eredménnyel. De ebbe nem halt bele, hanem széles körű elismertségre tett szert. Ide sorol­hatjuk a jóléti államot is mint a szociáldemokrácia történelmi teljesítményét, amely ugyan Krausz Tamás szerint romokban hever³¹ , de ezt a megállapítást sem tudjuk elfogadni. Véle­ményünk szerint ugyanis éppen a szociáldemokrácia történel­mi érdeme, hogy nemcsak fő építője volt a jóléti államnak, hanem a mai napig legfőbb védelmezője. Ha ezt a funkcióját feladná, akkor valóban vége volna, de nem ez történik. Igaz, a konzervatív hullám célja a jóléti állam szűkítése, devalváci­ója, de ez – nem utolsósorban a szociáldemokrácia követke­zetes kiállása következtében – nem járt érdemi sikerrel. S az is igaz, hogy az évtizedekkel ezelőtt kiépített jóléti intézmény­rendszer sok tekintetben nem tudja kezelni az új feszültségek egy részét, nem képes segíteni a védelem nélkül maradt ki­sebbségeknek, ezért tovább kellene fejleszteni, ám napjaink­ban ennek feltételei nehezen teremthetők meg. Ez azonban inkább a jóléti állam korlátait, mint romjait illusztrálja.

Nézzük meg a továbbiakban, milyen válaszai vannak a mai szociáldemokráciának a neoliberális gazdaság „hozamaira". Vajon élére áll ennek, vagy ellenáll-e, és hogyan.

Elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy a tulajdon transzna­cionálissá válására válaszul az európai szociáldemokrata pár­tok felismerték, hogy alternatívájukat az integrálódó Európa mezőjében és intézményi kereteiben szükséges megfogal­mazni. Ma ezek a pártok az integráció fejlesztésének legak­tívabb hívei. Stratégiájukat arra építik, hogy az Unió országa­iban ők képezik a legerősebb politikai áramlatot, és ennek potenciálja most négy, jelentős szociáldemokrata hagyo­mánnyal rendelkező ország csatlakozásával tovább fog erő­södni, és a kooperáció európai szinten lehetővé teszi társa­dalmi céljaik hatékonyabb megvalósulását.

Az Európai Szocialisták Pártja (az Unió szocialista-szociál­demokrata pártjainak integrált szervezete) Választási Kiáltvá­nya az 1994. júniusi Európa Parlament-i választásokra egyér­telműen deklarálja, hogy a szocialisták víziója az Unió integ­rálódásának hatékonyságától függ. Értelmezése szerint csak együtt lehet:

• harcolni a tömeges munkanélküliség ellen és biztosítani a társadalmi haladást,
• kivédeni az Amerikából és Ázsiából jövő gazdasági kihí­vást és biztosítani a szociáldemokrácia európai modelljé­nek és a jóléti államnak a túlélését,
• ellensúlyozni a nemzetközi pénzügyi körök és transznaci­onális vállalatok növekvő hatalmát.

Az Unió különböző intézményeiben és fórumain közösen fellépő szocialisták jelentős eredményeket értek el a Szociális Charta és a Maastrichti Egyezmény második, szociális feje­zete elkészítésében és elfogadásával, a regionális, strukturális és az ún. kohéziós alapok növelésével. Ez utóbbiak segítsé­gével sikerült hozzájárulni az elmaradottabb régiók fejleszté­séhez. Ugyancsak a közös fellépés eredménye az egységes európai munkavédelmi szabályzat kidolgozása.

A kiáltvány hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az Unió szerveiben, testületeiben a döntéshozatal demokratikusabb le­gyen, s hogy a megválasztásra kerülő új Európa Parlament nagyobb hatással lehessen a közösség végrehajtó szerve, az Európai Bizottság állásfoglalásaira. Ennek szellemében az Európai Unió szocialista pártjainak elsőrendű célja, hogy Eu­rópa-szintű egyezmény szülessen a foglalkoztatás növelése és intenzívebb beruházások érdekében. Ennek magába kel­lene foglalni a kamatláb csökkentését, nagyszabású lakás­építési programokat, városmodernizáló programokat, az elma­radott régiók fejlesztési terveit, a gazdaság ökológiai megújí­tását, környezetbarát közlekedést, a szakképzés hatékony fej­lesztését.

A kiáltvány sürgeti a Szociális Charta életbe léptetését min­den országban, s ettől várja a gazdaság demokratizálását, a kontinens munkavállalói és üzleti körei Európai Egyezményé­nek megkötését³² .

Hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata pártok napjaink­ban a munkanélküliséget nemcsak annak szociális követ­kezményei oldaláról vizsgálják, hanem hangsúlyozzák, hogy az lehetetlenné teszi a gazdaság harmonikus fejlesz­tését. A Szocialista Internacionálé Gazdasági, Fejlesztési és Környezetvédelmi Bizottságának 1993 júliusi ülésén, annak ve­zetője, a nemrég elhunyt J. Smith azt tartotta alapvető köve­telménynek, hogy a teljes foglalkoztatás komplex problémája a gazdasági döntéshozatal középpontjába kerüljön. A kormá­nyok feladata, hogy egy újszerű, céltudatos beruházási poli­tikával elősegítsék az emberek energiája és szaktudása mi­nőségi fejlesztését. Értelmezése szerint a hosszabb távú, a foglalkoztatás számára kedvező gazdaságpolitika kulcskérdé­se a modern képzés és átképzés igényeinek kielégítése³³ . A. Larsson, svéd szociáldemokrata, volt pénzügyminiszter a ter­melési kapacitás, a kutatás és az infrastruktúra fejlesztését a modern gazdaságpolitika fontos, de nem egyedüli tartozé­kának tartja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai mun­kaerőpiac jelenleg két, különböző sebességgel működik. Az egyik az új technológia és az élesedő verseny következtében igen nagy. A másik, a képzés és az átképzés intézményei igencsak lassú és nem elégíti ki a változások igényeit. A jö­vőben a munkaerőpiac „szinkronizálását" kell elérni, ami el­sősorban a humán beruházások minőségi fejlesztését feltéte­lezi, így például Európában 5 millió új oktatási férőhelyet tart szükségesnek létrehozni³⁴ .

A mai szociáldemokrácia gazdaságfilozófiája szerint a nö­vekedés, az ésszerű beruházáspolitika és a foglalkoztatás fej­lesztése képezi a gazdaságpolitika kulcskérdését együtt az infláció leküzdésével, de nem annak alárendelve³⁵ . Az Euró­pai Szocialisták Pártja pártvezéreinek 1993-as konferenciája Nyilatkozata ennek szellemében azzal érvel, hogy a magas és tartós munkanélküliség elfogadhatatlan mind szociális, mind gazdasági aspektusból. Úgy látja, hogy a szociális vé­dettség szintjét kell garantálni, mert ellenkező esetben az Eu­rópai Közösség kohéziója kerülhet veszélybe³⁶ .

A szociáldemokrácia, e célkitűzéseket elérendő, olyan adó­politikát tartana racionálisnak, amely elősegíti a szociális biz­tonságot anélkül, hogy gátolná a gazdaság fejlesztését, amely nem csupán a munkaerő költségeire épül. A foglalkoztatás növelése érdekében javasolja a munkaidő szerkezetének át­alakítását, a munkaidő csökkentését³⁷ .

Érdemes utalni arra, hogy a Szocialista Internacionálé párt­jai napjainkban már nemcsak általánosságban vetik fel a nem­zetközi pénzügyi rendszer és gazdaságfejlesztés korszerűsí­tésének követelményét, hanem konkrét javaslatokon dolgoz­nak. Az Internacionálé említett gazdasági bizottsága 1993-ban úgy ítélte meg, hogy szükség van az egész Bretton Woods-i pénzügyi rendszer funkcionálásának felülvizsgálatára, beleért­ve az IMF és a Világbank szerepét³⁸ . A bizottság 1994 feb­ruárjában e kérdéskörnek szentelte ülését, és több konkrét ajánlást dolgozott ki a kamatláb csökkentésére, a gazdaság infrastruktúrája és a technológiai képzés fejlesztésére vonat­kozóan, továbbá a szegény afrikai országok adósságterheinek könnyítése érdekében. Fontosnak tartotta, hogy a Bretton Woods-i rendszer pénzügyi intézményei a jövőben az ENSZ nemrég alakult Gazdasági Tanácsa szárnyai alatt tevé­kenykedjenek³⁹ . Jól tudjuk persze, hogy a nemzetközi pénz­ügyek nem a szociáldemokrácia logikája szerint működnek. Az ilyen ajánlások, a pénzügyi rendszer demokratizálására vonatkozó törekvések aligha hoznak gyors változásokat, de hatásukat nem szabad lebecsülni. Ellentétben Krausz Tamással⁴⁰ , úgy véljük, ugyanez vonatkozik azokra az elkép­zelésekre, amelyeket a szociáldemokrácia a fejlődő világ és az új világrend problémáival kapcsolatosan fogalmazott meg. Lásd például W. Brandt által vezetett, független nemzetközi szakértőkből állt bizottság elemzéseit és jelentéseit, amelyek­re a Szocialista Internacionálé 1986-os limai kongresszusán elfogadott csomagterv, a „Globális kihívás" felépült. Ez sem váltotta meg eddig a világot, de hatásuk a különböző nem­zetközi fórumok gondolkodására tagadhatatlan. Az Internaci­onálé gazdasági bizottságának tavalyi ülésén például azt konstatálták, hogy változóban van a Világbank magatartása: valamelyest nagyobb érzékenységet mutat a szegénység problémái, az oktatásügy, az egészségügy és az ökológia iránt. Szerényebb mértékben bár, de ez vonatkozik az IMF-re is⁴¹ .

Természetesen a szociáldemokrácia értelmezésében az eu­rópai együttműködés legfontosabb dimenzióját a szociális szféra képezi. Úgy látja, hogy e tekintetben is meg lehet és kell haladni a nemzeti kereteket. Érzékeli, hogy a jóléti intéz­mények már nem tudják megfelelően kezelni az újratermelődő és újszerűen jelentkező szociális konfliktusokat, azok gondjait, akik kirekesztődnek a társadalomból, akik a szegénység új formáinak áldozatává váltak. Az Európa Parlament szocialista frakciója nemrég konferenciát tartott e kérdéskörben. Tízpon­tos ajánlást dolgoztak ki „A kirekesztés elleni charta" címmel, amely többek között javasolja, hogy e rétegek szociális jogait építsék be „Az Európai Unió állampolgárai jogainak Nyilatko­zatába", amely 1996-ban látna napvilágot⁴² .

Következtetések

Dolgozatunkban arra törekedtünk, hogy érzékeltessük: a mai nyugat-európai szociáldemokrácia a rohamos változásokra ön­magát állandóan alakítva, de identitását megőrizve reagál. Az utolsó másfél-két évtizedben folyamatos útkeresésben van, és nem minden kihívásra tud megnyugtató válaszokat felmutatni. Rendelkezik azonban mind hosszú távú stratégiai alternatívá­val, mind pedig áthidaló rövid távú politikával. Ezeket nem tart­ja szentírásnak, csodaszernek, és ha kell, kész őket korrigálni. Nincsenek illúziói sem a kapitalista társadalmi rendről, dénárról sem, hogy annak ellentmondásait egy csapásra meg lehet vál­toztatni. Ritkán ér el látványos eredményeket társadalmi céljai megvalósításában, ma is a fokozatos változások híve, de nem azért, mert nem kívánna gyorsabb eredményeket, hanem azért, mert erre a társadalmi és politikai viszonyok nem adnak alkalmat. Politizálását gyakran kísérik hosszú alkudozások, kí­vülről nem mindig érthető engedményekkel. Programjait és gyakorlati politikáját lehet bírálni, bagatellizálni, egyet azonban nem lehet: figyelmen kívül hagyni, hogy a szociáldemokrácia történelmileg a baloldal legeredményesebb áramlata, amely a legtöbbet tette a szociális haladás és igazságosság asztalára.

Jegyzetek

1 Az utóbbi hónapokban több, a nyugat-európai szociáldemokrácia problémáit érintő gondolatébresztő írás jelent meg a hazai szakfolyó­iratokban, így Vajda Gáboré: Fogyó háttér előtt (Szociáldemokrata esélyek Magyarországon) a Valóság 1994 2. számában (41-60. o.); Krausz Tamásé: Jön vagy megy a szociáldemokrácia? (Néhány előze­tes megjegyzés e számunkhoz.) az Eszmélet 20. számában (5-9. old.); Szigeti Péteré: Szociáldemokrácia: honnan hová? Erények és gyengeségek (az Eszmélet ugyanezen számában, 63-78. o.) Jelen dolgozatunk többnyire a felsorolt munkákban felvetett kérdésekre kíván reagálni.

2 XIX Congress of the Socialist International. Berlin 15-17. September 1992. 29. o.

3 XIX Congress of the Socialist International. Speech by Ingvar Carlsson. (Kéziratban, amely megtekinthető az MTA Politikatudományi In­tézetében) 2-3. o.

4 Krausz Tamás… 7. o.

5 Szigeti Péter… 65. o.

6 Krausz Tamás… 6. o.

7 Vajda Gábor… 45-52. o.

8 Wolfgang Merkel: Between class and catch-all: is there an electoral dilemma for social democratic parties in Western Europe? In: Socialist Parties in Europe II: of class, populars, catch-all? ICPS, Barcelona, 1992 (11-32. o.), 29. old. 9, uo. 28-29. o.

9 Wolfgang Merkel: … 28-29. o.

10 Roger Lawson : The Challenge of „New Poverty". In: Politik und Gesellschaft – International Politics and Society 1994. 2. sz. (162-174. o.) 162. o.

11 Vajda Gábor… 48. o.

12 Wolfgang Merkel… 27. o.

13 Socialist Affairs 1993 2. sz. 4. o.

14 XIX Congress of the Socialist International… Speech by Gro Har­lem Brundtland (kéziratban) 1-3. o.

15 Agenda 1993 36 sz. 1. o.

16 Roger Lawson…162, 165-167. o.

17 Wolfgang Merkel… 14. o.

18 Krausz Tamás… 7. o.

19 Wolfgang Merkel… 30. o.

20 Krausz Tamás… 7. o. és Szigeti Péter…63. és 73. o.

21 Szigeti Péter… 68. o.

22 Basic policy programme of the Social Democratic Party of Ger-many, 1989. (kéziratban) 9, 30-31, 39-40. o.

23 The Swedish Social Democratic Party Programme 1990. 15, 17, 21, 40, 49. o.

24 West European Politics, 1993/1 sz. 90-92. o.

25 Meet the Challenge. Make the Change. 1989 6, 9. o. és Looking to the Future. 1990. 6., 11-12. o.

26 Declaration of Principles of the Socialist International. Socialist Af­fairs 1989/1-2 sz. 28-35. o. Magyarul: Társadalmi Szemle, 1990/1 sz. 33-45. o.

27 Szigeti Peter… 75. o.

28 Basic Policy Programme of the SPD… 60. o.

29 The Swedish Social Democratic Party Programme… 54. o. es Op­portunity Britain 1991. 45. o.

30 Krausz Tamas… 7. o.

31 Uo. 6. o.

32 Manifesto for the elections to the European Parlament of June 1994. 2-6. o.

33 Speech of John Smith at a Meeting of the Socialist International Committee on Economic Policy, Development and Enviroment, July 5th 1993. 6. o. (kézirat). Lásd e kérdésről még Gordon Brown: How we can conquer unemployment. Labour Finance and Industry Group, 1994.

34 Socialist Affairs 1994/1 sz. 19. o.

35 Socialist Affairs 1993/3 sz. 25. o.

36 Party of European Socialist. Party Leaders Conference, Copenha­gen 19-20 June 1993. Declaration. 1-2. o.

37 Socialist Affairs 1993/2 sz. 4. o.

38 Speech of John Smith… 7. o.

39 Socialist Affairs 1994/1 sz. 36. o.

40 Krausz Tamas… 8. o.

41 Mint a 38-as jegyzet.

42 Agenda. Shock Issue on Poverty and Homelesness 1994 1. o.

Jeles történészeket kértünk fel, hogy mondják el véleményüket arról: miért alakult ki az államszocializmus. Természetesen vita lett abból is, hogy egyáltalán használható-e ez a kifejezés az úgynevezett „negyven év" társadalmi berendezkedésének leírására. Ezt a korszakot – amelyre egyre jobb történelmi rálátásunk kezd kialakulni – jellemzik különböző szempontokból a hidegháborúról, a „hetven év" történetírásáról, a női munkaerő sajátos helyzetéről, valamint a rendszer felbomlásáról szóló írások. Visszatérünk egy korábbi (20-as) számunkban felvetett kérdésre is: milyen utat járt be, és milyen alternatívát kínál napjainkban a szociáldemokrácia?

Tartalomjegyzék

1. Jemnitz János, Balogh Sándor, Niederhauser Emil, Berend T. Iván, Krausz Tamás, Romsics Ignác, Hanák Péter, Borhi László, Pach Zsigmond Pál, Kende Tamás, Szokolay Katalin, Z. Karvalics László, Tőkéczki László, Harsányi Iván : Miért alakult ki az államszocializmus?
2. Paul M. Sweezy : Szocializmus: örökség és megújulás
3. Monthly Review
4. Ernest Mandel : Egyenlőtlen fejlődés
5. Tom Bottomore : Haladás
6. Szabolcs Ottó : Iskolai tankönyvek az 1918-1919-es magyar forradalmakról (1920-1984)
7. Görög Tibor : Alekszandr Zinovjev
8. Alekszandr Zinovjev : A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig
9. Gervai Pál : A hidegháborútól a történelem végéig – A kétpólusú világrendről és a szocializmus jövőjéről
10. Krausz Tamás : Baloldali fordulat Kelet-Európában – de miért és milyen?
11. Susan Zimmermann : A szabad munkaerő nyomában – „Utolérő” fejlődés és női munka Magyarországon
12. Havas Péter : A szociáldemokrácia “marad”

Szerkesztőségünk az alábbi levelet küldte – különböző egyetemeken és ku­tatóintézetekben dolgozó – hazai történészekhez.

Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Kolléga!

Folyóiratunk 25-ös, a közeli jövőben megjelenő számában körkérdést intézünk vezető hazai történészekhez. A kérdés így szól:

Milyen okok következtében alakult ki az államszocializmus Európa keleti fe­lében a 20. században?

A kérdésre egyenként 4-5 oldal terjedelemben kérünk választ. A kérdésfel­vetést részünkről elsősorban az indokolja, hogy az államszocializmusról és annak kialakulásáról az utóbbi négy-öt évben leggyakrabban hallott nézetek nagy részét felszínesnek és egyoldalúnak tartjuk. Miközben pedig ebben az időszakban e rendszer bomlását figyelhettük meg világméretekben, többen elhamarkodott következtetéseket vontak le a baloldali utódpártok regionális jellegű előretöréséből. A vitatható vagy vitatandónak tartott mozzanatok elem­zésénél – úgy gondoljuk – különös figyelmet kell fordítani a nemzeti, regi­onális és globális folyamatok összefüggéseinek feltárására, amivel a hazai történettudomány részben vagy egészben még mindig adós.

A kérdésre adott válaszok közreadásával megpróbáljuk feltérképezni, hogy milyen problémák kutatását és vizsgálatát tartja szükségesnek a szakma e továbbra is igen fontos kérdést illetően. Ezen túl áttekintést kívánunk nyújtani olvasóink számára a szakmai álláspontok sokféleségéről, a történelmi változás és fejlődés körül megfogalmazódó érvekről, véleményekről.

A felhívásra beküldött hosszabb-rövidebb írásokat az alábbiakban névsor sze­rint közöljük.

***

Balogh Sándor

Milyen történelmi okok következtében győzött az államszocia­lizmus Kelet-Európában?

Nem akarom a kérdésre adandó érdemi válaszomat meg­kerülni azzal, hogy vitatom az államszocializmus-fogalom tu­dományos értékét és pontosságát, valamint Magyarország tör­ténelmi és földrajzi kelet-európaiságát. Az érintett régió, pon­tosabban régiók országainak viszonylatában én több és na­gyobb különbségeket látok, mint ahogyan ezek a történeti és politikai irodalomban, illetőleg a publicisztikában tükröződnek. De ez nem jelenti részemről a közös történelmi okok és jel­lemzők meglétének tagadását vagy lebecsülését, bár a konk­rétan megközelíthető kétségtelenül közelebb áll hozzám, mint a leegyszerűsítésektől sem mentes általánosítás. Ezért meg­próbálom válaszomat legnagyobbrészt Magyarországra korlá­tozni.

A szövetséges nagyhatalmak Németország és csatlósai fe­lett aratott győzelme volt a legfőbb történelmi ok, amely a második világháború után döntően befolyásolta a nemzetközi politikát és az erőviszonyokat. A szélsőjobboldali, konzervatív politikai irányzatok szinte mindenütt átmenetileg elszigetelőd­tek vagy háttérbe szorultak.

Ugyanakkor megerősödtek a burzsoázia liberális és radiká­lis irányzatai mellett a szociáldemokrata és a kommunista pár­tok. Hasonló folyamat játszódott le Közép- és Délkelet-Euró­pában is, azzal a különbséggel, hogy itt a Szovjetunió közel­sége és katonai jelenléte miatt sokkal kedvezőbbek voltak a nemzetközi feltételek a kommunista pártok szempontjából.

A szövetséges nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió egymáshoz való viszonya, együttműködésük, ille­tőleg szembekerülésük vitathatatlanul igen fontos tényezője volt a magyarországi belpolitikai helyzet alakulásának is. De bármennyire elismerjük és hangsúlyozzuk a nemzetközi té­nyező, közelebbről a szövetséges nagyhatalmak szerepét és jelentőségét, a Magyarországon végbement fejlődést nem le­het és nem is szabad a változó nemzetközi helyzet egyszerű függvényének tekinteni. A különböző politikai irányzatok és erők összefogásának ugyanis megvoltak a szükséges belső okai és feltételei, mégpedig azok a célok és érdekek, ame­lyeket csak közösen lehetett megvalósítani, érvényesíteni. Az együttműködés, igaz, az egymással kötött kompromisszumok sorozatában realizálódott, amelyeknek a mértékét és jellegét mindenkor a kormánykoalíción belüli tényleges erőviszonyok szabták meg. Az így elért eredményeket a nemzetközi ténye­zők természetesen módosíthatták, sőt nemegyszer módosítot­ták is, de állandóan és alapvetően nem változtathatták meg azokat.

Az 1944. december 21-22-én Debrecenben megalakult Ide­iglenes Nemzetgyűlés és Ideiglenes Nemzeti Kormány létre­jöttének nemzetközi feltétele a szövetséges nagyhatalmak egyetértése volt ebben a kérdésben. Az Ideiglenes Nemzet­gyűlésben a baloldal volt abszolút többségben. A törvényho­zás ilyen politikai összetétele megfelelt a kormánybeli erővi­szonyoknak. Még túlságosan elevenek voltak ugyanis azok a veszteségek és sebek, amelyek az embereket a múlt rendszer bűneire és háborús felelősségére emlékeztették. Termé­szetesen azt sem lehet a választási eredmények kialakulásá­nál és értékelésénél figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzeti bizottságoknak nemcsak a választási gyűlések megszervezé­sében, hanem a képviselőjelöltek kiválogatásában is döntő szavuk volt, szinte mindenütt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikai összetételében polgáribb színezetű volt, mint a tör­vényhozás, ami a szövetséges nagyhatalmak politikájával ma­gyarázható. Ez utóbbival függött össze az is, hogy sem a parlament elnöke és alelnökei, sem pedig a miniszterelnök nem tartoztak baloldali pártokhoz. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak által egyöntetűen támogatott és a hazai pártok részéről elfogadott két kiemelkedő jelentőségű törvényalkotás (a választójogról és a demokratikus földreformról) nem csupán a belpolitikai viszonyokat alakította-formálta inkább a baloldal javára, de magát a társadalmat is.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások – a par­lamentáris demokrácia szabályai szerint – újra tisztázták a politikai erőviszonyokat. A Független Kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét (57,03 %), míg a kom­munisták-szociáldemokraták-parasztpártiak együttes szava­zati aránya (41,2 %) arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is komoly erőt képvisel. A baloldal súlyát az is növelte, hogy a kisgazdapárton belül olyan balszárny he­lyezkedett el, amely ezután is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést.

A nemzetgyűlési választások után folytatódott a koalíciós kormányzás Magyarországon. Ezt sokan külföldön és itthon is – a polgári oldalon – nehezen vették tudomásul. Sőt, az FKGP parlamenti képviselőinek egy része egyenesen köve­telte a „tiszta" kisgazdapárti kormány megalakítását. De a centrum vezetői (Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla) megmaradtak a koalíció további fenntartása mellett. Ebbeli el­határozásukban minden bizonnyal az játszott szerepet, hogy tisztában voltak az ország rendkívül súlyos helyzetével. A há­borús anyagi veszteségek ugyanis 4,4 milliárd korabeli USA dollárt tettek ki, ami a nemzeti vagyon 40 %-nak felelt meg. Ehhez járult a 300 millió dolláros jóvátétel kötelezettsége ipari és mezőgazdasági termékekben, valamint a SZEB és az itt tartózkodó nagy létszámú szovjet hadsereg ellátásához való hozzájárulás. A 700-750 ezer fős emberveszteség mellett a magyar hadifoglyok létszáma meghaladta a félmilliót. 1945 vé­gén a bérből és fizetésből élők átlagos havi keresete nem érte el a 2 USA dollárt. A fővárosi felnőtt lakosság napi fo­gyasztása alig 500 kalória volt, szemben az 1938. évi 2700 kalóriával.

