I.

Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudat­ban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világ­gazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fo­gunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia el­vesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári li­berális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha fel­tételezhető váratlan fordulat nem következik be.

A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megválto­zott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következménye­it kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torá­nak. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a té­nyezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésé­nél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocia­lista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világ­rendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – meg­szűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket je­lentő¹ kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenye­getés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak törté­nész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németor­szágban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshi­ány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás neheze­dik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."² Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fo­kozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bár­miféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo tota­litárius-gyanús.³ Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…

A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus állás­pontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrá­cia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberaliz­musé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megen­gedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai kül­ügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történe­lem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat fe­lülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség szá­mára.

Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szo­ciáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciá­nak, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piac­gazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.⁴

Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, érté­kei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az áru­gazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a ne­vező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem ép­pen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.

Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfo­galmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapér­tékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtál­lóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás ered­ményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.⁵

II.

A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politika­történetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek év­százados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát el­járnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégte­lenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néz­nünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kér­dés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, si­keres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s ame­lyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reform­követelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.

Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokra­ta pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert leg­komplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.⁶

A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehason­lítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagér­tékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.

• 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
• 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
• 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
• 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalíció­ban,
• 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kor­mányban,
• 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:

A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag né­mi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfo­góbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.

Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) vi­szont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kom­munista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a ha­gyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és cent­rum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félre­érthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értel­mében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szoci­áldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szo­cialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerül­nek veszélybe.

Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszak­ra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az eti­kai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mö­gött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azon­ban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Kö­vetkezésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy vilá­gosan láthassuk az identitásválság okait.

III.

Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta el­méletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszaká­ban (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció kö­vetkezik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányá­ban („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpoliti­kájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitaliz­must, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a terme­lési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e prog­ramot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt sem­milyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselked­tek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóik­nak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a defláci­ós válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban je­lentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szer­vezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban rész­letesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblé­mákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszo­nyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez se­gített.

Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság termé­szete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumor­szágait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is in­tervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari or­szágban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befo­lyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Ál­lamokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lé­pések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjeszte­nek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szak­tudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sok­szor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevé­kenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatá­val (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatá­rozott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.⁷ Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).

De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szoci­áldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésor­szágokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,⁸ hanem túl­mentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érin­tetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a poli­tikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazda­sági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tu­lajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A ma­gántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gaz­daságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."⁹

Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés állás­pontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megva­lósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásár­lási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság kü­lönböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenál­lása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E ja­vaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dol­gozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvények­kel járó tulajdonosi jogokat".¹⁰ Ehelyett, a tulajdon részleges szo­cializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott tör­vény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.

Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly je­lentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlensé­gek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti tö­rekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényva­gyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kol­lektív alapítványi törekvés.¹¹ Ennek a szelídített módozata, a mun­kásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regio­nális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kor­mány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben több­ségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kí­sérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos ré­szesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények ab­szolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)¹² Láthatóan ez a válto­zat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövet­ségek és a polgári pártok részéről,¹³ Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábki­rállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lé­nyegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapít­ványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (ma­gán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésé­ben. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csírafor­mában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes el­lenállását váltották ki.

Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvések­kel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecseg­tettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb ered­ményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfo­gadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a vál­tozások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.

Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyat­lás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némi­képp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután ra­dikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvé­delmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.¹⁴

IV.

Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is vál­ságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpoli­tika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axió­máihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a pol­gári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos kö­vetkezményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálko­zik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos prob­lémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.¹⁵ Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak ve­szélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tün­tessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürok­ráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodal­mak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. An­nak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, haté­kony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociál­demokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egye­sítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világu­ralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fog­nak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmarad­nak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyé­ben ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.

Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetba­rát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kong­resszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.

Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek ab­ból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általá­ban nincsenek megfelelő politikai válaszok,¹⁶ fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékeny­sége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a sza­bályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfaj­zott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági ver­seny „igazságossága".

Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociálde­mokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komo­lyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demok­rácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Infor­matikai és kommunikációs forradalom soha nem látott le­hetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartal­mi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau el­lenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó em­ber a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberaliz­mus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gya­korlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önma­gukban nem egyszerűsödnek.

Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog men­ni amozgalom.¹⁷

Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkeze­tének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokrá­ciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, ha­nem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárt­tá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megol­dást elutasító véleményünkkel.)¹⁸

A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alter­natívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociálde­mokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagá­ra, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követel­ményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechni­kára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyará­zó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldá­sokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársada­lom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végered­ményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak ép­pen ez a célja.

Jegyzetek

1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben köz­rehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognoszti­zálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.

2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.

3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.

4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.

5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népsza­badság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociálde­mokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.

6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.

7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.

8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló sze­rep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.

9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadvá­nya (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.

10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.

11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.

12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepci­ójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.

13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövet­sége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkás­alapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.

14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társa­dalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.

15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.

16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Ze­it-ben. 1992. 17. szám, 14. o.

17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).

18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális po­litikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkás­pártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá vál­toztatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártok­nak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné poli­tikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)

Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott há­rom könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia for­radalom története)¹ , a harmadik pedig az orosz forradalom törté­netét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadi­kat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővo­nalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.

Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forra­dalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbá­tor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.

Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilat­kozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyv­ben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvi­lágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, mint­hogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének ki­terjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül poroso­dik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia aty­jának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?

Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is két­ségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalap­jukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?

Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra töreked­ni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke for­muláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszaba­duljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem haj­landók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magá­ról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és köte­lessége".

Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem tor­pant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a for­radalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyen­jogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történeté­nek egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. szá­zadra, az amerikai Észak és Dél háborúját.

És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forra­dalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelke­léstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége ká­oszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „hábo­rús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai de­mokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konflik­tus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.

Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalom­hoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"

A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint ma­ró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjá­nak" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kife­jeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a far­kasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jeffer­son, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?

A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De ami­kor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháboro­dásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körül­belül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előes­téjén,

Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehe­tetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválaszt­ja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.

Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan érteke­zik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetősé­géről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elke­ni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaik­ról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaország­ban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sár­ba tiporja az embereket".

AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat il­leti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer ar­ra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formá­jára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételez­te, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag pol­gárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehaj­ló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.

Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mi­vel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöt­tük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zaboláz­ható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulaj­donosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági el­maradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a tör­vényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.

Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszaba­dítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmu­tató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…

Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok ér­dekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen beren­dezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaor­szághoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy va­rázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, mi­közben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.

Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos cso­da, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?

Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befeje­zést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"

Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gya­korolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta ma­gával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem ta­kargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gaz­dagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alá­zatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyonta­lanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre he­lyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hi­szen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…

Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami el­lentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrá­cia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.

A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk pol­gári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb ta­nulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció ol­dalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venni­ük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rend­szerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támo­gatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyé­ben „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak cso­dálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-ve­zetőink".

P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértet­ték. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik per­sze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasz­tos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlát­lan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."

A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pé­tervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matró­zai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevik­vezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.

Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokra­ták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rá­galmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Fog­lyokat nem ejtünk!"

Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgos­kodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú re­mény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demok­ráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.

Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fo­gadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik szín­falak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszé­det, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fog­va tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem is­mer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfe­szíti a Kseszinszkaja-termet."

A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűsé­gein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlény­ként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.

Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a de­mokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.

Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „fran­cia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félistene­ket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatat­lanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azok­ban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".

S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitá­sa, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félre­vezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.

A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alap­eszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és vesze­delmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangoz­hatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson szá­mára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorla­tának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnö­kének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia for­radalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.

1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyek­nek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.

Expozíció l.

„…Senki sem hiheti, hogy pár év múltán nem kezd el majd egy új nem­zedék kérdezni. Nem kezd el könyvtárba járni, nem fog naplókat ol­vasni, drámákat fellapozni, archívumokban kutatni, novelláskötete­ket tanulmányozni. S ha azt hazudjuk nekik, hogy a Kádár-korszak iszonyat volt, amelyhez semmi közünk sem volt, ha azt hazudjuk nekik, hogy Aczél nem is élt, vagy ha élt, hát minimum szörnyeteg volt, akkor aztán kínos helyzetbe kerülhetünk. Akkor ugyanis jogos lesz a kérdés, hogy mi is történt. Mert ha mindez olyan borzasztó volt, ha tényleg kibírhatatlan volt minden napja, akkor ki adta ki a könyveket, hogyan is állhatott szóba annyi ember Aczéllal, miért vacsoráztak nála nem kevesen, írtak neki leveleket, miért mentek el a kor nagyságai a pártkongresszusokra, ültek a fényképészek len­cséi előtt nyugodtan Kádár János társaságában. Mert mindez tényle­gesen magyarázatra szorul. De ha most csak csend és némaság a vá­lasz, akkor majd – évek múlva – késő lesz." (György Péter)

Expozíció II.

„Hogy bizonyos politikai erőknek tényleg torkukon akadt a múlt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a »Kádár-rendszerről« szólván ugyan­olyan logikával operálnak, mint 1945 után a bolsevik taktika a »Horthy-fasizmus« szitok-átok szóként való használatával. […] A Kádár-rendszer egyetemes kiátkozása ma éppen azt nem tes^i" vi­lágossá, hogy az emberek hiányérzete főképp nem politikai töl­tésű. Korábbi sorsukat nem hajlandók mindenestől megtagadni, s elfogadni, hogy ők csak károkat okoztak az országnak, mert például elfogadhatatlan termékeket gyártottak. […] A baloldal torkában is ott szorult a múlt. Zavarban van, nem vállalkozik ob­jektív, tárgyilagos történelemértékelésre, mert joggal tart attól, hogy azzal újabb támadásokat hív ki maga ellen." (Pataki Ferenc)

Tárgy és mérték, avagy: módszertani előfeltevések

A szükséges történelmi távlat hiánya, az alapkutatások állapota és a politikai közlevegő miatt egyelőre inkább csak közelítések íród­hatnak a Kádár-korszakról és művelődéspolitikájáról, „végleges" igénnyel fogalmazott tudományos opuszok aligha. E sorok írója is csupán közelítésekre vállalkozik : tárgyilagos szándékú és tárgyias fe­dezetű – a terjedelmi korlátok miatt viszont soványan dokumentált – elemzési, értékelési adalékok megfogalmazására teszek kísérletet.

Másutt, máskor esetleg vállalkozni fogok szubjektívebb hangvé­telű, személyes emlékeket, szituációkat és arcokat felidéző műfajra annál is inkább, mivel 1975-től másfél évtizedig-nem döntéseket ho­zó politikusként, hanem az MSZMP kulturális osztálya beosztott munkatársaként, majd a Magyar Rádió egyik vezetőjeként – magam is részese voltam a kulturális irányításnak, a döntéselőkészítésnek és a végrehajtásnak. Ebben az írásban viszont – ilyen „előélettel" és felelős érintettként is – tárgyilagos műfajra teszek kísérletet

Az objektivitásra törekvés persze „csak" szándék lehet, megvaló­sulásának eredményessége, a relevancia mértéke sok mindenen mú­lik. A szubjektivitás, a tévedés veszélye ellen nemcsak az „egyik", ha­nem a „másik oldal" egykori szereplői és a „tiszta" utódok, a kívül maradottak sincsenek beoltva. Reális, hiteles összkép ugyanis csak a kutatások és értelmezések gazdag, egymással is vitatkozó tudomá­nyos kínálatából bontakozhat ki. Egy lehetséges ajánlat csupán ehhez az alábbi tanulmány; természetesnek, sőt számomra is tanulságos­nak tartok más, ettől gyökeresen eltérő álláspontot is.

