Kezdetek és első eredmények 1890-ig

Magyarországon a munkásság – az ország gazdasági berendezkedé­séhez, társadalmi struktúrájához viszonyítva – korán bekapcsolódott az európai szocialista áramlatokba. A kiegyezés megkötése után egy év­vel, 1868 februárjában alakult meg az Általános Munkásegylet, amely a szocialista szervezkedés folytonosságának kezdete, a szocialista, szo­ciáldemokrata pártalakulások kezdő dátuma.

Magyarországon 1891-ig nem voltak szociális törvények, s az 1884-es ipartörvényt is az ipar szempontjai vezérelték. A munkáskérdést a Tisza Kálmán-féle liberalizmus nem tekintette társadalmi-politikai kérdésnek, hanem a munkaadók és munkavállalók mint egyenjogú szerződő felek viszonyának. így a béremelésre irányuló összebeszélést, a sztrájkot vagy valamiféle bérkartellt a törvény tiltotta. A szociálpolitika legalap­vetőbb elemei – munkaidő-szabályozás, balesetbiztosítás, vasárnapi munkaszünet, nő- és gyermekvédelem, gyári törvényhozás stb. – hiá­nyoztak.

A hatóságokat, a kormányzatot inkább az foglalkoztatta, hogy az ala­kulófélben levő munkásszervezeteknek, egyes vezető személyeknek milyen nemzetközi kapcsolatai vannak, s valamiféle nemzetközi felfor­gató tevékenység, összeesküvés, felkelés, kirobbantására irányuló ter­vek után szimatoltak. Betiltották a kis példányszámban, rendszertelenül megjelent, gyakran messianizmustól átitatott cikkeket tartalmazó lapo­kat, az egyleteket, szervezeteket felfüggesztették, vagy szintén betiltot­ták egyes vezetőket vagy aktívabb tagokat megfélemlítettek, letartóztat­tak vagy bíróság elé állítottak.

Így a magyarországi szocialista, szocialisztikus szervezetek kezdettől fogva két fő területre: a politikai szabadságjogok, a gyülekezési, szer­vezkedési jogok kivívására és biztosítására, illetve a munkásság anyagi helyzetére, a munkafeltételek javítására irányították figyelmüket.

1890-ig megszilárdult, Farkas Károly kezdeményezésére, a szocialis­ta szervezkedés által létrehozott Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, az első országos jellegű szociális intézmény. A Pénztár a munkásságnak nemcsak autonóm, szociális intézménye volt, hanem a szocialista szervezkedés keretéül is szolgált, hisz országos fiókháló­zata, befizető helyei túlélték a különféle szervezetek és pártalakulások korát. Az önképző és művelődési célt megjelölt egyletek, politikai szer­vezetek ós pártok programjaikban szükségképpen szívesen elmél­kedtek a megálmodott társadalomról, s közelinek is vélték eljövetelét. Gyakorlati tevékenységük a felvilágosító propagandamunkára, szerve­zésre irányult. Az Általános Munkásegylet 1869-ben kapcsolatot keres a függetlenségi párt balszárnyával, ugyanezt folytatja Frankel a Nemválasztók Pártja ós az Általános Munkáspárt idején is. Vagyis már az első szocialista szervezetek, jóllehet kínosan őrködtek önállóságuk, füg­getlenségük megőrzésén, bekapcsolódtak az országos politikába.

Kunfi Zsigmond, Garami Ernő, Wettnef Jakab, Bokányi Dezső, Buchinger Manó (Weltner Jakab életútja)

*

1889,1890 mind a nemzetközi, mind a hazai szociáldemokrácia tör­ténetében jelentós állomás, bizonyos szempontból fordulópont is. A19. század végére az európai hatalmak felülvizsgálták és átértékelték ko­rábbi, főleg a Párizsi Kommün közvetlen hatása nyomán kialakult, a szocialista mozgalmak üldözését, korlátozását, tiltását alkalmazó politi­kájukat és álláspontjukat, s a megbékélést, az együttműködést hirdették meg 1890 tavaszán. A kormányzatok szélesebb körű szociálpolitikát, politikai reformokat kezdtek alkalmazni. A békétlen, ellenálló, hazafiatlannak tartott munkást hazafias polgárrá kívánták változtatni. A katolikus egyház is megváltoztatta álláspontját, s az új szociális tanítást XIII. Leó pápa foglalta össze 1891. május 25-én kelt Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.

A II. Internacionálé megalakulása döntő hatást gyakorolt a magyar­országi munkásmozgalom és szociáldemokrácia fejlődésére. Az 1880-as években a Magyarországi Általános Munkáspárt az előreha­ladásban tartósan megrekedt, s nem talált olyan tömegmozgósító módszereket és akciókat, amelyek lehetővé tették volna a szűk szer­vezeti egyletekből való kilépést és a mozgalom országos méretű kiépí­tését. Erősödött az a felismerés, hogy sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem a munkásvédő törvényekért nem lehet ered­ményesen küzdeni, aktív, országos méretű tömegmozgalom nélkül. A tömegpárt kialakítására vonatkozó elhatározás egyfajta elkülönülést, váltást is jelentett a befelé forduló egyletesditől, az egymástól elszige­telt vagy elkülönült szervezetek működési gyakorlatától. Mindez a fo­lyamat egybeesett a szakegyletek számának gyors gyarapodásával, majd a szövetségekbe vezető tömörülés erősödő igényével.

