A demokrácia megerősödése
Tanúi lehettünk, miként vált a nyugati országok általános választójogon alapuló, teljesen demokratikus kormányzati rendszerének fokozatos fejlődése azon tényezők egyikévé, melyek – egy bonyolult társadalmi folyamaton keresztül – elvezettek a jelenlegi helyzethez, mely bizonyos szempontból a tervezés egyre nagyobb szerepével jellemezhető. Logikus, hogy ha a demokrácia eredményezte a tervezést, akkor kizárható, hogy a tervezés lerombolja a demokráciát. Ehhez valamiféle sátáni végzetet kellene feltételeznünk, mely szerint a demokráciának magában kellene hordoznia önmaga lerombolásának és halálának csíráit.
Szemmel láthatóan ez az, amit a „szabad" és a „tervezett"'gazdaság szembenállásáról szóló népszerű irodalom – amelyre a Bevezetésben utaltam – valóságosnak feltételez. Habár-az ott felsorolt okoknál fogva – én nem akarok belemerülni e régi vitába, mely bármely tekintetben igen távol áll a valóságos problémáktól, röviden megpróbálkozhatok annak bemutatásával, hogy a tervezés felé mutató trend, melyet vizsgálok, természetszerűleg nem veszélyezteti a demokráciát, hanem éppen hogy szélesebb hatókört és mélyebb gyökereket ad neki.
Különösképpen a helyi önkormányzatok növekedése, és az általam a modern demokratikus jóléti állam intézményi infrastruktúrájához tartozónak nevezett szervezetek erősödése vonja maga után, hogy az állampolgároknak egyre több eszköz áll rendelkezésükre a saját sorsuk alakításában valórészvételre. A közpolitika ezen-állami szint alatti kollektív döntéshozó szervei ugyanakkor egyre jobban bekapcsolódnak a saját tevékenységük kereteit meghatározó állami tervezés kialakításába. Az állam politikai eljárásai maguk is egyre szélesedő"társadalmi ellenőrzés alá kerültek, miközben – még a magánszervezetek szabályzataiban és működésében is-egyre nagyobb hangsúly került a nyilvánosság, a nyíltság és az effektív tagsági ellenőrzés demokratikus elveire.
Annak mértéke, hogy ezeket a demokratikus döntéshozatali eszközöket mennyiben fogják ténylegesen kihasználni, a részvétel, valamint a közösségi lojalitás és szolidaritás erősségétől függ majd. Nagy jelentőséggel bír az is, hogy még egy olyan országban is, ahol az állampolgári részvétel nem éri el a kívánatos szintet, az együttműködés és a kollektív alku ezen helyi és ágazati szerveinek puszta létezése és működése is egyre jellegzetesebbé, igazi – bár lehet, hogy szűkebb – érdekeikhez kötődővé formálja az emberek viselkedését. Nézeteik világivá válnak, és ebben az értelemben racionálisabbá: stabilabbakká az általános kérdésekben, és sokkal rugalmasabbakká minden gyakorlati kérdésben. Politikai választásaik ezért védettebbé válnak a valóságtól elrugaszkodott, jelszavakat és érzelmekkel terhelt, eltorzult sztereotípiákat felhasználó fantasztákkal és demagógokkal szemben. Ahogy az emberek viselkedésének racionalizálódása megvalósul (és határozottan érzem, hogy ez történik minden nyugati országban, még ha különböző sebességgel, és eltérő fejlettségi szinteken tartva is), a demokrácia meg-kérdőjelezhetetlenül erősebbé válik.
A történelmi perspektíva
Bizonyos értelemben ez egy morfológiai általánosítás, ami annak vizsgálatán alapul, hogy valójában mi is történik a jelenlegi nyugati demokráciák gépezetén belül, miközben a tervezés felé mutató trend előrehalad. Amihez azt is hozzátenném, hogy széles történelmi perspektívából nézve, amennyire én tudom, még sohasem láttunk egy demokráciát sem csődöt mondani a túlzott tervezés miatt.
Természetesen a tervezés nem rombolta le a demokráciát Oroszországban, hiszen ott ilyen nem létezett. Az a tervezés, melyet a forradalom után bevezettek ebben az autokratikus, szegény és elmaradott országban, egy totalitárius és monolitikus diktatúra által, egészen más jellegű, mint a közpolitikák kompromisszumos koordinációja, mely fokozatosan kialakult a gazdag nyugati országokban, egy olyan társadalmi folyamat által, melyben a politikai demokratizálódás, a körzeti és lakóhelyi önkormányzatok erősödése és az önkéntes szervezetek infrastruktúrája döntő elemként vannak jelen.
A weimari német köztársaságban megvoltak a demokrácia kezdetei. S amikor ez összeomlott a harmincas évek elején, az bizonyosan nem a tervezés túladagolásának volt tulajdonítható. A hitlerizmust részben az autokrácia, a junkerség és a militarizmus már az első világháború előtt létezett, súlyos hagyománya okozta, másrészt pedig a német nép részéről ez a háborús vereség által kiváltott reakció volt. A hitlerizmus számára lehetővé vált, hogy kihasználja a német nép körében azt a frusztrációt, amely a nagy depresszió által okozott elszegényedésből és széleskörű munkanélküliségből származott. Valójában nagyon valószínű – és ezt akkoriban is így gondoltam -, hogyha egy kicsit többet alkalmaztak volna a néhány nyugati jóléti államban már meglevő gazdasági tervezésből a húszas évek végén és a harmincas évek elején, akkor az megmenthette volna a demokráciát Németországban, és nagy katasztrófáktól óvhatta volna meg mind a németeket, mind a világot. Ha 1931 őszén Brüning és tanácsadói nem ragaszkodnak oly szenvedélyesen az aranystandardhoz és a monetáris automatizmus kimúlt, liberális doktrínáihoz, és lehetővé teszik, hogy Németország – Angliához és Svédországhoz hasonlóan – leértékelje valutáját, még a „tervezés" e mérsékelt alkalmazása is megmenthette volna a német demokráciát.
Nemrégiben [ti. az50-es évek végén – a Szerk.], amikor a demokrácia csorbát szenvedett Franciaországban, annak oka megint csak nem a túlzott tervezés volt, hanem – mindenki tudja -, egészen más tényezők. A makacs individualizmus és az állami centralizmus találkozása az ottani hagyományokban, amint már említettem, megakadályozta a körzeti és helyi önkormányzatok egészséges növekedését, gyenge és egyensúlytalan állapotban tartotta szervezeti infrastruktúrájukat, sót, meggátolta a parlamenti rendszer működését is. Ráadásul, és legélesebb formában, a közvetlen ok Franciaország tragikus és reménytelen belebonyolódása volt azon gyarmati háborúkba, melyek erkölcsileg és pénzügyileg egyformán katasztrofálisnak bizonyultak.
A második világháború után Nyugat-Németország demokratikus rendszere sokkal jobb feltételek mellett kezdte meg működését, és az ország belső életében alig van valami, ami ennek jövőjét veszélyeztetné. Egy zárójeles megjegyzést tennék Franciaországgal kapcsolatban. Franciaország egy nagyon különleges eset, az individualizmus és a centralizmus sajátos kombinációja miatt. A nyugati világ más országaiban nem látom belső okok miatt veszélyben forogni a demokráciát. Azokban a demokrácia sok évszázados, töretlen múltra tekint vissza. Sok évszázaddal az általános választójog előtt ezek az országok elkötelezték magukat a joguralom mellett, nem bízva az esetlegességre az egyének közötti, valamint az egyének és az állam közötti viszonyok szabályozását. A legutóbbi trend a jóléti állam felé minden esetben erősítette és mélyítette a demokrácia erőit. Demokráciánk bebizonyította, hogy képes kezelni elmérgesedett gazdasági válságokat is. Minden okunk megvan, hogy higgyük: a jövőben meg is tudjuk akadályozni, hogy e válságok olyan mély és pusztító hatást gyakoroljanak az egyes országokra. A demokrácia sikeresen ellenállt a két világháború okozta belső nyomásnak.
Természetesen, nemzeteink összetörnének egy külföldi uralom alatt. Tulajdonképpen mindaz a veszély, amely a nyugati országokban a demokráciára leselkedik, a külkapcsolatokban található – mint ahogy döntően ez volt a helyzet a weimari német köztársaság esetében, és a mai Franciaország esetében is, – nem pedig az általam elemzett belső erők működésében. Már az elhúzódó hidegháború is mélyen károsító hatásokkal jár. Nemrégiben [a szerző itt a maccarthyzmusra céloz. A szerk.] még a gazdaságilag oly erős és az óceánoktól oly védett Amerikában is megfigyelhettük (valóban, sokkal inkább Amerikában, mint bárhol másutt a nyugati világban), hogy a nép félelme valami külső nagy veszélytől kárt okozhat otthon a törvényes demokrácia bevett folyamatainak.
De ez egy teljesen különálló ügy, kívül esik e vizsgálódás mezején.
A demokrácia veszélyezteti a tervezést?
Miközben a nyugati világban a tervezés felé mutató trend bizonyosan nem jelent veszélyt a demokráciára nézve, több igazság van az ellentétes feltételezésben. A demokrácia, mely maga is a tervezés felé hajtó erők egyike, bizonyos megnyilvánulásaival veszélyeztetheti, de legalábbis késleltetheti a tervezés teljes racionalitását.
