1. Jeffrey Sachs mint az új orosz közgazdaságelmélet keresztapja

E kihívóan merész alcím valójában korántsem áll olyan messze az igazságtól, mint a szigorúan tudományos stílus hívei gondol­nák. Ez a jobboldali liberális közgazdász ugyanis, miután nem ta­lált elismerésre a saját hazájában, ám az orákulum rangjára emelkedett először a bolíviai kormány számára (ahol is tanácsai alapján a termelésnek sikerült a háromnegyedére csökkennie), aztán meg a lengyeleknél (itt még meggyőzőbbek az eredmé­nyek: majd 40%-os visszaesés a monetarista reform évei alatt), tavaly óta az orosz elnök tanácsadója, hazai tudós eszmetársai­val egyetemben (Gajdarról és csapatáról van szó). Még nem vált ugyan hivatalos közgazdasági vallássá, de a monetarizmus – rá­adásul szélsőjobb, radikális változatában – máris a gazdaságpo­litika alfája és ómegája. Holott…

A monetarizmus gazdaságelméletének társadalomfelfogása abból az axiómarendszerből indul ki, miszerint a gazdasági élet univerzális formája a piac, a társadalmi szubjektum racionális lény (homo oeconomicus volta uralkodik minden egyéb emberi vonatkozása fölött), a bürokráciának (mindenekelőtt az állami­nak) korlátozott (méghozzá egészen konkrétan: a pénzügyi szfé­rára korlátozódó) szerepe van, és a társadalomra viszonylag sta­bil szociális-gazdasági szerkezet jellemző (az utóbbi egyébként főként funkcionális összefüggéseket mutat föl, nem okságiakat vagy történelmieket, úgyhogy dialektikus megközelítésre semmi szükség stb.).

Vajon mennyire teljesülnek ezek a feltételek (meg egy sor további követelmény) a mai Oroszország és a hozzá többé-kevésbé hason­ló sorsú országok gazdaságában? Más helyütt speciális vizsgálódá­sok alapján már kísérletet tettem arra, hogy felvázoljam hazai gaz­daságunk differentia specificáit, itt most érvelés nélkül pusztán felidézek néhány következtetést.

Először is, technológiai szempontból a mi gazdaságunk alapvetően heterogén és kiegyensúlyozatlan. A hagyományos közgazdász számára felfoghatatlan konglomerátumban ele­gyednek benne az iparelőtti, ipari és posztindusztriális tech­nológiák, ami a jövedelmek hatalmas különbségeit, mélyre­ható és rendíthetetlen aránytalanságokat stb. von maga után. Ehhez még hozzátehetjük az autarkiára irányuló tö­rekvések erősödését, a gazdasági katasztrófák rémét, nem is szólva a… – De hát ennyi is elég. Ilyen technológiai bá­zisra nézve, ennek hatásáról a gazdasági folyamatokra a „normális" economics nem ad semmiféle felvilágosítást.

Másodszor: minden társadalmi-gazdasági rendszernek bi­zonyítottan megvan a maga nagyfokú inerciája, ezt talán csak a neosztálinisták vonhatják kétségbe. A mi gazdaságunk mind a mai napig az államkapitalizmus, a torzult szocializ­mus, a gazdaságon kívüli kényszerek meg egy sor, az ár­nyékgazdaságból kinövő magántulajdonosi viszony ku­sza keveréke. Mindezzel együtt nem többszektorú vegyes­gazdaság, hanem valami abszolúte speciális képződmény, hiszen mindezek a tényezők együtt vannak meg minden egyénben és minden vállalatnál. A mi gazdaságunkban egyelőre nem létezik sem racionális gazdasági szubjektum, sem racionális döntéseket megalapozó légkör, illetve van egy teljesen más racionalizmus, amely jelesül nem a keresletre és kínálatra, az árakra és a profitra tekint, hanem egészen más vonatkozásai vannak.

Harmadjára, gazdaságunk intézményrendszere egy totalitári­us-bürokratikus rendszerből nőtt ki, és működése alapjában mind a mai napig sajátos bürokratikus kritériumoknak és célok­nak van alárendelve. Ezek az intézmények a piaci közeget (már amennyire az egyáltalán létezik) nem úgy fogják föl, mint objektív valóságot, amelynek kritériumait nem hagyhatják figyelmen kívül, hanem (a tervmutatók mintájára) mint valamiféle külsődleges for­mát, amellyel a rendszer igényeinek megfelelően lehet manipu­lálni. (Mellesleg a rendszer, a hierarchia nálunk mindmáig objektí­ve elsődleges az egyénnel szemben, ami voltaképpen adaptálhatatlanná teszi az „economics" hagyományosan individualista paradigmáját). Ráadásul az a valami, amit nyugaton „property rights"-nak, tehát tulajdonjognak neveznek, jelenlegi gazdasá­gunkban romjaiban hever, és ténylegesen (tehát nem pusztán a törvényekben, amelyeket senki sem óhajt betartani) nem is egy­hamar számíthatunk rá.

Végül pedig, ez az egész különös gazdasági rendszer a totá­lis válság állapotában van, amikor is a rendszer működési törvényszerűségei felmondták a szolgálatot, miközben az „economics" lényege szerint olyan elmélet, amely éppen­séggel a stabil rendszerek működésének leírására való. A gazdaság eme válságállapotát többek között az is mutatja, hogy a tranzakciós profitok döntő szerepet játszanak benne mindenfé­le más jövedelemfajtával szemben, ami az economics minden axiómájának és tételének egészen más megközelítését teszi szükségessé.