De egyáltalán: mi is a tárgya a Kádár-korszak művelődéspolitiká­ját elemző kutatásoknak, értékeléseknek? Egy szűkebben vett politi­katörténeti megközelítés arra is vállalkozni tud majd, hogy a politikai folyamatokon belül elkülönítse, egymásra hatásukban is differenci­álja az ideológia, a belpolitika, a tájékozódáspolitika és a művelődés­politika szektorait, érzékeltetve a köztük meglévő egyenlőtlensége­ket, feszültségeket is. Ugyanennek a megközelítésnek képesnek kell lennie a hasonló ideológiájú, berendezkedésű kelet- ás közép-európai államszocializmusok művelődéspolitikájának összehason­lító elemzésére is. Számos politológiai tanulmány született már ezekről az évtizedekről; a művelődéspolitika szerepe és értéke­lése szempontjából is hasznosíthatók (ha korántsem mindig ta­lálóak) a különböző korszakminősítéseket használó analízisek, legyen szó a „szovjet típusú társadalomról", a „bürokratikus" vagy „racionális redisztribúcióról", „diktatúráról a szükségletek felett", valamiféle „sztálinista-posztsztálinista totalitarizmusról" vagy „a hruscsovizmus mintaállamáról", illetve „felpuhult diktatúráról" stb.

Egy következő – igen termékeny – megközelítés lehet a művelődés­történeti, művelődésszociológiai. Ez a szempont a politikát is a tár­sad almi-kulturális mélyfolyamatok iránya felől ítéli meg, de ko­rántsem csak a politikára figyel. Mindenekelőtt szükséges lenne a kultúra produktumainak és a fogyasztási szokásoknak a sokol­dalú felmérése: csakis erre épülhet a tudományos és művészi al­kotás, a szellemi innováció és a tudás korabeli magyarországi helyzetének, színvonalának nemzeti és egyetemes horizontú mérlegelése. Annál is inkább, mivel egy nép, nemzet, ország kulturális termése még szigorú politikai korlátok, elnyomás kö­zepette sem elsősorban „politikafüggő", nem elsősorban cen­zúra- és mecenatúra-ügy, jóllehet a kulturális termés gyökér­zete mélyen beágyazódik a mindenkori társadalmi-ideológiai­politikai talajba, A legalitás is teret engedhet olykor „ideológia­mentes" művészeti irányzatoknak; a metaforák és metanyelvek kö­zegében helyenként virágozhat egy-egy műnem vagy művészeti ág (lengyel színház, szovjet irodalom, cseh film), s természetesen a „tiltott irodalom", az „ellenkultúra", az underground művészet szűkebb-tágabb körei is a nemzeti művelődések szerves részét ké­pezik – tényleges értékeik, maradandóságuk mértékében.

A művelődés, a kultúra ugyanakkor nem azonosítható az elit pro­dukciójával vagy az értelmiségpolitika mezőjével, sőt magával az al­kotások, értékek teremtett világával sem: a kultúra legalább annyira a rétegzett társadalom „köznapi" dimenziója is, a képességek és a cse­lekvések, a mindennapi érintkezések és szokások, az attitűdök és az élet­mód világa. Egy korszak politikáját is minősíti, hogy milyen irányú s mértékű kulturális folyamatok mentek végbe a társadalomban, milyen természetű s léptékű a kulturális mobilitás, milyen értékek váltak vonzóvá és taszítóvá.

Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevétele nélkül nagyon felszínes, nagyon steril, nagyon „túlpolitizált" lenne a szintetikus művelődéspolitika-történet, essék bár az ítélet mérlegének nyelve a megértőbb-pozitívabb vagy a szigorúbb-negatívabb irányba. S egyál­talán: létezik-e olyan egyetemes vagy akár csak európai, közép-euró­pai „etalon", amelyhez mérve a magyar kulturális színvonal, a XX. század második felének műveltségeszménye, az elért civilizációs és modernizációs fokozat és típus mechanikusan minősíthető? Törté­neti mérték persze van, de aligha elszakíthatóan a magyar tradíciók­tól, a történelmi realitásoktól valamint az egyetemes és hazai kulturá­lis progresszió kihívásaitól.

Minden történelmi mérlegelés ugrópontja és metodológiai dilem­mája: honnan, milyen távlatból minősítsünk egy-egy korszakot és irányzatot, hogyan értékeljük egy-egy periódus uralkodó vagy ellenzéki politikáját. Minden ellenzéki mozgalom, minden rend­szerváltozás, de főleg minden új hatalmi berendezkedés (a kádári is) – a politikai harc és az önlegitimáció eszközeként – gyakran él a historizálás, sőt a kriminalizálás eszközével. Az 1956-1988 közötti korszak értékelése szempontjából megkerülhetetlen lesz a posztká­dári időszak, az „utána" tendenciáinak minősítése is. Nem csupán annyiban, hogy a konzervatív jobboldali „nemzeti" kurzus alatt eset­leg „még rosszabb" lett a helyzet, vagy hogy egy sterilen nyugatias, radikálisan „liberális" vadkapitalizmus mit hozna, mit hozott vol­na. Az utóélet ekképpen is értelmezi a múltat: bizony a jelen idő és a Kádár-korszak viszonyára szintén érvényes Marx és Engels hí­res rendszerváltó szállóigéje A német ideológiá-ban: „…és ismét helyreáll az egész régi szemét".

Csakis az 1945 utáni évtizedek világ-és geopolitikai keretei, az oktro­jált politikai formáció, a centrum és a periféria, a „Jalta" és „Lajta" te­remtette közép-európai kisállami alternativitás talaján vizsgálható: mi történt, hogyan történt s miként történhetett volna (?!) másképp. Csak ezen a – ha nem is fatalisztikus, de szükségszerűségekkel terhes – mezőn belül elemezhetők és nevezhetők meg reálisan a Kádár-kor­szak pozitív és negatív folyamatai, a politika kisebb-nagyobb érde­mei, bűnei és vívmányai, modernizációs értékei, dekadenciába sodró pangási tünetei és maradandó értékfelhalmozásai. Mindez – a saját­szerűségeket figyelembe véve – a kulturális folyamatokra, a művelődéspolitikára is áll. Nincs szükség lapos párhuzamokra egy Szuszlov, egy Furceva és egy Gyemicsev képviselte szovjet ideológiai vezetéssel, a román, csehszlovák, NDK-beli, bolgár vagy éppen len­gyel kulturális irányítással. Az azonban tény, hogy a kulturális élet­ben – erős nemzetközi ideológiai érzékenysége folytán – 1956 és 1988 között, ha hullámzóan s többnyire a háttérben is, de igen erősen érvé­nyesült a szocialista országok politikájának külső pressziója, amelyet a kádári centrumpolitika sem tudott (s nem is mindig akart) kivédeni. Elegendő utalni a „liberalizmus" folyamatos ostorozására, a filmát­vételek, a könyvkiadás, a művészeti szövetségek közötti kapcsolatok, a direkt moszkvai a budapesti követségi beavatkozások számtalan „ügyére", különösen 1956 és 1967 között, majd 1972-76 táján.

Hiteles történelmi mértéknek és viszonyító háttérnek a régióit, a nemzetközi, a kelet-európai államszocializmusok kulturális­ideológiai „produktumát", az egyes országok Európa, illetve a világ iránti nyitottságát és belső reformokra való képességét, civilizációs és kulturális érettségét, valamint a hazai előzményt, az 1914 és 1956 kö­zötti négy diktatúrával terhes évtizedet kell tekintenünk, beleértve ebbe néhány históriai pillanat (1918-19; 1945-49; 1953-1954) progresszív kezdeményezéseit, esélyeit.

A köznapi és zsurnalisztikái leegyszerűsítésben lekezelő vagy mentegető felhanggal használt szóképek, az „ahhoz képest Magyarország" vagy a „gulyás-kommunizmus" nem adnak vá­laszt a lényegi kérdésekre. A „kollaboráció és a kompromisszum", a „megvásárolt fogyasztói jólét és kisszabadság" mora­lizáló szempontjai, a politikai aktorok és áldozatok mégoly ille­tékes saját minősítései, a fejlett nyugat-európai tőkés államfor­mák liberális normáinak romantikus, illuzórikus számonkéré­sei sem igazán termékenyek: nem többek, mint a történelmi al­ternativitás leegyszerűsítéséből fakadó jó- és rosszpont-oszto­gatások. Az már azonban értelmes történelmi, politikai és er­kölcsi szempont, hogy vajon az 1956 utáni magyar hatalom, az MSZMP és a kormányzat, ezen belül a művelődéspolitika, kény­szerpályákon haladva is, élt-e az adott s kivívott maximális le­hetőségekkel, tágította-e a kereteket, s végső soron mennyiben segítette vagy gátolta hazánk, népünk és nemzeti kultúránk civilizálódását és demokratikus modernizációját.

Ezekre a kérdésekre persze szintén nem adható egykönnyen válasz. Magam is csak adalékokkal, a horizontális és vertikális le­írás kísérletével igyekszem szolgálni, próbálgatni a lehetséges feleleteket. Teszem ezt egy olyan sajátos megközelítésből, amely a szélesívű művelődéstörténet helyett, előmunkálatok híján, egyelőre csak a szűkebb politika történet terepén mozog, igyekezve ugyanak­kor egyidejűleg figyelembe venni a politikai szándék és következmény,a deklaráció és praxis,az önkép és visszhang szempontjait is.

Folyamatok és szakaszok

A Kádár-korszak egyik – önellentmondásossága miatt – legproble­matikusabb, egyúttal legpikánsabb ideologémája volt a kontinuitás és diszkontinuitás viszonya. Az 1956 utáni évtizedek fő politikájának a valóságosnál is jobban hangsúlyozott (a pozitív és negatív fordula­tokat egyaránt elleplező) folytonossága, valamint a szocializmus építésének – úgymond – első, 1945 (illetve 1948) és 1956 közötti sza­kaszához fűződő viszonya Kádár János beszédeinek is állandó mo­tívuma volt. Ez a doktrína természetesen szervesen összefüggött 1956. okt. 23, nov. 1. és nov. 4. sajátos, változó legitimációs értel­mezésével is.

A különböző politikai alrendszerek, reszortok – különösen a gazdaságpolitika – az ún. politikai fővonalnál persze több diszkon­tinuitást viseltek el (valóságosan vagy deklaráltan), de egyúttal ideológiai magyarázkodásaikkal túl is terhelték a kontinuitás-prob­lémát. Elegendő utalnom az új gazdasági mechanizmus hullámzó ér­telmezési tartományára 1966-tól 1988-ig vagy Lukács György és Aczél György „vitájára" a 60-as évek második feléből (amelynek egyúttal Lukács politikai rehabilitálását szolgáló funkciója is volt). Emlékeztetek a magyar irodalom és a szocialista irodalompolitika belső történetével kapcsolatos – Szerdahelyi István monográfiája ürügyén kirobbant s ma már szinte komikusnak tűnő – „50-es évek" – vitára, illetve Révai József- polémiára, amely – a nemzeti kérdéshez hasonlóan – a 70-80-as évek művelődéspolitikai tanácsadó-köré­nek olyan markáns személyiségeit is szembeállította, mint például Huszár Tibor, Kardos György, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál és Rényi Péter, nem beszélve a tágabb értelmiségi közvéle­ményről.