Ilyen körülmények között aligha lehetett kétséges, hogy a szervezett dolgozók – a munkáspártok és a szakszervezetek hívó szavára – országos méretű tiltakozással válaszoltak vol­na a baloldalnak a hatalomból történő kiszorítására, ami az újjáépítés és a „tiszta" kisgazdapárti kormány létét kérdőjelez­te volna meg, különösen azért, mert ennek a kormányzatnak sem külföldi kölcsön, sem egyéb eszköz nem állt volna a ren­delkezésére. Magyarország 1945 decemberében jutott 4 millió dolláros UNRRA segélyhez és 1946 februárban kapott ígéretet 10 millió dollár amerikai kölcsönre vonatkozólag. A hadsereget – nemzetközi kívánalmakra – úgyszólván teljesen le kellett építeni, a tényleges fegyveres erőt jelentő rendőrség felett pedig a munkáspártoknak szinte kizárólagos befolyásuk volt.

A Tildy-kormányban a kisgazdapárt, illetőleg a baloldali pár­tok 7-7 tárcát kaptak. Dobi István, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád államminiszterként került be a kormányba. Ezenkí­vül a kommunista párt szerezte meg a Gazdasági Főtanács főtitkári posztját is, ezzel jelentősen növelte befolyását a gaz­dasági életben.

A koalíciós együttműködésnek köszönhetően szavazta meg a nemzetgyűlés 1946. január végén a köztársasági államfor­ma megteremtéséről, valamint később az állampolgári alapjo­gok védelméről, a földreform befejezéséről, a költségvetésről, a 3 éves tervről és más kérdésekről szóló törvényjavaslatokat. Ezek a jogalkotások túlnyomó többségükben megfeleltek a baloldali pártok érdekeinek és egyben az újjáépítés céljait is hasznosan szolgálták.

Az 1946. augusztus 1-jei pénzügyi stabilizáció megterem­tésével és a magyar békeszerződés kilátásainak az ismere­tében érezhetően gyengült a koalíción belüli együttműködés. De a koalíciós partnerek külön érdekei érvényesítésének ek­kor még nem voltak meg sem a nemzetközi, sem a belső feltételei.

A békeszerződések 1947. február 10-i aláírásával és a Truman-elv márciusi meghirdetésével tulajdonképpen véget ért a szövetséges nagyhatalmak korábbi együttműködése, és foko­zatosan a hidegháborús politika előidézte viszonyoknak adta át a helyét, vagyis megszűnt hatni az a nemzetközi tényező, amely a koalíciós együttműködés irányában befolyásolta a pártokat. 1947 tavaszára-nyarára a szovjet politika támoga­tásával és a Kommunista Párt akciói nyomán gyakorlatilag széthullott a kisgazdapárt és annak centruma is. Ezzel lénye­gében szabaddá vált az út a politikai erőviszonyok gyökeres átalakítása szempontjából. A KOMINFORM 1947 őszén – és az SZKP dominanciájával – történt életre hívásával pedig lét­rejön az a nemzetközi szerv is, amely gyakorlatilag megszabja majd az átalakulás irányát és jellegét is.

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a há­rom baloldali párt (MKP, NPP, SZDP) és a velük választási szövetségre lépett Dobi István vezette kisgazdapárt megsze­rezte a szavazatok több, mint 60 %-át. A választások után újjáalakult Dinnyés-kormányban az MKP 5. az SZDP és az FKGP 4-4, az NPP pedig 2 helyet kapott.

A kormány helyzetét lényegesen megkönnyítette az a kö­rülmény, hogy az ellenzéki pártok közül valójában csupán a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor ígér­kezett „kemény" ellenzéknek. A Magyar Radikális Párt, a Pol­gári Demokrata Párt és részben a Független Magyar Demok­rata Párt általában támogatta vagy tudomásul vette a nagy­tőke kisajátítását és nem emelt kifogást a kétoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel kapcsolatban sem. Ugyanakkor az állam és az egyház viszo­nyát illetően az FMDP már nem „társult" az MRP-vel és a PDP-vel, hanem képviselőire bízta az állásfoglalást. A Demok­rata Néppárt, a legnagyobb ellenzéki párt elvileg elutasította a nagytőke kisajátítását, de Barankovics István 11 képviselő­társával egyetemben megszavazta a nagybankok államosítá­sát. A DNP képviselői a magyar-szovjet és a magyar-lengyel barátsági szerződést megszavazták, a többieket viszont nem.

1948 derekára Magyarországon a Kommunista Párt koalí­ciós partnereivel együttműködésben – és lényegében parla­mentáris úton – megvalósította a nagy- és középtőke kisajá­títását, valamint a polgári erőknek a hatalomból való kiszorí­tását, így, többek között, az országgyűlés szentesítette a Ma­gyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítését, a nagybankok államosítását, a „bevett" és az „elismert" egyhá­zak jogállása közötti különbségek megszüntetését, a címek és rangok eltörlését, valamint a velük járó előjogok megsem­misítését, a 100 munkavállalónál többet foglalkoztató gyárak és üzemek kisajátítását és az egyházi iskolák államosítását.

Mindezek után valójában már nem volt és nem is lehetett igazi akadálya annak, hogy az SZDP-vel időközben „egyesült" MKP vezetői 1948-tól a politikai intézményrendszert is Moszk­va példájára alakítsák át.

Berend T. Iván

A fenti kérdésre adott válaszokban gyakori a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepének hangsúlyozása. Az I. vi­lágháborús kimerülés és tömeges emberi tragédia talaján egy maroknyi bolsevik ügyesen végrehajtott puccsal – mint példá­ul Richard Pipes professzor, vezető amerikai történész értel­mezi – megszerezte a hatalmat, amit kíméletlen terrorral meg is tartott, sőt exportált a II. világháború után a Szovjetunió által megszállt közép- és kelet-európai országokba is. Ezek­ben az országokban a kiépített államszocialista rendszer soha nem nyert legitimitást a lakosság körében, legfeljebb – mint Fehér Ferenc és Heller Ágnes is hangsúlyozták – „egy nemzet kollektív megvesztegetésével" sikerült konszolidálni a rezsi­met. Mások – mint Lovas István és Ken Anderson – a „passzív terrorról", a „terrorhoz való visszatérés intézményesen meg­őrzött lehetőségéről" és a terror emlékével kikényszerített „konszenzusról" beszélnek. Mi sem természetesebb, mint hogy a néptől idegen, soha legitimként el nem fogadott rezsim látványosan összeomlott, amint a Szovjetunió képtelen volt betölteni többé zsandár szerepét a térségben.

Távol áll tőlem, hogy a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepét tagadjam a történelemben általában, s az adott történelmi jelenség konkrét esetében. Hogyan lehetne azonban kizárólag, vagy akár elsődlegesen ezen tényezőkből magyarázni az államszocializmus háromnegyed, illetve fél év­százados fennállását Közép- és Kelet-Európa országaiban, il­letve elterjedését a világ egyharmadát kitevő térségben, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kontinenseken, ahol számos, főként elmaradott ország eredeti forradalma juttatta diadalra a rendszert századunk második felében. Hogyan lehetne en­nek alapján történeti értelmezést adni az első világháborút követő, bár mindenhol levert, szocialista, proletárforradalmi hullámnak, amely 1919 és 1923 között magával ragadta Né­metországot, Ausztriát, Magyarországot és Bulgáriát?

Az okok tehát mélyebben fekvőek, szervesebben gyökerez­nek az érintett országok történelmében, mint sokan beállítani igyekeznek. Mi is tehát a válasz? A 20. század – mint Eric Hobsbawm legújabb könyvének címe is fogalmazza – a „szél­sőségek", a politikai extremitások százada. Vajon miért? Mert a világrendszer elmaradott perifériái, jellegzetes módon elő­ször a viszonylag „legsikeresebb" sikertelenek, a felemás, fé­lig sikeres-félig kudarcos, modernizációjukba belekezdett, de végigjárni képtelen országok szembefordultak saját kudarca­ikkal, s az uralkodó laissez-fair piaci kapitalizmussal. A láza­dás az I. világháború körül, leginkább végén, vagy után kez­dődött, s nyilván összefüggésben a háborús körülmények „vé­letlenével", amint a Nagy Válság „véletlenje" különlegesen fel­erősítette, és sok helyen diadalra is vitte e lázadásokat.

Sokféle, sokszínű lázadás volt ez, melyből leginkább három, néha összekapcsolódó, néha egymást vadul tagadó vonulat emelkedik ki. Első helyen – mint leggyakoribbat és látszólag legsikeresebbet – a nacionalista lázadásokat említeném, me­lyek az uralkodó birodalmak összeomlását, vagy meggyengü­lését kihasználva, a háborút folytatva és diplomáciával kiegé­szítve független nemzeti államok megkésett létrehozásával is igyekeztek megváltoztatni addigi alávetett, perifériális helyze­tüket. Ezek a lázadások, a Baltikumtól, Lengyelországon át, Csehszlovákia és Jugoszlávia népeit és az Osztrák-Magyar Monarchia számos más kisebbségi sorban élő népeit ideso­rolva, az európai rendbe való egyenrangú beilleszkedést szol­gálták. Az új önálló nemzeti keretektől a megfelelő protekcio­nista, importpótló fejlesztési politika, vagyis a sikeres felzár­kózás lehetőségét várták. A nemzeti lázadás tehát a nemzeti újjászületéstől, s az ellenséges nemzetek elleni folytatólagos küzdelemtől várta a gyógyírt minden gazdasági és társadalmi betegségre.

A kommunista, baloldali populista lázadások, melyek a leg­elkeseredettebb, főként a háborúban vesztes, vagy különös veszteségeket szenvedett országokat jellemezte, mint Orosz­ország, Magyarország, Ausztria, Bulgária, vagy akár Német­ország, már messzebb mentek. Ezek magát a tőkés rendszert és világrendet ostromolták. Tervezésre alapozott modernizá­ciót, állami elosztás útján megvalósított egyenlősítő társadalmi igazságosságot vágytak.

A harmadik fő vonulat, amely ugyancsak több országba ütötte fel fejét, s szenvedett eleinte többnyire átmeneti vere­séget, a populista-fasizmus vagy nemzetiszocializmus volt. Ez is lázadt a tőkés világrend ellen, főként – ahogy az olasz fasizmus ideológusai fogalmaztak – a „burzsoá nemzeteknek" a „proletár nemzetek" feletti uralma, vagy – mint a náci ideo­lógusok hirdették – a „zsidó uzsorakapitalizmus" ellen. Belül társadalmi békét, a nemzet (esetenként faji alapra helyezett nép) egységét, „nemzeti szocializmust" hirdettek, korporatív intézményeket hoztak létre, az „individualista kapitalizmust" felváltó „kollektív fasiszta" rendet, az önszabályozó piacot fel­váltó erőteljes állami beavatkozást, szabályozást, sőt terve­zést kívántak megvalósítani.

A lázadások és forradalmak valóban elöntötték az európai perifériát, azt a térséget, mely a 19. században megkísérelte, hogy az iparosodott nyugati demokráciák „farvizén" hajózva, hozzájuk kapcsolódva, piacaikra és tőkebefektetéseikre építve kövesse a sikeres példát és zárkózzon fel a Nyugathoz. Ezek a lázadások nagyon különböztek egymástól, vagy nagyon is hasonlítottak egymásra? Könyvtárnyi irodalom vitázik ezen. Hannah Arendt a „totalitárius" rendszerek gyökereit vizsgálva ugyanúgy közös nevezőre kívánja vonni a nácizmust és kom­munizmust, amint a „zárt társadalom" koncepciója is egy ka­lapba teszi a kettőt. Sokan, több kommunista forradalomról mutatták ki, nem utolsósorban Kun Béla magyar Tanácsköz­társasága példáján, vagy Sztálin későbbi korszakának képle­tén, hogy kommunizmus és nacionalizmus, a látszólag ellen­tétes ideológiák ellenére, nagyon is könnyen kapcsolódhat össze. Említeni sem érdemes a nemzeti és a fasiszta láza­dások összekapcsolódását, hiszen az közhelynek számít. Úgyszólván minden fasizmust jellemezte ez, s egynéhány egyenesen a szélsőséges nacionalista-szeparatista úton el­indulva jutott el a fasizmusig, mint legvilágosabban a horvát vagy szlovák példák bizonyíthatják. Talán éppen ez vezette Eugene Webert, amikor történeti vizsgálódása során kérdé­sessé tette magát a forradalom-ellenforradalom ellentétpár megkülönböztetését is, a kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom egymással – mint Németországban vagy Spanyolországban is – véresen harcoló, brutálisan leszámoló, s így joggal szembeállított képletét, s úgy tette fel a kérdést, hogy „milyen irányú forradalomról" van szó.

Az Eszmélet által feltett kérdés szempontjából most feles­leges, s a terjedelmi korlátok miatt nyilván lehetetlen is lenne az összegabalyodott történelmi képlet boncolgatásába merül­ni. Ami lejátszódott, összekapcsolódásokkal és véres különb­ségekkel, az mind a fennálló világrendet ostromolta, akarta benne – mint a nacionalista forradalmak – saját szerepét ra­dikálisan megváltoztatni, kívánta azt – mint a fasiszta-náci lázadások – saját uralma alá vonni, vagy – mint a kommunista forradalom – végletesen tagadni, megsemmisíteni. Valamilyen formában „egyenlőségükért" küzdöttek egy dominanciára és függőségre alapozott világrendben. Kari Polányi ennek kap­csán az önszabályozó piaci kapitalizmus csődjét konstatálta, a valóságban csődről, a szó valódi értelmében, a gazdag „centrum" országaiban nem beszélhetünk. Ezek az országok végül is kilábaltak mély és komplex válságukból, s a II. világ­háború után az önszabályozó piaci kapitalizmus soha nem látott reneszánszát és virágzását teremtették meg, sőt, „hátsó udvaraik" egy részének bevonásával, ki is terjesztették. Ahol valódi válságba került a rendszer, ahol a lázadások feltörtek és diadalmaskodtak a 20. században, az a világrendszer pe­rifériája volt. (Ide értve olyan országokat is, melyek egy adott történelmi helyzetben a perifériára való visszavetésük veszé­lye ellen keltek fel.) Európán belül a kontinens elmaradottabb déli és keleti zónái. A két világháború közötti évtizedekben a történelem mintha „jobbfelé" sodort volna. Hitler náci rezsimje és „európai új rendje", Mussolini fasiszta rendszere, Salazar, Franco, Metexas, Horthy, Pilsudski és főként utódai, vagy Dollfuss és a balkáni „királyi diktatúrák", a Baltikum „elnöki diktatúrái", autokratív, fasiszta elemekkel is átszőtt kormány­zatai, mind ez irányba mutattak. E rendszerek nagyobb része nemcsak megőrizni, de reformálni, modernizálni is akarta a tőkés rendszert, valamelyest kiegyenlíteni vagy enyhíteni a perifériás társadalom jellegzetes polarizáltságát, s importpótló iparosítással egyengetni a felzárkózás útját. Miután a külön­böző árnyalatú autokratív-fasiszta rendszerek többsége összekötötte szekerét Hitlerrel, náci-Németország katonai vere­sége egyben e rezsimek véres összeomlását is maga után vonta.

A II. világháborút követően mintha minden „balra" sodort volna a perifériákon, s a közép- és kelet-európai térségben. Belülről feltört, polgárháborúban kiharcolt – mint Jugoszlávia vagy Albánia esetében – vagy nagyon is külső közreműkö­déssel, de ez esetben sem belső bázis nélkül, létrejött és fenntartott rendszerek követték az elmaradott, nem iparoso­dott országok számára sikeres kiutat ígérő szovjet moderni­zációs példát. Gyors iparosítást hajtottak végre, és megtörték az évszázados megmerevedettségekbe rögződött kasztos társadalmi hierarchiát. Sok millió koldus országaiban az úgy­szólván a harmadik világra jellemző bérek és a legfejlettebb világra utaló szociális jóléti intézmények sajátos kombinációjával az alacsony fogyasztási színvonal és a maximális szo­ciális biztonság kiegyenlítő rendjét alapozták meg.

A gazdasági modernizáció és iparosítás elavult modellje, a piacot és vállalkozói érdekeltséget „megsemmisítő" merev ál­lamosított tervgazdasági rendje azonban csak átmenetileg ho­zott gazdasági sikert és felzárkózást, s egyben csak átmene­tileg legitimálta az államszocialista rendszert. Hosszú távon, főként az 1973-at követő strukturális válság nyomán, alkal­matlannak bizonyult az alkalmazkodásra, átmeneti előnyei szétfoszlottak, s a kitörési kísérlet kudarcba fulladt. Közép- és Kelet-Európa országai gyakorlatilag a 20. század nagyobbik hányadát jellemző, különböző előjelű lázadásai után tértek vissza a fejlett Nyugat értékrendjéhez, a laissez-faire piachoz, és az Európai Unió ajtaján való kopogtatás politikájához. Ha buzogánnyal nem sikerült betörni azt, ha a fejlett Nyugat ér­tékeit tagadó utak nem hoztak történelmi sikert, akkor talán egy másfajta „új európai rend" sikerrel kecsegtet, s az európai periféria levetheti „perifériális" állapotát és elhagyhatja törté­nelmi helyét, hogy elfoglalja az újat, s egyenlő tagja lehessen egy egységesülő Európának. Ez az út logikusan következik a megelőző kudarcból, s korántsem ismeretlen. Végül is ezzel kísérletezett nagy hittel a Széchenyi Istvánok Magyarországa, a Witték és Sztolipinek Oroszországa a 19. század kezdetétől, a reformok század végi évtizedein át az I. világháborúig. Az akkori világkörnyezet nem kedvezett ezeknek a kitörési kísér­leteknek. Ma, különösen a térség egyes országaiban, talán több erre az esély.

Az államszocializmus jelensége és története aligha értel­mezhető a 19. és 20. század nagy modernizációs áttörései és kudarcai, a világrend átalakítási kísérletei, a 20. század nagy lázadásai és azok nagy bukásai nélkül.

Borhi László

Az európai úgynevezett népi demokráciák politikai-gazdasá­gi-társadalmi berendezkedései már az első ránézésre is szembetűnő azonosságokat mutattak olyan egymástól eltérő történelmi-politikai-kulturális hagyományokkal rendelkező or­szágokban, mint pl. Lengyelország vagy Románia.

A (kommunista) egypártrendszer, a személyi kultusz, a ha­talmi ágak elkülönítésének megszüntetése ugyanúgy közös jellemző volt, mint a gazdasági szféra totális alárendelése a politikának és a tervutasításos gazdasági rendszer bevezeté­se, a „szocialista felhalmozás" gazdaságpolitikai célként tör­ténő megjelenítése. Az érintett országok mindegyikében fel­számolták a liberális szabadságjogokat, egyikben sem érvé­nyesült a jogok törvényében megfogalmazott „habeas corpus" elve. Szétverték az önszervező, civil társadalmakat, illetve an­nak kifejlődését megakadályozták. A társadalmi-kulturális élet minden területét áthatotta a politika, az uralkodó kommunista ideológiával szembeni megnyilvánulásokat üldözték, az egyént igyekeztek megfosztani autonómiájától és a kollektív arctalan részévé degradálni. A rendszer fenntartásának esz­köze az állami terror volt. Az állami vezetés tagjai hatalmukat a kommunista pártban betöltött funkciójukból nyerték.

Feltűnő hasonlatosságot mutatott a népi demokráciáknak a politikai-gazdasági-társadalmi rendszere a Szovjetunióéhoz. Olyannyira, hogy a modern biológiából átvett kifejezéssel élve a szovjet rendszer „klónozott" változatai épültek ki, bár a tör­téneti fejlődés során bizonyos differenciálódás zajlott le ezek között az országok között, bizonyos fokig tükrözve a nemzeti különbözőségeket.

A fentiek arra utalnak, hogy a népi demokráciák kialakulása nem elsősorban belső eredetű történelmi folyamat, hanem kí­vülről eredő kényszer eredménye volt. Hiszen, mint említettük már, a történelem folyamán még sohasem került sor ilyen rö­vid időn belül, olyan nagyszámú, sokféle ország között ilyen párhuzamos fejlődésre.

Külső beavatkozásra utal nemcsak a rendszerek egynemű­sége, hanem azok genezise is. A kommunista diktatúrák ke­let-közép-európai kialakulásának körülményei az egyes or­szágokban olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy józan ésszel nem írhatók a történelmi véletlen számlájára. Lengyel­ország, Románia és Bulgária esetében már a kezdet kezdetén a Szovjetunió állította össze a kormányokat, ezekben az or­szágokban szabad választásokra sohasem került sor.

Magyarországon, Romániában, Bulgáriában 1947 nyarán szinte azonos időben távolították el a parasztpárti vezetőket. Szovjet ellenőrzés alá került szinte hónapokon belül ezen or­szágoknak a gazdasága, amely a teljes politikai ellenőrzés átvételét készítette elő.

Mindegyik országban hasonló módszerekkel – letartóztatá­sokkal, megfélemlítéssel, száműzetéssel, fizikai megsemmisí­téssel – számolták föl a politikai ellenzéket, különbség csak az időzítésben és a tempóban volt. Nagyjából egy időben, szovjet mintájú koncepciós perek keretein belül számoltak le a polgári gazdasági vezető garnitúrával és az egyházi veze­tőkkel. Az ellenzék likvidálását szovjet utasításra, szovjet ta­nácsadók segítségével az egyes országok kommunista pártjai hajtották végre. A kommunista rendszerek egy külső erő, ne­vezetesen a Szovjetunió révén épültek ki.

Ezzel nem állítjuk azt, hogy az érintett országokban ne lett volna kisebb-nagyobb belső bázisa a szélsőbaloldali jellegű átalakulásnak. Nem zárja ki állításunk azt sem, hogy a totális diktatúra egyes elemeinek – pl. gazdasági centralizáció, jog­államiság hiánya – ne lettek volna belső hagyományai egyes országokban. Ám a belső bázis – amely általában csekély volt – és a diktatórikus történelmi hagyományok önmagukban aligha lettek volna elégségesek arra, hogy fél tucat ország­ban, azonos történelmi pillanatban, azonos folyamat eredmé­nyeként azonos politikai-gazdasági-társadalmi rendszerek jöjjenek létre.

A kérdés tehát: miért alakultak ki a sztálini típusú diktatúrák, azaz miért és hogyan került-kerülhetett sor arra, hogy a Szov­jetunió rákényszerítette politikai rendszerét a kelet-közép-eu­rópai régió országaira?

1939-ben döntő változás következett be a szovjet külpoliti­kában. Sztálin Hitlerrel közösen felosztotta Lengyelországot, egy évvel később megtámadta Finnországot, majd bekebelez­te a balti államokat. Megválaszolandó kérdés, hogy ez egy szisztematikus expanzió kezdete volt-e, amelyet a második világháború után teljesített ki a szovjet külpolitika, avagy az 1945 utáni terjeszkedés nem tekinthető a korábbi expanzió folytatásának. Úgy gondoljuk, hogy ugyan az expanziós hul­lám közös motívuma a biztonsági zóna kiterjesztése volt, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Moszkva már 1939-ben el­döntötte volna fél Európa bekebelezését.

Annyi azonban bizonyos, hogy Sztálin a háború alatt is tö­rekedett rá, hogy megtartva az 1939-1941-es területi szerze­ményeket, 1944-ben pedig világossá vált, hogy Lengyelor­szág, Románia és Bulgária későbbi politikai berendezkedése a szovjet mintát követi majd.

A nyugati hatalmak, amelyek 1940-ben még szívesen be­avatkoztak volna fegyveresen Finnország érdekében, nem ál­lították meg a szovjet térnyerést Kelet-Európában. Ennek szá­mos oka van.

1. A háború megnyerése a Szovjetunió részvétele nélkül elképzelhetetlen volt, hiszen Németország szárazföldi hadse­regének a zömét a Vörös Hadsereg kötötte le. Emellett az Egyesült Államok Japán legyőzésében is számított a szovjet részvételre. Hiába állítják egyes történészek, hogy a háború alatt kellett volna engedményeket kicsikarni Moszkvától Ke­let-Európa sorsát illetően. Az adott körülmények között erre politikailag a fentiek miatt nem volt lehetőség.

Ehelyett inkább Moszkva részére kellett engedni a szovjet biztonsági igények elismerésével a Szovjetunióval szomszé­dos területeken. Ráadásul a háború alatt még mind a brit, mind az amerikai vezetés komolyan elhitte Sztálinnak, hogy nem szovjetizálja majd a hadserege által megszállt területe­ket.

2. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok politikai vezetése is komolyan hitte, hogy a szovjet rendszer metamorfózison megy keresztül, demokratizálódóban van a szovjet belpolitika, és egyéb külpolitikája is összhangban lesz a liberális demok­ráciákkal. Ennek jegyében születtek elképzelések Moszkva gazdasági megsegítésére és részvételére a Roosevelt által kigondolt Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A fenti tévhitnek köszönhetően hitelt adtak Sztálin ígéreteinek annak ellenére, hogy Moszkva vészjósló módon csak azzal a kitétellel írta alá az Atlanti Chartát, hogy a megszállandó területek politikai berendezkedését a megszálló hatalom igényeihez kell igazí­tani.