Az 1919 előtti Magyarországon a szakszervezeti mozgalom lénye­gében szociáldemokrata irányítású mozgalom volt. Ez a szervezeti összefonódás a magyar politikai körülményekkel magyarázható. A dualizmus korának jogrendszere éles különbséget tett egyesület és poli­tikai párt között. Jóllehet a pártalapítás különösebb nehézségbe nem ütközött, ámde parlamenti képviselettel nem rendelkező párt szerve­zetet nem alakíthatott, tagdíjat nem szedhetett. Ezt az alig teljesíthető rendelkezést a szociáldemokraták az egyletek működtetésével kerül­ték meg. Az alapszabályok szerint legálisan működő szakegyletek mellett létrehozták a szabadszervezeteket, amelyek féllegálisan működtek. Itt kezelték a sztrájkalapot, s itt folyt a pártpolitikai tevé­kenység, az agitációs, szervező munka. Mivel a munkásságnak 1918-ig nem volt választójoga, s választókörzeti szervezetek nem tömöríthették a munkásságot, az MSZDP tevékenységét a gyárakban, üze­mekben, különféle telephelyeken működő szakszervezeti szövetsé­gek üzemi szervezeteire bízta.

Az MSZDP az első világháború előtt már országos párttá vált. Min­den városban, nagyobb községben voltak szervezetei. Jelentós mun­ka hárult a kerületi vagy megyei titkárságokra. Minden megyében nem lehetett és nem kellett titkárságot felállítani. Létezett dél-magyarorszá­gi (Temesvár), erdélyrészi (Kolozsvár) észak-magyarországi (Kassa-Miskolc) Titkárság. Kiemelt volt a Pozsony és környéke Titkárság. Szinte állandóan létezett titkárság Győrben, Pécsett, Nagyvára­don, időnként Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Újvidéken.

A századfordulón kialakult pártvezetőség lényegében 1918-ig – két évtizeden át – irányította az MSZDP tevékenységét. (Töb­bek közt, de leggyakrabban Garami Ernő, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Garbai Sándor, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Teszársz Károly, Weltner Jakab.) A központi vezetés az alulról jövő demokráciára épült, s az álláspontokról, javaslatokról részletes vita folyt. A párt saj­tója előzetesen nemcsak a pártvezetőség jelentését, határozat-ter­vezetét publikálta, hanem az egyes szervezetek, személyek javasla­tait is, és nagy teret biztosított a különféle véleményeknek, platformoknak.

A szervezett szakmunkásságot átfogó bizalmi hálózat a szabad­szervezeteken keresztül viszonylag jól működő gépezetre hasonlított.

Így a különböző akciókhoz a szervezetek jelentős része könnyen moz­gósítható volt.

Jóllehet, az MSZDP növelte befolyását a szellemi munkát végzők – magánalkalmazottak, tanítók, tanárok, ügyvédek – köreiben, ez azon­ban elmaradt más európai országokkal összehasonlítva. Lemaradás volt a nemzetiségi munkások, valamint a segédmunkásság körében. Korlátokba ütközött a vasutasok, postások szervezése, míg a kincstári üzemek munkássága is a szerveződések hatókörén kívül maradt.

Az Általános Munkáspárt – már csak a betegpénztári szerveződés kö­telmei miatt sem terjesztette ki befolyását a mezőgazdasági munkás­ságra. Az MSZDP kezdeti agitációja, szervező munkája már az 1890-es évben meghallgatásra és támogatásra talált az ország nagy több­ségét képező agrárnépesség körében. Mivel legális politikai szerveze­tek nem alakulhattak, művelődési célt szolgáló egyletek kezdték meg tevékenységüket. Az egy-egy több száz, néhol ezer főt is magába tö­mörítő olvasó-, vagy képző egylet (tagjai a helyi földmunkásokból, szegényparasztokból verbuválódtak) a politikai szervezet feladatát is ellátta. Az elsősorban a nagybirtokossággal bérharcot folytató föld­munkásság egyben a polgári emancipációért, a politikai szervezkedés tilalomfáinak felszámolásáért, a politikai szabadságjogokért is harcba lendült. Mindezt az MSZDP vezetői jól látták, de nem vették észre a nincstelen agrárproletárban a földért harcoló szegényparasztot. A plebejusi nagybirtok ellenesség ideológiai vitákhoz, majd szervezeti sza­kadáshoz vezetett. A századfordulón már megszűnt az MSZDP kizá­rólagos irányító szerepe az agrármozgalmakban. A bekövetkezett kettéhasadás nyomán alakultak ki Magyarországon a parasztpártok. Az első világháborút megelőző évtizedben az MSZDP falusi jelenlétét az országosan kiépített Földmunkásszövetségen keresztül érvényesítet­te, melynek taglétszáma hullámszerűen változott, 1907-ben, elérte a 70 000-et, 1913-ban viszont 3500-ra esett vissza.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben Elvi Nyilatkozatot, 1903-ban pártprogramot fogadott el. Az MSZDP új pártprogram meg­szerkesztésétől – jóllehet több kísérlet törtónt – még 1945 után is eltekin­tett. A második világháború utolsó fázisában, s a felszabadulást kö­vetően – a századfordulón keletkezett program szellemében – vázolta fel „ma"a demokráciáért, „holnap"a szocializmusért akcióprogramját.

