A migrációs mozgások nem egyszerűen természeti okok kö­vetkeztében mennek végbe, hanem társadalmi tényezők ha­tására következnek be. Nem tetszőleges, hanem jól megha­tározott országcsoportokat érintenek. A bevándorlók foglalko­zási struktúrája is igen specifikus: ritkán egyezik meg a fogadó ország foglalkoztatási és ipari struktúrájával. Sokan úgy vélik továbbá, hogy a migrációs mozgások folyamatosan zajlanak, pedig az elmúlt két évszázad során eltérő fázisokat és min­tákat figyelhettünk meg. Röviden szólva: a nemzetközi mun­kaerővándorlás társadalmi okok következtében megy végbe, bizonyos fajta szerkezeti mintákat mutat, és sajátos történelmi szakaszokhoz kapcsolódik.

Tanulmányunk témája szempontjából mindenekelőtt két összefüggés érdekes. Az első a nemzetközi migráció kibon­takozását és irányultságát illeti. Vajon vannak-e olyan általá­nos feltételek, amelyek minden nemzetközi migrációs folya­matban érvényesülnek? Vajon a világgazdaság eltérő szerve­zeti formái az elmúlt évtizedek során hatottak-e az ilyen mun­kaerővándorlási mozgások formájára és irányvételére? Konk­rétabban: vajon a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése, vagyis a világgazdaság egyre nagyobb integrációja a tőke, az árucikkek és az információk áramlása mellett éppígy előmoz­dította-e a munkaerő „cirkulációját" is azáltal, hogy az utóbbi két évtized során mind jellegzetesebb transznacionális gaz­dasági tereket hoz létre? Ha ez így van, arra következtethe­tünk, hogy a bevándorlás új történelmi fázisa köszöntött be. A második említett probléma a politika és a bevándorlás vi­szonyát érinti. Mennyire játszik fontos szerepet a politika a bevándorlás szabályozása, előmozdítása vagy hátráltatása te­rén?

Minden országban sajátos feltételeket találunk, és minden migrációs hullám specifikus időbeli és térbeli feltételek mellett jön létre. Az amerikai példán bemutatott dinamika ugyanakkor meglehetősen általános, s ennek következtében állíthatjuk, hogy más olyan országokban is megfigyelhető, amelyek ve­zető gazdasági szerepet játszanak, és hozzájárulnak transz­nacionális gazdasági terek kialakulásához. Elemzésünk annak megvilágítására törekszik, hogy a gazdaság internacionalizálódása milyen hatással jár a migrációs hullámok kialakulására és a fogadó ország munkaerőpiacára, különösképp az olyan változások tekintetében, amelyek előmozdíthatják a bevándor­lók beilleszkedését.

A bevándorlási hullámok gyakran mutatnak hasonló voná­sokat. Rendszerint nem a legszegényebb rétegekből indulnak ki, hiszen a helyváltoztatáshoz pénzre van szükség, továbbá rendszerint munkaképes személyékről van szó. Gyakorta cél­tudatos munkaerőcsoportok indulnak útnak; sokan számítanak gyors visszatérésre. Általában a bevándorlók olyan országo­kat választanak ki, amelyek magasabban fejlettek, vagy leg­alábbis magas növekedési rátával rendelkeznek. Az egyes migrációs mozgások ilyen hasonlóságai nyomán főként olyan magyarázatok szoktak megfogalmazódni, amelyek úgyneve­zett „taszító"-faktorokra (,,push"-factors) utalnak, mint például a szegénység, hiszen a szegény országokból indulnak ki a kivándorlási hullámok, másfelől pedig a munkahelyek és a magasabb bérek húzóhatását emelik ki, a bevándorlás célor­szágai ugyanis a gazdag országok. Mindez valóban találó jel­lemzése a legtöbb migrációs mozgásnak. A pontosabb elem­zésből azonban kiderül, hogy a legtöbb szegény országból nem indul ki jelentősebb kivándorlás, valamint hogy a legtöbb olyan szegény ország, ahol kivándorlási hullám figyelhető meg, már az elvándorlás időszakát megelőzően is szegény volt. A gazdag országok pedig anélkül is megélhetik a gaz­dasági növekedés hosszú szakaszait, hogy bevándorlási hul­lám célországaivá válnának, ahogyan azt például az USA ese­tében látjuk a második világháborút követő évtizedekben. Meglátásom tehát az, hogy a taszító és húzó tényezők tény­leges érvényesüléséhez további föltételek is kellenek; vagyis a nemzetközi migrációs mozgások szélesebb tár­sadalmi folyamatokba ágyazódnak.

A XIX. század hatalmas tömeges vándorlásai a transzatlanti gazdasági tér kialakulásának részeként mentek végbe, amely több nemzetállamot kapcsolt össze a gazdasági üzletforgalom és a háború révén. Ez a transzatlanti gazdaság képezte az USA fejlődésének alapját. A tőke, az áru és a munkaerő ha­talmas mozgásai révén alakultak ki e transzatlanti térség sa­játos strukturális jegyei. Azelőtt az Atlanti-óceánon átvezető munkaerőmozgás túlnyomóan kényszermozgás volt – min­denekelőtt a rabszolga-kereskedelem következtében -, ahol is a forrásországok az afrikai és ázsiai területek gyarmatosított országai voltak. Az 1950-es években az Angliába irányuló munkaerőmozgás szintén az egykori brit gyarmatterületekről indult ki. A 60-as és 70-es évek során pedig a Nyugat-Euró­pába vezető bevándorlási mozgások annak nyomán mentek végbe, hogy a kontinens nyugati fele regionális gazdasági fö­lényben volt a Földközi-tenger medencéje és Kelet-Európa or­szágaival szemben. A nagy munkaerőmozgások fogadó or­szágai között tehát nemigen akad olyan, amely puszta szem­lélője volna az eseményeknek. A fogadó országok rendszerint tevékeny részesei voltak azoknak a folyamatoknak, amelyek elvezettek a nemzetközi migráció kialakulásához.

A 60-as évek során az USA-ba irányuló, a megelőző öt évtizedhez képest tömeges bevándorlás azzal függött össze, hogy Amerika gazdasági és katonai téren egyre tevékenyebb volt az ázsiai és a karibi térségben. A 60-as és 70-es évek során az USA döntő szerepet játszott a világgazdasági rend­szer fejlődésében. A Kongresszus olyan törvényeket hozott, amelyek az amerikai gazdaságot megnyitották a tőke-, az áru-, a szolgáltatási és az információs áramlások számára, előmozdítva egyidejűleg más nemzetgazdaságok nyitottabbá válását is. Az a központi katonai, politikai és gazdasági sze­rep, amelyet az USA játszott e globális gazdaság kiépülésé­nél, hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez is, amelyek az embereket helyi vagy nemzetközi vándorlásra késztették, s ezzel párhuzamosan alakultak ki az USA és más országok között azok a kapcsolatok, amelyek a későbbiekben mintegy a nemzetközi migráció hídjaiként szolgáltak. Az olyan jellegű tevékenységek, amelyek a szokásos felfogás sze­rint ellentmondanak a migrációs mozgásoknak – gondol­junk a külföldi beruházásokra, vagy az export-orientált fejlődés előmozdítására a fejlődő országokban -, valójában mintha épp ellenkező hatással járnának. Dél- és Délkelet-Ázsia né­hány újonnan iparosodó országa – ezek rendkívüli növekedési üteme az export-orientált szektorokban eszközölt közvetlen külföldi beruházásoknak köszönhető – azon országcsoporthoz tartozik, ahonnan a 70-es és 80-as évek során a-lehető leg­nagyobb arányú volt az Egyesült Államokba történő kiván­dorlás.

A migrációs mozgások tehát bizonyos strukturális jegyekkel zajlanak, s ez abban is visszatükröződik, hogy az Egyesült Államokba milyen hányada irányul a globális migrációs moz­gásoknak. Az ENSZ által összeállított adatokból az derül ki (Demographic Yearbook, 1985, World Population Prospects 1987), hogy Amerika a világszerte zajló nemzetközi munkae­rőmozgás mintegy 19%-át fogadja. Ez a szám a hivatalosan letelepülőket veszi alapul, viszont nincs tekintettel a nem hi­vatalos menekültek egyre nagyobb mennyiségére. Az USA a teljes ázsiai kivándorlás 27%-át fogadja, viszont a koreai át­települők 81,5%-a megy Amerikába, a Fülöp-szigetekről pedig csaknem mindenki az USA-t választja. Amerikába megy a ka­ribi kitelepülök 70%-a, a Dominikai Köztársaság és Jamaica kivándorlóinak csaknem egésze, s a Haiti munkaerőmozgás 62%-a. A közép-amerikai kitelepülök 19,5%-a megy Ameriká­ba, El Salvadorból viszont – ahol az amerikai jelenlét a lege­rőteljesebb – az érintettek 52%-a megy az USA-ba.

