A migrációs mozgások nem egyszerűen természeti okok kö­vetkeztében mennek végbe, hanem társadalmi tényezők ha­tására következnek be. Nem tetszőleges, hanem jól megha­tározott országcsoportokat érintenek. A bevándorlók foglalko­zási struktúrája is igen specifikus: ritkán egyezik meg a fogadó ország foglalkoztatási és ipari struktúrájával. Sokan úgy vélik továbbá, hogy a migrációs mozgások folyamatosan zajlanak, pedig az elmúlt két évszázad során eltérő fázisokat és min­tákat figyelhettünk meg. Röviden szólva: a nemzetközi mun­kaerővándorlás társadalmi okok következtében megy végbe, bizonyos fajta szerkezeti mintákat mutat, és sajátos történelmi szakaszokhoz kapcsolódik.

Tanulmányunk témája szempontjából mindenekelőtt két összefüggés érdekes. Az első a nemzetközi migráció kibon­takozását és irányultságát illeti. Vajon vannak-e olyan általá­nos feltételek, amelyek minden nemzetközi migrációs folya­matban érvényesülnek? Vajon a világgazdaság eltérő szerve­zeti formái az elmúlt évtizedek során hatottak-e az ilyen mun­kaerővándorlási mozgások formájára és irányvételére? Konk­rétabban: vajon a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése, vagyis a világgazdaság egyre nagyobb integrációja a tőke, az árucikkek és az információk áramlása mellett éppígy előmoz­dította-e a munkaerő „cirkulációját" is azáltal, hogy az utóbbi két évtized során mind jellegzetesebb transznacionális gaz­dasági tereket hoz létre? Ha ez így van, arra következtethe­tünk, hogy a bevándorlás új történelmi fázisa köszöntött be. A második említett probléma a politika és a bevándorlás vi­szonyát érinti. Mennyire játszik fontos szerepet a politika a bevándorlás szabályozása, előmozdítása vagy hátráltatása te­rén?

Minden országban sajátos feltételeket találunk, és minden migrációs hullám specifikus időbeli és térbeli feltételek mellett jön létre. Az amerikai példán bemutatott dinamika ugyanakkor meglehetősen általános, s ennek következtében állíthatjuk, hogy más olyan országokban is megfigyelhető, amelyek ve­zető gazdasági szerepet játszanak, és hozzájárulnak transz­nacionális gazdasági terek kialakulásához. Elemzésünk annak megvilágítására törekszik, hogy a gazdaság internacionalizálódása milyen hatással jár a migrációs hullámok kialakulására és a fogadó ország munkaerőpiacára, különösképp az olyan változások tekintetében, amelyek előmozdíthatják a bevándor­lók beilleszkedését.

A bevándorlási hullámok gyakran mutatnak hasonló voná­sokat. Rendszerint nem a legszegényebb rétegekből indulnak ki, hiszen a helyváltoztatáshoz pénzre van szükség, továbbá rendszerint munkaképes személyékről van szó. Gyakorta cél­tudatos munkaerőcsoportok indulnak útnak; sokan számítanak gyors visszatérésre. Általában a bevándorlók olyan országo­kat választanak ki, amelyek magasabban fejlettek, vagy leg­alábbis magas növekedési rátával rendelkeznek. Az egyes migrációs mozgások ilyen hasonlóságai nyomán főként olyan magyarázatok szoktak megfogalmazódni, amelyek úgyneve­zett „taszító"-faktorokra (,,push"-factors) utalnak, mint például a szegénység, hiszen a szegény országokból indulnak ki a kivándorlási hullámok, másfelől pedig a munkahelyek és a magasabb bérek húzóhatását emelik ki, a bevándorlás célor­szágai ugyanis a gazdag országok. Mindez valóban találó jel­lemzése a legtöbb migrációs mozgásnak. A pontosabb elem­zésből azonban kiderül, hogy a legtöbb szegény országból nem indul ki jelentősebb kivándorlás, valamint hogy a legtöbb olyan szegény ország, ahol kivándorlási hullám figyelhető meg, már az elvándorlás időszakát megelőzően is szegény volt. A gazdag országok pedig anélkül is megélhetik a gaz­dasági növekedés hosszú szakaszait, hogy bevándorlási hul­lám célországaivá válnának, ahogyan azt például az USA ese­tében látjuk a második világháborút követő évtizedekben. Meglátásom tehát az, hogy a taszító és húzó tényezők tény­leges érvényesüléséhez további föltételek is kellenek; vagyis a nemzetközi migrációs mozgások szélesebb tár­sadalmi folyamatokba ágyazódnak.

A XIX. század hatalmas tömeges vándorlásai a transzatlanti gazdasági tér kialakulásának részeként mentek végbe, amely több nemzetállamot kapcsolt össze a gazdasági üzletforgalom és a háború révén. Ez a transzatlanti gazdaság képezte az USA fejlődésének alapját. A tőke, az áru és a munkaerő ha­talmas mozgásai révén alakultak ki e transzatlanti térség sa­játos strukturális jegyei. Azelőtt az Atlanti-óceánon átvezető munkaerőmozgás túlnyomóan kényszermozgás volt – min­denekelőtt a rabszolga-kereskedelem következtében -, ahol is a forrásországok az afrikai és ázsiai területek gyarmatosított országai voltak. Az 1950-es években az Angliába irányuló munkaerőmozgás szintén az egykori brit gyarmatterületekről indult ki. A 60-as és 70-es évek során pedig a Nyugat-Euró­pába vezető bevándorlási mozgások annak nyomán mentek végbe, hogy a kontinens nyugati fele regionális gazdasági fö­lényben volt a Földközi-tenger medencéje és Kelet-Európa or­szágaival szemben. A nagy munkaerőmozgások fogadó or­szágai között tehát nemigen akad olyan, amely puszta szem­lélője volna az eseményeknek. A fogadó országok rendszerint tevékeny részesei voltak azoknak a folyamatoknak, amelyek elvezettek a nemzetközi migráció kialakulásához.

A 60-as évek során az USA-ba irányuló, a megelőző öt évtizedhez képest tömeges bevándorlás azzal függött össze, hogy Amerika gazdasági és katonai téren egyre tevékenyebb volt az ázsiai és a karibi térségben. A 60-as és 70-es évek során az USA döntő szerepet játszott a világgazdasági rend­szer fejlődésében. A Kongresszus olyan törvényeket hozott, amelyek az amerikai gazdaságot megnyitották a tőke-, az áru-, a szolgáltatási és az információs áramlások számára, előmozdítva egyidejűleg más nemzetgazdaságok nyitottabbá válását is. Az a központi katonai, politikai és gazdasági sze­rep, amelyet az USA játszott e globális gazdaság kiépülésé­nél, hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez is, amelyek az embereket helyi vagy nemzetközi vándorlásra késztették, s ezzel párhuzamosan alakultak ki az USA és más országok között azok a kapcsolatok, amelyek a későbbiekben mintegy a nemzetközi migráció hídjaiként szolgáltak. Az olyan jellegű tevékenységek, amelyek a szokásos felfogás sze­rint ellentmondanak a migrációs mozgásoknak – gondol­junk a külföldi beruházásokra, vagy az export-orientált fejlődés előmozdítására a fejlődő országokban -, valójában mintha épp ellenkező hatással járnának. Dél- és Délkelet-Ázsia né­hány újonnan iparosodó országa – ezek rendkívüli növekedési üteme az export-orientált szektorokban eszközölt közvetlen külföldi beruházásoknak köszönhető – azon országcsoporthoz tartozik, ahonnan a 70-es és 80-as évek során a-lehető leg­nagyobb arányú volt az Egyesült Államokba történő kiván­dorlás.

A migrációs mozgások tehát bizonyos strukturális jegyekkel zajlanak, s ez abban is visszatükröződik, hogy az Egyesült Államokba milyen hányada irányul a globális migrációs moz­gásoknak. Az ENSZ által összeállított adatokból az derül ki (Demographic Yearbook, 1985, World Population Prospects 1987), hogy Amerika a világszerte zajló nemzetközi munkae­rőmozgás mintegy 19%-át fogadja. Ez a szám a hivatalosan letelepülőket veszi alapul, viszont nincs tekintettel a nem hi­vatalos menekültek egyre nagyobb mennyiségére. Az USA a teljes ázsiai kivándorlás 27%-át fogadja, viszont a koreai át­települők 81,5%-a megy Amerikába, a Fülöp-szigetekről pedig csaknem mindenki az USA-t választja. Amerikába megy a ka­ribi kitelepülök 70%-a, a Dominikai Köztársaság és Jamaica kivándorlóinak csaknem egésze, s a Haiti munkaerőmozgás 62%-a. A közép-amerikai kitelepülök 19,5%-a megy Ameriká­ba, El Salvadorból viszont – ahol az amerikai jelenlét a lege­rőteljesebb – az érintettek 52%-a megy az USA-ba.

Az Egyesült Államokba irányuló migráció 1965 után kezdett ismét nagyobb méreteket ölteni. E mozgás alapvetően három folyamattal összefüggésben zajlik. A termelés egyre erőtel­jesebben nemzetközivé válik, s egyre inkább a nagyvárosok lesznek a globális gazdaság koordinációs és irányító centru­mai, továbbá Amerikában olyan gazdasági feltételek alakulnak ki, amelyek vonzerőt gyakorolnak a külföldi vállalkozók szá­mára, sőt az USA bizonyos körzeteit versenyképessé teszik a harmadik világbeli termelési központokkal szemben is. A fel­tételek közül legalább kettő Japánban is kialakult: az offshore vállalatok jelenléte, illetve Tokió gyors növekedése a globális gazdaságirányítás központjaként. Az említett folyamatok közül a harmadik Japánra egyértelműen nem jellemző, és a jövőben sem igen várható kialakulása. Bár egyre erőteljesebb Japán­ban is a külföldi beruházások jelenléte, összmennyiségük mégis oly alacsony szintű, hogy nem képviselnek valódi súlyt.

Japán egykor büszke volt arra, hogy hagyományelvű kultúrája mennyire homogén, és hogy nem nyit kapukat a migrációs be­vándorlás számára. Ma viszont az illegális ázsiai munkaerő be­vándorlás jelentős nyomást gyakorol az országra, éppen azok­ból az államokból, amelyekkel a japánok gazdasági kapcsolatai a legjelentősebbek: Pakisztánra, Bangladesre, Dél-Koreára, Thaiföldre, Tajvanra és a Fülöp-szigetekre gondolunk. E beván­dorlás a zárt kapuk politikája ellenére ment végbe. A_kérdés úgy is felvethető, hogy vajon a japán gazdaság egyre erőtel­jesebb nemzetköziesedése nem hozott-e létre olyan feltételeket, amelyek mintegy hidakat létesítenek a felsorolt gazdaságokhoz és ezáltal kedveznek a migrációs bevándorlásnak.

A politika és a migrációs mozgások

Az Egyesült Államokban a politikusok és a közvélemény egya­ránt úgy véli, hogy a munkaerő bevándorlást kézenfekvő okok idézik elő. Ezen álláspont szerint az Amerikába bevándorló embereket az anyaországok szegénysége, gazdasági stagná­lása vagy túlnépesedése készteti az áttelepülésre. Mivel a be­vándorlást az érintett országok kedvezőtlen társadalmi és gazdasági helyzetével magyarázzák, ezért azt is feltételezik, hogy e migrációnak semmi köze Amerika gazdasági szükség­leteihez, illetve a nemzetközi gazdasági feltételekhez. Azt a döntést, hogy fogadják-e a bevándorló munkaerőt, ennek megfelelően inkább a humanitárius gesztusok köréhez kap­csolják: a bevándorlókat a források bősége és a nagyvonalú­ság okán fogadják – hangzik ez az álláspont -, nem pedig azért, mert a befogadó országot erre gazdasági motívumok vagy politikai megfontolások késztetnék. E logikából követke­zően a hatékony bevándorlási politika lényege az, hogy a be­vándorlást családegyesítés, illetve politikai motiváltságú átte­lepülés esetén engedélyezik, másfelől pedig a lehetőségek szerint arra törekednek, hogy az anyaországokban megvaló­sított közvetlen beruházások, fejlesztési segélyek és demok­ratikus reformok révén visszaszorítsák a kivándorolni szándé­kozók arányát.

A liberálisok és a konzervatívok álláspontja számos árnya­latnyi ponton eltér ugyan, ám lényegében ezt az említett szok­ványos felfogást vallják a bevándorlás okait és kezelését ille­tően. Az egyetlen lényeges vitakérdés az, hogy mennyire szi­gorúan akarják korlátozni a bevándorlást. A konzervatívok azt állítják, hogy ha a bevándorlásnak nem szabnak határokat, úgy hamarosan az egész országot elárasztják a harmadik vi­lág szegény tömegei. (Ezt az álláspontot némileg tompítja a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti szükséglete.) A liberáli­sok általában nagyvonalúbbak, és azt vallják, hogy az USA mint a világ leggazdagabb országa gazdaságilag képes en­gedékenységre, amikor a világ szegényei és elnyomottai szá­mára biztosíthat menedéket. A kevésbé restriktív politika vé­delmezői továbbá a bevándorlás pozitív hatásaira szoktak rá­mutatni; egyebek között a fokozódó kulturális sokféleségre és a vállalkozó szellem újjászületésére utalnak.

A bevándorlás törvényes szabályozása Amerikában azt tük­rözi, hogy melyek a meghatározó álláspontok a bevándorlási politika céljait illetően. A letelepedési jog két lényeges reformja – 1965-ben és 1986-ban – arra irányult, hogy a bevándorlást kordában tartsák, tehát szabályozzák, hogy ki vándorolhat be legálisan az országba, illetve hogy az illegális bevándorlókat megakadályozzák az ország határának átlépésében. Az USA egyidejűleg arra törekedett, hogy a bevándorlók anyaorszá­gában előmozdítsa a gazdasági növekedést, bátorította ugyanis a szóban forgó országokba irányuló közvetlen beru­házásokat és az exportorientált szektorok fejlesztését, abban a meggyőződésben, hogy ezekben a fejlődő országokban a gazdasági lehetőségek bővülése csillapító hatást gyakorol a kivándorlási hullámokra. E politikának azonban sohasem sike­rült a szándékainak megfelelően szabályozni a bevándorlást.

Az 1965-ös Immigration and Naturalization Act (Bevándor­lási és letelepedési törvény, INA) az Egyesült Államok kapuit tö6b bevándorló számára nyitotta meg, egyidejűleg az állam számára nagyobb teret biztosított az engedélyezések ellenőr­zésében és az illegális bevándorlás megakadályozásában. A reform célja az volt, hogy lebontsa azokat a korábbi korláto­zásokat, amelyek a nem-európai bevándorlókat hátrányosan megkülönböztették. A bevándorlókat így egy részletekre is ki­terjedő rendszer preferencia szempontjainak megfelelően kvó­tákban fogadták. E rendszer azoknak kedvez, akiknek Ame­rikában rokonaik élnek, illetve akik olyan végzettséggel ren­delkeznek (egészségügyi nővérek, óvónők stb.), amely az amerikai munkerőpiacon keresett szakma.

Az INA megváltoztatta a bevándorlók struktúráját, ám nem az előzetesen kívánatosnak tartott irányban. A családegyesí­tés hangsúlyozása annak biztosítására lett volna hivatott, hogy az új bevándorlók mindenekelőtt azokból az országokból – tehát Európából – jöjjenek, ahonnan már korábban is sok bevándorló érkezett Amerikába. Az 1965 utáni bevándorlási hullámok drámai többlete azonban a karibi térség, illetve Dél-és Délkelet-Ázsia országaiból indult ki. Az amerikai politika kudarcát mindenekelőtt azon lehetett lemérni, hogy az illegális bevándorlók száma ugrásszerűen megnőtt. Nemcsak a mexi­kói illegális bevándorlók száma emelkedett folyamatosan, ha­nem az említett országokból is illegális bevándorlási hullámok sora indult ki.

Az amerikai közvélemény fokozódó nyugtalansága az ille­gális bevándorlás miatt számos törvényjavaslatot motivált, amelyek 1986-ben az Immigration Reform and Control Act (a Bevándorlás reformjának és ellenőrzésének törvénye, IRCA) nevű csomagban kulmináltak. Az IRCA arra volt hivatott, hogy racionalizálja a bevándorlási politikát, s különösen az illegális bevándorlás kérdéskörét kezelje. Korlátozott léptékű beillesz­kedési programot is tartalmazott, amely a törvénytelen beván­dorlóknak lehetővé teszi, hogy helyzetüket legalizálják, ha – egyebek között – igazolni tudják, hogy 1982 januárja óta meg­szakítás nélkül az Egyesült Államokban élnek. Az IRCA egy további része azt célozta, hogy a munkaadókkal szembeni szankciók révén szűkítse az illegális munkaerő foglalkoztatási lehetőségeit. Egy harmadik összetevő a kiterjedt vendégmun­kás-program, hogy ezáltal legyen biztosítva a mezőgazdaság által igényelt olcsó munkaerő.

Az új munkaerő-bevándorlás

A 60-as évek végét követően az USA-ba irányuló bevándorlás szerkezete számos vonatkozásban változni kezdett. Jelentő­sen megnövekedett az évenként fogadott bevándorlók száma, Az áttelepülő munkaerő 1965-ben 297.000 fő volt, s ez a szám 1970-ben 373.000, 1980-ban 531.000, 1986-ban pedig 602.000 főre növekedett. Egyidejűleg drámai módon megvál­tozott a migrációs hullámok regionális összetétele is. 1960-ban a bevándorlók több mint kétharmada még Európából jött. 1985-ben a betelepülők között az európaiak aránya már egy-kilencedre esett vissza, az 1960-as 140.000-ről 1985-re 63.000 főre csökkent. A nyolcvanas évek végén a bevándorlók legnagyobb része Ázsiából, Latin-Amerikából és a Karibi-tér­ségből érkezett.

A legálisan bevándorlók leggyorsabban bővülő csoportját az ázsiai letelepedők képezik. A délkelet-ázsiai menekültek száma annak idején – a vietnámi háborúval összefüggésben – vala­melyest növekedett, a menekültek összességét tekintve azon­ban az ázsiai bevándorlók össznövekedésének kisebb hánya­dát adják. Ténylegesen a Fülöp-szigetek, Dél-Korea és Tajvan volt az ázsiai bevándorlás legfontosabb anyaországa. (Tehát nem Vietnám és Kambodzsa menekültjei adták a legjelentősebb hányadot.) A spanyol ajkú és a nyugat-indiai bevándorlás mér­téke nem olyan drámai, mindazonáltal jelentős. A latin-amerikai és karibi bevándorlók aránya megnövekedett a 60-as évek má­sodik felében, azután a korai 70-es években élesen visszaesett, mielőtt a 80-as években ismét növekedésnek indult volna. A bevándorlók anyaországai között az első tíz kivétel nélkül latin-­amerikai, karibi vagy ázsiai ország. Az 1972 és 1979 között legálisan bevándorlók anyaországai között messze Mexikó ve­zetett, mintegy félmillió fővel évenként. Az ezt követő országok a következők: Fülöp-szigetek (290.000), Dél-Korea (225.000), Kína (Tajvan és a Népköztársaság együttesen 160.400), India (140.000), Jamaika (108.400). Az egyetlen Olaszország kivé­telével a 100.000 főt meghaladó országok valamennyien a Ka­ribi-térségben vagy Ázsiában találhatók.

Az új ázsiai migrációról azt szokták mondani, hogy főleg az önálló vállalkozókat és a középosztályt érinti, valójában azon­ban egyre erőteljesebb a munkásosztály jelenléte. Gyakorta az a helyzet, hogy a középosztálybeliek kivándorlása mintegy előkészíti a talajt a szegényebb rétegek és az illegális beván­dorlók számára. Ez különösen is igaz a dél-koreai emigrációra – közöttük az illegális bevándorlók, illetve a szolgáltatásban dolgozó kvalifikálatlan munkaerő hányada egyre jelentősebb -, s hasonlóképp a Fülöp-szigetekről jövő bevándorlásra.

Az új bevándorlás egyre jelentősebb részét adják a nők. A 70-es években a Fülöp-szigetekről bevándorlók között a nők aránya 60% volt, Dél-Koreából 61%, Kínából 53%, a Domini­kai Köztársaságból 52%, Kolumbiából 52%, Haitiről 53%, ós Hongkongból 52%. Még a hagyományosan férfiak által domi­nált legális mexikói bevándorlók csaknem fele is immár nő. Bár a bevándorló nők legjelentősebb hányada ilyen-olyan for­mában családtagként érkezik, van egy kis és egyre növekvő hányada a nőknek, akik az osztályozásnál munkaerőnek szá­mítanak. Ez mintha arra utalna, hogy a nők egyre nagyobb hányada vándorol ki önállóan, és sok esetben hagyja hátra férjét és családját. Az 1972 és 1979 közötti időszakban a be­vándorló nők aránya 45,6% volt abban a foglalkoztatási kate­góriában, akiket az amerikai munkaerőpiacon keresett szak­mákban fogadtak. (Vö. Houston 1984: 945) Annak a 290 000 főnek is több mint a fele nő, akiket az ország a nem-preferált kategóriában fogadott. (Az ő bevándorlásukat akkor engedé­lyezik, ha a preferenciális kvótákat nem használják ki.)

Az új bevándorlást jellemzi az is, hogy az érkezők Amerika bizonyos kulcsterületeit részesítik előnyben. Ez persze így tör­tént a korábbi bevándorlási hullámok során is – századunk első évtizedeiben a bevándorlók főleg New York, Pennsylva­nia és lllionis körzetét választották. Manapság viszont már több fogadóállomás van, fejlettebb a közlekedési és szállítási rendszer, s a munkahelyek kínálata is szórtabb. Mindez elő­mozdíthatja azt, hogy a bevándorlók több körzet között vá­laszthassanak. Ennek ellenére is a bevándorlók több mint fe­lét Kalifornia és New York államok fogadták, az országba ér­kezők további negyede pedig New Jersey, Illinois, Florida és Texas felé vette útját. Az új bevándorlók általában a legna­gyobb világvárosokban telepednek le, úgy mint New York, San Francisco, Chicago, Houston és Miami. Az 1980-as népszámlálás szerint Amerika külföldön született lakosainak több mint az ötöde New Yorkban és Los Angelesben élt. Ugyanebben az évben ezekben a városokban az Amerikában született né­pesség kevesebb mint egy százaléka élt e két városban. A bevándorló munkaerő mintegy 40%-a az Egyesült Államok tíz legnagyobb városában telepszik le, s e városok népessége az ország lakosságának kevesebb mint 10%-át adja. Ezekben a városokban a bevándorlók aránya jelentősen meghaladja az össznépességre vetített arányukat. Az USA lakosságának legfeljebb 10%-át adják, 1987-ben viszont New York City 30%-át, Los Angeles és Chicago 15%-át tették ki.

A bevándorlás hagyományos magyarázatai

Az új ki- és bevándorlási hullámokat – különösképp ami az olyan jelenségeket illeti, hogy a migrációs mozgásban meg­növekedett az ázsiai és karibi országok, valamint a nők ará­nya – nem lehet megmagyarázni a migrációs mozgások oka­ival kapcsolatos hagyományos elképzelések kereteiben. A be­vándorlás struktúrájának felszínesebb megítéléséből is az de­rül ki, hogy nincs szisztematikus összefüggés a bevándor­lás, illetve a túlnépesedés, szegénység és gazdasági pan­gás hagyományosan meghatározó erejűnek tartott fakto­rai között.

A népességszámból adódó nyomás természetesen hathat a fokozódó emigráció irányában. Az ilyen presszió felől azon­ban – legyen szó a népesség növekedéséről vagy sűrűségéről – nem világítható meg az, hogy bizonyos, népességüket te­kintve gyorsan növekvő országokból elenyésző a kivándorlás (számos közép-afrikai ország említhető), más országok vi­szont fontos forrásai a migrációnak, pedig a népességnöve­kedés sokkal lassabb (gondoljunk Dél-Koreára) vagy a nép­sűrűség viszonylag alacsonyabb (Dominikai Köztársaság). Önmagában véve a szegénység sem tűnik elegendő magya­rázó tényezőnek. Hiszen nem minden szegény országra jel­lemző a jelentős kivándorlás, továbbá nem minden migrációs anyaország szegény, amint ezt Dél-Korea vagy Tajvan példája is mutatja. A szegénység mint magyarázó faktor használha­tóságát az is megkérdőjelezi, hogy a legtöbb ázsiai és karibi országból a jelentősebb migrációs hullámok csak 1960 után bontakoztak ki, bár ezek a régiók jóval korábban is igen sze­gény területek voltak.