Az MSZDP elméleti-ideológiai álláspontját a nyugat-európaihoz (né­met, osztrák; 1919 után angol) igazította. A társadalmi, politikai, gazda­sági átalakulásokat az MSZDP vezetői evolucionista módon értelmez­ték, noha az 1903-as pártprogram a folyamatok gyorsításában a cselekvő aktivitásnak is fontos szerepet tulajdonított.

Az ország helyzetét politikai berendezkedését elemezve Garami Ernő az 1911-es pártkongresszuson a következőt jelentette ki: "Mi egy elmara­dott országban… azon dolgozunk, hogy ezt a szerencsétlen országot előbb legalább oda juttassuk, ahol a külföld áll – mi elvi ellenségei va­gyunk a kapitalizmusnak, s mégis be kell vallanunk, mi most (1911) azért küzdünk, hogy ez az ország kapitalista legyen, mert ott még nem tartunk. Mi kénytelenek vagyunk ebben az irányban haladni, mert előbb a feudális oligarchiától kell megszabadítanunk az országot, hogy kapitalistává tehessük."

Az MSZDP-ben megszilárdult az az álláspont, amely a demokrati­kus pártokkal való hosszú távú politikai együttműködést a közös érde­kekre építette, s jóllehet a polgári pártokkal való szövetkezés miatt a pártvezetőséget számos bírálat érte, a csak munkáspolitikát követelők szektás csoportja háttérbe szorult és elszigetelődött. A demokratikus, progresszív erők összefogásának kezdeti politikája az 1917 júniusá­ban megalakult Választójogi Blokkban, majd 1918 őszén a Nemzeti Tanácsban folytatódott.

Az MSZDP 1918 őszének forradalmas napjaiban az események kö­zéppontjába került. 1918. október 8-án Kunfi Zsigmond megfogalma­zásában kiáltványt tett közzé, amely új Magyarország megteremtésé­re hívja fel az ország politikai erőit. A párt rendkívüli kongresszusa is a polgári demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, s nemzeti össze­fogást hirdetett. A polgári demokratikus forradalom győzelme után kü­lönösen felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek kevésnek és túlsá­gosan is mérsékeltnek találták a polgári demokrácia kivívását, a mun­kásság megnövekedett, hatalmi súlyát, s elindult egy olyan folyamat, amely túl akart lépni a későn jött polgári szabadságon. 1918/1919 for­dulóján széles arányban felerősödtek a szocializálási törekvések, amelyet amolyan csodaszernek tekintettek minden baj orvoslására. Ezeket a törekvéseket felerősítette a KMP nem kevés túlzást is magá­ban foglaló propagandája. 1919 januárjában a Budapesti Munkásta­nácsban szenvedélyes, drámai vita folyt a decemberben kirobbant kormányválság megoldásáról.

A többséget kapó Garbai Sándor által képviselt álláspont a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozását tartotta a legjobb megoldás­nak. E szerint a Munkástanácsnak (nem a parlamentnek) felelős kor­mány radikális szocializálási programot hajt végre, s új hatalmi gépe­zetet, közigazgatást valósít meg.

A kisebbség véleményét Garami Ernő védelmezte. Szerinte a szociáldemokratáknak ki kell lépni a kormányból, noha a párt az or­szág legszervezettebb politikai ereje. De többek közt éppen ezért! Az MSZDP feladata, hogy ezt a valós szervezettséget megőrizze, mert előbb-utóbb a szélsőséges elemek uralhatják a munkásság erejét. Garami szerint a munkásosztály 1918 novemberében min­dent elért, amit lehetett. Az események erőltetett túlhajszolása jobb­oldali ellenforradalomhoz vezet, amely 1918 októberének vívmá­nyait is megsemmisíti. Magyarország gazdasági-társadalmi viszo­nyai éretlenek valamilyen szocialistának álcázott fordulatra. Ma­gyarország ne Moszkvára, hanem Bécsre tekintsen.

Garami véleményével kisebbségben maradt, de nagyon sok szak­szervezeti vezető vele értett egyet. Végülis a közbülső – Kunfi nevével kapcsolatos nézet kerekedett felül, melyet a kormányban levő koalíci­ós partnerek is szívesen fogadtak – a szociáldemokraták befolyását növelő (kettő helyett már négy miniszter) álláspontot fogadták el.

A Vyx-jegyzék nyomán előállt helyzet felgyorsította az MSZDP és a KMP formális egyesülését, hisz az Antant-politika is csődbe jutott, s a KMP képviselte külpolitikai orientáció nagyobb reményekkel kecseg­tetett.

Garami és legközelebbi hívei azonban távoztak vagy visszavonul­tak, hisz nem vállaltak közösséget olyan párttal, amely szembefordul a kivívott demokráciával. Az egyesült pártban azonban a szociáldemok­rata jelenségek és tendenciák tovább éltek és lehetővé tették az 1919 augusztusi újjáalakulást.

Az 1919 augusztusában újjáalakult szociáldemokrata párt sorainak rendezését a működésüket a forradalmak idején megőrző és fenntartó életképes szakszervezetekre építette.

A területi, választókörzeti, lakóhelyi pártszervezetek főleg a főváros­ban és nagyobb vidéki városokban épültek ki. Az 1920-as években a főváros 22 választókörzetében, 1930-tól 14 közigazgatási kerületben tevékenykedtek kerületi szervezetek, szükség esetén egy-egy kerü­letben több is. A főváros környéki ún. vörös övezet (Csepel, Erzsébet, Kispest, Újpest) irányítására állították fel a Pest-környéki bizottságot.