3. Hiányzott az angol-amerikai politikai összhang, ezért London és Washington sohasem lépett fel együttes erővel Moszkva ellen. Amerika a háború utánra akarta halasztani az európai rendezés kérdését, míg Anglia nem idegenkedett attól, hogy ideiglenes megoldásokat találjon. Ennek tudható be a „százalékos" megállapodás, amelyet Churchill ideiglenesnek tekintett, Sztálin viszont véglegesnek.

4. A teheráni megállapodás értelmében Kelet-Európa szov­jet katonai megszállás alá kerülhetett.

Hiányzott a kellő politikai elhatározás ahhoz, hogy a Szov­jetuniót katonai eszközökkel kényszerítsék Kelet-Európa fel­adására, hiszen pl. az amerikai közvélemény már 1944-től követelte az amerikai hadsereg leszerelését a háború után. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy olyan térség érdekében üzenjen hadat Amerika egy volt szövetségesnek, amelyhez szinte alig fűztek kulturális érzelmi szálak vagy gazdasági stratégiai érdekek. Egy esetleges politikai szándék sem vál­toztatott volna viszont azon, hogy 1945 és 1949 között a nyu­gati hatalmak nem rendelkeztek kellő katonai erővel ahhoz, hogy a siker reményében szembeszálljanak a Szovjetunióval.

5. 1945-től a Foreign Office-ban úgy képzelték, hogy ha engedményeket tesznek Moszkvának (pl. elismerik a bolgár és a román kormányt, holott azok ellentmondtak a demokra­tikus elveknek), akkor mérsékelni lehet a Szovjetunió kelet-európai aspirációit.

Viszont a washingtoni kormányzat Truman vezetésével lé­pésről lépésre szakított a konszenzus politikájával, és diplo­máciai offenzívát indított a szovjet terjeszkedés feltartóztatá­sára. Washington azzal fenyegette Moszkvát, hogy nem vehet részt az új, Amerika által kiépített gazdasági rendszerben, ám nem számoltak vele, hogy Moszkvának sokkal fontosabb volt Kelet-Európa integrálása a szovjet szférába, mint a nyugattal való együttműködés fenntartása. Így Amerikának nem voltak kellő eszközei arra, hogy a szovjet politikát befolyásolja. Hi­ányzott tehát a Szovjetunión kívül egy olyan nagyhatalom, amely képes, vagy hajlandó lett volna rá, hogy a kelet-európai hatalmi vákuumot kitöltse.

Sztálin 1944-ben már biztosan eldöntötte, hogy Kelet-Euró­pát a Szovjetunió képére formálja, a kivitelezést csak ezen országok belső ellenállása – amely általában a magárahagya­tottság tudatában és a szovjet hadsereg vészjósló jelenléte vagy közelsége miatt csekély volt – és a Nyugattal való nyílt konfrontáció elkerülésének az igénye befolyásolta. Paradox módon azonban a nyugati ellenlépések – Truman-doktrína, Marshall-terv – csak siettették a bolsevizálás befejezését.

A szovjetek motivációiról nehéz biztosat mondani. Nyilván­valóan szerepel ezek között a kemény biztonsági garanciákra való törekedés, melyet egy „biztonsági övezet" létrehozásával vélhettek megvalósíthatónak más nagyhatalmakkal való együttműködés helyett.

Ez egy tradicionális külpolitikai gondolkodás terméke volt, amely szerint a biztonság és a nagyhatalmi státus, a gazda­sági potenciál növelése területi nyereséggel valósítható meg.

Ennek az elképzelésnek esett áldozatul Kelet-Európa egy olyan történelmi folyamat eredményeként, melynek gyökerei legalább 1939-ig nyúlnak vissza, amelynek folyamán a Szov­jetunió vált az egyetlen európai katonai nagyhatalommá.

Hanák Péter

Milyen okok következtében alkuit ki az államszocializmus Eu­rópa keleti felében a 20. században?

A kérdés fogalmazása nem teljesen egyértelmű. Azt hiszem, helyesen értelmezem, ha először a Miért Európa keleti felében alakult ki az államszocializmus? szórendet veszem alapul. Eb­ben az értelmezésben a kérdés nem új, nem eredeti, s az addigi válaszok nem szorulnak gyökeres revízióra, legfeljebb kiegészítésre.

Az első válasz Lenintől és követőitől származik: Európa ke­leti része, elsősorban Oroszország volt a „kapitalizmus leggyengébb láncszeme", tehát az első világháború roppant szakítópróbáján szükségképpen itt szakadt meg a lánc. Egy elmaradott, szegény államnak, egy ellenségektől ostromolt rendszernek szigorúan centralizált elitpártra és hasonlókép­pen centralizált államszervezetre volt szüksége. Lényegében alig különbözött ettől az orosz forradalommal foglalkozó tör­ténetírás álláspontja: az orosz autokrácia anaktronisztikus uralma, a kirívó társadalmi ellentétek és a forradalmasító fe­szültségek, a kapitalizmus árnyoldalait realizáló csenevész kapitalizmus, röviden: Oroszország sajátos struktúrája és fej­lődése volt a szocializmus, az erősen centralizált szocializmus fundamentuma. Ugyancsak egylényegű ezzel a magyarázattal a modernizálás-elméletre épülő mai gazdaságtörténet-írás számos munkája, például Berend T. Iván és Ránki György összehasonlító könyve az európai gazdaság tipológiájáról: a gazdaság modernizálásában elmaradók, a sikertelen felzárkó­zók régiójában – a tulajdonképpeni Kelet-Európában – alakul­tak ki azok a feszültségek, amelyek forradalomhoz vezettek, és azok a koncepciók, amelyek egy államszocialista gazda­sági és politikai rendszert ajánlották a létveszéllyel fenyegető elmaradottság sikeres leküzdésére. Ebben az értelmezésben az államszocializmus a megkésett modernizáció felülről, eről­tetett tempóban és módszerekkel való végrehajtásának esz­közéül szolgált. A rendszer létrejöttének körülményeit és mű­ködésének fő vonásait legutóbb Kornai János írta le A szo­cialista rendszer című munkájában.

Ezekhez a magyarázatokhoz két nem vadonatúj, de kevés­bé hangsúlyozott tényezőt tettünk hozzá. Az egyik a fiatal szovjet állam csaknem teljes elszigeteltsége és állandó ve­szélyeztetettsége, amely a dogmatikus koponyák számára is nyilvánvalóvá tette az állam elhalásáról szóló marxi elmélet illuzórikusságát, legalábbis időszerűtlenségét, és sziklaszilárd gyakorlati érvekkel támasztotta alá a lenini-sztálini centralizá­ció szükségességét.

A másik nagy hatású tényező az orosz birodalmi gondolat volt. A szovjet kommunista vezető réteg szeme láttára zajlott le két régi államalakulat, az ottomán birodalom és az orosszal párhuzamos Habsburg-monarchia felbomlása. Az októberi for­radalom után hasonló sors fenyegette Szovjet-Oroszországot is, hacsak erős, centralizált államszervezettel, hadsereggel, egyetlen párt diktatórikus uralmával nem tudja megállítani a bomlást.

Az 1920-as években kiépült diktatórikus államszocializmus ezt a feladatot hosszú ideig, a második világháború roppant nehézségei közepette is sikerrel betöltötte, még ha a végze­tet, a nemzeti, etnikai és regionális egységekre való szétbom­lást végül is nem volt képes feltartóztatni.

A járulékos és esetleges okokat lehetne még sorolni. De úgy vélem, az eddigiek eléggé érthetővé teszik, miért Európa keleti részén, elsősorban a Szovjetunióként újjávarázsolt orosz birodalom területén épült fel az államszocializmus.

Ámde az eredetileg feltett kérdés úgy is értelmezhető: miért államszocializmus épült ki Európa keleti részében, a szocia­lista Szovjetunióban és az általa megszállt kelet-közép-euró­pai országokban? Tömören fogalmazva azért, mert a Marx által koncipiált, a Lenin által kivívott és a Sztálin által kiépített szocializmus megvalósítható, működtethető formája az állam­szocializmus volt.

Igaz, Marx a szocializmus győzelmét a legfejlettebb nyugati országokban várta, ahol a tőke nagymérvű koncentrációja megkönnyíti a társadalmi tulajdonba vételt és a szövetkezeti formában való igazgatást, amely fokozatosan felváltja az el­haló állam funkcióit. Az ausztromarxisták éppen a társadalmi tulajdon elvét hirdetve szálltak szembe az állami tulajdon kom­munista tervével. Az orosz forradalom után, a szovjet kísérlet ismeretében azonban a II. Internacionálé pártjai, mint ismere­tes, lemondtak a forradalmi hatalomátvételről a társadalmi tu­lajdonról is, megelégedtek a dolgozók szociális biztonságát garantáló törvényekkel, intézményekkel, és elfogadták a jóléti állam keretében való fokozatos kiegyenlítődés és esélyegyen­lőség perspektíváját.

A szovjet modelltől való eltéréssel az 1950-es években elő­ször Jugoszlávia kísérletezett a munkás önigazgatás és Kína a népi kommunák formájában. Ismeretes, hogy egyik forma sem vált be. Részben azért, mert az önigazgatás valóságos piacgazdaság és politikai önigazgatás híján tervszerűtlenségre, gyakran káoszra vezetett, részben pedig azért, mert a párt­állami rendszerben a helyi önigazgatás sem működhetett sza­badon és hatékonyan. Kínában a népi kommunák rendszere az antimodernizációs törekvések és a primitív szinten megre­kedt technológia miatt is megbukott. A gazdaság tervezésé­nek, a termelés irányításának, a megtermelt javak elosztásá­nak, egyfajta szociális biztonság fenntartásának, tehát a „lé­tező szocializmus" járható útjának az államszocializmus bizo­nyult. Tegyük hozzá: időlegesen, mert, amint Paul Virilio rá­mutatott: nemcsak a törzsi vagy mezőgazdasági társadalmak önirányító közösségei hullottak szét, hanem a nyugati multi­nacionális nagyvállalatok s a keleti „szocialista államkapitaliz­mus" is megfojtják az önigazgatást.

A szovjet típusú pártállami, illetve államszocialista rendszer viszonylag sima kiépülése egy kelet-európai történeti sajátos­ságnak is tulajdonítható. Ez nem más, mint a societas civilis gyengesége, következésképpen az alulról felfele haladó tár­sadalomszerveződés satnyasága vagy hiánya. Erre a régióra – és mindinkább keletre haladunk benne, annál erősebben – a „felülről" kiinduló társadalomformálás, a központi hatalom roppant ereje és befolyása volt jellemző, ami ugyan a szabad vállalkozásra és versenyre épülő kapitalizmusban is megmu­tatkozott, de uralkodó tendenciaként az individuális érdekpri­oritást és a piaci versenyt kizáró szocializmus „tervszerű" épít­kezésében érvényesült. Ha Marx a nyugati, elsősorban az an­gol kapitalizmus termelőerőinek magas színvonalából és kon­centrációjából kiindulva, a társadalmi tulajdonra és irányításra való átmenetet könnyűnek, csaknem spontánnak tekintette, akkor Lenin éppen a termelőerők alacsony színvonalának, az orosz társadalom önszervezési inerciájának ismeretében szállt síkra a totalitárius államszocializmus mellett.

Hogy aztán a civil társadalom gyengeségére épített állam­szocializmus a társadalom civilizációját lerombolta, bárminő önszerveződését megbénította – az végül megújulási képte­lenségre, a reformok kudarcára és – más gazdasági és poli­tikai tényezőkkel együtt – a szovjet típusú államszocializmus bukására vezetett.

Harsányi Iván

Miért győzött az államszocializmus a 20. században?

Ha jól értem a nem kifogástalanul megfogalmazott, de kel­lően provokatív kérdést, a szerkesztőség annak szeretne utá­najárni, hogy az évszázad antikapitalista kísérletei (kevés, nem alapvető jelentőségű kivétellel) miért léptek, kénysze­rültek vagy sodródtak a szocializmus ismert, a 80-as évek végén összeomlott „államos" modelljének az útjára.

Egyetértek a szerkesztőségi felhívásnak azzal a megállapí­tásával, hogy az eddigi válaszok felületesek. Valóban: leg­többször politikailag motivált gondolati sztereotípiákkal van dolgunk, amelyekben a kétségtelen igazságok ugyanolyan kétségtelen felületességgel, tévedésekkel keverednek.

Ha a legközkeletűbb – ugyancsak nem kevés valóságele­met is tartalmazó – sémát vesszük szemügyre, ez igen tiszta (gyanúsan tiszta) logikai láncot alkot. Kezdetben vala az a lenini bűnbeesés, hogy elégtelen társadalmi-gazdasági felté­telek közepette megkíséreljék fenntartani a létrejött antikapi­talista hatalmat, s ezt felhasználni olyan, egyensúlyban tart­ható gazdasági szerkezet működtetésére, amelynek a kereté­ben – mint parkolópályán – be lehet várni néhány fejlett or­szág szükségszerűen bekövetkező szocialista fordulatát, majd – immár „szocialista értelemben elmaradott" országként – kap­csolódni hozzájuk. Minél távolabbra tolódtak utóbb a fejlettek forradalmai, annál inkább csak két változat maradt: visszaadni a hatalmat – ami bolsevik felfogás szerint nonszensz – vagy nekilátni a „szocializmus építésének egy országban", ellensé­ges környezetben. És persze végletes állami hatalomkoncent­rációval, mivel a szovjetekre épülő önigazgatási szerkezet kezdeti kísérleteit a polgárháborús erőfeszítés igénye és az elégtelen hordozó közeg kilökte magából. 1944-től azután, amikor a sztálinizált Szovjetuniónak módja nyílt arra, hogy erővel kényszerítse rá befolyását az országok újabb csoport­jára, mi más modellt erőltethetett volna rájuk, mint saját, egye­dül üdvözítőnek hitt államos modelljét? Ez ugyan – állítólag – teljesen idegen volt a törekvéseiktől, de viszonylag fejletlen civil társadalmaikban azért elég sok hagyománnyal össze­csengett. Ez a modell azután addig járt a kútra, amíg elő nem állt egy történelmi szituáció – a hetvenes-nyolcvanas évek világgazdasági korszakváltása -, amelyben bekövetkezett jó előre beprogramozott bukása.

Számos, józan ésszel meg sem kerülhető kérdés ebben a megvilágításban meg sem fogalmazódik. Például: milyen né­zőpontból tekintendő a rendszer „államszocialista" jellege tor­zulásnak? A hatékonyság, az ütőképesség gátja, a bukás köz­vetlen oka volt? Vagy „csak" szocialista arculatát nem engedte kibontakozni és ebből a szempontból ítélhető negatívumnak? Esetleg éppen etatista jellege tette lehetővé, hogy hosszú év­tizedeken át fennmaradjon? Ha ez az összeomlás oka, miért nem akkor bukott el, amikor etatista jellege a legkiélezettebb, a centrumtól való lemaradás fényévekben mérhető volt? Miért akkor, amikor jelentős ipari előrehaladás után, szélsőségesen centralizált szerkezeteit itt-ott már enyhítették? Mennyire ve­zethetők le a modell gyengeségei egészen más adottságokból – regionális sajátságokból, túlfeszített „utolérő" fejlesztésből, a társadalomlélektani tényezők mellőzéséből, mit tudom én, miből? És a fő a nagy kérdés: mitől lett ez az egész 20. század minden földrajzi térségben olyan irgalmatlanul „álla­mos"? No meg: mennyire hajtotta a szocialista munkásmoz­galmat ebbe az irányba addigi tapasztalata?

Az októberi forradalom előtti fél évszázadban a munkásság egyik legmélyebbre beivódott tapasztalata az volt, hogy érde­keinek az érvényesítése során saját maga és közvetlen mun­káltatói ellenfelei közé számtalanszor odatolakodott az iránta barátságtalan állam. És ez az állam, korabeli primitív féken­tartási technikáival nemcsak a társadalom nagy döntési köz­pontjaitól tartotta távol, hanem legelemibb politikai és gazda­sági érdekei érvényesítésének is igyekezett gátat vetni. Ez a sok vérrel megvásárolt tapasztalat azt látszott megerősíteni, hogy a társadalompolitikai célok elérésének a kulcsa éppen az államhatalom birtoklása.

Az ipari forradalom harmadik hullámában érkező országok­ban – Oroszországban, a Monarchiában, Olaszországban, amelyek a munkásmozgalmi tapasztalatok felhalmozódása szempontjából utóbb igen lényegeseknek bizonyultak – a laissez-faire sohasem teljesedett úgy ki, mint Angliában. A szá­zadelő egyébként általánosságban is a liberalizmus válságá­nak, a nemzetállami neoprotekcionizmusnak és a háborús elő­készületeknek a jegyében állt. Egész évszázadunknak is mindössze talán két évtizede volt, amikor az állam valamilyen értelemben visszahúzódni látszott: a 20-as évek és a reaganomics nyolcvanas évekbeli korszaka. Az állam húszas évek­beli visszavonulását (főleg az USA-ban) ma széles körben tévedésnek tekintik, úgy vélve, hogy részben ezért kellett fi­zetni a New York-i tőzsde fekete napjaival. Lehet-e véletlen, hogy a válság tapasztalata minden szférában a nagyobb ál­lami beavatkozás irányában mozdította el a legerősebb hatal­makat? A fejlett országok sem tudták ezt a fordulatot minde­nütt demokratikus intézményrendszerük károsodása nélkül végrehajtani. Nem is csak a fejlettség itt a döntő: miért volt képes rá a fejlett Anglia és miért nem az ugyancsak fejlett Németország? Mit tudott Masaryk, amit Dollfuss nem tudott (két, nagyjából egyforma fejlettségű országban)?

Kiegészítésre szorul a magyarázatban az államszocialista társadalmak gyenge civiltársadalmi előzménye is. Végül is a sztálini politikai építmény az érdekkifejezés szabadsága tekin­tetében a zemsztvókhoz és a Dumához képest is visszalépés volt!

Ami a 80-as évek tapasztalatát illeti, itt is megvizsgálandó, mennyire szorult vissza az állam a valóságban. S ha a GDP költségvetésbe bevont hányada a privatizációs kurzus kellős közepén alig csökkent, hová csoportosultak át az állami be­avatkozás továbbra is hatalmas eszközei?

Az államot előtérbe állító egyéb tényezők közül az évszá­zadból legalább 35 évet számolhatunk világháborús felkészü­lésre, magukra a nagy háborúkra és az újjáépítés periódusa­ira, amelyek vonzották az állam nagyon aktív közbelépését. Hasonló hatása volt a hidegháborús éveknek.

Külön probléma az államszocializmus 1945 utáni földrajzi expanziója. Legalábbis egyoldalúság, ha ezt elintézettnek vél­jük a kétségtelen szovjet kényszerrel. Aki ezt állítja, soha nem olvasott 1944-45-ös kereszténydemokrata programokat. „El­engedhetetlen, már csak azért is, hogy egyszer s mindenkorra megóvjuk az államhatalmat a gazdasági hatalmi összefonó­dások törvénytelen befolyásától, hogy a természeti kincsek állami tulajdonba kerüljenek – írta a német Keresztény­demokrata Unió a német néphez intézett 1945 júniusi felhívá­sában. – A bányászatnak és gazdasági életünk más monopol-jellegű kulcsvállalatainak egyaránt állami kezelésbe kell kerülniük." A szörnyű pusztulás, a monopóliumok bűnlajstro­ma, sokmilliós népcsoportok elűzése és letelepítésük feladata, a legelemibb szükségletek egyenlősítő kielégítése erős állami beavatkozást feltételezett. És ha egy-két év múlva bizonyos fölfelé vivő gazdasági mozgásokat éppen a szociális szem­pontokat félresöprő liberális-piacos programok indítottak is el, mint az olasz Einaudi-vonal, a Marshall-terv, hamarosan – már az ötvenes években – ismét diadalmasan nyomul előre a sza­bályozó állam.

Nagyon különös lett volna, ha ilyen körülmények között ép­pen a szovjet és a hatása alatt álló más antikapitalista kísér­letek indultak volna meg az állami központosítás leépítése irá­nyába, akár a polgári dezetatizálást, akár valamilyen önigaz­gató anarcho-szocializmust téve magukévá. Hiszen a korszak legjelentősebb polgári szocializmus-értelmezései is (Rostow, Aron, a konvergencia-elméletek) a keleti felzárkózás kulcsát éppen az állami kényszerfelhalmozásban látták. Sőt, az utób­biak a „létező szocializmus" sajátságai közül éppen az állami tervezést tekintették a rendszer olyan erősségének, amelynek az elemeit (mutatis mutandis) a nyugati társadalmaknak is ér­demes átvenni. Miközben a szocializmus kilábalásának útját (értelmezésükben inkább visszaútját) a korlátozott piacosítás­ban jelölték meg.

Emellett a nagy munkásmozgalmi áramlatoknak alig volt antietatista hagyománya. Nemhogy a kommunisták esetében nem volt ennek komoly intézményesült előzménye; a szociál­demokrácia múltjában is (a „vörös Bécs" önkormányzati ta­pasztalata mellett) ott voltak a belga De Man, a francia CGT erős állami közreműködést feltételező 30-as évekbeli Munka­tervei. A francia népfront sem pártolta (nem is pártolhatta) az üzemek munkás kézbevételét és igazgatását, amikor a cél a polgárság megnyerése volt az antifasizmus ügyének.

De valóban az etatizmus és az antietatizmus ellentétpárja fejezné ki a század alapproblémáját?

A szocializmus aligha választhatta a fejlődésnek a kis kö­zösségekre épülő, mutualista-kantonális önigazgató útját. Amilyen sok korabeli tényező szorította az állami centralizáció irányába, olyan csekély volt az objektív késztetés ebbe a má­sik irányba. Arra, hogy itt a komoly szándék is kevés volt, jó példa a jugoszláv önigazgatásé. A vég komor: ez a rendszer több mint negyvenéves pályáján (a nemzetiségi feszültségek terhével a hátán) nem jutott el odáig, hogy a társadalmi-po­litikai széthullással maguk a vállalati és területi önigazgató egységek és közösségek szálljanak szembe, mint legsajátabb érdekeiket sértő fejleménnyel. Ez bizonyítja, hogy nem váltak szerves hálózattá, amely a felső láncszemek megingása da­cára képes eljátszani a hajó ólomnehezékének a szerepét. Ehhez képest elgondolkodtató az önigazgató elemeket is tar­talmazó magyar agrárszövetkezetek népének makacs ellenál­lása közösségei védelmében. Itt valóban némi szerves fejlő­dés is munkált. De ki beszélt valaha is erről témánk össze­függésében?

A századvégen továbbra is halmozódni látszanak az állami beavatkozást vonzó tényezők. A környezetvédelem, a felső­oktatás stratégiai fejlesztése, az integrációra való felkészülés előfeltételeinek a megteremtése – csupa olyan feladat, amely­nek a finanszírozása az egyes termelő és szolgáltató egysé­geknek csak lassan és közvetetten térül meg. Ha ellátásukat az állam nem veszi a kezébe (= nem gyűjti be a társadalomtól az erre szolgáló pénzt), mindez megoldhatatlannak bizonyul­hat.

A kérdés másik vonatkozása azonban, hogy az állam túl­súlyos kelet-közép-európai jelenlétét orvosolni hivatott priva­tizáció olyan folyamatokat indított el, amelyek közepette még azok a reális önigazgató mozzanatok is háttérbe szorultak, amelyeket pedig kevesen tagadtak kereken (vállalatok dolgo­zói tulajdonlása, munkavállalói és állampolgári részvény­programok stb.). Ezeknek az elemeknek a védelme, kiterjesz­tése – ami nyugaton sok helyütt már nem is számít szocialista követelésnek, inkább szélesebb értelemben vett munkáltatói konszenzusteremtő lépés – a mi térségünk sajátos körülmé­nyei között szocialista tartalommal telítődhet, ha a baloldal, politikai manőverezési kényszerhelyzetében nem áldozza fel más, kevésbé tartós érdekek és értékek oltárán.

Jemnitz János

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

Az okok nagyon messzire vezetnek vissza, s gondosan ele­mezni kellene a régió történet-, gazdasági, politikai fejlődését. Itt csak annyit jeleznék, hogy Kelet-Európában sem a felvilá­gosodás, sem a francia forradalom eszméi nem hatottak olyan szélesen és olyan mélyen, mint Nyugaton, és az 1914-1918 előtti korszakban az elsőrendűen érintett két birodalom (a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia) egyikében sem alakultak ki demokratikus viszonyok. Hatott viszont a vilmosi Németország (a lengyel területek egy része révén és erős kisugárzása okán), továbbá a Balkánon még az Ottomán Birodalom is jelen volt; ezt a rossz örökséget nem szabad lebecsülni. Mindehhez járulnak társadalmi vonatkozásban az erős feudális maradványok, a porosz utas fejlődés – s min­denütt a klasszikusok által méltán hangsúlyozott junker, mili­tarista, bürokrata uralom.

A munkásmozgalom kibontakozásakor Németországban és részben a Monarchiában (így nálunk is) nem véletlenül volt igen erős a lassalleánus befolyás. Ezt ugyanúgy számba kell venni, mint a jozefinista és a bismarcki örökséget, a felülről kiinduló szociálpolitikai szemléletet és gyakorlatot, melynek célja, hogy „kifogják a szelet a vitorlákból".

Végül fontosak a kulturális adottságok. A térségben széles körű volt az írástudatlanság, nagy az egyházi befolyás, ami azután párosult a „jó cár", avagy nálunk Ferenc József kul­tuszával. Vagyis a feltételek kedvezőtlenebbek voltak, a de­mokratikus tradíciók sok esetben szegényesebbek, mint Eu­rópa egyéb részein.