Mára, a rendszerváltozás felől, egyenesen paradoxnak tűnik, hogy a kádári politikai centrumnak – „a szocializmus építésének" általában vett s főleg világ- és geopolitikai szempontokra figyelő deklarálásán túl – egykor milyen kemény vitákat kellett folytatnia az 1956 előtti és utáni kommunista politika közötti diszkontinui­tás balos, dogmatikus „csökkentőivel", korlátozóival, illetve a „megszakítottság" szovjet utat majmoló konzervatív bírálóival szemben. S lám, napjainkban miként kerül következtetéseiben ez utóbbiakkal szinte azonos platformra a baloldal- és szocializmusellenességtól fűtött jobboldali historizálás kontinuitás-mítosza és to­talitarizmus-demagógiája.

A komoly történeti elemzések persze – álljanak bár különböző társadalomelméleti platformokon – az 1956 utáni évtizedeket a mo­dell folyamatos keretein belül sem tekintik egységes ívnek. Bihari Mihály politológiai, Huszár Tibor értelmiségpolitikai, Szoboszlai György alkotmány- és jogtörténeti, valamint Papp Zsolt gazdaság-és társadalomtörténeti szakaszolásaira utalok példaként, amelyek részben egybeesnek egy lehetséges művelődéstörténeti, illetve kul­túrpolitika-történeti periodizálással is. A szakaszolás ugyanakkor még a művelődés egyes szektorain belül is csak viszonylagos lehet, különösen ha figyelembe vesszük a politikai nyilvánosságnak azt a harmonikázó természetét, amelyet Gombár Csaba jellemzett oly plasz­tikusan.

(I.) 1956 novembere – 1958 nyara a szovjet fegyverek árnyékában végrehajtott politikai „rendcsinálás" és megtorlás időszaka, amely­ben a művelődéspolitika teljesen alárendelődött a hatalmi politika belső mozgásainak. Az egypárti hatalomgyakorláson belül ugyanis legalább két markáns irányzat működött: egy reformszocialista és egy sztálinista-restaurációs. E két irányzat belső küzdelme és kifelé mutatott viszonylagos egysége, a véres megtorlások és a fokozatos nyitások kettőssége, a valódi, bár egyelőre nem erős centrum kiépü­lésének üteme döntő mértékben befolyásolta az értelmiség- és kul­túrpolitikát is.

Az egész Kádár-korszakra kivetülő, szinte szimbolikus egyidejűség, hogy amikor a Nagy Imre- és a Bibó-per zajlik, s folynak az értelmi­séget is sújtó kivégzések, letartóztatások, 1958 nyarán lát napvilágot (hosszas belső viták után, „keményítő" hangvételben véglegesítve) „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei" című központi bi­zottsági határozat. E terjedelmes dokumentum a „rendteremtés" ideológiai fedőszövege mellett egyszersmind számos fordulatér­tékű új hangsúlyt, pozitív elemet is tartalmaz, illetve sejtet.

(II.) 1958 és 1962 között sok ponton visszakeményedés, újradogmatizálódás tapasztalható. Megindul a belsőleg is több ellentmon­dást hordozó, progresszív és megtorló, liberális és konzervatív fel­hangjaik révén némileg egymással is „vitatkozó" elvi dokumentu­mok, kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalások sorozata. (En­nek az időszaknak a politikai és kulturális eseményeiről, a perekről, a konszolidációs hatalom belső ütközéseiről, nemzetközi feltétele­iről s az irodalmi, művészeti élet „rendbetételéről" elég sok doku­mentum és értelmezés jelent meg az elmúlt 1-2 évben.)

Számos író – önként vállaltan vagy/és a cenzúra miatt – hallgat eb­ben az időszakban; tekintélyes értelmiségiek vannak börtönben. Nyu­gatias ízű lektűrhullám s a Kelet-Európában exportképes magyar „szocialista giccs" igyekszik pótolni a kulturális vákuumot, miközben éles harc folyik a „modernizmus", a „nyugatmajmolás" ellen. A hát­térben ugyanakkor elindul a küzdelem egy nyitottabb, érték érzékenyebb művelődéspolitikáért, a könyvkiadás, a filmgyártás, a szín­házművészet megújításáért, a klasszikus világkultúra hazai ismert­ségében és a nemzeti műveltségben mutatkozó fehér foltok csök­kerítéséért. Mindehhez a kulturális és oktatási beruházások, intézmé­nyépítések viszonylagos dinamizmusa, a televíziózás elterjedése is fedezetet teremt. A megtorlások ki váltotta politikai csöndben, az életszínvonal viszonylag gyors javulásával és az előbbre jutás,a társadal­mi mobilitás családok százezreit érintő élményével egyidejűleg ter­jed a tanulási, önművelődési divat, a „jó szakma" vonzereje.

(III.) 1963-1973 a magyar művelődéspolitika nagy korszaka, Ká­dár János egész politikai szerepének is talán legtermékenyebb, mond­hatni, „klasszikus" periódusa. Az extenzív iparosodás) és a nagy társa­dalmi mobilitású folyamatok lezárulása a 60-as évek közepére művelődéstörténetileg is fordulatot jelez: ugrásszerűen megnőtt például a 8 osztályt végzettek aránya, javultak a családok többségé­nek életmódbeli, fogyasztási, civilizációs körülményei, erősödött a továbbtanulásban való érdekeltség. Igaz: az értelmiségivé válás presztízse és esélyei terén, a társadalmi értékrendben megerősöd­tek régi-új negatívumok is, az igazi demokratizálódás helyett in­kább csak a fogyasztói én autonómiája s egyfajta korlátozott, „érdek­beszámításos" liberalizmus számára nyílt fokozatosan tér. Az 1961-től tapasztalható jelentős politikai változásokkal (Kádár János szál­lóigéje: „aki nincs ellenünk, az velünk van"; a tsz-szervezések lezá­rulása és a háztájik révén a faluval történt kiegyezés; amnesztia stb.) és a viszonylag gyors életszínvonal-emelkedéssel összhang­ban ugyanakkor végbemegy a kulturális élet konszolidációja és re­formja.

E folyamatot eleinte egy kontrakarírozó szerepű vagy látszatú ideologikus közjáték, az ún. „eszmei offenzíva" meghirdetése terheli (1965-66), de a kulturális politika mind szervesebben kapcsolódik össze a gazdasági reform előkészítésével és a nagyobb hatalmi-ágazati érdekszövetségek korlátozott pluralizmusával, alkujával. Megszűnt a felsőfokú beiskolázás származási elvű adminisztratív kontrollja, megkezdődik a művelődés különböző szakterületeinek átgondolása és funkciójuk, irányításuk elvi-politikai korszerűsíté­se. Létrejön az MSZMP (pontosabban: a pártvezetés) és számos te­kintélyes alkotóművész, tudós – a kádári politika valódi társadal­mi-nemzeti eredményeire is támaszkodó – „kiegyezése", „szövet­ségkötése". Mindez nemhogy nem fenyegeti, ellenkezőleg: stabili­zálja és külföldön s itthon egyaránt legitimálja a pártvezetés hatal­mát és a politikai rendszert.

Bár az egypártrendszerből, a Szovjetunió vezette szövetségi rendszerhez tartozásból és a Kádár János személyében is megteste­sülő tekintélyelvű, paternalista politikai struktúrából adódóan megmaradt a hierarchikus berendezkedés, az aufklérista kulturális irányítási mechanizmus centralizmusa, érdemi doktrinális és gyakor­lati változások mentek végbe a kulturális politika és közélet legtöbb síkján. Fokozatosan – a politikai intézményi irányítás legkülön­bözőbb színterein – előtérbe került a szakértelem; a magyar kultúra horizontja kitágult a világra, rengeteg modern tudományos, művé­szeti érték és szórakoztatási divat lelt otthonra hazánkban is. Elmélyültek a nemzetközi kapcsolatok; családok százezrei váltak tu­ristákká; a kulturális civil társadalom és érdekvédelem – helyen­ként a döntési mechanizmus is – „megindult" a lokális demokrati­zálás, a bővülés, a sokszínűbbé válás, és a modernizálás útján.

A csökkenő, de „még" megmaradó korlátokkal, szilenciumokkal, tabukkal együtt is fokozatosan tágult, pluralizálódott a kulturális nyilvánosság politikai mezője, és szűkült a represszió változatos eszköztárának alkalmazási köre. A korábbi túlideologizáltságot egyre inkább a fogyasztásra, az emberek privát életét békén hagyó pragmatizmusra építő – vagy éppen rájátszó – paternalizmus váltot­ta fel. A gazdasági eredmények lehetővé tették – ha nem is a szük­séges mértékben – a kulturális-oktatási intézményrendszer jelentős állami fejlesztését, a művészeti mecenatúra bővítését (ami persze újabb ellentmondásokkal is járt). Létrejött és stabilizálódott a művelődés sokszektorú állami, tanácsi és szakszervezeti hálóza­ta. Ugyanakkor éppen a művelődéspolitika legfontosabb ágaza­tában, az oktatásügyben átgondolatlanul, rövid távban gondol­kodva, a vélt vagy valóságos munkaerő piád és szakmai után­pótlási szempontoknak alárendelve és kapkodóan folyt a szer­vezeti, infrastrukturális és koncepcionális fejlesztés, miközben a gyakorlattól és a financiális realitásoktól mindinkább elszakad­tak a „steril" távlati fejlesztési kutatások és a spekulatív oktatási modell viták. Zavarokkal volt terhes az értelmiségpolitika, a társa­dalmi esélyegyenlőség hirdetése sokhelyütt nivelláláshoz, kont­raszelekcióhoz vezetett. A modernizációból adódóan is növekvő létszámú értelmiségen belül erősödött a marginalizálódás, a lema­radás.

Mindezzel együtt is a műszaki, ökonómiai, mérnöki tudás presztízsének emelkedése, a gazdasági reform tudománypolitikai előkészítése, Lukács György ideológiai-politikai rehabilitálása, a baloldali „marxizmus-reneszánsz", számos társadalmi-kulturális jellegű modernizációs vívmány széleskörű elterjedése, a magyar film, zenekultúra, irodalom, színház- és képzőművészet felívelése, Kurtág György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil; Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Né­meth László, Pilinszky János, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós; Barcsay Jenő, Kerényi Jenő, Somogyi József, Varga Imre; Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Ranódy László, Makk Károly, Kovács András és mások gazdag termése, egy új művésznemzedék indulása jellemzi elsősorban ezt az időszakot.

A folyamat – főleg nemzetközi politikai okokból – 1968-ban megbicsaklik, 1968 és 1974 között ellentmondásosabbá, kétvágá­nyúvá válik. A nyugati és a keleti neokonzervativizmus megerősö­dése, a brezsnyevi poszt-sztálinizmus katonai, politikai, ideológiai nyomása, a hazai gazdasági-politikai reform megtörése érzékel­hetően szűkíti a viszonylagos ideológiai szellemi nyitottságot. Van­nak visszarendeződési tünetek, újra szaporodnak az adminisztratív tilalmak, az ideologikus kiszorítások, de az oktatási, tudományos, közművelődési és művészeti életben s főleg a társadalmi, fogyasztá­si, életmódbeli „mélyfolyamatokban" azért továbbhalad a civilizáci­ós reformok és a kvázi-demokratizálódás tendenciája, a mindennapok depolitizálása.