Mindezek figyelembevételével három különböző következte­tésre juthatunk.

Az első: Mindezek a fejtegetések egy fabatkát sem érnek a gyakorlat szempontjából, ahol is azt látjuk, hogy a volt „szocialis­ta tábor" majd' minden országának kormánya merészen követi a Nemzetközi Valutaalap receptjeit. De erre a tézisre máris kézen­fekvő az antitézis: közismert, hova vezet ez a „szófogadás": 15 uszkve 40%-os visszaesés egész Kelet-Európában, meg a volt Szovjetunió államaiban. Szintézisre, úgy tűnik, nincs kilátás.

A második lehetséges következtetés: ha a gazdaság nem felel meg az economics követelményeinek, annál rosszabb a gazda­ságra nézve – vagyis akkor be kell kényszeríteni a civilizált orszá­gok sorába. Bármennyire irracionálisnak tűnik is ez a megközelí­tés, nálunk minden valószínűség szerint éppen ez fog realizálód­ni (ha nem is egycsapásra), ami persze csak megerősíti majd napjaink nagyérdemű közgazdászainak totálisan bürokratikus, más szóval formális és irracionális gondolkozási és cselekvési modelljét, Vajon hogy üt ki nálunk ez a variáns? Az OTA gazda­ságprognosztikai intézetének középtávú előrejelzései mindene­setre semmit sem ígérnek, mármint azon kívül, hogy tovább növe­kednek a strukturális aránytalanságok, nemkülönben a lakosság 70%-ának elszegényedése (csak 1992-ben több mint 25%-kal)…

A harmadik fajta következtetés… A harmadik következtetés ko­rántsem lesz olyan magától értetődő, mint tűnnék, és ezért aján­lom, hogy ne kapkodjuk el; az érvekkel szeretném kezdeni, nem a tézisekkel.

                                                               (Kiss Kuntler Árpád)

2. Búcsú a status quo paradigmájától

így vagy úgy – az uralkodó gazdaságelméleti iskolák döntő többsége abból indul ki, hogy „a civilizáció társadalma" örök és meg­változtathatatlan, más szóval tartja magát a közkeletű tankönyvek alaptételeihez. Ha netán vannak módosítások, rendszerint ezek­nek az axiómáknak némi korrekciójára korlátozódnak (neo-keynesiánizmus, neo-institucionalizmus, tulajdonjogi elmélet és ehhez hasonlók), vagy ha mégsem, akkor mint – legfeljebb – többé-ke­vésbé tűrhető kuriózumot hamarost az útszélre vetik őket (lásd radikális politikai gazdaságtan, korszerű marxizmus, a poszt-indusztriális társadalom képviselőinek vagy a Római Klubnak legradikálisabb munkái stb.). De vajon mindig is ez lesz a helyzet? Vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy a világ, az egész emberiség (tehát korántsem pusztán az egykor „létező szo­cializmus" országainak lakossága) minőségi változások kü­szöbére érkezett?

Elég pusztán így megfogalmazni a kérdést, hogy a válasz egyáltalán ne tűnjék oly magától értetődőnek, mint ahogyan a nyugati közgazdasági irodalom tiszta lelkű olvasói vélnék, nem is beszélve a .civilizált világ" stabil és viharmentes országainak ol­vasóiról.

Kezdjük azzal, hogy a világközösség bevonulása a posztindusztriális korba egy sor eleddig axiomatikusnak tűnő fogalom minőségi átalakulását hozza magával.

Először is: minőségileg megváltozik a társadalom és természet egymáshoz való viszonya, amennyiben az ökológiai problémák többsége azonnal össznemzeti, ha ugyan nem globális jelleget ölt. A közjó, mint az egyéni érdekek kiegyenlítésének önerejű elve, megszűnik működő paradigmának lenni, hiszen az a mechanizmus, amely a szerződésre lépők tíz- és százmillióinak viszonyait a tulajdonjogok elosztása, meg az állami támogatások és elvonások révén szabályozza, képtelen minőségileg új viszo­nyulást létrehozni a természethez mint abszolút értékhez, értsd: nem pusztán mint utilitáris, közgazdaságilag mérhető javak összességéhez. Pedig a természet szűkös forrásból egyedi értékké válik, s ilyenként való regenerációja immár közvetlenül össznépi érdek, más szóval objektíve mindenkinek érdeke, még ha szubjektíve csak egy kisebbség által nyilvánulhat is meg.

Másodszor: maga a munka (a termelés) az alkotói jellegű tar­talom megtestesítése irányában fejlődik, ami minőségi válto­zást jelent egy egész sor hagyományos gazdaságtani posztulátum tekintetében. A társadalomban termelt javak tipikus és új­ratermelhető volta egyre inkább átadja helyét az egyediség és megismételhetetlenség értékének; a „javak" és maga a mun­ka is sok tekintetben megszűnnek az individuumtól elidegenültnek lenni, személyes tartalommal telítődnek. Az alkotó munka ter­mékeinek értéke önelvvé válik, és nem feltétlenül szorul piaci meg­erősítésre.