Történetileg jellegzetesnek vélem, hogy amikor az első vi­lágháború idején, a „háborús szocializmus" képében ezekben az országokban még a munkásmozgalomban is felerősödtek az államszocialista elméletek, sőt „gyakorlati kísérletek", amit a baloldali szocialisták bíráltak.

A két világháború között azután Oroszországban úgy alakult a forradalom sorsa, hogy ott ez az államszocialista gyakorlat (és elmélet) vált uralkodóvá, sőt egyedül uralkodóvá. Minden más elképzelést szociáldemokrataként, anarchistaként vagy anarcho-szindikalistaként bélyegeztek meg. Ennek jegyében az önálló szakszervezeti tevékenység ugyanúgy elcsenevé­szesedett, mint ahogy elhaltak a fontos és érdekes kísérlet­ként kezdődő üzemi bizottságok is.

A munkásellenőrzés ugyanúgy eltűnt, mint a különféle „plu­rális szocialista" politikai szervezetek, majd egy idő után a sokféle kulturális kezdeményezés is. Megvalósult az a sztálini szovjet rendszer, amely a diktatúra és a megbocsáthatatlan önkényesség mellett is olyan gazdasági megerősödést, fel­emelkedést eredményezett, amit Nyugaton a szocializmus eszméjével egyáltalán nem rokonszenvezők mostanában egy­fajta „modernizációs variánsnak" szoktak nevezni. Ebbe per­sze beletartozik az is, amit régebben „kulturális forrada­lomnak" neveztek, és sok vonatkozásban az is volt, hiszen leküzdötték az írástudatlanságot, megteremtették a tanulás feltételeit a gyorsabb ütemet széles köröknek. S ez áll az öt­éves tervekre, a kollektivizálásra is – annak minden pozitív és szörnyű negatív velejárójával. Mindehhez persze társult „az ázsiai formáció" vonásainak feltűnése is – nem véletlenül foly­tak erről hosszú ideig elkeseredett viták a történettudo­mányban.

Megemlítendő még, hogy mind a Szovjetunióban, mind az ország határain túl sokan reménykedtek egy belső jobbrafor­dulásban, a fokozatos demokratizálódásban. Ezek a remé­nyek periódusonként és személyenként, áramlatonként más­ként és másként jelentkeztek, de végig hatottak. Csakhogy, mint ismeretes, a lényegi átfordulás nem következett be.

Oroszországnál maradva: nem véletlen, hogy a rendszer belső modernizálására, megreformálására irányuló kísérletek még Hruscsov esetében is felülről jöttek, nagyon kevéssé cé­lozták meg a demokratizálást, és nem támaszkodtak ilyen „külső" erőkre. Így könnyű is volt „lefejezni" őket. Ugyanez a gyengeség jellemezte később az Andropov-, majd a Gorbacsov-féle kísérletet. Mindkettőre jellemző volt a „felülről nyi­tás". A Gorbacsov-féle peresztrojkához eleinte sokféle illúzió kapcsolódott, de a kísérletet mindvégig beárnyékolta nemcsak a gazdasági hanyatlás és a kapcsolatok szétmállása, hanem a bonapartizmus, a tömegektől való elszakítottság is (bár ezt az összefüggést nem kívánnám leegyszerűsíteni), a fokozatos eszmei, ideológiai leépülés, amikor az „államszocializmust" éppen felül váltották át a „vegyes gazdaság", a „szociális pi­acgazdaság", majd a tiszta „szabad piacgazdaság" irányába. Mindezt a tömegek kiábrándulása, passzivitása, közömbössé­ge kísérte, és így Jelcin idején bekövetkezhetett a végső, nyílt „thermidori" fordulat. Az államszocialista rendszert látványo­san és viharos gyorsasággal felszámolták, s e folyamatot számtalan szörnyű fejlemény kísérte.

1945 után a kelet-európai országokban több-kevesebb el­téréssel ez a „minta" vált jellemzővé. Az egész térségben egyedül Csehszlovákiában alakult ki korábban polgári demok­ratikus rend, Jugoszlávia pedig kezdettől fogva más utat járt.

Ám a sok lényeges sajátos vonás ellenére szinte valamennyi országban a fenti szovjet modell vált jellemzővé – nem utol­sósorban egyenes szovjet befolyásolásra. Ám történetileg ér­dekes a napjainkra már nagyon elhomályosodott kezdeti idő­szak, amikor még többnyire a „népi demokratikus", a „nem szovjet modell" magvalósulását tartották lehetségesnek veze­tő kommunista körökben (és persze Moszkvában is).

Itt felvetődik a „gombnyomás-elmélet". Történetileg gyors egymásutánban két ízben „nyomták meg a gombot". A hitleri „gombnyomás" következtében végbement ezen országok bel­ső lebomlása. Megtörtént ez a második esetben is. Tudtom­mal nem világos, hogy a moszkvai „gombnyomás" mikor tör­tént, hogyan érvényesült, s milyen ellenállásba ütközhetett. Ám az alapkérdés megválaszolásánál külön nagy kérdés, hogy a szovjet „államszocialista" minta milyen más szocialista alternatívákkal találkozott, illetve konfrontálódott 1945 és 1949 között. Ezek az egyes országokban lehettek nagyon ígérete­sek, de a nagyon sokféle kezdeményezés (akkori terminoló­giával: a szocializmus csírái) mind elhaltak, és alapjában külső nyomásra haltak el. (Igaz, a kezdeteknél is, az 1945-ös indu­lásnál is perdöntő volt ez a külső tényező. A demokratikus, majd a szocialista irányú átváltás sem egyszerűen belső szer­ves fejlődés terméke volt.)

Tudjuk, hogy a történelemben nem nyílik lehetőség a lezaj­lott folyamat „újrajátszására", de mégis illő az alternatívákat megvizsgálni. Ez szerintem nem történt meg igazán alaposan, szovjet vonatkozásban a kulcsszereplők, például a volt mi­niszterelnök, Rizskov állásfoglalásai alig ismertek. Ugyanígy fontos lenne elemezni az államszocialista országok ideológiai életének kiürülését, a hosszú évek alatt beállt egyszerű elő­jelváltást a nem szocialista piacgazdaság irányában. Nem vi­lágosak a szociológiai mozgások sem. Csakis érdemi, sokol­dalú vizsgálat eredményeképpen adhatunk választ arra, hogy ez az államszocialista kísérlet miként bukhatott meg ilyen gyorsan és látványosan.

Kende Tamás

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

A kérdésre adandó választ ketté kell választani – ahogy az 1945 utáni Kelet-Európát is. Mások az okai a fenti folyamat­nak Szovjet-Oroszország, valamint Közép- és Délkelet-Európa esetében. Ez utóbbi térség 1945 utáni fejlődését alapvetően határozta meg a 2. világháború utolsó szakaszában kialakult nagyhatalmi egyensúly: a befolyási övezetek elosztása Jaltá­ban. Ennek ellenére durva és történelmietlen leegyszerűsítés volna a „népi demokráciák" létrejöttét a szovjet hadseregnek a térségben való tartózkodására, egyes esetekben a megszál­lásra leszűkíteni. Az elmúlt években ezt a körülményt hang­súlyozták leginkább – annak ellenére, hogy ez már két évti­zede a helyi történetírások által is elismert, meghatározó fak­tora volt a történeti fejlődésnek, és nem volt egy eltagadott tabu. Tagadhatatlan a szovjet hadsereg és a Szovjetunióból hazatért kommunista politikusok meghatározó szerepe, ám a folyamat, a szocializmusba való – ilyen-olyan – átmenet sike­réhez hozzájárult az a körülmény is, hogy a 2. világháború után, ami a kortársak számára egyenes következménye volt a két háború közötti közép-európai politikának, a közép-ke­let-európai társadalmakban konszenzus volt a tekintetben, hogy valami gyökeresen másnak, újnak kell eljönnie a térség országaiban. Ezt az általános érzést dokumentálta Magyaror­szágon Bibó István, de az egyes politikai pártok között is kon­szenzus volt e tekintetben – kisgazdáktól kommunistákig. Ez a gyökeresen új, más társadalmi, politikai rend pedig a szo­cializmus volt, még ha nem is nevezték néven a gyermeket. Államosítás és földreform alapvető tételei voltak a pártprog­ramoknak, kisgazdáktól kommunistákig.

Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a radikális irányváltás társadalmi elfogadottságának egyik, bár nem feltétlenül meg­határozó faktorai lehettek a 2. világháború borzalmainak és főképp a Holocaustnak a feldolgozatlansága és feldolgozhatatlansága. Finoman szólva is csúsztatás az a nézet, hogy a kommunistákhoz leginkább a Holocaust utáni zsidóság csat­lakozott tömegesen. Nemcsak számukra nyújtott egy új iden­titást és megváltást, hanem azok számára is azt jelentett a szocializmus, a kommunista párt, akik nem elszenvedői, ha­nem, mondjuk, csendes és esetenként egyetértői szemlélői voltak a század legnagyobb tragédiájának. Az események ku­tatásának ez egy lehetséges, új aspektusa, amit itt csak kétely és kérdés formájában fogalmazhatok meg.

Bárhogy is volt, a térség társadalmaiban kialakult egy olyan szociálpszichológiai helyzet, amely a fenti radikális másra vá­rással kedvezett a szocializmus tömeges elfogadásának. Mert, még egyszer: nem az NKVD, a Vörös Hadsereg, a moszkoviták terrorja, a politikai rendőrség alakította ki a szo­cializmus elfogadásának többségi konszenzusát, hanem a két háború közti rendszerek csődje és a 2. világháború szörnyű élménye.

Mindez természetesen csak részben válaszolja meg a szer­kesztőség kérdését, hisz, ha jól értem, a kérdés arra is vo­natkozik, hogy miért éppen ez a fajta – az Önök megfogal­mazásában: államszocializmus alakult ki a térségben. Itt már meghatározóak a szovjet-orosz történelem mélyebb, társa­dalmi folyamatai. A kérdésnek erre a felére a megközelítő vá­laszt az orosz történelem tanulmányozásából kaphatjuk meg. Az orosz-szovjet, a térség államai által készen kapott szocia­lizmuson kívül, másfajta szocializmusnak sem számottevő, reális történeti előképei, sem reális alternatívája nem volt. (Ez is persze durva leegyszerűsítés, de a jelen írás műfaja és terjedelme megengedi ezt.) Ennek a szocializmusnak a beve­zetésére pedig egy szakszerű apparátus állt készen minden országban, akik ismerték a hatalom megragadásának és a szocialistának nevezett államnak a technológiáját. Ez a szo­cializmus pedig az Orosz Szocializmus volt. Számomra a kér­dés második felének megválaszolásának kulcsa tehát az orosz történelemben és különösképpen a társadalomtörté­netben rejlik. Az Orosz Szocializmus, a sztálinizmus eredeté­vel foglalkozó, leginkább csak történeti közhelyekben kimerülő könyvek az orosz hagyományból (T. Szamuely: The Russian Tradition. 1974) vezetik le az általunk vizsgálandó kérdést. Hazai politológusaink is a fenti hagyományt követve jut­nak el a bizánci, tatár, moszkvai, péteri stb. tradíciókig. Imí­gyen az államszocializmus valamiféle félig bizánci, félig felvi­lágosult abszolutisztikus orosz dolog lenne, hol Nagy Péter-i, hol Iván a rettenetesre hajaz, hol meg II. Sándorra. Ez a hazai ruszisztika, szovjetológia felszínes és közhelyes – ezért könnyen emészthető – divatos főcsapása máig.

Történészként és hangsúlyozottan: társadalomtörténészként a sztálinizmus társadalomtörténeti gyökereivel kapcsolatban egy eleddig teljesen elhanyagolt aspektusára szeretnék az új­kori orosz társadalomfejlődésnek utalni. Jelesül az orosz fa­luközösség csodálatos, politikai támadásokkal, rendszervál­tásokkal dacoló életképességére. Az orosz faluközösség a mir vagy obscsina egy olyan ezeréves orosz nemzeti intézmény, amely az ún. jobbágyfelszabadítás, a sztolipini agrárreformok és a szocialista forradalom beindította földindulás ellenére életképesnek bizonyult, mi több a 17-es forradalom után új erőre kapott. Számomra ez az obscsina-hagyomány tűnik a legfontosabbnak, olyannak, amely sok mindent magyarázhat a 17 utáni orosz történelemben, a sajátságosan orosz szocia­lizmusban.

Az emigráns orosz történészek által kezdett történeti ha­gyomány szerint az orosz történelem véget ért 1917-ben. En­nek az állításnak a célja egyértelműen az, hogy a szovjet tör­ténelmet mint egy az orosz történeti hagyományoktól idegen, gyakran par excellence idegenek által az orosz társadalomra erőltetett folyamatként mutassák be. A társadalomtörténész számára ez az állítás igencsak kétségesnek tűnik. Maradva saját kutatásaimnál, a múlt századi szlavofil és a századfor­duló hivatalos orosz politikai irodalma (K. Pobedonoszcev és mások nézete) szerint az orosz állam és társadalom „kőszik­lája" az istenített faluközösség. Közismert, hogy Lenin, az orosz kapitalizmus fejlődéséről szólva, a narodnyikokkal vitáz­va „leírt", mintegy eltemette az obscsina intézményét, amely a századforduló fejlett kapitalista viszonyai között inadekvát jelenség kellett hogy legyen Lenin konstrukciójában. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a győztes forradalom után a „nyugatos" marxista bolsevikok jelentős mértékben köl­csönöztek a narodnyik-eszer agrárpolitikából. Azonnal visszahelyezték az obscsinát teljes – a sztolipini reformok előtti – jogaiba. Ennek oka az volt, hogy szembesültek az orosz társadalom valós helyzetével, azzal, hogy az obscsina nem hogy nem pusztult ki a kapitalizmus fejlődésével Oroszország­ban, hanem szinte teljesen változatlan formában túlélte azt. Ez a túlélés egyebek mellett az orosz kapitalizmus valódi fej­lettségére is rávilágít, arra, hogy a társadalom négyötödét ki­tevő parasztságot csak igen csekély mértékben érintette az.

Ez a faluközösség biztosított egy igen alacsony életszínvo­nalat a benne élőknek – megvédve a gazdaság, a politika és az időjárás kihívásaitól. Ugyanakkor ez a „világ – mir" egy olyan szokásjogon alapult, amelytől a formális – „római" – jog teljesen idegen volt. Az orosz faluközösség, mint létezési for­ma alapelvei a következők voltak: 1) Demokratikus centraliz­mus – a „közvélemény" elsőbbsége a magánérdek felett, az élet minden területén; 2) Kollektív felelősség; 3) Individualiz­mus kizárólag a szokásjog keretein belül; 4) Jogok és köte­lezettségek teljes egyenlősége; 5) Tulajdonhoz és munkához való jog; 6) A közösség ügyeiben való részvétel joga; 7) Az egyes családok joga a közösség segítségére; 8) A tradicionalizmus mint szocializációs példa.

Ezek a magyar olvasónak nem az orosz társadalomtörté­netből ismert jelenségek, hanem egyes elemeiben a közelmúlt történetéből…

Az obscsinát 1929-30-ban kormányrendelet szüntette meg, de ez a megszüntetés igencsak dialektikus volt: megőrizték is egyszerre. Sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok, sem az októberi forradalom nem vonták be a pa­rasztságot a „formális" társadalomba. A törvények helyett a szokásjog – a falusi élet idiotizmusa – szabta meg életét. En­nek az „informális" társadalomnak az értékrendje, szabály­rendszere – lásd fenn 1-8. pontig – vált a formális társada­lom, az írott jog alapjává Szovjet-Oroszországban egyebek mellett a forradalom után az obscsinával kötött kompro­misszum eredményeként. Ezek az elvek számomra nem a 19. századi szocialista doktrínákból erednek, hanem az ezeréves orosz nemzeti intézményből: az obscsinából.

Krausz Tamás

A feltett kérdésre a válasz – aforisztikusan szólva – egyetlen mondatban is összegezhető: az államszocializmus 1929-33-ban azért jött létre, amiért hat évtizeddel később, 1989-93-ban megbukott. Az alapkérdések – mutatis mutandis – akkor is, s most is ugyanazok voltak… De menjünk sorjában.

Amikor 1917 februárjában a háború és az éhínség ellen tüntető embertömegek Péterváron a cári rendszer lerombolá­sát követelték, egyidejűleg fordultak szembe a kapitalista rendszerrel is. Az orosz forradalomnak sem a februári, sem az októberi szakaszában nem volt olyan tömegmegmozdulás, amely a kapitalizmus bármilyen válfaját a zászlajára írta volna. Voltak szocialista pártok is, amelyek – persze a kapitalizmus korlátozásával és meghaladásának igényével – a polgári de­mokratikus köztársaság megvalósulását kívánták, de ezek a pártok hamarosan elveszítették tömegbefolyásukat. (Az új ha­talom „szívóhatása" a politikai többpártrendszer gyökértelensége következtében olyan erős volt, hogy például 1919-ben a bolsevik párt VII. kongresszusán a kongresszusi küldöttek kb. 25 %-a más pártból jött a kommunista pártba.)

Látni kell, hogy az I. világháború és általában az oroszor­szági társadalmi viszonyok tökéletesen diszkreditálták a kapi­talizmust (értsd – a „Nyugatot") Oroszország népei szemében. Nem jöttek létre a polgári demokratikus („liberális") alternatíva feltételei sem Oroszországban, sem az egész kelet-európai régióban (az egy Csehországot kivéve).

E politikai természetű tények társadalmi-gazdasági alapjait a történeti kutatás Nyugaton is és Keleten is lényegében fel­tárta. Erről legfeljebb a rendszerváltó történetírás a maga szubjektivista történetmagyarázatával szeret megfeledkezni, miszerint a liberális alternatíva elvetélésének okait, mindenek­előtt a bolsevikok természetében, hataloméhségében stb. kell keresni. Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha nem a forradalom produkálta volna a bolsevikokat, hanem a bolsevikok a forra­dalmat. Felcserélik az okot az okozattal. Valójában a sajátos oroszországi kapitalizálódás hívta életre a különböző gazdál­kodási formák és kultúrák összeütközését, az archaikus és a modern ismert kollízióját.

A századfordulón gyors ipari fejlődést produkáló oroszor­szági kapitalizmus az önkényuralom és a külföldi tőke törté­nelmi együttműködésének terméke. Ám a kapitalizmus nyu­gat-európai formái csak „szigetekben" honosodtak meg, és a nyugati európai formák pedig az orosz talajon „eloroszosod­tak". A külföldi tőke óriási szerepével párhuzamosan a hitelek törlesztése és a rendkívül olcsó munkaerő kizsákmányolása útján jelentős tőkekiáramlás volt jellemző az egész periódus­ban.

Nem volt reális lehetőség, hogy Oroszország a világgazda­ságon belül periferális pozíciójából kiemelkedhetett volna, mert ennek sem nemzetközi, sem belső feltételei nem voltak adottak. Az orosz kapitalizáció sajátosságaitól, azaz önkény­uralmi eredetétől, az orosz városfejlődés hagyományától, az obscsina-tradíciótól stb. sem elválasztható, hogy valamelyest is befolyásos „modern" nemzeti (polgári) uralkodóosztály nem tudott létrejönni. A polgárosodó nemesség és az orosz bur­zsoázia valódi jelentőségét igazán jól mutatja, hogy sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok – az eredeti tőkefelhalmozás organikus hiánya következtében – nem ve­zettek egy erős új, polgári uralkodóosztály megszilárdulásá­hoz az orosz falun. Az orosz kapitalizmus – a maga ismert katasztrofális szociális következményeivel, amelyek az ipari forradalom hajnalára emlékeztettek – úgy verte szét a tradi­cionális viszonyokat, hogy még az önkényuralom védelmére szerveződött feketeszázas – modern kifejezéssel, populista – mozgalom is, igaz, konzervatív és romantikus rasszista szel­lemben, antikapitalista követelésekkel állt elő. A kapitalizmus oroszországi meghonosodása, a kapitalista „modernizáció" ­a középkorias mezőgazdaság tengerében – csak konzervatív eszközökkel és ideológiákkal legitimálódhatott. Az önkényura­lom valósította meg – a saját képmására formálva – a liberális gazdaságpolitikai kurzust, a világpiacra való nyitást, ami rövid távon ugyan meghosszabbította az önkényuralom létét, hosszabb távon azonban összeomlásának feltételeit készítette elő. Oroszország valóban Európa szegény embere volt, a Nyugat számára legfeljebb olcsó munkaerőként, „emberi nyersanyagként" jött számításba, ami majd a háború idősza­kában milliók számára válik tragikus tapasztalattá. Mindez a Nyugatból való kiábrándulásban, a szlavofil és szocialista ere­detű indulatok egyidejű fellobbanásában kulminált.

Az már az 1905-ös forradalom bukása után a szociálde­mokraták bolsevik irányzata számára evidenciaszámba ment, hogy az orosz burzsoázia az önkényuralommal szemben nem képvisel önálló történelmi erőt. 1917-ben csak az 1905-ös for­radalmi hagyományok bizonyultak életképesnek: szovjetek, il­legálisan szervezett szociáldemokrata párt, a finalitások iránt fogékony spontán tömegmozgalmak, fegyveres népfelkelés, szocialista ideológiák stb. (Még a polgári köztársaságot kívánó politikai erők is „szocialista" elnevezés alatt jelentkeztek.)

A polgárság a forradalmi hatalommal szemben sem tudott önálló politikai erőként és alternatívaként megjelenni, 1917-ben nyíltan csatlakozott az ellenforradalmi-monarchista res­taurációhoz (Sztruve, Miljukov, Usztrjalov), s ezzel siettette a politikai erők – ma már szinte tökéletesen ismert – polarizálódását. A parasztság a maga egalitariánus, „államel­lenes" földújraosztó tradíciójával a szovjethatalom mellé állt a maga tömegeiben, s rákényszerítette a bolsevikokat a földosz­tásra, s ezzel együtt a hagyományos nagybirtokos arisztokrá­cia elveszítette gazdasági alapját. A lakosság 75 %-át kitevő vidéki népesség uralkodó osztály nélkül maradt.

Az októberi forradalom a maga „populista" lényegével elzár­ta az utat a „feudálkapitalizmus" restaurációjához, de a maga antietatista és antikapitalista természetével – úgy tűnhetett egy ideig – lehetetlenné tesz bármiféle állambürokratikus res­taurációt, beleértve az államszocializmust is (amely nem Marxból, hanem inkább Fichtéből és az orosz jakobinizmusból, és persze általában az orosz történelemből eredt).

A vörösök polgárháborús győzelme és a hadikommunizmus válsága után az új hatalom számára a történelmi alternatíva tulajdonképpen az volt, hogy elvileg antikapitalista célok ér­dekében lehetséges-e a NEP, vagyis a „kapitalizmus részle­ges visszaállítása" (Lenin), amíg a nemzetközi munkásmoz­galom támogatásával létre nem jönnek a feltételei a szocia­lizmus („társult termelők szabad szövetsége") megvalósításá­nak. A szovjet államkapitalizmus („kapitalizmus kapitalisták nélkül") azonban hosszabb időszakra nem bizonyult életké­pesnek éppen a külső feltételek kedvezőtlen alakulása miatt. (Az a feltételezés, hogy a demokratikus kapitalista perspektíva Oroszországban objektív realitás volt a 20-as évek végén, a történeti látásmód teljes feladását jelentené. Egy ilyen felté­telezés szubjektíve abból az abszurditásból indul ki, hogy a szovjet kommunista vezetés és sokmilliós társadalmi támasza feladhatta volna antikapitalista érdekeit, világlátását és pszi­chológiáját!? Az államszocializmus későbbi, felbomlási folya­matainak visszavetítéséből következhetnek ilyen abszurd fel­tételezések.)

A Nyugat nem kívánta a forradalmi Oroszország szocialista kísérletét finanszírozni, éppen ellenkezőleg, még Lenin kon­cessziós javaslatait sem vette komolyan. Oroszországot tuda­tosan elszigetelte, „bezárta" a történelmi fejlődés ismert saját­szerűségei közé. A „szocializmus egy országban" sztálini té­tele (1924. december), amely Trockij vagy később J.-P. Sartre elméleti nézőpontjából okkal lehetett abszurd képtelenség, az itt említett történelmi állapotok tükörképe volt; az „önerőre való támaszkodás", vagyis az államszocializmus korábban nem kalkulált alternatívájának politikai jelszavává vált. Sőt, a Nyu­gat magatartása ezeket a „sajátszerűségeket" (erős államha­talmi koncentráció, bürokratikus kollektivizmus, „birodalmi" vi­lágfelszabadító elhivatottság és ugyanakkor bezárkózás, pa­rancsuralmi, katonai pszichózis, a hatalom félelmi reflexe stb.) csak felerősítette. A hatalomgyakorlás hagyományos formái gyors ütemben rehabilitálódtak. A „ki kit győz le" polgárhábo­rús logika nem kedvezett egy többpártrendszeres parlamentarizmus intézményrendszere számára, ráadásul egy ilyen al­ternatíva a győztes oldalon elvileg sem igen merült fel lehe­tőségként. A szovjet alapon kifejlődő többpártrendszert pedig a hatalmi koncentráció morzsolta fel még a polgárháború idő­szakában. Helyreállításának társadalmi bázisa gyenge és szervezetlen volt. De a forradalmi tradíció antietatista szociá­lis, politikai és ideológiai célkitűzései is a társadalmi és kul­turális felhajtóerők hiányában fokozatosan az állami hatalom­gyakorlás eszközeivé, puszta „technikáivá" váltak. A forrada­lom elkerülhetetlenül bürokratizálódott.