A nyilvánosság szélesedésével fokozatosan legalitást kapnak ha­zai és külföldi nem marxista, vallásos, irracionális, népnemzeti és polgári liberális nézetek, művek. Az egyéni világnézet egyre in­kább a személyes szabadságjog, a privátlét ügye lesz; szaporodnak s bizonyos fokig intézményesülnek a politikai tabukat nem sértő különböző alternatív kultúrák, főleg az ifjúság és a szórakozás terü­letén. A párton belül is egyre nyilvánvalóbbá válik „több párt", több ideológia létezése. A 60-as évek európai s hazai marxizmus-re­neszánszától ösztönözve teret nyer – szinte félhivatalossá válik – a „nembeli értékekre orientált", az elidegenedést leküzdő demokratizáció és modernizáció szerves egységének korszerű baloldali re­formkoncepciója, vonzó életmódbeli-közművelődési célkitűzések, minták fogalmazódnak meg. E gondolatrendszer számos elméleti képviselőjét és interpretációját, a kritikai marxizmus, a baloldali szellemű rendszerkritika és szépirodalom több irányzatát ugyan­akkor – radikális politikai álláspontjuk miatt – a hatalom kiszorítja a nyilvánosságból. Sőt: Lukács György 1968-ban írott kulcsfontos­ságú művének teljes szövege, a Demokratisierung heute und morgen sem láthat napvilágot; tanítványai egy körének két nemzedéke is külső vagy belső emigrációba kényszerül.

(IV.) 1974-1984 az előző dinamikus fejlődésű szakasz baloldali-közösségi szellemű kulturális és életforma-modelljei, távlatai, re­formkísérletei, demokratikus törekvései jórészt utópiákká, illúzi­ókká fagynak; megtörtek a rebürokratizálódás, a konzervativiz­mus, illetve a felemás liberalizálódás, a fogyasztáscentrikus depolitizálás, a piaci kommercializálódás kettős gátjain.

A hatvanas évtized végére megtörik a kulturális intézményrend­szer és infrastruktúra fejlődésének dinamizmusa. A gazdasági növe­kedés és modernizáció megtorpanása, a belső társadalmi-életmódbeli konfliktusok kiéleződése, a családok tömegessé váló kényszerűen ön­kizsákmányoló életmódja és az értelmiség, köztük a fiatalok romló helyzete objektíve leértékelte a kultúra deklaratíve éppen felértékelt szerepét. A művelődési-olvasási szokások, az önművelődő mozgalmak, a tudományos-műszaki haladás egészében kedvezőtlen alakulásá­nak az illusztrálására elég egyetlen példát idézni: 1984-85-ben a 18-24 éves korosztálynak mindössze 9,4 %-a (az esti és levelező ta­gozatokon tanulókkal együtt 12,1%-a) folytatott felsőfokú tanul­mányokat, amivel az utolsó előtti helyre kerültünk európai viszonylat­ban. Igaz: az általános és középiskolai oktatás átlagszínvonala (pl. a matematikai, az írás-olvasási készség elsajátítása) terén s néhány művészeti ágazatot tekintve a világ élvonalában marad­tunk.

A politikatörténet síkján 1973-74-ben egyértelműen megtörik a – még oly ellentmondásos – reformok íve, ezt egyebek mellett

Nyers Rezsó, Fehér Lajos, Aczél György pártvezetők, majd Fock Jenő miniszterelnök leváltása is jelzi. Az Aczél György nevével fémjelzett kiegyezéses, érték érzékeny és pragmatikus kulturális politika defenzívába került a Szovjetuniótól, NDK-tól is ösztönzött reformellenes, munkás- és nemzeti demagógiával, az apparátusbeli és szindikalista konzervatívok s némely humán értelmiségi csoportok koalíciójával szemben, még ha sikerült is továbbvinnie néhány vívmányát. A hol rugalmas, hol görcsös visszavonulások, az újraideologizálódás és a pragmatizmus, a „húzd meg – ereszd meg", a kisebb-nagyobb, mégis progresszív lé­pések, de egyúttal a távlatvesztés, a stratégiátlanság, a kapkodás és a súlyos engedmények szakasza ez.

A neokonzervatív fordulat a szakmai színvonalat és a baloldali-demokratikus értékek hitelét tekintve is károsan hatott a kulturá­lis és az értelmiség-politikára, ugyanakkor számos – a politikai-társadalmi intézményrendszerből és direkt politikai ideológiából kitessékelt – reformtörekvés a kulturális életbe „települhetett át" s itt nyert bizonyos fokú legalitást; elegendő ebben a vonatkozás­ban Pozsgay Imre és Nyers Rezső pályájára utalni. A kultúra sajá­tos politikai „védettsége", egyúttal az értelmiség helyzetének romlá­sa, jelentős humán rétegek marginalizálódása, a szocialista reformok esélyeiből való kiábrándulása, az értékrendzavar eszkalálódása miatt a művelődéspolitika szférájában jelentkeztek először hangosan és élesen az általános válságtünetek, a kádári politikával szembeni li­berális, népnemzeti és újbaloldali ellenzékiség irányzatai. A kul­turális politikának ugyanakkor paradox módon nemcsak ezek bírá­latának, ideologikus „bűnbak"-kezelésének feladatát „kellett", vál­lalnia, hanem egyúttal – tudatosan vagy kényszerből – lehetőséget teremtett e „válságtünetek" némi humanizálására, sót legitimálásá­ra, az eszmei pluralizmus – mégoly konfliktusos, de – fokozatos ki­építésére.

A kulturális nyilvánosság oly mértékben telítődött nem kultu­rális természetű ideológiai-politikai felhangokkal, sőt közvetlen ambíciókkal, hogy – a belső viták miatt is – elszalasztódott számos valóban fontos művelődéspolitikai reform esélye (oktatásügy, kul­túra gazdaságtan, tudománypolitika, művészet közéleti generáci­óváltás). A hazai szellemi élet és a kulturális politika európaizálódó szemhatárai, kiugró intellektuális teljesítményei, növekvő nemzetközi tekintélye sem tudták leplezni a gyorsuló eróziót. Le­gyünk igazságosak: amit kulturális értékvesztésnek látott a kor­társ, abban a modernizáció, a nemzetközi tömegkommunikációs fejlődés, a televíziózás és az olvasás viszonyának egyetemes trendjei, a műveltségkép „technokratikus" átrendeződése, a kul­turális piacosodás és kommercializálódás „rendszersemleges" törvényszerűségei, a reálértelmiségi hivatás felértékelődése is szerepet játszottak. Az ezen túl is szembetűnő erózióban ugyan­akkor nem csak – nem is elsősorban – az állampárt szűkebben vett művelődéspolitikájának megtorpanása útvesztése érhető tetten, hanem egy általános tudati-kulturális-mentálhigiéniai leépülés is, ami a szélesebb és mélyebb társadalmi-életmódbeli viszonyok­ban, az emberi autonómiáknak (a termelés, a vállalkozás, a civil de­mokrácia helyett is) a fogyasztásra való korlátozódásában, a szaba­didő csökkenésébe az értékdevalvációkban stb. gyökerezik.

Igaznak bizonyult számos művelődési egyesület, fórum, szakmai vita és több kultúrszociológus – például Ágh Attila és Vitányi Iván – előrejelzése: a gazdasági megtorpanás és a stagnálás nyo­mán, de korántsem csupán emiatt, „a kultúra szűkített újratermelé­se" folyt a 80-as évek elején, közepén. S miközben a politikai ha­talom – a hidegháború új szakaszában, szovjet nyomásra – a 80-as évek elején szigorít bel- és tájékoztatáspolitikáján, az ellenzé­kiség terjedése, a második nyilvánosságnak és a kettős beszéd­nek a szélesedő hatása, a valódi pluralizmus torz levezető csator­nákba szorulása következtében a közvéleményformáló értelmi­ség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) „erkölcsi" hatalom – intézmé­nyesült. Ami mögött már ott működött a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az erkölcs két-három dimenzióra, nyilvánosságra sza­kadása. Volt persze átjárás a két hatalom között, ugyanakkor nőtt a kölcsönös kiszorítósdi, gettósodás is, amiért az MSZMP politi­káját terheli a fő – bár nem kizárólagos – felelősség.

A politikai hatalmon belül megindult radikális célú reformküz­delmek és a Kádár János pozícióját megcélzó utódlási harcok eseten­ként a kultúrpolitikai koncepciók ütközésének – mint „fő konflik­tusnak" – az álruháját öltötték magukra. A párt- és a kormányza­ti apparátus tehetséges szakemberekkel töltődött fel, de közben a kiegyezéses rendszer látványosan erodálódott. A „perszonifikált határokkal kicövekelt konszenzust" (Gombár Csaba kifejezése) sem a fiatalabb művészgenerációkra, sem a növekvő számú technokra­ta-vállalkozói szakértelmiségre nem tudta továbbvinni a pártve­zetés. Ez az erőtér határozta meg a 80-as évek első felében az el­lenzékiségről szóló párthatározatok, a sajtóirányítás, az értelmiségi-és a médiapolitika, az oktatás és tudománypolitikai küzdelmek, az Aczél György és Pozsgay Imre közötti valóságos és vélt konfliktu­sok, az írószövetségi közgyűlések, a Mozgó Világ és a Tiszatáj c. fo­lyóiratokkal kapcsolatos viták és adminisztratív döntések mezőjét.

A mély, objektív társadalmi és kulturális ellentmondások fel­színén dogmatikus, népnemzeti, technokrata és konzervatív, re­former és öröklési ambíciók furcsa szövetkezéseit és egymásnak feszü­lését mutatja a 80-as évtized. Igazi vesztesként ebből talán nem is az amúgy is súlyos nehézségektől gyötört államszocialista irányítási mechanizmus és ideológia került ki, hanem a demokratikus balol­daliság, a szocialista szellemű rendszerkritika, a marxista tradíciójú kulturális önigazgatási és modernizációs koncepció. Amely – a deklarációk ellenére – egyre kevésbé kellett, mert „kényelmet­len" volt a küzdő felek mindegyike számára; s amelyet akkor már, liberális irányban, azok a társadalomtudósok is elhagytak, akiket a 70-es évek elején éppen radikális reformszocialista szellemiségű, tudományos fedezetű műveik és kiállásaik miatt bélyegeztek meg el­lenségesként. (A 90-es évek elején gyakran viszont éppen azok járnak élen „ellenzékiségük" melldöngető historizálásában, akik a 70-80-as években konzervatív, reformellenes pozícióból támadták az akkori kultúrpolitikát és ideológiai pragmatizmust. Illetve azok, akik annak idején éppen politikai ellenzékiségük buzgó tagadásával, lojalitásuk hirdetésével s „pusztán" a szakmai-irodalmi másság és a nemzeti identitás jogait követelve védekeztek [egzisztenciális okokból persze érthetően] a kádárista ideológiai kritikává], esetenkénti presszióval szemben.) Az MSZMP vezetése a kulturális mezben jelentkező politikai el­lenzékiséget végül is „jól" s joggal ismerte fel – az más kérdés, hogy még a „saját védelme" szempontjából is rossz irányba s rossz szövet­ségeket kötve haladt, elsődlegesnek mindig a rövidtávú stabilitást és a túlélést tekintvén.

(V.) 1984-1988: a Kádár-korszak, egyúttal az Aczél-korszak vége, jóllehet az előbbinek a névadója 1989-ben, az utóbbié 1991-ben hunyt el. A 80-as években egyidejűleg erősödtek fel – s keveredtek is össze – a kádári politikával, illetve annak megmerevedésével, pan­gásával, kiúttalanságával szembeni – nemzetközileg is motivált -re­form-kommunista, önigazgatói-szocialista, népnemzeti, liberális-demokrata, demokratikus ellenzéki és neosztálinista szellemű „ifjútörök" op­pozíciók.