Problematikus a gazdasági pangás és a kivándorlás között feltételezett összefüggés is. Általában abból szokás kiindulni, hogy a kevésbé fejlett országokban a gazdasági lehetőségek szűkössége – ezt a GNP csekély növekedésével mérik – kulcsszerepet játszik az egyének azon döntésében, hogy ki­vándoroljanak-e. A kivándorlási adatok növekedése azonban olyan időszakokban volt megfigyelhető, amikor a legtöbb ki­vándorlási anyaország élénk gazdasági növekedésnek ör­vendhetett. A jelentős kivándorlás országaiban a 70-es évek során a GNP 5-9%-os növekedést mutatott. A legtöbb olyan ország, amely főszerepet játszik a nemzetközi migráció terén, lényegesen erőteljesebb gazdasági növekedést mu­tat, mint azok az országok, ahol nincs jelentősebb kiván­dorlás. Erre Dél-Korea a legjobb példa. Ennek az országnak a 70-es években az egyik legjobb GNP-növekedési értéke volt, s ezzel együtt ebben az időszakban is innen bővült a leggyorsabban az Amerikába vándorlók köre.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a túlnépesedés, a szegénység vagy a gazdasági pangás nem fejt ki a kivándor­lás irányában ható pressziót. Logikus, hogy érvényesül ilyen nyomás. Ugyanakkor viszont világos, hogy túlságosan leegy­szerűsíti az összefüggéseket az a felfogás, amely szokványos módon egyenlőségjelet tesz e feltételek és az emigráció közé. Az adatok inkább arra utalnak, hogy az említett feltételek ön­magukban véve nem elegendők számottevő kivándorlás elő­idézésére. További tényezőkre is tekintettel kell lennünk, ame­lyek révén a szegénység, a túlnépesedés és a gazdasági pan­gás jelenségei ténylegesen elvezetnek a kivándorlási hullám beindulásához.

Vegyük például Haitit és a Dominikai Köztársaságot. Az a tény, hogy ezekből az országokból jelentős kivándorlás figyel­hető meg, első pillantásra mintha amellett szólna, hogy az említett három tényező váltja ki a migrációs mozgást. Ám ezek az országok jóval a kivándorlási hullámot megelőzően is sze­gény, túlnépesedett és pangó országok voltak. Vajon mi vál­totta ki igazából a kivándorlást?

A Dominikai Köztársaság esetében az Egyesült Államokhoz fűződő politikai viszony tűnik döntőnek. Miután a helyi válasz­tásokon a baloldali elnökjelölt, Jüan Bosch került ki győzte­sen, az amerikai tengeri flotta elfoglalta Santo Domingót. Az amerikai jelenlét következtében nemcsak a két ország közötti gazdasági és politikai kapcsolatok erősödtek, hanem a meg­szálló országba a középosztályokból egyre többen kezdtek kivándorolni. A dominikai menekültek letelepedése az Egye­sült Államokban további személyes és családi kötelékeket ho­zott létre a két ország között. A kapcsolatokat tovább bőví­tették a dominikai mezőgazdaságba és exportorientált ágaza­tokba irányuló amerikai beruházások. Ezután a kivándorlás fokozódott: míg az 1955 és 1959 közötti időszakban 4.500 sze­mély települt át az USA-ba, addig az 1965 és 1969 közötti időszakban ez a szám 58.000 főre növekedett. A kivándorlás fokozódásához vezető új fejlemények tehát párhuzamosan haladtak azzal, hogy a két ország között szorosabb katonai és személyes kötelékek létesültek, és számos közvetlen ame­rikai beruházásra került sor.

Haitiban nem történt közvetlen amerikai katonai beavatko­zás, ám a kapcsolatok bővülése és az amerikai közvetlen be­ruházások nagy valószínűséggel hasonló szerepet játszottak. Bár Haiti már régtől fogva kétségbeejtően szegény ország volt, a kivándorlás Amerikába mégiscsak a 70-es évek elején indult meg. A döntő új fejlemény ez esetben alighanem az lehetett, hogy Jean-Claude Duvalier elnök az exportorientált gazdasági fejlesztés politikája mellett döntött. A gazdaságot megnyitotta a külföldi befektetők számára az exportcélú ter­melés, illetve a kereskedelemre termelő mezőgazdaság nagy­mérvű bővítése terén. Amerika döntő szerepet játszott e fo­lyamatban. Az új termelési formákhoz szükséges munkaerő oly módon jelent meg a foglalkoztatási piacon, hogy a kis földbirtokosok és minimális szinten önellátó kisparasztok gaz­daságilag ellehetetlenültek. Haiti hagyományos foglalkoztatási struktúrájának ez az átalakulása, az állami represszió egyide­jű fokozódásával és az Amerikához fűző politikai és gazda­sági kapcsolatok szorosabbá válásával, egybeesett az Egye­sült Államokba irányuló új kivándorlási hullám kezdetével.

A két esetben tehát minden bizonnyal arról van szó, hogy a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatok kiépülésével olyan feltételek alakultak ki, amelyek kedveztek a tömeges kivándorlás beindulásának. (Vö. Centro de Estudios Puertoriquenos 1979, Portes és Walton 1981.) Az ilyen kapcsolatok rendszere a Délkelet-Ázsiából történő bevándorlásnál is döntő szerepet játszott. A koreai háborút követően az USA arra tö­rekedett, hogy – a terület politikai stabilizációjának előmozdí­tása érdekében – tevékenyen befolyásolja a délkelet-ázsiai régió fejlődését. Koreában, a Fülöp-szigeteken és Indokíná­ban amerikai csapatok állomásoztak. Egészében véve Ame­rika gazdasági és katonai érdekei a kapcsolatok széles spektrumát hívták életre, amelyek a későbbiekben hozzá­járultak az Amerikába irányuló kivándorlás előmozdításá­hoz. Ugyanekkor a külföldi beruházások erőteljes növe­kedése – különösképp Dél-Koreában, Tajvanon és a Fülöp­-szigeteken – csak tovább erősítette az ilyen irányú fejlődést.

Másként szólva tehát, a legtöbb olyan országban, ahonnan kivándorlási hullám indul meg Amerikába, az Egyesült Álla­mokkal összefűző számos feltétel és kapcsolat működik, ame­lyek a túlnépesedés, szegénység vagy munkanélküliség mel­lett kiváltják a migrációs mozgásokat. Bár az ilyen kötelékek jellege és nagyságrendje országról országra változik, a ki­vándorlók minden anyaországa esetében teljesül, hogy az USA jelentős politikai és gazdasági tényezőként jelen van. Az amerikai kötődés lényegi összetevője általában az exportori­entált ágazatokban eszközölt közvetlen beruházás. Az ameri­kai beruházások néhány fejlődő országban 1965 és 1980 kö­zött megötszöröződtek, s ezeknek a forrásoknak a nagy része a karibi és a délkelet-ázsiai térség néhány kulcsországába ment. Az exportorientált ágazatokat erősítették, különösképp az olyan fogyasztói termékek gyártása terén, mint a játékok, a textiliák és a lábbelik. Az exportra termelő iparágak általá­ban igen munkaintenzív iparágak. (Ez fontos tényezője annak, hogy miért is érdemes gyárakat létesíteni az olcsó munkaerejű országokban.) Ezeknek az iparágaknak a munkaintenzív jel­lege ad magyarázatot arra is, hogy ezekben az ázsiai és karibi országokban – amelyek főként részesültek az említett beru­házási forrásokból – miért is ment végbe a foglalkoztatási szint hirtelen erőteljes emelkedése.

A migráció okainak hagyományos értelmezése szerint a gazdasági folyamatok ilyen együtthatása nyomán valójában más helyzetnek kellett volna kialakulnia. A kivándorlásnak vissza kellett volna szorulnia, illetve alacsony szinten kellett volna maradnia, mégpedig mindenekelőtt azokban az orszá­gokban, amelyek jelentős beruházásokat kaptak, hiszen az ilyen invesztíciók révén több munkahely jött létre – a köz­igazgatásban, a szolgáltatások és a termelés terén egyaránt -, mint más jellegű beruházások esetén. Ám épp az ilyen országok – különösen a délkelet-ázsiai régióban – adják az új kivándorlás fő forrásait. Vajon mi a magyarázata annak, hogy a külföldi beruházási tevékenység – különösen az ex­portorientált iparágakban – ilyen látszólagos ellentmondáshoz vezet? Vajon miként lehetséges, hogy a külföldi beruházások egyidejűleg mozdítják elő a gyors gazdasági növekedést, és idézik elő a migrációs kivándorlás fokozódását?

A termelés erősödő globalizációja

A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országok­ban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy az ilyen beruházások miként hatnak egy-egy ország gazda­sági és foglalkoztatási szerkezetére. Először is a külföldi be­ruházás az exportorientált termelés kialakításával felborítja a hagyományos életmódot folytató rétegek életét. Régóta ismert tény, hogy az árutermelő mezőgazdaság létrejöttének hatása­ként az önellátó kistermelők ellehetetlenülnek, a mezőgazda­sági bérmunkások kínálata fokozódik, s a városokba irányuló tömeges vándorlást eredményez. Az elmúlt évek során az ex­portorientált termelés előmozdítása nyomán hasonló fejlődés bontakozott ki Délkelet-Ázsiában és a Karibi-térségben. (Per­sze a konkrét gazdasági mechanizmusok eltérőek voltak.) Az emberek jelentős hányada elveszítette korábbi életkörnyeze­tét, s arra kényszerült, hogy a városokban vállaljon bérmun­kát. Az exportorientált mezőgazdaságban és iparban a ter­melés hagyományos struktúráinak a felbomlása oda veze­tett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált.

Az exportorientált termelésben a fiatal nők tömeges bevo­nása az új ipari körzetekben katalizáló hatást fejt ki a hagyo­mányos termelési struktúrák felbomlása terén. Ezekben a ré­giókban olyan termelési formák a meghatározók, amelyek az iparosodott országokban is a hői munkaerő jelentős hányadát foglalkoztatják: az elektronikus berendezések futószalagos összeszerelésére, a textilanyagok előállítására, a ruhaneműk és játékáruk készítésére gondolunk. A fiatal nők rendszerint úgy kerülnek be az ipari körzetekbe, hogy egy-égy vállalat képviselője a falvakban és a vidéki iskolákban toboroz mun­kaerőt, így fokozatosan olyan migrációs áramlások jönnek lét­re, amelyek csökkentik vagy teljes mértékben visszaszorítják a rekrutálás jelentőségét. (Vö. pl. Diamond 1979, Safa 1981.) A nők erőteljes bevonása a termelésbe nyilván a vállalatok azon törekvésével függ össze, hogy csökkentsék a bérköltsé­geket. Emellett a patriarchális társadalmakban a fiatal nők a külföldi munkaadók számára engedelmes és fegyelmezett munkaerőt jelentenek, olyan dolgozókat, akik készek erőfeszí­tést és pontosságot igénylő munkafeladatokat ellátni, és olyan munkafeltételek mellett dolgozni, amelyeket a fejlett or­szágok dolgozói nem fogadnának el.

A nők tömeges bevonása az iparba felszámolja a hagyo­mányos és gyakorta pénz közvetítése nélkül működő struktú­rákat. A vidéki körzetekben a nők hagyományosan fontos sze­repet játszanak a család által felhasznált és a helyi piacon is eladható termékek előállításában. A falusi gazdaságok és a vidéki háztartások rá vannak utalva számos olyan gazdasági tevékenységre, amelyeket hagyományosan nők végezlek, az ételkészítéstől kezdve a kosárfonáson és más tárgyak elké­szítésén át a szövésig és a ruházat előállításáig. (Vö. Boserup 1970, Boulding 1980.) Mindezek a tevékenységek egyre in­kább visszaszorulnak azáltal, hogy a fiatal nők elvándorolnak az új ipari körzetekbe.

Az új proletariátus feminizálódásának egyik legsúlyosabb – és leginkább groteszk – következménye az volt, hogy ezáltal fokozódott a munkaerőkínálat, és a férfiak körében fokozódott a munkanélküliség. A női munkaerő fokozottabb kínálata az új ipari körzetekben a férfiak számára nehezebbé teszi, hogy munkát találjanak. A nők elvándorlása a vidéki körzetekből azért is szűkíti a férfiak megélhetési esélyeit, mert az asszo­nyok általában nélkülözhetetlen társat jelentenek a fennmara­dásért folytatott küzdelemben. A legszegényebb és alig fejlett országok némelyikében időközben az exportorientált termelés helyére – amely főleg női munkaerőt foglalkoztat – a gazda­sági fejlődés diverzifikált formái léptek, amelyek a belső piacra orientáltak, és férfiakat is foglalkoztatnak. A foglalkoztatás bő­vülésének látványos számadatai – amelyek a főbb kivándorlási országokban az utóbbi években megfigyelhetők – elho­mályosították azt a tényt, hogy az exportorientált termelés egyes társadalmi csoportok körében fokozza a munkanél­küliséget, mások számára pedig munkahelyteremtő hatá­sa van.

A hagyományos munkaformák felbomlása és az exportori­entált fejlődésre való áttérés egyre inkább egyfajta „egyirányú utcát" jelent a nők és a férfiak körében egyaránt. Mivel a gaz­dálkodás hagyományos formáinak lehetősége a vidéki terüle­teken fokozatosan visszaszorul, a dolgozók számára igen ne­hézzé vagy egyenesen lehetetlenné válik, hogy munkanélkü­livé válva vagy sikertelen álláskeresés esetén visszatérjenek hagyományos életközegükhöz. Ez különösen nehéz azoknak a nőknek a körében, akiket az új ipari övezetekben rövid fog­lalkoztatás után elbocsátanak. Három-öt éves időszakot kö­vetően ezek az asszonyok – mikroszkopikus nagyságú alkat­részek összeszerelése után – gyakorta krónikus fejfájástól és látóképességük megromlásától szenvednek. A bérek alacsony szinten tartása végett és azért, hogy a romló egészségű asszonyokat eltávolítsák, a munkaadók folyamatosan elbo­csátják „régi" alkalmazottaikat és fiatalabb, egészségesebb és engedelmesebb nőket állítanak újólag munkába. (Vö. Nash és Fernandez Kelly 1983, valamint Lorraine Gray „Totál As­sembly Line" című filmjét.) Emellett több vállalat a 70-es évek vége óta azzal is próbálkozik, hogy az exportorientált iparágak régi zónáiból – ahol immár egyre kevesebb állami adóked­vezményben részesültek – kivonuljanak üzemeikkel, és a ter­melést olyan „új" országokba vigyék át, mint például Sri Lan­ka, ahol olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Mindezek a folya­matok oda hatottak, hogy a potenciális kivándorlók valósá­gos hadserege jött létre a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában, Tajvanon és a Karibi-térségben. Akik elveszítik hagyományos gyökereiket, s azután ki vannak szolgáltatva a munkanélküli­ség szeszélyeinek, avagy munkaképtelennek számítanak – a termelésbe bevont fiatalabb munkaerő következtében vagy amiatt, hogy a gyárat más országokba viszik át -, nemigen látnak más lehetőséget, mint a kivándorlást, különösen, ha az exportorientált növekedési stratégia már korábban meggyen­gítette az ország belföldre termelő ágazatait.

Ezeknek a jelenségeknek a felidézésével még korántsem merítettük ki azt a kérdést, hogy a külföldi beruházások miként is járulnak hozzá a széles körű ki- és bevándorlási folyamatok létrejöttéhez. A külföldi beruházások az exportorientált ter­melés terén azonban nemcsak a hagyományos munkamódok erózióját idézték elő, nemcsak a bevándorló-kolóniák létrejöt­téhez vezettek, hanem gazdasági, kulturális és ideológiai kapcsolatok kiépülését és bővülését idézték elő az iparo­sodott országokkal. E kapcsolatok közvetlenül és közvetve is előmozdítják az emigrációról alkotott kép kialakulását. Az exportorientált szektorban foglalkoztatott munkaerő – legyen szó akár menedzserekről, irodai alkalmazottakról, akár futó­szalag mellett dolgozó munkásokról – áll talán a legközelebb a nyugati hatásokhoz, s közvetett módon így ők kerülnek a legszorosabb kapcsolatba azzal az országgal, ahonnan a tőke származik. Számukra – akik "már a hétköznapi élettapaszta­latban a nyugati módszereket és gondolkodási formákat elsa­játították – szubjektíve is kisebb az a distancia, amely az off-shore gyárakban vagy hivatalokban betöltött munkahely és az iparosodott országban végezhető hasonló munka között van. Belátható, hogy az ilyen munkaerő számára adott esetben komolyan felmerül az emigrálás gondolata.

Az is igaz, hogy a nyugati hatások nem maradnak meg az exportorientált szektorokban dolgozók körében, s a beruházá­sok tovagyűrűző hatása az egész alacsonyan fejlett ország­ban és népességének körében is érezteti hatását. Az emig­ráció előmozdításának ezt az „ideológiai" hatását nem szabad alábecsülnünk. Az emigráció gondolata így már nem korláto­zódik azokra, akik az exportorientált szektorban dolgoznak, hanem a népesség szélesebb rétegeiben is hathat. A külföldi tulajdonú gyárakban vagy hivatalokban dolgozókon kívül így sokkal több ember törekedhet arra, hogy emigrálhasson. El­sősorban nem is a külföldi gyárakban, hivatalokban és üze­mekben foglalkoztatott munkaerő az, amely a leggyakrabban választja a kivándorlás lehetőségét.

A külföldi beruházás – valamint más politikai-katonai és kulturális kapcsolatok – elemzése segít annak magyarázatá­ban, hogy a kivándorlás miként is válik számos fejlődő or­szágban az egyének jelentős hányadánál reális lehetőséggé. Annak megvilágításához azonban még nem elegendő, hogy az USA miért vált a kivándorlók fő célországává. Hiszen ezek­ben az országokban Japán, Németország, Hollandia és Nagy-Britannia szintén jelentős mértékű beruházásokat valósított meg. Az adatokból az derül ki, hogy az egyes országokba beáramló külföldi tőke „nemzeti háttere" kevésbé jelen­tős, mint a termelés konkrét formája (például hogy munkaerő intenzív szektorról van-e szó), illetve jelentősebb azok­nál a viszonyoknál is, amelyeket a fogadó országok a tőke­kihelyező országokkal építettek ki. Feltételezhetjük tehát, hogy például a 70-es években igen széles körű japán beruházások az exportorientált termelés terén végső soron az USA-ba irá­nyuló kivándorlást mozdították elő, hiszen Amerika akkoriban bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkezett a fejlődő országok­kal, illetve a bevándorolni szándékozók szemében készséges vendégfogadó országnak számíthatott.

Ezzel összefüggésben jelentős tényező, hogy az amerikai bevándorlási törvényeket 1965-ben liberalizálták, illetve hogy az USA továbbra is a korlátlan lehetőségek világának számít. A kivándorolni szándékozók körében csaknem azonosult a „ki­vándorlás" és a „kivándorlás az Egyesült Államokba", annak a vélekedésnek köszönhetően, hogy ez az ország – leg­alábbis más országokhoz viszonyítva – korlátlan lehetősége­ket és foglalkoztatási kilátásokat kínál. Ez az Amerikához kap­csolt emigráció gondolatát mintegy körkörösen fölerősítette. Miközben a külföldi beruházások – a politikai és katonai te­vékenységekkel karöltve – új hidakat építettek ki a kivándo­rolni szándékozók számára, s miközben az Amerikában adott gazdasági lehetőségek e hidakat csak tovább erősítették, az ily módon kibontakozó új kivándorlás további kapcsolatokat létesített Amerika és az anyaországok között. így gyarapod­nak az USA-ba irányuló kivándorlás lehetőségei, függetlenül attól, hogy az egyes fejletlen országokba a külföldi tőke – amely elsőként teremtette meg a kivándorlás feltételeit – hon­nan is érkezik.

Az Egyesült Államok új munkaerő-szükséglete

Első pillantásra mintha ellentmondana a gazdaság logikájá­nak, hogy az elmúlt két évtized során a nagy számban Ame­rikába vándorló munkaerő az USA nagyvárosaiban összpon­tosul. Vajon mi az oka annak, hogy a jelentős általános mun­kanélküliség, illetve az ipari és kereskedelmi munkahelyek megszűnésének időszakában egyre több dolgozni vágyó be­vándorló érkezik az országba? S miért választják túlnyomó számban éppen a legnagyobb városokat, amelyek a könnyű­ipar és néhány más, hagyományosan bevándorló munkaerőt foglalkoztató, de már hanyatlásnak indult ágazat központjai? A bevándorlási törvény 1965-ös liberalizálása, valamint a nagyvárosokban már létező bevándorló közösségek termé­szetesen játszottak bizonyos szerepet, ha a régebbi és a ki­vándorlás anyaországaiként hagyományos, főként európai or­szágokra gondolunk. Azonban az új bevándorló csoportok jövetelének az volt a háttere, hogy Amerikában a „cheap labor" állások köre gyors ütemben felfutott, a marginális állások piaca időközben kibővült, különösen a nagyvárosok bővülő iparágaiban.

Nem adható tehát teljes kép a bevándorlásról, ha egyide­jűleg nem vesszük szemügyre Amerika munkaerő szükségle­tét is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a gazdaság egyre erőteljesebb nemzetköziesedése közrejátszott abban, hogy hatalmas bevándorlás figyelhető meg Amerikában, á munka­erő nagy és egyre bővülő mennyiségére csak magának az amerikai gazdaságnak az átstrukturálódási folyamatai adhat­nak magyarázatot. Ez az átstrukturálódási folyamat világíthat­ja meg azt is, hogy az új bevándorlók leggyakrabban a nagy-várásokat választják. Az alacsonyan fizetett munkahelyek megjelenése az USA-ban részben ugyanazoknak a nem­zetközi gazdasági folyamatoknak az eredménye, amelyek nyomán egyes iparágakban a beruházásokat és munka­helyeket olcsó munkaerejű országokba telepítették át. Mi­közben az ipari termelés jelentős hányada tengerentúlra ván­dorolt, eróziónak indult az amerikai iparágak tradicionális bá­zisa, s a helyére lépő szektorok – a tanult vagy tanulatlan munkaerő rosszul megfizetett munkahelyeivel – részben leér­tékelődtek. Egyidejűleg a szolgáltatási szektor felfutó növeke­dése számos ilyen „olcsó munka" jellegű munkahelyet terem­tett (leszámítva a befektetési bankok és menedzsment jellegű konzultációs cégek jobban fizetett és közismertebb munkahe­lyeit). Ez a két új növekedési szektor a leginkább New York és Los Angeles nagyvárosaira koncentrálódik.

Ezek a tendenciák Amerika foglalkoztatási szerkezetében a 70-es évek vége óta egyre erőteljesebb polarizálódáshoz ve­zettek. A közepesen fizetett munkahelyek számának éles csökkenésével egyidejűleg növekedett szerényebb mértékben a jól fizetett szabadfoglalkozású és vezetői állások száma, a „cheap labor" állások köre pedig jelentősen bővült. 1963 és 1973 között tíz újólag teremtett állás közül kilenc a közepes jövedelmi sávba tartozott, a magasan fizetett munkakörök szá­ma pedig csökkent. 1973-at követően azonban két újólag te­remtett munkahely közül immár csak egy tartozik ehhez a kö­zepes jövedelmi sávhoz. Ha tekintettel vagyunk a szezonális munkahelyekre és a részmunkaidős foglalkoztatásra is, úgy a foglalkoztatottak körében a fokozódó egyenlőtlenség csak még világosabban érzékelhető. E változások visszatükröződ­tek az átlagbérek csökkenésében és a jövedelmi szórás fo­kozódó polarizálódásában is. Az átlagos heti reálbér – amely a háborút követő időszakban folyamatosan nőtt és 1973-ban érte el legmagasabb szintjét – a 70-es években stagnált, majd a 80-as években csökkenésnek indult. A visszaesés a jöve­delmek fokozódó polarizálódásával járt együtt, s ez olyan ten­dencia, amely először a 70-es években jelentkezett, s a 80-as évek során gyorsabb ütemben bontakozott ki.

A „cheap labor" állások fontos forrása a leértékelődött ter­melőszektorokban található. Az amerikai gazdaság e része három tendencia együtthatása nyomán jött létre. 1. Sor került a munkafolyamat társadalmi újjászervezésére, egyre nagyobb mértékben helyeztek ki más országokba bizonyos termelési folyamatokat és szolgáltatásokat, miközben teret nyert a kis­üzemi termelés és az otthon végzett ipari bedolgozó munka (mindez rontja a dolgozók szervezett érdekképviseletének esélyeit is). 2. Átalakult a munkafolyamat technológiai szer­kezete, számos munkakör kvalifikációs szükséglete csökkent, sok készség működtetését és gyakorlását számítógépek és munkagépek vették át. 3. Felfutottak a hi-tech iparágak, ame­lyek az alacsony bérezésű sávban igen nagy mennyiségű munkaerőt foglalkoztatnak. Némileg talán meglepő, hogy az ipari termelés területén a dolgozókkal szembeni kvalifikációs kívánalmaknak és bérezésük szintjének átalakulása minden iparágban érvényesült: a régi keletű és a modern ágazatokban egyaránt. így például a konfekcióipar és az elektronikus be­rendezések gyártása első pillantásra kevés közös tulajdon­sággal rendelkezhet, azonban mindkét területen nagy szám­ban keletkeztek olyan olcsón megfizetett munkahelyek, ame­lyek híján vannak bármiféle továbblépési lehetőségnek, és nem előfeltételeznek kvalifikáltságot. Mindkét ágazatban alkal­maznak nem hagyományos termelési megoldásokat, mint pél­dául kisüzemek, illetve az otthon végezhető bedolgozó mun­ka. Mindkét ágazatban végbement a szakszervezetek leépü­lése. A gyorsan növekedő és csúcstechnológiát alkalmazó iparágak szakszervezeteinek taglétszáma egyre inkább visszaszorul (amiként ez például Los Angeles vagy a kalifor­niai Orange County esetében megfigyelhető).