Amikor 1927 decemberében, a párt XV. kongresszusán ki­zárták és száműzték az ellenzéket, minden kétértelműségtől mentesen megkezdődött a sztálini rendszerváltás, a személyi diktatúra bevezetése, amely az 1929-33-as államszocialista fordulat (erőltetett iparosítás és erőszakos kollektivizálás) po­litikai előfeltétele volt.

Ahogyan nem volt lehetséges polgári demokrácia demokra­tikus polgárság nélkül, úgy a forradalmi demokrácia sem sta­bilizálódhatott demokratikus szocialista tömegmozgalmak nél­kül. A baloldali ellenzékiek a maguk önigazgatói, forradalmi szocializmusával fokozatosan elszigetelődtek, hiszen ők ma­guk állították Sztálinnal szemben, hogy a szocializmus meg­valósításának nemzetközi feltételei hiányoznak. Sőt, az ellen­zék az államszocializmus bevezetésének opponálásával a tör­ténelmi bűnbak szerepének pozíciójában jutott.

A szervezet államhatalom és a forradalom szervezeti koncentrátumaként fennmaradt kommunista párt felülről vezérelt történelmi kísérlete lehetett az „ipari modernizáció", amely egyúttal a „nemzeti forradalom" egyik dimenzióját is alkotta. A forradalom periódusában felvetődött alapkérdéseket végül is az ún. sztálini fordulat döntötte el, zárta le mintegy hat évtizedre.

A sztálini államszocialista fordulat a 20-as évek három – egymással szoros összefüggésben álló – alapkérdésére adott „végső" választ, amelyeket lényegében a „szocializmus egye­dül maradásának", a nemzetközi izolálódásnak a következmé­nyei határoztak meg:

1. az állami berendezkedés jellege, az államhatalmi kon­centráció és a „birodalmi" centralizáció;
2. a „szocialista eredeti felhalmozás" (vagyis az „egyenlőt­len csere" révén honnan hová halmozódik fel a tőke, amint azt Preobrazsenszkij 1924-ben kifejtette);
3. a tulajdonáthelyezés problematikája.

Ezek a kérdések állottak a különböző pártviták és ellenzéki csoportosulások küzdelmeinek középpontjában, mely vitákban a baloldali ellenzékiek szükségképpen felmorzsolódtak, mert az oroszországi fejlődés adta lehetőségek és az önigazgatói szocializmus célkitűzései között áthidalhatatlan szakadék tá­tongott. A forradalmi eszmények elbuktak az orosz valóság fényein. A NEP államkapitalizmusa a sztálini államszocializ­mussá transzformálódott. Robert V. Daniels helyesen fogal­mazta meg a hatalmi-politikai harcok végső tapasztalatát: „Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a hatalmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi eszközöket a modernizá­ciós válságot átélő társadalom igényeivel."

Az államszocialista fordulat mind a magántulajdon, mind a közösségi tulajdonformák egyidejű felszámolását jelentettek. Az államszocialista fordulatnak 1929-ben – strukturális érte­lemben – nem volt alternatívája, ami nem jelenti azt, hogy mindennek csakis úgy kellett történnie, ahogyan az megtör­tént. De az államszocializmus alapszerkezete mind a belső, mind a külső fejlődés tekintetében oly mértékben determinált volt, hogy még a II. világháború után is, a bipoláris világ fel­tételei között kelet-európai méretekben is kiterjedhetett, az ál­lamszocializmus a világrendszer egyik működési módjává vált. A regionális történelmi sajátszerűségek, az öröklött mun­kamegosztási struktúrák határozták meg azt a módot, aho­gyan a kelet-európai államszocialista rendszerek a világrend­szerbe beilleszkedhettek. Ennek a problémakörnek a része­ként érthető meg az ún. jaltai békerendszer is.

1945-ben Kelet-Európában a Vörös Hadseregen (beleértve a Tito vezette hadsereget is) és antifasiszta szövetségesein kívül nem volt más releváns erő, amely képes lett volna a feudál-kapitalista társadalmi és gazdasági struktúrákat szét­verni, illetve egy ilyen típusú restaurációt megelőzni. A „szo­cialista állam" maga lett az a démiurgosz, amely mind a „de­mokrácia" letéteményesévé, mind a tőke fölötti ellenőrzés, sőt a tőke működtetésének, a tőkés helyettesítőjének, a kapitalis­ta centrum „utolérésének" szerepébe jutott. Ennek az állam­nak a legitimációs forrását azonban a forradalom adta, amely­nek azonban alapvető küldetésével került szembe. Az egész államszocialista térségnek születése pillanatában azzal az alapvető ellentmondással kellett szembenéznie, amit Lev Trockij már 1936-ban igen pontosan elemzett. Ez az állam vagy saját legitimációs ideológiájával azoknak rendelődik alá, akiknek a nevében „modernizál", „szociális vívmányokkal bol­dogít" stb., vagy megpróbálja a gazdasági és politikai struk­túráihoz kapcsolódó társadalmi csoportokat, rétegeket a meg­szerzett privilégiumok megőrzésére alkalmas helyzetbe hozni. A szovjet és általában a kelet-európai uralkodó elitek a világ­rendszer lehetőségeinek megfelelően a második utat válasz­tották, vagyis éppen napjainkban gazdasági, politikai és szo­ciális privilégiumaikat a „parlamentarizmus" és a „privatizáció" jegyében örökletessé kívánják tenni, kisajátítva mindazokat a termelési eszközöket és javakat, amelyeket több évtized alatt a „szocialista állam" alattvalói állítottak elő. A történelem nagy kérdése, hogy vajon életképes-e egy ilyen „államburzsoázia" a 20. század végén vagy sem. Az államszocializmus létrejöt­tének időszakában „a dolgozók megbízottja" leválthatatlan bü­rokráciává vált, s ezért is „bukott meg". Kérdés: lehetséges-e, hogy mint magán „államburzsoá" komprádorként életképesnek bizonyul? Az államszocializmus létrejöttében kolosszális sze­repe volt annak, hogy a világkapitalizmus egy meghatározott történelmi formája az I. világháború idején véglegesen összeomlott, az államszocializmus bukása is elválaszthatatlan a világkapitalizmus belső formaváltásától, amit a keynesi állam­kapitalizmustól a multinacionális kapitalizmushoz való átme­netként lehet a legáltalánosabban leírni…

Niederhauser Emil

A válasz a nem a Szovjetunióhoz tartozó országok esetében nem nehéz: a szovjet birodalmi gondolat jegyében és a biz­tonság érdekében ezekre az országokra rákényszerítették az államszocializmust. Bizonytalan ebben a vonatkozásban Ju­goszlávia esete, de itt úgy tűnik, Tito egyértelműen a szovjet példát kezdte követni, a szakítás után is, tehát nem elvi-ideo­lógiai különbségek voltak a két ország között, hanem hagyo­mányosan hatalmi ellentétek. Albánia megint egyszerűbb kép­let, előbb jugoszláv, majd szovjet csatlós, vagy finomabban fogalmazva, azok befolyási övezetébe tartozott. A későbbi irányváltások már nem módosítottak az eleve elfogadott ál­lamszocialista modellen.

Nem ilyen könnyű a magyarázat Oroszország, illetve a ké­sőbbi Szovjetunió esetében. Itt először is egy általánosabb okra kell utalni, az egész régió periférikus jellegére az európai fejlődésben, elmaradottságára az északnyugat-európai mag­hoz képest. Ez az elmaradottság a középkorig visszavezet­hető jelenség, markánsabbá a 16. századtól vált. Ez nemcsak gazdasági lemaradást jelentett, hanem a politikai szervezet­ben való elmaradottságot is, a rendi-képviseleti intézmények teljes hiányát az orosz és a balkáni fejlődésben. A 19. század során az új balkáni államok modern politikai-intézményi struk­túrája nem szerves fejlődés eredménye volt, hanem nyugati minták átültetése, azok társadalmi megalapozottsága nélkül, „forma alap nélkül", ahogy a századforduló éles szemű meg­figyelője, a román Titu Maiorescu szellemesen megfogalmaz­ta. Egyedül az általam legszívesebben Nyugat-Kelet-Európá­nak nevezett alrégióban (ma szeretik Kelet-Közép-Európának nevezni) alakultak ki a rendi-képviseleti intézmények már a késő-középkortól kezdve. Azon a területen, amely a keresz­ténység felvételekor végül is a nyugati egyházhoz csatlako­zott, ahol a hatalom és a társadalom valamiféle kettőssége már régóta kibontakozott.

Az általános gazdasági-politikai elmaradottsághoz csatlako­zott ennek kiéleződése Oroszországban a századfordulón. Nem szabad elfeledkezni itt az abszolutizmus vagy akár despotizmus mély gyökereiről, ezeket a Balkánon addigra már elvágták. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt az uralko­dó személyének a szerepe, az egész társadalom számára ő jelentette az államot, a hatalmat. Ha nem volna történetietlen, azt is mondhatnánk, hogy már régóta bizonyos személyi kul­tusz övezte. Nem is beszélve az orosz birodalmi gondolat olyan megnyilvánulásáról, hogy ez a világ egyhatoda (ami majd a szovjet korszakban is alapvetővé válik).

Oroszországban tehát a későbbi rendszer bizonyos jegyei már kialakulóban voltak, többek között egy irányító szűk felső réteggel, széles, elmaradott tömegekkel, és köztük önmaga keserű levében forgó értelmiséggel. A hatalom ingatag volt legfelül, könnyen cserélhető, ahogy azt a 18. század változá­sai mutatták, de úgy cserélhető, hogy ebbe egy szűk rétegen kívül senkinek sem volt beleszólása.

A politikai közélet teljes hiánya az 1905-14 közti rövid kor­szakkal nem volt pótolható. A társadalmi-politikai képlet hár­massága változatlanul megvolt. Ehhez jött az első világháború minden viszontagsága. Nem szoktunk felfigyelni arra a tény­re, hogy forradalmi mozgalmak, szociális tartalmúak elsősor­ban, csak a legyőzött államokban törtek ki. Oroszországban elemien szociális volt a forradalom. A politikai intézményrend­szer megváltoztatásának a kérdése a tömegek számára ér­dektelen volt, a másik két tényező számára persze fontos, a köztársasági intézmények bevezetése.

Ebben a helyzetben vált fontossá a bolsevik párt tevékeny­sége. A bolsevikok örökösei voltak az akkor már igen tekin­télyes marxista szocialista hagyománynak. Sőt úgy látták, hogy ők ennek a hagyománynak egyedüli képviselői, a tan eredeti tisztaságában. Ma már világos, hogy a tan ebben az eredeti formájában számos utópikus elemet is tartalmazott. Az elvek gyakorlati megvalósítására addig még sehol sem ke­rült sor, tehát az elmélet igazolása a gyakorlat által még nyitott kérdés volt. A bolsevik vezetők maguk is úgy látták, hogy a világforradalom – legalább is európai – győzelme után a ki­alakult tabula rasán teljes szabadságuk van elméletük átvál­tására a gyakorlatba. Óriási nehézségek közepette ezt meg is kezdték. A gazdasági elmaradottsággal maguk is tisztában voltak, az idővel, a húszas évek végére kialakult elvek és gyakorlat, mai szemmel nézve, egyfajta kései modernizáció­nak tekinthető, ahogy 1945 után sok országban is erről volt szó.

Ez persze önmagában nem magyarázza az államszocializ­mus kialakulását. Modernizálni más úton is lehet, ahogy azt a gyakorlat már régóta bebizonyította. A háborús vereség, az oroszországi tömegek receptivitása a bolsevik jelszavakra megmagyarázza a hatalom átvételét és megtartását. A tartós­sághoz persze még egyebek is kellettek. A tan megadta az általános direktívákat, Ezekben benne volt a gazdaság köz­ponti irányítása, egységes terv szerint, amely a társadalmi szükségletekből indul ki. Hogy a gyakorlatban azután ez ho­gyan valósult meg, arra itt nem kell kitérni. Mindenesetre ab­ból a tényből, hogy egyedül a bolsevik párt tudja, mi a teendő, következett logikusan az, hogy aki mást mond, annak nincs igaza, nem ismeri az elméletet, s ha ragaszkodik más néze­teihez, nem lehet más, mint ellenség.

Mindez talán megmagyarázható abból az előbb említett marxista szocialista hagyományból. Véleményem szerint azonban a rendszer létrejöttében nagyobb szerepet játszottak az orosz hagyományok. Itt gondolni kell arra, hogy már Bi­záncban alapvető szerepet játszott a tan tisztaságának a meg­őrzése, s ez átkerült az orosz hagyományok közé. Az uralko­dó fontos szerepe és kultusza tovább élt a főtitkár személyé­nek a kultuszában. (Kádár példája mutatja, hogy ez nem volt teljesen kötelező.) Az ortodox egyház hagyományaiból is sok átkerült (körmenetek helyett május 1-jei felvonulások, ikonok helyett a pártvezetők képeinek a tisztelete a munkahelyeken, köztereken stb.) Persze azt is lehet erre mondani, hogy ezek csak külsőségek. Nem kétséges azonban, hogy jelentős sze­repük volt az egész rendszer interiorizálásában.

És nem szabad megfeledkezni az orosz nagyhatalmi ha­gyományokról, amelyek az első másfél évtized múltán egyre inkább az előtérbe kerültek, az orosz hadvezérek kultusza, a nagy orosz testvér kultusza, a Szovjetunió minden egyes né­pe történetének az orosz történelem menetéhez történő ido­mítása, a nemzetiségi kérdés formai megoldása és lényegi megoldatlansága, az állam pozitív szerepének a bizonyítása minden külpolitikai kérdésben, az idők kezdetétől – sorolni le­hetne még hosszasan.

Hogy az egész rendszer területi kialakulásában milyen sze­repe volt a hatalmi tényezőknek, azt mutatja Görögország esete, amely egyszerűen külpolitikai okokból maradt ki a rend­szerből.

Összegezve tehát úgy látom, hogy a rendszer létrejöttének voltak távolabbi történelmi előzményei, szerepet játszott a marxista szocialista elmélet konkretizálásának igénye, de leg­alább ilyen súlyú tényezőként esik a latba az orosz politikai hagyomány. Nyilván mindezekről a kérdésekből könyveket le­hetne írni, ezt sokan meg is tették, de az adott terjedelemben nyilván csak néhány mozzanatra lehetett utalni. Ezt kíséreltem meg a három összevető felvillantásával.

Pach Zsigmond Pál

Köszönöm a szíves felkérést. Jeleznem kell azonban: mint a 20. századnál jóval korábbi történeti korok kutatója, a feltett kérdésre (Milyen okok következtében alakult ki az államszo­cializmus Európa keleti felében a 20. században?) nem tudok szakszerű és kompetens választ adni. S könnyen lehet, hogy alábbi megjegyzéseim is azokhoz a felszínes nézetekhez so­rolhatók, amelyekről levelében említést tett.

1. Marx írta Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában (1852): A franciaországi „végrehajtó hatalom, roppant bürok­ratikus és katonai szervezetével, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilli­ós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, mely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi – az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette." Azóta „ezt a gépezetet minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett, hogy szétzúzta volna. Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokba vételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának."¹ A gondolatme­netet Kugelmannhoz intézett levelében (1871) így folytatta: „szerintem a legközelebbi francia forradalomnak nem azt kell megkísérelnie, amit eddig cselekedett, hogy a bürokratikus katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja át, hanem hogy azt összetörje".²

Ám a legközelebbi európai forradalom-sorozat nem Fran­ciaországban tört ki, az egyik fejlett nyugati tőkés államban, hanem a kapitalista fejlődésben elmaradott kelet-európai (-ázsiai) birodalomban: Oroszországban. Itt a cári abszolutiz­mus félfeudális-bürokratikus államgépezete még jobban szer­teágazott, és még sokkal nyomasztóbb súllyal nehezedett a társadalom testére.

Oroszország e sajátos helyzetének Lenin persze mélyen tu­datában volt, s ezt számos művében alaposan elemezte, Hogy nem tért ki rá az Állam és forradalomban (1917. au­gusztus-szeptember), annak tulajdonítható, hogy e munkájá­ban az államról szóló marxi elmélet elvi alapjainak rekonstru­álását tűzte ki feladatául (no meg annak, hogy az 1905. évi és 1917 februári orosz forradalom tapasztalatairól szóló feje­zet megírására, Október „közbejötte" miatt, már nem volt ide­je). Itt levont következtetéseinek egyik legfontosabbja az volt, amely összhangba hozta Marxnak az állam szétzúzásáról szóló, előbb idézett posztulátumát Engelsnek az állam elha­lásáról szóló közismert nézetével.³ Lenin értelmezésében „az elhalásról szóló szavak… a szocialista forradalom után kelet­kezett proletárállam maradványaira vonatkoznak. A burzsoá állam Engels szerint nem hal el, hanem a proletariátus a for­radalomban megszünteti. Ami e forradalom után elhal, ez a proletárállam vagy félállam".⁴ Ebben az okfejtésben az a leg­lényegesebb, hogy az októberi forradalom közvetlen küszöbén Lenin fenntartotta az állam – a forradalom által létrehozandó állam „vagy félállam" – elhalásának perspektíváját.

2. Hogy az októberi forradalmat közvetlenül követő viharos hónapokban, majd az intervenció és a polgárháború éveiben erről a perspektíváról nem esett szó, egészen természetes. Ekkor éppen a forradalom után keletkezett „proletárállam" (vagy „félállam"?) kiépítése volt napirenden. S ez meg is in­dult, és haladt előre – méghozzá eleinte Lenin teljes megelé­gedésére. A szovjethatalom két évének teljesítményét 1919 novemberi írásában úgy értékelte, hogy a harctéren elért si­kerek mellett „a legfontosabb munkát a régi államapparátus átépítése terén végeztük: két év alatt olyan gyakorlati tapasz­talatra tettünk szert a munkásigazgatás minden terén való al­kalmazásában, hogy itt bátran mondhatjuk: most csak folytatni kell, amit megkezdtünk".⁵ Szembetűnő itt a párthuzamosság a szovjethatalom addigi – utóbb „hadikommunizmusnak" ne­vezett – gazdaságpolitikájának egyidejű pozitív megítélésével. Az állami gabonabegyűjtés egyre növekvő számadatai „vilá­gosan mutatják – vélte levonhatni a következtetést Lenin 1919 őszén -, hogy a dolgok lassan, de szakadatlanul javulnak".⁶ „Gyűjtöttük pedig (a növekvő gabonamennyiségeket)… nem a szabad piacon való vásárlással, hanem a parasztok minden gabonafölöslegének kötelező beszolgáltatásával. Vagyis meg­találtuk az utat"⁷ – jelentette ki még nyomatékosabban 1920 februárjában.

Az államapparátus, kivált a gazdasági csúcsszervek mun­kájának visszásságai azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak, s ez mindinkább érződött Lenin beszédeinek hangsúlyain. Sőt már 1920 derekán fordulathoz vezették őt az államapparátus működésének megítélésében – jó fél évvel a gazdaságpolitika megítélésében tett fordulat előtt. „Óriási államapparátusunk van, amely még rosszul dolgozik" (1920. június);⁸ a gazda­sági munka „nagyobb rendszerességet, … több szervezőké­pességet követel, márpedig az orosz ember a szervezőképes­ség tekintetében talán a leggyengébb". Az állami és pártin­tézményekben fölelevenedett bürokrácia betegsége „nemcsak Moszkvában van meg, hanem kiterjed az egész köztár­saságra" (1920. november).⁹ A szakszervezetek szerepéről kezdődött vitán pedig – amely a VIII. szovjet kongresszuson, 1920. december végén bontakozott ki -, és a „munkás­ellenzékkel" folytatott polémián – ami az 1921. márciusi X. pártkongresszuson tetőződött – úgyszólván vörös fonalként vonult végig a „bürokratizmus térhódításának" és „a demok­ratizmus elégtelen megvalósításának" témája és az „államunk munkásállam bürokratikus kinövésekkel" formulájának emle­getése. „Mostani államunk olyan – hangzott el ekkor Lenin éles kijelentése -, hogy a … szervezett proletariátusnak vé­dekeznie kell; nekünk pedig fel kell használnunk… (a szak­szervezeteket arra), hogy megvédjük a munkásokat államunk­kal szemben, és hogy a munkások megvédjék államukat."¹⁰

Időközben pedig bekövetkezett Lenin fordulata a gazdaság­politika megítélésében is – méghozzá, mondhatni, drámai gyorsasággal. 1920. december 22-én még a beszolgáltatási rendszer továbbfolytatásában látta „annak az alapnak előké­szítését…, amelynek birtokában igazában nekikezdhetünk épí­tésünknek".¹¹ 1921. február 8-án viszont már olyan téziseket fogalmazott, amelyek első pontja szerint „a kötelező beszol­gáltatást … gabonaadóval helyettesítjük."¹² A gazdaságpolitika megítélésének fordulatát tehát közvetlenül követte Lenin ré­széről a gyakorlati konzekvenciák levonása, az „új gazdaság­politika" (NEP) meghirdetése.

Vajon elmondhatjuk-e ugyanezt az államapparátus megíté­lésének – korábban megtörtént – fordulatáról? Vajon ezt is nyomban követték-e radikálisan levont gyakorlati következte­tések? Nem, ezt nem mondhatjuk el. „Ismerjük az apparátus óriási fogyatékosságait" – mondta Lenin 1920. december 22-én a VIII. szovjetkongresszuson. „De… nem forgathatunk fel egy apparátust, amelyet három év alatt teremtettünk meg."¹³ „Vannak hivatalok, amelyeknek csak Moszkvában harminc­ezer alkalmazottjuk van… Ezt a dolgot nehéz orvosolni, ezen a falon nehéz áttörni" (1921. január).¹⁴ A régi rend „megújho­dik… a szovjet-bürokrácia formájában". Végezzünk kitartó és rendszeres munkát annak érdekében, hogy „a szovjetköztár­saság dédelgetett méltóságainak kezére üssünk,… lankadat­lanul csökkentsük maguknak a szovjet-bürokratáknak a szá­mát. Sajnos nincs módunkban máról holnapra tizedrészére, századrészére csökkenteni ezt a számot" (1921. február).¹⁵ A gazdasági reformot elindító X. pártkongresszuson, 1921 már­ciusában pedig tovább mélyítette ugyan a „bürokratizmus" kri­tikáját is, de a már nemcsak „kinövésnek", hanem „rákfené­nek" diagnosztizált betegség műtéti úton történő gyógyítására nem látott lehetőséget. „Nem küzdhetünk teljes sikerrel a bü­rokratizmus ellen, nem valósíthatjuk meg következetesen a demokratizmust, mert gyengék vagyunk, nincs erőnk."¹⁶ Vívó­dását, hányattatását Szkülla és Kharübdisz között, fájdalma­san érzékeltetik azok a mondatok, amelyeket pár hónappal később, a terményadóról Írandó brosúrán gondolkodva jegy­zett fel magának: „Apparátus nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és kitartó harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, mielőtt a szocializmus bázisát megteremthetnénk." Maga-megnyugtatására még hozzáfűzte: „Az állam elhalásának gazdasági alapjait (Állam és forrada­lom)" éppen a parasztsággal való árucsere, az új gazdaság­politika teremtheti meg.¹⁷ A brosúra kidolgozott szövegéből azonban ez már kimaradt…

Az újkori európai történelem öntörvényűnek tűnő folyamata tehát – szemben a klasszikus előrejelzéssel és az 1917 nyár­utóján is felvázolt perspektívával – az októberi forradalom után, az októberi forradalom országában is folytatódott -, méghozzá olyan nyomasztó formákban, amelyeket az orosz történelem hagyományai, a cári autokráciának a társadalom minden rétegébe beidegzett reflexei úgyszólván folyamatossá tettek. „Mi a legrosszabbat vettük át a cári Oroszországtól, a bürokratizmust és a tunyaságot" – az „oblomovizmust".¹⁸

„Oroszország három forradalmat vitt véghez, de még mindig maradtak Oblomovok, minthogy nemcsak földbirtokos Oblomov létezett, hanem paraszt is, és nemcsak paraszt, hanem értelmiségi is, és nemcsak értelmiségi, hanem munkás és kommunista is."¹⁹

3. Lenin halála után pedig nem sok időbe tellett, hogy az autokrata utód véget vessen minden töprengésnek a gazda­ságpolitika és az államszervezet kérdései körül. 1929 decem­berében már nyíltan is kimondta: „Ha a NEP már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fe­nekére."²⁰ Egy évtized múltán, a XVIII. pártkongresszuson (1939. március) sort kerített a marxizmus államelméletében való apolitikus állásfoglalásra is. Annak kinyilvánításában, hogy az adott nemzetközi viszonyok között, a „kapitalista kör­nyezetben" nem lehetett szó a szovjet állam elhalásáról, hogy szüksége volt hadseregre és hadiflottára a kívülről fenyegető támadások ellen, Sztálinnak persze igaza volt. Evidens tény volt ez – és nem az államelmélet „zseniális továbbfejlesztése" -, ahogy utóbb dicsőítették. Sztálin rideg cinizmusa abban nyilvánult, amikor kijelentette: „elhalt a katonai elnyomás funk­ciója az országon belül, mert… nincsenek többé kizsákmányo­lók és nincs kit elnyomni… Ami hadseregünket, a büntető szerveket és a földerítő szolgálatot illeti, azok már nem befelé, hanem kifelé, a külső ellenségek ellen fordítják élüket… a kül­földi kémszervezetek által országunkba küldött kémek, gyilko­sok, kártevők kinyomozására és megbüntetésére".²¹ Hogy mit jelentett ez az 1939-es Szovjetunióban, arról a megelőző hó­napok és évek eseményei ékesen szólottak: koholt vádak koncipiálását, a rettegés intézményesítését és állandósítását.