Harmadsorban, az értékrend és a munka motivációja ugyan­csak minőségi változáson megy ár azáltal, hogy az ember-dolog viszonyok individualizált, személyes viszonyokká fordulnak át („game between persons" a posztindusztrializmus terminusai­ban, „szubjektum-szubjektum viszonyok" a modern marxizmus fogalomrendszerében). E viszonyokban a másik ember nem mint funkció (homo oeconomicus), mint perszonifikált vagyon vagy in­tézmény jelenik meg, hanem mint egy különös tevékenység szubjektuma, mint önérték. Ennek megfelelően az ilyen ember vi­selkedését nem elidegenült dologi értékek orientálják, hanem a munka minősége, a társadalmi viszonyok jellege, a szabad idő mennyisége és minősége és más effélék. Mindinkább éppen­séggel az ilyen nem-gazdasági javak (ha gazdaságon most pi­acot értünk) válnak az új ember értékeivé, cselekvésének moz­gatórugóivá.

Végül pedig, ez a fejlődés minőségi strukturális változásokhoz vezet, amikor is egy olyan szféra, mint a kultúra (a tudománnyal, a neveléssel és oktatással, a művelődéssel, a sporttal, a termé­szet és az ember regenerálásával, egyszóval mindazokkal a szférákkal egyetemben, ahol az ember és a természet az alkotás­ra kész és személyes jellegű tevékenység legfőbb és közvetlen eredménye), dominánssá válik a társadalom számára, hasonló­an ahhoz a változáshoz, mint ami az iparnak mint domináns gaz­dasági élettevékenységnek a felléptével állt elő a korábban agrá­rius jellegű társadalomban.

Ha mindezt nem mint elvont „gondolkoznivalót" vesszük szem­ügyre, hanem mint olyan új realitást, amely ökonómiai értelme­zést igényel (többek között; ugyanis a gazdaságtan, abban a for­májában, ahogyan korábban létezett, alig használható egy ilyen társadalom vonatkozásában), akkor bizony…

De mielőtt megtennénk gondolatmenetünk következő lé­pését, hangsúlyoznom kell: az emberi együttélés új minősé­gének fent vázolt vonásai napjainkban csupán progresszív ten­denciákként jelenvalóak, ennél többről nincsen szó. Egészében véve mindannyian (az emberiség) egy egyre polarizáltabb világ részesei vagyunk, ahol az emberiség mintegy 20%-a a posztindusztriális civilizáció önérlelődésének körülményei között él, egy, az embert eldologiasító (a dolog funkciójára redukáló) fogyasztói-ipari társadalom keretében, a fennmaradó 80% pedig (soraikban az ex-Szovjetunió népességével) nemcsak hogy a posztindusztriális világ határain túl található, de még a „kétharmados" társadalmakon is kívül esik, hiszen az OECD és a Világbank adatainak értelmében a „gazdag Észak" és a „szegény Dél" közötti szakadék az utóbbi évtizedekben még szélesedett is, nemhogy szűkült volna. Ami az ex-Szovje­tunió államait illeti, ez az ellentét számunkra belső is (válla­lataink többségére a fejlett technológia és primitív kézi munka elegye jellemző), meg külső is (az a nagyhatalom, amely a la­kosság intellektuális potenciálja és a tudományos-technikai hala­dás tekintetében már az ötvenes években a második helyet foglal­ta el a világban, a jólét szempontjából a „harmadik világ" országa volt és maradt, s jelenleg minden gazdasági mutató tekintetében rohamosan hanyatlik).

Ergo? Paradox következtetést javaslok: ergo, nekünk (adott esetben nekünk, közgazdasági teoretikusoknak) meg kell talál­nunk azt a modellt, amely adekvát módon tükrözi ezt az el­lentmondásos világtörténelmi fordulatot az emberi együttélés új minősége felé, más szóval az egyáltalában vett (nem pusztán orosz) ökonómiai (poszt-ökonómiai) elmélet „új paradig­máját" a XXI. század küszöbén.

Ez a fordulat sem egyszerű, sem gyors nem lehet. Egy egész különálló korszakot jelent majd (illetve máris), amelyben végbemegy egy (világtörténelmi értelemben) fokozatos, ámde (az egyes or­szágok és népek számára) távolról sem mindig pusztán evolutív elmozdulás attól, amit Marx társadalmi-gazdasági formációként jellemzett, manapság pedig sokan hajlamosak (minthogy csak a jelen állapotát tekintik) „civilizált társadalomnak" nevezni, egy új minőség irányába, amelyet a marxizmus az emberiségnek „a szabadság birodalma" (a kommunizmus) felé tartó mozgásával asszociált, a Római Klub teoretikusai az „emberi forradalommal", a „posztindusztriális társadalom" hirdetői az emberiség posztöko­nomikus fejlődésével stb. stb.

Jelenleg – ismétlem – mindez a gazdaságtan perifériáján jele­nik meg, „romantikusnak" számít. Még kevésbé tűnik aktuálisnak a hazai közgazdaságtan számára, amelyik, primo facie, örül, hogy él.

Es mégis, éppen a történelemnek ez a jelenlegi „vége" az, ami sa­játos módon alátámasztja ezt az itt bemutatandó hipotézist Megkí­sérlem a következő állítás formájában megfogalmazni: abban a mértékben, amelyben végbemennek a fent leírt minőségi vál­tozások ember és természet kapcsolatában, az emberek egy­más közötti viszonylataiban és az emberi társadalmi tevékeny­ség (mint világtörténelmi egész) szerkezetében, az emberiség előtt megnyílik annak a lehetősége (de csak a lehetősége), hogy áttérjen a társadalmi fejlődés egy új minőségű szintjére (eljusson a „szabadság birodalmába").