Később fogom tárgyalni, miként fordítja befelé a demokratikus jóléti állam a népek érdekeit, és teszi őket nacionalistává. Úgy hiszem, hogy minden nyugati országban a jóléti állam ma sokkal szűkebb értelemben nacionalista, mint ahogy az megfelelne az állampolgárok hosszú távú érdekeinek.
Eltekintve a jóléti államban folytatott tervezés komoly nemzetközi következményeitől, és csak nemzeti kereteik között tekintve a problémákat, a demokratikus folyamatban a tervezés racionalitásának veszélyekkel kell szembenéznie. Ez így van mindaddig, amíg az emberek rosszul informáltak saját érdekeik és a tények felől, és ezért félrevezethetek. Annál hiszékenyebbek és becsaphatóbbak maradnak, minél alacsonyabb szinten áll aktív részvételük az országos, helyi és ágazati közéletben. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy egy tökéletesebb demokráciának felvilágosultabb és éberebb emberekre van szüksége.
Sok félrevezetés van még a mi újraelosztó reformjainkban is. Adóztatásunkról azt hirdetik, és gyakran hiszik is, hogy rendkívül progresszív, pedig különböző eszközök segítségével az adótörvények lehetővé teszik a gazdagoknak, hogy még gazdagabbakká váljanak, miközben jól élnek, annak ellenére, hogy „jövedelmük" jelentős részét adóként befizetik. Nagy-Britanniában, és néhány más országban, ahol a tőkét és a tőkejövedelmeket nem sújtják adók, és ahol bőségesen állnak rendelkezésre eszközök az örökösödési adó megkerülésére a tulajdon elhalálozás előtti átírásával, a helyzet majdhogynem botrányos, habár ezt többnyire eltitkolják a munkások és a fizetésből élők elől, akiket az adók és a társadalombiztosítási befizetések súlya igazából terhel. Svédországban és az Egyesült Államokban az adórendszer szigorúbb, bár még ott is nagyon különbözik az adóztatás valóságos hatása attól, aminek látszik.
A korporációk nagy és megnevezhetetlen érdekei a legkülönbözőbb utakon jutnak befolyáshoz, ami csak ritkán ellensúlyozható demokratikusan a munkások és fogyasztók hatalmával. Magasan képzettek az eltitkolásban, és a hathatósnak tűnő, de megkerülhető nyilvános ellenőrzéselfogadásában. Zárt ajtók mögött ülésező igazgatóságaik – melyek kevés tényleges befolyást engednek az egyszerű részvényeseknek – és az üzleti élet, a politika, a felsőoktatás és minden más terület legfelsőbb vezetői között kialakult kapcsolatok lényegében egy hatalmi oligarchiát alkotnak. Ez különösen befolyásossá válik olyan országokban, mint az Egyesült Államok, ahol a népi részvétel és ellenőrzés a tömegszervezetekben gyakran gyenge, olyannyira, hogy vezetőik, például a szakszervezetekben, sokkal könnyebben kaphatók csalásra. Nagy-Britanniában a továbbélő osztályhierarchia egy átláthatatlan, de szilárd struktúrát biztosít ennek az antidemokratikus hatalmi koncentrációnak.
Az alacsony jövedelműek érdekében hozott reformok gyakran nem jelentenek többet a magasabb jövedelműeknek nyújtott, sokkal nagyobb előnyök fedezésénél. A legtöbb nyugati ország mezőgazdasági politikája számos bizonyítékkal szolgál erre. Már említettem, hogy az adóztatás progresszivitása túlnyomórészt puszta látszat.
A gazdagok rendszerint továbbra is „dollárjaikkal szavazhatnak", pénzügyi hozzájárulást nyújtva az érdekeiket védő pártoknak. A titkos szavazás elvének furcsa kiterjesztése által rendszerint névtelenségben tarthatják hozzájárulásaikat. Sőt, gyakran módjukban áll ezeket leírni adóztatható jövedelmeikből, vagyis a befolyás e magánjellegű megvásárlását valójában nagymértékben támogatja maga az állam. Svédország kivételével egy személy vagyona és jövedelme nem nyilvános kérdés, hanem teljes mértékben az ő magánügyének tekinthető, azzal a kivétellel, hogy az adatok kiadandók az adóhatóságoknak, és talán felhasználhatók statisztikai célokra, ahol az egyén eltűnik a csoportban. Az egyén gazdasági státuszának titkossága a fontos polgári szabadságjogok méltóságáig emelkedett.
Ebben az antidemokratikus és kiváltságokat védelmező társadalmi rendszerben fontos szerepet játszik a kommunikációs ipar félelmetes hatalma az emberek viselkedésének és választásainak alakításában. Minthogy a kommunikáció szabadsága a demokrácia alapelve, e tevékenységet nem lehet túlzottan kifogásolni. De minthogy egy iparágról van szó, szolgáltatásait fizetség ellenében lehet elérni, és a hatékony pénzbeni kereslet vezérli. És amennyiben ez embereket befolyásol, nemcsak fogyasztási mintáikat határozza meg, hanem közügyekről alkotott véleményüket és szavazataikat is alakíthatja. Ez alapjaiban rendíti meg a demokráciát.
Ahogy már utaltam rá, a mindenféle magánfogyasztásra buzdító propaganda befolyása alatt – melyhez nem mérhető egyetlen, a szervezett társadalom által nyújtott szolgáltatások fogyasztására irányuló hathatós kampány sem, – a szavazók a közös kiadások szintjét a racionálisnak minősülő alatt tartják. De-sokkal általánosabban,- a szavazók tényleges igényeinek effektív valóra váltását célzó reformoknak (például az adóteher elosztásának vagy az üzleti élet fölötti ellenőrzésnek) mindenütt számtalan gátat kell leküzdeniük. Ezeket a kommunikációs ipar műsorai emelik, a status quo fenntartásának jogát megszerzett személyek és csoportok alkalmazásával.
De tegyük félre az irányító pozíciókban levők hathatós szerzett jogait. Gazdagságuk és az üzleti gépezet fölötti ellenőrzésük miatt, meg a közvélemény befolyásolása következtében – amit meg tudnak vásárolni a kommunikációs ipar szolgáltatásainak alkalmazásával,- egy mégoly tökéletes demokráciában is mindig lesz egy tendencia arra, hogy különleges helyzetű csoportok, melyek kicsik és nem tudnak egyesülni a nyomás gyakorlására, alacsony szinten tudják megvédeni érdekeiket Ilyen csoportok például a volt bűnelkövetők, a szellemi fogyatékosok vagy a gyengeelméjű személyek és családtagjaik. Ok kevesen vannak, és nem könnyen szerveződnek; és az esély, hogy balszerencsés módon közéjük kerüljünk, kicsi (vagy általában annak hisszük). így a velük való szolidaritás az őket övező közösségben nehezen moblizálható. Társadalmi ellátásuk egy nyugati országban sem éri el a jólét normáit, sőt a méltányosságét sem, ami egyébként rendszerint elérhető.
Ezzel szemben az idősek érdekei rendszerint jól védettek, mert mindannyian tudjuk, hogy egyszer majd megöregszünk. Hasonló okoknál fogva a betegekről és a rokkantakra] sem feledkezik meg a jóléti állam. Ugyanakkor a nagy családok – a meghozott újraelosztó intézkedések ellenére – egészében hátrányos helyzetű csoportot képeznek. A gyerekeknek nincs szavazatuk, a nagycsaládos szülők pedig törpe minoritást képeznek minden szavazóközösségben. Mivel a nyugati országok fiataljai rendszerint nem terveznek sok gyereket, és mivel az öregebbeknek vagy kis családjuk volt, vagy emlékeznek rá, hogy ők sem kaptak nagy támogatást a társadalomtól, a nagy családok iránt kevés szolidaritás mutatkozik. A mechanizmust, melyre gondolok, jól illusztrálja az autótulajdonosok példája. Ok olyan országokban is, ahol még mindig kisebbségben vannak, erőteljes nyomáscsoportot képeznek, mellyel minden kormánynak a legnagyobb gonddal számolnia kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal több ember reméli, egy napon majd ő is autótulajdonos lesz.
Minden olyan kérdésben, amelyben a jóléti állam botladozik, az előrelépésnek az oktatáson kell nyugodnia. Az egyénnel pontosabban meg kell ismertetni a társadalmi tényeket, beleértve az ő valóságos érdekeit, és az ideálokat, melyeket értékítéleteinek mélyebb szféráiban hordoz. (Ettől sokkal inkább „propagandabiztos" lesz, hogy egy olyan kifejezést használjunk, mely Amerikában a második világháború kitörése előtt terjedt el, de amely mostanra sajnos kikopott az általános használatból, vélhetően azért, mert a kommunikációs iparnak nem tetszik mögöttes jelentése.) Ahogy az egyén nemzeti közösségéről kialakított objektív tudása javul, már nem vezethetik félre a hatalmi oligarchiák. Meg fogja reformálni az adóztatást és minden mást. Ahogy megérti saját igazi törekvéseit és polgártársai körülményeit, nagyobb szolidaritást fog érezni a nemzeti közösség minden csoportjával, még a kicsikkel, megosztottakkal és boldogtalanokkal is.
Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy e recept se nem több, se nem kevesebb, mint az ősrégi liberális tanítás arról, hogy „a tudás majd felszabadít bennünket". Úgy érzem, joggal remélhető, hogy a jóléti állam mindenütt megőrizte az oktatásba vetett hitet, és most egyre több erőfeszítést – és közös forrásokat – irányít az oktatás szintjének emelésére. Az is remélhető, hogy a jóléti állam minden területen ténylegesen előrehalad, gyakran a fortélyos hatalmi oligarchia legerősebb szerzett jogai, és a kommunikációs ipar erőforrásainak legádázabb mozgósítása ellenére.
Inflációs nyomások
Szeretném egy kissé részletesebben bemutatni a jóléti állam botladozásait egy fontos szempontból, röviden kommentálva a legtöbb nyugati ország növekvő inflációra való hajlamát. A jelenlegi átmeneti időszakban e tendencia majdhogynem a demokratikus jóléti állam sajátosságának nevezhető, annak ellenére, hogy a nyugati országok fejlettebb gazdaságainak könnyebben kellene megőrizniük pénzügyi egyensúlyukat.
Az inflációs fejlődés ellenállás nélküli elfogadása elkerülhetetlenül nem kívánatos következményekhez vezetne a reáljövedelem elosztásában és a beruházások és a termelés irányaiban. Veszélyes lehetne egy ország politikai stabilitására nézve. Az infláció megfékezése és mérséklése az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly helyreállítása nélkül egy sor olyan közvetlen állami beavatkozást szentesítő törvény meghozatalát tenné szükségessé (jegyrendszer, építési korlátozások, kiutalások, árellenőrzés stb.), melyet saját érdekében egy állampolgári csoport sem támogatna. Ha az egész világ nem halad ugyanabban az irányba vagy ugyanolyan gyorsan, akkor szükséges lenne a közvetlen deviza- és külkereskedelmi ellenőrzés bevezetése is. A helyzet, amiről beszélek, időről időre előfordult a legtöbb nyugati országban, a háború utáni időszakban.
Az ilyen direkt állami beavatkozás átfordulása egyfajta részletes regulálásba a termelésnek és beruházásoknak mindenféle gazdaságtalan és téves megoldásokhoz vezet. Veszélyezteti az erkölcsi normákat az üzlet világában és az ellenőrzésért felelős kormányszervekben. A kormányok és politikai pártok politikusi és közgazdasági elméit a nemzetgazdaság fő problémái helyett e kicsinyes kontárkodás kötné le. Tervezési erőfeszítéseiket arra kellene fecsérelniük, hogy küzdjenek annak az inflációs nyomásnak az árhatásai ellen, amelyet nem volt erejük megelőzni. Végső soron ez a közgazdaságtudományi munkákat is eltéríti az átfogó kérdésétől a kicsinyes, rövid távú kérdések felé.
Csak termelők közötti kollektív alku
Van néhány általános ok, ami miatt ebben az átmeneti periódusban a nyugati országok demokratikus jóléti állama magában hordozza az elszabaduló infláció veszélyét. Először is minden kormány és minden parlament arra kell törekedjen, hogy az állampolgárokat (vagy az állampolgárok stratégiai csoportjait) egy kicsivel jobban kielégítse, mint amit a kivetendő adóteher garantálna.
Miután a közpolitika felelőssége egyre inkább megoszlik a területi és lakóhelyi önkormányzatok között, és a kiterjedt infrastruktúra összes szervezetében, melyek-a kollektív alku útján- egymás közt egyeztetik az árakat, béreket jövedelmeket és profitokat: egyre nehezebbé válik annak megakadályozása, hogy a pénzjövedelmek összege gyorsabban nőjön, mint a nemzeti termelés. Ezen intézmények annak a közösen elfogadott gyakorlati feltételezésnek a szellemében működnek, mely szerint az alkudozások kompromisszumos megegyezésekhez vezethetnek. A megegyezés elérésének és a konfliktus elkerülésének szorgalmazása szükségszerűen folyamatosan arra készteti az alkudozó felekkel, hogy a megegyezés elérése érdekéhen egy kicsit nagylelkűbbek legyenek egymáshoz, mint amit az érvényes árak mellett valójában megengedhetnének. Amikor az árakat kiigazítják, e nagylelkűség költségét továbbháríthatják a cserefolyamatban éppen következő partner felé.
Ez a folyamat rendszerint a nagyhatalmú vállalatok és az erős szakszervezetek által uralt ágazatokban működik legszabadabban, legalábbis ami az amerikai tapasztalatot illeti. A fejlett jóléti államban azonban megvalósul az összes csoport közötti hatalmi egyensúly. A farmerek, közalkalmazottak, sőt még a nyugdíjasok is hatékonyan megszerveződnek érdekeik védelmére.
Most viszont az a fontosabb, hogy az emberek ehhez az alkuhoz inkább mint valamilyen jövedelem vagy profit élvezői szerveződnek meg, és nem mint fogyasztók. Mint ilyen vagy olyan „termelők" (különböző ágazatok iparosai és kereskedői, különböző méretű birtokokon gazdálkodó és különböző terményekre specializálódó farmerek, különböző szakmák mesterei, különböző vállalatok különböző munkaköreiben dolgozó hivatali és fizikai dolgozók stb.) mindannyian különös és különleges érdekkel bírnak. Természetszerűen eltérő csoportokba és alcsoportokba kerülnek, melyeket a közösség többi részével szembeni érdekek azonossága tart össze. Igaz, mindannyian fogyasztók is. De az alacsonyabb árakhoz és megélhetési költségekhez fűződő érdekeik közösek, általánosak és megoszlanak. Ennélfogva minden nyugati országban sokkal nehezebbnek bizonyult a hatékony fogyasztó szervezetek kiépítése. További oka ennek az, hogy a nők, akik a fogyasztási kiadások oly nagy részét ellenőrzik, vonakodnak részt venni a közösségi irányításban. A fogyasztók szervezetei csak néhány országban jutottak akár csak egy csekély alkupozícióhoz is.
A jóléti állam fejlődésének jelenlegi szakaszában igen fontos tény az, hogy az érdekszervezetek struktúrája, meg a parlamentben és más, területi és lakóhelyi szintű választott közgyűlésekben kifejtett nyomás, erősen részrehajló a termelők jövedelmi és profitérdekei irányában. Ezt általában nem tekintik csorbának a demokrácián. Hiszen mindenki valamilyen jövedelem vagy profit élvezője, és nemcsak fogyasztó. A jóléti állam keretei között pedig a munkások és farmerek szervezetei folyamatosan erősödnek azáltal, hogy politikai erejüket szavazóként-az alkufolyamat kereteit kijelölő – országos, területi és lakóhelyi közgyűlések politikáinak meghatározására használják. Ez a helyzet egyszerűen azt jelenti, hogy az intézményi keretek olyanok, hogy a különféle emberek a különféle életpályákon egyre hatékonyabban összpontosítják a magasabb életszínvonalért folyó erőfeszítéseiket a pénzjövedelmek szintjének megvédésére és növelésére tett próbálkozásokra. Zúgolódhatnak az emelkedő árak és megélhetési költségek miatt, és felhasználhatják e trendet a magasabb jövedelmekért kifejtett nyomás motivációjaként, de rendszerint nem rendel kéznek hathatós eszközzel az árak emelkedő trendjének összehangolt cselekvés általi megállítására.
A termelők csoportjai közötti bármely alkuban a teljes nemzeti jövedelemnek csak egy töredékéről születik döntés. Ezek mindegyikéhez szükséges két fél, melyek egyike teljesen természetesen úgy érezheti, hogy a nemzeti termelés egy nagyobb szeletét kívánja a másik félnek juttatni. Ahogy Ernst Wigfors úr, Svédország pénzügyminisztere nagy intellektuális bátorsággal magyarázta egyszer a parlamentben: ha annak az országnak a farmerei és munkásai úgy döntenek, hogy magasabb jövedelmet akarnak maguknak és egymásnak, senki sem állhat útjukba, hiszen övék minden hatalom. De természetesen ahhoz már nincs hatalmuk, hogy a nemzeti reáljövedelmet ilyen egyszerűen növeljék.
A fiskális és monetáris eszközök elégtelensége
A jelenleg uralkodó feltételek, és főként az infrastruktúra szervezeteinek (melyek főként a fenti értelemben vett termelői szervezetek) intézményesült hatalma mellett illúzió azt hinni, hogy a nemzetgazdaság egyensúlya helyreállítható a régimódi, általános monetáris és fiskális eszközökkel. Ahogy azt a legtöbb nyugati ország friss tapasztalataiból tudjuk, az emelkedő költségek és árak trendje könnyedén eluralkodhat, még az ilyen széles körű befolyásoló eszközök által indukált általános visszafogás mellett is. Sőt mi több, ezek nem alkalmazhatók elég hatékonyan és a kellő időtávon az árak emelkedő trendjének megállítására akkor, ha az országos közösségek nem járulnak hozzá a visszafogáshoz a nagymértékű munkanélüliség miatt.
Egy nyugati típusú demokráciában a teljes foglalkoztatás melletti monetáris stabilitás biztosításának problémája csak úgy oldható meg mindenki megelégedésére, ha emelkedik az oktatás általános szintje, még intenzívebbé válik az emberek aktív részvétele a döntésekben minden szinten, sokkal erősebben tudatosul, hogy mennyire közös érdek az árszínvonal féken tartása, és ily módon megteremtődik az országos tervezéshez és a piacok összehangolásához szükséges megértés és szolidaritás alapja, annak érdekében, hogy az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly fenntartható legyen a gazdasági tevékenység visszafogása nélkül. Megint csak nem tehetek mást, mint hogy visszautalok az oktatásra és a demokráciára.