Az egyidejűleg tett kijelentése pedig, amely szerint „most államunk fő feladata az országon belül a békés gazdasági-szervező és kulturális-nevelő munkában rejlik", a gyakorlat­ban nem jelentett egyebet, mint a gazdaság és kultúra egé­szének állami (illetve párt-) irányítását és ellenőrzését, egyben az apparátus tovább-burjánzását.

Készen állt, íme, az „államszocializmus" sztálini modellje.

4. Ez a modell érvényesült a Szovjetunióban 1944-1945-ben, amikor a szovjet hadsereg felszabadította Közép-Kelet-Európa országait a fasizmus igája alól. S az adott nemzetközi politikai és stratégiai körülmények között aztán ez a modell vált irányadóvá néhány év leforgása után az érintett orszá­gokban is.

Persze jó adag egyszerűsítés lenne a közép-kelet-európai régió országainak 1945 utáni fejleményeit erre az egyetlen -bár kétségtelenül legnyomósabb – tényezőre visszavezetni. Számba kell venni azokat a történelmi-nemzeti feltételeket is, melyek az államszocializmus rendszerét az egyes országok­ban, az alapvető hasonlóság mellett, bizonyos vonatkozások­ban mégis megkülönböztették. S főleg meg kell vizsgálni azo­kat a lényeges különbségeket is, amelyek az egyes történelmi szakaszok között mutatkoztak a rendszer működésében. Ha­zánkban nyilván 1956 és 1968 tekinthető ilyen szakaszhatár­nak – annyira, hogy az 1970-1980-as évek folyamán a ma­gyarországi államszocializmus már jócskán „elrugaszkodott" korábbi modelljétől.

5. A fentiekben csupán egyetlen szálat próbáltam felfejteni az államszocializmus kialakulásának szövedékéből. A szá­mos többi közül csak egyet említek, talán a leglényegesebbet: az államszocializmus kialakulása és a modernizáció feszítő követelménye közötti összefüggést Közép-Kelet- és Kelet-Eu­rópában. Abban a tőkés fejlődés szempontjából elmaradott ré­gióban, ahol a Nyugathoz való felzárkózás kísérletei, a mo­dernizációs törekvések rendszerint „felülről", az államhatalom részéről indultak.

Ám biztos vagyok benne, hogy ezt a lényeges összefüggést más válaszadók – a legújabb kori történelem kutatói – kellő figyelemben részesítik.

Jegyzetek

1 K. Marx és F. Engels művei (= MEM), 8.k., Bp., 1962, 185-186.

2 MEM, 33. k., Bp., 1975, 198.

3 MEM, 20. k., Bp., 1963, 276.

4 V. I. Lenin művei (= LM), 25. k., Bp., 1952, 425.

5 LM, 30. k., Bp., 1953, 117, 119.

6 LM, 30. k., 96.

7 LM, 30. k.. 331.

8 LM, 31. k„ Bp., 1951, 173

9 LM, 31. k„ 435, 438

10 LM, 32. k., Bp., 1953, 7, 201, 219.

11 LM, 31. k., 523.

12 LM, 32. k., 131.

13 LM, 31. k., 529.

14 LM, 32. k., 44.

15 LM, 32. k., 127-129.

16 LM, 32. k., 201-202.

17 LM, 32. k., 344, 348.

18 V. I. Lenin összes művei (= LÖM), 44. k., Bp., 1975, 391.

19 LÖM, 45. k., Bp., 1975, 12.

20 I.V. Sztálin művei, 12. k., Bp., 1950, 185.

21 Sztálin, A leninizmus kérdései, Bp., 1945, 661.

Romsics Ignác

Az „államszocializmus" „Európa keleti felében" két szakasz­ban alakult ki. Először az I. világháború végén csak Oroszor­szágban, majd a II. világháborút követően Kelet-Közép-Euró­pa és a Balkán országaiban is. E folyamat okaival és hogyan­jával kapcsolatban számos vitakérdés vethető fel, amelyek kö­zül – részben kompetencia hiányában, részben a szigorú ter­jedelmi korlátok miatt – csak a második fázissal, tehát „Köz­tes-Európa" II. világháború utáni szocialista kísérletével fog­lalkozunk.

Kelet-Közép-Európa és a Balkán 1945 utáni forradalmainak legfontosabb alapkérdése az átalakulás külső és belső meg­határozottságának mértéke és egymáshoz való viszonyunk, azaz a Szovjetunió mint külső tényező és a régió belső pre-diszponáltságának szerepe a történtekben.

Hugh Seton-Watson, aki az első átfogó elemzést írta a tér­ség 1945 utáni forradalmairól, a Vörös Hadsereg domináns, már-már kizárólagos szerepét hangsúlyozta először 1951-ben megjelent munkájában. „A kelet-európai forradalmakat – írta – kívülről és felülről diktálták, amelyeket így nem lehet összehasonlítani 1688, 1789 és 1917 forradalmaival." Seton-Watson és követőinek interpretációja szerint, amely a hideg­háború kezdeti fázisában az Elbától nyugatra általánosan el­fogadott és a hivatalosság rangjára emelt véleménynek szá­mított, a Szovjetunió drasztikus beavatkozásai nélkül az általa összefoglalóan Kelet-Európának nevezett övezetben nem jöt­tek volna létre szocialista rendszerek. A szovjet behatolás elő­re elhatározott és kétszeresen, a cári időkig visszanyúló bi­rodalmi expanzió és biztonsági politika, valamint a forradalom exportja (proletár internacionalizmus) által is motivált volt. A Moszkvából vezényelt szovjetizáció az angol történész szerint három fázisban ment végbe. Az elsőben, az „igazi koalíció" időszakában a kommunisták még csak választási eredménye­ikkel arányosan részesültek a hatalomból, és a pluralizmus ­eltekintve a társadalom túlnyomó többségének szemében kompromittálódott szélsőjobboldaltól – akadálytalanul érvé­nyesülhetett. A másodikban viszont már „álkoalíciók" kormá­nyoztak, a kommunisták – függetlenül társadalmi támogatott­ságuk mértékétől – dominálták a kormányzati hatalmat és ez­által a politikai közéletet is; a többpártrendszer már csak fü­gefalevélként szolgált. A harmadik fázis az összes nem-kom­munista politikai erő felszámolásának befejezésével vette kez­detét, és egy monolit politikai rendszer felépítésébe torkollott.

Seton-Watson és a hidegháború más nyugati historikusai­nak (Arthur M. Schlesinger, Herbert Feis, Vojtech Mastny) in­terpretációja lényegében egytényezős magyarázat és mint ilyen több szempontból leegyszerűsíti a történelem ebben a konkrét esetben is megmutatkozó összetettségét. Leggyen­gébb pontja, hogy feltűnően elhanyagolja a régió számos or­szágának igen mély társadalmi problémáit és éles konfliktu­sait, továbbá a kommunista pártok erejét, amelyek minden külső behatástól függetlenül is a radikális megoldásoknak kedveztek. Arról a tényről például, hogy Jugoszláviában és Albániában a Vörös Hadsereg semmilyen konkrét szerepet sem játszott az átalakulásban, sőt jelen sem volt, Finnország­ban és Ausztriában viszont, ahol éveken át jelentős szovjet erők állomásoztak, „nem győzött a proletárdiktatúra", egysze­rűen nem vesz tudomást. A megszálló Vörös Hadsereg sze­repe tehát a 45 utáni forradalmakban nem abszolutizálható. Jugoszláviában és Albániában lényegében a belső erőviszo­nyok döntötték el a harc kimenetelét. Nagy szükségük külső segítségre a bolgár kommunistáknak sem volt, hiszen már 1946-ban 50 % körüli támogatottságot élveztek. így tehát a Balkán forradalmai számottevő külső segítség nélkül mentek végbe. Valószínűsíthető, hogy brit-amerikai beavatkozás nél­kül Görögországban is ez történt volna.

A régió középső és északi felében, amely többé-kevésbé Kelet-Közép-Európával azonos, a Vörös Hadsereg sokkal meghatározóbb szerepet játszott. Lengyelországban és Magyar­országon demokratikus úton a kommunisták sohasem jutottak volna hatalomra, s a román Nemzeti Demokratikus Front 80 %-os választási sikere sem következett volna be 1946-ban a szovjet hadsereg jelenléte (és persze a Balkánon különöskép­pen nagy hagyományokkal rendelkező választási manipuláci­ók) nélkül. Elgondolkodtató ellenpélda azonban még ebből az övezetből is hozható: a csehszlovák kommunisták többé-ke­vésbé demokratikus körülmények között is 38 %-os választási eredmény értek el (1946) és a szocialistákkal együtt a sza­vazatok 51 %-át szerezték meg.

A Szovjetunió politikai szerepvállalása, katonai jelenléte és helyenként erőszakos beavatkozásai tehát kétségkívül hozzá­járultak az „államszocializmus" kelet-európai győzelméhez. Vi­tán fölül áll azonban, hogy ennek mértéke országonként kü­lönbözött, s hogy a helyi kommunisták nem elhanyagolható, sőt néhol igen jelentős belső támogatottsággal is rendelkez­tek. A kommunista befolyást több körülményre lehetett visszavezetni. A Balkánon – Bulgáriában, Jugoszláviában és Al­bániában – a kommunisták adták a németekkel szembeni el­lenállás meghatározó erejét, s így közvetlenül a háború után elég széles körű nemzeti megbecsülésnek örvendtek. Sokan támogatták a radikális baloldalt azért is, mert – még ha nem is voltak kommunisták – egyetértettek a háború előtti konzervatív-autoriter „úri" rend felszámolásával, s egy gyors és ra­dikális gazdasági-társadalmi modernizáció megindításával. A gazdasági fejlődés dinamizmusának két háború közötti meg­törése, sőt helyenként stagnálása a nem-kommunista intellektuelek számára is hihetővé tette, hogy a kapitalizmus válság­ban van, s hogy az államosított tulajdon és a központi terve­zés szovjet modellje lehet az a varázsszer, amely az itteni nemzetgazdaságokat majd új növekedési pályákra állítja. S végül sokan voltak olyanok is, akik a német megszállás, gaz­dasági kizsákmányolás és politikai elnyomás borzalmai után a Szovjetunióban látták a térség kisállamainak egyetlen lehetséges védelmezőjét.

A Szovjetunió szerepével kapcsolatos másik vitakérdés a behatolás tudatossága, előre eltervezettsége. Seton-Watson, George Kennan és mások szerint a Balkán és Kelet-Közép-Európa szovjetizálása egy előre, már a háború alatt megírt forgatókönyv szerint zajlott le: az oroszokat Európában csak feltartóztatni lehetett, megállapodni és békésen együttműköd­ni velük nem. A 60-as és 70-es évek ún. revizionista vagy új baloldali történészei viszont egy sor érvet sorakoztattak fel amellett, hogy a térség totális alávetése és szovjetizálása nem oka, hanem következménye volt a hidegháborúnak. A Kominform létrehozása 1947 szeptemberében, majd ezt követően a nemzeti különbözőségek, valamint a politikai pluralizmus ma­radékának gyors felszámolása és a régió szoros hozzákap­csolása a birodalomhoz minden téren eszerint Sztálin jogos válasza volt a Truman-doktrína és a Marshall-segély 1947. feb­ruári, illetve júliusi meghirdetésére, továbbá a francia és az olasz kommunisták kiszorítására a kormányzati pozíciókból 1947 májusában. Ha ezek nem következnek be – így a revi­zionisták -, a Szovjetunió valószínűleg kevesebbel is beérte volna. A felelősség Európa kettéosztásáért tehát legalább annyira terheli a Nyugatot, mint Moszkvát.

A szovjet rendszerek kialakulásával kapcsolatban felvethető harmadik vitakérdés a háromfázisú periodizáció. A régió hét országa közül tényszerűen ez ugyanis csak háromra, Romá­niára, Bulgáriára és Magyarországra alkalmazható. Jugoszlá­via és Albánia lényegében közvetlenül a harmadik fázissal kezdte, Lengyelország pedig a másodikkal. Csehszlovákia vi­szont „sokáig" az első szakaszban maradt, 1948-ban közvet­lenül tért át a harmadikra.

A kommunista hatalomátvételhez hasonlóan maga a kiala­kult rendszer és annak 40 esztendős története is számos vita forrása lehet. Az alapkérdés ebből a szempontból az, hogy fékezte vagy elősegítette-e a gazdasági modernizációt és a társadalmi haladást, azaz minél több ember minél nagyobb mérvű boldogulását a szovjet rendszer? A „tábor" önmagáról kialakított idealizált képével (üdvtörténet) szemben a „Nyugat" mértékadó körei sokáig még a rendszer működőképességét is kétségbe vonták, és fennállását a belső és külső terrorral magyarázták. A 60-as évektől viszont – az ún. revizionista történetírói iskolához kapcsolódva – megjelentek olyan mun­kák is, amelyek az ellenkező végletbe esve egyenesen azt állították, hogy a kelet-európai társadalmak, amelyekben ős­honos, nemzeti kapitalizmus sohasem létezett és amelyekben a feudális eredetű meghatározottságok még mindig igen erő­sek voltak, csakis nagyfokú államosítások révén és .széles körű újraelosztási rendszerek működtetésével voltak moderni­zálhatok (Gabriel Kolko). A két nyilvánvalóan leegyszerűsítő álláspont közötti elfogadható kompromisszum valószínűleg az, hogy az államosított és centralizált termelési rendszer jelentős eredményeket produkált a fejlődés egy viszonylag elmaradott szintjén, amíg mobilizálható nagy emberi és anyagi források álltak rendelkezésre és a gazdaság extenzív fejlesztése volt napirenden. Nagymértékben alkalmatlannak bizonyult azon­ban arra, hogy a gazdaság bonyolultabb ágazataiban és az intenzív szakaszban is hasonló arányú növekedést eredmé­nyezzen.

A konkrét mutatókkal, azok megbízhatóságával kapcsolat­ban a nemzetközi irodalomban már eddig is sok vita zajlott, és még több várható. Valószínű azonban – hacsak a kínai fejlődés mindent meg nem cáfol -, hogy ezek az eszmecserék csak árnyalni, pontosítani fogják a fenti tézist, de alapvetően megváltoztatni nem.

Kolko tézisével összefüggésben, amely szerint tehát a szov­jet típusú gazdasági rendszer a térség adekvát modernizációs modellje volt, a politikai felépítmény szokásos minősítése (rab nemzetek, totalitarianizmus, diktatúra) is megkérdőjeleződött. A liberális-demokratikus típusú nyugati politikai modellnek eszerint van egy parallel és alternatív megfelelője: az autoriter. A történészek és politikusok egy csoportja szerint az autoriter modell egyik legjobb példája: Kelet-Európa. A demokráciát – mondják – itt nem egyszerűen a szovjetizáció fojtotta el; valódi demokrácia itt sohasem létezett. A városok, egyházak, egye­temek stb. autonómiája vagy nem alakult ki, vagy csak csö­kevényesen. Az állami hatalom centralizálódott és túltengett; az uralkodók itt többé-kevésbé mindig despoták voltak. Mo­dern értelemben vett széles középosztály nem tudott kifejlőd­ni, az elosztható javak szűkösek voltak, a társadalom pedig végletesen fragmentált – szociális és etnikai szempontból egyaránt. A 19. század második felében az autokrácia ereje csökkent, ám az első világháború után ismét megerősödött. A demokratikus rendszerek – az egy Csehszlovákia kivételé­vel – néhány éve után sorra-rendre csődöt mondtak, s ami felváltotta őket, az mindenütt egy nem fasiszta, de karaktere­sen antidemokratikus autoritarianizmus volt. Hamisítatlan fa­siszta programmal Kelet-Európában csak ketten jutottak ha­talomra: Octavian Goga Romániában 1937 decembere és 1938 februárja között és Szálasi Ferenc 1944 októberében. Az összes többi – Pilsudski, Horthy, Antonescu, Dolffuss és a balkáni királyok – autokrata államvezetők és nem fasiszta népvezérek voltak. Az 1948 és 1953 közötti időszaktól elte­kintve, amikor kétségkívül totalitariánus diktatúráké-álltak fenn, az államszocialista rendszer tipikus politikai felépítménye Ke­let-Európában – érvel például a magyar Sugár F. Péter is – nem totalitariánus, hanem autoriter jellegű volt. („A szín, az ideológiai mitológia változott, de az uralom természete ugyan­az maradt. Bizonyos értelemben csak kis különbség volt az 1939-es és az 1953-as kormányok között.") A kommunista re­zsimek egy új ideológia alapján álltak, de a kormányok a régi kelet-európai módszerek szerint működtek: minden állam ren­delkezett egy erős vezető személyiséggel, az államigazgatást és ezen keresztül a politikai életet is a régi helyébe lépő új bürokrácia dominálta, megmaradt a külső, az idegen befolyás, a hatalom koncentrálódott, a társadalomtól nem részvételt és aktivitást, hanem engedelmességet, konformizmust és passzivitást vártak el.

A fenti kérdések egy részére nincs egyértelmű válasz. Ezek valószínűleg örökre viták tárgyai maradnak, mint ahogyan pél­dául a Török Birodalom kelet-közép-európai terjeszkedésének tervezettsége vagy esetlegessége is az maradt. Más kérdések a szovjet levéltárak megnyitása után lesznek majd megvála­szolhatók. S végül sok mindent eldönthet és visszamenőleg minősíthet az 1990 óta zajló nagy kísérlet: a nyugat-európai modernizációs modell, a magántulajdon, piac és politikai plu­ralizmus demokratikus hármasságának hosszú távú sikere vagy csődje is itt, Közép- és Kelet-Európában.

Szokolay Katalin

Kolakowski ismert lengyel filozófus írja valahol, hogy a kom­munizmus az értelmiség bűntudata. Többé-kevésbé egyetértve vele, tenném hozzá, hogy türelmetlensége és tehetetlensége is. Az utópiákba fulladt javító szándék fordult saját ellentétébe.

Az elmúlt ötven, illetve 78 év sokoldalú elemzése nélkül, azt hiszem, nem sokat érthetünk meg a 20. századból. A tér­ségünkben megindult számtalan kísérlet és változtatási szán­dék kerül torz tükörbe, és megvan a veszélye, hogy a meg­változtatandó válik változtathatatlanná.

Az első kérdésem rögtön az, beszélhetünk-e egyáltalán ál­lamszocializmusról, illetve az államszocializmus kialakulásáról térségünk egészében? Feltehetően igen, Oroszország, ill. Szovjetunió vonatkozásában (bár a szocializmus fogalma összeférhetetlennek tűnik szememben a személyi diktatúrá­val, Intézményesített terrorral, a személyi szabadság korlátozásával és a szociális származás fajelméleti szintre emelésé­vel). Kételyeim vannak tehát, hogy a sztálinizmusa torzult szovjet rendszer esetében használhatjuk-e a szocializmus fo­galmát egyáltalán (inkább a szóösszetétel második részével van gondom).

Ma már sokak által vizsgált probléma, hogy az oroszországi forradalmaknak ebben az eltorzulásában milyen szerepet kap­tak a társadalmi fejletlenség, civilizációs elmaradottság, nem­zeti és gazdasági feszültségek. Azt hiszem további kutatások szükségesek annak tisztázására, hogy a lenini utópia hogyan vált – szinte védekezésképpen is – a világforradalmi köntös­ben jelentkező nagyhatalmi törekvések táplálójává.

A 21. század küszöbén, számot kell vetnünk azzal a ténnyel is, hogy a térségünkben felgyülemlett társadalmi és nemzeti konfliktusok megoldására irányuló tendenciák, majd minden esetben, tragikus irányt vesztettek és súlyos diktatúrákba tor­kolltak. És ez egyaránt vonatkozik a polgári demokratikus és szocialista kísérletekre.

Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy mindebben milyen szerepet játszott az a békerendszer, amely az első világháborút követően újrarajzolta térségünk országainak ha­tárait. Ezek a döntések nem megoldották, hanem kiélezték, konzerválták az itt élő népek ellentéteit, szorongásait, indula­tait. Ugyanakkor bizonyos csoportok számára vonzóbbá tették a radikális megoldásokat.

Az itt élő népek szempontjából szinte nincs is jelentősége, hogy az adott ország annak idején nyertese vagy vesztese volt ennek a békének. Alig két évtized, és bebizonyosodott, hogy ezek az egymás ellen uszított országok milyen kiszol­gáltatottak a nagyhatalmi agressziókkal szemben.

A hitlerizmus jelentkezése még fokozta és alapvetően át­hangolta az itt élő népek félelmeit, szorongásait, magatartását és az egyes politikai csoportok viszonyát Németországhoz, il­letve a Szovjetunióhoz. A 29-33-as gazdasági válság, illetve a német nemzetiszocializmus felülkerekedése vonzóvá tette, járható útként tüntette fel a szovjet tervgazdaság, az első öté­ves tervek gigantikus eredményeit. S ha sokakat nyugtalaní­tottak is a Szovjetunióból érkező hírek, a fasizmus árnyéká­ban, mindez bocsánatos bűnnek tűnt fel.

Nagyon fontosnak tartanám tehát olyan alapkutatások meg­indítását, a levelükben jelzett sorrend szerint; nemzeti, regio­nális, globális, amelyekben a fő figyelem arra irányulna, hogy a globális, illetve regionális problémák hogyan hatottak vissza az egyes nemzetek sorsára, hogy módosították azt. Térsé­günk lakossága hogyan dolgozta fel a nagyobb térség, illetve a nagyhatalmak oldaláról ért hatásokat, csalódásokat, pressziókat és agressziókat.

Kérdésem második része, beszélhetünk-e az államszocia­lizmus kialakulásáról (és itt a kialakulás szóra helyezném a hangsúlyt Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Ro­mánia stb. esetében?)

Ezekre az országokra valójában ráépítettek, rákényszerítet­tek egy, a Szovjetunióban kialakult struktúrát.

Pontosabb lenne talán, ha úgy fogalmaznánk: hogyan al­kalmazkodtak az itt élő társadalmak ezekhez a rájuk épülő struktúrákhoz, hogyan próbálták azokat emészthetővé tenni, nemzetibbé, adaptálhatóbbá alakítani és valamennyire hozzá igazítani a szocializmusról kialakított eredeti elképzeléseikhez.

Ilyen kísérletekkel már 20-as évek elején is találkozunk. A fennmaradt viszonylag kis létszámú kommunista csoportok­ban mindig voltak olyanok, akik függetleníteni próbálták ma­gukat a bolsevik dogmatizmustól, szocialista elképzeléseiket az adott ország társadalmi, gazdasági esélyeit számba véve igyekeztek kialakítani.

Lengyelországban például a kommunista párt több vezetője, így pl. Wera Kustrzewa úgy vélték, hogy Lengyelország pol­gári demokratikus fejlődés előtt áll. Más lapra tartozik, hogy ezek az elképzelések többnyire kiforratlanok voltak, s kacér­kodtak a tervgazdálkodás, államszocializmus lehetőségeivel stb. Kidolgozásukra nem is kerülhetett sor, hiszen a Komintern és a szovjet elhárítás hamarosan elsöpörte őket. Lengyelor­szág esetében a kommunista párt is áldozatul esett a kon­cepciós pereknek.

Nem is véletlen, hogy a lengyel kommunista mozgalom ki­emelkedőbb egyéniségei, a II. világháború alatt, pl. Albert Lampe is milyen óvatosan nyúlt hozzá a Lengyelországra vo­natkozó szocialista perspektívák megfogalmazásához. Wladyslaw Gomulka, aki tisztában volt azzal, hogy a lengyel társadalom nem támogat egy szovjet típusú szocializmust, szintén kacérkodott azzal a gondolattal, (természetesen orto­dox marxista alapból) hogy a hatalom birtokában a szovjet nagyhatalmi hátteret igénybe véve, lehetőség nyílik egy ún. lengyel szocializmus kiépítésére. Először a sztálinizmus sö­pörte el az útból, majd 1970-ben a belevetett bizalom követte társadalmi csalódás.

Az azt hiszem, mindnyájunk számára világos, hogy térsé­günk országai képtelenek voltak megszabadulni a szovjet nagyhatalmi politika nyomása, kényszerei alól. Bár reformpo­litikusaik kísérletei nyomán, nagy megrázkódtatások következ­tében, a 70-es, 80-as évekre kialakult gazdasági struktúrák már több vonatkozásban eltértek a szovjet rendszertől. Töb­bé-kevésbé biztosítottak az itt élőknek egy viszonylagos élet­minőséget, és esélyegyenlőséget. S ha ez a struktúra nem is ösztönzött igazán mindenki számára hozzáférhető új alkotá­sokra, hozott látványos eredményeket, stabilitást mutatott, kü­lönösen a háború után előtérbe került új elit részére. A háború utáni évek szélesebbre tárták a társadalmi felemelkedés ka­puit olyan rétegek előtt, akik korábban ettől el voltak zárva. Ez az új népi értelmiség beépült az új államhatalmi struktú­rába. Egy részük ugyan a reformpolitika élharcosává vált, so­kuk azonban kerékkötőjévé, ellendrukkerré (lásd Lengyelor­szág, Csehszlovákia 1968, 1980.). Amennyiben egyetértek az­zal, hogy ez a szocializmus nem volt reformálható, akkor ebbe ez a tény is belejátszott. És ez vonatkozik olyan országra is, mint Lengyelország, ahol, mint az köztudott, mindannak a küz­delemnek a tagadásaként került sor az államszocializmus ki­építésére, amit a lengyel nép a II. világháború alatt folytatott.