Mióta csak a „klasszikus kapitalizmus" korszaka véget ért (a XIX/XX. század fordulója óta), az emberiség történelme telis-tele van e lehetőség megvalósításának kísérleteivel: a Párizsi Kom­mün (1871), az orosz, magyar, német szocialista forradalmak (1917-19), az ausztriai fegyveres felkelés és a társadalmi felsza­badulásért folytatott háború Kínában (30-as évek), az antifasiszta ellenállás és a népfrontok Olaszországban, Franciaországban, Görögországban, Kelet-Európában (1945-49), a gyarmatosítás elleni forradalmak és szocialista tendenciák a harmadik világban (1950-es, 60-as évek), a kubai szocialista forradalom (1959), a forradalmi felkelés és kettőshatalom Párizsban.^ 968 nyara), Allende győzelme Chilében (1972), a „vörös szegfűs forradalom" Portugáliában (1974)…

Mindez nem vezetett semmire. De tényleg így állna a dolog? Vereségekről van szó, ki tagadná. De távolról sem semmiről. Ha­nem? Engedjenek meg egy történelmi párhuzamot. Hogy jutott el az emberiség a „civilizált" piacgazdaság diadalához? A XV-XVI. századi Itália nagy kísérlete, a reneszánsz, makulátlanul ra­gyog felénk a megszépítő távolságból, valójában azonban a legel­keseredettebb polgárháborúk időszaka volt, nemkülönben az ideológiai obskurantizmusé (az inkvizíció tombolása – ez is a re­neszánsz Itália), nem is beszélve arról, hogy végül a feudális rend kerekedett felül és tobzódott évszázadokig, egészen a Garibaldi­féle forradalmi felkelésig a XIX. században. Nem azt tanúsítja-e mindez, hogy a piac meg az individualizmus nem egyéb, mint egyes ideológusok romantikus képzelgése, amely ellentmond az emberi lét legalapvetőbb evidenciáinak? Ha a tiszteletre méltó tu­dós férfiú, Fukuyama, Brzezinskivel, Sachsszal és társaival egyetemben a XVII/XVIII. század fordulóján él, a feudális hierar­chiát és a rendiséget minden bizonnyal „a történelem végének" nyilvánítja, a piacot meg legfeljebb a feudalizmusba beépült fon­tos elemként kezeli, a legkisebb sejtelem nélkül arról, hogy az emberi történelem, a gazdasági fejlődés egy új korszakának előhírnökével van dolga.

Vajon nem lenne-e helyénvaló, ha mi, XX. század végi, XXI. század eleji tudósok, ezt a történelmi mércét véve alapul, száza­dunk szociális mozgalmaiban, a gazdasági élet globális társadalmasodási tendenciáiban végre nem csupán valamiféle új „beépí­tett elemeket" mutatnánk ki a klasszikus kapitalizmus épületében, hanem ezeket mint egy minőségileg új társadalmi-gazdasági va­lóság csíráit kezelnénk, amelynek keletkezési lehetősége mint vi­lágtörténelmi tendencia már jó ideje fennáll, és megmutatkozik mindazokban a szociális mozgalmakban, melyekről a fentiekben említést tettem?

Mi több, megmutatkozik mindenekelőtt a „posztklasszikus kapi­talizmus" fejlődési logikájában. Bátorkodom itt felállítani még egy hipotézist, nevezetesen megkísérlem kimutatni ennek a társadalmasodási folyamatnak, a „posztklasszikus" kapitalizmus ön­fejlődésének (s ezzel együtt ön-negációjának) lényegi fokozatait.

Az első lépés – az, amit hagyományosan imperializmusnak ne­veznek: a monopólium aláássa (de nem függeszti föl) a konkurenciát; a tervszerű irányítás (habár irracionális, bürokratikus formában) túllép a munkavégzők technológiailag meghatározott együttműkö­désén, és kiterjed mind a korporációkon belüli (olyan érdekszférákról van szó, amelyek kisebb országok egész nemzetgazdaságával mérhetők össze), mind a korporációk közötti viszonyokra; mind­eközben az állam egyfajta szupermonopólium és szuperbürokra­ta szerepét játssza. A XX. század 30-as éveire ez a modell globá­lis válságba jutott: kiderült ugyanis, hogy a gazdaság lokális bü­rokratikus irányítása nem ment meg az aránytalanságoktól, ellen­kezőleg, krónikussá teszi őket.

A második lépés – ennek nincs megállapodott megjelölése, de mindenesetre a piac egy új típusú ön-negációjának (és ezzel együtt ön-újraépítésének) fokozatos felismerődésével van kap­csolatban, nevezetesen a társult irányítású gazdaság elemeinek megjelenésével, a szociális védelem, a társadalmi partnerség növekvő térhódításával stb. Az eredmény a „Dél" gyarmati rend­szerének összeomlása és a „kétharmados társadalom", a jóléti társadalom győzelme „Északon". Azok az irracionális próbálko­zások, hogy a lakosságot a kapitalizmus feltételei között totális összműködésre kényszerítsék (fasizmus) – habár katasztrofális kö­vetkezmények árán – igen gyorsan kudarcot vallanak, A „kétharma­dos társadalom" a hetvenes évek végére aztán a stagfláció szaka­szába jut: a részleges és formális szociális igazságosság eltorlaszol­ja az utat a polgári gazdaság legfőbb pozitívuma, a magánvállalko­zás és a verseny előtt

A harmadik lépés – a neoliberalizmus – formálisan a magánvál­lalkozói szellem felidézésének égisze alatt megy végbe, ámde lé­nyegében sokkal alapvetőbb változásokhoz kötődik, nevezete­sen ahhoz a folyamathoz, melynek során az egyéni alkotó képes­ség (mely – ellentétben a „hagyományos" munkaerővel – nem idegenül el a szubjektumtól) fokozatosan a termelés egyik kulcs­elemévé válik. A korporatív-piaci gazdaságszerveződés körül­ményei között ez a folyamat beleütközik az elidegenült viszonyok uralmába, ami már most lehetővé teszi, hogy előre lássuk a kö­vetkező lépés megszületését, amely nevezetesen azzal lesz (és részben már van is) kapcsolatban, hogy megjelennek a munka formális és reális felszabadulásának elemei, felszámolódik a munka alávetettsége a tőkének.