A leértékelődött ipari szektoroknál azonban még fontosabb a „cheap labor" munkahelyek teremtésének terén a szolgáltató szektor bővülése. A hagyományos árutermeléstől eltérően ­amelyre a közepes jövedelmi szintű munkahelyek jelentős bő­vülése jellemző – a szolgáltató szektorban vagy rendkívül jól, vagy rendkívül rosszul fizetnek, s viszonylag kevés munkakör esik a közepes jövedelmi sávba. A 80-as évek növekedési ágazataiban – a pénzügyi, biztosítási szférában, az ingatlanpiacon, a kiskereskedelemben és a gazdaságot ki­szolgáló szolgáltatási ágazatokban – a rosszul fizetett mun­kakörök aránya nagy, nemigen vannak szakszervezetek, s számottevő a részfoglalkoztatás, illetve a női dolgozók jelen­léte. Egyre bővül az eladónők, a pincérnők, a titkárnők és a háztartási kisegítők foglalkoztatása. A Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Hivatal) ezekben az ágazatokban a reáljövedelmek visszaesését regisztrálja a 70-es évektől fogva.

A bővülő szolgáltató szektor nemcsak közvetlenül foglalkoz­tat rosszul fizetett munkaerőt, hanem közvetett módon is lét­rehoz olyan alacsonyan fizetett munkaköröket, amelyek a jól kereső szakemberi és vezetői rétegek bővülő osztályának életstílusával és fogyasztási szükségleteivel kapcsolatos szol­gáltatásokat végzik. Az ilyen magasan fizetett munkaerő összpontosulása a nagyvárosokban oda hatott, hogy lakókörzeteik és üzleti negyedeik „dzsentrizálódtak". Ez is a rosszul fizetett szolgáltatási dolgozók sokasága iránti keresletet erősítette: az épületgondnokok, takarítók, éttermi alkalmazottak, speciális szakácsok, kutyasétáltatók, kézbesítők, nevelőnők és hasonló státusú foglalkoztatottak tömegeire gondolunk. Az a tény, hogy számos ilyen munkakör „feketén megy", számos ameri­kai nagyvárosban az informális gazdaság gyors bővüléséhez vezetett. Számos körülmény következtében inkább bevándor­lók, semmint az amerikaiak szoktak ilyen jellegű munkákra vállalkozni: ezek a munkakörök rosszul fizetettek, bizonytalan foglalkoztatási kilátásokkal járnak, nemigen igényelnek szak­tudást, csekély angoltudás mellett is végezhetők, s rend­szerint esti és hétvégi elfoglaltsággal is járnak, ami az ame­rikaiak körében népszerűtlen. Érvényesül továbbá az az összefüggés is, hogy az illegális bevándorlók számára könnyebb az informális szférában munkaalkalmat találni.

Legyen szó akár a szolgáltatási szféráról, akár a leértéke­lődött gyáripari termelésről, az alacsonyan megfizetett új mun­kakörök mindkét területen nagy számban vonzzák a beván­dorló munkaerőt. Még a magasan kvalifikált bevándorlók kö­rében is gyakorta előfordul, hogy kijutva Amerikába a gazda­ság „cheap labor" ágazataiban próbálnak szerencsét. A szak­képzett bevándorlók erőteljesebb fogadása részben azzal függ össze, hogy a szolgáltatási szektor technikai és hivatali munkakörei bővülnek, valamint hogy az ilyen munkakörök pi­acán egyre erőteljesebben érzékelhető az informális gazda­ság hatása. Miközben tehát egyes gyártási folyamatok ki­telepítése hozzájárult ahhoz, hogy ezekből az országokból a munkaerő kivándorlása felerősödjék, a szolgáltatási és menedzsment funkciók amerikai nagyvárosokban való koncentrálása megteremtette annak feltételeit, hogy a be­vándorlók tömegeit New York, Los Angeles, Miami és Houston városai fölvegyék. Ugyanazok a folyamatok kedveztek tehát az Amerikába való bevándorlásnak, amelyek előmozdították néhány gyors ütemben iparosodó országban a munkaerő kivándorlást. Elsősorban a high-tec eljárásokat al­kalmazó ágazatokban, illetve a szolgáltató szektorban jönnek létre új munkahelyek, nem pedig az amerikai gazdaság hanyatló szektoraiban. Ebből arra következtethetünk, hogy az ilyen állások kínálata a jövőben alighanem még tovább bővül. Amíg ez valóban így van, addig az ilyen munkahelyek betöl­tésére további bevándorlásra lehet számítani.

Bevándorlás és globalizáció Japánban

Amióta Japán vezető gazdasági világhatalom és Délkelet-Ázsiában jelentős tőkeexportőr, e régióban a fentiekhez ha­sonló folyamatok figyelhetők meg. Olyan kapcsolatok épülnek ki országok között, amelyek később a munkaerővándorlás alapjául szolgálhatnak, s egyre inkább reális lehetőséggé válik a Japánba való kivándorlás. Az „új" illegális bevándor­lók anyaországa Thaiföld, Bangladesh, Tajvan, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, vagyis mindazok az országok, ahol Japánnak közvetlen beruházásai vannak, beleértve az off-shore termelőüzemek egyre növekvő számát. (Vö. Sassen 1990.) Japán részesedése a világban a külföldi közvetlen be­ruházások terén gyors ütemben bővült. Miközben a japán gaz­daság növekvő mértékben vált nemzetközivé és az egyik leg­fontosabb beruházó országgá nőtte ki magát a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai térségben, egyidejűleg – szándékosan vagy spontán – az áruk, a tőke és a kulturális termékek körforgá­sának transznacionális terét is létrehozza. Ezzel párhuzamo­san bontakozik ki az a kulturális és ideológiai feltételrendszer, amely lehetővé teszi az erőteljes munkaerőmozgást, mond­hatni egy nemzetközi munkaerőpiac kiépülésének korai sza­kaszát ígérve. (Vö. Sassen 1988.)

Az 50-es és 60-as években – ez a gyorsított iparosítás idő­szaka volt – a vidék szolgáltatta a nagyvárosi iparágak szá­mára a szükséges munkaerő-utánpótlást az olyan országok­ban, amelyek nem jutottak külföldi munkáskézhez, ugyanak­kor jelentős vidéki munkaerő-tartalékokkal rendelkeztek. Eb­ben az időszakban a közösségi és a magán infrastruktúrák fejlesztésére is jelentős mértékben sor került, megfelelően az ipar és a városfejlődés szükségleteinek. A munkaerő iránti szükséglet rendkívüli mértékű volt. Az USA és Nyugat-Euró­pa országai külföldi munkaerőt vontak be gazdaságukba, míg Japánban a vidék népessége költözött fel a városok­ba, és nem került sor külföldi munkaerő bevonására. A földek hátrahagyásának mértéke és nagyságrendje történelmi léptéket öltött. A korabeli beszámolóknak megfelelően egész faluközösségek döntöttek úgy, hogy településüket elhagyják, s így egyes falvak teljesen elnéptelenedtek. Ez a folyamat 1955 és 1965 között érte el a tetőpontját; ekkor az ország 46 tartományának több mint felében a népesség lélekszáma csökkent, 14 további tartományban a növekedés nem érte el az 1%-ot. Tokió, Osaka és Nagoya – e három óriásváros – volt e tömeges migrációs mozgások fő célpontja. 1960 és 1970 között e gócterületek mintegy 10-10 millió fővel növelték népességszámukat, és az ország össznépességének immár 40%-át összpontosították. Nagy-Tokio területén 1950 és 1970 között a lakosok száma 10 millió fővel nőtt, és elérte a 17,7 milliót. Míg 1950-ben a japánok 50%-a a mezőgazdaságban dolgozott, addig ez a szám 1970-re 1%-ra csökkent.

Ezzel összefüggésben másutt már utaltam rá (Sassen 1988), hogy a kivándorlásra kész emberek „tartalékseregének" egyik tulajdonsága az, hogy mobilizált munkaerőt jelent..J\ gyökérte­lenné vált ember olyan munkaalkalmakra is szívesen vállalkozik, amelyet a rendezett körülmények között élő munkaerő nem vál­lal el. Kész olyan munkaköröket, igénybevételi időpontokat és bérezést elfogadni, amelyet a mindenkori helyi népesség eluta­sít. A kulturális tényezők mellett alighanem a japán munka­erő mobilitása is hozzájárult a japán dolgozók híres tulaj­donságainak kialakulásához: a kemény munkamorálhoz, a je­lentős ingázási idő vállalásához, illetve az igen kemény és kel­lemetlen életkörülmények vállalásához.

Az ázsiai munkaerő Japánba vándorlása jelenleg igen eltérő gazdasági feltételek mellett zajlik. A városokban élő második nemzedék immár felnőtté vált, és a kereső népességcsopor­tokhoz tartozik. Valamennyi foglalkozási ágban jelentős a munkaerő-szükséglet. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy bizonyos területeken (például a kültengeri halászok kö­rében) az alacsonyan megfizetett munkakörökben egyre na­gyobb a munkaerőhiány. Bár a rendelkezésre álló adatok tö­redékesek, egyre egyértelműbb, hogy nő a Japánban dolgozó illegális bevándorlók száma, főleg Tokió, Nagoya és Osaka körzeteiben. Leggyakrabban turistaként érkeznek az ország­ba, s a hivatalosan engedélyezett időn túl is ott maradnak. A becslések szerint 1988-ban Japánban 200 000 illegális férfi kétkezi munkás dolgozott, az építőipartól kezdve az étterme­kig. Csaknem valamennyi ilyen bevándorló ázsiai születésű. A becslések szerint a legtöbben Tajvan, Dél-Korea, Bangladesh, a Fülöp-szigetek és Pakisztán területéről érkeznek. Ha a beutazókat nemzeti hovatartozásuk felől vizsgáljuk, az első helyen Tajvan és Dél-Korea áll 300 272, illetve 299 602 fővel. (Az adatok Japán Bevándorlási Hivatalának 1987-es jelen­téséből valók.) Ha az Amerikával kapcsolatban bemutatott fo­lyamatok Japánban is ismétlődnek, úgy nagyon is elképzel­hető, hogy a beutazók egyre nagyobb hányada nem látogatási céllal, hanem a munkavállalás végett jön. A hivatalos adatok szerint a letartóztatott illegális bevándorlók száma az 1982-es 51 368 főről 1987-ben 77 437-re növekedett. A kitoloncolt sze­mélyek száma is emelkedett a 80-as években.

Az országban legálisan tartózkodó külföldiek száma 1987-ben 2,1 millió volt. Ezek mintegy fele külföldi vállalatok alkal­mazottait jelentette, a másik millió pedig Ázsiából érkezett munkaerő volt. Az ázsiai beutazók döntő többsége (800 000 fő) első alkalommal érkezett az országba. Csaknem Valamennyien (727 000 fő) három hónapra érvényes vízummal érkez­tek, s mintegy felük turista célú utazást jelölt meg. Ugyanakkor fokozódik az illegális bevándorlók száma. Személyei beszél­getéseket folytattam illegális bevándorlókkal Tokió és Yokoha­ma városaiban, azt tudakolva, hogy milyen körülmények kö­zött és milyen megfontolásból döntöttek úgy, hogy átteleped­nek Japánba, annak ellenére, hogy az ország mindig is zárt társadalomnak számított. Kiderült, hogy olyan emberekről van szó, akik ilyen vagy olyan módon bekerültek a munkaerőmoz­gás áramába. Anyaországaikban egyre erőteljesebb a japán vállalatok jelenléte, s ezzel együtt egyre több információ állt rendelkezésre Japánról; kapcsolatok jöttek létre, s az érintet­tekben egyre inkább tudatossá vált, hogy fennáll a Japánba való kivándorlás lehetősége. Ezzel összefüggésben érdekes kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e Amerika mellett további „korlátlan lehetőségeket" kínáló országok létrejöttéről.

Tézisem az, hogy a munkaerőpiac szegmentálódása révén, illetve amiatt, hogy – amint ez Japánban is megfigyelhető – egyre inkább elterjed a részidős és az alkalmi foglalkoztatás, a munkaerőpiacnak egyre szervesebb részét képezi az új illegális bevándorlókat foglalkoztató informális szektor. A részidős és az alkalmi munka térnyerése úgy teszi kezelhe­tővé a munkajogi előírásokat, hogy a munkáltatók számára lehetővé válik a közvetlen és a közvetett bérköltségek csök­kentése. A termelő ágazatok viszonylagos visszaesése és a szolgáltatási ágazatok felfutása hozzájárult ahhoz, hogy szá­mos kisvállalkozás jöjjön létre, amelyek nem képezik részét – a japán gazdaságra olyannyira jellemző – nagyobb gazda­sági tömörüléseknek. Mindez értelmezhető a dereguláció egy további fajtájának is. A fejlődések összhatása akár az is lehet, hogy a jelenleg érvényes bevándorlási szabályozások foko­zatosan idejétmúlttá válnak.

Az értelmes bevándorlási politika előfeltevései

Az amerikai bevándorlási politika fő elve az, hogy a beván­dorlás autonóm folyamat, s független más nemzetközi folya­matoktól. Tanulmányunkból azonban érzékelhető, hogy a fej­lődő országokból Amerika felé mutató migrációs hullámok mö­gött mindenkor nemzetközi tényezők munkálnak. Az amerikai állam és a közvélemény képviselői viszont olyan problémaként tekintettek a bevándorlásra, amelynek gyökerei a fejlődő or­szágok hátrányos helyzetében keresendők, tekintet nélkül ar­ra, hogy a migrációs mozgások szorosan összefüggenek az USA világgazdasági jelenlétének és aktivitásának jellegével. Következésképp azt sem ismerik fel, hogy a bevándorlási politikával kapcsolatos vitákat uraló javaslatok – hogy ti. szankciókat kell hozni a munkaadókkal szemben, ki kell toloncolni az illegális bevándorlókat, erőteljesebb határel­lenőrzést kell bevezetni – nemigen alkalmasak az érkezők hullámainak megállítására.

Az 1986-os bevándorlási törvény – amely a bevándorlási kérdések racionalizálására volt hivatott – nem volt képes arra, hogy lassítsa a bevándorlás folyamatát; valójában a társada­lomnak és a bevándorlóknak egyaránt károkat okoz. A mun­kaadókkal szembeni szankciók valójában csak tovább bővítik a készséges és olcsó illegális munkaerő kínálatát, ugyanis tovább korlátozzák azoknak a bevándorlóknak a körét, akik­nek lehetőségük nyílik helyzetük legalizálására. Az ilyen szankciók egybekapcsolása egy olyan beilleszkedési prog­rammal, amely az érintettek jelentős részét kizárja, valójában a bevándorlók olyan kedvezőtlen helyzetű csoportjának kiala­kulásához vezet, akik jogi és gazdasági értelemben egyaránt igen kedvezőtlen helyzetben vannak. A kibővített vendégmun­kásprogram végső soron kedvezőtlenül hat az amerikai mezőgazdasági munkások ama törekvésére, hogy helyzetüket javítsák és kedvezőbb bérfeltételeket érjenek el. A vendég­munkásprogram továbbá új viszonyok kialakulását eredmé­nyezheti a vendégmunkások anyaországaival, úgyhogy azt a nem szándékolt hatást is kiválthatja, hogy további illegális be­vándorlók érkezzenek az országba.

Egy valóban működőképes amerikai bevándorlási politikát nézetem szerint arra a felismerésre kell alapozni, hogy az USA jelentős ipari hatalomként és külföldi beruházóként bizo­nyos mértékű felelősséget visel a nemzetközi munkaerőmoz­gások terén. Alighanem a háborús menekültekkel kapcsolatos korábbi amerikai törvényt tekinthetnénk egy módosított beván­dorlási politika alapjául szolgáló szabályozásnak. Aligha akad­na bárki is, aki azt állítaná, hogy az Indokínából jövő mene­kültek hullámai akkor a térség túlnépesedésével vagy gazda­sági pangásával függtek össze, még ha a körzetet sújtották is ilyen jellegű 'problémák. Konszenzus alakult ki azzal kap­csolatban, hogy az amerikai katonai műveletek miatt az or­szágot bizonyos mértékű felelősség terheli a fejleményekért. Az USA sajátos jogokat biztosított az indokínai menekültek számára az országban való letelepedéshez, s ezáltal az állam bizonyos mértékig – legalábbis közvetett módon – el is ismer­te ezt a felelősséget. Hasonló megközelítésre lenne szükség a munkavállaló bevándorlók vonatkozásában is.

A törvényhozók a külkapcsolatokat érintő területeken arra tö­rekednek, hogy az egyes szereplők eltérő felelősségét mérle­geljék, és így az olyan összetett jelenségeket, mint a termelés globalizálódása és a nemzetközi tőke- és információáramlás, figyelembe vegyék a törvények kialakításánál. Vajon miért nincs mód arra, hogy hasonló körültekintéssel járjanak el a beván­dorlási politikánál is? A munkaerő nemzetközi migrációja e vo­natkozásban számos sajátos problémát vet föl, hiszen a beván­dorlás összefüggése bizonyos nemzetközi folyamatokkal nem mindig nyilvánvaló vagy egyértelmű. Az a leegyszerűsítő meg­közelítés azonban, amelyet a legtöbb politikai döntéshozó mind­máig magáénak vall, nagyban akadályozza, hogy tisztes és ha­tékony bevándorlási politika kialakítására kerüljön sor. Egy ilyen politikai szabályozásrendszer konkrét elemeit a további eszme­cserék és viták során kell kialakítani. Egy dolog azonban vilá­gos: az amerikai bevándorlási politika mindaddig nem lehet iga­zán sikeres, amíg a bevándorlásért viselt felelősséget egyes egyedül magukra a bevándorlókra terhelik.

Japán esetében – hasonlóan az USA helyzetéhez – az or­szág körül kialakuló gazdasági erőtér egyre határozottabban termeli újra saját mechanizmusait és struktúráit. Az ilyen gaz­dasági erőtereket nemcsak két szomszédos nemzetállam közös határai, illetve nemcsak az egyes államokra jellemző struktúrák és mechanizmusok alkotják: minőségi többletről van itt szó. E struktúrák változnak az időben, reagálnak az új feltételekre, bő­vülnek, illetve részlegesen visszaszorulnak. A XIX. században például az amerikai fejlődésben középponti szerepet játszott a transzatlanti gazdasági tér. A tőkejavak, termékek és munkások hatalmas tömegei áramlottak e térségbe, és sajátos mechaniz­musok voltak azok, amelyek e transzatlanti gazdasági teret létrehozták és újratermelték. Manapság az USA a beruházás és a termelés nemzetközi rendszerének központja, amely im­már nemcsak Mexikót kebelezte be, hanem a Karibi-térség te­rületeit és Délkelet-Ázsia egyes részeit is. Mexikó és Amerika esetében a kapcsolatrendszer különböző szakaszaival és a ki­alakult struktúra eltérő összetevőivel vethetünk számot, létre­hozva és fenntartva a határterületeken a két ország együttes regionális gazdaságát. A határterület iparosítási programja szá­mos további folyamatot hívott életre, amelyek további kapcso­latokat létesítenek a két ország között.

Elemzésünk egyik legfontosabb következtetése az, hogy a bevándorlási politika egyes kérdéseivel kapcsolatos vitákban fi­gyelembe kell venni a nemzetközi és a transznacionális gazda­sági terek és rendszerek meglétét, hiszen e tényezők a forrásai és fenntartói azoknak a gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek az anyaországokat és a fogadó országokat összekötik.

[A tanulmány eredetileg a PROKLA 21/88. számában jelent meg.]

(Fordította: Ács M. György)

Irodalom

Boulding, E. (1980), „Women: The Fifth World", Foreign Policy As­sociation Headline Series, No. 248, Washington D.C.

Boserup, E. (1970), Women's Role in Economic Development. New York.

Centra de Estudios Puertorriquenos (1979), Labor Migration Under Capitalism: The Puerto Rican Experience. New York.

Diamond, Norma (1979), „Women and Industry in Taiwan", lásd Mo­dern China, 1979 Julius, 317-340.

Houston, Marion F. et al. (1984), Female Predominance of Immig­ration to the United States Since 1930: A First Look. International Migration Review, 1984 tavasz.

Nash, June s Kelly, Maria Patricia (1983), Women and Men in the International Division of Labour. Albany, N.Y.

Portes, Alejandro s Walton, John (1981), Labor, Class and the In­ternational System. New York.

Safa, Helen I. (1981), Runaway Shops and Female Employment: The Search for Cheap Labour.S/gns, 1981 tel, 4184-33.

Sassen, Saskia (1988), The Mobility of Labour and Capital: A Study in International Investment and Labour Flow. New York.

Sassen, Saksia (1990), The Global City. New York, London, Tokio, Princeton.

Az alábbiakban egy olyan gazdaságtörténeti vitát ismertetünk, amelynek valódi tétje messze nem gazdaságtörténeti jellegű: végső soron a kapitalizmus természetének a megítéléséről volt szó. A vita kiindulópontja Stephen Marglin „Mit tesznek a főnökök" című, 1974-es cikke volt.¹ Ez a cikk kiemelkedő do­kumentuma egy elméleti vonulatnak, amely a hatvanas évek baloldali reneszánszából született meg. Akkoriban lett ismét népszerű a társadalmi önigazgatás gondolata, és ez felkeltet­te az érdeklődést a munkahelyi önigazgatás problémája iránt is. Vizsgálni kezdték a fennálló hierarchikus munkaszerveze­tet is, eleinte inkább szociológiai szempontból, de idővel több szerző (Durand, Gorz, Friedman, és az amerikaiak: Marglin, Braverman és Lazonick) így vagy úgy eljutott az elméleti prob­lémáig: vajon a tőkés munkaszervezeti hierarchia az ipari tár­sadalomnak mint olyannak az egyetlen lehetséges munka­szervezete, vagy a kapitalizmus kellemetlen mellékhatása, megnyilvánulási formája, vagy éppenséggel kulcstényező, amely nélkül nincs kapitalizmus, viszont amellyel csak kapi­talizmus lehetséges? Mire való voltaképpen a hierarchia, és milyen erők alakítják? Cikkében Marglin támadást intézett a technológiai determinizmus ellen, amely a polgári tudo­mányhoz szervesen hozzátartozik, de amely a baloldalt is fog­va tartotta immár fél évszázada, s amelynek lényege az, hogy a munkaszervezetet a technológia állapota és a technológia által támasztott követelmények határozzák meg.²

1

Marglin kiinduló kérdése: lehetséges-e megszabadítani a ter­melési folyamatot hierarchikus és elidegenítő jellegétől anél­kül, hogy lemondanánk az elért termelékenységről, a modern iparról és a tömegtermelésről általában, és visszatérnénk a „sok kicsi kézműves" idilljéhez? A válaszhoz nem áll rendel­kezésre közvetlen bizonyíték vagy cáfolat. Lehetséges lenne megkonstruálni a nem-hierarchikus termelési rendszer vala­milyen elvont modelljét, ezek tényleges működőképességét azonban nincs módunkban tesztelni. Marglin szerint viszont hasznos támpontot kapunk a kérdés megválaszolásához, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amely során a hierarchikus munkaszervezet hegemón pozícióba jutott. Ez a folyamat a kapitalizmus kifejlődésével párhuzamosan zajlott, s szerzőnk szerint éppenséggel meghatározó mozzanata volt a kapitaliz­mus kifejlődésének: a céhrendszer felbomlása, a bedolgozó manufaktúrák megjelenése és elterjedése jelzi kezdetét. Ha kimutatható, hogy a munkaszervezeten belüli hierarchia ural­kodóvá válásában már a kezdet kezdetén sem egyértelműen hatékonysági szempontok játszották a főszerepet, akkor leg­alábbis erősödhetnek kételyeink a hierarchia és a hatékony­ság elválaszthatatlanságát illetően.