Végezetül még egy, számomra szubjektíve is rendkívül fáj­dalmas problémát szeretnék fokozottabban a kutatások kö­zéppontjába állítani: a szociáldemokrácia magatartását. Tér­ségünk szociáldemokrata pártjainak a balratolódása a 30-as években világosan nyomon követhető. Tükröződik ez az ál­lamalkotó szerepét tekintve egyik legjelentősebb szociálde­mokrata párt, a Lengyel Szocialista Párt 1937-es, ún. radomi programjában is. De ez a program sem mondott le a demok­ratizmus, az alkotmányosság és a humanizmus eszméiről. A gazdasági és politikai pluralizmus a szociáldemokrácia hitval­lásához tartozott. Ezek a törekvések szerepeltek a szociálde­mokrata pártok háború utáni programjaiban is, és jelentős tár­sadalmi támogatást élveztek.

Miért volt mégis olyan erőtlen a szociáldemokrácia ellenál­lása a centralizációs törekvésekkel szemben? Miért mentek bele olyan könnyen az önfeladásba, és dobták oda a szoci­áldemokrata párttagok nagy tömegét a súlyos megaláztatás­nak? Milyen szerepet játszott ebben a „reálpolitikai" meggon­dolás, illetve Közép-Európa II. világháború utáni újrafelosztá­sába való belenyugvás? Vagy a későbbi demokratizálódás il­lúziójának önmegnyugtatása?

Vajon azok az elképzelések és programok, amelyeket ezek a pártok hirdettek, amelyekben a politikai pluralizmus mellett a gazdaságban az állami, szövetkezeti és magánszektor együttélése és versenye fogalmazódott meg, nem szolgálhat­tak volna kedvezőbb kiinduló pontul országaink gazdasági és társadalmi felemelkedése számára?

Biztos igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nincs har­madik út. Nem is ezt keresem. Attól félek csupán, hogy a térségünk számára járható utak egyike számára sem nyílt meg eddig igazán a szabad fejlődés lehetősége.

Ha jól értettem, a hozzánk intézett kérdésüknek egyik célja éppen az volt, hogy magyarázatot találjunk a közelmúlt válasz­tási eredményeiben jelentkező politikai magatartás okaira. Én valahol a fentiekben keresném az okokat.

Hozzájárult ehhez a nehéz gazdasági helyzet, az illúzió­vesztés, amit a nyugati gyors segítség és a gazdasági fellen­dülés látványos elmaradása okozott. Szerepet kaphatott ebben azoknak a szorongásoknak az újjáéledése, amelyek térségünk országainak Lengyelország, Magyarország stb. földrajzi elhe­lyezkedéséből fakadnak és számtalan más, vizsgálandó ok is.

Azt hiszem azonban súlyos tévedés, ha a baloldal iránti megnövekedett érdeklődést bolsevik nosztalgiákká egyszerű­sítjük. Lengyelország esetében pl. ennek sokkal kisebbek az esélyei, mint bárhol. 1981-et itt internálótáborok, politikai és gazdasági vegetáció, s rövid lélegzetvételnyi szüneteket újabb politikai gyilkosságok követték. A szegénység és munkanélkü­liség tömegesebb volt, mint másutt. De az 1981-et megelőző évek sem nosztalgiaébresztőek, bizonyítják ezt az 5-10 éven­kénti megrázó válságok.

A lengyel társadalom, vonatkozik ez hazánkra is, számottevő részében igenli a piacgazdaság kiépülését, s egyelőre talán meg is érti az azzal járó nehézségeket. Félti viszont korábban nagyon nehezen kivívott eredményeit, az esélyegyenlőséget, a társadalmi érzékenységet és szociális gondoskodást. Hogy ez mennyiben egyeztethető össze a szociális piacgazdaság­gal, más kérdés. Mindenesetre a nyugati jóléti államokhoz fű­ződő korábbi illúzióik ezt a látszatot keltették, Úgy tűnik, hogy ezekben a nosztalgiákban szerepet kapott bizonyos útkeresés is. Olyan társadalmi mozgalmak, illetve pártok felé való orien­tálódás, amelyekben vélhetően a szociális érzékenység, a tár­sadalmi humanitárius gondolkodás és a nemzeti értékek egy­forma prioritást élveznek (Lengyelországban ez utóbbi**igen nagy jelentőséggel bír). A lengyel társadalom pl. joggal tiltako­zik a nemzeti értékek egyesek általi kisajátítása ellen.

Kérdés persze, hogy miért nem a háború előtti pártok kön­tösében jelentkezett erők nyerték el a tömegek bizalmát? Eh­hez azt hiszem hozzájárultak a fent már említett csalódások is, az ismeretség, a politikai tapasztalatok és feltehetően bizo­nyos újabb illúziók is. Ennek a rendkívül kényes társadalmi egyensúlynak a fenntartásában igen nagy ezeknek az új for­málódó pártoknak a felelőssége, nehogy a politikai inga ellen­kező, veszedelmes irányba lengjen ki a jövőben.

Tőkéczki László

Azt hiszem, hogy válaszom – sokak számára – csak az újabb felszínességet jelenti majd. Az államszocializmusok létrejötté­nek közvetlen okait én ugyanis nagyon egyszerűnek tartom. Volt ugyanis egy, a régióban szabad kezet kapott, mindent eldöntő nagyhatalom, és annak ez volt az ideológiája.

Sokkal bonyolultabb kérdés az, hogy a többi nagyhatalom – s ezen belül különösen az Amerikai Egyesült Államok – miért hagyta ennek a számára is veszélyes ellenfélnek ilyen nagyméretű terjeszkedését. Most szeretném leszögezni, hogy abszolút lényegtelennek tartom a belső körülmények magya­rázó célzatú mérlegelését. A háborús győztesekhez számítha­tó Lengyelország vagy Csehszlovákia végül is ugyanolyan sorsra jutott, mint a vesztes Magyarország vagy Kelet-Német­ország. Az ellen pedig egyenesen tiltakozom, hogy valamiféle „modernizációs szükségességként" vesse fel valaki a problé­mát. Elég talán a cseh területeknek vagy a német szovjet zónának a termelési színvonalára utalni. De a balkáni térség zömétől eltekintve milyen „korszerűsítés" volt várható a szov­jet modelltől? Az állam például nálunk 1945 előtt mintaszerűen teljesítette kapitalizálási feladatát – diktatúra nélkül is!

Az egész rendszer utópista, hamis emberképen alapult, amelyhez társult a politikai hatalom „mindent megoldó" hasz­nálata. A humanista jelszavak értelmiségi mákony szerepe ré­gi keletű, s a 20. században ennek sok végzetes következ­ménye lett. Az I. világháborút megelőző propagandaháború­ban meggyökeresedett képmutató jelszavak önző érdekű fel­használásával hozták létre azt a békediktátumot, amely szük­ségszerűen szülte meg a második világháborút. Ebben a ha­zugságáradatban befolyásos értelmiségi csoportok menedéke lett a szovjet szocializmusnak a polgári társadalmat leleplező és „meghaladó" hazugsága. Ennek a későbbi szocializmus te­rületén is voltak persze hívei.

A primitív körülmények között élő és peremvidékre szorított Szovjetunió imperializmusa veszélytelenebbnek látszott, mint a nácizmus magas technikai színvonalú világhatalmi ag­ressziója. Az egyébként reálpolitikai II. világháborús katonai szövetséget – amelyet sok rövidtávú érdek ütközése terhelt – az amerikai gondolkodás erős „progresszivizmusának" Rooseveltben megtestesülő naivitása a háború utáni „rende­zésre" is életben tartotta. Amerika jóindulata nélkül nincs ál­lamszocializmus „Keleten". Az atomtitok elárulásának rettegési egyensúlyt teremtő következményei nélkül nem tudott volna egy semmire nem tekintő rendszer megszilárdulni.

Nagyon veszedelmes legitimációs gondolatnak tartom azt, ha valaki az „Elbától keletre" – marxista sémájával operál. Egyes térségek kifelé egységesnek látszó, viszont belül nagy eltéréseket mutatnak, s a „modern" közlekedési és informáci­ós rendszer nélkül polgári potenciáljuk felmérhetetlen. Az egy­kori felvilágosult abszolutizmusok korszerűsítő akarata is csak eltérő mozgásokat motivált. A német közép-európai befolyási szféra oroszoknak/szovjeteknek adása csak amerikai érdek­telenséget, angol és francia teljes legyengülést mutat s nem ezen térségek népeinek „szocializmus-vágyát". Ezt utólag az 1994-es választások sem támasztják alá, mert azokban egy évtizedek alatt teremtett társadalmi önmozgási lehetetlenség és éppen, hogy más – azonnal Nyugatot akaró – türelmetlen­ség nyilvánult meg. Az államszocializmus egyébként is azt tette szörnyű tapasztalatok és óriási szenvedés árán nyilván­valóvá, amit mindenki tudhatott előre is: a mindenhatónak gondolt „helyes" ideológia és a totális politikai hatalom nem oldhat meg gazdasági és társadalmi bajokat, mert végső so­ron csak erősen befolyásolhatja, de teljesen meg nem változ­tathatja az emberi természetet. A kényszer sok mindenre al­kalmas, csak éppen a teljes ember és az egész társadalom saját motiváltságát nem helyettesítheti.

Az önmagát az olcsó energia és nyersanyag bázisán 1945 után sikeresen megszervező Nyugatnak, amely – néhány te­rületet és egy-két országot (Finnország, Ausztria) leszámítva – veszélytelen, nem függőségi szintekre redukálta vagy fel­számolta a szocialista Kelettel való gazdasági kapcsolatait, a Szovjetunió és csatlósai a belső együttműködésre ösztönző fontos ellenségképet jelentették. Ezen lényegileg az sem vál­toztatott, hogy idővel nem rossz üzletek – állami garanciákkal biztosított – egyéni lehetősége is megszaporodott. Az állig fel­fegyverzett, tehát veszélyes, de ugyanakkor állandóan éhes és primitív „medve birodalmának" és csatlósainak persze a világgazdasági jelentősége egyre csökkent, s majd így a vele kapcsolatos általános tudatlanság, sőt közöny is tartósodott. Néhány évtized után a Nyugat jól „elvolt" a Kelet nélkül egy semmire sem kötelező, a „lazulásokat" kísérő rokonszenv mel­lett.

Egy zárt ideológia és zárt gazdasági rend, amelyet a kato­nai egyensúlyon, sőt túlsúlyon kívül szinte semmi sem érde­kelt, persze eltéréseket is felmutatott, s ez nem az aktuális kádervilágról, hanem az egyes országok politikai-civilizációs-gazdasági múltjának hatásairól beszélt. Elég itt arra utalni, hogy a gazdaságilag erős, de engedelmes politikai múlttal ren­delkező csehek és kelet-németek szocializmusa más lett, mint a gazdaságilag gyengébb, de rebellis politikai hagyományú lengyeleké és magyaroké. Mindezek azonban csak színezték az azonos „lényeget", azt, hogy az államszocializmus meg­semmisített minden szervesen kialakult magasabb polgári élet-, termelési és szervezési minőséget, s azok hordozóit visszaprimitivizálta. Az új vezető rétegek összetétele orszá­gonként eltéréseket mutatott, de az uralkodó tendenciát a gyorsan, származási, megbízhatósági alapra felemelkedett műveletlenség és alacsony civilizáltság diktálta. Az elemi szükséglet-kielégítést egy mechanikus kultúrforradalom akarta „megemelni", de annak lapos ideologizmusa semmit sem pó­tolt a leromboltakból. Később, amikor egy másodlagos műve­lődési és szellemi „kifinomodás" bekövetkezett, annak nagyon szűk területen volt módja (független) anyagi bázisokat kiala­kítani.

Tehát: véleményem szerint az államszocializmus létrejötte – ahogy atyja az 1917-es bolsevista puccs is – kevés ténye­zős folyamat volt. Bizonyos értelemben egy pusztító követ­kezményű világtörténelmi véletlenről is beszélhetünk – embe­ri, evilági szempontból.

Z. Karvalics László:

Tegyük fel a kérdést így: Milyen tényező(k) hatására vált ál­lamszocialista berendezkedésűvé 1946/48 folyamán Lengyel­ország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Al­bánia és Jugoszlávia?

Az óvatos körülményességgel megfogalmazott első szintű válasz általában így hangzik: Azért, mert a Szovjetunió straté­giai-biztonságpolitikai érdekeinek az felelt meg, hogy katonai jelenlétének bázisán saját vezetése alatt uniformizált gazdasá­gi-politikai tömbbé formálja a régió országait. E tételszerű ki­jelentés magába foglalja a szovjet modell „kívülről történő rá-kényszerítésének" implicit állítását is, s evvel „társadalom- és hagyományidegenként", a szerves fejlődést megerőszakoló mozzanatként fogja fel és írja le a modell-váltást. S evvel már ezen az egészen alacsony magyarázatszinten is tarthatatlanná válik a kiinduló állítás, mivel az államszocializmust a maga au­tochton formájában, külső kényszer nélkül megteremtő Jugo­szláviára és Albániára – mint kakukktojásra – egyáltalán nem érvényes. Nosza, hagyjuk ki Jugoszláviát és Albániát az or­szágok felsorolásából! Csakhogy ezzel a feszültségforrást nem szüntettük meg: megmarad ugyanis a „Milyen tényező(k) ha­tására vált államszocialista berendezkedésűvé Jugoszlávia és Albánia?" kérdése, s körülötte a módszertani kétség-felhő. Ha ugyanis e két ország a maga társadalom- és gazdaságszer­kezeti mutatóival, ill. közvetlen 20.sz.-i előtörténetével szerves úton jutott el az államszocialista modellhez, akkor például a hozzájuk leginkább hasonló román és bolgár társadalomnál is másképpen festhet a „rákényszerítési együttható". Másrészt hogyan tehetjük „hagyományidegenné" mondjuk Magyarország és Szlovákia alig negyed századdal korábbi autochton prole­tárdiktatúráit? A további elemzés messze vezetne, ezért térjünk vissza a kiinduló kérdéshez, immár Jugoszlávia és Albánia nél­kül. A válasz azonban így sem kielégítő, hiszen csak bevezeti a megértéshez, a tényleges magyarázathoz szükséges valódi kérdéseket:

Miért vált a Szovjetuniónak érdekévé az uniformizált tömb kiformálása? Sőt: Miért éppen 1946/47 fordulójától válik érde­kévé ennek a lépéssorozatnak a megtétele?

Ezekre a kérdésekre már sokkal nehezebb a válasz, s rá­adásul a köztudat tele van talmi szellemességgel lefegyverző teóriákkal, amelyek mögött nem lehet nem észrevenni az egy­kori ideológiai „front" két oldalán állók hajdan kizárólagosan képviselt egyoldalú álláspontjának modern, zsurnaliszta szintű alakváltozatait. A pozitív kifejtéshez éppen ezért a legelterjed­tebb és ennélfogva legfélrevezetőbb nézetek megsemmisítő­nek szánt kritikáján át vezet az út.

Egy geopolitikai status quo kialakításában nem feltétlenül ugyanazoknak az érdekmotívumoknak kell munkálniuk, mint fenntartásukban. A többtényezős nagyhatalmi erőtérben kény­szerként vagy kompromisszumként megteremtett realitást el­fogadva gyors úton formálható olyan stratégia, amely a fenn­álló helyzethez igazítja az érdekeket és az ideológiát. Ha ez­után ebből a pozícióból próbáljuk visszamenőleg levezetni a status quo megteremtését megelőző helyzet értelmezését, az optikai csalódások egyik legveszedelmesebbikéhez jutunk. Ahhoz ti., amely a megvalósult forgatókönyvek ismeretében alternatívamentessé szegényíti a status quo ante állapotokat. (Magyarországon például ezért tűnhet a Demény-letartóztatással kezdődő belügyi természetű visszaélés sorozat a maj­dani ávósvilághoz egyenes úton vezető „előzménynek", mi­közben kétség sem férhet hozzá, hogy – miként másutt kissé túlozva megfogalmaztuk – ha kétszer annyit vernek, tartóztat­nak, internálnak is 1945-46 folyamán a proto-ávós verőle­gény-kakasok, ők maguk a szovjet stratégia radikális megvál­tozása nélkül sohasem kukorékolhatták volna elő az állam­szocialista hajnalt.)

Ennek a szemléleti csapdának köszönhetően fogalmazód­hatnak meg egyáltalán olyan képtelen megközelítések, ame­lyek a „Sztálin már 1943-ban (1941-ben, 1939-ben stb.) azt gondolta/tervezte" -típusú badarságokból vezetik le a szovjet diplomácia kelet-közép-európai lépéseit. Emögött végső so­ron a Szovjetunió diabolizálásának különböző fokozatai áll­nak. Az „ideológiai imperializmus" képviselői számára minden taktikai lépés a „világhatalom-végcélnak" alárendelt: a „kom­munizmus" elterjesztésének „genetikusan" programozott szán­déka vezérli a terjeszkedést, amelynek csak ütemét befolyá­solja a külső környezet. Ennek enyhébb változata az „ideoló­giai alapon politizáló nagyhatalom" koncepciója, amely a ka­tonai-politikai mezben megtett lépések magyarázataként nem a nagyhatalmi mivoltot, hanem a „valamilyen (esetünkben „kommunista") nagyhatalmi mivoltot" tartja meghatározónak. (Szomorú, hogy az erre építő okfejtések kizárólagos hivatko­zása még mindig a legendás, de forráskritikailag szinte érté­kelhetetlen Gyilasz-locus, miszerint Sztálin szerint (1945. áp­rilis 11.) „ha valaki területeket foglal el, … rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét". Meg kellene kérdezni az osztrák ka­kukkokat is…)

Mindkét megközelítés ráadásul domináns pozíciót tulajdonít a Szovjetuniónak, amellyel a nagyhatalmi színpad szerep­osztójaként tünteti fel. Ilyen kiinduló állításokból csak torz és abszurd következtetésekhez lehet eljutni. Létének első pilla­natától fogva a hatalmi mozzanat rendelte maga alá az ideo­lógiait, s ez fokozottan érvényes a világháborús válságidő­szakra (Kornyejev tábornokkal szólva „még az ortodoxiát is bevetettük volna, hogy megmentsük Oroszországot"), és még inkább a nemzetközi politikára. Gyengeségének, kivérzettségének, elszigeteltségének tudatában a szovjet külpolitika kö­vető jellegű, a biztonsági megfontolások magasan előtte van­nak bármifajta ideológiai szempontnak. A „szovjet blokk", negy­ven évének története többszörösen is igazolja, hogy a „nagy­hatalmi öntudat" és a többi nagyhatalom kvázi-egyenrangúságot sugárzó gesztusai még nem tették valódi nagyhatalommá az ingatag „birodalmat". Mindez fényesen igazolódott a nyolc­vanas évek közepén, amikor Margaret Thatcher „beintésére" a „fejlettek" kórusa elkezdte fitymálni a Szovjetuniót: a korábbi világhatalomból egy pillanat alatt a szingapúri nehézipar mö­gött kullogó elmaradott ország lett. De modernizációs rész-si­kerei és a saját lakosainak sugallt „utolérési" fantazmagóriák ellenére az volt mindig is: a szovjet politika mindenkori ala­kítói számára nem létezett terjeszkedési „ősérdek", amely ak­tualizálásra várt, hanem a terjeszkedési szakaszok mindig vá­laszt és választást jeleztek egy adott világpolitikai konstelláció reakciókényszeréhez igazodva. A mindenkori status quók a mindenkori nagyhatalmi erőtérben formálódtak – kizárólag a szovjet lépésekre figyelni egy hihetetlenül kifinomult egyensú­lyi játszmában, amely a nagyhatalmi érdekek eredőjeként ala­kított határokat, befolyási övezeteket és nemzetközi „szabá­lyokat", több, mint hiba. A kérdést tehát pontosítsuk így:

Minek a következtében mozdult el a nagyhatalmi tér finom­szerkezete a háború után, ami stratégiaváltásra késztette a Szovjetuniót?

Az asztal körül három játékos, a három győztes nagyhata­lom. Kezükben a lapok: a legyőzött nagyhatalmak és az ide vagy oda tartozó kisállamok sora – valamennyien eszközök a játékosok kizárólagos érdekeire épülő játszmában. S miköz­ben a pénzek forognak, bemondások szállnak a levegőben, a háttérben minden játékos felkészül más játszmákra, más lapokkal, más játszótársakkal, más szabályokkal. A Bismarck­féle hírhedt egyensúlyi tétel öt nagyhatalmából három maradt – ez elbillenés (2:1) esetén matematikailag sokkal rosszabb képletet eredményez, mint a hagyományos 3:2 arány. A koc­kázat tehát sokkal nagyobb, a legkisebb hiba is végzetes le­het, minden apróságnak nagyobb a jelentősége, mint egyéb­ként. Csak nem egyedül maradni! Ha lehet, minél tovább el­húzni a játszmát, vagy kihasználva a partnerek nézetel­téréseit, a „kettőben" lenni – mindenesetre több vasat tartani a tűzben. A játékosok összehúzott szemekkel méregetik egy­mást: ki mit lép? Ki lép először?

Ki tudná megmondani, hogy a gyérülő hajzat mikor megy át kezdődő kopaszságba? Van-e olyan pillanat, ami két részre osztja az időkontinuumot – előtte még nem, utána már igen? A Szovjetunió eminens érdeke a háromfős szövetségi rend­szer egybetartása, miközben a pillanatnyi előnyöket kihasz­nálva mind jobb pozíciókat igyekszik kiharcolni egy esetleges felbomlásra készülve. Hiába viselkednek ugyanígy a többiek, mindez mégis kölcsönös bizalomcsökkenést gerjeszt. A közös teendők mégis összetartják a nagy hármast: mitől változik meg a helyzet? Járjunk el egyszerűen, és végtére fogalmaz­zuk meg eképpen a kérdést:

Cui prodest? Kinek állt elsősorban érdekében a „finomszer­kezet" felbillentése?

Néhány évvel ezelőtt módomban állt végigolvasni az 1945 közepén már nagy lendülettel üzemelő Magyar Távirati Iroda többezer oldalas hírdokumentációját 1947-ig. Az ömlesztett hí­reknek csak kisebb része került a lapokba, s a „vezető" hírek és szenzációk fecsegő felszíne mögött nemigen nyílott rálátás a hallgató mélységre. Pedig a hírszolgáltatás és a sajtóter­mékek közlemény-óceánjának révén kirajzolhatónak tűnik a hangsúlyok és szempontok megváltozásának iránya. A bizo­nyos értelemben közömbösnek tekinthető amerikai sajtó mel­lett a szovjet média legalább 1947 közepéig konszenzuspárti, és még védekezésre kényszerített helyzetben is azt emeli ki, ami összeköti a szövetségesekkel. Ezzel szemben az angolok által reprezentált nyugat-európai sajtóban és az azokkal kü­lönböző utakon-módokon összekapcsolt „peremvidékeken" (különös módon elsősorban Törökországban és Mexikóban) jelennek meg legelőször – már 1946 közepén – konfrontáció­érdekelt írások. Ezek feltűnő jellemzője az, hogy már jóval a status quo felbillenése előtt – abszolúte tudatos hazugságok­kal és sajtókacsákkal – megformálták a Szovjetunió hideghá­borús arcképét. És valóban: az egyensúlyi patthelyzetben a leghatározottabb döntés kétségkívül Nyugat-Európáé – sza­nálás és a baloldal visszaszorításához szükséges eszközök fejében ideiglenes beletörődés az USA hegemón szerepébe. A nyugat-európai szirénhangokra azonban nem feltétlenül kel­lett volna rezonálnia Amerikának – csakhogy amióta a Wallace-fémjelezte szövetségpártiak (akik még horribile dictu az atomtitok átadásától sem rettentek volna vissza a szovjetekkel való kapcsolat megőrzése érdekében) kiszorultak a vezetés­ből, nem maradt árboc, amihez az eleve tompább érzékszer­vekkel rendelkező politikairányítók kiköthették volna magukat. Kapóra jött, hogy ugyanaz az eszköz, amely Nyugat-Európa számára megfelelőnek tűnt a stratégiai döntés alátámasztá­sára, egyúttal az amerikai választókat is meggyőzhette az eu­rópai dollárintervenció jogosultságáról: és lett világosság, és lett szovjet rém és lett kettéosztott világ. És valóban lett szov­jet rém, mert a szárazföldi erőinek nagyságára és megszerzett atombombájára büszke szövetségesből újra fenyegetett (és ezért fenyegető), gazdasági sebeit hirtelen jobban érző kon­tinentális hatalom lett, amelynek számára elmaradottsága okán csak az extenzív terjeszkedés eredményezhetett erőnö­vekedést. Ne feledjük: a blokkba tömörített és az NDK-val együtt hatfős országcsoport lélekszámát és területét tekintve nagyjából éppen a Németországgal is kiegészített Nyugat-Eu­rópa nagyságrendjét fedte le… És valóban lett kettéosztott vi­lág, mert a szövetség-ideált elvesztő Szovjetunió és az atompatt miatt érdekérvényesítésében mind több ponton akadá­lyozott USA számára gyorsan kiderültek a kétosztatú szerke­zet előnyei. Az előző legitimációt nyert befelé, az utóbbi pa­cifikáló erő fennhatósága alatt tudhatott ingatag térségeket (a spontán együttműködésre lásd 1956 és 1968 kétoldalú status quo-érdekeltségről beszélő tanulságait). Nyugat-Európa is dörzsölhette a markát: a szélárnyékban a nyolcvanas évek végére a háromközpontú világ egyik erőgócává növekedett. Ezzel azonban két oldalról is megszűntek a negyvenéves szerkezet valamikori létrehozását szükségessé tevő, fenntar­tását biztosító s a tőkés centrumpólusok belviszonyaiból le­vezethető érdekek – és egyik napról a másikra megszűnt a kettéosztott világ és megszűnt az államszocializmus és lett újra világosság. Tisztán látjuk, hogy hol van az erő és hol van a hatalom – ne legyenek kétségeink afelől, hogy negyven év­vel ezelőtt hol volt. Mellesleg újra hárman ülnek,az asztalnál, úgyhogy nem árt a józan visszafogottság.