És így nemcsak stabilizálnánk az üzleti fejlődés irányát teljes foglalkoztatás mellett, hanem – ezen egyensúly elvesztésekor – csökkentenénk a szükségességét a különösen ellenszenves direkt állami beavatkozásoknak. Hogy ezt megvalósítsuk, szükség lenne arra, hogy az intézményi infrastruktúra keretében erős és hatékony fogyasztói szervezetek alakuljanak, és a kollektív alku folyamatában semlegesítsék a jelenleg uralkodó elfogultságot a magasabb jövedelmek és profitok iránt, megteremtve az árstabilitás lehetőségét.
Az állam mint olyan, nehezen helyettesítheti elég hatékonyan a nem létező vagy abnormálisan gyenge fogyasztói szervezeteket Nem számíthat sok sikerre, ha annak érdekében avatkozik be a termelők szervezeteinek kollektív alkujába, hogy a termelékenység növekedésének szintjéhez igazodva alacsonyan tartsa a béreket, árakat, jövedelmeket és profitokat. Először is az állam ily módon feladná sajátlagos szerepét, melyet az alku szabályainak kialakítójaként és döntőbíróként játszik. Az alku kevésbé lenne szabad. Ráadásul, ha a fogyasztói szervezetek hiányoznak vagy gyengék, az állam mint szabályozó a létező termelői szervezetek nyomása alatt cselekedne. Még az állam sem tud szabadulni a jövedelem- és profittulajdonosok iránti elfogultságtól, ami a jelenlegi intézményes rendszer sajátja.
Skandináviában jelentős tapasztalattal rendelkezünk az országos érdekegyeztetésről a nagy jövedelem- és profittulajdonosok főbb csoportjai között. Az ilyen állami felügyelet mellett folyó sokoldalú tárgyalások mindenképpen nagy előrelépést jelentenek, különösen mivel a fogyasztói szervezetek sem olyan túlzottan gyengék, mint más országokban, és aktívan részt vesznek az alkufolyamatban. De még mindig messze vagyunk a teljes foglalkoztatás melletti árstabilitás problémáinak megoldásától. Ennek megvalósításához arra lenne szükség, hogy a fogyasztói szervezetek sokkal erősebbek legyenek. Úgy gondolom, ez a lecke, melyet ebből a tapasztalatból megtanulhatunk. Azért hangsúlyozom ezt, mert a gondolkodás jelenlegi iránya, különösen az Egyesült Államokban, úgy tűnik, hogy túl sokat vár az „állam által elősegített" – országos és sokoldalú – ár- és bértárgyalásoktól. Az ilyen érdekegyeztetés nem küzdi le az alapvető (és inflációs) intézményi elfogultságot, amelyre utaltam. Csak akkor valósítható meg az „ellensúlyozó" erő, ha az állampolgárok ugyanolyan hatékonysággal megszerveződnek fogyasztói mivoltukban, mint ahogy már megszerveződtek jövedelem- és profittulajdonosként. Az állam csak akkor szabadulhat meg ettől az elfogultságtól.
(Fordította: Andor László)
Az eredeti szöveg forrása: Gunnar Myrdal: Beyond the Welfare Slate. Yale University Press, 1960.
A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
Kezdetek és első eredmények 1890-ig
Magyarországon a munkásság – az ország gazdasági berendezkedéséhez, társadalmi struktúrájához viszonyítva – korán bekapcsolódott az európai szocialista áramlatokba. A kiegyezés megkötése után egy évvel, 1868 februárjában alakult meg az Általános Munkásegylet, amely a szocialista szervezkedés folytonosságának kezdete, a szocialista, szociáldemokrata pártalakulások kezdő dátuma.
Magyarországon 1891-ig nem voltak szociális törvények, s az 1884-es ipartörvényt is az ipar szempontjai vezérelték. A munkáskérdést a Tisza Kálmán-féle liberalizmus nem tekintette társadalmi-politikai kérdésnek, hanem a munkaadók és munkavállalók mint egyenjogú szerződő felek viszonyának. így a béremelésre irányuló összebeszélést, a sztrájkot vagy valamiféle bérkartellt a törvény tiltotta. A szociálpolitika legalapvetőbb elemei – munkaidő-szabályozás, balesetbiztosítás, vasárnapi munkaszünet, nő- és gyermekvédelem, gyári törvényhozás stb. – hiányoztak.
A hatóságokat, a kormányzatot inkább az foglalkoztatta, hogy az alakulófélben levő munkásszervezeteknek, egyes vezető személyeknek milyen nemzetközi kapcsolatai vannak, s valamiféle nemzetközi felforgató tevékenység, összeesküvés, felkelés, kirobbantására irányuló tervek után szimatoltak. Betiltották a kis példányszámban, rendszertelenül megjelent, gyakran messianizmustól átitatott cikkeket tartalmazó lapokat, az egyleteket, szervezeteket felfüggesztették, vagy szintén betiltották egyes vezetőket vagy aktívabb tagokat megfélemlítettek, letartóztattak vagy bíróság elé állítottak.
Így a magyarországi szocialista, szocialisztikus szervezetek kezdettől fogva két fő területre: a politikai szabadságjogok, a gyülekezési, szervezkedési jogok kivívására és biztosítására, illetve a munkásság anyagi helyzetére, a munkafeltételek javítására irányították figyelmüket.
1890-ig megszilárdult, Farkas Károly kezdeményezésére, a szocialista szervezkedés által létrehozott Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, az első országos jellegű szociális intézmény. A Pénztár a munkásságnak nemcsak autonóm, szociális intézménye volt, hanem a szocialista szervezkedés keretéül is szolgált, hisz országos fiókhálózata, befizető helyei túlélték a különféle szervezetek és pártalakulások korát. Az önképző és művelődési célt megjelölt egyletek, politikai szervezetek ós pártok programjaikban szükségképpen szívesen elmélkedtek a megálmodott társadalomról, s közelinek is vélték eljövetelét. Gyakorlati tevékenységük a felvilágosító propagandamunkára, szervezésre irányult. Az Általános Munkásegylet 1869-ben kapcsolatot keres a függetlenségi párt balszárnyával, ugyanezt folytatja Frankel a Nemválasztók Pártja ós az Általános Munkáspárt idején is. Vagyis már az első szocialista szervezetek, jóllehet kínosan őrködtek önállóságuk, függetlenségük megőrzésén, bekapcsolódtak az országos politikába.
Kunfi Zsigmond, Garami Ernő, Wettnef Jakab, Bokányi Dezső, Buchinger Manó (Weltner Jakab életútja)
*
1889,1890 mind a nemzetközi, mind a hazai szociáldemokrácia történetében jelentós állomás, bizonyos szempontból fordulópont is. A19. század végére az európai hatalmak felülvizsgálták és átértékelték korábbi, főleg a Párizsi Kommün közvetlen hatása nyomán kialakult, a szocialista mozgalmak üldözését, korlátozását, tiltását alkalmazó politikájukat és álláspontjukat, s a megbékélést, az együttműködést hirdették meg 1890 tavaszán. A kormányzatok szélesebb körű szociálpolitikát, politikai reformokat kezdtek alkalmazni. A békétlen, ellenálló, hazafiatlannak tartott munkást hazafias polgárrá kívánták változtatni. A katolikus egyház is megváltoztatta álláspontját, s az új szociális tanítást XIII. Leó pápa foglalta össze 1891. május 25-én kelt Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.
A II. Internacionálé megalakulása döntő hatást gyakorolt a magyarországi munkásmozgalom és szociáldemokrácia fejlődésére. Az 1880-as években a Magyarországi Általános Munkáspárt az előrehaladásban tartósan megrekedt, s nem talált olyan tömegmozgósító módszereket és akciókat, amelyek lehetővé tették volna a szűk szervezeti egyletekből való kilépést és a mozgalom országos méretű kiépítését. Erősödött az a felismerés, hogy sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem a munkásvédő törvényekért nem lehet eredményesen küzdeni, aktív, országos méretű tömegmozgalom nélkül. A tömegpárt kialakítására vonatkozó elhatározás egyfajta elkülönülést, váltást is jelentett a befelé forduló egyletesditől, az egymástól elszigetelt vagy elkülönült szervezetek működési gyakorlatától. Mindez a folyamat egybeesett a szakegyletek számának gyors gyarapodásával, majd a szövetségekbe vezető tömörülés erősödő igényével.
Az 1919 előtti Magyarországon a szakszervezeti mozgalom lényegében szociáldemokrata irányítású mozgalom volt. Ez a szervezeti összefonódás a magyar politikai körülményekkel magyarázható. A dualizmus korának jogrendszere éles különbséget tett egyesület és politikai párt között. Jóllehet a pártalapítás különösebb nehézségbe nem ütközött, ámde parlamenti képviselettel nem rendelkező párt szervezetet nem alakíthatott, tagdíjat nem szedhetett. Ezt az alig teljesíthető rendelkezést a szociáldemokraták az egyletek működtetésével kerülték meg. Az alapszabályok szerint legálisan működő szakegyletek mellett létrehozták a szabadszervezeteket, amelyek féllegálisan működtek. Itt kezelték a sztrájkalapot, s itt folyt a pártpolitikai tevékenység, az agitációs, szervező munka. Mivel a munkásságnak 1918-ig nem volt választójoga, s választókörzeti szervezetek nem tömöríthették a munkásságot, az MSZDP tevékenységét a gyárakban, üzemekben, különféle telephelyeken működő szakszervezeti szövetségek üzemi szervezeteire bízta.