Bár gondolati-ideológiai távlati szempontból viszonylag prog­resszív hangsúlyú új művelődéspolitikai állásfoglalások és koncepci­ók is napvilágot láttak (pl. Lukács Györgyről, illetve a szocializmus ra­dikális reformjának lehetőségeiről, a fiatal értelmiség helyzetéről, a felsőoktatásról, a művészet és társadalom kapcsolatáról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről), hatékony, eredményes stratégiai és gyakorlati válaszok már nem születtek a kiéleződő kulturális ellentmondásokra és a régi-új kihívásokra. Ugyanakkor a kulturális élet és a kulturális politika puffer- és szelep funkciója, eszközszerepe és kiszolgáltatottsága is tovább erősödik. Az 1985-ös pártkongresszusra készülve 1984 vé­gén voluntarista gazdaság- és társadalompolitikai programtervezet, illuzórikus növekedési koncepció kerül nyilvánosságra. Kádár János – a bürokratikus rendteremtő ideológia jegyében – szembefordul Aczél Györggyel, egyik legfőbb reformpárti szövetségesével is, akinek kádá­rista reformersége ugyanakkor állagvédő konzervativizmusnak minősül a párton belül és a párton kívüli radikálisok s főleg a már többpártrendszerben gondolkodó ellenzékiek számára.

Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív irányítási eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propaganda­módszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézmé­nyesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politi­kuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a „rendcsinálást", Csurka István időleges szilenciumát, az írószövetség 1986 végi közgyűlésének befo­lyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb. Ugyanakkor ez az új, fiatalabb – az előző kurzust olykor persze joggal bíráló, de nála jóval merevebb, doktrinerebb, kapkodóbb, szakszerűtlenebb – kultúrpolitikai vezetés sem tudta megakadályoz­ni az általános gazdasági-politikai-bizalmi válság, a kulturális elle­hetetlenülés felgyorsulását. Sót: durva, átgondolatlan, esetenként elv­telenül lobbizó és kompenzáló lépéseivel még „rá is tett egy lapáttal", amit ezen irányzat egyik-másik képviselőjének későbbi fordulatai, kiszólásai sem tudtak feledtetni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kultúra, az oktatás távlati sors-kérdéseiről való döntések egyre inkább közvetlenül is átcsúsztak a technokrata-liberális szellemű gazdasági szakapparátus kezébe, amely – a restrikciós intézkedéseken túl is – többnyire nem-demokratikus, rö­vidtávú, ökonomista-piacelvű, szociálisan érzéketlen társadalom-és kultúrafelfogást érvényesített. így érkezünk el 1988 májusáig, az MSZMP gyökeres politikai fordulatának kezdetét megtestesítő pártér­tekezletig, a Kádár-korszak végéig.

A kulturális elitértelmiség jelentős része ekkorra már felmondta a korálún hallgatólagos konszenzust az MSZMP politikájával; aktívabb, politizáló szárnyuk a – persze különbözőképpen elképzelt, hirdetett – modell, sőt rendszerváltás elkötelezettje, előkészítője lett. Abban, hogy ennyire literátus- és történész orientációjú, illetve genezisű lett 1990-tól a kormányzati és a liberális ellenzéki elit, a művelődés- és értel­miségpolitikai válság sokkoló mélysége, a kelet-európai küldetéses ér­telmiségi tradíciók újraéledése csakúgy szerepet játszott, mint – para­dox módon – a politikai konfliktusok kihordását átvállaló kulturális nyil­vánosságnak a 60-as évektől fokozatosan (ha visszaesésektől terhelve is) kibontakozó pluralizmusa, növekvő szabadságfoka és relatív védett­sége.

A szocialista értékek és távlatok „rendszerszerű" kompromittálódásán és a demokratikus szocializmus mellett elkötelezett radikális reformerek jelentős részének exkommunikálásán túl az 1980-as-évek derekától érvényesülő kulturális politikák (a kormányzatiak és ellen­zékiek) főszereplőinek öncsalásain, szereptévesztésein, illúzióin is múlott, hogy az évtized végére a magyar kulturális értelmiség többsége számára a romantikus népnemzeti vagy jobboldali kon­zervativizmus, illetve a nyugatias piacelvű, ökonomista liberaliz­mus két pólusú alternatívája vált hitelesnek tűnő vonzóerővé és vá­lasztó vonallá. Ebből a politikai kínálatból 1989-91-re már kimaradt és – önérzetében megtiporván, a kommunistaellenes demagógia, megfélemlítés által szétvervén, s az apparátusbeli technokrata elit gyors kapitalizációs, privatizációs érdekeitől is megzsarolván -„vezeklőként" a szégyenpadra ültettetett a demokratikus és újbaloldali orientáció, az alternatív, a civil társadalmi, a szocialista-szociáldemokrata kulturális koncepciók, művelődéspolitikák „harmadik ereje", irányzata.

„A személyiség szerepe a történelemben "

Az alcímben szereplő marxizmusoktatási és főleg gyorstalpaló párt-iskolai előadástéma s vizsgatétel minden vulgarizálás és torzítás el­lenére valóságos problémára utal. A Kádár-korszak művelődéspoli­tikáját ebből a szempontból érdekes többlépcsősség jellemezte.

Az 1956 és 1988 közötti időszakban objektíve semmi sem kérdője­lezte meg a párt vezető szerepe alkotmányban is rögzített elvének gya­korlati érvényesülését, ami a döntéseknek, az irányításnak egy vi­szonylag szűk körre korlátozódó, tekintélyelvű, centrális és bürok­ratikus alaptermészetében öltött testet. A szakszerűség, a liberaliz­mus és olykor a demokratizmus (a kettő nem ugyanaz!) elemeinek és kísérleteinek szaporodása ellenére alapvetően hierarchikus, pater­nalista természetű volt a politikai berendezkedés; csúcsán Kádár Já­nos állott. A „kollektív vezetés" féligazságával kombinált személyi hatalom az ő esetében kétségkívül külsőségektől mentes, puritán vonásokat hordozott, ami nemcsak politikai magányosságával, ha­nem történelmi és alkati okokkal is összefüggött. Az ország lakossá­gának többsége szemében a 60-as évektől mindez személyes hitelt biztosító szerénységként, egy ideig népszerű plebejus-kisemberi attitűdként tűnt fel. Kádár legtöbb vezetőtársától viszont ez a „kol­lektivizmus" egyéniség- és hitelrontó, szürkítő és középszerűsítő személytelenséget követelt, náluk ilyen ruhát öltött. Ezzel a 60-70-es években uralkodó tendenciával „furcsa" ellentmondásban állt a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika reformer exponenseinek, mindenek­előtt Nyers Rezsőnek, Fock Jenőnek és Aczél Györgynek a nagyon is markáns egyénisége; szuverenitásuk és „külön" nemzetközi tekin­télyük miatt egyébként nekik gyakran meg is gyűlt a bajuk a középszerűsödés vagy éppen az arctalanság „hőseivel".

A kádári politikai mechanizmus keretei között a kultúrpolitikai alrendszer éppen a politikán belüli viszonylagos elkülönültsége, a kultúra és az értelmiségpolitika fokozottabban személyiségcentrikus hatásrendszere, természete miatt – a többi szektorhoz képest eleve inkább magán viselte a vezetők szubjektivitásának nyomait. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az irányító személyiségek emberi, morális jellemzői, szakmai vonzalmai, erényei és hibái, konstruktív vagy szűkítő elfogultságai, szavaik és tetteik viszonya – a kultúra, az értelmiségpolitika lélektől lélekig ható jellege miatt – talán köz­vetlenebbül meghatározták a politika e szektorát. Ez önmagában nem előny s nem is hátrány (van példa mindkettőre), de reális ténye, jellemzője – és ezért a fogadtatásban, a viszonyulásban, pro-kontra személyes indulati tényezőket is felerősítő specifikuma – az 1956 utáni államszocialista hatalomnak. A politikai személyiségek túlsú­lyos hatalmi szerepe az egypártrendszeres tekintélyelvű államszocia­lizmus modelljének politikai túlsúlyosságából és demokratikus intézményesítetlenségéből, nem pedig a vezetők alkotmányos szerepéből fakad (mint például az amerikai és a francia elnöki rendszerben).

Ugyanakkor – ebben a vonatkozásban – a magyar fejlődésnek számos sajátos pozitívuma is van a többi szocialista országhoz képest.

A történelmi korlátozottságok, a válságot elodázni végül is nem képes modernizációs fejlődés kétarcúsága, a reformok és visszavoná­sok állandó hullámzása ellenére s ezzel együtt releváns lehet egy olyan nézőpont is, mely kitekintve az 1960 utáni két évtized során elsősorban értékteremtő, modernizáló, reform támogató és humanizá­ló módon, tehát pozitívan érvényesültek hazánkban a politikai szub­jektumok túl súlyosságának tünetei. Mind a nagypolitikában, mind a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban, vállalva a velük valóburkolt-nyílt feszültségeket és vitákat is, ugyanakkor el­hárítva az újbóli direkt katonai és a totális politikai beavatkozás koc­kázatát. Ezek a veszélyek, beleértve a rákosista restaurációt, vagy egy ahhoz hasonló szellemű vezetés külső erővel történő esetleges hata­lomra segítését, állandóak és egyes történelmi pillanatokban reálisak voltak; Kádár János, Aczél György s mások is ennek a kockázatnak az elhárítását, a koncepciós perek időszaka visszatérésének a megakadá­lyozását tekintették legmélyebb, bevallott – be nem vallott politikusi küldetésüknek. Az már az őszintén hitt antirákosista reformpolitika és az ezt képviselő egyének önáltatása s az egész ország tragédiája, ha ez mégoly reális veszélytudat gyakran egyoldalúvá, erőtlenné tette ma­gukat a reformszándékokat is, ha a Kremlre mutogatás számos öniga­zolásra is adott alibit, ürügyet s ha olykor (például az 1956 utáni bor­zalmas megtorlások vagy a 70-es évek eleji szellemi kiátkozások ese­tén) ezek a félelmek bizony a legyőzöttnek hitt rákosista módszerek túlélését is „legitimálták".

Anélkül, hogy a művelődéspolitika vezetőinek portrészerű jellem­zésére, párt- és állami irányításbeli hierarchikus viszonyuk, önálló döntési, cselekvési esélyeik, formális és informális hatalmuk taglalásá­ra, egymás közötti vitáik leírására és minősítésére vállalkoznék, rövi­den felsorolom az egyes művelődéspolitikai szakaszok markáns, do­mináns személyiségeit. (Zárójelben azt az időszakot nevezem meg, amelyben szerepük meghatározónak tűnt.) A névsor bizonyára bővít­hető vagy éppen szűkíthető is, de talán nem teljesen igazságtalan: Kál­lai Gyula, Benke Valéria, Marosán György, Szigeti József, Szerényi Sándor (1957-1962), Szirmai István (1957-1967), Ilku Pál(1958-1973); Orbán László (1957-1975), Aczél György (1958-1985), Óvári Miklós (1974-1985), Pozsgay Imre (1975-1990), Köpeczi Béla (1964-1988), Kornidesz Mihály (1973-1987), Tóth Dezső (1964-1985); Knopp And­rás (1972-1989), Berecz János (1984-1989), Pál Lénárd (1985-1989).

Az 1956 és 1988 közötti évtizedek ellenfelei szerint is legnagyobb for­mátumú hazai művelődéspolitikusa – különböző párt és állami funkci­ókban – Aczél György volt. Pályájának és munkásságának reális érté­kelése elválaszthatatlan az egész Kádár-korszakétól, az 1945 és 1990 közötti magyar történelem külső feltételeinek, belső alternatíváinak minősítésétől. Mindenesetre azon kis számú magyar politikus közé tartozik, akik az 1970-es évektől itthon és nemzetközileg is joggal ko­moly presztízst vívtak ki. A korból, az MSZMP általános politikájából és az ő személyes-különösen „művészi"-elfogultságaiból fakadó té­vedései, hibái esetenként súlyos felelőssége mellett is: a 60-as évektől Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szo­cialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reformérzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott.