Az Egyesült Államokba irányuló migráció 1965 után kezdett ismét nagyobb méreteket ölteni. E mozgás alapvetően három folyamattal összefüggésben zajlik. A termelés egyre erőtel­jesebben nemzetközivé válik, s egyre inkább a nagyvárosok lesznek a globális gazdaság koordinációs és irányító centru­mai, továbbá Amerikában olyan gazdasági feltételek alakulnak ki, amelyek vonzerőt gyakorolnak a külföldi vállalkozók szá­mára, sőt az USA bizonyos körzeteit versenyképessé teszik a harmadik világbeli termelési központokkal szemben is. A fel­tételek közül legalább kettő Japánban is kialakult: az offshore vállalatok jelenléte, illetve Tokió gyors növekedése a globális gazdaságirányítás központjaként. Az említett folyamatok közül a harmadik Japánra egyértelműen nem jellemző, és a jövőben sem igen várható kialakulása. Bár egyre erőteljesebb Japán­ban is a külföldi beruházások jelenléte, összmennyiségük mégis oly alacsony szintű, hogy nem képviselnek valódi súlyt.

Japán egykor büszke volt arra, hogy hagyományelvű kultúrája mennyire homogén, és hogy nem nyit kapukat a migrációs be­vándorlás számára. Ma viszont az illegális ázsiai munkaerő be­vándorlás jelentős nyomást gyakorol az országra, éppen azok­ból az államokból, amelyekkel a japánok gazdasági kapcsolatai a legjelentősebbek: Pakisztánra, Bangladesre, Dél-Koreára, Thaiföldre, Tajvanra és a Fülöp-szigetekre gondolunk. E beván­dorlás a zárt kapuk politikája ellenére ment végbe. A_kérdés úgy is felvethető, hogy vajon a japán gazdaság egyre erőtel­jesebb nemzetköziesedése nem hozott-e létre olyan feltételeket, amelyek mintegy hidakat létesítenek a felsorolt gazdaságokhoz és ezáltal kedveznek a migrációs bevándorlásnak.

A politika és a migrációs mozgások

Az Egyesült Államokban a politikusok és a közvélemény egya­ránt úgy véli, hogy a munkaerő bevándorlást kézenfekvő okok idézik elő. Ezen álláspont szerint az Amerikába bevándorló embereket az anyaországok szegénysége, gazdasági stagná­lása vagy túlnépesedése készteti az áttelepülésre. Mivel a be­vándorlást az érintett országok kedvezőtlen társadalmi és gazdasági helyzetével magyarázzák, ezért azt is feltételezik, hogy e migrációnak semmi köze Amerika gazdasági szükség­leteihez, illetve a nemzetközi gazdasági feltételekhez. Azt a döntést, hogy fogadják-e a bevándorló munkaerőt, ennek megfelelően inkább a humanitárius gesztusok köréhez kap­csolják: a bevándorlókat a források bősége és a nagyvonalú­ság okán fogadják – hangzik ez az álláspont -, nem pedig azért, mert a befogadó országot erre gazdasági motívumok vagy politikai megfontolások késztetnék. E logikából követke­zően a hatékony bevándorlási politika lényege az, hogy a be­vándorlást családegyesítés, illetve politikai motiváltságú átte­lepülés esetén engedélyezik, másfelől pedig a lehetőségek szerint arra törekednek, hogy az anyaországokban megvaló­sított közvetlen beruházások, fejlesztési segélyek és demok­ratikus reformok révén visszaszorítsák a kivándorolni szándé­kozók arányát.

A liberálisok és a konzervatívok álláspontja számos árnya­latnyi ponton eltér ugyan, ám lényegében ezt az említett szok­ványos felfogást vallják a bevándorlás okait és kezelését ille­tően. Az egyetlen lényeges vitakérdés az, hogy mennyire szi­gorúan akarják korlátozni a bevándorlást. A konzervatívok azt állítják, hogy ha a bevándorlásnak nem szabnak határokat, úgy hamarosan az egész országot elárasztják a harmadik vi­lág szegény tömegei. (Ezt az álláspontot némileg tompítja a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti szükséglete.) A liberáli­sok általában nagyvonalúbbak, és azt vallják, hogy az USA mint a világ leggazdagabb országa gazdaságilag képes en­gedékenységre, amikor a világ szegényei és elnyomottai szá­mára biztosíthat menedéket. A kevésbé restriktív politika vé­delmezői továbbá a bevándorlás pozitív hatásaira szoktak rá­mutatni; egyebek között a fokozódó kulturális sokféleségre és a vállalkozó szellem újjászületésére utalnak.

A bevándorlás törvényes szabályozása Amerikában azt tük­rözi, hogy melyek a meghatározó álláspontok a bevándorlási politika céljait illetően. A letelepedési jog két lényeges reformja – 1965-ben és 1986-ban – arra irányult, hogy a bevándorlást kordában tartsák, tehát szabályozzák, hogy ki vándorolhat be legálisan az országba, illetve hogy az illegális bevándorlókat megakadályozzák az ország határának átlépésében. Az USA egyidejűleg arra törekedett, hogy a bevándorlók anyaorszá­gában előmozdítsa a gazdasági növekedést, bátorította ugyanis a szóban forgó országokba irányuló közvetlen beru­házásokat és az exportorientált szektorok fejlesztését, abban a meggyőződésben, hogy ezekben a fejlődő országokban a gazdasági lehetőségek bővülése csillapító hatást gyakorol a kivándorlási hullámokra. E politikának azonban sohasem sike­rült a szándékainak megfelelően szabályozni a bevándorlást.

Az 1965-ös Immigration and Naturalization Act (Bevándor­lási és letelepedési törvény, INA) az Egyesült Államok kapuit tö6b bevándorló számára nyitotta meg, egyidejűleg az állam számára nagyobb teret biztosított az engedélyezések ellenőr­zésében és az illegális bevándorlás megakadályozásában. A reform célja az volt, hogy lebontsa azokat a korábbi korláto­zásokat, amelyek a nem-európai bevándorlókat hátrányosan megkülönböztették. A bevándorlókat így egy részletekre is ki­terjedő rendszer preferencia szempontjainak megfelelően kvó­tákban fogadták. E rendszer azoknak kedvez, akiknek Ame­rikában rokonaik élnek, illetve akik olyan végzettséggel ren­delkeznek (egészségügyi nővérek, óvónők stb.), amely az amerikai munkerőpiacon keresett szakma.

Az INA megváltoztatta a bevándorlók struktúráját, ám nem az előzetesen kívánatosnak tartott irányban. A családegyesí­tés hangsúlyozása annak biztosítására lett volna hivatott, hogy az új bevándorlók mindenekelőtt azokból az országokból – tehát Európából – jöjjenek, ahonnan már korábban is sok bevándorló érkezett Amerikába. Az 1965 utáni bevándorlási hullámok drámai többlete azonban a karibi térség, illetve Dél-és Délkelet-Ázsia országaiból indult ki. Az amerikai politika kudarcát mindenekelőtt azon lehetett lemérni, hogy az illegális bevándorlók száma ugrásszerűen megnőtt. Nemcsak a mexi­kói illegális bevándorlók száma emelkedett folyamatosan, ha­nem az említett országokból is illegális bevándorlási hullámok sora indult ki.

Az amerikai közvélemény fokozódó nyugtalansága az ille­gális bevándorlás miatt számos törvényjavaslatot motivált, amelyek 1986-ben az Immigration Reform and Control Act (a Bevándorlás reformjának és ellenőrzésének törvénye, IRCA) nevű csomagban kulmináltak. Az IRCA arra volt hivatott, hogy racionalizálja a bevándorlási politikát, s különösen az illegális bevándorlás kérdéskörét kezelje. Korlátozott léptékű beillesz­kedési programot is tartalmazott, amely a törvénytelen beván­dorlóknak lehetővé teszi, hogy helyzetüket legalizálják, ha – egyebek között – igazolni tudják, hogy 1982 januárja óta meg­szakítás nélkül az Egyesült Államokban élnek. Az IRCA egy további része azt célozta, hogy a munkaadókkal szembeni szankciók révén szűkítse az illegális munkaerő foglalkoztatási lehetőségeit. Egy harmadik összetevő a kiterjedt vendégmun­kás-program, hogy ezáltal legyen biztosítva a mezőgazdaság által igényelt olcsó munkaerő.

Az új munkaerő-bevándorlás

A 60-as évek végét követően az USA-ba irányuló bevándorlás szerkezete számos vonatkozásban változni kezdett. Jelentő­sen megnövekedett az évenként fogadott bevándorlók száma, Az áttelepülő munkaerő 1965-ben 297.000 fő volt, s ez a szám 1970-ben 373.000, 1980-ban 531.000, 1986-ban pedig 602.000 főre növekedett. Egyidejűleg drámai módon megvál­tozott a migrációs hullámok regionális összetétele is. 1960-ban a bevándorlók több mint kétharmada még Európából jött. 1985-ben a betelepülők között az európaiak aránya már egy-kilencedre esett vissza, az 1960-as 140.000-ről 1985-re 63.000 főre csökkent. A nyolcvanas évek végén a bevándorlók legnagyobb része Ázsiából, Latin-Amerikából és a Karibi-tér­ségből érkezett.