Az MSZDP az első világháború előtt már országos párttá vált. Minden városban, nagyobb községben voltak szervezetei. Jelentós munka hárult a kerületi vagy megyei titkárságokra. Minden megyében nem lehetett és nem kellett titkárságot felállítani. Létezett dél-magyarországi (Temesvár), erdélyrészi (Kolozsvár) észak-magyarországi (Kassa-Miskolc) Titkárság. Kiemelt volt a Pozsony és környéke Titkárság. Szinte állandóan létezett titkárság Győrben, Pécsett, Nagyváradon, időnként Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Újvidéken.
A századfordulón kialakult pártvezetőség lényegében 1918-ig – két évtizeden át – irányította az MSZDP tevékenységét. (Többek közt, de leggyakrabban Garami Ernő, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Garbai Sándor, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Teszársz Károly, Weltner Jakab.) A központi vezetés az alulról jövő demokráciára épült, s az álláspontokról, javaslatokról részletes vita folyt. A párt sajtója előzetesen nemcsak a pártvezetőség jelentését, határozat-tervezetét publikálta, hanem az egyes szervezetek, személyek javaslatait is, és nagy teret biztosított a különféle véleményeknek, platformoknak.
A szervezett szakmunkásságot átfogó bizalmi hálózat a szabadszervezeteken keresztül viszonylag jól működő gépezetre hasonlított.
Így a különböző akciókhoz a szervezetek jelentős része könnyen mozgósítható volt.
Jóllehet, az MSZDP növelte befolyását a szellemi munkát végzők – magánalkalmazottak, tanítók, tanárok, ügyvédek – köreiben, ez azonban elmaradt más európai országokkal összehasonlítva. Lemaradás volt a nemzetiségi munkások, valamint a segédmunkásság körében. Korlátokba ütközött a vasutasok, postások szervezése, míg a kincstári üzemek munkássága is a szerveződések hatókörén kívül maradt.
Az Általános Munkáspárt – már csak a betegpénztári szerveződés kötelmei miatt sem terjesztette ki befolyását a mezőgazdasági munkásságra. Az MSZDP kezdeti agitációja, szervező munkája már az 1890-es évben meghallgatásra és támogatásra talált az ország nagy többségét képező agrárnépesség körében. Mivel legális politikai szervezetek nem alakulhattak, művelődési célt szolgáló egyletek kezdték meg tevékenységüket. Az egy-egy több száz, néhol ezer főt is magába tömörítő olvasó-, vagy képző egylet (tagjai a helyi földmunkásokból, szegényparasztokból verbuválódtak) a politikai szervezet feladatát is ellátta. Az elsősorban a nagybirtokossággal bérharcot folytató földmunkásság egyben a polgári emancipációért, a politikai szervezkedés tilalomfáinak felszámolásáért, a politikai szabadságjogokért is harcba lendült. Mindezt az MSZDP vezetői jól látták, de nem vették észre a nincstelen agrárproletárban a földért harcoló szegényparasztot. A plebejusi nagybirtok ellenesség ideológiai vitákhoz, majd szervezeti szakadáshoz vezetett. A századfordulón már megszűnt az MSZDP kizárólagos irányító szerepe az agrármozgalmakban. A bekövetkezett kettéhasadás nyomán alakultak ki Magyarországon a parasztpártok. Az első világháborút megelőző évtizedben az MSZDP falusi jelenlétét az országosan kiépített Földmunkásszövetségen keresztül érvényesítette, melynek taglétszáma hullámszerűen változott, 1907-ben, elérte a 70 000-et, 1913-ban viszont 3500-ra esett vissza.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben Elvi Nyilatkozatot, 1903-ban pártprogramot fogadott el. Az MSZDP új pártprogram megszerkesztésétől – jóllehet több kísérlet törtónt – még 1945 után is eltekintett. A második világháború utolsó fázisában, s a felszabadulást követően – a századfordulón keletkezett program szellemében – vázolta fel „ma"a demokráciáért, „holnap"a szocializmusért akcióprogramját.
Az MSZDP elméleti-ideológiai álláspontját a nyugat-európaihoz (német, osztrák; 1919 után angol) igazította. A társadalmi, politikai, gazdasági átalakulásokat az MSZDP vezetői evolucionista módon értelmezték, noha az 1903-as pártprogram a folyamatok gyorsításában a cselekvő aktivitásnak is fontos szerepet tulajdonított.
Az ország helyzetét politikai berendezkedését elemezve Garami Ernő az 1911-es pártkongresszuson a következőt jelentette ki: "Mi egy elmaradott országban… azon dolgozunk, hogy ezt a szerencsétlen országot előbb legalább oda juttassuk, ahol a külföld áll – mi elvi ellenségei vagyunk a kapitalizmusnak, s mégis be kell vallanunk, mi most (1911) azért küzdünk, hogy ez az ország kapitalista legyen, mert ott még nem tartunk. Mi kénytelenek vagyunk ebben az irányban haladni, mert előbb a feudális oligarchiától kell megszabadítanunk az országot, hogy kapitalistává tehessük."
Az MSZDP-ben megszilárdult az az álláspont, amely a demokratikus pártokkal való hosszú távú politikai együttműködést a közös érdekekre építette, s jóllehet a polgári pártokkal való szövetkezés miatt a pártvezetőséget számos bírálat érte, a csak munkáspolitikát követelők szektás csoportja háttérbe szorult és elszigetelődött. A demokratikus, progresszív erők összefogásának kezdeti politikája az 1917 júniusában megalakult Választójogi Blokkban, majd 1918 őszén a Nemzeti Tanácsban folytatódott.
Az MSZDP 1918 őszének forradalmas napjaiban az események középpontjába került. 1918. október 8-án Kunfi Zsigmond megfogalmazásában kiáltványt tett közzé, amely új Magyarország megteremtésére hívja fel az ország politikai erőit. A párt rendkívüli kongresszusa is a polgári demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, s nemzeti összefogást hirdetett. A polgári demokratikus forradalom győzelme után különösen felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek kevésnek és túlságosan is mérsékeltnek találták a polgári demokrácia kivívását, a munkásság megnövekedett, hatalmi súlyát, s elindult egy olyan folyamat, amely túl akart lépni a későn jött polgári szabadságon. 1918/1919 fordulóján széles arányban felerősödtek a szocializálási törekvések, amelyet amolyan csodaszernek tekintettek minden baj orvoslására. Ezeket a törekvéseket felerősítette a KMP nem kevés túlzást is magában foglaló propagandája. 1919 januárjában a Budapesti Munkástanácsban szenvedélyes, drámai vita folyt a decemberben kirobbant kormányválság megoldásáról.
A többséget kapó Garbai Sándor által képviselt álláspont a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozását tartotta a legjobb megoldásnak. E szerint a Munkástanácsnak (nem a parlamentnek) felelős kormány radikális szocializálási programot hajt végre, s új hatalmi gépezetet, közigazgatást valósít meg.
A kisebbség véleményét Garami Ernő védelmezte. Szerinte a szociáldemokratáknak ki kell lépni a kormányból, noha a párt az ország legszervezettebb politikai ereje. De többek közt éppen ezért! Az MSZDP feladata, hogy ezt a valós szervezettséget megőrizze, mert előbb-utóbb a szélsőséges elemek uralhatják a munkásság erejét. Garami szerint a munkásosztály 1918 novemberében mindent elért, amit lehetett. Az események erőltetett túlhajszolása jobboldali ellenforradalomhoz vezet, amely 1918 októberének vívmányait is megsemmisíti. Magyarország gazdasági-társadalmi viszonyai éretlenek valamilyen szocialistának álcázott fordulatra. Magyarország ne Moszkvára, hanem Bécsre tekintsen.
Garami véleményével kisebbségben maradt, de nagyon sok szakszervezeti vezető vele értett egyet. Végülis a közbülső – Kunfi nevével kapcsolatos nézet kerekedett felül, melyet a kormányban levő koalíciós partnerek is szívesen fogadtak – a szociáldemokraták befolyását növelő (kettő helyett már négy miniszter) álláspontot fogadták el.
A Vyx-jegyzék nyomán előállt helyzet felgyorsította az MSZDP és a KMP formális egyesülését, hisz az Antant-politika is csődbe jutott, s a KMP képviselte külpolitikai orientáció nagyobb reményekkel kecsegtetett.
Garami és legközelebbi hívei azonban távoztak vagy visszavonultak, hisz nem vállaltak közösséget olyan párttal, amely szembefordul a kivívott demokráciával. Az egyesült pártban azonban a szociáldemokrata jelenségek és tendenciák tovább éltek és lehetővé tették az 1919 augusztusi újjáalakulást.
Az 1919 augusztusában újjáalakult szociáldemokrata párt sorainak rendezését a működésüket a forradalmak idején megőrző és fenntartó életképes szakszervezetekre építette.