Az általános választójog alapján Magyarországon először 1920 januárjában tartottak választásokat. A nemzetgyűlési választásokat az MSZDP a pártot ért atrocitások miatt bojkottálta, noha 88 kerület­ben állított jelöltet. Még így is a választók 19,2%-a üres lappal sza­vazott.

Az MSZDP legnagyobb választási sikerét az 1922-es választáso­kon érte el, összesen 274.816 szavazatot szerzett. A fővárosban a szavazatok 40,3%-át kapta, míg Pest-környéken 56,3%-ot. Doro­gon, Telkibányán nyílt szavazáson választottak szociáldemokrata képviselőt. Győrnek mindvégig volt szociáldemokrata képviselője. Az MSZDP erős bázisa volt Pécs, Miskolc, Szeged, Debrecen, Hód­mezővásárhely.

Az 1920-as évek első felében a szociáldemokrata parlamenti frak­ció a kislétszámú demokrata és liberális pártokkal demokratikus szövetségi blokkba tömörült, főleg a parlament működését biztosí­tandó. Tevékeny együttműködés volt a fővárosi törvényhatóságban. Az együttműködés az antidemokratikus, autoritativ törekvéseket, a végrehajtó hatalom megnövelését célzó intézkedéseket kívánta visszaszorítani.

Az 1926-os választáson a párt azonban csak 126.859 szavazatot kapott. A szavazatok elsősorban a fővárosban és környékén csök­kentek igen jelentősen. A bányavidék is elveszett. 1931-ben a hely­zet valamelyest javult. 166.341 szavazatot kapott az MSZDP, s a nyílt szavazású kerületekben is kb. húszezerrel többen voksoltak jelöltjeire.

1935-ben az MSZDP a nyílt választásos kerületekben nem indult. A különböző kormánymanipulációk miatt 132.018 szavazatot kapott. A fővárosban és környékén a befolyás tovább csökkent.

Az 1939 májusi országos titkos választáson a szociáldemokrata párt súlyos vereséget szenvedett, mindössze 124.000 szavazatot szerzett. (A fővárosban a szavazatok 11,3%-át, Szegeden 7,9%-át, Pest környékén 17,0 %-át kapta.)

Az MSZDP parlamenti frakciója 1922-26-ban 24 tagú,

1926-1935-ben 14 tagú,

1935-1939 között 24 tagú,

1939-tól 5 tagú.

A frakciónak mindvégig tagja volt: Kéthly Anna, Kassák Lajos, Pap Károly.

Az MSZDP egész tevékenységében a parlamenti frakciónak nagy jelentősége volt, hisz a frakció képviselte a pártot az országos politi­kában.

Fontos szerepet játszott a főváros életében is 1925-1935 között a szociáldemokrata törvényhatósági frakció. A fővárosi törvényhatósá­gi választásokon a szociáldemokraták 21-27%-ot szereztek, de 1935-től már csak 21 mandátumot kaptak, a korábbi 53 vagy 37 he­lyett, így befolyásuk csökkent.

Az MSZDP a hazai szélsőjobboldali törekvések visszaszorítását inkább a nagytőkével és nagybirtokkal szoros kapcsolatban álló ha­gyományos konzervatív politikai csoportoktól, befolyásos politikai személyektől remélte, nem kevés fenntartással kezelve a demokra­tikus antifasiszta erők szerveződését az 1930-as évek végén. A há­ború idején viszont az MSZDP a demokratikus ós háborúellenes összefogás kezdeményezője és szervezője. Támogatták a Teleki-kormány semlegességi politikáját, elítélték a Szovjetunió elleni támadást, s rokonszenveztek azokkal a törekvésekkel, amelyek a há­borúból való kilépésre irányultak.

A felszabadulást követő időben a szociáldemokraták is, mint a de­mokratikus koalíció más pártjai a Szovjetunióval való jó kapcsolat léte­sítése mellett voltak. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy Magyarországnak alapvető érdeke azoknak a kapcsolatoknak ápolása is, amelyek a magyarságot Nyugat-Európához kötötték.

A pártnak a kommunistákkal való 1948-as „fúzió" gyökeresen eltért az 1919-estől. A nagyjából azonos erőt képviselő párt együttműködé­se eleinte gyümölcsöző volt. Az MSZDP 1945 után szakított a korábbi munkás-polgár dichotómiának, főleg a két világháború közötti időszakban kevés eredményt produkáló hagyományával, s jóllehet nem zárkózott el a más demokratikus pártokkal való együttműkö­déstől, a súlyosbodó viták és ellentétek ellenére a kommunista párttal kívánt együttműködni. Az MSZDP szervezeti különállását, önálló működését továbbra is meg akarta őrizni.