Nem feltétlenül a politika valamiféle – úgymond – szocialista vív­mányaként, de tény: a 60-as évek derekától lett tömeges a lakáshoz ju­tás, a vidéki fürdőszobák építése, a mosógép és fridzsider, az autó és a kiskert megszerzésének, birtoklásának esélye. Mindezzel szorosan összefüggött, hogy Magyarország elindult a modernizálódás, és a ré­gióban kezdeményezőén haladt a – mégoly korlátozott – közművelődési demokratizálás, pluralizálás, a politikai, szellemi, kultu­rális liberalizálás útján. Amikor ezek a törekvések vereséget szenvedtek vagy meggyengültek, ennek mintegy „jelképeként Aczélt magát is háttérbe szorították, leváltották (1974,1985); ő viszont – bár kétségte­lenül megalkuvások, a szigorodás vállalása, sőt kockázatos megideologizálása árán, de – ekkor is igyekezett védeni politikai meggyőződésének progresszív oldalait, értékelveit s főleg a magyar kultúra vívmányait.

Aczél György „oldásaiban és kötéseiben", szerepének és személyi­ségének konfliktusaiban, a taktikainak hitt visszavonulások stratégiai deficitjeiben szemléletesen és modellszerűen tetten érhetők az 1956 utáni magyar művelődéspolitika tragikus paradoxonai. Elég csupán három történelmi pillanatot felidézni ennek bemutatására és bizonyí­tására.

Aczél 1956 ősze utáni első politikai megnyilatkozásában, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának decemberi ülésén (nem úgy, mint egy évvel később) kiáll Nagy Imre, a „szocialista többpárt­rendszer" és a semlegesség mellett, amiért több oldalról támadás is éri. Kádár János mégis – vagy talán éppen ezért -1957 tavaszától rá­bízza a kulturális állami irányítás legkényesebb feladatát, a művé­szekkel, a humánértelmiséggel való kapcsolatok újraélesztését, az „építkezést". 1958-ban, Nagy Imre kivégzésével szinte egyidőben miniszterhelyettesként ő terjeszd a Központi Bizottság elé a korsza­kos jelentőségű, pozitívumokat is tartalmazót megelőlegező művelődéspolitikai állásfoglalást. Drámai szituáció: mintha – az egyéni szándékoktól, helyzetértékeléstől függetlenül – a szellemi-kulturá­lis nyitásnak a véres megtorlás lenne az előfeltétele, együtthatója. (Miként ezt számos korabeli műalkotás bizonyítja: az áldozatokat ekkor a politikai irányításban részt nem vevő értelmiségiek közül is sokan a lehetséges haladás tragikus „árának" érezhették.)

Analóg a helyzet 1968-ban: Csehszlovákja megszállása, az euró­pai neokonzervatív hullám, az SZKP XX. kongresszusától való neosztalinista eltávolodás idején, a hazai reformot is mentendő Aczél György akkor harcolja ki a Tudománypolitikai Irányelveket, amikor -1968-as tiltakozásuk kapcsán is – a marxizmus-reneszánsz társada­lomtudományi értelmiségének radikális szárnya, a Lukács György tanítványai egy részéből alakult Budapesti Iskola szembefordul az MSZMP-vel, s amire már ekkor, majd 1973-tól még súlyosabban, kirekesztő hatalmi választ kapnak. Aczél György a nevét adta eh­hez a hazai szektás és szovjet nyomásra koncipiált „filozófus­perhez", de abban a tudatban tette ezt (nem jogtalanul), hogy az intellektuális autodaféval elejét lehet venni a még rosszabbnak, a tényleges pereknek. Ezzel a veszélyes önigazolással ment bele ab­ba, hogy a Központi Bizottság Titkárságából való leváltása után mégis vállalt állami funkciót, miniszterelnökhelyettességet. Súlyos engedmények árán, de kétségtelenül politikája jó oldalaiból is meg tudott ezáltal menteni nem egy értéket, ahogy ezt történelmi távlat­ból majd reálisan meg lehet ítélni.

A harmadik példa: ugyanazon az 1974. márciusi központi bizott­sági ülésen fogadták el az Aczél György szakértői gárdája által ki­dolgozott és széles körben megvitatott, számos pozitív, stratégiai kezdeményezést felmutató közművelődési előterjesztést, amelyen az ezt a reformszellemet élesen keresztező konzervatív munkásosztály-határozatot is megszavazták, s Aczélt – Nyers Rezsővel és Fehér La­jossal együtt – felmentették tisztségéből. Itt sem egyszerűen a sze­mélyről van szó: a kultúra, a közművelődés 1958 és 1968 után im­már harmadszor válik a politikai visszarendeződés szépségta­paszává, az „előremenekülés", a „kisebbik rossz", a „szükségből erényt", az „inkább én" kockázatos vállalkozásává. Művelődés és politikatörténeti távlatból mégsem intézhetők el ennyivel ezek a paradoxonok.

Éppen a többször nekilendülő kulturális reformok gyen­gültek meg s vesztettek hitelükből ezekkel az „alapozások­kal"; miközben Aczél György, Pozsgay Imre, Óvári Miklós s mások minőségi érzékenységű, személyes és informális poli­tizálása, megannyi taktikai bravúrja nemcsak a visszaren­deződés tényeit fedte el, némileg talán önmaguk előtt is, hanem kétségtelenül „finomította is a kínt", szűkítette a veszteségek körét. Érdemeik azonban ennél sokkal szélesebb körűek; elsősorban mégiscsak az alkotás és művelődés bővülő feltételei­nek biztosításában, az ösztönzésben, a kreativitásban érhetőek tetten. Számos alkotás betiltását, ledorongolását, nem Kevés művész, tudós félreszorítását kötik – hogy okkal-e vagy anélkül, még kikutatandó – Aczél György vagy mások nevéhez, de sze­mélyiségük és politikusi-mecénási munkásságuk mégiscsak in­tenzíven összekapcsolódott a magyar művészet, tudomány, szelle­mi kultúra 60-70-80-as évekbeli gazdagodásával, felívelésével, az or­szág művelődési és civilizációs emelkedésével, némi modern­izációjával.

Általánosíthatóan, egy egész kultúrpolitikai korszakra is igaz, amit Heller Ágnes Aczél György ellentmondásos, kétér­telmű szerepéről, ennek pozitív oldaláról mond: „A rendelke­zésre álló kereteken belül […] – amelyek a nagypolitikai szorítá­sokban nem voltak valami tágak és időnként még szűkültek is ­azért elég sok értéket engedett érvényesülni. Közöttük igazi, maradandó, magas kulturális értékeknek is teret csinált vagy nyitott Magyarországon. Ebben az értelemben korántsem tar­tom olyan iszonyatosnak az ő kultúrpolitikáját, kivált ha össze­hasonlítom a szomszédos országok hatvanas-hetvenes évek alat­ti kultúrpolitikájával. Igenis, azt mondom, hogy a magyar íróknak, költőknek jobb dolguk volt, mint a Csehszlovákiáknak, a romániai­aknak, a szovjeteknek – és ezt többek között Aczél Györgynek is köszönhették. […] A magyar kultúrpolitika az adott körülmények között ennél jobb nem lehetett. Kommunista totalitárius rendszer volt, amelyikben ennél jobb kultúrpolitikát nem lehetett folytatni. Az már túl lett volna a rendszer határain."

Rész és egész

A művelődéspolitika történetének csomópontjai, váltásai, újításai persze nemcsak – nem elsősorban – a vezető személyiségek helyzeté­ben, szerepében, de nem is az MSZMP irányító szerveinek egyébként fontos dokumentumaiban ragadhatok meg. Kétségtelenül meghatá­rozó súlyúak a különböző kultúrpolitikai határozatok, kongresszusi döntések, a nagyobb tanácskozások és elvi jellegű művelődéspolitikai állásfoglalások. A folyamatok igazi természetét azonban a tényleges eredmények és eredménytelenségek, a szavak és a tettek egymáshoz való viszonya, a többnyire nem publikus Politikai Bizottsági, Agitá­ciós és Propaganda Bizottsági határozatok, az írásos állami és a dokumentálhatatlan szóbeli, informális döntések, valamint – elsősorban – a társadalmi kulturális fejlődés objektív (művelődéstörténetileg és szociológiailag értékelhető) tényei világítják meg és minősítik.

Ebben a vonatkozásban nemcsak a művelődéspolitika egyes szek­torai (oktatás-, tudomány-, művészet- és közművelődés-politika) kö­zött nincs teljes szinkron, hanem a művelődéspolitika és az általános politika között sem. Sót olykor egyenesen feltűnő-az aszinkron. Az 1956 utáni államszocializmus tekintélyelvű, hierarchikus – de a ko­rábbi durva sztálini struktúrát, a kemény diktatúrát fokozatosan oldó, átalakító – politikai modelljén belül sajátos alrendszerként funkcionált a művelődéspolitika.

Elvileg természetesen többféle kulturális politikai modell között lehetett választani a XX. század derekán: de – túl abszolút normaként is meg­kérdőjelezhető szerepén – az 1956 utáni magyarországi realitások tala­ján eleve nem hiteles mérték pl. a nyugat-európai liberális állam semle­ges-közszolgáltató kultúrpolitikájával kombinált piacelvű művelődési modell. (Ahogy persze a jobboldali-teokratikus diktatúrák arisztokrati­kus mecenatúrája sem.) Ha szigorúan a centrális pártirányítás keretei között működött is a kulturális intézményrendszer, a 60-as évek elejétől kezdve egyre sokszínűbbé, plurálisabbá vált a művelődés legtöbb szektora – s nemcsak a művészi stílusok tekintetében, hanem bizonyos fokig s egyre inkább eszmei-ideológiai értelemben is. Visszatükrözte, felerősí­tette ez a kulturális folyamat az egypárton belüli „többpárti koalíció" belső játékterét, illetve a fokozatosan az érdekbeszámításos mechaniz­mus felé „harmonikázó" politikai nyilvánosságát.

Ezt a tendenciát fejezte ki, illetve ideologizálta meg a párt művelődéspolitikájának az a hatvanas évek végi jelszava, hogy az MSZMP a marxizmus-leninizmus monopóliuma, ennek adminisztratív biztosítása helyett ezen ideológia hegemoniájáért, ennek is elsősorban eszmei-politikai eszközökkel történő kivívásáért és megőrzéséért küzd. Az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig a párton belül és a többi szocialista ország felől éppen ez az elv (illetve a belőle fakadó gyakorlat) volt kitéve a legtöbb támadásnak neosztálinista, konzerva­tív oldalról, miközben a kortárs humán elitértelmiség jelentős része s az utókor okkal tekintette szűkösnek, korlátozottnak még ezt a vi­szonylagos nyitottságot is.