Azt, hogy a társadalmi-gazdasági létmód eme új minősé­gének genezise mennyire általános logikát követ, paradox módon még a „létező szocializmus" tapasztalatai is alátá­masztják, ahol is a totalitárius-bürokratikus forma eltorzítot­ta (kezdettől felemássá tette) a gazdaság tervszerű Irányítá­sának, a társulásnak (önigazgatásnak) és a szociális véde­lemnek az elemeit, a munka felszabadításának csíráit (vö. „lelkesedés"), és ahol a szocializmus eme eltorzított elemei kusza összefonódottságban éltek az államkapitalizmus, az il­legális piac és a gazdaságon kívüli kényszerek viszonyaival.

Itt az ideje egy köztes következtetés levonásának: a XX. szá­zad megadta az embernek a társadalmi-gazdasági felszabadu­lás lehetőségét, de ez a felszabadulás ma még korántsem szük­ségszerű, s főképpen nem jelenvaló. Elégséges feltételei formá­lódnak (bár egyelőre több a tragikus veszteség, mint a vívmány – de hát minden kezdetnek, mely, mint tudjuk, nehéz, ez a sorsa) a múlt és jelen szociális mozgalmaiban, a „posztklasszikus kapita­lizmus" önnegációs és önfejlesztő folyamataiban, s a „létező szo­cializmus" válságának leküzdése során is (ha ez a folyamat netán a szocializmus legutolsó elemeinek pusztulásába torkollik is, fel­becsülhetetlen tapasztalatokkal vérteztél bennünket). Annál bo­nyolultabb és felelősségteljesebb (igen: felelősségteljesebb, hi­szen a tudomány felelős a társadalom előtt a következtetéseiért) a társadalom-gazdaságtani elmélet szerepe, amely elméletnek lehetősége van rá és kötelessége is, hogy egy új paradigmában felismerje, értelmezze és általánosítsa a társadalmi-gazdasági lét eme új minőségének kezdeményeit. Kötelessége, és meg is teheti. Megteheti?

3. Lehetséges-e a korábbi koncepciók szintézise?

Megteheti? A választ e kérdésre nagymértékben predeterminálja nemcsak az objektív tényezők megléte (igyekeztem megmutatni, hogy az új minőséget megtestesítő gazdasági lét ezen elemei, melyeknek az új közgazdaságtan tárgyává kell válnia, léteznek), hanem az is, hogy bizonyos mértékben magában a tudományban is megvannak ennek alapjai. Tehát akkor a nulláról kell kezde­nünk, vagy…

Hát persze hogy „vagy"; és itt nincs is semmi ámítás. A kérdés csak az, hogy közelebbről mi és miért éppen ez a valami válhat egy ilyen új paradigma alapjává?

Hagyományosan szintézisen azt szokás érteni, hogy (többé-kevésbé szervesen) egyesítünk bizonyos korábbi elméleteket a korábbi (és bizonyos mértékig a mai) társadalomról; ezek az el­méletek nevezetesen egy olyan piacgazdaságról szólnak, amely­ben jelen van a tőke, a bérmunka, a magántulajdon meg a „civil társadalom" számos egyéb attribútuma (a marxizmus ezek összességét nevezi kapitalizmusnak). Hazai tudományunk sajátos problémáját itt az képezi, hogy hogyan lehetne szintetizálni a klasszikus politikai gazdaságtan kritikus továbbfejlesztésén ala­puló marxizmust a modem liberalizmussal (amely a közgazda­ságtan egy másik vonalához kapcsolódik kritikus módon, neve­zetesen a határhaszon-elmélethez).

Azt kell mondanom, hogy az ilyen szintézis eleve terméketlen, csakis formális, mechanikus jellegű lehet. Érveim:

Ezek az irányzatok, bármennyire paradoxnak tűnjék is-ez, nem ugyanazt tanulmányozzák. A marxizmus a polgári termelési mód történelmileg fejlődő termelési viszonyait tekinti tárgyának; a li­beralizmus vagy, tágabb értelemben, az economics pedig azzal fog­lalkozik, hogy hogyan viselkednek az emberek a termelés folyama­tában, hogyan megy végbe egy forráskorlátos világban az anyagi ja­vak és szolgáltatások elosztása és elfogyasztása, vagy ahogyan a li­berális közgazdászok fogalmazni szokták, aza mód, ahogyan „meg­keressük a kenyerünket".

Ezek a tudományok módszerükben is különböznek: az elsőé a dialektikus logika, amely minden létezőt mint pusztulásra méltót, átme­netit, ellentmondást fog fel; a második a status quo-t írja le, és a je­lenvaló gazdasági rendet emeli az abszolút és csalhatatlan érték piedesztáljára.