Marglin szerint a céhekhez képest a manufaktúrák³ nagy újítása eredetileg a részletekbe menő specializáció bevezeté­se volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a folyamatot sok kis részműveletre bontják, hanem azt is, hogy a munkást tartó­san, ha nem életfogytig, hozzárendelik egyetlen vagy legfel­jebb két-három ilyen részművelethez. A hagyományos felfogás szerint a specializáció önmagában jelentős hatékonysági e­lőnyt adott a manufaktúrának a céhvel szemben, mindenféle egyéb technikai találmány nélkül is. E felfogás ősatyja, Adam Smith szerint ennek három oka van: 1. a munkás hatalmas gyakorlatra tesz szert egy művelet állandó ismételgetése so­rán; 2. a munkásnak nem kell időről időre átallnia egyik mun­kafázisról a másikra, így megtakarítja az átállási időt 3. ha a munkás figyelme nem szóródik szét, hanem egy vagy néhány körülhatárolt műveletre összpontosul, az illető inkább hajla­mos lesz e néhány művelet megkönnyítésére szolgáló tech­nikai újításon törni a fejét: vagyis a részmunkás innovatívabb, mint a nem specializált munkás.⁴ Marglin a harmadik érvet kapásból visszautasítja egy olyan tapasztalati tényre hivatkoz­va, amelyet maga Smith is megemlít könyvében: ha valakit arra kényszerítenek, hogy egy életen át egy bizonyos műve­letet ismételgessen, akkor az illető jó eséllyel elbutul. A spe­cializáció következtében az innovatív képesség sokkal in­kább elhal, semmint kibontakozik.

Az átállási idő megtakarítását Marglin is fontos hatékony­sági tényezőnek tartja, de szerinte ennek semmi köze a specializációhoz. Az egyik munkafázisról a másikra való áttérés idejének a megtakarításához az is elegendő, ha a munkás nem külön munkál meg minden egyes munkadarabot, végig­csinálva rajta az összes részműveletet, hanem huzamosabb ideig – mondjuk egy napig – végez egy részműveletet, sok munkadarabon. Egy épeszű földműves például nem fogja ba­rázdáról barázdára váltogatni a szántást és a boronálást, ha­nem – az átállási idő megtakarítása céljából – előbb egyhu­zamban felszánt egy nagyobb területet, majd végigboronálja. A hatékonysághoz egyáltalán nem szükséges, hogy például a parasztcsalád egyik tagját örökös szántónak, a másikat pe­dig örökös boronálónak nevezzék ki. Az időmegtakarítást bár­mely paraszti gazdaság el tudta érni, annak ellenére, hogy a paraszti gazdálkodásra nem volt jellemző a specializáció. Ugyanilyen módon megtakaríthatták volna az átállási időt a kézművesiparokban is, specializáció nélkül. Tehát ez a haté­konysági szempont sem lehetett determináló a specializáció keresztülvitelekor.

Nézzük Smith legelső érvét, az ismétlés és az ügyesség kapcsolatáról. Marglin szerint ez nehezen támadható érv min­den olyan tevékenység esetében, amely olyan nehéz vagy összetett feladat, hogy csak hosszú és kitartó gyakorlás mel­lett szerezhető meg a valódi jártasság. Ritkán fordul például elő az, hogy egy kiváló sebész egyidejűleg „versenyképes" táncművész is legyen, a specializáció tehát itt indokoltnak ve­hető. Ámde – akár Smith közismert tűmanufaktúra-példáját elővéve – igaz-e ugyanígy, hogy egy jó tűhegyező nem lehet egyben briliáns tűcsúcs-köszörülő, tűcsiszoló, 'tűcsomagoló stb.? Olyan ezoterikus műveletek lennének ezek? Marglin elő­vesz egy XIX. század eleji tű manufaktúra-jegyzőkönyvet, és a bérlistából arra következtet, hogy a tűkészítés részműveletei sem különleges tehetséget, sem pedig hosszú képzési időt nem igényeltek; bárki viszonylag gyorsan beletanulhatott bár­melyik részműveletbe. A technológia tehát nem zárta ki, hogy valaki belátható időn belül a tűkészítés mesterévé váljon, annyira, amennyire a részmunkások mesterévé váltak egy-egy részműveletnek, és ez esetben még a végletes speciali­záció okozta elbutulás sem fenyegetett volna.

Marglin tehát arra az eredményre jut, hogy a részművele­tekhez kapcsolódó jártasság és az átállási idő megtakarítása egyaránt fontos, de mindkettő realizálható a munkafolyamat elkülönült feladatokra osztása révén. Nem szükséges hozzá a munkás röghözkötése, azaz egy vagy néhány elkülönült fel­adathoz kötése. A munkás innovativitására nézve viszont a specializáció egyenesen romboló. Ha a fentiek helyesek, ak­kor megdőlt mindhárom klasszikus érv, amely alapján terme­lékenyebbnek vélhetnénk a bedolgozó rendszerű termelést a korabeli nem specializált kézművesműhelyeknél.⁵

Mégis történelmi tény, hogy a specializált üzem végül le­győzte a céhet. Ha ennek nem technológiai fölény volt az alapja, akkor mi? Marglin válasza az, hogy a bedolgozórend­szer volt alkalmas arra, hogy megalapozza a tőkésnek a ter­melésben játszott szerepét, és ezáltal megalapozza magát a tőkés termelési rendszert.

Az aprólékos specializációnak ugyanis kettős hatása van. Egyrészt a részmunkás részterméket állít elő, azaz olyan fél­készterméket, amelynek nincsen önálló piaca. Csak a bedolgoztatónak tudja továbbadni, így már csak emiatt is aszim­metrikus függőség alakul ki közte és a bedolgoztató tőkés között. Másfelől a részmunkásnak, mivel legfeljebb néhány részműveletet ismer, nincs rálátása a termelési folyamat egé­szére. Hiába tett szert egy tű köszörülő saját résztevékenysé­gében akár emberfeletti ügyességre, a tűkészitésről mint olyanról fogalma sem volt, ahogyan a többi részmunkásnak sem. így nem volt meg többé az az esélyük, hogy egyszer önálló iparossá váljanak. Az ipar egészéről való tudás a be­dolgoztató tőkés kezében maradt.

Ezen a ponton jelent tehát a manufaktúra döntő áttörést a hagyományos munkaszervezethez képest. A céhmester ki­zsákmányolhatta a céhlegényt, de a dolgok rendes menete szerint (legalábbis elvben) a céhlegényből idővel mester lett, így (elvben) mindenki végigjárta a lépcsőfokokat a tanoncságtól az önálló iparossá válásig; a céhen belüli hierarchia tehát nem nevezhető a szó klasszikus értelmében vett osztályhierarchi­ának. A bedolgozórendszer viszont azt biztosította, hogy a munkások ne járják végig a lépcsőfokokat, életük végéig mint munkások álljanak a tőke rendelkezésére. Azelőtt a mester­ség szállt apáról fiúra, most a mesterség hiánya öröklődhetett, biztosítva a részmunkás-utánpótlást.

A specializációval létrehozott örökletes kiszolgáltatottság­nak persze tükröződnie kellett az elosztási viszonyokban – gyakorlatilag a tőkés döntési körébe került az, hogy mekkora részt enged át a tortából a munkásnak munkabér formájában (az alsó korlát a létminimum, de az sem mindig). Marglin vég­ső állítása szerint a specializáció révén a „fogyasztani vagy felhalmozni" kérdésében való döntés joga és lehetősége az általában vett háztartástól a relatíve kevés számú tőkéshez került, ők pedig, ugyebár, a minél nagyobb felhalmozásban voltak érdekeltek.

Marglin szerint tehát a manufaktúra jelentősége nem abban állt, hogy technológiai szempontból hatékonyabb volt a koráb­bi munkaszervezetnél, hanem abban, hogy megfosztotta a közvetlen termelőket a teljes termelési folyamat átlátásának képességétől. Ily módon a termelőknek örökösen szükségük volt a tőkés szervezői és koordinátori tevékenységére, amely­nek révén részmunkáik eladható termékké álltak össze. Mi­után el kellett fogadniuk a tőkést mint a termelési folyamat felügyelőjét, el kellett fogadniuk, mint – tőkést.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz, ha a specializáció úgy tett nélkülözhetetlenné egy amúgy szükségtelen koordi­nátori funkciót, hogy közben nem növelte a termelékenységet – tehát egy végső soron felesleges szereplőt erőszakolt rá a termelésre -, akkor miért nem szelektálódott ki a munkaszer­vezetek versenyében? Elvégre a nem specializált termeléssel készült áru árának csak a kézműves megélhetését kellett fe­deznie, míg a bedolgozórendszerből kikerült áru árából a köz­vetlen termelőknek plusz a tőkés koordinátornak is meg kellett élnie. Ebből az következnék, hogy a specializált termeléssel termelt árunak drágábbnak kellett lennie. Miért a specializált termelés bizonyult mégis a fejlődés „főáramának"?

Marglin itt emlékeztet egy egyszerű, de lényeges különb­ségre: a technológiai és a gazdasági hatékonyság megkülön­böztetésére. Egy eljárás technológiailag akkor hatékonyabb a másiknál, ha ugyanazt a termékmennyiséget kisebb reálérte­lemben vett munka- és tőkeráfordítással (más szóval keve­sebb élő- és holtmunkával) képes előállítani. Gazdaságilag hatékonyabb, ha kisebb a pénzben vett tőke- és munkaköltség (tehát olcsóbban is lehet a terméket eladni). Logikai össze­függés van a kettő között, de mégsem azonosak. Miután a specializáció révén a tőkés megszilárdította tőkési pozícióját, döntött a bérek nagyságáról, a bedolgozó pedig csak arról, hogy az adott bér mellett mennyit dolgozik, mert már nem volt módja átnyergelni az önálló kisiparba. A bérek leszorításával a tőkés még akkor is versenyképessé tehette volna az új mun­kaszervezetet, ha az netán egyenesen kevésbé hatékony technológiai szempontból. A specializáció bevezetése azért tanulságos, mert demonstrálja, hogy egy önmagában véve technológiailag semleges szervezeti újítás hogyan változtatja meg a termelés költségviszonyait, és – mint látni fogjuk – nyit új teret a fejlődésnek pusztán azáltal, hogy átrendezi a hatalmi pozíciókat a szervezeten belül.

Ezután Marglin megvizsgál egy ágazatot, a szénbányásza­tot, ahol nem ment végbe a specializáció, és ez érdekes ada­lékkal szolgál állítása alátámasztásához. A bányászok olyan munkacsoportokban dolgoztak, amely minden munkafázist el­végzett, és maguk a csoport tagjai is legalább annyira értettek az összes többi tag „szakterületéhez", hogy szükség esetén helyettesíteni tudják egymást. Ez a típusú munkaszervezet nyugodalmasan átvészelte a bedolgozórendszer fénykorát, és csak amikor a gépesítési hullám elérte a szénbányászatot is, akkor történt egy hamvába holt kísérlet a többi ágazatban már megszokott specializált (műszakokra bontott) rendszer átülte­tésére. Mikor aztán e kísérlet eredményeképpen a teljesít­mény nem javult, hanem éppenséggel romlott, nem háborgat­ták tovább a régi típusú munkacsoportokat. Hogyan történhe­tett ez? Úgy, hogy az adott technológiai szint mellett kiaknáz­ható szénlelőhelyek száma nem szaporítható. Márpedig a le­lőhelyek magántulajdonban voltak. Ebben az esetben a tulaj­don intézménye önmagában is elég volt a tőkeviszony fenn­tartásához, vagyis ahhoz, hogy a bányászok ne kerülhessék meg a tőkést. Lehettek akármilyen univerzális mesterei a bányászatnak, csak akkor űzhették a mesterségüket, ha a bá­nyatulajdonos (vagy a bérlő) alkalmazta őket. De ha a bér-munkási függőségtől nem menekülhettek is meg, szakmai önérzetüket és felelős autonómiájukat megőrizhették.

(Itt azonban Marglin elmulasztja megemlíteni azt a fontos mozzanatot, hogy a tulajdon csak mikroszinten helyettesíti a specializációt. Össztársadalmi szinten a tőkés tulajdoni rend­szer feltételezi a tőkés termelési rendszert, tehát a tőkés munkaszervezetet. A bányászatban csak azért nem kellett beve­zetni a specializációt, mert az ipar nagyobbik részében beve­zették.)

Marglin említ még egy alternatív eszközt a függőség kiala­kítására: a bérelőleget. A munkás azonnali jövedelemhez jut­hatott az őt jövőbeli munkára kötelező szerződés fejében. Marglin ezt a drogkereskedő által nyújtott ingyenes kóstolóhoz hasonlítja, mert ennek is a hosszú távú függőség kialakítása a célja. A bedolgozórendszerben a bérelőleg másodlagos ki­egészítő volt a specializáció mellett, másutt viszont, mint pél­dául az amerikai Dél ültetvényein, a polgárháború után ez volt a fő eszköz a felszabadított rabszolgák alávetett helyzetének fenntartására. Itt ugyanis a specializáció nem jöhetett szóba, és a föld sem volt annyira szűkös és drága, hogy az angliai szénbányák mintájára egyszerűen a magántulajdonra lehes­sen bízni a dolgot. Az ültetvényesek létszükségleti cikkeket, valamint vetőmagot, felszerelést és trágyát adtak hitelbe az újdonsült szabad bérlőknek. A hitel zálogául a jövőbeni termés szolgált. De ezek nem akármilyen hitelszerződések voltak: a hitelező megkapta annak jogát, hogy maga szabja meg, mit termesszenek a bérlők és mit ne; megtilthatta még saját kony­hakert létesítését is, ha akart élelmiszert eladni a bérlőnek. Egyszóval a bérlő jobbágyi függésbe került, ameddig a hitelt vissza nem fizette. Ámde a könyveket az ültetvényes vezette, így aztán a hiteleket sohasem lehetett visszafizetni, s a hite­lező megkapta a zálogot, vagyis a terményt. Az eredmény egy bérleti rendszer formájába csomagolt bedolgozórendszer lett; a bérlő lényegében az ültetvényesnek termelt, mégpedig azt, amit az vele megtermeltetett. Az ültetvényes pedig gya­potot termeltetett, mert azt nem lehetett elenni előle, és elsik­kasztani is nehéz volt. A fenti példa rávilágít arra is, hogy nemcsak a munkaszervezetet, de adott esetben a termékszer­kezetet sem csak hatékonysági szempontok alakítják: az ame­rikai ültetvények extrém gyapot-monokultúrája nem az éghaj­lati vagy talajviszonyok következménye volt, hanem az ültet-vényesek tudatos hatalmi eszköze a termelőkkel szemben.

2

Marglin szerint tehát a specializáció bevezetése nem ter­melékenységnövelő lépés volt, hanem kezdeti eszköz a munka tőkének való alávetésére. A hierarchiát, amelyben valaki mindig szervez, koordinál, ellenőriz, valaki más pedig végrehajt, és amely nem más, mint a tőkés társadalmi hier­archiának a munkaszervezetbeli megjelenési formája és egy­ben alapzata, a hatékony termelés elmaradhatatlan velejáró­jának szokták tekinteni, pedig már ennek a hierarchiának az őstípusát, a specializált bedolgozórendszert sem hatékonysá­gi megfontolások alapján hozták létre, de legalábbis nem eredményezett közvetlen hatékonyságjavulást.

A tőkés munkaszervezet fejlődésének következő állomása a gyárrendszer kialakulása. Itt még inkább egyetértenék a tör­ténészek abban, hogy a gyár fölényét a bedolgozórendszerrel szemben a nagyobb technológiai hatékonyságban kell keres­ni. Marglin több szerzőt is felvonultat a közkeletű álláspont illusztrálására. Az újonnan feltalált gépek energiaigénye meg­haladta a szétszórt háziműhelyek kapacitását, így a termelést koncentrálni kellett összevont műhelyekbe, gyárakba. A gyá­rak tudták csak hatékonyan felhasználni a gépeket, különös tekintettel az erőgépekre (pl. gőzgép), és az így szerzett me­chanikai fölénnyel kiüthették a nyeregből bedolgozó rendszerű konkurenseiket.

Világos és egyszerű gondolatmenet. Marglin szerint azon­ban nem a tények vizsgálatából, hanem a polgári közgazda­ságtan szokásos előfeltevéseiből származik. A gyár legyőzte a bedolgozórendszert, következésképpen hatékonyabbnak kellett lennie. Ha egy munkaszervezet költséghatékonyabb egy másik munkaszervezetnél, akkor („tökéletes piaci ver­seny"⁶ mellett) technológiailag is hatékonyabbnak kell lennie. Tehát a gyár termelékenyebb volt a szétszórt manufaktúránál. De mi mástól lett volna termelékenyebb, mint azoktól az új gépektől, amelyek háziipari körülmények között alkalmazhatatlanok voltak? Tehát a gyár technológiai okokból került ki győztesen a versenyből. A történészek ismét a technológiai és a költséghatékonyság összekeverésével jutnak arra az eredményre, hogy a gyárat a piaci verseny semleges mecha­nizmusai tették naggyá. Marglin két oldalról támadja ezt az értelmezést.

1. Mit kezdjünk azokkal az esetekkel, ahol a munkásokat beterelték a gyárba anélkül, hogy bármilyen technológiai újí­tással egybekötötték volna? Márpedig a jelek szerint ez tör­tént némely iparágban, mint pl. a gyapjúiparban, jelesül a fo­násnál és a szövésnél. Mint azt Marglin mondja: „Benjámin Gott, akit Mantoux a 'nagy yorkshire-i fonók között az első'-nek nevezett, negyedszázados gyártulajdonosi pályafutása alatt sohasem használt vízierőt fonó- (vagy szövő-) műhelye­iben, és ennek ellenére kielégítő profitot produkált". Egy másik szerzőtől vett idézetből kiderül, hogy már az 1790-es évektől feltűnnek a kéziszövő-műhelyek, melyek 20-200 kézi szövő­széket összpontosítottak, a hozzá való munkásokkal együtt. Ezekben ugyanazok a szövőszékek voltak, mint amelyeket a házi műhelyek is használtak, technológiai fölényről tehát nehéz lenne beszélni. De akkor kinek volt ez jó, és miért?

2. Mit kezdjünk egy olyan esettel, ahol a technológiai fölény bizonyíthatóan megvolt, és a vállalkozás mégis elbukott? A szóban forgó eset a Cave gyár, amelyet a J. Wyatt és L. Paul által feltalált és 1738-ban szabadalmaztatott fonógépre ala­poztak. Ez a gépesített gyár teljesen egyedül állt a sok kézi­ műhely közt, olyan technológiával, amely 30 évvel később (!) diadalmas pályát futott be Richárd Arkwrightnak köszönhető­en. Szóval ez a vállalkozás, korát messze megelőző techno­lógiai hatékonyság birtokában, megbukott. Arkwright sikerével és Wyatt kudarcával kapcsolatban Marglin idéz néhány ér­dekes passzust Andrew Ure-tól, a gyárrendszer kiváló múlt századi propagandistájától. Az idézetet rövidítve átvesszük:

„A fő nehézség (Arkwrightra nézve) – nézetem szerint – nem annyira az volt, hogy a gyapjúhengerlés és fonás folyamatos láncfonallá alakítására sajátos önműködő mechanizmust talál­jon fel, mint az, (…) hogy az emberi lényeket megtanítsa arra, hogy mondjanak le rendszertelen szokásaikról a munkában, és azonosuljanak a teljes automatizáció egyforma rend­szerességével. A gyári fegyelem sikeres törvénykönyvének ki­agyal ása és bevezetése, amit a gyári iparkodás követelmé­nyeihez alkalmazott, ez volt a nagyszerű vívmánya Arkwright herkulesi vállalkozásának. (…) Ha a Briareus gyárat a mecha­nikai találékonyság egyedül megalkothatta volna, akkor har­minc évvel hamarabb létrejöhetett volna: kilencven évnyi fej­lődésnek kellett eltelnie a birminghami John Wyatt óta, aki nemcsak feltalálta a hornyolt hengersorokat (…), de elérte a találmány szabadalmazását és szülővárosában 'kezek nélküli szövőgépet' épített (…) Wyatt jól képzett, társadalmilag meg­becsült ember volt, felettesei nagyrabecsülték, ily módon he­lyes volt rábízni – mechanikai szempontból – csodálatos szer­kezetének kiérlelését. De ő nemes és passzív szellem volt, kevés képességgel arra, hogy megbirkózzék egy új gyári vál­lalkozás nehézségeivel. A szorgalom rendszertelen kitörései­hez szokott munkások makacs természetének legyőzése va­lóban napóleoni bátorságot és ambíciót követelt meg (…) Ilyen ember volt Arkwright."⁷ (Kiemelések Marglintól.)

A Cave gyár fennmaradt belső levelezéséből annyi valóban kiderül, hogy a vezetők permanens fegyelmezési problémák­kal küszködtek. Tehetetlenek voltak a hiányzásokkal szem­ben; nem tudták kellőképpen feltornászni a munkatempót. Azért e nemes és passzív szellem által vezetett gyárban is próbálkoztak innovációval az ösztönzést illetően. Amint az egy levélből kiderül, „Mr. Harrison (a gyárigazgató) minden egyes géphez darabonként körülbelül 1/2 pennyért kendőt vásárolt és mindegyiket felakasztotta a gépek fölé a legtöbbet teljesítő lányok díjául."⁸ Ám úgy tűnik, az ilyen kissé otromba ötletek is túl nemesek és passzívak voltak ahhoz, hogy a vállalkozás tartós fennmaradását megalapozzák. Ez a technológiailag el­söprően hatékony cég nem volt költséghatékony. Az ok felte­hetőleg az volt, hogy a vezetők nem tudták kihasználni a gyári szervezetben rejlő fegyelmezési lehetőségeket. Ha viszont va­laki ki tudta használni, az hatékony lehetett kézi szövőszékek­kel is, mondja Marglin.

Láttuk, hogy a specializáció kiiktatta a tőkeviszonyból való kimenekülés lehetőségét. Viszont a bedolgozónak lehetősége volt annak eldöntésére, hogy mennyi munkát vállal, és a vál­lalt munkát milyen időbeosztással végzi el – a közvetlen mun­kafolyamat még az ellenőrzése alatt állt. A munkások ki is használták ezt a lehetőséget, és mihelyt a bérek emelkedtek annyit, hogy nem kellett a teljes hetet végigdolgozniuk a meg­élhetésért, nem is dolgoztak mindennap. A XVIII. században visszatérő téma lett a munkások lustasága. Felháborítónak ta­lálták, hogy ha a munkás háromnapi munkával megkeresi a kenyerét, akkor a hét másik felében „züllik és lustálkodik". Persze ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a munkás a pihenést preferálta a nagyobb jövedelemmel szemben, mi­helyt úgy érezte, hogy ezt megengedheti magának. Önmagá­ban véve nincs semmi borzasztó abban, hogy egy választási helyzetben valaki az egyik jót választja a másik helyett. Csak­hogy ez a viselkedés a tőkefelhalmozást fenyegette, vagy leg­alábbis fékezte. A növekvő tőke növekvő élőmunka-igénnyel járt együtt, ami csak a munkaerő-túlkeresletet növelte.

A tőkések – látva, hogy a munkapiaci fejlemények ezúttal nem nekik kedveznek – félretették liberalizmusukat, és neki­láttak regulálni. A parlament törvényeket hozott, amelyek ma­ximálták a gyapjúszövők számára azt az időt, amely alatt el kellett végezni munkájukat. Az igazi áttöréshez a törvények nem voltak elégségesek; valójában a tőkések számára csak az lehetett a megoldás, ha végleg kiveszik a munkás kezéből a munkaidő feletti ellenőrzést. Erre volt jó Marglin szerint a gyár, ahol a munkaadó szabta meg, hogy hány munkanapból áll egy munkahét, és hány munkaóra egy munkanap. A gyár­ban munkafelügyelők diktálták a munkatempót (habár, mint látni fogjuk, e tekintetben még maradtak problémák). A mun­kás abban dönthetett a gyárrendszerben, hogy dolgozik-e vagy sem, de ez utóbbi – az alternatív munkaszervezetek fo­kozatos kihalásával – egyre inkább az éhenhalást vagy leg­alábbis a társadalomból való kitaszítódást jelentette. Marglin egyéb szempontokat is említ, amelyek közrejátszottak a tőké­sek gyárrendszer felé orientálódásában. Először is, a speci­alizáció jelentősen korlátozta ugyan a sikkasztás lehetőségét, de nem zárta ki teljesen, hisz az anyagok egy időre mégis­csak a bedolgozó ellenőrzése alá kerültek. Ezen kívül egyéb trükkökre is sor kerülhetett: a munkás megtalálhatta a módját annak, hogy eltitkolja a fonás tökéletlenségeit, megnedvesít­hette a gyapjút, hogy nehezebbnek tűnjön. A tőkések kezdetben ez ügyben is a rendőri hatalomhoz és a parlamenthez fordultak, de végül a gyár jelentette a megoldást.

A gyár az erőviszonyok újabb jelentős eltolódását ered­ményezte a tőkés javára, és ez az eltolódás tökéletesen füg­getlen volt attól, hogy az adott gyár gépesített üzem, vagy összevont manufaktúra volt-e. Marglin szerint a gyár költség­hatékonyság tekintetében pusztán azzal magasan túlszárnyal­hatta a bedolgozórendszert, hogy jóval több munkát volt ké­pes kiszívni a munkásból ugyanakkora vagy csak kevéssel magasabb bérért. Ennek megfelelően a munkások egyforma ellenszenvvel viseltettek bármely gyártípussal szemben. And­rew Ure szerint a felnőtt munkások, akik már beleszoktak a bedolgozórendszer viszonylagos szabadságába, képtelenek voltak alkalmazkodni a gyári fegyelemhez. Ahol és ameddig találtak lehetőséget a gyárrendszeren kívüli megélhetésre, ad­dig oda sereglettek. A bedolgozó rendszerű házi szövés pél­dául viszonylag sokáig fennmaradt a gyárrendszer mellett is. Versenyképességét csak a rendkívül alacsony szintre zuhant bérekkel tarthatta fenn, és mégis sokáig folyamatos volt az utánpótlás azokból, akik nem kértek a 14-16-18 órás gyári munkanapból.