A legálisan bevándorlók leggyorsabban bővülő csoportját az ázsiai letelepedők képezik. A délkelet-ázsiai menekültek száma annak idején – a vietnámi háborúval összefüggésben – vala­melyest növekedett, a menekültek összességét tekintve azon­ban az ázsiai bevándorlók össznövekedésének kisebb hánya­dát adják. Ténylegesen a Fülöp-szigetek, Dél-Korea és Tajvan volt az ázsiai bevándorlás legfontosabb anyaországa. (Tehát nem Vietnám és Kambodzsa menekültjei adták a legjelentősebb hányadot.) A spanyol ajkú és a nyugat-indiai bevándorlás mér­téke nem olyan drámai, mindazonáltal jelentős. A latin-amerikai és karibi bevándorlók aránya megnövekedett a 60-as évek má­sodik felében, azután a korai 70-es években élesen visszaesett, mielőtt a 80-as években ismét növekedésnek indult volna. A bevándorlók anyaországai között az első tíz kivétel nélkül latin-­amerikai, karibi vagy ázsiai ország. Az 1972 és 1979 között legálisan bevándorlók anyaországai között messze Mexikó ve­zetett, mintegy félmillió fővel évenként. Az ezt követő országok a következők: Fülöp-szigetek (290.000), Dél-Korea (225.000), Kína (Tajvan és a Népköztársaság együttesen 160.400), India (140.000), Jamaika (108.400). Az egyetlen Olaszország kivé­telével a 100.000 főt meghaladó országok valamennyien a Ka­ribi-térségben vagy Ázsiában találhatók.

Az új ázsiai migrációról azt szokták mondani, hogy főleg az önálló vállalkozókat és a középosztályt érinti, valójában azon­ban egyre erőteljesebb a munkásosztály jelenléte. Gyakorta az a helyzet, hogy a középosztálybeliek kivándorlása mintegy előkészíti a talajt a szegényebb rétegek és az illegális beván­dorlók számára. Ez különösen is igaz a dél-koreai emigrációra – közöttük az illegális bevándorlók, illetve a szolgáltatásban dolgozó kvalifikálatlan munkaerő hányada egyre jelentősebb -, s hasonlóképp a Fülöp-szigetekről jövő bevándorlásra.

Az új bevándorlás egyre jelentősebb részét adják a nők. A 70-es években a Fülöp-szigetekről bevándorlók között a nők aránya 60% volt, Dél-Koreából 61%, Kínából 53%, a Domini­kai Köztársaságból 52%, Kolumbiából 52%, Haitiről 53%, ós Hongkongból 52%. Még a hagyományosan férfiak által domi­nált legális mexikói bevándorlók csaknem fele is immár nő. Bár a bevándorló nők legjelentősebb hányada ilyen-olyan for­mában családtagként érkezik, van egy kis és egyre növekvő hányada a nőknek, akik az osztályozásnál munkaerőnek szá­mítanak. Ez mintha arra utalna, hogy a nők egyre nagyobb hányada vándorol ki önállóan, és sok esetben hagyja hátra férjét és családját. Az 1972 és 1979 közötti időszakban a be­vándorló nők aránya 45,6% volt abban a foglalkoztatási kate­góriában, akiket az amerikai munkaerőpiacon keresett szak­mákban fogadtak. (Vö. Houston 1984: 945) Annak a 290 000 főnek is több mint a fele nő, akiket az ország a nem-preferált kategóriában fogadott. (Az ő bevándorlásukat akkor engedé­lyezik, ha a preferenciális kvótákat nem használják ki.)

Az új bevándorlást jellemzi az is, hogy az érkezők Amerika bizonyos kulcsterületeit részesítik előnyben. Ez persze így tör­tént a korábbi bevándorlási hullámok során is – századunk első évtizedeiben a bevándorlók főleg New York, Pennsylva­nia és lllionis körzetét választották. Manapság viszont már több fogadóállomás van, fejlettebb a közlekedési és szállítási rendszer, s a munkahelyek kínálata is szórtabb. Mindez elő­mozdíthatja azt, hogy a bevándorlók több körzet között vá­laszthassanak. Ennek ellenére is a bevándorlók több mint fe­lét Kalifornia és New York államok fogadták, az országba ér­kezők további negyede pedig New Jersey, Illinois, Florida és Texas felé vette útját. Az új bevándorlók általában a legna­gyobb világvárosokban telepednek le, úgy mint New York, San Francisco, Chicago, Houston és Miami. Az 1980-as népszámlálás szerint Amerika külföldön született lakosainak több mint az ötöde New Yorkban és Los Angelesben élt. Ugyanebben az évben ezekben a városokban az Amerikában született né­pesség kevesebb mint egy százaléka élt e két városban. A bevándorló munkaerő mintegy 40%-a az Egyesült Államok tíz legnagyobb városában telepszik le, s e városok népessége az ország lakosságának kevesebb mint 10%-át adja. Ezekben a városokban a bevándorlók aránya jelentősen meghaladja az össznépességre vetített arányukat. Az USA lakosságának legfeljebb 10%-át adják, 1987-ben viszont New York City 30%-át, Los Angeles és Chicago 15%-át tették ki.

A bevándorlás hagyományos magyarázatai

Az új ki- és bevándorlási hullámokat – különösképp ami az olyan jelenségeket illeti, hogy a migrációs mozgásban meg­növekedett az ázsiai és karibi országok, valamint a nők ará­nya – nem lehet megmagyarázni a migrációs mozgások oka­ival kapcsolatos hagyományos elképzelések kereteiben. A be­vándorlás struktúrájának felszínesebb megítéléséből is az de­rül ki, hogy nincs szisztematikus összefüggés a bevándor­lás, illetve a túlnépesedés, szegénység és gazdasági pan­gás hagyományosan meghatározó erejűnek tartott fakto­rai között.

A népességszámból adódó nyomás természetesen hathat a fokozódó emigráció irányában. Az ilyen presszió felől azon­ban – legyen szó a népesség növekedéséről vagy sűrűségéről – nem világítható meg az, hogy bizonyos, népességüket te­kintve gyorsan növekvő országokból elenyésző a kivándorlás (számos közép-afrikai ország említhető), más országok vi­szont fontos forrásai a migrációnak, pedig a népességnöve­kedés sokkal lassabb (gondoljunk Dél-Koreára) vagy a nép­sűrűség viszonylag alacsonyabb (Dominikai Köztársaság). Önmagában véve a szegénység sem tűnik elegendő magya­rázó tényezőnek. Hiszen nem minden szegény országra jel­lemző a jelentős kivándorlás, továbbá nem minden migrációs anyaország szegény, amint ezt Dél-Korea vagy Tajvan példája is mutatja. A szegénység mint magyarázó faktor használha­tóságát az is megkérdőjelezi, hogy a legtöbb ázsiai és karibi országból a jelentősebb migrációs hullámok csak 1960 után bontakoztak ki, bár ezek a régiók jóval korábban is igen sze­gény területek voltak.

Problematikus a gazdasági pangás és a kivándorlás között feltételezett összefüggés is. Általában abból szokás kiindulni, hogy a kevésbé fejlett országokban a gazdasági lehetőségek szűkössége – ezt a GNP csekély növekedésével mérik – kulcsszerepet játszik az egyének azon döntésében, hogy ki­vándoroljanak-e. A kivándorlási adatok növekedése azonban olyan időszakokban volt megfigyelhető, amikor a legtöbb ki­vándorlási anyaország élénk gazdasági növekedésnek ör­vendhetett. A jelentős kivándorlás országaiban a 70-es évek során a GNP 5-9%-os növekedést mutatott. A legtöbb olyan ország, amely főszerepet játszik a nemzetközi migráció terén, lényegesen erőteljesebb gazdasági növekedést mu­tat, mint azok az országok, ahol nincs jelentősebb kiván­dorlás. Erre Dél-Korea a legjobb példa. Ennek az országnak a 70-es években az egyik legjobb GNP-növekedési értéke volt, s ezzel együtt ebben az időszakban is innen bővült a leggyorsabban az Amerikába vándorlók köre.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a túlnépesedés, a szegénység vagy a gazdasági pangás nem fejt ki a kivándor­lás irányában ható pressziót. Logikus, hogy érvényesül ilyen nyomás. Ugyanakkor viszont világos, hogy túlságosan leegy­szerűsíti az összefüggéseket az a felfogás, amely szokványos módon egyenlőségjelet tesz e feltételek és az emigráció közé. Az adatok inkább arra utalnak, hogy az említett feltételek ön­magukban véve nem elegendők számottevő kivándorlás elő­idézésére. További tényezőkre is tekintettel kell lennünk, ame­lyek révén a szegénység, a túlnépesedés és a gazdasági pan­gás jelenségei ténylegesen elvezetnek a kivándorlási hullám beindulásához.

Vegyük például Haitit és a Dominikai Köztársaságot. Az a tény, hogy ezekből az országokból jelentős kivándorlás figyel­hető meg, első pillantásra mintha amellett szólna, hogy az említett három tényező váltja ki a migrációs mozgást. Ám ezek az országok jóval a kivándorlási hullámot megelőzően is sze­gény, túlnépesedett és pangó országok voltak. Vajon mi vál­totta ki igazából a kivándorlást?