A művelődéspolitika az MSZMP általános politikájának deklarál­tan s a valóságban is szerves és sajátos része volt. Mint már szó volt erről, ez a szintén évtizedeken át hangoztatott tétel valójában a dog­matikus, konzervatív oldallal szembeni védekezés ideológiája volt s éles belső konfliktusokban érvényesült. Rész és egész, különös és álta­lános sajátos viszonyára vall, hogy a művelődéspolitika, eltérően a po­litika más szektoraitól – a kultúra sajátosságaira is hivatkozva – az elvi orientálást hirdette elsődlegesnek az intézményi-adminisztratív irá­nyításhoz képest. Ennek sok előnye volt; de minden pozitív aszink­ron, a „nagypolitikát" is korrigáló, a falakat kifelé toló kezdemé­nyezőkészség, reformhajlandóság, demokratizálás és decentralizálás ellenére a kultúrpolitika sem bújhatott ki az egypártrendszer paterna­lista centralizmusának bőréből. Számos művelődéspolitikai nyomaté­kú, innovatív társadalomtudományi megrendelés, kutatási eredmény és elvi jellegű progresszív állásfoglalás nem is ment át a politikai gya­korlatba, ami nemcsak a „túlrendelés", hanem az értelmiségi „fölöslegesség"-élmény, a manipuláltság-érzés és kiábrándulás formájában vissza is ütött.

Az a történelmileg pozitív – mert a nyilvánosságot tágító, széles ér­tékkört integráló – elv, amely szerint a „szövetségi politika" és az „elvi-eszmei vita" egymást kiegészíti, hitelesíti, szintén csonkán érvénye­sült. Esetenként még a legliberálisabb periódusokban is – például Konrád György regényei, Petri György versei, Jeles András, Gazdag Gyula filmjei vagy a filozófiai viták kapcsán – éppen nem elvi-eszmei, hanem nagyon is gyakorlati-politikai, sőt hitelrontóan adminisztratív lett a „vita", ami egyébként morálisan nehéz helyzetbe hozta a tisztes­ségesen, jóhiszeműen vitázni szándékozó (nem egy esetben akár meggyőzően érvelő) szocialista elkötelezettségűeket. Súlyos ellent­mondásnak bizonyult továbbá, hogy az az eszmei-történeti-politikai „építmény", az a nyitott, reformorientált szocializmus-kép, amelynek igé­nye, értékrendje, célrendszere e vitákban a marxista szándékú (adott esetben az MSZMP-t képviselő) résztvevők szellemi fedezetét biztosí­totta, a 80-as évtized derekára összeomlott. Miközben még „balról" vi­tatták, már későn jött ahhoz, hogy a válságból eredményes demok­ratikus baloldali kiutat mutasson fel és szervezzen meg.

Finoman szólva nem az elvi-orientáló jelleg tényleges gyakorlati érvényesülését bizonyítja a művelődéspolitikának az a sajátossága sem, hogy az állam – és a pártirányítás – nemcsak az államszocialista szerkezetből adódóan, hanem az erős személyi kötődések és szubjek­tív elfogultságok miatt is – jórészt egyközpontú vagy legjobb esetben dualisztikus volt. A kulturális párt- és állami, valamint a szakszerveze­ti és a helyi tanácsi irányításra a hierarchikusan túlközpontosított, aufklérista és paternalista modell volt a jellemző. A pártirányítás igen gyakran élt az elvi dokumentumok nyilvánosságra hozatala, az írá­sos és előadásszerű tudatformálás, politikacsinálás eszközeivel; oly­kor az indokoltnál is több – más feladatoktól elvont – energiát szen­telte munkának. Igazi „hatékonysággal" azonban a szóbeli döntések és utasítások, az informális és kliensi politizálás működött. Néhány elementáris tehetségen, „nehéz emberen", szuverén egyéniségen kívül bizony szűk, egyoldalúan megbízhatósági, bizalmi elvű volt a ve­zető kiválasztás. Egyes bátortalan kísérletektől eltekintve nem került sor sem a szövetségi politika, sem a káderpolitika folyamatos nemzedéki bővítésére, frissítésre, fiatalítására. Míg a pártvezetés állandóan – és ál­talában joggal – bírálta a minisztériumi, a tanácsi irányítás nehézkes­ségeit, az intézmények működését, gyakran neki is csak tüneti keze­lésre, tűzoltásra futotta erejéből. Nem engedte a bírált intézmények, szervek tényleges, felelős szuverenitásának kibontakozását, még ke­vésbé adott teret, ösztönzést az autonóm civil társadalmi kezdeménye­zéseknek. Valódi demokratizmus helyett (néhány korlátozott hatású kí­sérletet leszámítva) legföljebb paternalisztikus liberalizmus korrigálta a bürokratikus tekintélyelvűséget és a konzervatív dogmatizmust. Így a kultúrpolitikai kézi vezérlés maga is hozzájárult ahhoz, hogy a bírá­latok és a demagóg támadások a kulturális pártirányításnak a tény­leges értékeit is kikezdjék, lejárassák.

Sajátosság és szervesség, rész és egész viszonya talán legszem­léletesebben a művészetpolitikai elvek s főleg a gyakorlat terén vol­tak érzékelhetők. Ha ma az alkotók részéről hangzanak is el a leghangosabb sérelmek (számos esetben joggal); történelmi táv­latból, a korabeli magyar politika más ágazataihoz és a többi ál­lamszocialista ország gyakorlatához képest feltűnő volt itt a po­zitív „elhajlás".

Ha legitimációs és stabilizáló célzattal is, de a kultúrpolitika lényegében csaknem a teljes nemzeti kulturális örökség birtokbavé­telét vallotta és vállalta, gyökeresen szakítva az 1956 előtti durva csonkításokkal. Ez a vállalás persze vitákon, „puha" csonkításo­kon, átideologizálásokon keresztül érvényesült, de mégiscsak beérett a 60-as évek derekára. 1956 után sok értelmiséginek – köztük íróknak és publicistáknak – kellett elszenvednie a megtor­lás különböző formáit. Ezeket a sérelmeket az 1962 utáni kultúrpo­litika sem tudta feledtetni. Voltak megalázó procedúrák, „fölöslege­sen" elnyújtott szilenciumok, de a meggyorsított amnesztiákat kö­vetően mégis fordulat következett be (filmművészeti mecenatúra, Déry Tibor, Illyés Gyula, a Valóság c. folyóirat köre stb.). A magyar tudomány és kultúra idősebb generációjának élvonalával – köztük a nem szocialista világnézetű személyiségek jelentős részével is – „al­kotás-centrikus" együttműködést alakított ki az MSZMP vezetése. Más országoktól eltérően nálunk nem kellett hűségnyilatkozatokat tenni, s a kormányzat, ha nem is mindenkire vonatkozólag (a leg­feltűnőbb kivétel-esetek közül Bibó Istvánt említem), de általában gyakorolta a „felejtést", a „megbocsátást", a „megbékélést". Alap­tétel lett, hogy a mű, az alkotás az elsődleges, s nem a politikai meggyőződés és az elköteleződő megnyilatkozás; ugyanakkor e személyiségek nem érintenek bizonyos-főleg nemzetközi politikai okokból kényes – tabutémákat.

Korántsem csak egy alkotói generáció megnyilatkozási lehetősé­gei kerültek ezáltal a kiegyezés pozitív serpenyőjébe. Néhány tilalom fennmaradásával, nem kevés konfliktussal és fölösleges szubjektiviz­mussal, egyes művek nyilvánosságra hozatalának időleges vagy vég­leges megakadályozásával együtt is kétségtelen a művelődéstörténeti eredmény: a szocialista országok között politikailag is legnyitottabb, értékgazdagságban is a legtermékenyebb, „liberális"-ként dicsért vagy támadott kulturális-tudományos politika, nyilvánosság és lég­kör. Az elvi viták-legyen szó a nemzetről, a múltról, a pszichológiá­ról, az ázsiai termelési módról, az elidegenedésről, Jancsó Miklós filmjeiről vagy a Húsz óráról, a nemzedéki kérdésről, a strukturaliz­musról vagy éppen az „emberi lényeg" fogalmáról, stb. – az esetek je­lentós részében abban a hazai és nemzetközi kontextusban a publi­kációs határok tágítását, az alkotás-központúságot segítették, a „problematikus", új nézetek, álláspontok nyilvánosságát és integrálá­sát, az adminisztratív gátak egy részének lebontását biztosították és eredményezték (még ha mai olvasatban olykor skolasztikusnak tűnik is egyik-másik eszmecsere).

Rész és egész, művelődéspolitika és általános politika sajátos vi­szonyából, a tiltott politikai és a fokozatosan tolerált világnézeti-ízlés­beli pluralizmus „dialektikájából" a kulturális életre sajátos – munka­megosztás diktálta – átvállaló szerep hárult az államszocializmus poli­tikai nyilvánosságában. Az „eredeti helyszínen" vagyis a fwlitikai-é¥3ek-védelmi intézményekben, fórumokon nem megharcolt direkt eszmei-politikai viták, konfliktusok kényszerű kultúrpolitikai átvállalásának, levezetésének megvolt az a pozitívuma, hogy itt – mindkét oldalról – kezelhetőbbé (ha nem is feloldhatóvá) váltak a konfliktusok. A kulturális nyilvánosság – tudo­mányos, művészeti, közművelődési, amatőrmozgalmi mezben, irá­nyítóinak tudatos szándéka szerint is – fokozatosan több toleranciát, szélesebb (látens, majd be is vallott) pluralizmust engedett érvénye­sülni, mint az alapvetően monolit társadalmi-politikai intézmény­rendszer, a tömegkommunikáció és a publicisztika. Mindezzel egyi­dejűleg a kormányzat fokozatosan depolitizálta, sőt dezideologizálta a privát szférát, a szabadidő eltöltésének módozatait és a „kellemes­ség", a szórakozás világát. Az ún. „3 T" később ironikusan emlegetett elve és benne a „támogatás" és a „tiltás" mellett az újdonságnak, a nyitásnak számító középső T, a „tűrés" lehetősége – például Dürrenmatt, a modern polgári filozófia, a rockzene, a szexirodalom és az igé­nyesebb lektűr „beengedése" – éppen ezt a magyar sajátosságot igye­kezett szolgálni és politikailag szalonképesíteni.

Ennek a pozitív aszinkronnak persze megvolt a visszája is. A kulturá­lis politika – éppen vívmányai, művész- és tudós partnerei, személyi­ségei, nyugat-európai megbecsültsége révén is – jobbnak, reformképesebbnek, távlatosabbnak mutatta az MSZMP politikájának egészét, mint amilyen az ténylegesen volt. Nemcsak bővítette a kádári politika pozitív vonásait és gyorsította reformjait, hanem legitimálta annak felemás­ságát is. Olyannyira, hogy 1973-74, majd főleg 1984-85 táján s utána, Aczél Györgynek a kultúrpolitikai vezetésből történt kiszorulásával vált világossá: a Kádár János nevével fémjelzett általános és kulturá­lis politikát évtizedeken át szinte Kádár János – illetve a pártvezetés többségi szárnyának – beidegződéseivel, értelmiségellenességével, konzervatív előítéleteivel szentben kellett s lehetett kiépíteni, intézmé­nyesíteni egy fokozatosan kiharcolt relatív önállóság keretei között.