Ám az 1947-es évtől az események tragikusan felgyorsultak. Az 1947-es választások az MSZDP-ben sokkhatást váltottak ki. A lezajlott események következtében a szociáldemokrata pártban megerősödött az a szárny, amely kiélezte a párton belüli harcot ós „egyszintű" veze­tést kívánt a pártban megvalósítani. A Rákosi-féle MKP vezetés – a Tájékoztató Iroda irányvonalához igazodva, számos szociáldemokra­tát megtévesztve, különféle erőszakos módszerektől sem visszariad­va keresztülhajszolta a két munkáspárt egyesítését, helyesebben a szociáldemokrácia beolvasztását. 1948 márciusában a Sportcsarnok­ban már név szerint sorolták fel azokat, akiket az MSZDP vezetéséből, a pártból kizártak. 1948 márciusától júniusig húszezer aktív szociálde­mokratát távolítottak el. Ez a felülről vezérelt „fúzió", beolvasztás volt. A diktatúra ezután a baloldali szociáldemokratákat is eltaposta, s velük együtt a hagyományos magyar munkásmozgalmat is.

Irodalom:

Erényi Tibor-Kende János-Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története

Magyarországon 1868-1919. Politikatörténeti Intézet, 1990.

Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth, 1983.

Borsányi György: Októbertől márciusig. Kossuth, 1988.

Borsányi György: Válságévek krónikája. Kossuth, 1989.

Kende János: Forradalomról forradalomra. Gondolái. 1979.

Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története. 1933-1944.

Sipos Péter Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Gondolat, 1988.

Szabó Ágnes-Varga Lajos: Garbai Sándor. Kossuth, 1984.

Kunfi Zsigmond Válogatott írásai. 1984.

Mónus Illés Válogatott rasai. 1987.

Pogány József Válogatott írásai. 1986.

Szabó Ervin: Válogatott írásai

Esti Béla – Balog Ilona – S. Szántó Tibor: A magyar munkásmozgalom képeskönyve 1984.

Magyar munkás szociográfiák 1888-1945. Bp. 1974.

Műveltség-művészet-munkásmozgalom, 1-2. kötet. Bp. 1983.

Szocializmus 1906-1938. Válogatás. Bp. 1984.

Politikuspályák. Bp. 1984.

Életutak. Népszava. 1989.

Karl Marx 1851 decemberétől 1852 márciusáig írta: hírneves művét, a „Louis Bonaparte Brumaire tizen­nyolcadika ja" címűt, amelynek egész sor fölidézésre érdemes megfogalmazása közül mai napság bizonnyal érdekes lehet újra szemügyre venni, hogyan lá í la Marxa szociáldemokrácia keletkezését, és miként vé­lekedett róla elméleti szempontból.

A szociáldemokrácia – legalábbis Franciaország­ban – az 1848-as forradalmak bukása után keletke­zett „A koalícióra lépett burzsoáziával szemben – olvassuk – kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as jú­niusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak, és hogy az ezen értékek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parla­menti képviseletük, a burzsoá-republikánusok dik­tatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonapar­te és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét E párt szö­vetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékü­lést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Kö­zös programot dolgoztak ki, közös választási bizott­ságokat alakítottak, és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak né­kik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosz­tották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. így keletkezett a szoci­áldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegy­párt, néhány munkásosztályból származó melléksze­replőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva/ ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegy-párt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt" (Marx-Engels Művei S, Budapest 1962. 130-131.)

A „hegypárt" elnevezés nem Marx hasonlata, ha­nem politikatörténeti tény. „Ezt a parlamenti kereszt­nevet a szociáldemokrata párt adta magának." (Uo. 127.) Mármost a nagy francia forradalom radikális hegy pártjának megváltozását is jellemzi a marxi fej­tegetés közvetlen, immár elméleti folytatása, amely itt következik: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republiká­nus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszün­tesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendsza­bályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forra­dalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demok­ratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztály­érdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az ál­talános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek (szatócsok) vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan-"' távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtat­nak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a vi­szonyuk valamely osztály politikai és irodalmi kép­viselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képvisel­nek." (Uo. 131-132.)

A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismere­tében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".¹ E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"² Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".³ E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.⁴ Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),⁵ továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,⁶ de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.⁷ Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tu­dománya.⁸ A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".⁹ Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.¹⁰

A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".¹¹ Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".¹²

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".¹³ Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")¹⁴

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."¹⁵ Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.¹⁶

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."¹⁷ A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.¹⁸ A társadalom minden területén nö­velni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.¹⁹

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."²⁰

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hata­lom is megszűnik".²¹ Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."²² A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.²³ E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".²⁴ Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a ta­pasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."²⁵ Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.²⁶

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hang­súlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."²⁷

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.²⁸ Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt²⁹ Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".³⁰ E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."³¹

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."³²

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."³³

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."³⁴ Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"³⁵ viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."³⁶

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".³⁷

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – kül­földön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.³⁸

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."³⁹

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglá­tása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".⁴⁰ A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".⁴¹ Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".⁴²

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."⁴³

Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szem­ben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."⁴⁴

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.⁴⁵

Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".⁴⁶ Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.⁴⁷ Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."⁴⁸ Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."⁴⁹

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.⁵⁰

Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").⁵¹ A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."⁵² A demokrácia­vita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."⁵³

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.⁵⁴ Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."⁵⁵

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobb­ra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.

A tézisek elmarasztalják a rendszerváltás végrehajtóit atekintetben, hogy nem adtak lehetőséget a dolgozói tulajdon kibontakozására. Felvázolja konkrét elképzeléseit a dolgozói tulajdon, illetve részvényprogram megva­lósításának teendőiről.