A Dominikai Köztársaság esetében az Egyesült Államokhoz fűződő politikai viszony tűnik döntőnek. Miután a helyi válasz­tásokon a baloldali elnökjelölt, Jüan Bosch került ki győzte­sen, az amerikai tengeri flotta elfoglalta Santo Domingót. Az amerikai jelenlét következtében nemcsak a két ország közötti gazdasági és politikai kapcsolatok erősödtek, hanem a meg­szálló országba a középosztályokból egyre többen kezdtek kivándorolni. A dominikai menekültek letelepedése az Egye­sült Államokban további személyes és családi kötelékeket ho­zott létre a két ország között. A kapcsolatokat tovább bőví­tették a dominikai mezőgazdaságba és exportorientált ágaza­tokba irányuló amerikai beruházások. Ezután a kivándorlás fokozódott: míg az 1955 és 1959 közötti időszakban 4.500 sze­mély települt át az USA-ba, addig az 1965 és 1969 közötti időszakban ez a szám 58.000 főre növekedett. A kivándorlás fokozódásához vezető új fejlemények tehát párhuzamosan haladtak azzal, hogy a két ország között szorosabb katonai és személyes kötelékek létesültek, és számos közvetlen ame­rikai beruházásra került sor.

Haitiban nem történt közvetlen amerikai katonai beavatko­zás, ám a kapcsolatok bővülése és az amerikai közvetlen be­ruházások nagy valószínűséggel hasonló szerepet játszottak. Bár Haiti már régtől fogva kétségbeejtően szegény ország volt, a kivándorlás Amerikába mégiscsak a 70-es évek elején indult meg. A döntő új fejlemény ez esetben alighanem az lehetett, hogy Jean-Claude Duvalier elnök az exportorientált gazdasági fejlesztés politikája mellett döntött. A gazdaságot megnyitotta a külföldi befektetők számára az exportcélú ter­melés, illetve a kereskedelemre termelő mezőgazdaság nagy­mérvű bővítése terén. Amerika döntő szerepet játszott e fo­lyamatban. Az új termelési formákhoz szükséges munkaerő oly módon jelent meg a foglalkoztatási piacon, hogy a kis földbirtokosok és minimális szinten önellátó kisparasztok gaz­daságilag ellehetetlenültek. Haiti hagyományos foglalkoztatási struktúrájának ez az átalakulása, az állami represszió egyide­jű fokozódásával és az Amerikához fűző politikai és gazda­sági kapcsolatok szorosabbá válásával, egybeesett az Egye­sült Államokba irányuló új kivándorlási hullám kezdetével.

A két esetben tehát minden bizonnyal arról van szó, hogy a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatok kiépülésével olyan feltételek alakultak ki, amelyek kedveztek a tömeges kivándorlás beindulásának. (Vö. Centro de Estudios Puertoriquenos 1979, Portes és Walton 1981.) Az ilyen kapcsolatok rendszere a Délkelet-Ázsiából történő bevándorlásnál is döntő szerepet játszott. A koreai háborút követően az USA arra tö­rekedett, hogy – a terület politikai stabilizációjának előmozdí­tása érdekében – tevékenyen befolyásolja a délkelet-ázsiai régió fejlődését. Koreában, a Fülöp-szigeteken és Indokíná­ban amerikai csapatok állomásoztak. Egészében véve Ame­rika gazdasági és katonai érdekei a kapcsolatok széles spektrumát hívták életre, amelyek a későbbiekben hozzá­járultak az Amerikába irányuló kivándorlás előmozdításá­hoz. Ugyanekkor a külföldi beruházások erőteljes növe­kedése – különösképp Dél-Koreában, Tajvanon és a Fülöp­-szigeteken – csak tovább erősítette az ilyen irányú fejlődést.

Másként szólva tehát, a legtöbb olyan országban, ahonnan kivándorlási hullám indul meg Amerikába, az Egyesült Álla­mokkal összefűző számos feltétel és kapcsolat működik, ame­lyek a túlnépesedés, szegénység vagy munkanélküliség mel­lett kiváltják a migrációs mozgásokat. Bár az ilyen kötelékek jellege és nagyságrendje országról országra változik, a ki­vándorlók minden anyaországa esetében teljesül, hogy az USA jelentős politikai és gazdasági tényezőként jelen van. Az amerikai kötődés lényegi összetevője általában az exportori­entált ágazatokban eszközölt közvetlen beruházás. Az ameri­kai beruházások néhány fejlődő országban 1965 és 1980 kö­zött megötszöröződtek, s ezeknek a forrásoknak a nagy része a karibi és a délkelet-ázsiai térség néhány kulcsországába ment. Az exportorientált ágazatokat erősítették, különösképp az olyan fogyasztói termékek gyártása terén, mint a játékok, a textiliák és a lábbelik. Az exportra termelő iparágak általá­ban igen munkaintenzív iparágak. (Ez fontos tényezője annak, hogy miért is érdemes gyárakat létesíteni az olcsó munkaerejű országokban.) Ezeknek az iparágaknak a munkaintenzív jel­lege ad magyarázatot arra is, hogy ezekben az ázsiai és karibi országokban – amelyek főként részesültek az említett beru­házási forrásokból – miért is ment végbe a foglalkoztatási szint hirtelen erőteljes emelkedése.

A migráció okainak hagyományos értelmezése szerint a gazdasági folyamatok ilyen együtthatása nyomán valójában más helyzetnek kellett volna kialakulnia. A kivándorlásnak vissza kellett volna szorulnia, illetve alacsony szinten kellett volna maradnia, mégpedig mindenekelőtt azokban az orszá­gokban, amelyek jelentős beruházásokat kaptak, hiszen az ilyen invesztíciók révén több munkahely jött létre – a köz­igazgatásban, a szolgáltatások és a termelés terén egyaránt -, mint más jellegű beruházások esetén. Ám épp az ilyen országok – különösen a délkelet-ázsiai régióban – adják az új kivándorlás fő forrásait. Vajon mi a magyarázata annak, hogy a külföldi beruházási tevékenység – különösen az ex­portorientált iparágakban – ilyen látszólagos ellentmondáshoz vezet? Vajon miként lehetséges, hogy a külföldi beruházások egyidejűleg mozdítják elő a gyors gazdasági növekedést, és idézik elő a migrációs kivándorlás fokozódását?

A termelés erősödő globalizációja

A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országok­ban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy az ilyen beruházások miként hatnak egy-egy ország gazda­sági és foglalkoztatási szerkezetére. Először is a külföldi be­ruházás az exportorientált termelés kialakításával felborítja a hagyományos életmódot folytató rétegek életét. Régóta ismert tény, hogy az árutermelő mezőgazdaság létrejöttének hatása­ként az önellátó kistermelők ellehetetlenülnek, a mezőgazda­sági bérmunkások kínálata fokozódik, s a városokba irányuló tömeges vándorlást eredményez. Az elmúlt évek során az ex­portorientált termelés előmozdítása nyomán hasonló fejlődés bontakozott ki Délkelet-Ázsiában és a Karibi-térségben. (Per­sze a konkrét gazdasági mechanizmusok eltérőek voltak.) Az emberek jelentős hányada elveszítette korábbi életkörnyeze­tét, s arra kényszerült, hogy a városokban vállaljon bérmun­kát. Az exportorientált mezőgazdaságban és iparban a ter­melés hagyományos struktúráinak a felbomlása oda veze­tett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált.

Az exportorientált termelésben a fiatal nők tömeges bevo­nása az új ipari körzetekben katalizáló hatást fejt ki a hagyo­mányos termelési struktúrák felbomlása terén. Ezekben a ré­giókban olyan termelési formák a meghatározók, amelyek az iparosodott országokban is a hői munkaerő jelentős hányadát foglalkoztatják: az elektronikus berendezések futószalagos összeszerelésére, a textilanyagok előállítására, a ruhaneműk és játékáruk készítésére gondolunk. A fiatal nők rendszerint úgy kerülnek be az ipari körzetekbe, hogy egy-égy vállalat képviselője a falvakban és a vidéki iskolákban toboroz mun­kaerőt, így fokozatosan olyan migrációs áramlások jönnek lét­re, amelyek csökkentik vagy teljes mértékben visszaszorítják a rekrutálás jelentőségét. (Vö. pl. Diamond 1979, Safa 1981.) A nők erőteljes bevonása a termelésbe nyilván a vállalatok azon törekvésével függ össze, hogy csökkentsék a bérköltsé­geket. Emellett a patriarchális társadalmakban a fiatal nők a külföldi munkaadók számára engedelmes és fegyelmezett munkaerőt jelentenek, olyan dolgozókat, akik készek erőfeszí­tést és pontosságot igénylő munkafeladatokat ellátni, és olyan munkafeltételek mellett dolgozni, amelyeket a fejlett or­szágok dolgozói nem fogadnának el.