Végül pedig, a marxizmus, amely szubjektív-kritikus oldalról kö­zelíti meg a gyakorlatot, forradalmi módon fogja is föl azt; a tudo­mány, ha a tömegméretű társadalmi alkotótevékenység ideológiájá­vá válik, képes a világ megváltoztatására – ebben az értelemben a marxizmus a társadalmi alkotóerők tudománya, ezen erők érdekei­nek felel meg, ezen erők számára érdekes; a liberalizmus ezzel szemben a voltaire-i Candide paradigmájából indul ki:„ez a világ a le­hetséges világok legjobbika", vagyis azon szubjektumok érdekeinek felel meg, akik (racionálisan felfogott érdekeik szempontjából) a le­hető legalkalmasabb módon kívánnak funkcionálni ebben a stabil vi­lágban.

Két ilyen tudomány szintézise, ahol is hol az egyikből ragadnak ki egyes elemeket hol a másikból, csak azt jelentheti, hogy lerombol­ják mindkettőnek már régóta készen álló, zárt egészet képező épü­letét.¹

Ami lehetséges, az az, hogy a közgazdaság-tudomány egy való­ban új paradigmájának (vagy legyünk engedékenyebbek: új para­digmáinak) fényében értelmezzük a kortárs tudományos iskolákat. Kérdés persze, hogy milyen irányban folyhat ez a kritikai feldolgo­zás.

Először is, ha kiinduló tételünk szerint nem a status quo képezi en­nek az új paradigmának alfáját és ómegáját..

Ha… Nos, ez a „ha" az egész eddigi és alábbi elemzés sarkkö­ve, nem véletlenül törekedtem megalapozni ennek a megközelí­tésnek a helyességét a közgazdaságelmélet szempontjából ál­talában, a mi hazai gazdaságtanunkra nézve pedig kétszeresen is, hiszen a mi társadalmunk nem egyéb, mint a jelenlegi világ­méretű átalakulások központi terepe…

És mégis, ha a társadalmi fejlődés új minőségének elemzését tűzzük magunk elé célul, akkor, ha akarjuk, ha nem, a társadalmi fo­lyamatok kutatásának korszerű dialektikus módszerét kell kiinduló­pontnak tekintenünk, nemkülönben e folyamatok lényegének meg­értését, tehát hogy voltaképpen mi is a tárgya az új társadalomgaz­dasági elméletnek. Ez a módszer és ez a tárgy, hála az olyan kuta­tóknak, mint Gramsci, Séve, Lukács, lljenkov, a Praxis folyóirat köre, Batyiscsev, Bibler, Ollman, Sartre, Camus és más tudósok, minősé­gileg különbözik a politikai gazdaságtan tárgyának és módszerének ama sztálini-szuszlovi verziójától, amelyet manapság kéjjel bírálnak a rendszerelvű-strukturális, funkcionális módszerek hívei.

Az új megközelítésnek, amely a német klasszikus filozófia, a marxizmus, az egzisztencializmus eredményeinek kritikus örö­köse, a következők a kulcselemei: az emberi társadalmi gyakor­lat szubjektív-alkotó, cselekvésközpontú felfogása, mint olyan folyamaté, mely evolutív és revolutív módon felszámolja az em­bernek a másik embertől, a munkától, a társadalmiságtól való el­idegenedését; a munka új minőségének (alkotó voltának) hangsúlyozása; az új típusú társadalmi viszonyok (mint szub­jektumok, személyes lények dialógusa, nem pedig gazdasági funkciók racionális hordozói közötti érintkezés) felmutatása; a társadalmi lét determináns voltának kidomborítása (mint-min­denekelőtt – a kultúra .termelési" színteréé, annak mindenoldalú, gazdag meghatározottságában, a know-how-tól az információn át a nevelésig, és az emberek közötti közlekedésig)…

Hogy mindez meglehetősen távol áll a közgazdaságtantól? Kétségtelen. De a gazdaságelmélet módszerének és tárgyának jellemzése nem tud nem érintkezni a filozófiával; ezenkívül egész fejtegetésünk lényege annak bemutatása volt, hogy a gazdaság­elmélet új paradigmáinak megkülönböztető jegyei a posztökono­mikus társadalom elemzésével függnek össze, a gazdaságtan és más társadalomtudományok integrációs tendenciájával, új minőségük, új egységük létrejöttével. Ez az egység persze később, a további fejlődéssel párhuzamosan, fokozatosan egy új divergenciának, sarjadásnak adja át a helyét, kibontakoztatva az új társadalomelméleti diszciplínák családfáját, hasonlóan ah­hoz a folyamathoz, ahogyan az ökonómia tudománya a polgári társadalom kialakulásának mértékében fokozatosan elkülönülő diszciplínák bonyolult komplexumává lett, háttérbe szorítva a fe­udalizmus korának társadalomtudományait.

Másodsorban, pontosan az új társadalomgazdasági paradigma tartalma kapcsolható össze a gazdaságtudomány önfejlődési folya­matának kritikus-történet megöröklésével. Nyomon kell követnünk annak a folyamatnak a logikáját, ahogyan a keynesianizmus és a szociáldemokrata koncepciók átveszik és tagadják az imperializmus korának „klasszikus" elméleteit; elemeznünk kell azon kritikák logi­káját amelyekkel elsőként léptek fel a liberalizmus új hullámának (mondjuk, a tulajdonjogok elméletének) hívei meg a neo-institucionalisták; át kell látnunk annak az éles ellentétnek a természetét, amely a közgazdaságelmélet eme „fő iránya" és a „baloldali" isko­lák között mutatkozik- a Római Klubra gondolok, a baloldali radi­kálisok politikai gazdaságtanára, a modern marxizmusra és égy sor más szocialisztikus elméletre; egyébként mindezen csatáro­zások logikáját véleményem szerint akkor deríthetjük fel igazán, ha észrevesszük, hogy a felek most „lövik be" magukat, keresik az új támadáspontot.