A szocializmus hagyatéka abban áll, hogy a kapitalizmus reá­lisan létező alternatíváját jelentette. A világtörténelem színpa­dán a szocializmus játssza a szignifikáns másik szerepét.

Ezzel nem azt tagadom, hogy a szocializmus vezérlő esz­méi – az egyenlőség és a kooperáció szemben a hierarchiával és a versennyel – részét képezik a szocializmus hagyatéká­nak. De ezek az eszmék nem kizárólag a szocializmushoz kapcsolódnak, és történelmileg messze megelőzik a szocia­lizmust. Ilyen vagy olyan formában megjelennek az emberiség valamennyi nagy vallásos tradíciójában.

A szocializmus mint egy új, saját alapokon nyugvó társada­lom megteremtésére irányuló társadalmi-politikai mozgalom a kapitalizmussal együtt és a kapitalizmussal szemben jött létre. Kezdeteit legalább a 17. századig visszamenően nyomon kö­vethetjük, Winstansley-ig és az angol forradalom szélsőbal­szárnyáig, a „diggerek"-ig. Explicitebb formában bukkan fel új­ból a francia forradalom oldalvizein (Babeuf és az Egyenlők), s onnantól kezdve sebesen elterjedt az ipari forradalom kivál­totta átalakulásokat épp végigélő Franciaországban és Angli­ában. A „szocializmus" szó maga francia eredetű, az owenisták honosították meg Angliában, és a 19. század közepére széles körben használták mindkét országban és azok határain túl is. A viszonylag fejlett Rajna-vidéken – 1818-ban, iII.1820-ban – született Karl Marx és Friedrich Engels osztályrészéül jutott, hogy megjelöljék a szocializmus vezető erejét az újon­nan létrejött ipari munkásosztályban, és hogy kimutassák azokat az akadályokat, amelyekkel a szocializmusnak szembe kell néznie, és amelyeken felül kell kerekednie ahhoz, hogy célkitűzését, egy új és jobb társadalmat, valóra váltsa.

Ahogy a kapitalizmus kiterjedt szerte a földgolyón, a 19. század második felében, a szocializmus is lépésről lépésre követte. Az első világháború idejére már világos lett, hogy az emberiség jövőjét annak a keserű és minden bizonnyal elhú­zódó küzdelemnek a kimenetele dönti majd el, amelyet a ka­pitalizmus és belülről életre hívott ellenfele vív meg egymás­sal.

E ponton a történelem új és jórészt váratlan fordulatot vett. A kapitalizmusra ráköszöntött a működési zavarok időszaka; ezt két testvérgyilkos öldöklés és egy példátlan, teljes évtize­den át tartó gazdasági összeomlás tette egyértelművé. A ka­pitalizmus mélységesen meggyengült, ellenfelei megerősöd­tek mind ideológiailag, mind tömegtámogatás tekintetében.

Mindkét világháborút erőteljes forradalmi fellendülés követte, és a vezető szerep mindkét alkalommal a marxista szocialis­táknak jutott, akik a versengő irányzatok közül egyedül ren­delkeztek egy újfajta és reményteljesebb jövőre vonatkozó koherens vízióval. Nem lenne helyes azt állítani, hogy ezek a kapitalista vérfürdők szocialista társadalmakat hívtak életre – új társadalmak létrehozása sokkal hosszabb időt vesz igény­be, mint néhány év. De a föld összlakosságának durván egy­harmadát kitevő, és körülbelül ugyanolyan arányú területen élő népesség szakadt ki megszokott életéből, és vett olyan irányt, amely emberek százmilliói szemében egy jobb élet ígéretét látszott beteljesíteni. És fontos megérteni, hogy nem csu­pán maguknak a forradalmi országok lakosainak, hanem a földkerekség kapitalista (illetve kapitalizmus által ellenőrzött) kétharmadának elnyomott és kizsákmányolt polgárainak a szemében is.

A 20. század első felében lezajlott forradalmak eredménye­képpen a kapitalizmus és szocializmus közti küzdelem új, he­vesebb formákat öltött. Sorsdöntő kérdéssé vált, képesek lesznek-e vajon a forradalmak szocialista vezetői olyan irány­ba terelni a folyamatot, hogy az a szocialista eszme törekvé­seit és ideáljait egyre nagyobb mértékben megvalósítani tudó új társadalmak megteremtéséhez vezessen. Ha igen, csak idő kérdése, hogy a szocializmus győztesen kerüljön ki a küzde­lemből. A szocializmussal szembeni legfőbb érv kezdettől fog­va állítólagos megvalósíthatatlansága volt: szépen hangzik – mondják a kapitalizmus védelmezői -, de nem működik, és ha megpróbálják véghezvinni a lehetetlent, az mindenki szá­mára csak ronthatja a dolgokat. Ha ezt az érvet sikerülne – nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is – megcáfolni, az nyilvánvalóan véget vetne a kapitalista komédiának.

Ezt mindkét oldal megértette, de a kapitalista oldalon, ők lévén a védekező pozícióban, különös élességgel érzékelték. Fő feladatukat abban látták ezért, hogy meggátolják a 20. szá­zad forradalmait meghirdetett szocialista célkitűzéseik valóra váltásában. Szilárd meggyőződésem, hogy ez adja a kulcsot az utolsó fél évszázad történéseinek a megértéséhez. Köte­teket lehet és kell is írni erről a témáról; én most kénytelen vagyok néhány kiemelkedően fontos mozzanatra szorítkozni.

A vezető tőkés hatalmaknak ahhoz, hogy a második világ­háborúban a győztes oldalra kerüljenek, szükségük volt a Szovjetunióra mint szövetségesre, és ennek megfelelően is vi­selkedtek. Ám mihelyt világossá vált, hogy legyőzik Németor­szágot és Japánt, halálos komolysággal megkezdődött a szo­cializmus vegytiszta megtestesüléseként beállított Szovjetunió démonizálása. Ismert történelmi okoknál fogva az USA emel­kedett ki vezető tőkés hatalomként a második világháborúból, és egyből magára vállalta a vezető szerepet a szocialista fe­nyegetés visszaszorításáért vívott harcban, és egy megkérdő­jelezhetetlen kapitalista jövő felé vezető út egyengetésében.

Hazai vonatkozásban ez elsősorban és mindenekelőtt azt jelentette, hogy az amerikai nép részéről a Szovjetunió iránt tanúsított barátság és hála érzését félelembe és ellenséges­ségbe kell átfordítani. Grandiózus feladat volt ez, amelyet az uralkodó osztály – tudatában lévén annak, hogy mi minden forog kockán – nagy energiával és eltökéltséggel vitt véghez. Mindenfajta gátlást félretettek ebben a propagandát, morális nyomást és politikai-jogi üldözést egyaránt magába foglaló kampányban. A kommunizmust mint a gonosz sokféle alakot öltő és mindenütt jelenlevő megtestesülését bélyegezték meg, amely egyszerre ideológia, politikai mozgalom, nemzetközi összeesküvés, és félelmetes erejű katonai gépezet – egy ször­nyeteg, amelynek agy- és idegközpontja Moszkvában van, csápjaival behálózza az egész földgolyót, és amellyel szemben egyedül az USA rendelkezik akkora erővel, hogy sikerrel szer­vezze meg az ellenállást. Alig néhány esztendő kellett az ame­rikai közvélemény átformálásához. Még a koreai háború kitö­rése előtt az antikommunizmus az ország új vallása, s egyben mindenfajta bel- és külpolitika vezérfonala lett.

Nemzetközi téren a kézenfekvő feladat a Szovjetunió át-maszkírozása volt: a német és japán expanzionizmus áldoza­tából megátalkodott agresszorrá, amely el van szánva az egész világ kommunista leigázására. Történetileg nézve termé­szetesen Oroszországot támadták meg és özönölték el számos alkalommal mind keletről, mind nyugatról, és óhatatlanul arra kívánta felhasználni második világháborús győzelmét, hogy elejét vegye egy ilyen támadás megismétlődésének. De egy ilyen irányú rendezés ellentmondott volna a tőkés hatalmak azon szükségletének, hogy fékezhetetlen agresszornak fessék le a Szovjetuniót. Ezért Amerika vezérlete alatt szilárdan ellene szegültek bármiféle, a szovjet vezetés által létfontosságúnak tekintett engedménynek, és az utóbbi – az erőpolitika hagyo­mányos elveivel összhangban – úgy torolta ezt meg, hogy nem volt hajlandó visszavonulni a Vörös Hadsereg által a háború utolsó szakaszában elfoglalt német és kelet-európai területek­ről.

Így osztották fel Európát, a frontvonalak meghúzása pedig úgy festett, mint egy kibontakozó harmadik világháború. Az USA és szövetségesei kezdetben – rendelkezvén a nukleáris fegyverek monopóliumával – a visszaszorítás stratégiáját al­kalmazták. Visszaszorítás a nyomásgyakorlás és a fenyegetés eszközével, ha lehet; háborúval, ha szükséges. Ennek azon­ban véget vetett az, hogy a Szovjetunió váratlan gyorsasággal kifejlesztette saját atomfegyvereit. A háború mint a visszaszo­rítás kényszerítő eszköze nem volt többé racionálisan választ­ható, így vette kezdetét a voltaképpeni hidegháború.

A hidegháború nem katonai konfliktus volt, és nem is a ha­gyományos értelemben vett gazdasági (kereskedelmi és ár-) háború. Ez valami új volt a történelemben, a hulladéktermelés háborúja. Nem az volt a kérdés, hogy melyik oldal tud több hulladékot termelni, hanem hogy melyik oldal lesz képes to­vább folytatni a hulladéktermelést. És ebben a versenyben soha nem volt valódi kétség afelől, hogy melyik oldal fog győzni. Bizonyos történelmi okoknál fogva, melyeket itt nem szükséges részletezni, a kapitalista országok a világ erőfor­rásainak sokkal nagyobb részét tartották ellenőrzésük alatt, és sokkal magasabb szintű tudományos és technológiai tu­dással rendelkeztek, mint lehetséges szocialista ellenfeleik. S mindezekhez hozzáadódott még egy mélységesen paradox el­őny. A kapitalizmusnak – legfejlettebb formájában – immanens tendenciája, hogy a termelés fokozódó mértékben elmarad a termelési lehetőségektől. Ez a tendencia a munkások, farme­rek, munkanélküliek elégtelen vásárlóerejének köszönhető. Ilyen körülmények között a hulladék közületileg finanszírozott, pusztító fegyverek formájában történő termelése hatékonyab­bá, gördülékenyebbé teszi a rendszer működését, mint ami­lyen egyébként lenne. Másfelől egy szocialista célokat valóra váltani igyekvő társadalomban van egy tendencia a javaknak és szolgáltatásoknak a becsült kapacitásokig elmenő, sőt azo­kat túlfeszítő termelésére. Egy ilyen társadalom számára egy hulladéktermelő fegyverkezési versenybe való beszállás kény­szere teljes egészében negatívum, végső soron katasztrófa.

Így hát a kapitalizmus megnyerte a hidegháborút, és ebben a folyamatban kihunyt minden valaha volt esélye annak, hogy a 20. század forradalmainak sikerül eljutni a szocializmus mű­ködőképes modelljeihez.

A történelemnek ez a fejezete lezárult, és a diadalittas ka­pitalista győztesek semmit sem szeretnének jobban, mint azt hinni, és minket, többieket is meggyőzni arról, hogy itt egyben valami mélyebb és alapvetőbb is történt, azaz hogy a szocia­lizmus történelmi öröksége, amelyről e beszéd elején szóltam, most végre-valahára eltöröltetett. Ez a hagyaték, mint bizo­nyára emlékeznek rá, abban állt, hogy a szocializmus volt a kapitalizmus számára a szignifikáns másik, a kapitalizmus reálisan létező alternatívája. A szocializmust – mondják ne­künk – kipróbálták, és megbukott. Elkerülhetetlen a következ­tetés: a jövő a kapitalizmusé, és aki racionális, az elfogadja ennek folyományait; a jobb jövőért tevékenykedni egyet jelent azzal, hogy a kapitalizmus szabályai szerint és a kapitalizmus keretein belül tevékenykedni.

Két kérdés merül fel. Először: valóban kipróbálták-e a szo­cializmust, és megbuktak-e vele? Másodszor: leküzdhetjük-e érdemben a jobb jövő akadályait a kapitalista kereteken belül? Én mindkét kérdésre nemmel válaszolok, és e beszéd hátra­levő részében szeretném kétségbeesett rövidséggel felvázolni indokaimat.

Az első kérdés a jóval könnyebbik. Amivel megpróbálkoz­tak, és ami elbukott, az nem a szocializmus, hanem a szo­cializmus bevezetésének első komoly történelmi kísérlete. A körülmények kezdettől fogva nagyon kedvezőtlenek voltak. A szocializmust a történelem napirendjére tűző forradalmak nem a gazdaságilag fejlett országokban játszódtak le, ahogyan azt Marx és Engels gondolták, hanem a kapitalizmusnak még csak korai szakaszában lévő országokban. Még ha béke ural­kodott volna, és valamilyen csoda folytán a gazdag országok segítő kezet nyújtottak volna, a sikeres szocialista átmenet kilátásai még akkor is – legjobb esetben – bizonytalanok lettek volna. A valóságban persze háború (belső osztályháború és külföldi intervenció egyaránt) volt napirenden, és a gazdag országok, amint azt fentebb részleteztem, minden tőlük telhe­tőt elkövettek, hogy elejét vegyék a szocialista kísérletek si­kerének. Ilyen körülmények között e kísérletek kimenetelét nyugodtan előre eldöntött ügyként lehetett elkönyvelni.

Jelenti-e a történelem első szocialista erőfeszítésének ku­darca, hogy sikeresebb jövőbeli erőfeszítések nem lehetsége­sek? A történelem másról tanúskodik. A középkor nem egy, de több különböző, kudarccal végződő kapitalista kezdemény­nek tanúja volt. De az ígéretes kezdetek ellenére, hiányzott az állóképesség ahhoz, hogy e kezdemények túléljenek a kor­szak túlnyomóan feudális közegében. Csupán egy, évszáza­dokkal később elállott új helyzetben volt képes a bimbózó ka­pitalizmus gyökeret ereszteni, és vált elég erőssé ahhoz, hogy visszaverje ellenségeit. Csak amikor már jócskán kibontako­zott, mint tudjuk, akkor terjedt el és vált uralkodóvá globális szinten. Az, hogy valami egyszer megtörtént, még nem jelenti azt, hogy újra meg fog történni, de bizonyosan jogosulttá teszi azt az állítást, hogy újra megtörténhet.

A fentebb fölvetett második kérdés a kapitalizmus termé­szetével és kilátásaival kapcsolatos. Van-e értelme abban hin­ni, hogy a rendszer kezelhető, és ha szükséges, megrefor­málható oly módon, hogy az emberi faj számára valóságos reményt nyújtson egy jobb jövőre nézve? Úgy gondolom, hogy nem.

A kapitalizmus természeténél fogva a tőkefelhalmozásra, és – szemben az önök közgazdasági tankönyveinek állításával – nem az emberiségnek a szükséges javakkal és szolgálta­tásokkal való ellátására irányul. A 18. század második felében – durván az ipari forradalomként ismert korszakkal – kezdődő mintegy 150 év során a tőkefelhalmozás körülményei rendkí­vül kedvezőek voltak. Mérhetetlen bőségben álltak rendelke­zésre jövedelmező befektetési lehetőségek, és a befektetések kölcsönösen előkészítették a talajt egymás számára. Állandó volt a tőke alulkínálata, a tipikus eladói piac. Ám ez nem tart­hatott örökké; az alapoktól induló iparosítás csak egyszer ját­szódhatott le. A folyamat a 20. század elejére kimerült. A fejlett tőkés centrumokban a tőke kereslete alábbhagyott. De ezek a centrumok addigra minden korábbi mércéhez viszonyítva nagyon gazdaggá váltak, így a potenciális tőkekínálat mérhe­tetlenül nagy volt. Egy addig példátlan ellentmondás volt ki­fejlődőben: a növekvő egyensúlytalanság a zsugorodó keres­let és a felduzzadt kínálat között. Ez az ellentmondás,.a hú­szas években érkezett tetőpontjára. A felhalmozás folytatódott még egy ideig a régi módon, de az évtized végére világossá vált, hogy fölös kapacitások termelése folyik. A gát átszakadt; a gazdaság zuhanórepülésbe kezdett; az 1930-as évek nagy depressziója közel s távol a leghosszabb és legmélyebb volt a kapitalizmus történetében.

Amint azt John Kenneth Galbraith mondta egyszer, a nagy depresszió sosem ért véget, csupán beletorkollott az 1940-45-ös hadigazdálkodásba. És az igazat megvallva, a hadigaz­dálkodás sem ért véget soha. Folytatódott a koreai háborún, a vietnami háborún, a hidegháborún, a 80-as évek jó néhány kisebb háborúján keresztül, összességében egy fél évszázad­nyi perióduson át. Most, a Szovjetunió összeomlását követően a hidegháború racionalitását vesztette, és legalábbis a belát­ható jövőre nézve úgy tűnik, kevés kilátás van a felelevení­tésére. A hidegháború vége – a ciklikus visszaeséssel egy­beesve – megtörte az üzleti vállalkozásokat, és kínos re­cessziót idézett elő, amely semmi jelét nem adja annak, hogy egyhamar véget érne.

Hogyan interpretáljuk ezeket a – főáramhoz tartozó közgaz­dászok és politikusok számára oly váratlan és sokkoló – fej­leményeket? Véleményem szerint a választ saját történelmünk helyes megértéséből szűrhetjük le. Az évszázad utóbbi há­romnegyedében a kapitalizmus struktúrájában semmiféle alapvető változás nem ment végbe. Ez ugyanaz a rendszer, mint amelyik a húszas és a harmincas évekkel megajándé­kozott bennünket, csakhogy időközben az 1940-es évektől fél évszázadon át tartó hadigazdálkodás megakasztotta a rend­szer normális működési módját. Ha igaz az – mint ahogyan meggyőződésem szerint igaz -, hogy ez a korszak most vé­géhez ért, akkor a jelenlegi nyomasztó helyzetünk magyará­zata abban foglalható össze, hogy visszajutottunk a harmin­cas évekbe.

Van-e bármiféle kiút a kapitalizmus keretein belül? Nem hi­szem. Biztosan ki lehet gondolni és papírra lehet vetni egy logikailag koherens tervezetet. De egy ilyen terv a jövedelem és a vagyon drasztikus újraelosztását, valamint a gazdasági többlet társadalmi hasznosítási módjának alapvető átrendezé­sét vonná maga után. A kapitalizmus hatalmi struktúrái a szo­cializmussal egyenértékűnek érzékelnék az ilyesfajta válto­zásokat. És a helyzet az, hogy nekik lenne igazuk. Egy polgári politikusnak vagy politikai pártnak álmában se jutna eszébe ilyen javaslatot tenni.

Ha igazam van e tekintetben, akkor úgy vélem, hogy mind­nyájunk számára, akik komolyan jobb jövőt akarunk az em­beriségnek, eljött az ideje, hogy nyíltan és becsületesen ki­mondjuk: ez a jobb jövő elérhetetlen a kapitalizmus körülmé­nyei között. Más szavakkal: ideje feléleszteni és megújítani a szocializmusnak mint a kapitalizmus egyedüli reális és meg­valósítható alternatívájának az örökségét.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti a reformok elutasítását itt és most. A radikálisok, akiken belül Marx és Engels a legkövetkezetesebbek közé tartoztak, mindig is kö­vetelték a vonakodó és ellenálló tőkés hatalmi struktúrától az olyan – munkások és más hátrányos helyzetű csoportok szá­mára kedvező – reformokat, mint a rövidebb munkanap, a gyermekmunka megtiltása, munkavédelmi szabályozás, jobb képzés és jobb egészségügyi ellátás, munkanélküli biztosítás stb. Értékes győzelmeket sikerült kivívni ezekben a küzdel­mekben, de a történelem, és különösen az utolsó két évtized történelme arra tanít minket, hogy ameddig a hatalom a tőke kezében van, addig ezen eredményeket nem tekinthetjük örök időkre biztosítottnak. A végső siker e téren is a szocialista program megvalósulásától függ.

(Ford.: Matheika Zoltán)

[A szöveg előadás formájában a Negyedik Nemzetközi Polányi Károly konferencián hangzott el Montrealban, 1992. novemberében. Megje­lent a Monthly Review 1993. januári számában.]

A szó legáltalánosabb értelmében az egyenlőtlen fej­lődés azt Jelenti, hogy bizonyos társadalmak, orszá­gok, nemzetek egy egyenetlen ütemű fejlődésen men­nek keresztül, egyes esetekben azok, akik másokkal szemben előnyös helyzetből indultak, tovább növel­hetik előnyüket, míg más esetekben az ugyanennek a fejlődési ütembeli különbségnek a következtében a lemaradottak felzárkózhatnak, és el is hagyhatják azo­kat, akik kezdeti előnyöket élveztek. Ahhoz, hogy az egyenlőtlen fejlődés fogalmának egyáltalán értelme legyen, mindenképpen tartalmaznia kell, hogy milyen erők határozzák meg a fejlődési sebességbeli különb­ségeket

Kapitalista rendszerben a versenytársak megelőzé­sének lehetősége leginkább a: modern termelési tech­nikák és/vagy a munkaszervezés, azaz a magasabb munkatermelékenység elérésében van. Ezek determi­nálják a fejlődési sebességét mind üzemi szinten, mind a nemzet szintjén. Kumulatív növekedésre nyí­lik lehetőség, amennyiben a tőkefelhalmozás, iparoso­dás, a munkások, mérnökök, tudósok technikát kép­zettsége stb. egy bizonyos küszöbszintet ér el. Ennél­fogva az első országok, amelyek a 18. század végért és a 19. század elején átmentek az ipari, forradalmon, döntő előnyre tettek szert azokhoz képest, akik csak később lépték rá erre az útra. Ezzel jelentősen meg­növekedett a fejlettségi szintek között, kezdetben kis­mértékű különbség. Másrészt viszont – tekintve, hogy bizonyos időperiódusonként új technikai áttörések következnek he -, egyes országok, amelyek később kapcsolódtak be a nagy méretarányú ipari fejlődésbe, de már rendelkeznek a kumulatív növekedés alapvető előfeltételeivel, képesek meghaladni a korábban vi­lágpiaci túlsúllyal rendelkezőket. A később indulók tehát lényegében azzal érik el a fentebb leírt relatíve gyors fejlődést, hogy modernebb technikát alkalmaz­nak, mint azok, akik a nagy méretarányú ipari alapo­kon való működést húsz vagy harminc évvel korábban kezdték el, és éppen ezért sokkal régebbi (korszerűt­lenebb) üzemekkel rendelkeznek a korszerűek mel­lett. Ráadásul ezek a viszonylagosan későn indulók nagyobb könnyedséggel mozoghatnak az ipar új ága­zatai felé. Ez az egyik oka annak, hogy Németország és áz USA még tudta előzni Nagy-Britanniát és Fran­ciaországot, a 19. század végének fő ipari termelőit, valamint az, hogy az NSZK és Japán egyre inkább fel­zárkózott az USA- mellé.

Trockij tágította ki az egyenlőtlen fejlődés fogalmát (amelyet gyakran használt Marx és Lenin is), mély így magába foglal egy sokkal komplexebb jelenséget, az egyenlőtlen és a kombinált fejlődést. Míg a viszony­lagosan lemaradott országok a laissez-faire kapitaliz­mus rendszere alatt többé-kevésbé keresztülmentek az azokhoz hasonló fejlődési fokokon, amelyeket koráb­ban a fejlettebbek bejártak, ez a jelenség az imperia­lizmus ideje alatt megszűnt. A szerves növekedés he­lyett a lemaradott országok többsége a „fejlődésből és az alulfejlettségből összeálló fejlődési utat" járt be. Gazdaságaik a modern szektor (nagyon gyakran kül­földi dominanciával vagy az állam, által fejlesztve, esetleg a kettő kombinációjaként) és a tradicionális szektor (vagy meglehetősen fejletlen, mint a mezőgaz­daság, vagy prekapitalista, illetve kereskedői uralkodó osztály dominanciájával) kombinációjaként alakultak. Ezen különös keverék eredményeképpen nem történt kumulatív növekedés, a mezőgazdaság fejletlensége meghatározta a belső piac behatároltságát, és ez fékez­te az iparosodás ütemét, és a felgyülemlett pénztöke egy jelentős része elszivárgott az ipartól az ingat­lanpiaci spekuláció, az uzsora és a kincsképzés félé. (Lásd még alulfejlettség és fejlettség.)