A nők tömeges bevonása az iparba felszámolja a hagyo­mányos és gyakorta pénz közvetítése nélkül működő struktú­rákat. A vidéki körzetekben a nők hagyományosan fontos sze­repet játszanak a család által felhasznált és a helyi piacon is eladható termékek előállításában. A falusi gazdaságok és a vidéki háztartások rá vannak utalva számos olyan gazdasági tevékenységre, amelyeket hagyományosan nők végezlek, az ételkészítéstől kezdve a kosárfonáson és más tárgyak elké­szítésén át a szövésig és a ruházat előállításáig. (Vö. Boserup 1970, Boulding 1980.) Mindezek a tevékenységek egyre in­kább visszaszorulnak azáltal, hogy a fiatal nők elvándorolnak az új ipari körzetekbe.

Az új proletariátus feminizálódásának egyik legsúlyosabb – és leginkább groteszk – következménye az volt, hogy ezáltal fokozódott a munkaerőkínálat, és a férfiak körében fokozódott a munkanélküliség. A női munkaerő fokozottabb kínálata az új ipari körzetekben a férfiak számára nehezebbé teszi, hogy munkát találjanak. A nők elvándorlása a vidéki körzetekből azért is szűkíti a férfiak megélhetési esélyeit, mert az asszo­nyok általában nélkülözhetetlen társat jelentenek a fennmara­dásért folytatott küzdelemben. A legszegényebb és alig fejlett országok némelyikében időközben az exportorientált termelés helyére – amely főleg női munkaerőt foglalkoztat – a gazda­sági fejlődés diverzifikált formái léptek, amelyek a belső piacra orientáltak, és férfiakat is foglalkoztatnak. A foglalkoztatás bő­vülésének látványos számadatai – amelyek a főbb kivándorlási országokban az utóbbi években megfigyelhetők – elho­mályosították azt a tényt, hogy az exportorientált termelés egyes társadalmi csoportok körében fokozza a munkanél­küliséget, mások számára pedig munkahelyteremtő hatá­sa van.

A hagyományos munkaformák felbomlása és az exportori­entált fejlődésre való áttérés egyre inkább egyfajta „egyirányú utcát" jelent a nők és a férfiak körében egyaránt. Mivel a gaz­dálkodás hagyományos formáinak lehetősége a vidéki terüle­teken fokozatosan visszaszorul, a dolgozók számára igen ne­hézzé vagy egyenesen lehetetlenné válik, hogy munkanélkü­livé válva vagy sikertelen álláskeresés esetén visszatérjenek hagyományos életközegükhöz. Ez különösen nehéz azoknak a nőknek a körében, akiket az új ipari övezetekben rövid fog­lalkoztatás után elbocsátanak. Három-öt éves időszakot kö­vetően ezek az asszonyok – mikroszkopikus nagyságú alkat­részek összeszerelése után – gyakorta krónikus fejfájástól és látóképességük megromlásától szenvednek. A bérek alacsony szinten tartása végett és azért, hogy a romló egészségű asszonyokat eltávolítsák, a munkaadók folyamatosan elbo­csátják „régi" alkalmazottaikat és fiatalabb, egészségesebb és engedelmesebb nőket állítanak újólag munkába. (Vö. Nash és Fernandez Kelly 1983, valamint Lorraine Gray „Totál As­sembly Line" című filmjét.) Emellett több vállalat a 70-es évek vége óta azzal is próbálkozik, hogy az exportorientált iparágak régi zónáiból – ahol immár egyre kevesebb állami adóked­vezményben részesültek – kivonuljanak üzemeikkel, és a ter­melést olyan „új" országokba vigyék át, mint például Sri Lan­ka, ahol olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Mindezek a folya­matok oda hatottak, hogy a potenciális kivándorlók valósá­gos hadserege jött létre a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában, Tajvanon és a Karibi-térségben. Akik elveszítik hagyományos gyökereiket, s azután ki vannak szolgáltatva a munkanélküli­ség szeszélyeinek, avagy munkaképtelennek számítanak – a termelésbe bevont fiatalabb munkaerő következtében vagy amiatt, hogy a gyárat más országokba viszik át -, nemigen látnak más lehetőséget, mint a kivándorlást, különösen, ha az exportorientált növekedési stratégia már korábban meggyen­gítette az ország belföldre termelő ágazatait.

Ezeknek a jelenségeknek a felidézésével még korántsem merítettük ki azt a kérdést, hogy a külföldi beruházások miként is járulnak hozzá a széles körű ki- és bevándorlási folyamatok létrejöttéhez. A külföldi beruházások az exportorientált ter­melés terén azonban nemcsak a hagyományos munkamódok erózióját idézték elő, nemcsak a bevándorló-kolóniák létrejöt­téhez vezettek, hanem gazdasági, kulturális és ideológiai kapcsolatok kiépülését és bővülését idézték elő az iparo­sodott országokkal. E kapcsolatok közvetlenül és közvetve is előmozdítják az emigrációról alkotott kép kialakulását. Az exportorientált szektorban foglalkoztatott munkaerő – legyen szó akár menedzserekről, irodai alkalmazottakról, akár futó­szalag mellett dolgozó munkásokról – áll talán a legközelebb a nyugati hatásokhoz, s közvetett módon így ők kerülnek a legszorosabb kapcsolatba azzal az országgal, ahonnan a tőke származik. Számukra – akik "már a hétköznapi élettapaszta­latban a nyugati módszereket és gondolkodási formákat elsa­játították – szubjektíve is kisebb az a distancia, amely az off-shore gyárakban vagy hivatalokban betöltött munkahely és az iparosodott országban végezhető hasonló munka között van. Belátható, hogy az ilyen munkaerő számára adott esetben komolyan felmerül az emigrálás gondolata.

Az is igaz, hogy a nyugati hatások nem maradnak meg az exportorientált szektorokban dolgozók körében, s a beruházá­sok tovagyűrűző hatása az egész alacsonyan fejlett ország­ban és népességének körében is érezteti hatását. Az emig­ráció előmozdításának ezt az „ideológiai" hatását nem szabad alábecsülnünk. Az emigráció gondolata így már nem korláto­zódik azokra, akik az exportorientált szektorban dolgoznak, hanem a népesség szélesebb rétegeiben is hathat. A külföldi tulajdonú gyárakban vagy hivatalokban dolgozókon kívül így sokkal több ember törekedhet arra, hogy emigrálhasson. El­sősorban nem is a külföldi gyárakban, hivatalokban és üze­mekben foglalkoztatott munkaerő az, amely a leggyakrabban választja a kivándorlás lehetőségét.

A külföldi beruházás – valamint más politikai-katonai és kulturális kapcsolatok – elemzése segít annak magyarázatá­ban, hogy a kivándorlás miként is válik számos fejlődő or­szágban az egyének jelentős hányadánál reális lehetőséggé. Annak megvilágításához azonban még nem elegendő, hogy az USA miért vált a kivándorlók fő célországává. Hiszen ezek­ben az országokban Japán, Németország, Hollandia és Nagy-Britannia szintén jelentős mértékű beruházásokat valósított meg. Az adatokból az derül ki, hogy az egyes országokba beáramló külföldi tőke „nemzeti háttere" kevésbé jelen­tős, mint a termelés konkrét formája (például hogy munkaerő intenzív szektorról van-e szó), illetve jelentősebb azok­nál a viszonyoknál is, amelyeket a fogadó országok a tőke­kihelyező országokkal építettek ki. Feltételezhetjük tehát, hogy például a 70-es években igen széles körű japán beruházások az exportorientált termelés terén végső soron az USA-ba irá­nyuló kivándorlást mozdították elő, hiszen Amerika akkoriban bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkezett a fejlődő országok­kal, illetve a bevándorolni szándékozók szemében készséges vendégfogadó országnak számíthatott.

Ezzel összefüggésben jelentős tényező, hogy az amerikai bevándorlási törvényeket 1965-ben liberalizálták, illetve hogy az USA továbbra is a korlátlan lehetőségek világának számít. A kivándorolni szándékozók körében csaknem azonosult a „ki­vándorlás" és a „kivándorlás az Egyesült Államokba", annak a vélekedésnek köszönhetően, hogy ez az ország – leg­alábbis más országokhoz viszonyítva – korlátlan lehetősége­ket és foglalkoztatási kilátásokat kínál. Ez az Amerikához kap­csolt emigráció gondolatát mintegy körkörösen fölerősítette. Miközben a külföldi beruházások – a politikai és katonai te­vékenységekkel karöltve – új hidakat építettek ki a kivándo­rolni szándékozók számára, s miközben az Amerikában adott gazdasági lehetőségek e hidakat csak tovább erősítették, az ily módon kibontakozó új kivándorlás további kapcsolatokat létesített Amerika és az anyaországok között. így gyarapod­nak az USA-ba irányuló kivándorlás lehetőségei, függetlenül attól, hogy az egyes fejletlen országokba a külföldi tőke – amely elsőként teremtette meg a kivándorlás feltételeit – hon­nan is érkezik.