A területi, választókörzeti, lakóhelyi pártszervezetek főleg a fővárosban és nagyobb vidéki városokban épültek ki. Az 1920-as években a főváros 22 választókörzetében, 1930-tól 14 közigazgatási kerületben tevékenykedtek kerületi szervezetek, szükség esetén egy-egy kerületben több is. A főváros környéki ún. vörös övezet (Csepel, Erzsébet, Kispest, Újpest) irányítására állították fel a Pest-környéki bizottságot.
Az általános választójog alapján Magyarországon először 1920 januárjában tartottak választásokat. A nemzetgyűlési választásokat az MSZDP a pártot ért atrocitások miatt bojkottálta, noha 88 kerületben állított jelöltet. Még így is a választók 19,2%-a üres lappal szavazott.
Az MSZDP legnagyobb választási sikerét az 1922-es választásokon érte el, összesen 274.816 szavazatot szerzett. A fővárosban a szavazatok 40,3%-át kapta, míg Pest-környéken 56,3%-ot. Dorogon, Telkibányán nyílt szavazáson választottak szociáldemokrata képviselőt. Győrnek mindvégig volt szociáldemokrata képviselője. Az MSZDP erős bázisa volt Pécs, Miskolc, Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely.
Az 1920-as évek első felében a szociáldemokrata parlamenti frakció a kislétszámú demokrata és liberális pártokkal demokratikus szövetségi blokkba tömörült, főleg a parlament működését biztosítandó. Tevékeny együttműködés volt a fővárosi törvényhatóságban. Az együttműködés az antidemokratikus, autoritativ törekvéseket, a végrehajtó hatalom megnövelését célzó intézkedéseket kívánta visszaszorítani.
Az 1926-os választáson a párt azonban csak 126.859 szavazatot kapott. A szavazatok elsősorban a fővárosban és környékén csökkentek igen jelentősen. A bányavidék is elveszett. 1931-ben a helyzet valamelyest javult. 166.341 szavazatot kapott az MSZDP, s a nyílt szavazású kerületekben is kb. húszezerrel többen voksoltak jelöltjeire.
1935-ben az MSZDP a nyílt választásos kerületekben nem indult. A különböző kormánymanipulációk miatt 132.018 szavazatot kapott. A fővárosban és környékén a befolyás tovább csökkent.
Az 1939 májusi országos titkos választáson a szociáldemokrata párt súlyos vereséget szenvedett, mindössze 124.000 szavazatot szerzett. (A fővárosban a szavazatok 11,3%-át, Szegeden 7,9%-át, Pest környékén 17,0 %-át kapta.)
Az MSZDP parlamenti frakciója 1922-26-ban 24 tagú,
1926-1935-ben 14 tagú,
1935-1939 között 24 tagú,
1939-tól 5 tagú.
A frakciónak mindvégig tagja volt: Kéthly Anna, Kassák Lajos, Pap Károly.
Az MSZDP egész tevékenységében a parlamenti frakciónak nagy jelentősége volt, hisz a frakció képviselte a pártot az országos politikában.
Fontos szerepet játszott a főváros életében is 1925-1935 között a szociáldemokrata törvényhatósági frakció. A fővárosi törvényhatósági választásokon a szociáldemokraták 21-27%-ot szereztek, de 1935-től már csak 21 mandátumot kaptak, a korábbi 53 vagy 37 helyett, így befolyásuk csökkent.
Az MSZDP a hazai szélsőjobboldali törekvések visszaszorítását inkább a nagytőkével és nagybirtokkal szoros kapcsolatban álló hagyományos konzervatív politikai csoportoktól, befolyásos politikai személyektől remélte, nem kevés fenntartással kezelve a demokratikus antifasiszta erők szerveződését az 1930-as évek végén. A háború idején viszont az MSZDP a demokratikus ós háborúellenes összefogás kezdeményezője és szervezője. Támogatták a Teleki-kormány semlegességi politikáját, elítélték a Szovjetunió elleni támadást, s rokonszenveztek azokkal a törekvésekkel, amelyek a háborúból való kilépésre irányultak.
A felszabadulást követő időben a szociáldemokraták is, mint a demokratikus koalíció más pártjai a Szovjetunióval való jó kapcsolat létesítése mellett voltak. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy Magyarországnak alapvető érdeke azoknak a kapcsolatoknak ápolása is, amelyek a magyarságot Nyugat-Európához kötötték.
A pártnak a kommunistákkal való 1948-as „fúzió" gyökeresen eltért az 1919-estől. A nagyjából azonos erőt képviselő párt együttműködése eleinte gyümölcsöző volt. Az MSZDP 1945 után szakított a korábbi munkás-polgár dichotómiának, főleg a két világháború közötti időszakban kevés eredményt produkáló hagyományával, s jóllehet nem zárkózott el a más demokratikus pártokkal való együttműködéstől, a súlyosbodó viták és ellentétek ellenére a kommunista párttal kívánt együttműködni. Az MSZDP szervezeti különállását, önálló működését továbbra is meg akarta őrizni.
Ám az 1947-es évtől az események tragikusan felgyorsultak. Az 1947-es választások az MSZDP-ben sokkhatást váltottak ki. A lezajlott események következtében a szociáldemokrata pártban megerősödött az a szárny, amely kiélezte a párton belüli harcot ós „egyszintű" vezetést kívánt a pártban megvalósítani. A Rákosi-féle MKP vezetés – a Tájékoztató Iroda irányvonalához igazodva, számos szociáldemokratát megtévesztve, különféle erőszakos módszerektől sem visszariadva keresztülhajszolta a két munkáspárt egyesítését, helyesebben a szociáldemokrácia beolvasztását. 1948 márciusában a Sportcsarnokban már név szerint sorolták fel azokat, akiket az MSZDP vezetéséből, a pártból kizártak. 1948 márciusától júniusig húszezer aktív szociáldemokratát távolítottak el. Ez a felülről vezérelt „fúzió", beolvasztás volt. A diktatúra ezután a baloldali szociáldemokratákat is eltaposta, s velük együtt a hagyományos magyar munkásmozgalmat is.
Irodalom:
Erényi Tibor-Kende János-Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története
Magyarországon 1868-1919. Politikatörténeti Intézet, 1990.
Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth, 1983.
Borsányi György: Októbertől márciusig. Kossuth, 1988.
Borsányi György: Válságévek krónikája. Kossuth, 1989.
Kende János: Forradalomról forradalomra. Gondolái. 1979.
Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története. 1933-1944.
Sipos Péter Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Gondolat, 1988.
Szabó Ágnes-Varga Lajos: Garbai Sándor. Kossuth, 1984.
Kunfi Zsigmond Válogatott írásai. 1984.
Mónus Illés Válogatott rasai. 1987.
Pogány József Válogatott írásai. 1986.
Szabó Ervin: Válogatott írásai
Esti Béla – Balog Ilona – S. Szántó Tibor: A magyar munkásmozgalom képeskönyve 1984.
Magyar munkás szociográfiák 1888-1945. Bp. 1974.
Műveltség-művészet-munkásmozgalom, 1-2. kötet. Bp. 1983.
Szocializmus 1906-1938. Válogatás. Bp. 1984.
Politikuspályák. Bp. 1984.
Életutak. Népszava. 1989.
Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról
Karl Marx 1851 decemberétől 1852 márciusáig írta: hírneves művét, a „Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadika ja" címűt, amelynek egész sor fölidézésre érdemes megfogalmazása közül mai napság bizonnyal érdekes lehet újra szemügyre venni, hogyan lá í la Marxa szociáldemokrácia keletkezését, és miként vélekedett róla elméleti szempontból.
A szociáldemokrácia – legalábbis Franciaországban – az 1848-as forradalmak bukása után keletkezett „A koalícióra lépett burzsoáziával szemben – olvassuk – kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as júniusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak, és hogy az ezen értékek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parlamenti képviseletük, a burzsoá-republikánusok diktatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonaparte és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét E párt szövetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékülést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Közös programot dolgoztak ki, közös választási bizottságokat alakítottak, és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak nékik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. így keletkezett a szociáldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegypárt, néhány munkásosztályból származó mellékszereplőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva/ ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegy-párt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt" (Marx-Engels Művei S, Budapest 1962. 130-131.)
A „hegypárt" elnevezés nem Marx hasonlata, hanem politikatörténeti tény. „Ezt a parlamenti keresztnevet a szociáldemokrata párt adta magának." (Uo. 127.) Mármost a nagy francia forradalom radikális hegy pártjának megváltozását is jellemzi a marxi fejtegetés közvetlen, immár elméleti folytatása, amely itt következik: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendszabályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forradalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztályérdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az általános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek (szatócsok) vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan-"' távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtatnak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a viszonyuk valamely osztály politikai és irodalmi képviselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képviselnek." (Uo. 131-132.)
Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociáldemokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Közvetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai átmeneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocialista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalomhoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) feltételek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus feladatává nyilvánítja.
A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövetkezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a közvetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megragadása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gyakorlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megoldást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézményeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.
Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hivatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismeretében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demokratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".1 E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen határozza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az ember csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"2 Mindez magyarázza, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magántulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".3 E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyoknak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek látszik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizálásához.
Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemokrata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világháború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.4 Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociáldemokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szerkesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfolyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagával, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól független, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kortárs szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre távozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgálatosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven bekapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, tanulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszóval lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A pártegyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára elkövetett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.
Justus nézetrendszere
Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Luxemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítványának nevezett),5 továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lukács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,6 de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.7 Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem tekinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elméletének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tudománya.8 A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiasodását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapellentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizikai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési folyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult változatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elméletből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött marxizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.
A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történelem és a politika gyakorlatában".9 Nem csupán a gyakorlati forradalom tudománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletárforradalom tudományává alakítja át.10
A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társadalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztályküzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létrehozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítményekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szellemét".11 Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szociológiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a munkásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szociológia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.
A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudományos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakorlati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxizmus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".12
Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudományossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály nagyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küzdelem elméleti kifejezése".13 Egy történelmi korszak ábrázolása nem választható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet felmutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-ismeretelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideológiákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológiáknak materiális alapjuk van.")14
Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tudományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni valamennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a módszer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializmusnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."15 Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezetének tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.16
Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodoxia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."17 A dogmatizáló ortodoxia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valóságától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szocialista elméleten, mind a munkásosztályon.
Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:
- Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
- A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
- Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.
A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazdaságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi viszonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osztálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista humanizmus.)
Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialista társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdaságossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi méretekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a személyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.
Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szükséges: a proletárállam időszaka.
A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárállam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamentáris demokráciáéval egyenértékű.18 A társadalom minden területén növelni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechanizmusai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus ellenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és létszáma is jelentősen csökken.19
A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosztály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és kiemeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túlzott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti uralmát eredményezi.
A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből önkormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bizottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére neveli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének szakaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."20
Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében jelentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkásigazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az államosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési eszközöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, monopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a legmegfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb változatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.
A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-kapitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdonához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államosítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szempontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.
A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodásként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szektor önfinanszírozó módon működik.
Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti korszakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hatalom is megszűnik".21 Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."22 A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják tervszerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulásai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.23 E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóeszközök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazdasági erők uralma alól".24 Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán részleges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.
Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptudomány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredményeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudományt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, hanem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funkciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.
Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztályhelyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szociológiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világtörténelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a tapasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tagjai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.
Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osztálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törekvése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája viszont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a maguk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociálpolitika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazdaságpolitikájával szemben."25 Szociálpolitikát csak a profitráta rovására lehet megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalista termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmuson belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyomása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulásból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazdasági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk nekihangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.26
Monopoltőke és fasizmus
A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átalakulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hangsúlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot termel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociálpolitikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt közvetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kontinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tudatformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."27
Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irányzatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg meghatározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén munkásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.28 Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredményeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Eddigi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig ellentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogása.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt29 Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyományos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen feltételező) struktúrán.
Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igénybe. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasizmus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós része – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a status quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jelszavakat".30 E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályozását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság ízléséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladásával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoztatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."31
A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történelmi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a demokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily módon nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel példaként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkásság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Eleget kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kívánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-munka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész kapitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osztályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyengeségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védelmezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt pozíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a kapitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."32
Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."33
Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondolkodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialista elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma körül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellentétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán formai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból próbálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök jelentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az állam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforradalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."34 Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mögött tömegeket felsorakoztatni.
A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközökkel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"35 viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a monopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szembekerül.
A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jellemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a modern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-társadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán munkálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések általános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.
Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójában a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dolgozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsége viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propaganda hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztályharcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt viszont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)
A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a monopoltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cselekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „népek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változtatva alkalmazza."36
A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.
Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud tenni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számára. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy állandó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemzeti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".37
Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.
A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – külföldön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami tervezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) bevezetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biztosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.38
A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzása után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezeteket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mellett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üzemi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegekbe kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályérdek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."39
A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan integrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus versenykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósítandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gondolatvilágának középpontjába.
A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglátása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.
1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen államellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) válik".40 A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".41 Az állammal szembekerülő munkásosztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.
2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – reform ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.
A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon
A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengüléseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megítélése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".42
A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társadalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállítása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osztályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztályharcnak tekintendő.
A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangoztatása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azonban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.
Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzdjenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gazdaság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosítani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."43
Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szemben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdeményező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdésnek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmilag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyelmet arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismertetőjele."44
A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány jelenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgozata pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükségességére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a demokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igyekeznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kérdésében.
Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglalkozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politikai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tudományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ezzel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit feltárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszázados tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem kevésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpártnak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a demokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek között vívjuk.45
Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – lefordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsolódik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializmus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategória, a demokrácia fogalma is állandóan változik".46 Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.47 Mindamellett valamennyi típusának formai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési eszközök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójában a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatározni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradalmi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend részéről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia politikai vonala."48 Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös vezetőjének tekintendő.
A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demokráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a termelési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képviselői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásdemokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtökéletesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán átmeneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kikerülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."49
Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, elvont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralommal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy látszik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bizonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.50
Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartalma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég mondani, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltételezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellenségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthatnak").51 A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az átmeneti útszakasz demokratikus jellegén.
Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokráciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."52 A demokráciavita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.
A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyökeres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szocializmus előfeltételeit is megteremtik.
Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhuzamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkotmány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a demokráciát."53
„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elválasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.54 Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..
Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kultúra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."55
A pártfúzió árnyékában
1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szembeni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékeltebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspártok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.
Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobbra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkáspárt fúzióját.
*
Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilozófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzetével szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absztrakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonosságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű elmélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.
A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi kompromisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti megfontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelemfilozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jellegükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsinálás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójában pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvetlen önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Lenin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktualitása mellett érvel.
Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti elkötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialista célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dolgozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagandával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusztán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.
Jegyzetek
1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Rákosi, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)
2 Idézi Izsák Lajos, uo.
3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a szabadsággal. Budapest 1949.195.
4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolkodás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).
5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. kötetéhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializmus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).
6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Történelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, Budapest 1946.
7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. tanulmány hatása szembetűnő.
8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)
9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.
10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.
11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializmus. 1946/7-9, 390.
12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.
13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát aktualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)
14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.
15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.
16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.
17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,
18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.
19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 82.
20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Népszava 1946. jan. 1.
21 A szocializmus útja, 163.
22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.
23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.
24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.
25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.
26 l.m. 81.
27 Aszocializmus útja, 126.
28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonalra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatatlanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)
29 A szocializmus útja, 153.
30 l. m. 82.
31 l.m. 83.
32 l.m. 53.
33 l.m.161.
34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.
35 A szocializmus útja, 63.
36 l.m.84.
37 l.m.61.
38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntartására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)
39 l.m. 60-61.
40 l.m.151.
41 l.m.161.
42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.
43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.
44 l.m. 408.
45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.
46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.
47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusformája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tömegmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkormányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos termelőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulajdon fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai hatalmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus diktatúráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális demokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad földterületek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.
48 Demokrácia és szocializmus, 104.
49 l.m. 106.
50 I.m.105.
51 Uo.
52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.
53 Szocialista politika, 410.
54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.
55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.
Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
A tézisek elmarasztalják a rendszerváltás végrehajtóit atekintetben, hogy nem adtak lehetőséget a dolgozói tulajdon kibontakozására. Felvázolja konkrét elképzeléseit a dolgozói tulajdon, illetve részvényprogram megvalósításának teendőiről.
1) Magyarországon a gazdasági rendszerváltás középpontjába a privatizáció került. Az állami tulajdon lebontásával más tulajdonformák és új tulajdonosok keletkeznek. A tulajdoni átrendeződésben újabb és újabb csoportok, valamint rétegek kapnak szerepet, válnak tulajdonossá és eközben egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok, akik ezt a tulajdont lényegében létrehozták, vagyis a munkavállalók, a dolgozók milliói. Az MRP-ről elfogadott törvény legfeljebb egy szűk réteget tesz valóságos tulajdoni hatalommal és lényeges beleszólással nem rendelkező kistulajdonossá.
2) Az „államszocializmus" rendszerének összeomlásával Magyarországon egy olyan sajátos történelmi helyzet alakult ki, amelyben megvalósíthatók lettek volna a dolgozó emberek ós a munkásmozgalom elsődleges törekvései, vagyis a termelőeszközök társadalmasítása, ezáltal a munka elidegenedésének, az emberi kizsákmányolásnak a visszaszorítása, végül pedig megszüntetése. A régi MSZMP egyik súlyos mulasztása volt, hogy nem engedett utat a dolgozói tulajdon kialakulásának, pedig ez a politikai rendszerváltás esélyeit is jelentősen befolyásolhatta volna a baloldal javára. Sajnos a Magyar Szocialista Párt sem ragadta meg ezt a lehetőséget a választási küzdelemben, a párt politikájában a dolgozói tulajdon kérdése mindeddig csak marginális szerepet játszik.