Tehát a kényszerhelyzet ellenére akadozott a munkások gyárrendszerbe való „beletörése". Még ha Ure kijelentése, mely szerint „csaknem lehetetlennek tűnik a serdülőkoron túli személyek áttérítése (…) alkalmas gyári munkássá" esetleg kissé túláltalánosító is, mindenesetre nagy számban kezdtek gyerekeket foglalkoztatni a gyárakban. Ezek egy részét az apjuk küldte, a többiek pedig pauper gyerekek voltak, akiket a helyi hatóságok közsegélyes tanoncként adtak el a gyáro­soknak. Őtőlük persze senki nem kérdezte, hogy preferálják-e a gyári munkát. Míg fel nem nőttek az első olyan generációk, amelyeknek már a gyári fegyelem jelentette a világ' termé­szetes rendjét, a tőkések jelentős mértékben kényszer­munkára alapozva működtették a gyárrendszert. (Másik lehe­tőségként megpróbálkozhattak a „napóleoni fellépéssel", mint Arkwright.)

Marglin tehát tagadja, hogy a gyár lényege eredendően a nagyobb technológiai hatékonyság lett volna, hiszen ez esetben az összevont manufaktúráknak nem lett volna értelmük. Más­felől viszont igaz, hogy a gyár sokkal látványosabb techno­lógiai fejlődést produkált, mint a szétszórt manufaktúra va­laha is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyár inherens dinamikus technológiai fölénnyel rendelkezik (azaz gyorsabb technológiai fejlődésre képes). Marglin azonban ezt is tagadja. Szerinte á valódi ok az intézményi berendezkedés­ben, közelebbről a szabadalmi rendszerben keresendő. Nincs elvi ok arra nézve, hogy a szabadalmi rendszer lenne az inno­vációk jutalmazásának egyetlen hatékony (további innovációra ösztönző) formája. Jutalmazhatná pl. a társadalom a feltalálót egyszeri nagyobb összeggel (mint ahogy ez elő is fordult). Csakhogy a szabadalmi rendszer egyfelől a nagyobb tőkések­nek kedvezett.(hisz nekik volt pénzük rá, hogy a licencet meg­vásárolják), másfelől a szabadalmi rendszer a feltalálókat a tő­kés számára legmegfelelőbb szervezeti forma, a gyár felé ori­entálta. Ugyanis míg a szétszórt manufaktúra körülményei közt nagyon nehéz volt követni, hol sértik meg éppen a szabadalmi jogot, a koncentrált termelés mellett az ellenőrzés sokkal egy­szerűbbé vált. A feltalálók egyre inkább eleve a gyárban alkal­mazható találmányokon törték a fejüket. Érdemes volt hát a szabadalmi rendszert megtenni a jutalmazás uralkodó formájá­nak. Ez a valódi oka annak, hogy az ipari forradalom végül meghozta a gyár technológiai győzelmét is, és nem a gyárrend­szer valamely inherens tulajdonsága.

3

Ritkán fordul elő, hogy a polgári közgazdaságtan (ez esetben gazdaságtörténet) képviselői reagálásra érdemesnek ítéljenek egy radikális bírálatot. Ezúttal viszont az egyik legnevesebb gazdaságtörténész, Dávid Landes vette fel a kesztyűt egy 1986-os cikkében.⁹

Landes elvi álláspontját egy helyen így foglalja össze: Visszásnak találja Marglin megközelítését, hisz az üzleti élet felületes ismerete is nyilvánvalóvá teszi, hogy a vállalkozó nem manipulálhat önkényesen a technológiákkal, csakhogy helyet csináljon magának, nem veheti semmibe-a hatékony­ságot – neki muszáj oly módon megszerveznie a termelési tényezőket, hogy a termékek minél olcsóbbak legyenek. Ez a kijelentés "önmagában is figyelemre méltó, mert előrevetíti az egész vita félresiklását. Marglin ugyanis sehol sem állította, hogy a költséghatékonyság lényegtelen. Ellenkezőleg, bemu­tatta, hogyan tehette a tőkés olcsóbbá a terméket éppen az­zal, hogy főszerepet biztosított magának a részmunkák elad­ható termékké integrálásában, és hogyan stabilizálta ezzel ha­talmát a költségek meghatározásában. Marglin annyit mon­dott, hogy ez a hatékonyság a hatalmi viszonyokból, és nem a termelékenységből eredt.

Landes is előveszi a tűmanufaktúra-jegyzőkönyvet, és fel­hívja a figyelmet azokra a bérkülönbségekre, amelyeket Marg­lin egy legyintéssel elintézett: a férfiak, nők és gyerekek bérei közti különbségekre. A három csoport három különböző szak­képzettségi szintet is jelent, tehát joggal feltételezhető, hogy a feladatok bonyolultsága is eltérő volt. Ez egyfelől felveti annak a kérdését, hogy a bonyolultabb feladatok esetében relevánsabb a gyakorlottságra vonatkozó smith-i érvelés, mint azt Marglin gondolta, és ebben az esetben mégiscsak volt a specializációnak technológiai hatékonysági vonatkozása is. De Landes nem is erre futtatja ki a kritikáját, hanem arra, hogy a tőkés azzal, hogy részfeladatokra bontotta a termelési folyamatot, a különböző nehézségű feladatokhoz hozzáren­delhette az azokat még elvégezni képes legolcsóbb munkae­rőt (hiszen a gyerekeknek a férfiak bérének egyhuszadát, a nőknek az egyötödét fizették). A tőkés nem volt felesleges; épp az volt itt a funkciója, hogy a feladat szétbontásával ja­vította a költséghatékonyságot.

Hogy az első kifogás jogosult-e, azt további vizsgálatnak kellene eldönteni. Kérdés, hogy valóban szisztematikusan másféle feladatokhoz rendelték-e hozzá a három munkáscso­portot; amennyiben igen, a férfiaknak fenntartott feladatok bo­nyolultságuk vagy fizikai erőt igénylő voltuk miatt lettek férfi­munkák; ha valóban az összetett voltuk miatt, megvizsgálan­dó, hogy annyira bonyolultak voltak-e, hogy egy felnőtt férfi munkás esetében szükséges volt a kívánatos gyakorlottság elérése érdekében megkímélni őt más részműveletek végzé­sétől; ha erre is igen lenne a válasz, akkor kimondhatnánk, hogy Smith három érve közül az első mégiscsak releváns, a specializáció technológiai előnyt is jelentett, és csak- annak eldöntése maradna hátra, hogy milyen súllyal esett latba ez az előny. Ezeket a kérdéseket függőben hagyjuk.

A másik, Landes által hangsúlyozott aspektus esetésén vi­szont ismét felmerülhet bennünk a kérdés, vajon most Landes cáfolni, vagy megerősíteni kívánja Marglin álláspontját? A spe­cializáció Marglin-féle mechanizmusa helyett (a tőkés nélkü­lözhetetlenné tételével biztosítani a közvetlen termelő aláren­delt bérmunkás-státuszát, és így csökkenteni a munkások ré­szesedését) mutat egy másik lehetséges mechanizmust („ter­mészetadta módon" alacsonyabb státuszú és gyengébb alku­pozíciójú munkásokkal helyettesíteni a magasabb státuszúakat, ahol csak lehetséges, és így csökkenteni a részesedést), amely egyfelől nem zárja ki az előzőt, másfelől ugyanúgy nincs köze a technológiai hatékonysághoz, mint amannak: az ötletesség itt is abban áll, hogy ugyanazt a munkainputot ki­sebb bérköltséggel meg lehet szerezni, a hatalmi helyzet ki­használásával.

Landes javasol egy alternatív megoldást arra a problémára, hogy miért nem közvetlenül a munkások adták el a terméke­iket. Eszerint az eladással járó feladatok időigényesek, külö­nösen a távoli piacokra való eljuttatásnál. Ehhez utazni kell, nyelvtudás és piacismeret is szükséges. A közvetlen termelő­nek erre nem volt ideje, tudása stb., így kénytelen volt „meg­maradni a kaptafánál", az eladást a tőkésre hagyni, az azzal járó haszonnal együtt. Ahhoz, hogy ez az érv mint magyarázat szóba jöhessen, előbb meg kellene cáfolni Marglinnak azt az állítását, hogy a munkás kényszerhelyzetbe került, még mi­előtt a nyelvtudás, időhiány stb. problémája egyáltalán felme­rülhetett volna. Azért nem tudott eladni, mert nem volt elad­ható terméke, pontosabban csak a néhány bedolgoztató szá­mára eladható félterméke volt. Landes ezt nem próbálja cá­folni, így viszont az okfejtése irreleváns. Teljes mértékben re­leváns az ipari és a kereskedőtőkés közötti munkamegosztás tárgyalásánál, de az egy más történet.

Landes ezután az óraipar példáját felhozva bemutat egy al­ternatív forgatókönyvet a tőkés-bérmunkás megosztottság ki­alakulására. Az óraiparban már a céhes időkben jelentős volt a specializáció. (Persze az óraipari szakmák még így is valódi szakmák voltak, nem pedig egy-egy lecsupaszított részműve­let.) Mindegyik szakmában megvolt az önálló mester-mesterle­gény-inas stb. hierarchia. Itt is megvoltak a szokásos céhsza­bályok, amelyek egyrészt a minőséget szavatolták, másrészt a versenyt korlátozták. Megtiltották például, hogy a céh egy adott méreten túl növekedjen. Csakhogy, mondja Landes, egyfelől a vásárlók kevésbé kedvelték egyes mesterek munkáit, más mű­helyeket viszont előnyben részesítettek – ezeknek több felada­tot adtak, mint amekkora a kapacitásuk volt. Ezek a műhelyek tehát ösztönözve voltak a szabott határon túli növekedésre. Másfelől túltermelés jelentkezett mesterlegényekből¹⁰ – ezek ki­tanulták már a szakmát, de még nem rendelkeztek mesterle­véllel, és nem nyitottak önálló műhelyt. Kezdtek ugyanis túl so­kan lenni ahhoz, hogy valamennyien önálló műhelyt nyissanak. Arról nem ír Landes, hogy miért nem választották az ilyenkor addig szokásos megoldást, az elvándorlást – mindenesetre ott maradtak, és inkább hajlandók voltak „örökös mesterlegény­ként" – azaz bérmunkásként – dolgozni egy másik mester szá­mára. Tehát jobbnak látták suba alatt megszegni a céhtörvé­nyeket (a megengedettnél nagyobb létszám a műhelyekben), mint látványosabban (több új műhelyt nyitni, mint amennyit a szabályok engednek). Ahogy egyre több mester dolgozott bér­munkásként a műhelyben, a voltaképpeni mester – most már félig tőkés – egyre kevesebbet gyakorolta a mesterséget. Bár még ellátta kézjegyével a terméket, a munkát egyre inkább rá­hagyta növekvő számú munkására, és egyre inkább a keres­kedői feladatokkal törődött, s lassan igazi tőkéssé vált.

Bár nem tudjuk, hogy ez a folyamat olyan harmonikusan ment-e végbe, mint ahogyan azt Landes egy bekezdésnyi le­írása sugallja, kétségtelen, hogy ez egy egészen más forga­tókönyv, mint amit Marglin elővezetett. Itt a tőkéssé válás fel­tételét nem a specializáció jelentette, hanem az ipar sajátos reakciója a növekvő piaci igények és a régi céhes szabályok közötti összeütközésre. Éppenséggel úgy tűnik, hogy a mes­terlegények szorították ki a mestert termelői funkciójából, és késztették ezzel, hogy tőkéssé váljon. Tegyük fel, hogy tény­leg így történt. Vegyük azonban észre, hogy itt a céhes mű­hely nő át közvetlenül tőkés műhelybe, bármiféle technológiai változás nélkül. Itt nincs se bedolgozórendszer, se marglini értelemben vett specializáció. Valójában nem alakul ki tőkés munkaszervezet, hanem a régi szervezet tőkés formát ölt ma­gára. Itt a céhet belülről érte támadás, nem kívülről, mint azok­ban az iparágakban, ahol a kereskedőtőke a bedolgozó rend­szerű falusi háziipar megszervezésével teremtett konkurren-ciát a céheknek. Éppen ezért ez a forgatókönyv semmit sem mond a Marglin által vizsgált esetekre nézve, ahol ugyanis a tőkés átmenet a specializált bedolgozórendszer megjelené­sével vette kezdetét. És mivel a kapitalizmus általában igenis együtt járt a sajátosan tőkés munkaszervezettel,¹¹ sokkal in­kább az utóbbi történet tekinthető tipikusnak, nem az óraipar.

Marglinnak voltaképpen két tézise van, vagy ha úgy tetszik, tézise két formában fogalmazható meg. Az általánosabb tézis annyit mond, hogy a specializált bedolgozórendszer nem ter­melékenységi okokból került bevezetésre. A konkrétabb kije­lentés szerint a bedolgozórendszer voltaképpeni funkciója az volt, hogy nélkülözhetetlenné tette a tőkést, s így a közvetlen termelőt belekényszerítette a bérmunkási státuszba.¹² Landes arra koncentrál, hogy a konkrétabb változatot megingassa, és elsiklik az általánosabb fölött. Ezért – bár világos számára a technológiai és a költséghatékonyság közti különbség – nem érti, miért lovagol Marglin folyton ezen. Landes arra követkéz­tet, hogy Marglin semmibe vette a költséghatékonyságot, és ezért azon fáradozik, hogy megmutassa annak fontosságát. Érvelésében szembeállítja a tőkés költséghatékonyságra tö­rekvését azzal az állítólagos törekvéssel, hogy a tőkés helyet csináljon magának a termelési folyamatban, és az előbbi meg­létének kimutatásával akarja megcáfolni Marglin állítását az utóbbi fontosságáról. Csakhogy Marglinnál ez a két törekvés szervesen összetartozik. Nála a tőkés nélkülözhetetlenné vá­lása adja a tőkés kezébe azt a hatalmat, amellyel a bérmunkási pozícióba betonozott termelő bérét leszoríthatja. Egyéb­ként a tőkés mit sem tehet a költséghatékonyság érdekében, ha a termelők tömegesen kibújhatnak a tőkeviszony alól, mert ebben az esetben megszűnik tőkésnek lenni.

Landes szerint a tőkés szerepe éppen azért nem volt mes­terséges, mert működésével olcsóbbá tette a termelést. Ez viszont már ideológia. Ha a termék nem azáltal lett olcsóbb, hogy a technológiai hatékonyság megnövekedett, akkor össz­társadalmi szinten nincs javulás, mert akkor az olcsóbbodás közvetlenül valakinek a kárára történt. Ilyenkor a tőkés sze­repe a tőkés szempontjából „nem mesterséges" (azaz elő­nyös), de a munkás számára igencsak az. Egyebek mellett éppen ezért lovagol Marglin annyit a technológiai hatékony­ságon. És amint láttuk, miközben Landes bizonyítani akarja, hogy a tőkést nem a saját szerepével kapcsolatos hátsó szán­dékok, hanem a költséghatékonyság pragmatikus szempontjai vezérlik, olyan példát hoz fel, amellyel épp megerősíti azt az állítást, hogy a specializáció nem termelékenységi, hanem ha­talmi eszköz volt a költséghatékonyság eléréséhez.

Miközben pedig Landes arra koncentrál, hogy a bedolgoztatónak mi állhatott szándékában és mi nem, figyelmen kívül marad a kérdés objektív oldala: igaz-e, hogy a specializáció kiszolgáltatottá tette a termelőt, beletaszította a bérmunkási státuszba, míg specializáció nélkül – leszámítva az olyan ipar­ágakat, mint a Landes által említett óraipar, vagy a Marglin által említett szénbányászat – nem lett volna olyan kényszerítő erő, amely a termelőket erre a pályára tereli? Igaz-e tehát, hogy a hierarchikus munkaszervezet objektíve a kapitalizálódásnak, és nem termelékenység fejlődésének volt a katalizá­tora? Ezt Landes – a bedolgozórendszer vonatkozásában – nem cáfolja.

4

Landes a gyárrendszer esetében már a termelékenység kér­désére koncentrál. Elfogadja, hogy a tőkések számára a fe­gyelmezés és a felügyelet fontos szempont volt a gyárrend­szerre való áttérésnél. Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy a gyár végül igenis a technológiai fölénye révén győzte le az elaggott bedolgozórendszert. Olyannyira ragaszkodik ehhez, hogy elutasítja Marglin szóhasználatát, aki a „gyár" fogalmába beleérti az összevont manufaktúrát is. Landes szerint a gyár a gépi erőt használó üzemet jelenti. Más dolog a nagy műhely. Egyes ágazatokban technológiai okokból volt érdemes összevont kézműves-műhelyekbe tömöríteni a munkásokat (nagy hely-, energia- és raktározás igény stb. esetén). De a legfontosabb iparágban, a textiliparban, pontosabban a fonás­szövés esetében ilyen szempontok nem indokolták összevont műhelyek létesítését. Sőt, a szétszórt manufaktúra lehetővé tette a tőkés számára, hogy a felszerelés működtetésének költségét és a kereslet ingadozásainak kockázatát a munkás­ra hárítsa, és ily módon költségmegtakarítást érjen el. Az összevont manufaktúra esetében ez a lehetőség elesett. To­vábbá, mivel a munkások jobban szerették az otthoni munkát az összevont műhelyekben, majd a gyárakban magasabb bé­reket kellett fizetni, hogy a munkások hajlandók legyenek ott dolgozni.

A fentiekkel Landes megmagyarázta, hogyan maradhatott életben a bedolgozórendszer azután is, hogy a gyár techno­lógiailag messze megelőzte. De akkor hogyan lehettek mégis nyereségesek a Marglin által emlegetett textilipari manufaktú­rák? Nos, Landes szerint nem voltak nyereségesek, vagy leg­alábbis nem önmagukban véve. A fonók és a szövők egybeterelését az tette szükségessé, hogy a fonást és szövést megelőző és követő fázisokban (kártolás, fonalsodrás, illetve pl. festés) megjelentek a gépek, illetve a vízierő alkalmazása. Ezekben a fázisokban jelentősen megnőtt a termelékenység, és jelentős költségelőnnyel kecsegtetett, de ennek realizálá­sához a közbenső lépéseknél is szükségessé vált az átbo­csátás növelése és stabilizálása, ha törik, ha szakad. Ezt pe­dig a munkaidő és a munkafegyelem kontrolljával lehetett el­érni. Azért mondtak le a szétszórt manufaktúra költségelő­nyeiről és vállalták a nagy műhellyel járó relatív veszteséget, mert az új gépek révén elért technológiai hatékonyságnöve­kedés kihasználása nagyobb pótlólagos nyereséget ígért.

Mivel Landes elismerte a munkaidő és a munkafegyelem feletti kontroll rendkívüli jelentőségét, érvelése akkor lenne igazán meggyőző, ha megmondaná, miért nem ellensúlyoz­hatta önmagában ennek a kontrollnak a megszerzése – az ezzel járó költséghatékonysági előny – a szétszórt manufak­túra előnyeinek az elvesztését. De tegyük fel, hogy Landes-nek igaza van. Ebben az esetben kimondható, hogy a gyár, leszámítva a Landes által említett eseteket, nem életképes gép nélkül, a gyár győzelme tehát egyben a gép győzelme is. De épp a landesi történet azt is implikálja, hogy a gép nem volt elég, kellett hozzá a tőkés uralom kiterjesztése is. A gyár győzelme tehát nem pusztán a gép győzelme. Erre még visz-szatérünk.

A következő kérdés: hogyan jutottak hozzá a korai gyárosok a szükséges munkaerőhöz? Landes is rámutat arra, hogy a falusi népesség, amíg tehette, távol tartotta magát a gyártól. Ezért a gyárosok sokáig fokozott mértékben vették igénybe a nem önkéntes munkaerőt (közsegélyes tanoncokat, vakokat, járóképteleneket stb.). Landes hozzáteszi, hogy bár ez a mun­kaerő egyfelől olcsó volt, mert általában csak a hálóhelyet kellett biztosítani számára, másfelől viszont csak annyira vol­tak szorgalmasak és körültekintők, amennyire a kény­szermunkások általában lenni szoktak. Mindenesetre Landes állítja, hogy a kártológépek, a vízikerék és később a fonógé­pek (öszvér jenny stb.) által elért termelékenységnövekedés­nek köszönhetően a gyár akkor is fölénybe került volna, ha a nem önkéntes munkások (vagy legalábbis a legnyilvánvalóbban nem önkéntes munkások, a közsegélyes tanoncok) nem álltak volna rendelkezésre, és szabadpiaci eszközökkel (azaz nyilván, magasabb bérekkel) kellett volna mind munka­erőt toborozni, mind a megfelelő fegyelmet megteremteni. Ez persze vagy így van, vagy nem. A Wyatt-Paul-gyár korábban emlegetett csődje éppenséggel nyomós ellenpélda. Akárho­gyan is, a gyárosok már azelőtt kezdtek áttérni a legalább formálisan önkéntes munkaerőre, mielőtt a törvényhozás el­kezdte korlátozni a gyári kényszermunka gyakorlatát. Ebben szerepet játszott a gépek második generációjának megjelené­se (ezek jóval nagyobbak voltak, mint elődeik, és bizonyos feladatokhoz felnőtt férfiakra volt szükség). A gyárosok áttér­tek a családok foglalkoztatására. A fonás esetében az apák működtették az öszvér jennyt, a nők és a gyerekek pedig a kisegítő műveleteket végezték. Lassan kialakult az a műhe­lyen belüli hierarchia, amely az angol textilipart egészen a huszadik századig jellemezte: az ún. akkordánsrendszer.¹³ A fonóműhelyekben a felnőtt fonók félig önállóan végezték a ter­melést, és fiatal fiúk dolgoztak a kezük alatt. Ezek a fonók alvállalkozói státuszban voltak; az feladatuk volt a kisegítők felvétele és elbocsátása, bérezése, illetve munkájuk felügye­lete. Miért volt ez a rendszer kifizetődő a tőkésnek? Landes marglini szellemben válaszol: a menedzsment-technikák tö­kéletlensége miatt. Azaz hiába volt a munkások egybeterelése, a felügyelet stb. – ezzel el lehetett venni a munkástól a munkaideje feletti rendelkezés lehetőségét, de a korabeli egzecíroztatási technikák nem voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy a munkaintenzitás feletti ellenőrzés képességét is egé­szen elvegyék tőle. így a tőkés kompromisszumot kötött a fonókkal (illetve a többi ágazatban is a kulcsfeladatot végző munkásokkal): velük megegyezett a munka átalánydíjért tör­ténő elvégzésében, az akkordánsok pedig vállalták a kielégítő munkaintenzitást. Az általuk felvett segéderőből ki. is passzírozták ezt az intenzitást, és egyben hatalmukban állt leszorí­tani a bérüket, így a tőkéssel a nyereségben is részesed­hettek.

A fentiek jelentősen módosítják azt a képet, amely Marglin gyárrendszer-ábrázolásából kikerekedett. Akár igaza van Marglinnak abban, hogy a specializált bedolgozórendszer vég­rehajtóvá degradálta a termelőket, akár nem – a gyárrend­szerben hamar kialakul a munkásoknak egy olyan csoportja, amely messze nem puszta végrehajtókból állt, hanem alvál­lalkozói státuszban éppenséggel kisfőnökösködött a tőkés ke­ze alatt (ez a csoport nem azonos a munkafelügyelőkkel), mi több, jelentős kollektív alkuerővel rendelkezett a tőkéssel szemben. Igaz, Landes is megjegyzi, helyenként hosszas fennmaradása ellenére ez egy átmeneti konstrukció volt. Mindazonáltal a vitához hozzászóló harmadik fél, Williaca Lazonick is megerősíti, hogy nem csupán Marglin, de az „ősfor­rás", Marx is túlzottan leegyszerűsítette a képet, amikor egy helyesen érzékelt tendenciát (a munkások megfosztását a munkafolyamat fölötti ellenőrzés lehetőségétől) mint egy már lefutott játszmát, mint kész helyzetet ábrázolta. Valójában a XIX. században a munkások (pontosabban a munkások egyes csoportjai) még jelentős tartalékokkal rendelkeztek a munkás­ellenőrzést illetően. Ezeknek a tartalékoknak a minél teljesebb felszámolása Taylorra és követőire várt.