Az Egyesült Államok új munkaerő-szükséglete

Első pillantásra mintha ellentmondana a gazdaság logikájá­nak, hogy az elmúlt két évtized során a nagy számban Ame­rikába vándorló munkaerő az USA nagyvárosaiban összpon­tosul. Vajon mi az oka annak, hogy a jelentős általános mun­kanélküliség, illetve az ipari és kereskedelmi munkahelyek megszűnésének időszakában egyre több dolgozni vágyó be­vándorló érkezik az országba? S miért választják túlnyomó számban éppen a legnagyobb városokat, amelyek a könnyű­ipar és néhány más, hagyományosan bevándorló munkaerőt foglalkoztató, de már hanyatlásnak indult ágazat központjai? A bevándorlási törvény 1965-ös liberalizálása, valamint a nagyvárosokban már létező bevándorló közösségek termé­szetesen játszottak bizonyos szerepet, ha a régebbi és a ki­vándorlás anyaországaiként hagyományos, főként európai or­szágokra gondolunk. Azonban az új bevándorló csoportok jövetelének az volt a háttere, hogy Amerikában a „cheap labor" állások köre gyors ütemben felfutott, a marginális állások piaca időközben kibővült, különösen a nagyvárosok bővülő iparágaiban.

Nem adható tehát teljes kép a bevándorlásról, ha egyide­jűleg nem vesszük szemügyre Amerika munkaerő szükségle­tét is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a gazdaság egyre erőteljesebb nemzetköziesedése közrejátszott abban, hogy hatalmas bevándorlás figyelhető meg Amerikában, á munka­erő nagy és egyre bővülő mennyiségére csak magának az amerikai gazdaságnak az átstrukturálódási folyamatai adhat­nak magyarázatot. Ez az átstrukturálódási folyamat világíthat­ja meg azt is, hogy az új bevándorlók leggyakrabban a nagy-várásokat választják. Az alacsonyan fizetett munkahelyek megjelenése az USA-ban részben ugyanazoknak a nem­zetközi gazdasági folyamatoknak az eredménye, amelyek nyomán egyes iparágakban a beruházásokat és munka­helyeket olcsó munkaerejű országokba telepítették át. Mi­közben az ipari termelés jelentős hányada tengerentúlra ván­dorolt, eróziónak indult az amerikai iparágak tradicionális bá­zisa, s a helyére lépő szektorok – a tanult vagy tanulatlan munkaerő rosszul megfizetett munkahelyeivel – részben leér­tékelődtek. Egyidejűleg a szolgáltatási szektor felfutó növeke­dése számos ilyen „olcsó munka" jellegű munkahelyet terem­tett (leszámítva a befektetési bankok és menedzsment jellegű konzultációs cégek jobban fizetett és közismertebb munkahe­lyeit). Ez a két új növekedési szektor a leginkább New York és Los Angeles nagyvárosaira koncentrálódik.

Ezek a tendenciák Amerika foglalkoztatási szerkezetében a 70-es évek vége óta egyre erőteljesebb polarizálódáshoz ve­zettek. A közepesen fizetett munkahelyek számának éles csökkenésével egyidejűleg növekedett szerényebb mértékben a jól fizetett szabadfoglalkozású és vezetői állások száma, a „cheap labor" állások köre pedig jelentősen bővült. 1963 és 1973 között tíz újólag teremtett állás közül kilenc a közepes jövedelmi sávba tartozott, a magasan fizetett munkakörök szá­ma pedig csökkent. 1973-at követően azonban két újólag te­remtett munkahely közül immár csak egy tartozik ehhez a kö­zepes jövedelmi sávhoz. Ha tekintettel vagyunk a szezonális munkahelyekre és a részmunkaidős foglalkoztatásra is, úgy a foglalkoztatottak körében a fokozódó egyenlőtlenség csak még világosabban érzékelhető. E változások visszatükröződ­tek az átlagbérek csökkenésében és a jövedelmi szórás fo­kozódó polarizálódásában is. Az átlagos heti reálbér – amely a háborút követő időszakban folyamatosan nőtt és 1973-ban érte el legmagasabb szintjét – a 70-es években stagnált, majd a 80-as években csökkenésnek indult. A visszaesés a jöve­delmek fokozódó polarizálódásával járt együtt, s ez olyan ten­dencia, amely először a 70-es években jelentkezett, s a 80-as évek során gyorsabb ütemben bontakozott ki.

A „cheap labor" állások fontos forrása a leértékelődött ter­melőszektorokban található. Az amerikai gazdaság e része három tendencia együtthatása nyomán jött létre. 1. Sor került a munkafolyamat társadalmi újjászervezésére, egyre nagyobb mértékben helyeztek ki más országokba bizonyos termelési folyamatokat és szolgáltatásokat, miközben teret nyert a kis­üzemi termelés és az otthon végzett ipari bedolgozó munka (mindez rontja a dolgozók szervezett érdekképviseletének esélyeit is). 2. Átalakult a munkafolyamat technológiai szer­kezete, számos munkakör kvalifikációs szükséglete csökkent, sok készség működtetését és gyakorlását számítógépek és munkagépek vették át. 3. Felfutottak a hi-tech iparágak, ame­lyek az alacsony bérezésű sávban igen nagy mennyiségű munkaerőt foglalkoztatnak. Némileg talán meglepő, hogy az ipari termelés területén a dolgozókkal szembeni kvalifikációs kívánalmaknak és bérezésük szintjének átalakulása minden iparágban érvényesült: a régi keletű és a modern ágazatokban egyaránt. így például a konfekcióipar és az elektronikus be­rendezések gyártása első pillantásra kevés közös tulajdon­sággal rendelkezhet, azonban mindkét területen nagy szám­ban keletkeztek olyan olcsón megfizetett munkahelyek, ame­lyek híján vannak bármiféle továbblépési lehetőségnek, és nem előfeltételeznek kvalifikáltságot. Mindkét ágazatban alkal­maznak nem hagyományos termelési megoldásokat, mint pél­dául kisüzemek, illetve az otthon végezhető bedolgozó mun­ka. Mindkét ágazatban végbement a szakszervezetek leépü­lése. A gyorsan növekedő és csúcstechnológiát alkalmazó iparágak szakszervezeteinek taglétszáma egyre inkább visszaszorul (amiként ez például Los Angeles vagy a kalifor­niai Orange County esetében megfigyelhető).

A leértékelődött ipari szektoroknál azonban még fontosabb a „cheap labor" munkahelyek teremtésének terén a szolgáltató szektor bővülése. A hagyományos árutermeléstől eltérően ­amelyre a közepes jövedelmi szintű munkahelyek jelentős bő­vülése jellemző – a szolgáltató szektorban vagy rendkívül jól, vagy rendkívül rosszul fizetnek, s viszonylag kevés munkakör esik a közepes jövedelmi sávba. A 80-as évek növekedési ágazataiban – a pénzügyi, biztosítási szférában, az ingatlanpiacon, a kiskereskedelemben és a gazdaságot ki­szolgáló szolgáltatási ágazatokban – a rosszul fizetett mun­kakörök aránya nagy, nemigen vannak szakszervezetek, s számottevő a részfoglalkoztatás, illetve a női dolgozók jelen­léte. Egyre bővül az eladónők, a pincérnők, a titkárnők és a háztartási kisegítők foglalkoztatása. A Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Hivatal) ezekben az ágazatokban a reáljövedelmek visszaesését regisztrálja a 70-es évektől fogva.

A bővülő szolgáltató szektor nemcsak közvetlenül foglalkoz­tat rosszul fizetett munkaerőt, hanem közvetett módon is lét­rehoz olyan alacsonyan fizetett munkaköröket, amelyek a jól kereső szakemberi és vezetői rétegek bővülő osztályának életstílusával és fogyasztási szükségleteivel kapcsolatos szol­gáltatásokat végzik. Az ilyen magasan fizetett munkaerő összpontosulása a nagyvárosokban oda hatott, hogy lakókörzeteik és üzleti negyedeik „dzsentrizálódtak". Ez is a rosszul fizetett szolgáltatási dolgozók sokasága iránti keresletet erősítette: az épületgondnokok, takarítók, éttermi alkalmazottak, speciális szakácsok, kutyasétáltatók, kézbesítők, nevelőnők és hasonló státusú foglalkoztatottak tömegeire gondolunk. Az a tény, hogy számos ilyen munkakör „feketén megy", számos ameri­kai nagyvárosban az informális gazdaság gyors bővüléséhez vezetett. Számos körülmény következtében inkább bevándor­lók, semmint az amerikaiak szoktak ilyen jellegű munkákra vállalkozni: ezek a munkakörök rosszul fizetettek, bizonytalan foglalkoztatási kilátásokkal járnak, nemigen igényelnek szak­tudást, csekély angoltudás mellett is végezhetők, s rend­szerint esti és hétvégi elfoglaltsággal is járnak, ami az ame­rikaiak körében népszerűtlen. Érvényesül továbbá az az összefüggés is, hogy az illegális bevándorlók számára könnyebb az informális szférában munkaalkalmat találni.