1) Magyarországon a gazdasági rendszerváltás középpontjába a privatizáció került. Az állami tulajdon lebontásával más tulajdonfor­mák és új tulajdonosok keletkeznek. A tulajdoni átrendeződésben újabb és újabb csoportok, valamint rétegek kapnak szerepet, válnak tulajdonossá és eközben egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok, akik ezt a tulajdont lényegében létre­hozták, vagyis a munkavállalók, a dolgozók milliói. Az MRP-ről elfo­gadott törvény legfeljebb egy szűk réteget tesz valóságos tulajdoni hatalommal és lényeges beleszólással nem rendelkező kistulajdonossá.

2) Az „államszocializmus" rendszerének összeomlásával Magyaror­szágon egy olyan sajátos történelmi helyzet alakult ki, amelyben meg­valósíthatók lettek volna a dolgozó emberek ós a munkásmozgalom elsődleges törekvései, vagyis a termelőeszközök társadalmasítása, ez­által a munka elidegenedésének, az emberi kizsákmányolásnak a visszaszorítása, végül pedig megszüntetése. A régi MSZMP egyik sú­lyos mulasztása volt, hogy nem engedett utat a dolgozói tulajdon kiala­kulásának, pedig ez a politikai rendszerváltás esélyeit is jelentősen be­folyásolhatta volna a baloldal javára. Sajnos a Magyar Szocialista Párt sem ragadta meg ezt a lehetőséget a választási küzdelemben, a párt politikájában a dolgozói tulajdon kérdése mindeddig csak marginális szerepet játszik.

3) Az új történelmi helyzet a magyar baloldal erői részére még mindig kínál lehetőséget, hogy a dolgozói tulajdon kiépítésével egy sajátos – de a világgazdaságba is integrálódni képes – modellt alakítson ki. Míg a szoci­áldemokrácia a kis lépések reformpolitikájának szociál-technikájával igyekszik a tőke szociális kötöttségét fokozni ós egy szocialista értékrend­szer érvényesülését elősegíteni – így harcolva a fent vázolt célokért – ad­dig a kelet-közép-európai régió baloldali erői ezt a munkát úgymond felülről lefelé végezhetnék el. Az „államszocializmus" modellje ugyanis számos torzulása mellett is lényeges előretöréseket valósított meg a dolgozó em­berek alapvető érdekeinek érvényesülése szempontjából és ezeket a vív­mányokat – különösképpen a tőkés osztály hatalmának a megtörését, a termelőeszközök fejlesztésében elért eredményeket – a baloldalnak mint meghatározó kiindulási pozíciókat kellene őriznie ill. továbbfejlesztenie. Az alapvető baloldali célokról, az elért vívmányok védelméről és a tényleges továbblépés lehetőségéről való lemondás – éppen most, amikor a rend­szerváltás keltette illúziók szertefoszlanak; amikor bebizonyosodott, hogy a magyar nép szociális érzékenységében is igen komoly nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek, amikor az 1994-es választások döntő módon változtat­hatják meg a politikai erőviszonyokat és ezzel együtt a baloldal politikai cse­lekvésének lehetőségei – a legnagyobb felelőtlenség bármely politikai, ill. tár­sadalmi erő részéről, amely a munkavállalók tömegeinek érdekeit felvállalja.

4) A dolgozói tulajdon dominanciájának megteremtése nem mond ellent a piacgazdaságnak, hiszen ennek lényege nem a ma­gántulajdon, hanem az autonóm gazdasági egységek egészséges versenye. Magyarországon egy jól működő vegyesgazdaság kiépítésé­re van szükség, mely teljesítményével képes integrálódni a világgazda­sági folyamatokba, és ebben a gazdaságban természetesen a ma­gántőkének is fontos szerepe lehet olyan szektorokban, amelyekben ezt a legcélszerűbb működtetni (elsősorban a kisiparban, a kiskereskede­lemben és a szolgáltatások széles körén belül).

5) A dolgozói tulajdon működtetésének területe elsősorban a nagy­ipar, ill. a középüzemek lehetnek, legalkalmasabb formája pedig a rész­vénytársaság. A dolgozói tulajdon bevezetésének csak a versenyszfé­rában van értelme és nem vezethet más tulajdonformák (pl. szövetke­zeti, kommunális, magántulajdon stb.) felszámolásához, hiszen ez el­lentmondana a piacgazdaság lényegének. Az elkövetkezendő időszak egyik legsürgősebb feladata a baloldal részére a dolgozói tulajdon szo­cialista modelljének részletes kidolgozása. Az alábbi pontokban arra teszek kísérletet, hogy ennek körvonalait felvázoljam.

6) A részvénytársasággá átalakult vállalat részvényei minimum 51 %-ának dolgozói tulajdonban kellene maradnia. Ezt még a vállalat dolgozói sem adhatnák el egymásnak. Így lehetővé válik, hogy a kilépett, ill. nyug­díjba ment dolgozók ily módon megmaradt részvényéit az újonnan be­lépők, vagy pedig a már ott dolgozók között oszthassák fel kellő arány­ban. A részvények egy további, esetenként meghatározott részét megvá­sárolhatnák a dolgozók, tulajdonosi jogaik tehát a kötelezően és térítés­mentesen juttatott, valamint a vásárolt részvények arányában érvénye­sülhetnek,

A részvények egy további meghatározott részét – a vállalat anyagi helyzetétől és fejlesztési terveitől függően – külföldi vagy hazai magán­személyeknek, ill. intézményeknek, befektetői csoportoknak stb. adhatná el a dolgozói képviselet.