Landes tehát elutasítja, hogy a gyárat a termelés egy helyre koncentrálásával azonosítsuk, a gyár sikerét pedig a tőkés ré­szesedésének azzal a növekedésével, amely a koncentrálásnak köszönhetően a munkaidő feletti rendelkezés hozzá kerüléséből fakad. Szerinte a tőkés ellenőrzés erősödése a gépi technológia nélkül nem lehetett volna – és nem is volt – elégséges a gyár győzelméhez. Továbbá elismeri, hogy a gyárrendszer beveze­tésekor' és hegemóniájának megteremtésekor jelentősen tá­maszkodtak piacon kívüli eszközökre, de azt állítja, hogy ez nem volt okvetlenül szükséges feltétel. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert ekkor azt lehet mondani, hogy végső soron nem történt (volna) más, mint hogy a munkás piaci tranzakció során, tehát messzemenően egyenlő félként, megfelelő ellen­szolgáltatás fejében, eladta (volna) a tőkésnek nem csak a munkáját, de a fegyelmezés jogát is, tehát senkinek semmi ki­fogása nem lehet a dolog ellen.

Marglin 1990-es viszontválaszcikkében nem tagadja, hogy a hatékonyság jelentős szerepet játszott a gyár térhódításában. Fenntartja viszont azt a véleményét, hogy a hatékonyság nem dönthette el önmagában a kérdést. Landes állítása, hogy a gyár a kényszermunkaerő nélkül is bevezethető lett volna, eléggé törékeny, ráadásul önellentmondó. Hiszen Landes nem vitatta annak a kiinduló problémának a létezését, amely Marglin szerint a gyárrendszer bevezetésének fő motiváló tényezője volt: a munkások ellenőrizték saját munkakínálatukat, ráadásul a ma­gasabb bérre nem mindig reagáltak többlet-munkakínálattal. Ezt Landes is elismeri, most mégis azt állítja, hogy ha minden kötél szakad, a magasabb bér fejében rá lehetett volna venni a mun­kásokat nemcsak arra, hogy több munkát kínáljanak, de egye­nesen arra is, hogy tömegesen, önszántukból mondjanak le a munkaidő fölötti ellenőrzésről, azaz bemasírozzanak a gyárba, mi több, ott alávessék magukat a gyári fegyelemnek.

E folyamat szabadpiaci levezénylése azért is valószínűtlen, mert ez a folyamat nem más, mint a szabad piac felszámo­lása. Az a viszony, ahol a vevő nemcsak azt dönti el, hogy mennyit vásárol, de azt is, hogy az eladó mennyit adhat el, az nem piaci viszony; amit tehát ma munkapiacnak neveznek, az nem munkapiac (hanem legjobb esetben munkaerőpiac, ám ebbe most ne bocsátkozzunk bele.) Amikor Landes a saját interpretációjában elismeri, hogy a meglévő technológiai fö­lény költséghatékonyságba fordításához (azaz tőkés kiakná­zásához) szükség volt a munkaidő tőkés ellenőrzésére, azzal elismerte azt is, hogy a gyárrendszer magában foglalja a nem piaci jellegű kényszer létezését, azaz hogy a tőkés és a mun­kás közötti viszony nem piaci viszony, hanem osztályviszony.

Erre azt lehet mondani, hogy rendben van, létezik társa­dalmi hierarchia, és a gyári szervezet magában foglalja a kényszer mozzanatát, de vegyük észre, hogy erre a kény­szerre éppen a technológiai vívmányok kihasználása érdeké­ben volt szükség. Úgy tűnik tehát, hogy – tetszik vagy nem – a hatékonyság munkaszervezeti hierarchiát igényel.

Erre az érvelésre is felhozható azonban egy ellenpélda: Marglin fel is említi 90-es cikkében. Coventryben a szövők elég erősek és elszántak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a gyárrendszernek. Gőzgépet béreltek a tőkésektől, „a tőkések gőzgépe egy nyüstöt hajtott, amely a sorházak padlásain fu­tott keresztül, és ezeken a padlásokon voltak a műhelyek, amelyekben a szövők szövőszékeiket felállították". Feltalálták tehát a gépesített bedolgozórendszert, és így technológiailag versenyképesek maradtak a gyári hierarchia nélkül is. Húsz éven kérészül, 1840-1860 között állták is a versenyt. Lazonick, már említett könyvében, hangsúlyozza, hogy a gyár vé­gül nem a technológiai fölény révén győzte le őket. 1960-ben a szabadkereskedelmi, megállapodás következtében megje­lent a francia konkurencia, és az angol selyem iránti kereslet ingadozni kezdett. A háziszövőknek viszont fizetni kellett a gőzgép bérleti díját függetlenül attól, hogy a gép működött-e, vagy a megcsappant kereslet miatt éppen kénytelenek voltak leállítani. És ilyen körülmények között nem volt többé kifize­tődő fizetni a bérleti díjat. A gyárosoknak nem kellett bérleti díjat fizetni a gépeik után, másfelől épp a válság miatt a gyári munkások alkupozíciója megrendült, és a gyárosok keresztülvihették a munka intenzifikálását. Tehát itt egyértelműen a gyárban rejlő fegyelmezési potenciál és nem valamilyen technológiai fölény volt a döntő mozzanat – és ez Lazonick szerint Marglin érvelését erősíti: nem a hatékonyság az, ami okvetlenül gyári hierarchiát igényel. Nota bene, hosszabb távon a gyárak sem tudták állni a versenyt a franciákkal.

Szólni kell még Landes álláspontjáról a technológiai fejlő­déssel kapcsolatban. Marglin logikája szerint az innovációk gyár irányába terelésére szükség volt ahhoz, hogy a gyár mi­nél gyorsabban fölénybe kerüljön az alternatívákkal (főleg a bedolgozórendszerrel) szemben, és így a munkás utolsó vá­lasztási lehetősége – hogy ti. vállal-e munkát a gyárrendszer­ben, vagy sem – egyre inkább formálissá váljék. Ennek esz­köze Marglinnál a szabadalmi rendszer volt.

Landes szerint ez a gondolatmenet két feltevésen nyugszik. Az egyik az, hogy a szabadalmi díjak jelentették a feltalálók számára a fő motiváló erőt, a másik pedig, hogy a gyárrend­szerben sokkal jobban érvényesíteni lehetett a szabadalmi jo­got, mint a szétszórt háziiparban. Landes mindkét állítással vitatkozik. A XVIII. század végén nagyjából minden második lóerőt illegálisan működtetett gőzgépek szolgáltatták a gyá­rakban. Ami a motivációt illeti, például az óraipar egyes ágai anélkül is igen kreatívak voltak, hogy különösebben erőltették volna a szabadalmaztatást. Egy találmánnyal elvileg három dolgot tehettek: megpróbálhatták mindenestől eltitkolni és ki­sajátítani; nyilvánosságra hozhatták úgy, hogy egyben szaba­dalommal védték le; ingyen a versenytársak rendelkezésére bocsáthatták azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy azok adódó alkalommal ugyanígy járnak el. Nem mindig a második megoldás volt a legkifizetődőbb, és még ha azt vá­lasztották is, Landes szerint a fő nyereséget a saját vállalko­zásban való alkalmazás és az abból adódó extraprofit jelen­tette, nem a szabadalmi díj.

Marglin szemlátomást olyan független feltalálókban gondol­kodik, akik a találmányaikból élnek. Az ő számukra nyilván nagyon fontos volt a szabadalmi díj, és Landes latolgatja, hogy a gőzlóerők ötven százalékával szemben az illegális fel­használás milyen aránya volt várható a szétszórt manufaktú­ránál. Gyanítható, hogy még rosszabb, tehát a független fel­találók esetében valószínűleg működött a Marglin-féle mecha­nizmus. Ha úgy áll a helyzet, hogy a feltalálók java része maga is vállalkozó vagy a vállalkozó által alkalmazott szak­ember volt, akkor valóban nem biztos, hogy a szabadalmi díj orientáló hatására hagyatkoztak, Marglin tehát tévedhetett. De a kérdésfeltevése akkor is releváns, hiszen ha a vállalkozó az innovátor, akkor megint csak nem okvetlenül a gyár inherens tulajdonsága a gyorsabb technológiai fejlődés. Elvégre a tőkés, ha valóban a gyárat preferálta annak hajalmi poten­ciálja miatt, nyilván gyári fejlesztésekben gondolkodott szaba­dalmi szempontoktól függetlenül is. Ha ezt a verziót elutasít­juk, be kell mutatni, mi volt a gyár inherens találmánygerjesztő tulajdonsága. Landes ad is tippeket, de ezek nem túlságosan meggyőzőek. Például: a találmányok új találmányokra ösztö­nöznek. Ez igaz, de nem csak a gyári viszonyok között. Egy másik ötlet: a magasabb bérek miatt nagyobb volt az ösztön­zés a munkamegtakarító újításokra. Ez találó, de nem éppen technológiai indok: a magasabb bérszint a hatalmi erőviszo­nyok átrendezésének nyomorúságos kompenzációja volt (il­letve a munkásarisztokráciával való kiegyezés eszköze). Lan­des érvelése tehát nem cáfolta, hanem inkább megerősítette azt a feltevést, hogy a gyorsabb gyári fejlődés a hatalmi tö­rekvésekben gyökeredzik.

Fel kell még hívni a figyelmet itt egy olyan mozzanatra, amely kívül esik Marglin nézőpontján. A munka bérmunkává változtatása azzal a hatással is jár, hogy a korábbi kisárutermelői konkurencia átalakul tőkés konkurenciává. Marx meg­győzően kimutatja, hogy a tőkés konkurencia megkülönböz­tető vonása nemcsak az, hogy a tőkést minél nagyobb tőke­felhalmozásra ösztönzi, hanem az is, hogy a termelőerők ál­landó fejlesztésére kényszeríti. Márpedig valószínűsíthető, hogy ez a hatás erősebb volt a gyárrendszer kifejlődése után, mint a bedolgozórendszerben. Ugyanis a bedolgozórendszer­ben a tőkés nagyobb mozgástérrel rendelkezhetett a bérek leszorítása terén. Ennek az a magyarázata, hogy a szétszórt manufaktúra jellemző módon a falusi népességből toborozta a bedolgozókat. A falusi kézművesek mögött még általában ott volt a mezőgazdasági háttér, legalább egy konyhakert for­májában, amelynek révén legalapvetőbb szükségleteinek leg­alább egy részét fedezni tudta. Tehát a bér mehetett lejjebb is, mint a gyári munkásnál, akinek már általában tényleg a munkabér volt az egyetlen megélhetési forrása. (Ugyanez a tényező működhetett ellentétes irányban is: mivel a bedolgozó gyakran nem volt abszolút mértékben ráutalva a munkabérre, adott esetben csak magasabb bérért lehetett a munkapadhoz édesgetni.) A lefelé rugalmasabb bér a tőkés számára „pu­hább termelékenységi korlátot" eredményezett, mint a gyár esetében, így az innovációs kényszer sem volt olyan paran­csoló. Ez a magyarázat is a társadalmi viszonyokra épít, mint a Marglin-féle, és nem is zárja ki amazt, de a tudatos hatalmi megfontolást hangsúlyozó „politológiai" szemlélettel szemben a termelési rendszerből következő objektív mechanizmusok fontosságára hívja fel a figyelmet.

E vita viszonylag jelentéktelen lenne, ha a történet a gyár­rendszer megszilárdulásával véget ért volna, és azóta a tech­nológiai racionalitás vezérelte volna az eseményeket. Valójá­ban a történet csak akkor kezdődött igazán. Kimutatható, hogy mindmáig – a századforduló eseményein, a második ipa­ri forradalmon, a tömegtermelés fordi rendszerének elterjedé­sén, a „jóléti modell" kiépülésén keresztül annak mostani fel­bomlásáig – mindezeknek az eseményeknek egyik közpon­ti mozgatója volt a munkafolyamat ellenőrzése és az ebből következő hatalmi pozíciók körüli elkeseredett társadalmi küz­delem, illetve az ezt kísérő, időről időre megkötött, majd fel­rúgott kompromisszumok. Csakhogy a baloldal a XX. század­ban fokozatosan felhagyott a munkaszervezeti hierarchiának mint tőkés hatalmi eszköznek a vizsgálatával, többé-kevésbé a technológiai determinizmus álláspontjára helyezkedett, és kivonta a munkaszervezetet a napi harcok hatóköréből. Az antikapitalista baloldal is. Miközben számtalanszor leleplezték a fogyasztói ideológia, a kulturális homogenizáció, a pepsi ér­zés és társai, a tömegkultúra stb. kapitalizmust legitimizáló és stabilizáló funkcióját, a legfőbb legitimizáló és stabilizáló té­nyezőről, a vertikális munkamegosztásról (a szellemi és fizikai munka szembeállításáról) jórészt megfeledkeztek. Ez mind el­méleti, mind gyakorlati szempontból katasztrófa volt.¹⁴

A munkaszervezeti hierarchia mindmáig a legfőbb adu a tőkések kezében. A háziipar, azaz a viszonylag megfizet­hető áron hozzáférhető termelőeszközök eltűnésével a magán­tulajdon – egyéni szinten – magában is elégségessé vált ah­hoz, hogy a bérmunkást megtartsa bérmunkásnak. A specia­lizáció ma nem a munkások tőkeviszonyból való egyéni kime­nekülésének megakadályozására, hanem éppen a tulajdonvi­szonyok megkérdőjelezésének, a tőkeviszonyból való kollektív kilépés kísérletének, a forradalomnak a megelőzésére szolgál. Hiszen ha a bérből és fizetésből élőknek nem lenne valós élménye nap mint nap, hogy a tőke, illetve a tőke személyzete (menedzsment stb.) nélkül nem tudnák biztosítani az újrater­melést, ha a tőkés láthatóan felesleges volna, akkor a tulaj­donjog a mai elrettentő fegyveres védelem és a kulturális­ideológiai befolyásolás mellett is törékennyé válna. A specia­lizáció ma nem az egyén, hanem a rendszer szintjén csinál helyet a tőkésnek.

Ebből az elvi jelentőségű tényből – valamint abból a gya­korlati jelentőségűből, hogy a munkaszervezet alakulása így vagy úgy mindig érinti a munkavállalók alkuerejét – következik mindenekelőtt az, hogy ha a baloldal mostani útkeresése ide­jén, a posztfordista folyamatok értékelésénél ismét elsikkad vagy háttérbe szorul a munkaszervezet elemzése és annak vizsgálata, hogy az hogyan függ össze a többi mozzanattal (globalizáció, munkaerőpiaci szegmentáció stb.), akkor sem a munkavállalók várható helyzetét, sem a baloldal kilátásait, sem pedig általában a kapitalizmus újabb fejlődési szakaszá­nak valódi jellegét firtató kérdéseinkre nem kapunk reális vá­laszt.

Jegyzetek

¹ Marglin: What Do Bosses Do? The Review of Ftadical Political Eco­nomy, Summer 1974, 60-112. Magyar ford.: Szálai Zoltán, 1990. in: Munkaszociológiai tanulmányok, BKE-TEK.

² Ez az írás – a tárgyalt Marglin-, ill. Landes-tanulmányon felül -jelentősen támaszkodott Szálai Zoltán doktori disszertációjára (Gaz­dasági és politikai vonatkozások összefüggése a munkaszervezet konkrét formáiban, 1994.)

³ Ezen itt az ún szétszórt manufaktúrát, vagy másképpen a bedol­gozórendszert értjük

⁴ Smith: A nemzetek gazdagsága, KJK 1992. 18-20.

⁵ Egy megjegyzés azért ide kívánkozik. Marglin kimutatta, hogy lé­tezhettek a specializált műhelyekkel megegyező technológiai haté­konysággal működő hagyományos műhelyek, de nem támasztja alá állítását annak bemutatásával, hogy ténylegesen léteztek, és ez né­zetem szerint nem jelentéktelen mulasztás.

⁶ A tökéletes verseny feltételezése egyebek mellett azt is jelenti, hogy hatalmi tényezők nem játszanak szerepet.

⁷ A. Ure: The Philosophy of Manufacturers, Charles Knight, London 1835, 15-16. idézi Marglin i.m. 18-19.

⁸ ldézet in: Wadsworth-Mann: The Cotton Trade and Industrial Lan-cashire, Manchester University Press, Manchester, England, 1931, 437.

⁹ Landes: What Bosses Fteally Do? The Journal of Economic History, 1986/3, 585-623.

¹⁰ Landes nem fejti ki, miért növekedett meg a mesterlegények szá­ma – csak feltételezhetjük, hogy a növekvő piaci igények miatt óvat­lanul növelték a felvett inasok számát.

¹¹ Itt most nem vettem figyelembe a gyarmati kapitalizmusokat, ahol nem ilyen egyszerű a kép.

¹² Ez a két állítás végső soron elvezet minket két különböző, ámbár a baloldal szempontjából szorosan összefüggő kérdéshez. Az első kér­dés: igaz-e, hogy a szellemi és a fizikai munka különválása és szem­benállása, amely a specializációból következik (ti. azáltal, hogy a ter­melő nem látja át a termelési folyamat egészét, puszta végrehajtóvá, munkája puszta fizikai munkává válik, míg a munka szellemi oldala – céltételezés, tervezés, ellenőrzés stb. – a tőkésnél marad), szóval ez a szembenállás csinál helyet a tőkésnek, tehát az egyik legfontosabb fenntartó és legitimáló tényezője a kapitalizmusnak? A második kér­dés: elképzelhető-e, hogy a hierarchikus, szellemi és fizikai munka éles különválasztásán alapuló munkaszervezet nem szükséges felté­tele a technológiailag hatékony termelésnek? Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor ebből az következik, hogy a kapitalizmus nem okvetlenül szinonimája a hatékonyságnak. És még sok egyéb is kö­vetkezik belőle, de erről később.

¹³ Ez a rendszer a többi ágazatban is kialakult, de élettartama más és más volt. A hajóépítésben még a XX. század nagy részét is átvé­szelte.

¹⁴ Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ebben nyugaton a fordista komp­romisszum, keleten pedig a sztálini típusú államszocializmus kialaku­lása játszotta a főszerepet.

1992. július l-jén három, a munka világát meghatározó törvény lépett hatályba; A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII; tv. a továbbiakban: Mt), a köz­tisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. tv., (a továbbiakban: Ktv.) és a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIIIL tv. (a továbbiakban a Kjt.). A három törvény az addig a törvényi szinten egységes munkajogi szabályozási rendszert a hatályuk alá tar­tozó jogviszonyok jellegének megfelelően három rész­re osztotta.

Az Mt. öleli fel a legszélesebb kört, mert hatálya – általában – minden olyan munkaviszonyra kiterjed, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság te­rületén végzik. A Ktv. a központi és a helyi közigaz­gatási szervek és a helyi önkormányzatok alkalmazot­taira vonatkozik, míg a Kjt. hatálya alá az állami és a helyi önkormányzati költségvetési szerveknél foglal­koztatottak tartoznak. Igen figyelemreméltó a két utóbbi törvény viszonya az Mt-hez: a Ktv. a köztiszt­viselői körnek csaknem valamennyi munkaügyi kér­dését rendezi és külön megjelöli az Mt-nek azokat az előírásait, amelyeket a köztisztviselői jogviszony ke­retében is alkalmazni kell. Ezzel szemben a Kjt. alá tartozók tekintetében az Mt. előírásai az általánosak, és a Kjt. megjelöli azokat az Mt. szabályokat, amelyek a közalkalmazotti jogviszony keretében nem alkalmaz­hatók.

A munkaügyi szabályoknak ezt a tagolását az indo­kolta/ hogy az Mt által szabályozott munkaviszonyok keretében a piaci viszonyok érvényesülnek, ezért a törvénynek tágabb keretet kellett biztosítania a helyi megállapodásban foglalt előírások megalkotásának, a kollektív szerződés keretében történő szabályozásnak. A másik két területeit az állami és a helyi költségvetés: anyagi lehetőségei a meghatározók, ezért a Ktv. nem is ismeri a kollektív szerződések rendszerét, a közpon­ti szabályoktól helyi önkormányzati rendeletben lehet egyes esetekben eltérni. A Kjt. biztosítja á kollektív szerződéskötés lehetőségét, de csak abban a keretben, amelyben a törvény ezt kifejezetten lehetővé teszi.

Az Mt. tehát szakított azzal az éveken át követett jogalkotói elvvel, hogy az előírások többségét – az ál­lam tulajdonosi viszonyának megfelelően – központi­lag szabták meg. Az Mt. központi előírásai a követke­ző célokat szolgálják:

1. a munkaviszony garanciális elveinek érvényesíté­sét, mint például a jóhiszemű joggyakorlás követelmé­nyét, az elévülést, a jogorvoslati lehetőséget, továbbá a munkavállalókat véd és a nemzetközi egyezmények­ben is lefektetett előírások megvalósítását, mint pél­dául a munkaidő meghatározását, a túlóra mértékét, a pihenő időhöz és az éves rendes szabadsághoz való jo­got; a garanciális előírásoktól való eltérést az Mt. tiltja.

2. a munkavállalók biztonságát azokban az esetek­ben, amikor méltánylandó egyéni körülményeik kö­vetkeztében fokozott védelemre jogosultak, mint a ke­resőképtelen beteg munkavállalókat védő felmondási tilalom, a szülési szabadság kötelező biztosítása;

3. az egyes juttatások minimális mértékének meg­határozása, arra az esetre, ha a kollektív szerződés ezeknél kedvezőbb mértéket nem állapít meg, mint például a felmondási idő tartama, a végkielégítés mi­nimális összege.

4. olyan előírásokat, amelyeknek minden munkavi­szony keretében egységesen kell érvényesülniük, mint például a dolgozók- anyagi felelőssége, a munkáltató közfelelőssége, kiemelve a munkaviszony keretében bekövetkezett balesetért fennálló munkáltatói vétlen kárfelelősséget.

Az Mt. meghatározta a munkaügyi kapcsolatok és az érdekegyeztetés új rendszerét. A munkaügyi kap­csolatok területén a munkavállalók részvételi jogát a vállalat vezetésében az üzemi tanácsok rendszere ke­retében biztosítja. Meghatározza – ugyan elég szűk­keblűén – a munkavállalók érdekében fellépő érdek­védelmi szervek jogait, és biztosítja a munkavállalók szabad szakszervezet-választásának lehetőségét. Az Mt. a szakszervezeti tisztségviselők és az. üzemi taná­csok tagjai számára – feladatuk ellátása érdekében – fizetett munkaidő-kedvezményt és a munkáltatói eset­leges önkényes intézkedéseivel szemben munkajogi védelmet biztosít.

Az Mt. új elvek alapján rendezte a munkaviszony­ból származó viták eldöntését. Új jogintézmény a kol­lektív munkaügyi vita. Ez a munkáltató és az üzemi tanács, illetve a munkáltató és a szakszervezet közötti érdekvita, amelyet elsősorban érdekegyeztetés formá­jában kell feloldani, a kötelezően előírt egyeztetés, il­letve döntőbíró igénybevételével. A munkáltató jogel­lenesnek ítélt intézkedése ellen munkaügyi jogvita in­dítható, azonban az Mt. megszüntette a munkahelyi döntőbizottságokat. A munkaügyi bíróság előtti eljá­rás megindítása előtt kötelezővé teszi a munkáltatóval lefolytatandó egyeztetést, és csak annak eredményte­lensége vagy a munkáltató hibájából történő elmara­dása esetén lehet a munkaügyi bíróságnál a keresetet beadni, vagyis a pert megindítani. A munkaügyi bíró­ság ítélete ellen a felek a megyei (fővárosi) bírósághoz fellebbezhetnek. A megyei munkaügyi bíróság tör­vénysértőnek vélt ítélete ellen a Legfelsőbb Bíróság­hoz – jogi képviselettel – felülvizsgálati kérelem nyújtható be.

Az Mt-t számos vonatkozásban módosította az J995. évi LV. törvény, a módosítás az üzemi tanácsok meg­választásának módját, ezek működésének néhány vo­natkozását, valamint új intézményként az átlagkereset helyett egyes, a munkavégzés alóli mentesítési esetek­ben a távolléti díj fizetését írja elő.

A hazai privatizációs folyamat egyik iránya a munka­vállalói résztulajdonlás, különösen a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (a továbbiakban: MRP), amelyhez modellt és gyakorlati tapasztalatokat az amerikai Employee Stock Oyvnership Plan (magyarul Munkavállalói Részvénytulajdonlási Program, a to­vábbiakban: ESOP) adott. A modell szülőatyja L. O. Kelso, aki az 1950-es és 1960-as években jogi tanács­adóként az első estek kezdeményezője és kidolgozója volt, majd az 1970-es években tevékenyen hozzájárult az ESOP törvényi hátterének megalapozásához az Egyesült Államokban. Azóta az 1980-as és 90-es évek­ben számos más országban is adaptálták az ESOP-ot.

Az ESOP-ot az USA-ban távolról sem tekintik vala­miféle kollektivista, szocialisztikus képződménynek, sem harmadik útnak, hanem a hagyományos tőkés gazdaságot megújító eszköznek egy széles, tőkejöve­delemmel rendelkező réteg kialakulásában, amely mind a Republikánus, mind a Demokrata Párt támo­gatását élvezi, és az utóbbi Időben az egyre szűkülő bázisú szakszervezetek sem utasítják már el, sőt ese­tenként pártolják. A kelet-európai régióban – Magyar­ország jár az élen az ESOP adaptálásában. Az 1990 óta zajló információs kampánynak is köszönhetően közel hároméves törvényelőkészítő munka után a törvény 1992. június 9-i parlamenti elfogadása óta az MRP te­ret nyert Magyarországon, annak ellenére, hogy előké­szítése során és törvénybe iktatása óta is politikai és szakmai viták kereszttüzében áll.