Legyen szó akár a szolgáltatási szféráról, akár a leértéke­lődött gyáripari termelésről, az alacsonyan megfizetett új mun­kakörök mindkét területen nagy számban vonzzák a beván­dorló munkaerőt. Még a magasan kvalifikált bevándorlók kö­rében is gyakorta előfordul, hogy kijutva Amerikába a gazda­ság „cheap labor" ágazataiban próbálnak szerencsét. A szak­képzett bevándorlók erőteljesebb fogadása részben azzal függ össze, hogy a szolgáltatási szektor technikai és hivatali munkakörei bővülnek, valamint hogy az ilyen munkakörök pi­acán egyre erőteljesebben érzékelhető az informális gazda­ság hatása. Miközben tehát egyes gyártási folyamatok ki­telepítése hozzájárult ahhoz, hogy ezekből az országokból a munkaerő kivándorlása felerősödjék, a szolgáltatási és menedzsment funkciók amerikai nagyvárosokban való koncentrálása megteremtette annak feltételeit, hogy a be­vándorlók tömegeit New York, Los Angeles, Miami és Houston városai fölvegyék. Ugyanazok a folyamatok kedveztek tehát az Amerikába való bevándorlásnak, amelyek előmozdították néhány gyors ütemben iparosodó országban a munkaerő kivándorlást. Elsősorban a high-tec eljárásokat al­kalmazó ágazatokban, illetve a szolgáltató szektorban jönnek létre új munkahelyek, nem pedig az amerikai gazdaság hanyatló szektoraiban. Ebből arra következtethetünk, hogy az ilyen állások kínálata a jövőben alighanem még tovább bővül. Amíg ez valóban így van, addig az ilyen munkahelyek betöl­tésére további bevándorlásra lehet számítani.

Bevándorlás és globalizáció Japánban

Amióta Japán vezető gazdasági világhatalom és Délkelet-Ázsiában jelentős tőkeexportőr, e régióban a fentiekhez ha­sonló folyamatok figyelhetők meg. Olyan kapcsolatok épülnek ki országok között, amelyek később a munkaerővándorlás alapjául szolgálhatnak, s egyre inkább reális lehetőséggé válik a Japánba való kivándorlás. Az „új" illegális bevándor­lók anyaországa Thaiföld, Bangladesh, Tajvan, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, vagyis mindazok az országok, ahol Japánnak közvetlen beruházásai vannak, beleértve az off-shore termelőüzemek egyre növekvő számát. (Vö. Sassen 1990.) Japán részesedése a világban a külföldi közvetlen be­ruházások terén gyors ütemben bővült. Miközben a japán gaz­daság növekvő mértékben vált nemzetközivé és az egyik leg­fontosabb beruházó országgá nőtte ki magát a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai térségben, egyidejűleg – szándékosan vagy spontán – az áruk, a tőke és a kulturális termékek körforgá­sának transznacionális terét is létrehozza. Ezzel párhuzamo­san bontakozik ki az a kulturális és ideológiai feltételrendszer, amely lehetővé teszi az erőteljes munkaerőmozgást, mond­hatni egy nemzetközi munkaerőpiac kiépülésének korai sza­kaszát ígérve. (Vö. Sassen 1988.)

Az 50-es és 60-as években – ez a gyorsított iparosítás idő­szaka volt – a vidék szolgáltatta a nagyvárosi iparágak szá­mára a szükséges munkaerő-utánpótlást az olyan országok­ban, amelyek nem jutottak külföldi munkáskézhez, ugyanak­kor jelentős vidéki munkaerő-tartalékokkal rendelkeztek. Eb­ben az időszakban a közösségi és a magán infrastruktúrák fejlesztésére is jelentős mértékben sor került, megfelelően az ipar és a városfejlődés szükségleteinek. A munkaerő iránti szükséglet rendkívüli mértékű volt. Az USA és Nyugat-Euró­pa országai külföldi munkaerőt vontak be gazdaságukba, míg Japánban a vidék népessége költözött fel a városok­ba, és nem került sor külföldi munkaerő bevonására. A földek hátrahagyásának mértéke és nagyságrendje történelmi léptéket öltött. A korabeli beszámolóknak megfelelően egész faluközösségek döntöttek úgy, hogy településüket elhagyják, s így egyes falvak teljesen elnéptelenedtek. Ez a folyamat 1955 és 1965 között érte el a tetőpontját; ekkor az ország 46 tartományának több mint felében a népesség lélekszáma csökkent, 14 további tartományban a növekedés nem érte el az 1%-ot. Tokió, Osaka és Nagoya – e három óriásváros – volt e tömeges migrációs mozgások fő célpontja. 1960 és 1970 között e gócterületek mintegy 10-10 millió fővel növelték népességszámukat, és az ország össznépességének immár 40%-át összpontosították. Nagy-Tokio területén 1950 és 1970 között a lakosok száma 10 millió fővel nőtt, és elérte a 17,7 milliót. Míg 1950-ben a japánok 50%-a a mezőgazdaságban dolgozott, addig ez a szám 1970-re 1%-ra csökkent.

Ezzel összefüggésben másutt már utaltam rá (Sassen 1988), hogy a kivándorlásra kész emberek „tartalékseregének" egyik tulajdonsága az, hogy mobilizált munkaerőt jelent..J\ gyökérte­lenné vált ember olyan munkaalkalmakra is szívesen vállalkozik, amelyet a rendezett körülmények között élő munkaerő nem vál­lal el. Kész olyan munkaköröket, igénybevételi időpontokat és bérezést elfogadni, amelyet a mindenkori helyi népesség eluta­sít. A kulturális tényezők mellett alighanem a japán munka­erő mobilitása is hozzájárult a japán dolgozók híres tulaj­donságainak kialakulásához: a kemény munkamorálhoz, a je­lentős ingázási idő vállalásához, illetve az igen kemény és kel­lemetlen életkörülmények vállalásához.

Az ázsiai munkaerő Japánba vándorlása jelenleg igen eltérő gazdasági feltételek mellett zajlik. A városokban élő második nemzedék immár felnőtté vált, és a kereső népességcsopor­tokhoz tartozik. Valamennyi foglalkozási ágban jelentős a munkaerő-szükséglet. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy bizonyos területeken (például a kültengeri halászok kö­rében) az alacsonyan megfizetett munkakörökben egyre na­gyobb a munkaerőhiány. Bár a rendelkezésre álló adatok tö­redékesek, egyre egyértelműbb, hogy nő a Japánban dolgozó illegális bevándorlók száma, főleg Tokió, Nagoya és Osaka körzeteiben. Leggyakrabban turistaként érkeznek az ország­ba, s a hivatalosan engedélyezett időn túl is ott maradnak. A becslések szerint 1988-ban Japánban 200 000 illegális férfi kétkezi munkás dolgozott, az építőipartól kezdve az étterme­kig. Csaknem valamennyi ilyen bevándorló ázsiai születésű. A becslések szerint a legtöbben Tajvan, Dél-Korea, Bangladesh, a Fülöp-szigetek és Pakisztán területéről érkeznek. Ha a beutazókat nemzeti hovatartozásuk felől vizsgáljuk, az első helyen Tajvan és Dél-Korea áll 300 272, illetve 299 602 fővel. (Az adatok Japán Bevándorlási Hivatalának 1987-es jelen­téséből valók.) Ha az Amerikával kapcsolatban bemutatott fo­lyamatok Japánban is ismétlődnek, úgy nagyon is elképzel­hető, hogy a beutazók egyre nagyobb hányada nem látogatási céllal, hanem a munkavállalás végett jön. A hivatalos adatok szerint a letartóztatott illegális bevándorlók száma az 1982-es 51 368 főről 1987-ben 77 437-re növekedett. A kitoloncolt sze­mélyek száma is emelkedett a 80-as években.

Az országban legálisan tartózkodó külföldiek száma 1987-ben 2,1 millió volt. Ezek mintegy fele külföldi vállalatok alkal­mazottait jelentette, a másik millió pedig Ázsiából érkezett munkaerő volt. Az ázsiai beutazók döntő többsége (800 000 fő) első alkalommal érkezett az országba. Csaknem Valamennyien (727 000 fő) három hónapra érvényes vízummal érkez­tek, s mintegy felük turista célú utazást jelölt meg. Ugyanakkor fokozódik az illegális bevándorlók száma. Személyei beszél­getéseket folytattam illegális bevándorlókkal Tokió és Yokoha­ma városaiban, azt tudakolva, hogy milyen körülmények kö­zött és milyen megfontolásból döntöttek úgy, hogy átteleped­nek Japánba, annak ellenére, hogy az ország mindig is zárt társadalomnak számított. Kiderült, hogy olyan emberekről van szó, akik ilyen vagy olyan módon bekerültek a munkaerőmoz­gás áramába. Anyaországaikban egyre erőteljesebb a japán vállalatok jelenléte, s ezzel együtt egyre több információ állt rendelkezésre Japánról; kapcsolatok jöttek létre, s az érintet­tekben egyre inkább tudatossá vált, hogy fennáll a Japánba való kivándorlás lehetősége. Ezzel összefüggésben érdekes kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e Amerika mellett további „korlátlan lehetőségeket" kínáló országok létrejöttéről.