Az alaptöke bővítése vagy a vállalati nyereség egy részének erre tör­ténő felhasználásával, vagy külső források bevonásával mehetne végbe. A minimálisan 51%-os fent vázolt tőkearányt azonban alaptőke-bővítés esetén is fenn kellene tartani. Ezzel elkerülhetővé válnék, hogy a vállalat idővel külső tulajdonosok kezébe menjen át, vagy ezek teljes ellenőrzé­sük alá vonják azt. A modell szociális lényegóból adódóan termé­szetesen kezdettől fogva arra kellene törekedni, hogy a részvények mind nagyobb része legyen a dolgozók tulajdonában. Mivel a vállalat dolgozói az alaprészesedésükön túlmenően csak vásárlással, megtakarított jöve­delmükből tudnák bizonyos határok között részvényeik számát növelni, így növekvő „profitjuk" legitimációja végső soron a munka, ós ez nem mond ellent a szocialista értékrendnek sem.

7) A dolgozói tulajdonon alapuló vállalatnak három lényeges szférája alakulhat ki.

-A termelés szintje, amelyben a munka hatékonysága által megköve­telt munkafegyelem ós hierarchia működik (pl. mérnök-művezető-munkás). A minden hierarchia által lehetővé váló kiszolgáltatottság elkerülésé­re üzemi szintű érdekvédelmi ill. üzemi bizottságokat kellene alakítani (az elnevezés másodlagos jelentőségű), amelyek a munkavédelemtől az üze­mi demokráciáig bezárólag csakis a munkahelyi problémákkal foglalkoz­nának. Üzemi szinten megoldatlan problémáikkal a .Vállalati Tanács"-hoz fordulhatnának.

-A vállalatvezetés szintje, amely az operatív irányítást jelenti ós amely a menedzseri réteget foglalja magában. Minden vállalatnál szükségessé válnék olyan házi szabályzat megalkotása (munkaköri leírások, az egyes vezetők kompetenciáinak meghatározása stb.), amely pontosan behatá­rolja az adott személy hatalmát.

– A vállalati tulajdonosi képviselet szintje, amely a részvénytársaságok Felügyelő Bizottságainak szerepét tölti be, nevezhetjük .Vállalati Tanács"-nak, vagy bárminek. Feladatköre elsősorban a vállalati stratégiai dönté­sek kidolgozása a fejlesztéstől az osztalékok nagyságának megállapítá­sáig, a menedzserek ellenőrzése, kinevezése, leváltása, valamint dön­tés olyan ügyekben, amelyek üzemi szintről kerülnek a testület elé.

A „Vállalati Tanács" tagjait a tulajdonosok delegálnák az általuk birtokolt részvények arányában. Tehát nemcsak a vállalat dolgozóinak képviselői foglalnának helyet ebben a testületben, hanem az egyéb bel- és külföldi részvénytulajdonosok, ill. képviselőik is. A minimum 51%-os el nem ide­geníthető részvénytömeg mindenkor biztosítaná, hogy ne a vállalat dolgo­zóinak érdekeitől eltérő döntések szülessenek. Amennyiben hamis érdek-felismerés következtében ez mégis így történnék, a későbbiekben a tulaj-doni dominancia következtében a dolgozói kollektíva képes lenne ezt kor­rigálni.

8) A dolgozói tulajdon működésében az alsó (üzemi) szinten sok esetben érvényesülhet a közvetlen demokrácia is. A dolgozóknak – mint egy­ben tulajdonosoknak – alapvető érdekük, hogy az üzem zavartalanul, ren­tábilisan ós jó jövedelmet termelőén működjék;az ennek ellentmondó cso­portérdekeket talán éppen a közvetlen demokrácia eszközeivel lehet a legjobban visszaszorítani. Mivel azonban minden vállalat önálló és sajátos struktúraként jelenik meg, ezért valamennyi helyen ki kellene dolgozni a helyi „Üzemi Alkotmány"-! (a dolgozói tulajdon formájának megfelelő kol­lektív szerződést), amely megfelelően szabályozza a potenciálisan felme­rülő konfliktusokat.

A „Vállalati Tanács" működési szabályzata, ill. a delegálás rendszere legalább olyan jelentős, mint az „Üzemi Alkotmány", hiszen ezen a szinten hoznák a legfontosabb döntéseket. Nem kevésbé meghatározó annak szem előtt tartása is, hogy ez a szerv lenne a menedzserek munkáltató­ja, akiknek szintén megvannak a sajátos érdekeik, ós a biztonságos válla­latvezetés szempontjából az ö jogaikat is megfelelően szabályozni kelle­ne.

9) Amennyiben kiépülnek a dolgozói tulajdonon alapuló gazdasági egységek, a szakszervezeteknek is jelentősen megváltozna a szerepük. Tevékenységük súlypontja feltehetően az ágazati problémákra tevődnék át, talán kivonulnának az alsó (üzemi) szférából, de jelentőssé válhatna szerepük a „Vállalati Tanácsok" működésével kapcsolatban. Bizonyára létrejönnének erős „menedzser-szakszervezetek" is, sajátos érdekeik vé­delmére. Mivel Magyarországon a dolgozói tulajdon dominanciájának ki­alakulása csak megfelelő politikai fordulat után és folyamatosan mehetne végbe, ez a folyamat bizonyára számos további gyakorlati kérdés megol­dására késztetné majd az így szükségszerűen átalakuló szakszervezete­ket is.