A MRP alapgondolata a következő: olyan pénzügyi­finanszírozási-szervezeti technika, amely lehetővé te­szi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de a végeredményt tekintve egyénileg váljanak résztulaj­donossá az őket foglalkoztató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a vételár-részletek törlesztése és a kamatok fizetése ne a bérjövedelmeket, hanem a társaság nyereségét terhelje, a hitel fedezetéül ne a magánvagyonuk, hanem a társaság vagyona szolgál­jon, és a tulajdonszerzés folyamatában az egyoldalú bérérdekeltség mellett vagy helyett megteremtődjék a közös érdekeltség a cég nyereségének és vagyonának a növelésében. A munkavállalók által önkéntesen lét­rehozott MRP-szervezet olyan jogi személy, amely ön­kormányzattal – azaz közgyűléssel és a szervezet köz­gyűlésén titkos szavazással megválasztott ügyintéző és képviselő szervvel – és nyilvántartott résztvevőkkel rendelkezik.

A munkavállalók számára az MRP egyik célja az egyéni tulajdonuk gyarapítása a munkáltató társaság vagyonrészének (részvénynek vagy üzletrésznek) a megszerzésével, amely vagyonrész a törlesztés befeje­zése után kedvező esetben értékesíthető, készpénzzé tehető. A másik cél a tulajdonba kapott vagyonrészek megtartásával az osztalékjövedelem megszerzése a tör­lesztés befejezése után (addig az osztalékot törlesztés­re és kamatfizetésre kell fordítani). A harmadik cél a munkáltató társaság jövőjének eldöntésében való rész­vétel a társaság tulajdonosi döntéseket meghozó fóru­main (közgyűlés, taggyűlés).

Az MRP-törvény megszületése utáni három év alatt 210-nél is több társaságban alakult MRP-szervezet vá­sárolt állami tulajdont, és ennek révén közel 65-ezer munkavállaló vált együttesen több mint 40 milliárd fo­rint névértékű vagyon tulajdonosává. Az MRP-s cégek jegyzett tőkéje a néhány millióstól a milliárdos nagy­ságrendig terjed. A dolgozók tulajdonosi szervezetei az esetek több mint felében többségi tulajdont szerez­tek. Számos kft-ben az MRP szervezet a társaság teljes vagyonát kivásárolta. Az 500 főnél több dolgozót fog­lalkoztató társaságokban átlagosan 40% alatt marad az MRP szervezet tulajdonaránya.

Az MRP szervezetek nagyobb része a türelmi időn belül egyelőre csak a kamatokat törleszti, a jobb gaz­dasági-pénzügyi mutatókkal rendelkező cégek MRP szervezetei már hozzáfogtak a felvett kölcsöntőke tör­lesztéséhez is. A hitel visszafizetése csupán néhány esetben történt meg.

Számos olyan MRP-eset van, ahol a meghatározó pozícióban lévő személyek – ellensúlyok hiányában – a saját szándékaik és érdekeik szerint alakíthatták a viszonyokat. Alaposan átrágva a jogszabályokat és kö­rüljárva a finanszírozási lehetőségeket úgy gondolták, hogy – noha az MRP-nek vannak számukra ellenszen­ves és terhes vonásai – pénzügyi és egyéb szempont­ból ez nyújtja a legnagyobb esélyt számukra a kivá­sárláshoz. Az nem igazán volt akadály, hogy meg kell nyerni hozzá a cégnél dolgozók többségét, a megnye­résnek ugyanis számos módja létezik. Van, ahol ez tisztességesen, kellő mennyiségű információ megadá­sával történt, máshol a tájékoztatás hiányos és félre­vezető volt, de előfordult vezetői nyomásgyakorlás is. Ebben főként a tapasztalatlanság, az előrelátás hiánya és a nemtörődömség játszott szerepet, de bizonyos mér­tékben a tudatosság is feltételezhető.

A törvényt előkészítő minisztériumi szakértők ré­széről állandóan érzékelhető volt az MRP egész gon­dolatrendszerével kapcsolatos elutasítás, és ennek ré­szeként egyfajta elitista szemlélet, többek között an­nak a hozzájárulásnak a lebecsülése, amivel az átlag­munkavállaló a cég gazdasági teljesítményét emelheti. Ebbe a szemléletbe belefér, hogy ha az átlag-munka­vállalók nem tudják megvédeni az érdekeiket, és el­fogadnak egy számukra előnytelen alapszabályt, az az ő bajuk.

Az eredeti törvénykoncepcióban megfogalmazódott, és a kormányzati-parlamenti vitákban ismételten fel­merült a védelmi szabályok kérdése („tisztesség"), de ezek a törvényből végül mégis kimaradtak. A mintául vett amerikai és brit ESOP-törvényben például az adó-és egyéb kedvezményeknek az a feltétele, hogy a rész­vételi arány a dolgozók körében folyamatosan megha­ladja az ötven százalékot. Továbbá az adókedvez­ményhez pontosan meghatároztak egy kereseti határt is, amely fölött keresők nem szerezhetnek meg a fel­osztható tulajdonból harminc százaléknál többet, vagyis a 70 százalékot mindenképpen a cég többi al­kalmazottja között kell felosztani.

A résztulajdonosi érdekeltség csak közvetett, szunnyadó és fel nem használt erőforrást jelent mindaddig, amíg a menedzsment tudatosan össze nem kapcsolja azt olyan vezetési módszerek alkalmazásával, amelyek elősegítik a költségeket csökkentő és a minőséget ja­vító munkavégzést. Ezek alkalmazása a cég vezetésé­től felvilágosultságot és az együttműködő, részvételen alapuló vezetési módszerek melletti határozott elköte­lezettséget követel meg, melynek gyümölcsei általá­ban közép- és hosszú távon érnek be.

A demokratikus tulajdonosi struktúrájuk és meg­újuló vezetési stílusuk miatt sikeres MRP-cégek pél­dája új utakat nyithat és ötleteket adhat a magyar üz­leti kultúra fejlődése számára. Az MRP alkalmazása egyrészt megteremti a kelet- és közép-európai társada­lmakban a gazdasági demokrácia egyes elemeit, de egyúttal politikailag elfogadhatóbbá teszi a rend­szerváltást is.

1. A második gazdaság

A 80-as évek a hazai gazdaságpolitikában kettős fordulatot hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált a külgazdasági kapcsola­tokban a KGST kifulladása, másrészt a politika elismerte a magántulajdont, még ha részleges formában is. A szakiro­dalomban mindenki egyetért abban, hogy ez a kapitalizmus térnyerése volt a szocializmussal szemben, vita csak abban van, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak fogják fel. Hogyan lehetséges azonban az, hogy egy olyan párt fogadja el 1982-ben a második gazdaság legalizálását, amelyik ideológiailag a magántulajdon tagadása alapján áll, miért jó az, ha a saját sírgödrüket ássák meg? Az egyik válasz erre az, hogy a ve­zetők korlátoltsága tette ezt lehetővé, amit a kapitalizmus szálláscsinálói – a reformközgazdászok – kihasználtak. A má­sik megközelítés szerint a magyar nép szabadságharca okoz­ta azt a gazdasági és politikai nyomást, ami miatt a vezetők­nek fel kellett adniuk ideológiájukat. Véleményünk szerint azonban mindkettő leegyszerűsítés, bár van bennük igazság, csak éppen egyoldalúan kimondva. Ahhoz azonban, hogy a második gazdaság tényleges jelentőségét megértsük, a kül­gazdasági orientációváltással kell kezdenünk.

Világpolitikai szempontból a 80-as évek eleje a neokonzervatív fordulat pillanata. Ennek legfontosabb világgazdasági mozzanata az IMF szerepének felértékelése, illetve az adós­ságválság elindítása. Csak első pillantásra meglepő, hogy ép­pen Mexikó jelenti be először a fizetésképtelenséget, azaz az amerikai bankok és rajtuk keresztül a kormány éppen Mexi­kónak nem hajlandó tovább hitelt nyújtani. Ezzel ugyanis az USA saját magán üt, mégpedig azon részén, amelyik hatalmát a latin-amerikai elmaradottságból szerezte. Csak ezen „olaj­bárók" számára volt előnyös az adósságcsapda, amely mind­két fél, az adós és hitelező számára egyaránt csapda. Ennek a torz hatalomgyakorlásnak legpontosabb illusztrációja a Dal­las filmsorozat, hiszen a Ewing olajtársaság számára minden eszköz megengedett, legalábbis a sorozat elején. Maga a so­rozat pedig arról a folyamatról szól, ahogyan ezt a hatalmat megtörik és törvényes korlátok közé szorítják. Ennek első lé­pése az adósságválság, illetve az IMF középpontba állítása.

Ez – még az IMF korlátolt logikája mellett is – előrelépés volt, hiszen így sikerült intézményesíteni a hitelezőket és ezzel kizárni azokat, akik nem is akarták, hogy hiteleiket visszafi­zessék. A korábbi teljesen homályos hitelezői gyakorlatot si­került tisztázni – vagy legalábbis elkezdeni tisztázását. Azaz az IMF működése, a világ csendőrének szerepe nemcsak a fejlett világot védte a fejletlenekkel szemben, hanem „befelé" is védett, hozzájárult a centrum modernizálódásához is. Ezt a piac ideológiájával tette, de ahogy erre legutóbb Csáki György is rámutatott cikkében,¹ a piac érvényesítése nem pi­aci területen állami feladat, azaz formailag állami beavatko­zás, fából vaskarika. Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk, annyit megjegyezhetünk, hogy Latin-Amerika kiszabadulása az adósságcsapdából nem mehet végbe az IMF ortodox neo­klasszikus álláspontja mellett, hiszen nemcsak helyesen kell cselekedni, hanem a helyes ideológiát is képviselni kell.

Európában ugyanez a fordulat a lengyel válsággal robban ki közvetlenül, közvetve pedig a NSZK szerepének átértéke­lésével. Politikailag a német fordulat világos: győznek a kon­zervatívok, ami nemcsak belpolitikailag jelent korszakhatárt, a munkásosztály és a szakszervezetek hatalmának megtörését, hanem külpolitikailag is, a keleti blokk országaival fenntartott kapcsolatok megváltozását. Ezentúl már nem a németek fog­ják eljátszani a közép szerepét, nem ők alkotják a hidat Kelet és Nyugat között, hanem az egész nyugati blokk egységesen kapcsolódik a keleti tömb egyes országaihoz. A korábbi gya­korlat értelmében a németek megfinanszírozták a keleti orszá­gok túlköltekezését, ezzel biztosították ezen országok stabili­tását. Ezzel persze önálló és széles mozgásteret nyitottak sa­ját politikájuknak. Úgy látszott, hogy a németek, pontosabban a német szociáldemokraták a biztosítékai az európai bizton­ságnak – és nem az USA, illetve a NATO ereje. Ez nyilván­valóan illúzió volt, hiszen a német pénzek nem a világnak, csak a keleti blokk országaiban meglévő sajátos szociálde­mokrata-kommunista egyensúlynak a biztonságát jelentették. 1981-ben az adósságválsággal ez a sajátos együttműködés szakadt meg. A lengyel válság nemcsak a szovjet ernyőelmé­let végét jelentette, hanem a német befolyás visszaszorítását is. Ezek után az egyes kelet-európai országok kiugrása, adós­ságproblémájuk kezelése csak a nyugati blokk egészéhez, azaz az IMF-hez való kapcsolódással volt elképzelhető. Most már nem lehetett szocialista elvek alapján kapitalista gazda­ságot teremteni – ahogy ezt a hazai pártfunkcionáriusok el­képzelték -, hanem egységbe kellett kerülnie az ideológiának és a gyakorlatnak.

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert 1981 va­lóban komoly gazdaságpolitikai felismerése az exportorientált­ság volt. Csakhogy ez az exportorientáltság radikálisan kü­lönbözött a 68-astól. Akkor a reform lényege a német piacra való betörés és így a szociáldemokráciával való kiegyensú­lyozott viszony megteremtése volt. 1981-ben ugyanez a nyu­gati blokkhoz való csatlakozást jelentette, a legvidámabb ba­rakk hazug ideológiájának közvetlen felszámolását. A helyzet paradoxona, hogy az exportorientáltságot ugyanazok a köz­gazdászok mondták 1981-ben, mint 68-ban. Ez azonban csak ezen közgazdászok szubjektív fejlődése szempontjából lénye­ges – hogyan válnak szociáldemokratákból liberálisokká.

A kétféle exportorientáltság nemcsak a közvetlen külgazda­sági kapcsolatrendszerben jelentett változást, sőt elsősorban nem abban, hiszen radikálisan nem változott meg az export-és importszerkezet, hanem ennek belgazdasági következmé­nyeiben. Az IMF célja nem a fizetési mérleg egyensúlyba hozása, hanem olyan intézményrendszerbeli változások, ame­lyek megakadályozzák a centrum országokkal szembeni fellé­pést. Ahogy már korábban láttuk, az adósságválságnak nem annyira gazdasági, sokkal inkább biztonságpolitikai okai vol­tak. Ezt nagyon pontosan tudták mind Nyugaton, mind Kele­ten. Az, hogy a szovjetek nem léptek közbe (hiszen az elég hihetetlen, a KGB-t ismerve, hogy nem tudtak róla² ), azt mu­tatja, hogy nem volt erejük megakadályozni a belépést, azaz Közép-Kelet-Európa elvesztése még jóval Gorbacsov előtt el­kezdődött. Pontosabban nem a belépést nem tudták megaka­dályozni, hanem a magyar, illetve a többi szocialista ország belső konfliktusait nem tudták kezelni, ezek pedig a rendszer szétvetésével, közvetlen elpusztításával fenyegettek. így át­adásuk a Nyugatnak teljesen logikus reakció volt a szovjetek részéről. Az, hogy mindez gazdasági formát öltött, csak az angolszász hagyományból következő forma volt.

Mi is volt az a konkrét konfliktus, ami arra kényszerít ette a magyar vezetőket, hogy „átálljanak"? Röviden: ez a munkás­osztály forradalmasodásának, illetve ellenforradalmasodásának megakadályozása volt. A Kádár-korszak egésze a nagy­ipari munkásság és a parasztság egyensúlyán alapult, de ez statikus egyensúly volt, feltételezte, hogy parasztból csak munkás lehet, vagy fordítva. A szocializmus védelme a kor­szak retorikájában a párt és a munkásosztály vezető szere­pének megőrzését jelentette, márpedig ez csak a nagyipar fenntartásán keresztül valósulhatott meg. Nagyipar és mun­kásosztály összetartozó fogalmak. A gyár azonban olyan te­rep, ahol a munkás és a gyár vezetője mindig szemben áll egymással, a munkás mindig elidegenedett a munkafolyamat­tól. Ezt fel lehet fogni pusztán bérproblémaként, és a Kádár­rendszer ezt is tette, de ezzel nem oldódik meg az a kérdés, hogy a munkás milyen logika alapján fogadja el a bérét. A szakszervezetnek ugyanis nemcsak az a funkciója, hogy a tőkés felé jelezze a munkásság követeléseit, hanem hogy ez­zel leszerelje az üzemen belüli lázadást. Miután a munkás a gyáron belül soha nem lát bele a munkafolyamat egészébe, ezért számára a bér is mindig külsődleges, idegen marad. Ebből következően állandóan megjelenik a lázadás is, de ez csak lázadás maradhat (jó esetben), hiszen a gyáron belül nem termelődhet ki olyan vezető réteg és olyan intézmény, amelyik ezt forradalommá tudná átalakítani. Az a gyáros, aki ezt fölismerte, éppen ezért mindig úgy is szervezte át a mun­kafolyamatot, hogy a munkás szellemi munkája is teret nyer­jen benne, bevonta a gyár működtetésébe is, azaz a munkást munkás létében kezdte el megszüntetni – saját hatalma meg­őrzése érdekében.

A Kádár-rendszer ezt azonban nem tehette meg, mert akkor rá lett volna kényszerítve hatalma racionalizálására, kiderült volna, hogy a párt vezető szerepének jelszava mögött éppen ezzel ellentétes politikát folytat, nem a munkásosztály meg­szüntetése a célja, hanem a középszerűség uralmának fenn­tartása. Emiatt állandóan újratermelődtek a konfliktusok a munkásosztály és a párt között, amelyek mindig meg is je­lentek az elméleti szakirodalomban és a gazdaságpolitikában. Ilyennek tekinthető már maga a 68-as gazdasági reform is, hiszen a szocialista piacgazdaság azt ígérte, hogy a munkás részesedhet – nem a munkamegosztás megszüntetéséből, hanem a nyereségből. Azzal, hogy pénzt adnak neki, kihúzzák a méregfogát – nyúltak a jól bevált recepthez. Miután azonban kiderült, hogy a munkás a nyereség alakulásába nem lát bele, és ugyanúgy megmarad a lázadásnál (végül is ez a sérelmi politika lényege), akkor kiemeltek 50 nagyvállalatot, és 72-től elkezdődött a lázadások kezelésének kézi szabályozása. A

72-es feszült hangulatot nemcsak az mutatja, hogy a párt ál­lást foglal a munkásosztály helyzetéről, hanem az is, hogy ebben az évben íródik a Darabbér,³ amely ennek a problé­mának az egyik legmaradandóbb kordokumentuma.

A Darabbér persze nem egyszerűen szociográfia, hanem annak az újbaloldali-maoista világtendenciának hazai megje­lenése, amelyik a lázadás feloldását végül is az adott mun­kaszervezeti formán belül képzelte el. A munkamegosztás megszüntetése csak a nem-munkások számára jelent forradalmasodást, a munkásosztály már elérte fejlődésének csúcs­pontját, éppen a munka, a kommuna az, ami integrál. Ebből következően a munkásosztály felemelése a gyáros feladata, és a közvetlen munkafolyamatba kell bevonni a munkást, ezt kell számára átláthatóvá tenni – ez az önigazgatás divatos koncepciója. Ezáltal világos lehet a művezető funkciója, de a vállalat szerepe az egész újratermelési folyamatban nem. Azaz a munkás esetleg érteni fogja, hogy a vállalaton belül miért annyi a bére amennyi, de azt nem, hogy a többi céghez képest miért alakul így⁽ez a bér. A közvetlen munkafolyamat ugyanis a munkásnak csak a természethez való viszonyát ra­gadja meg, ennek társadalmi következményei – leszámítva a szaktársakhoz való viszonyt – rejtve maradnak. Márpedig a természet átalakítása a társadalmi viszonyoknak alárendelten játszódik le, a termelés szerkezetét a kereslet határozza meg, ez a marxi elmélet alapgondolata is. így a közvetlen munka­folyamat átalakítása csak nagyon részleges eredményeket ho­zott a munkásosztály röghöz kötésének szempontjából.

Ennek a konfliktusnak a feloldására két út mutatkozott: az egyik a vállalaton belül, a másik azon kívül. Az első a köz­vetlen munkaszervezeti forma átalakításán túl a szakszerve­zet bevonása a vállalat egészének működésébe. Ez a participáció nem volt idegen a nyugat-európai gyakorlattól sem, de ott, és persze nálunk is, egy súlyos érdekellentétet rejtett magában. A munkásosztálynak az a szervezete, amelyik részt vett a vállalat irányításában maga is abban volt érdekelt, hogy fennmaradjon a munkásosztály, hiszen hatalmát onnan nyer­te. Akár szakszervezetről, akár üzemi tanácsról volt szó, mind­kettő csak a vállalattal együtt létezett. A vállalat lényege azon­ban az elidegenedett tőkés-munkás viszony, így a munkás­osztály tényleges felemelése, munkás létének megszüntetése a vállalat megszüntetésével járt volna, erre pedig ők alkalmat­lanok voltak. Ezt elvileg a pártnak kellett volna végrehajtania, de a párt a szovjet logika foglya volt, ennek a problémának a felvetése szétvetette volna a párt kereteit, közvetlen ellent­mondásba került volna modernizáció, a termelési intézmény­rendszer és a katonai hierarchia, és mindez a blokklogikát is veszélyeztette volna. Ez pedig ott akkor és háborúhoz vezet­hetett volna. így olyan intézményhez kellett fordulni, amelyik megszünteti a vállalatot, megteremti a munkásosztály meg­szüntetésének intézményi kereteit, de mégsem az ezt elmé­letileg pontosan kifejező szocialista-kommunista ideológiával teszi, hanem épp ellenkezőleg. Belpolitikailag erre szolgált a második gazdaság fogalma.

Nincs most terünk arra, hogy a vállalkozó fogalmának fej­lődését áttekintsük a nyugati szakirodalomban és részleteseb­ben elemezzük Hayek munkásságát. Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a neokonzervatív forradalom fent már tár­gyalt jellemzőjéből következik, hogy a gazdaságelmélet köz­ponti kategóriája a kisvállalkozó lett. Ez a fogalom az, amely megteremti az átmenetet a munkásból a tőkésbe, létrehozza az anyagi és szellemi munka egységét, azáltal, hogy minden­kit rákényszerít a piac megismerésére, ezen keresztül a tár­sadalmi akarat tudatos végrehajtására. Az a jelszó, hogy „min­denki váljon vállalkozóvá" természetesen nem azt jelentette a gyakorlatban, hogy verjék szét a monopóliumokat (a multina­cionális cégek rendszere megmaradt), hanem azt, hogy min­den egyes gazdasági területen a hatalomgyakorlónak kell lét­rehoznia a piacot. Tehát piac kell a felsőoktatásban, az egész­ségügyben, a munkások között és a gazdasági szabályozók területén is. Ez nem az az általában vett piac uralma, a szabadversenyes kapitalizmus lenne, hanem az egyes konkrét területek konkrét piacosítása. A gyakorlatban ez utóbbi műkö­dik, elméletileg mégis az előbbit hangoztatták. Hiszen, ha a liberális közgazdaságtan beismeri az utóbbit, akkor választ kell adnia arra is, hogy mi a hatalomgyakorló logikája, ez pe­dig elvezetne a marxizmusig.

Az IMF-hez való csatlakozásból tehát szükségszerűen kö­vetkezett, hogy nálunk is a vállalkozó ellentmondásos fogal­mát kellett a középpontba állítani. Ennek volt hagyománya a szocialista elmélettörténetben, csakhogy a korábbi szabályo­zott piac koncepció alapvetően a már meglévő erőviszonyok konzerválásán alapult. Nem az volt a cél, hogy a kohászat megismerje az egyes piaci szereplők döntési mechanizmusait, hanem hogy már meglévő erőfölényét gazdaságilag érvénye­sítse. Az a piac sokkal inkább emlékeztetett a szabadversenyes kapitalizmusra, mint fejlett világbeli társa. Ennek a piaci koncepciónak alárendelten már megjelentek a hazai magán­szektor egyes elemei. Ezek között a leglátványosabbak a ház­táji gazdaságok voltak, amelyek persze teljes mértékben rá­épültek a téeszre, illetve az állami gazdaságra. Ezek a nagy intézmények fix piacot jelentettek, és gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett valaki vállalkozó. Egyáltalában nem a paraszt­ság beemeléséről volt szó az újratermelési folyamat szellemi részébe, a folyamat valójában a jövedelemátcsoportosítást szolgálta. Ez a hagyomány tehát szöges ellentéte volt a nyu­gati vállalkozó-felfogásnak, így a magyar közgazdászoknak ettől kellett megszabadulni, és persze vállalni ezzel együtt a reformközgazdaságtan piacszeretetét.

Gábor R. István és Galasi Péter⁴ erre tett kísérletet. Szá­mukra a második gazdaság nem a már meglévő nem-szocia­lista szektor elemzése volt, hanem ennek a vállalkozó-foga­lomnak a felbukkanása és ösztönzése. Olyan piacgazdasági rendszert képzeltek el, amelyik ezen a vállalkozó-fogalmon alapul és alapvetően a munkaerőt mobilizálja, a munkásokat átalakítja vállalkozókká. Ezzel kiszakítja őket a vállalatból és ezen keresztül modernizálja a szocialista nagyvállalatot is. Nem a piac a fontos, hanem a vállalkozó, a piac csak eszköz ennek a vállalkozó hajlamnak a kiaknázására. Emiatt van az is, hogy a másodikgazdaság-kutatások nem gazdaságpolitika­iak, hanem a társadalompolitikához tartoznak.

A második gazdaság tehát nézetünk szerint nem a kizsák­mányolás elfedésére szolgáló eszköz, hanem éppen annak megszüntetését célozza. Ez azonban nem a nép szabad­ságharcának következménye volt, hanem épp ellenkezőleg az ilyen „szabadságharcok" megelőzésére szolgáló társada­lompolitikaként működött.