Tézisem az, hogy a munkaerőpiac szegmentálódása révén, illetve amiatt, hogy – amint ez Japánban is megfigyelhető – egyre inkább elterjed a részidős és az alkalmi foglalkoztatás, a munkaerőpiacnak egyre szervesebb részét képezi az új illegális bevándorlókat foglalkoztató informális szektor. A részidős és az alkalmi munka térnyerése úgy teszi kezelhe­tővé a munkajogi előírásokat, hogy a munkáltatók számára lehetővé válik a közvetlen és a közvetett bérköltségek csök­kentése. A termelő ágazatok viszonylagos visszaesése és a szolgáltatási ágazatok felfutása hozzájárult ahhoz, hogy szá­mos kisvállalkozás jöjjön létre, amelyek nem képezik részét – a japán gazdaságra olyannyira jellemző – nagyobb gazda­sági tömörüléseknek. Mindez értelmezhető a dereguláció egy további fajtájának is. A fejlődések összhatása akár az is lehet, hogy a jelenleg érvényes bevándorlási szabályozások foko­zatosan idejétmúlttá válnak.

Az értelmes bevándorlási politika előfeltevései

Az amerikai bevándorlási politika fő elve az, hogy a beván­dorlás autonóm folyamat, s független más nemzetközi folya­matoktól. Tanulmányunkból azonban érzékelhető, hogy a fej­lődő országokból Amerika felé mutató migrációs hullámok mö­gött mindenkor nemzetközi tényezők munkálnak. Az amerikai állam és a közvélemény képviselői viszont olyan problémaként tekintettek a bevándorlásra, amelynek gyökerei a fejlődő or­szágok hátrányos helyzetében keresendők, tekintet nélkül ar­ra, hogy a migrációs mozgások szorosan összefüggenek az USA világgazdasági jelenlétének és aktivitásának jellegével. Következésképp azt sem ismerik fel, hogy a bevándorlási politikával kapcsolatos vitákat uraló javaslatok – hogy ti. szankciókat kell hozni a munkaadókkal szemben, ki kell toloncolni az illegális bevándorlókat, erőteljesebb határel­lenőrzést kell bevezetni – nemigen alkalmasak az érkezők hullámainak megállítására.

Az 1986-os bevándorlási törvény – amely a bevándorlási kérdések racionalizálására volt hivatott – nem volt képes arra, hogy lassítsa a bevándorlás folyamatát; valójában a társada­lomnak és a bevándorlóknak egyaránt károkat okoz. A mun­kaadókkal szembeni szankciók valójában csak tovább bővítik a készséges és olcsó illegális munkaerő kínálatát, ugyanis tovább korlátozzák azoknak a bevándorlóknak a körét, akik­nek lehetőségük nyílik helyzetük legalizálására. Az ilyen szankciók egybekapcsolása egy olyan beilleszkedési prog­rammal, amely az érintettek jelentős részét kizárja, valójában a bevándorlók olyan kedvezőtlen helyzetű csoportjának kiala­kulásához vezet, akik jogi és gazdasági értelemben egyaránt igen kedvezőtlen helyzetben vannak. A kibővített vendégmun­kásprogram végső soron kedvezőtlenül hat az amerikai mezőgazdasági munkások ama törekvésére, hogy helyzetüket javítsák és kedvezőbb bérfeltételeket érjenek el. A vendég­munkásprogram továbbá új viszonyok kialakulását eredmé­nyezheti a vendégmunkások anyaországaival, úgyhogy azt a nem szándékolt hatást is kiválthatja, hogy további illegális be­vándorlók érkezzenek az országba.

Egy valóban működőképes amerikai bevándorlási politikát nézetem szerint arra a felismerésre kell alapozni, hogy az USA jelentős ipari hatalomként és külföldi beruházóként bizo­nyos mértékű felelősséget visel a nemzetközi munkaerőmoz­gások terén. Alighanem a háborús menekültekkel kapcsolatos korábbi amerikai törvényt tekinthetnénk egy módosított beván­dorlási politika alapjául szolgáló szabályozásnak. Aligha akad­na bárki is, aki azt állítaná, hogy az Indokínából jövő mene­kültek hullámai akkor a térség túlnépesedésével vagy gazda­sági pangásával függtek össze, még ha a körzetet sújtották is ilyen jellegű 'problémák. Konszenzus alakult ki azzal kap­csolatban, hogy az amerikai katonai műveletek miatt az or­szágot bizonyos mértékű felelősség terheli a fejleményekért. Az USA sajátos jogokat biztosított az indokínai menekültek számára az országban való letelepedéshez, s ezáltal az állam bizonyos mértékig – legalábbis közvetett módon – el is ismer­te ezt a felelősséget. Hasonló megközelítésre lenne szükség a munkavállaló bevándorlók vonatkozásában is.

A törvényhozók a külkapcsolatokat érintő területeken arra tö­rekednek, hogy az egyes szereplők eltérő felelősségét mérle­geljék, és így az olyan összetett jelenségeket, mint a termelés globalizálódása és a nemzetközi tőke- és információáramlás, figyelembe vegyék a törvények kialakításánál. Vajon miért nincs mód arra, hogy hasonló körültekintéssel járjanak el a beván­dorlási politikánál is? A munkaerő nemzetközi migrációja e vo­natkozásban számos sajátos problémát vet föl, hiszen a beván­dorlás összefüggése bizonyos nemzetközi folyamatokkal nem mindig nyilvánvaló vagy egyértelmű. Az a leegyszerűsítő meg­közelítés azonban, amelyet a legtöbb politikai döntéshozó mind­máig magáénak vall, nagyban akadályozza, hogy tisztes és ha­tékony bevándorlási politika kialakítására kerüljön sor. Egy ilyen politikai szabályozásrendszer konkrét elemeit a további eszme­cserék és viták során kell kialakítani. Egy dolog azonban vilá­gos: az amerikai bevándorlási politika mindaddig nem lehet iga­zán sikeres, amíg a bevándorlásért viselt felelősséget egyes egyedül magukra a bevándorlókra terhelik.

Japán esetében – hasonlóan az USA helyzetéhez – az or­szág körül kialakuló gazdasági erőtér egyre határozottabban termeli újra saját mechanizmusait és struktúráit. Az ilyen gaz­dasági erőtereket nemcsak két szomszédos nemzetállam közös határai, illetve nemcsak az egyes államokra jellemző struktúrák és mechanizmusok alkotják: minőségi többletről van itt szó. E struktúrák változnak az időben, reagálnak az új feltételekre, bő­vülnek, illetve részlegesen visszaszorulnak. A XIX. században például az amerikai fejlődésben középponti szerepet játszott a transzatlanti gazdasági tér. A tőkejavak, termékek és munkások hatalmas tömegei áramlottak e térségbe, és sajátos mechaniz­musok voltak azok, amelyek e transzatlanti gazdasági teret létrehozták és újratermelték. Manapság az USA a beruházás és a termelés nemzetközi rendszerének központja, amely im­már nemcsak Mexikót kebelezte be, hanem a Karibi-térség te­rületeit és Délkelet-Ázsia egyes részeit is. Mexikó és Amerika esetében a kapcsolatrendszer különböző szakaszaival és a ki­alakult struktúra eltérő összetevőivel vethetünk számot, létre­hozva és fenntartva a határterületeken a két ország együttes regionális gazdaságát. A határterület iparosítási programja szá­mos további folyamatot hívott életre, amelyek további kapcso­latokat létesítenek a két ország között.

Elemzésünk egyik legfontosabb következtetése az, hogy a bevándorlási politika egyes kérdéseivel kapcsolatos vitákban fi­gyelembe kell venni a nemzetközi és a transznacionális gazda­sági terek és rendszerek meglétét, hiszen e tényezők a forrásai és fenntartói azoknak a gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek az anyaországokat és a fogadó országokat összekötik.

[A tanulmány eredetileg a PROKLA 21/88. számában jelent meg.]

(Fordította: Ács M. György)

Irodalom

Boulding, E. (1980), „Women: The Fifth World", Foreign Policy As­sociation Headline Series, No. 248, Washington D.C.

Boserup, E. (1970), Women's Role in Economic Development. New York.

Centra de Estudios Puertorriquenos (1979), Labor Migration Under Capitalism: The Puerto Rican Experience. New York.

Diamond, Norma (1979), „Women and Industry in Taiwan", lásd Mo­dern China, 1979 Julius, 317-340.

Houston, Marion F. et al. (1984), Female Predominance of Immig­ration to the United States Since 1930: A First Look. International Migration Review, 1984 tavasz.

Nash, June s Kelly, Maria Patricia (1983), Women and Men in the International Division of Labour. Albany, N.Y.

Portes, Alejandro s Walton, John (1981), Labor, Class and the In­ternational System. New York.

Safa, Helen I. (1981), Runaway Shops and Female Employment: The Search for Cheap Labour.S/gns, 1981 tel, 4184-33.

Sassen, Saskia (1988), The Mobility of Labour and Capital: A Study in International Investment and Labour Flow. New York.

Sassen, Saksia (1990), The Global City. New York, London, Tokio, Princeton.