A neokeynesiánizmus (különösen baloldali áramlatai: Joan Ro­binson, Alec Nove) felismerte a gazdaság és a gazdaságirányítás szocializációjának nyilvánvaló szükségességét, de megtorpant, amikor beleütközött a bürokratikus kinövésekkel és a tevékeny­ség személyes indítékainak eróziójával kapcsolatos problémák­ba.

A tulajdonjogi elmélet miközben kifejlesztette a neoliberaliz­mus sajátlagos logikáját, mindazonáltal „fennakadt" az úgyneve­zett „tranzakciós jövedelmek" megértésének szükségességén (a súrlódás csökkentésére fordított ráfordításokhoz hasonlítják őket) amely jövedelmek ugyanis, megítélésük szerint, majd­hogynem a költségek nagyobb részét teszik ki a modern pia­con. Ezzel kapcsolatban az iskola valamiféle minőségileg új „kerék" feltalálásáról ábrándozik, amely megszabadítaná a modern piacot attól a kényszerűségtől, hogy az erőfeszítések­nek több mint felét a súrlódási erő leküzdésére kelljen fordíta­ni. De hát miben rejlik ennek a „keréknek" a titka? Vajon nem éppen az olyasfajta új, „poszt-piaci" kapcsolattípusban, az egyének (fogyasztók és gyártók) összműködésének olyan új formáiban-e, amelyek felé napjainkban – egyelőre kísérleti jel­leggel – a Nyugat nem-kereskedelmi vagy önigazgató struktúrái tapogatódznak?

A Római Klub teoretikusai és mások, akik nem kevésbé a tisz­tán gazdaságinak tűnő problémák globális humanitárius-ökoló­giai megközelítésű megoldásának elkötelezettjei (Teilhard de Chardintől Vernadszkijon át követőikig, a „nooszféra" elméleté­nek hívei), már régóta kiállnak amellett (méghozzá egyre meggyőzőbb érvekkel), hogy az emberiségnek, nemhogy fejlődése, de puszta túlélése érdekében, humanitárius (emberi) és ökológiai forradalomra van szüksége gazdasági viselkedése és gondolkodása terén, márpedig ez a forradalom annyit jelent, hogy a gazdaságnak a mind újabb javak termelésének erőlteté­séről át kell állnia a szabad és mindenoldalúan fejlődő ember kialakításának előtérbe helyezésére (egyébként ezek az iskolák azt is megmutatják, hogy ezt a fordulatot hogyan lehet és kell véghezvinni). Ugyanebben az irányban indultak el a posztindusztriális társadalom elméletének képviselői is (Aronnal az élükön, aki ezt a társadalmat gazdaság utáninak is nevezte)…

Szóval, az eltolódás attól az elemzéstől, amely a termelést, az el­osztást és mindenekfölött az anyagi javak cseréjét tekinti tárgyának egy olyan társadalom tekintetében, ahol a tőke, a föld és a munka a döntő faktor, tehát ez az átorientálódás egy olyan szféra felé, ahol a legfontosabb problémává az emberi elidegenedés leküzdése válik (hiszen az ember kreativitása ezentúl nem kevésbé, sőt esetleg még inkább jelentős tényező lesz, mint a pénz), nemkülönben olyan kérdések, mintáz új minőségű növekedés, a természethez va­ló viszony, meg az emberi közösség maradék „perifériájának" ke­zelése, ahol is jelenleg e közösség 3/4 része él (ezt figyelmen kí­vül hagyni csak egy civilizációs katasztrófa kockázatával lehet), azok az elemzések, melyek az „efemer", ámde egyre jelentősebb „tranzakciós jövedelmekre" vonatkoznak, márpedig ezek közvet­lenül tükrözik a gazdasági hatékonyságnak a társadalom szociális-institucionális felépítésétől való függését – nos, tehát, mindez és még egy sor más jelenség meglehetősen egyértelműen azt bi­zonyítja, hogy az egész világon folyik a kutatás az ökonómia (ne­tán a poszt-ökonómia) tudományának új minősége, új paradig­mája után.²

Most pedig jöjjön két adag üröm ebben a poszt-ökonómiai örömben. A cikk egyik kiinduló tézisének megismétlésével kez­dem: mindezek az új paradigma fellelésére irányuló kutatások a közgazdaság-tudomány perifériáján mozogtak, és ez a belátható jövőben sem lesz másként; ahhoz hasonlóan – hadd vigasztal­jam magunkat -, ahogyan a piacgazdaság elméletei is a XV-XVII. században a társadalomtudományok perifériáján leledztek (lévén ez utóbbiak akkoriban mindenekelőtt a rendi-vallási jel­legű problémákra orientáltak). De ez csak még fontosabbá teszi ma az ilyen irányú kutatást, annál is inkább, mivel a szociális idő a XXI. században összehasonlíthatatlanul gyorsabban folyik majd, mint félezer évvel ezelőtt.

A második adag üröm. A tájékozott olvasó, gondolom, hamar felismerte, hogy a szerző gondolatmenete nem áll távol a globális modern marxizmus tudományos kutatásainak alapirányultságá­tól, amely iskola maga is állandó kritikai dialógusban áll a fent em­lített egyéb áramlatokkal. Hogy hol itt az üröm? Nem nehéz kitalálni: jelenleg hazánkban bármely tudományos irány, amely ker­telés nélkül vállalja a marxizmussal való rokonságát, az eretnek­ség bűnébe esik, az eretnekekkel pedig tudvalévőleg az a te­endő, hogy bemázolják őket kátránnyal, aztán tollba hengergetik (már érzem is, ahogy ezt írom, hogyan fog égni a bőröm…).