2. Az informális gazdaság

Miközben Magyarországon a 70-80-as években a második gazdaság térnyerésének lehettünk tanúi, a fejlett országokban megjelent az informális (rejtett, fekete, szürke, földalatti, lát­hatatlan stb.) gazdaság fogalma. Első ránézésre ennek a je­lenségnek nem sok köze van a szocialista második gazda­sághoz, hiszen a fejlett országokban a piac, illetve a vállal­kozó a formális, hivatalos gazdaság alapvető építőkövei, így a vállalkozóvá válásnak az állam általi generálásához nincs szükség az informalitásra, ez a formális gazdaságon belül is végrehajtható. Az informális gazdaság elterjedt megközelítése szerint kialakulásának legfontosabb oka a növekvő adóteher, ami arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy tevékenységüket rejtve végezzék, azaz a rejtett gazdaság döntő részben adó­elkerülés, illetve adócsalás. De mind a formális, mind az in­formális gazdaság ugyanazon elveken, a piaci logika elvén működik, és a kutatók többsége szerint a két gazdaság között mind a tőke, mind a munkaerő aránylag szabadon áramlik, az egyik irányba az adóterhek csökkenése-növekedése, a másik irányba az ellenőrzés és büntetés fokának változása tereli, és az adóterhek, illetve a büntetés elrettentő hatásai hoznak létre valamilyen egyensúlyt a két szféra között.

Ugyanakkor elég furcsa, hogy az informális gazdaság fo­galma éppen akkor jelenik meg és terjed el széleskörűen, ami­kor az információs gazdaság és társadalom kiteljesedik. Ne­héz elhinni, hogy a számítógépek és a szupertechnika korá­ban bármi rejtve maradhat az állam (illetve adóhivatala) előtt, miközben a műholdak segítségével akár egy moszkvai járó­kelő grimaszait is figyelemmel kísérhetik az USA egy katonai bázisán. Ha az állam be akarná hajtani az elmaradt adót, akkor ezt a szokásos módon a haditechnika polgári adaptá­lása révén minden további nélkül megtehetné. Két ellenérv szokott ezzel szemben felmerülni. Az egyik a behajtás gaz­daságossága, de ez ellen szól, hogy minden gazdaságossági számítás szerint a be nem szedett adók messze kompenzál­nák a költségeket. (Magyar számítások szerint pl. 1 plusz ­adóbeszedésre fordított forint 8 forintnyi plusz adóbevételt eredményez. Egy 1988-as angol számítás szerint Nagy-Bri­tanniában némileg rosszabb, de még mindig jelentős az arány, 1 font adóellenőrzésre fordított plusz kiadás 6 fontot hoz a konyhára.⁵ ) A másik ellenérv a behajtás kétes alkotmányos­sága, személyiségi jogokba való ütközése, de ez a fejlett or­szágok adóhatóságait sokkal kevésbé korlátozza, mint ma­gyar megfelelőjüket. Az azonosító szám (az USA-ban a tár­sadalombiztosítási szám) gyakorlatilag teljeskörűen használ­ható. Az adóhatóságoknak egy sor országban nyomozati jog­köre van, megszokott és gyakorlatilag társadalmilag is elfo­gadott, hogy a hatóság vagyont becsül, életkörülményeket vizsgál, és ha ezek ellentétesek a bevallott jövedelmekkel, adóhátralékot állapít meg. (Csak egy példa: egy jó pár fejlett országban figyelik az egyének egyesületi, sportköri stb. tag­ságát, és ezt adóellenőrzéskor összevetik az egyén anyagi helyzetével. Ha az illető pl. rendszeresen golfozik, akkor eh­hez megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie. Ha ennél ke­vesebbet vall be, akkor az adóhatóság a golfozással arányos jövedelmet állapíthatja meg, és ennek alapján adóhátralék megfizetésére kötelezheti az illetőt.) Megállapítható tehát, hogy a modern fejlett állam azért hagyja a rejtett tevékeny­ségeket, mert nem akarja ezeket formálissá tenni – hiszen mind technikai-gazdasági, mind jogi lehetőségei meglenné­nek a tevékenységek formális gazdaságba kényszerítésére.

Érdemes a rejtett gazdaság kutatásának még egy momen­tumát kiemelni. Bár sokan szeretik hosszú történelmi beveze­tőkkel kezdeni munkáikat (felhívva a figyelmet pl. az egyiptomi papiruszokra, amelyek már említik a piramisok fosztogatását), azért a többség elismeri, hogy az informális gazdaság nem tradicionális, hanem modern jelenség, születése a harmincas évekre tehető. Jellemző, hogy az összehasonlítás alapja a harmincas évek, az aranykor, amikor még nem létezett adó­elkerülés. A rejtett gazdaságot az állam új gazdasági szerepe hozza létre, az állam közvetlen beavatkozása a gazdaságba. Ugyanakkor az 50-60-as években a kutatókat nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen a New Deal, az új társadalmi szer­ződés működött. Az állam a 30-as években az Amerikai Egye­sült Államokban, majd később az európai fejlett országokban új szerződést ajánlott az állampolgároknak, miután a régi szerződés csak nagyon korlátozottan biztosította az amerikai álom teljesülését (miszerint mindenki előtt nyitva áll a meg­gazdagodás útja). Az új szerződés lényege az volt, hogy az állam szerepet vállal a gazdaságban, korlátozza a gazdaság szereplőinek mozgási lehetőségeit, cserében biztosítja a vál­ságmentes gazdasági növekedést és a jóléti állam kiépülésé­vel a minimális szociális biztonságot. Az állampolgár úgy adta ehhez a szerződéshez a beleegyezését, hogy rendesen adó­zott. (A 60-as években a becsületes adózó hozzátartozott az állampolgár imázsához.) Miután az új szerződés legfontosabb pontja, az állandó növekedés, az 50-60-as években aránylag zökkenőmentesen teljesült, nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan bújnak ki az adófizetés alól. (Jó példa erre, hogy Cagan, a chicagói iskola egyik neves közgazdásza 1958-ban írja meg híres cikkét a készpénzforgalom nagyságát magyarázó tényezőkről,⁶ amelyben többek között részletesen elemzi, hogy a készpénz aránya az összpénzforgalmon belül a II. vi­lágháború után jóval magasabb, mint előtte. Ezt a tényt azzal magyarázza, hogy megnőtt az adóelkerülő tevékenységek aránya, amelyek készpénzben és nem számlapénzben zajla­nak. Meg is mutatja, hogy az átlagos adóteher nagysága egyéb tényezők – mint a reáljövedelem és kamatláb – válto­zatlansága esetén szignifikánsan hat a készpénzarány nagy­ságára. Cikkének ez a része akkor teljes érdektelenséggel találkozik, majd csak a hetvenes évek végén fedezik fel újra és fejlesztik tovább módszerét.)

A rejtett gazdaság létét az hozza felszínre, hogy a jóléti állam a 70-es években válságba jut, a növekedés megtorpan" Ugyanakkor, mint láttuk, ez a fordulat az információs forrada­lommal párhuzamosan valósul meg, és nem kíséri a rejtett gazdaság felszámolásának kísérlete, sőt a rejtett gazdaság bővül is a 80-as években.

Mi magyarázhatja az állam ilyen elnéző magatartását? Vé­leményünk szerint az informális tevékenységeket a neokonzervatív gazdaságpolitika felhasználja a gazdasági szerkezet­váltás elősegítésére. A 60-70-es évek húzóágazatai az olajra épülnek, ezeket az ágazatokat, illetve a túlméretezett jóléti, adminisztrációs struktúrát sokszor drasztikusan és erőszako­san kell leépíteni. A szerkezetváltás hatékony segítője lehet az informális gazdaságbeli tevékenységek tolerálása, illetve némi gerjesztése. A neokonzervatív szerkezetváltási politika sokszor keményen, akár erőszakosan is fellép a szakszerve­zetek ellen (pl. a Thatcher-kormányzat a szénbányák bezárá­sa ügyében), de egy sor esetben, főleg az állami bürokrácia leépítése esetében a direkt fellépés nem hatásos, közalkal­mazottakat, tisztviselőket nagyon nehéz békésen vagy akár erőszakosan elküldeni. A rejtett gazdaság tolerálása azok adóterhét növeli, akik megmaradnak a jól ellenőrizhető állami tulajdonú vagy kontroll alatt álló ágazatokban (és a leépítendő ágazatok ilyenek), azaz a rejtett gazdaságnak kettős a vonzó hatása: egyrészt esetleg magasabb jövedelmet lehet elérni, másrészt, ha a munkavállaló a látható gazdaságban marad, akkor „rajta csattan az ostor", hiszen az adóprés rajta hajtja be a kies adóbevételeket. Nagy-Britannia példája azt is mu­tatja, hogy az állam szelektív jelleggel alkalmazza a rejtett gazdaság elleni küzdelem vagy tolerancia eszközét. Az infra­struktúra esetében (pl. közművek, tömegközlekedés) az „ész nélküli" privatizáció elősegítette az állami működtetésű infra­struktúra leépítését, itt tolerálták a formális és informális szféra határán működő cégek (pl. maszek busztársaságok) működé­sét. Ugyanakkor a bányászatban a leépítés melletti érvként használták, ha informális tevékenységekre bukkantak. (A het­venes években például két tízéves gyerek meghalt egy nagy­-britanniai bányában. Ennek hatására nagyszabású akció in­dult, melynek eredményeképpen majdnem százezer kiskorú illegális foglalkoztatottat találtak. A jelenség komoly érv volt a leépítések során.⁷ )

Némileg cinikusan tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy a 80-as években az állam ad még egy lehetőséget állampolgárai­nak. Akinek nem sikerült megvalósítania az amerikai álmot a formális szektorban, az most megpróbálhatja az informális­ban. Ennek fényében a 80-as években hatalmas fellendülés­nek induló informálisgazdaság-kutatás propagandának is fel­fogható. Magyarországon az elmúlt években különösen látvá­nyos a propagandajelleg; miközben a csapból is a rejtett gaz­daság elleni fellépés szükségessége dől, minden kutatás sze­rint gyorsan emelkedik az ilyen tevékenységek súlya a gaz­daságban. Az erről szóló cikkek egyetlen kézzelfogható hasz­na, hogy lassan mindenki tisztában van azzal, hogyan kell ÁFÁ-t csalni, számla nélkül szolgáltatni, indokolatlan költséget elszámolni. Az informális gazdaságról szóló közgazdasági iro­dalom propagandajellege magyarázhatja azt a jelenséget is, hogy aránylag kevés kutatót érdekel, mi az oka és működési mechanizmusa ennek a szektornak; elsősorban az a kérdés, hogy mekkora az itt megtermelt jövedelem és milyen össze­tevői vannak.

Visszatérve a második gazdaság és az informális gazdaság összehasonlítására, a két nagyjából egy időben kivirágzó je­lenség között az a közös, hogy mind a kettő az állami gaz­daságpolitika 70-es években kibontakozó válságának követ­kezményeként jött létre, de míg a második gazdaság alapve­tően azt a célt szolgálta, hogy a szocialista állam a világgaz­dasági kihívások által kényszerítve valódi piac híján itt próbálja megvalósítani a vállalkozóvá válás neokonzervatív jelszavát, addig a fejlett országokban az informális gazdaság a szerke­zetváltás egyik eszköze, annak olajozója. És bár a második gazdaság esetében, mint szó volt róla, nem maga a tevékeny­ség a lényeg, hanem a vállalkozóvá válás, a magyar gazda­ságtörténeti helyzet miatt (a második gazdaság fő területei a mezőgazdaság, a lakásépítés) ez inkább konzerválja a gaz­dasági szerkezetet, és ebben lényegesen különbözik a rejtett gazdaságtól. (Cikkünk kereteibe a fejlődő országok informális szektorának elemzése nem fér bele, de itt érdemes megje­gyezni, hogy a latin-amerikai, afrikai országok esetében az informalitás egy harmadik típusa jelenik meg. Ezekben az or­szágokban sem a tradicionalitás a szektor forrása, hiszen ez is a II. világháború után jön létre, amikor is a faluból városba irányuló migráció következtében hatalmas munkaerő felesleg jön létre a városokban, ugyanakkor az állam a magas belépési költségekkel és adminisztratív terhekkel gyakorlatilag lezárja az utat a formális gazdaságba áramlás elől.)

3. A rejtett gazdaság Magyarországon

A rendszerváltás sok szempontból új helyzetet teremt a má­sodik és informális gazdaság terén is. A 80-as évek végétől felszabadulnak a vállalkozóvá válás csatornái, Magyarorszá­gon nemzetközi összehasonlításban is aránylag gyorsan és olcsón válhat valaki formális vállalkozóvá, amit a magyar la­kosság ki is használ, hiszen jelenleg a formálisan (de sok esetben nem ténylegesen) vállalkozók száma egymilliós nagy­ságrendű.⁸ A rejtett (adóelkerülésre, csalásra) alapuló tevé­kenységek skálája rendkívül széleskörű, és tulajdonképpen közismert mind a lakosság, mind az adóhatóság előtt. A feketegazdaság elleni harcnak ugyan helyettes államtitkári rangban levő kormányzati felelőse is van, de jelenleg az ő bevallása szerint is a magyar gazdasági szabályozás egyike a világ leg-liberálisabb szabályozásának.⁹ Például a hamis termékek forgalomba hozatalánál Magyarországon a BTK szerint 1 millió forintos értékhatárig a tevékenységet nem lehet büntetni. Vagy: a piramis- és pilótajátékoknak Magyarországon jelenleg nincs törvényi szankciója. Az is ismert tény, hogy a vállalko­zások az esetek nagy részében számla nélkül végzik szolgál­tatásaikat. Az APEH hivatalos újságja rendszeresen közöl megdöbbentő eseteket, illetve az adóhatóság tehetetlenségét illusztráló tényeket. Néhány példa az APEH híradó legújabb számából.¹⁰ Az APEH szakértői szerint az adószámmal nem rendelkező alapítványok nagy részben a jövedelemelrejtés eszközei, a BT-k, KFT-k egyéni vállalkozások jelentős része adócsalásra (egymásnak való fiktív számlázások, jogtalan költségelszámolások, ÁFA-visszaigénylések) jön létre. Az adó­hatóság nem nyomozhat az adóalany életkörülményei után (mint szó volt róla, ez a nyugati országokban az adóellenőrzés szerves része). Magyarországon az adózó később, hónapok­kal az ellenőrzés után is előkeríthet olyan okmányokat, ame­lyeket az ellenőrzés idején elfelejtett bemutatni. Az informáci­ós társadalom korszakában megdöbbentő, ahogyan a XX. század végén Magyarországon újra működnek Gogol holt lel­kei: miután a népességnyilvántartás megyeileg elszigetelt, ezért ha valaki egy megyében meghalt, a nevén egy másik megyében bárki tovább működhet (és működik is). Az APEH működési tere nemhogy nőne, de még csökkent is. Nyomozati jogkört az APEH továbbra sem kap, de ma már pl. a rendőr­ség sem ad adatokat, hogy az adóalanynak milyen és hány darab gépkocsi van a tulajdonában. Vagy például ha egy vál­lalkozó évek óta veszteséges, ám ugyanakkor egyre-másra nyitja meg az üzleteteit, ez ma nem elegendő a rejtett jöve­delem igazolásához, mert a vállalkozó bármilyen jövede­lemforrásra hivatkozhat (ajándékba kapta, nyerte, találta a pénzt). Amíg ezt ellenőrzik, a vállalkozó minden vagyonát át­írathatja a rokonaira, mert nincs olyan törvényi tilalom, ami az eljárás idejére ezt a jogát befagyasztaná.

A példákkal nem az a szándékunk, hogy az adócsalások mellett vagy ellen foglaljunk állást, csak azt szeretnénk be­mutatni, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag alig korlátoz­za valami a rejtett tevékenységeket, holott ezek a tevékeny­ségek jól ismertek az adóhatóságok előtt is. Nehéz lenne eb­ben a helyzetben úgy foglalni állást, hogy ez csak a nehéz­kes bürokrácia és a tutyimutyi kormányzat cselekvésképtelen­ségének eredménye, a rejtett gazdaság nyilván nálunk is azért működhet ilyen szabadon, mert valós gazdasági szerepe van. Azt szinte minden kutató elismeri, hogy a rejtett gazda­ság komoly szerepet játszott az elmúlt években a szerkezet­váltás káros társadalmi hatásainak tompításában. Főleg azo­kon a területeken, ahol a szocialista nagyipar és mezőgazda­ság látványosan összeomlott (BAZ, Szabolcs-Szatmár me­gyék), a rejtett gazdaság, a fekete foglalkoztatás nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. Véleményünk szerint azonban nem a feszültség levezetése, a károk kompenzálása a rejtett gazdaság legfontosabb feladata Magyarországon. Hiszen a fekete foglalkoztatás elsősorban a határon túlról érkező mun­kavállalókra koncentrál, miközben több felmérés, kutatás is bemutatta, hogy jóllehet az egyes területeken dolgozók hely­zete sokszor kilátástalan, nehéz őket mobilizálni, inkább a se­gélyezési rendszerre számítanak. Az Alföldön a határon túlról jötteken kívül nehéz napszámost találni, Ózdon a hatalmas munkanélküliség mellett sem sikerült pl. varrodát nyitni, mert nem volt kellő munkaerő-kínálat. A jelenség a Kádár-rendszer hagyatéka: a gulyás-kommunizmus belesulykolta az emberek­be, hogy az állam biztosít egy alacsony szintű ellátást, és ez akkor is fennmarad, ha munkájukat önhibájukon kívül nem tudják ellátni (márpedig hagyományos munkahelyeik elvesz­tése ilyen önhibán kívüli esemény számukra).

Mint láttuk, a 80-as évek második gazdasága éppen ezt a (gazdasági indíttatású) mentalitást próbálta áttörni, a vállalko­zóvá válást megvalósítani, de a vállalkozóvá válás a törté­nelmi körülmények között olyan ágazatokban indult el, ame­lyeket a rendszerváltás erősen visszavetett. Nagyon sok ku­tató állítja, hogy a mai rejtett gazdaság legfontosabb forrása a második gazdaság. Véleményünk szerint ez a fentiek miatt nem igaz. A klasszikus második gazdaság a szerkezetváltás szükségessége miatt sajnos összeomlott, mert a kádári ipar­-mezőgazdaság struktúrára épült. A rejtett gazdaság kialaku­lásában viszont nálunk is a szerkezetváltás szükségessége játszott döntő szerepet. Érdemes összevetni a második gaz­daság és a rejtett gazdaság ágazati szerkezetét. Sajnálatos módon megbízható és főleg összehasonlítható adat nem na­gyon áll rendelkezésre, csak illusztrációképpen közöljük a kö­vetkező adatokat. Gábor R. István és Galasi Péter, idézett könyvükben, több, az ágazati szerkezetet jellemző adatot kö­zölnek a második gazdaság elemzése során. A legális ma­gánszektort vizsgálva (amelyben a 70-es években kb. negyed­millió fő dolgozott) megállapítható, hogy a hetvenes években jelentősebb magánszektor a mezőgazdaságban, a lakás­építésben és a személyi és üzleti szolgáltatásban működött, illetve kisebb mértékben az iparban (ezekben haladja meg a magánszektor által létrehozott termelési érték a 2%-ot, és csak a mezőgazdaságban és a személyi szolgáltatásokban a 10%-ot). A feketegazdaság elleni küzdelem tárcaközi bizott­ság adatai szerint (közli az idézett KáPé-cikk) a rejtett gaz­daságban jelen pillanatban a kereskedelem a legnagyobb sú­lyú, a kereskedelemben a becslések szerint a forgalom 40%-a fekete kereskedelem, míg a feldolgozó iparban ez az arány 12%, a mezőgazdaságban pedig elenyésző (ami érthető, hi­szen a kistermelés döntő része a mezőgazdaságban legális). Azaz a második gazdaságnak más a szerkezete, mint a rejtett gazdaságnak, a rejtett gazdaság már nem a kádári ipar-me­zőgazdaság duális szerkezettel jellemezhető.

Magyarországon fokozottan igaz, hogy az informális szektor a közalkalmazottak, köztisztviselők rétegének tapintatos leépítésére szolgáló eszköz. Nálunk ugyanis a jövedelmek szempontjából nagyon jelentős a különbség a közalkalmazotti és ü egyéb üzleti szférák között (és nagyrészt ez is a kádári rendszer öröksége, hiszen például a tanárok fizetését eléggé tudatosan tartották alacsony szinten). így nálunk még inkább igaz, hogy a rejtett gazdaság jövedelmei, kombinálva az adó­terhek bérből és fizetésből élőkre hárításával nagyon erős szí­vóhatást gyakorol a közalkalmazotti szférára. Ennek megjele­nési formája például „a tanár, aki illatszerügynökké válik" szte­reotípiája. De a közalkalmazotti szféra piacosításának vannak direktebb formái is, például az a törekvés, hogy az orvosi el­látás az állami rendelőkben is vállalkozói alapon működjék. Ez önmagában nem jelentene rejtett tevékenységet, de, mint láttuk, nálunk a vállalkozóvá válás (az állam asszisztálása és sokszor ösztönzése mellett) nagyjából az adócsalóvá válás szinonimája. Szép példája ennek az oktatás piacosodása, amelynek lényege, hogy a rendkívül alacsony bérek és az elbocsátás réme ma már nemcsak a pálya elhagyására kény­szeríthet, hanem az állami oktatás üzleti alapra helyezésére is. (A Népszabadság riportot közölt¹¹ egy falusi iskoláról és óvodáról, ahol a tantestület többsége egyéni vállalkozóként tanítja a gyerekeket. A konstrukciót a polgármester – egyéb­ként régi vendéglátós vállalkozó – találta ki. Rövid távon min­denki jól jár. A hivatalnak kevesebbe kerül a tanárok bére, mert a társadalombiztosítás egy részét megtakarítják. A taná­rok több pénzt kapnak: elég ha a minimálbért fizetik maguk­nak, a többit megpróbálhatják költségként elszámolni. A mi­nisztérium reagálása dodonai reakció volt, a formát törvény­ellenesnek tartja, bár elismeri, hogy semmilyen jogszabályba nem ütközik. Az már csak a mi megjegyzésünk, hogy nyilván ebben a formában a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben szüntetheti meg az iskolát, ha akarja, és ha egy tanár beteg lesz, a minimálbér utáni táppénzből kell élnie, azaz minden szempontból kiszolgáltatottabb, mint eddig, viszont tagadha­tatlanul többet keres.) Az egyéni ál-vállalkozók megjelenése egyre gyakoribb jelenség a foglalkoztatásban, elsősorban adómegtakarítás a célja, nem a tényleges vállalkozás. Ennek egyik legellentmondásosabb példája, hogy 1993-ban még az államigazgatásban (az egyik minisztériumban) is kényszerí­tették az adminisztráció egy részét, hogy váltsa ki az egyéni vállalkozói igazolványt, és számlázza ki tevékenységét.

Összefoglalva: a mai Magyarországon az informális szektor ugyanúgy a szerkezetváltás egyik eszköze, mint a fejlett országokban volt a 80-as években. A második gaz­dasággal összehasonlítva éppen ezért más a funkciója. A má­sodik gazdaság vállalkozót nevelt szocialista körülmények kö­zött, és éppen azért szűnik meg lassan, mert a szocialista rendszer ágazati szerkezetében tette ezt, és a szerkezetváltás kihívására nem tudott válaszolni. A rejtett gazdaság viszont ál- és kényszervállalkozókat termel tömegesen, azaz olyan vállalkozókat, akik (legalábbis egyelőre) nem a bérmunka megszüntetése irányába tettek lépést, hanem kiszolgáltatott bérmunkásokká válnak vállalkozói álcában, azaz a jelenség a Kádár-rendszerre jellemző módon bérproblémaként mutat­kozik. Összegezve: amíg a második gazdaság kapitalista em­bert nevelt szocialista körülmények között, addig a rejtett gaz­daság szocialista embert nevel kapitalista körülmények között.

Jegyzetek

¹ Csáki György: Korszakváltás előtt a Nemzetközi Valutaalap? Tár­sadalmi Szemle, 1995/7.

² Elterjedt legenda, hogy a magyarok a belépés tényét nem közölték a szovjetekkel, csak amikor a küldöttség már a repülőn ült.

³ Haraszti Miklós: Darabbér; TÉKA, 1989.

⁴ Gábor R. István-Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, 1981.

⁵ J. J. Thomas: Informal Economic Activity. LSE Handbooks in Economics, 1992.

⁶ P. Cagan: The demand for currency relative to the total money supply. Journal of the Political Economy, 1958. 303-328.

⁷ J. Power: Western Europes migrant workers. The Minority Rights Group Report, No. 28. 1984.

⁸ 1995 augusztusában 1051 ezer vállalkozás volt Magyarországon, ebből 806 ezer egyéni vállalkozás, 101 ezer betéti társaság formában működött. [Statisztikai Havi Közlemények, KSH. 1995/8.)

⁹ Villámháborúval a feketepiac ellen? Interjú Bencze József helyettes államtitkárral. KáPé, 1995. október 12.

¹⁰ A példák forrása: APEH Híradó, 1995. 8. szám.

¹¹ Pedagógusok kényszervállalkozásban. Népszabadság, 1995. ok­tóber 21.