10) A baloldaliság minden korban és korszakban bizonyos fokig mást jelentett. Lényege azonban mindig ugyanaz maradt, vagyis a dolgozó emberek, a létfenntartásukért nap mint nap keményen megdolgozó mun­kavállalók oldalán állni és ezek boldogulását elősegíteni. Napjaink politi­kai és gazdasági átrendeződésének folyamatában ez egyre nehezebb feladatot jelent minden baloldali mozgalom ós párt részére. Feladatunk tehát olyan perspektívák felvázolása, amelyek a társadalom számára meghatározó, akár egészen új struktúrák kialakításával a gondok ós problémák gyökeréig nyúl, és így próbál baloldali alternatívát kínálni. A tulajdon kérdése egyértelműen ezek közé tartozik.

1. Bevezető

Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az el­osztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a válla­latnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismere­tes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszer­tipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhe­tünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.

Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szer­veződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társada­lom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentrali­záción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.

Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszo­nyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és vé­delmezi a társadalmi tulajdont.

Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidéz­zük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkások­nak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.

Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a po­litikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politi­kai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigaz­gatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy az­után végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.

A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a mun­kásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszer­vezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadal­mi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjek­tív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen té­nyező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. El­lenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.

Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon ki­terjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.

A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi je­lentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.

Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mé­lyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megkö­zelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a na­gyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egysé­gekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, más­részt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.

A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi művele­tek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, ho­gyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egész­ségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.

Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazga­tás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek haté­konysága három tényezőn múlik:

• A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző mó­don is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezmé­nyeket stb.
• Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalis­ta felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyze­tekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével ren­delkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezde­ményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket te­remt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vál­lalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gya­korolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
• A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási moz­galom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gaz­dasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló ál­lamhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, ha­nem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.

Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szem­ben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatar­tást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kocká­zatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.

Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazda­sági struktúrán belül.

Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alap­vetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás szá­mára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (ano­nim gazdasági társulások) létrehozását.

2. Szövetkezetek

A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilé­pési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös ér­dekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, me­lyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenysé­geit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevé­kenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a kö­zös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellem­vonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányítás­ra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy sza­vazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez va­ló hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.

2.1. Szövetkezet alakítás

Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek lét­rehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cé­gek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.

Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szö­vetkezetként működő szövetkezetek között.

2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása

A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulások­ról.

Jogok:

• választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
• jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társu­lás szervezetének minden szintjén,
• jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
• jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat ál­tal nyújtott kedvezmények igénybevételére,
• jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.

Kötelességek:

• részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
• az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulás­nak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
• látogatni kell a társulás gyűléseit,
• el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
• titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érde­keit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.

A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelme­zése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő je­lentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fi­zetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a fel­elősséget a többi partnerrel.

Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelé­si szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.

De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökélete­sen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a ma­ga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzít­sék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.

2.3. Irányítás

A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoz­nak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sike­res végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.

Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egy­mással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.

A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosai­nak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen je­lentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megsza­vazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül vá­lasztanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).

Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alap­vető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkré­tabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a cé­lok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazga­tót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.

Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.

Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szö­vetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet mun­kásai is.

2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége

Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyil­vántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.

Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának nö­vekedéséhez vezetett.

A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mére­te egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.

Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, széle­sebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játsz­hatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy fel­idézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:

1. Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állá­sa. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a mun­kásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
2. Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs min­dig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
3. A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoz­nak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejü­ket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.

Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szek­torára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése je­lentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősí­téséhez.

Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:

1. Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasá­gi felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi vi­selkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz hely­zetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembe­szállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és ön­védelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
2. A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájá­ruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégek­nél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárul­na ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
3. A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadal­mi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.

Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)

3.1. Alakítás

A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a for­mát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hoz­ták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.

3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon

A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy rész­vénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következés­képpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan rész­vénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."

Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdo­nában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtu­lajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társa­sági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.

3.3. Irányítás

Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mind­kettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a tár­sasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytu­lajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés vá­laszt oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásá­nak, jobban mondva a birtokolt részvények számának.

3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség

1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a ma­ga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkása­iknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kez­deményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi se­gítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, ame­lyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok szá­ma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszke­désük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.

Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektoro­kat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méretei­ket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különb­ségeket találunk.

Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm ré­giókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszer­veződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megér­teni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások meg­próbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfonto­sabb problémáikra megoldást találni.

Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyomá­nyosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más sza­vakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez szé­les körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulá­sok által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari tár­sulásokhoz tartozott.

Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkeze­tekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytár­saságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.

A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszön­hető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagy­mértékben hiányzik belőlük.

A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonlás­hoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozni­uk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a tár­sadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.

4. Néhány következtetés

Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigaz­gatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a ko­operáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezen­túl a munkásokhoz tartoznak.

Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyet­len olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus vi­szonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szük­ség.

Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.

A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.

Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:

1. a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
2. a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyze­tekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a hely­zet javul;
3. a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.vala­mint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősé­ge.

Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figye­lembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig minde­nütt leépítik.

Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, ak­kor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendel­kező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembe­szökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyá­raknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárul­nak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.

Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások tá­mogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szak­szervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.

A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igé­nyel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztala­tot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett min­dennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és meg­érthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konk­rét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét

A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükség­szerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelen­léte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapi­talizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munká­sok kezdeményezni stb.

Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt ál­lami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotá­ból eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.