3) Az új történelmi helyzet a magyar baloldal erői részére még mindig kínál lehetőséget, hogy a dolgozói tulajdon kiépítésével egy sajátos – de a világgazdaságba is integrálódni képes – modellt alakítson ki. Míg a szociáldemokrácia a kis lépések reformpolitikájának szociál-technikájával igyekszik a tőke szociális kötöttségét fokozni ós egy szocialista értékrendszer érvényesülését elősegíteni – így harcolva a fent vázolt célokért – addig a kelet-közép-európai régió baloldali erői ezt a munkát úgymond felülről lefelé végezhetnék el. Az „államszocializmus" modellje ugyanis számos torzulása mellett is lényeges előretöréseket valósított meg a dolgozó emberek alapvető érdekeinek érvényesülése szempontjából és ezeket a vívmányokat – különösképpen a tőkés osztály hatalmának a megtörését, a termelőeszközök fejlesztésében elért eredményeket – a baloldalnak mint meghatározó kiindulási pozíciókat kellene őriznie ill. továbbfejlesztenie. Az alapvető baloldali célokról, az elért vívmányok védelméről és a tényleges továbblépés lehetőségéről való lemondás – éppen most, amikor a rendszerváltás keltette illúziók szertefoszlanak; amikor bebizonyosodott, hogy a magyar nép szociális érzékenységében is igen komoly nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek, amikor az 1994-es választások döntő módon változtathatják meg a politikai erőviszonyokat és ezzel együtt a baloldal politikai cselekvésének lehetőségei – a legnagyobb felelőtlenség bármely politikai, ill. társadalmi erő részéről, amely a munkavállalók tömegeinek érdekeit felvállalja.
4) A dolgozói tulajdon dominanciájának megteremtése nem mond ellent a piacgazdaságnak, hiszen ennek lényege nem a magántulajdon, hanem az autonóm gazdasági egységek egészséges versenye. Magyarországon egy jól működő vegyesgazdaság kiépítésére van szükség, mely teljesítményével képes integrálódni a világgazdasági folyamatokba, és ebben a gazdaságban természetesen a magántőkének is fontos szerepe lehet olyan szektorokban, amelyekben ezt a legcélszerűbb működtetni (elsősorban a kisiparban, a kiskereskedelemben és a szolgáltatások széles körén belül).
5) A dolgozói tulajdon működtetésének területe elsősorban a nagyipar, ill. a középüzemek lehetnek, legalkalmasabb formája pedig a részvénytársaság. A dolgozói tulajdon bevezetésének csak a versenyszférában van értelme és nem vezethet más tulajdonformák (pl. szövetkezeti, kommunális, magántulajdon stb.) felszámolásához, hiszen ez ellentmondana a piacgazdaság lényegének. Az elkövetkezendő időszak egyik legsürgősebb feladata a baloldal részére a dolgozói tulajdon szocialista modelljének részletes kidolgozása. Az alábbi pontokban arra teszek kísérletet, hogy ennek körvonalait felvázoljam.
6) A részvénytársasággá átalakult vállalat részvényei minimum 51 %-ának dolgozói tulajdonban kellene maradnia. Ezt még a vállalat dolgozói sem adhatnák el egymásnak. Így lehetővé válik, hogy a kilépett, ill. nyugdíjba ment dolgozók ily módon megmaradt részvényéit az újonnan belépők, vagy pedig a már ott dolgozók között oszthassák fel kellő arányban. A részvények egy további, esetenként meghatározott részét megvásárolhatnák a dolgozók, tulajdonosi jogaik tehát a kötelezően és térítésmentesen juttatott, valamint a vásárolt részvények arányában érvényesülhetnek,
A részvények egy további meghatározott részét – a vállalat anyagi helyzetétől és fejlesztési terveitől függően – külföldi vagy hazai magánszemélyeknek, ill. intézményeknek, befektetői csoportoknak stb. adhatná el a dolgozói képviselet.
Az alaptöke bővítése vagy a vállalati nyereség egy részének erre történő felhasználásával, vagy külső források bevonásával mehetne végbe. A minimálisan 51%-os fent vázolt tőkearányt azonban alaptőke-bővítés esetén is fenn kellene tartani. Ezzel elkerülhetővé válnék, hogy a vállalat idővel külső tulajdonosok kezébe menjen át, vagy ezek teljes ellenőrzésük alá vonják azt. A modell szociális lényegóból adódóan természetesen kezdettől fogva arra kellene törekedni, hogy a részvények mind nagyobb része legyen a dolgozók tulajdonában. Mivel a vállalat dolgozói az alaprészesedésükön túlmenően csak vásárlással, megtakarított jövedelmükből tudnák bizonyos határok között részvényeik számát növelni, így növekvő „profitjuk" legitimációja végső soron a munka, ós ez nem mond ellent a szocialista értékrendnek sem.
7) A dolgozói tulajdonon alapuló vállalatnak három lényeges szférája alakulhat ki.
-A termelés szintje, amelyben a munka hatékonysága által megkövetelt munkafegyelem ós hierarchia működik (pl. mérnök-művezető-munkás). A minden hierarchia által lehetővé váló kiszolgáltatottság elkerülésére üzemi szintű érdekvédelmi ill. üzemi bizottságokat kellene alakítani (az elnevezés másodlagos jelentőségű), amelyek a munkavédelemtől az üzemi demokráciáig bezárólag csakis a munkahelyi problémákkal foglalkoznának. Üzemi szinten megoldatlan problémáikkal a .Vállalati Tanács"-hoz fordulhatnának.
-A vállalatvezetés szintje, amely az operatív irányítást jelenti ós amely a menedzseri réteget foglalja magában. Minden vállalatnál szükségessé válnék olyan házi szabályzat megalkotása (munkaköri leírások, az egyes vezetők kompetenciáinak meghatározása stb.), amely pontosan behatárolja az adott személy hatalmát.
– A vállalati tulajdonosi képviselet szintje, amely a részvénytársaságok Felügyelő Bizottságainak szerepét tölti be, nevezhetjük .Vállalati Tanács"-nak, vagy bárminek. Feladatköre elsősorban a vállalati stratégiai döntések kidolgozása a fejlesztéstől az osztalékok nagyságának megállapításáig, a menedzserek ellenőrzése, kinevezése, leváltása, valamint döntés olyan ügyekben, amelyek üzemi szintről kerülnek a testület elé.
A „Vállalati Tanács" tagjait a tulajdonosok delegálnák az általuk birtokolt részvények arányában. Tehát nemcsak a vállalat dolgozóinak képviselői foglalnának helyet ebben a testületben, hanem az egyéb bel- és külföldi részvénytulajdonosok, ill. képviselőik is. A minimum 51%-os el nem idegeníthető részvénytömeg mindenkor biztosítaná, hogy ne a vállalat dolgozóinak érdekeitől eltérő döntések szülessenek. Amennyiben hamis érdek-felismerés következtében ez mégis így történnék, a későbbiekben a tulaj-doni dominancia következtében a dolgozói kollektíva képes lenne ezt korrigálni.
8) A dolgozói tulajdon működésében az alsó (üzemi) szinten sok esetben érvényesülhet a közvetlen demokrácia is. A dolgozóknak – mint egyben tulajdonosoknak – alapvető érdekük, hogy az üzem zavartalanul, rentábilisan ós jó jövedelmet termelőén működjék;az ennek ellentmondó csoportérdekeket talán éppen a közvetlen demokrácia eszközeivel lehet a legjobban visszaszorítani. Mivel azonban minden vállalat önálló és sajátos struktúraként jelenik meg, ezért valamennyi helyen ki kellene dolgozni a helyi „Üzemi Alkotmány"-! (a dolgozói tulajdon formájának megfelelő kollektív szerződést), amely megfelelően szabályozza a potenciálisan felmerülő konfliktusokat.
A „Vállalati Tanács" működési szabályzata, ill. a delegálás rendszere legalább olyan jelentős, mint az „Üzemi Alkotmány", hiszen ezen a szinten hoznák a legfontosabb döntéseket. Nem kevésbé meghatározó annak szem előtt tartása is, hogy ez a szerv lenne a menedzserek munkáltatója, akiknek szintén megvannak a sajátos érdekeik, ós a biztonságos vállalatvezetés szempontjából az ö jogaikat is megfelelően szabályozni kellene.
9) Amennyiben kiépülnek a dolgozói tulajdonon alapuló gazdasági egységek, a szakszervezeteknek is jelentősen megváltozna a szerepük. Tevékenységük súlypontja feltehetően az ágazati problémákra tevődnék át, talán kivonulnának az alsó (üzemi) szférából, de jelentőssé válhatna szerepük a „Vállalati Tanácsok" működésével kapcsolatban. Bizonyára létrejönnének erős „menedzser-szakszervezetek" is, sajátos érdekeik védelmére. Mivel Magyarországon a dolgozói tulajdon dominanciájának kialakulása csak megfelelő politikai fordulat után és folyamatosan mehetne végbe, ez a folyamat bizonyára számos további gyakorlati kérdés megoldására késztetné majd az így szükségszerűen átalakuló szakszervezeteket is.
10) A baloldaliság minden korban és korszakban bizonyos fokig mást jelentett. Lényege azonban mindig ugyanaz maradt, vagyis a dolgozó emberek, a létfenntartásukért nap mint nap keményen megdolgozó munkavállalók oldalán állni és ezek boldogulását elősegíteni. Napjaink politikai és gazdasági átrendeződésének folyamatában ez egyre nehezebb feladatot jelent minden baloldali mozgalom ós párt részére. Feladatunk tehát olyan perspektívák felvázolása, amelyek a társadalom számára meghatározó, akár egészen új struktúrák kialakításával a gondok ós problémák gyökeréig nyúl, és így próbál baloldali alternatívát kínálni. A tulajdon kérdése egyértelműen ezek közé tartozik.