De ez megint nem tréfa (ahogyan minden vicc csak részben az), hanem arról van szó, hogy nem fejezhetjük be ezt a témát anélkül, hogy választ adnánk rá: mi lesz ezek után éppenséggel és legfőképpen is a mi hazai közgazdasági elméletünkkel.

Elemzésemet azzal kezdtem, hogy kimutassam, mennyire használhatatlanok az economics elméleti posztulátumai a mi ha­zai problémáink elemzésére. Most az ellenkező állítással kell befejeznem: eljövendő létünk fölöttébb (ha nem is egyedül) való­színű forgatókönyve társadalmunk lassú sodródása az úgyne­vezett „nómenklatúra-kapitalizmus" medrében (ez nem egyéb, mint a modern piacgazdaság külsődleges majmolása a nómenklatúra gazdasági és politikai hatalmának fenntartása mellett, ennek minden következményével; más szóval egy függő, szupermonopolizált, informális maffiális-bürokratikus be­folyástól áthatott gazdaság, amely erősen emlékeztet az első vi­lágháborús vereség utáni Németországra, ideértve a helyzet fa­sizmussá fajulásának rémét is). Ilyen körülmények között a jobb­oldali liberális doktrínák közgazdasági államvallássá lépnek elő, és tanulmányozásuk, nemkülönben a körülöttük folyó hitvita, kö­telező, ám egyszersmind profitábilis foglalatossággá válik. Mi több, nem elhanyagolható mértékben befolyásolják is majd a gyakorlatot, ahhoz hasonlóan, ahogyan annak idején az egyik vagy a másik irányzat győzelme a politikai gazdaságtanban rend­szerint – legalább áttételesen – összefüggött az éppen soron lévő gaz­dasági reformmal.

Ami viszont a gyakorlatot kritikailag értelmező tudományt illeti, nekem úgy tűnik, hogy ez nálunk többé-kevésbé az egyetemes gazdasági világ élvonalába kerülhet, és ez el is várható tőle. Méghoz­zá, bármily paradox módon hangzik is, ez éppúgy vonatkozik azokra a tudósokra, akik őszintén szeretnék elősegíteni mihamarabbi visszaté­résüket „az igaz útra", „a világcivilizáció medrébe", mint azokra, akik kritikusan viszonyulnak ehhez a megkérdőjelezetten beállítódáshoz.

Hogy miért vonatkozik ezekre is, azokra is? Mindenekelőtt azért, mert hazánkban minden kritikusan vizsgálódó kutató rövid időn belül globális (tehát az egész emberi közösség sorsát érintő) kérdésekkel találja magát szembe: hol, miért és hogyan létezett az emberiség egynegyede kis híján az egész XX. század folya­mán, és, közelebbről, miben áll a poszt-„szocialista" országok je­lenlegi válságának lényege?

Ám ahhoz, hogy e kérdésekre választ találjunk, ki kell mozdulni a hagyományos makro- és mikrogazdasági gondolkodás kereteiből, lé­vén, hogy e válaszokhoz elengedhetetlen megfejteni a XX. század társadalmi-gazdasági fejlődésének (és forradalmainak) törvény­szerűségeit Éppen ez követeli meg a gazdaságelmélet új paradig­máját, amelynek kialakításával kapcsolatban a fentiekben vázol­tam egy lehetséges hipotézist. Ez az a tájékozódási irány, amely­ben hazai gazdaságtudományunk, leküzdve perifériális jellegét, az egyik kulcsszerepet játszhatja. Megvannak hozzá bizonyos előfelté­teleink.

Kellős közepén állunk egy instabil, mindent leromboló és min­den sztereotípiát meghazudtoló gazdasági gyakorlatnak. A mi országunk (országaink) tudósairól az itteni élet „lehánt" minden tekintélytiszteletet és axiómahűséget, és csak aki sohasem volt igazán sem hazájának polgára, sem tudós, képes arra, hogy ebben a helyzetben egyszerűen felcserélje az egyik ideologémakészletet egy másikra, vagy, ellenkezőleg, érin­tetlenül megőrizze a régi konstrukciókat. Ránk kevésbé ne­hezedik a különböző nyugati tudományos iskolák rámenős befo­lyása, nyitottabbak és kritikusabbak vagyunk (megint csak: azoknak a kivételével, akik… de minek mondjam el még egy­szer). Mi több, elég sokunk tudhat maga mögött némi félillegális tudományos tevékenységet, és ez az iskola, ha az alakoskodás kényszerével kellett is fizetnünk érte, mégis önállóságra, kritikus hozzáállásra és főleg jövőorientáltságra szoktatott bennünket Most pedig ez a jövő egyszerre csak itt áll a küszöbön.

(Ford: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 E tudományok befejezettsége természetesen nem annyit tesz, hogy nem ké­pesek a fejlődésre, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, új, fejlődő objektumot kell találniuk maguknak tanulmányaik tárgyául… Egy házat be lehet fejezni, egy várost nem.

2 Ami a „létező szocializmus" korában uralkodó társadalmi-gazdasági elmélet eredményeit, illetve bajai (tragédiáit?) illeti, ez különálló és terjedelmes téma, amelyre egy másik tanulmányomban kívánok kitérni.