A művelődéspolitikai nyilvánosság e sajátos védettsége, elkülö­nültsége, paradox és kényes taktikai szerepe nemcsak állandó, több­nyire konzervatív oldalról érkező támadások célpontjává tette a kul­túrpolitikát, de – a pozitív aszinkron további hátrányos kísérőjelensé­geként-paranoid tüneteket is kiváltott rajta. A művelődéspolitika se­bezhetősége és intézményesítetlensége, személyes és hierarchikus jel­lege olykor kompenzálóan önostorozóvá, a kulturális élet esetleg va­lóban vitatható vonásait felnagyítóvá, ideologikusan túlkritizálóvá, az egyéni ízléselfogultságokból, mecénálói vonzalmakból esetenként kultúrpolitikai ügyeket kreálóvá tette a kulturális vezetőket (közért­hetőségi kampányok, „szükségtelen" mértékű képzőművészeti és színházpolitikai beavatkozások, informális „játékok", egyes kulturá­lis lapok szerzői és szerkesztői elleni verbális kirohanások stb.). Egy pontig ezzel a módszerrel ki lehetett védeni – vagy enyhíteni lehetett – a kultúrán kívülről jövő politikai beavatkozásokat, az adminisztra­tív tilalmakat; bizonyos fokig óvni lehetett a megbírált alkotó és mű nyilvánosságát is (pl. Kósa Ferenc Küldetés c. filmjét). De sajnos ez a módszer, ha egyfajta kompromisszumként (a betiltás elodázásaként) szolgált is, túl azon, hogy az ennek „érdekében" alkalmazott durva hangnemével mélységesen megsértette az alkotói érzékenységet, önérzetet, csapda is volt: akaratlanul, ám tovább erősítette a kulturá­lis-művészeti élet bűnbak-szindrómáját, korántsem biztosított teljes vé­delmet a viták hisztérikus és esetenként adminisztratív következmé­nyeivel szemben (1. pl. a „filozófus-per"-t és Haraszti Miklós valódi perét), s elterelte a figyelmet a mélyebb és távlatosabb kulturális di­lemmákról. A társadalom emezeknél „fontosabb" strukturális­művelődési alapkonfliktusairól, a kulturális esélykülönbségek növeke­déséről és azok kezeléséről, a bérmunkás-életforma és tudat, illetve a fogyasztói magatartás kulturális következményeiről művelődés, modernizáció és valódi demokrácia összefüggéseiről, az értelmiségi hivatás leértékelődésének igazi okairól és ennek súlyos nemzeti, társa­dalom-mentálhigiéniai hatásairól stb. alig esett szó.

Az átvállaló művelődéspolitika – az általános politika szerves része­ként-természetesen ellenezte a politikai többpártrendszer – úgymond – kulturális életbéli „előkészítő" intézményesülését. Elvileg vitatta, akadályozta tehát a politikai irányzatok, a politikai alaphang szerinti kulturális szerveződés nyílt meghirdetését, de gyakorlatilag – sőt kimondva is – fokozatosan mégis tolerálta a kulturális műhe­lyek profilbeli, áramlati, stiláris sokszínűségétől elválasztha­tatlan ideológiai-politikai felhangokat. Éles különbséget tettek a publikálás nyilvánossági foka (pl. televízió kontra vidéki folyó­irat) tekintetében. Hasonló „kettősség" jellemezte a tudomány­politikát is a kutatási szabadság és a publikálási felelősség elvá­lasztásának „mozgószabályában".

Persze az említett tolerancia status quo-védő szerepe is vitathatat­lan, amit másként él meg az, aki a toleranciából részesül, aki a tole­ranciából kiszorul és aki a toleranciát gyakorolja. A radikális válto­zások követelői szempontjából így minden „engedmény" magától értetődően csak hatalmi taktika; amely arra kényszeríti őket, hogy mind tovább feszítsék a kimondhatóság határait, hogy próbára te­gyék, mi az, amit már a rendszer nem visel el. Az engedmények gyakorlói és élvezőinek egy része számára viszont a tágítás hatá­sainak radikális kritikája az engedményeket kockáztató szélsőségnek tűnik.

Természetesen voltak – az évtizedek során csökkenve azért jócskán maradtak is-politikai, külpolitikai jellegű tabutémák (1956, a Szovjetu­nióhoz való viszony, az egypártrendszer, a szocialista perspektíva), amelyek a művészi és tudományos alkotások egy kisebbik része szá­mára cenzurális, öncenzurális korlátokat jelentettek; a kulturális poli­tika mégiscsak és bevallottan mind szélesebb nyilvánosságot engedett – legalább a kulturális, tudományos, művészeti életben, a művelődési kezdeményezésekben – egyes nem-marxista törekvéseknek, áramla­toknak. Kialakult ugyanakkor – nem feltétlenül az esztétikum rovásá­ra – a metapolitikai nyelvezet, a metaforák és szimbólumok, a művé­szi-újságírói metakommunikáció sajátos beszédmódja és övezete, amely ugyan a cenzorok és éber bürokraták vadászterülete volt, de nem egy rétegében a hatalom és az alkotók közötti termékeny alkuk mozgó övezetévé stilizálódott. Az más kérdés, hogy számos „vad" szélsőjobboldali rasszista nézet és indulat lett feldolgozatlanul, megvitatlanul úgy elásva, elfojtva, mintha már nem is léteznének; ez az­után a 80-as évek végétől tapasztalható jobboldali „reneszánsz­ban" jócskán meg is bosszulta magát.

Az irányítás arra hivatkozva is elutasította a kulturális élet ideo­lógiai és politikai irányzatok szerinti szerveződését, hogy e dezideologizáló pragmatizmus révén a művészet, a tudomány, a művelődés immanens értékeit autonóm folyamatait és személyiségeit megóvja a túlpolitizálással, a klikkesedéssel és a „nyílt sisakos" szektás, illet­ve ellenzéki támadásokkal szemben. Ez a megóvás számos esetben valóban értékmentő, kreatív eredményű is volt, de – ma már látjuk – kiskorúsító paternalizmusán túl több szempontból illúziónak bizo­nyult: végül is nem sikerült, nem is sikerülhetett. Az államszocializ­mus válságát, az elsősorban a gazdasági megtorpanás okozta biza­lomvesztésből és a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződé­séből fakadó rendszerváltoztatási kihívást „kulturálisan" nem lehe­tett elodázni, az elreteszelést nem lehetett művelődéspolitikailag át­vállalni. Sőt: a kultúra, – a politika finomodása következtében – egyre kevésbé kényszerülvén pusztán az államszocialista ideo­lógia közvetítőjének, „kiszerelőjének" a szerepére s egyre növel­hetvén autonóm, demokratikus, civil társadalmi és esztétikai funkcióját, más oldalról egyre inkább újrapolitizálódott.

A 80-as évtizedre a kulturális élet számos területe – „kormánypárti" és „ellenzéki" oldala egyaránt – oly mértékben túlpolitizálódott, hogy az már új típusú művészi értékrend billenéshez vezetett. A hierarchizált kultúrpolitikai mecenatúra negatív vonásai így összeadódtak az értelmiségi politikai szerepvállalási kényszer „profetikus" meg­ideologizálásának kontraszelekciós következményeivel. Máig, holnapig ható „eredményekkel". Plasztikusan és általánosító módon jellemzi ezt a helyzetet, az intézményes átpolitizáltság művészetellenes ha­tását – egy retrospektív kiállítás ürügyén – Rózsa Gyula:

„A modern művészetek története az Appenninek-Alpok-Rajna-Balti-tenger vonalától nyugatra és északra nem ismer olyan térséget, ahol bizonyos művészeti stílusok államilag preferáltak, más ízlés- és stílustendenciák hivatalból üldözendők lettek volna; Magyarországé csapás sújtotta térség közepén két olyan társadalmi rendszert is meg­élt, amely ezt az expulziót következetesen végrehajtotta. A két politi­kai formációban különböző okok miatt, de egyféle eredménnyel szűntek meg gyakorlatilag azok a […] magánerők és citoyen-magatar­tások, amelyek az előbbit ellensúlyozhatták volna. S minthogy iskola­rendszer, ideológiai minták, állami presztízsforrások és általánosan retardált műveltségállapot határozta meg a passzív közönség és képzőművészet viszonyát is, továbbá ez a viszony […] nemcsak kö­vetkezménye, időnként fenyegetően befolyásoló oka is lett az állam-politikának – a többszörös kölcsönhatás felerősödött. Az intolerancia következtében aztán úgyszólván pillanatokon belül előállt az az ab­szurd helyzet, hogy a kezdetben politizálni egyáltalán nem kívánó avantgárd törekvések akaratuktól függetlenül, a puszta létezésük ál­tal minősültek politikai tényezőnek, és eredetileg programszerűen apolitikusnak született izmusok váltak az import pillanatában ellen­séggé."

A rész és az egész viszonyát, az államszocialista irányítás egyes szektorai közötti szinkront és aszinkront illetően még egy szempontot érdemes megemlíteni. A kulturális politika több területen nemhogy kö­vette, hanem egyenesen ösztönözte is a gazdasági-társadalmi reform­törekvéseket, politikai kísérleteket. Elég csak az 1968-as gazdasági re­form bevezetésének tudománypolitikai, filmművészeti (pl. Kovács András Falak c. alkotása) és irodalom-közéleti előkészítését vagy a poli­tikai pluralizmus 70-80-as évekbeli hallgatólagos művészetpolitikai megelőlegezését említeni. Ugyanakkor ma már tudjuk maga a gaz­dasági reformfolyamat is következetlen s visszarendeződésekkel ter­hes volt, korántsem támogatta egyértelműen a kultúra demokratizá­lását, de hiányzott is mellőle az átfogó társadalompolitikai és jövőalakítási stratégia s főleg az erő.

A politikai maradványelv áldozata – „esztétikai" köntösben

A 70-es években, a felbillenő gazdasági egyensúly védelmére hivat­kozva, a milliárdokat pazarló rossz „termelő" beruházásokhoz a „nem termelő" kultúrától további milliókat vett el a gazdaságpoliti­ka; igaz: volt kulturális pazarlás, felszámolandó konzervativizmus is. A gazdasági reformokért érvelő szakmai elit egy része nem látta be a kultúra átfogó jelentőségét, s teljesen piacosítani akart (neoliberális privatizációs meggondolásokból is), a kulturális reformerek viszont olyasmit is védeni akartak a művelődéspolitikai mechanizmusban, ami védhetetlen volt belőle. A gazdasági válság alagútjába befelé ha­ladva a „restrikció" és a „reform" összekeveredett, ugyanakkor éppen az ezeket az ellentmondásokat föltáró vagy – ha egyoldalúan is, de hangulatilag – jól érzékeltető kulturális nyilvánosságon és irányítá­son cserdült legtöbbször a politikai ostor.

Megbondott a gazdasági és a kulturális reformok szakmai elitje, poli­tikusi élgárdája közötti szövetség; objektív ellentmondások, a fordu­latért vívott küzdelem hevessége és taktikai engedményei miatt is lényegében elengedték egymás kezét. Holott „igazi" szocialista re­form csak a gazdasági, társadalmi, humánpolitikai, kulturális és politikai-intézményi szférák szerves egységében lett volna kiküzdhető és végrehajtható. {Demokrácia, demokratikus szocializmus is – paternalista és technokrata liberalizmus helyett.) Csakhogy ekkor már – burkoltan, nyíltan – egyre többen vették le a napirendről a „szocialista", a „baloldali" jelzőt, mint-úgymond – részben lejára­tott, részben viszont nemzetközi vonatkozásban stratégiailag is ad acta tett perspektívát. Szertefoszlott az a hit is, hogy legalább művelődési vívmányok, a viszonylag olcsó és stabil kulturális szolgáltatások „megmaradhatnak", mintegy a szocializmus elvi fölényét biztosító utolsó mentsvárként.

A politikai fordulatot megelőlegező, manifesztáló és kihordó kulturális krízis létrejöttében az életmódbeli, politikai és a kény­szerítő pénzügyi tényezők mellett a rendszer működéséből és politikai ideológiájából fakadó átfogóbb okok is szerepet ját­szottak. A restrikcióval pótolni vélt „kultúrgazdasági" reform, a szétesés, erodálódás megannyi szervezeti, gazdasági tünete „csak" következménye volt az általános politikában évtizedek óta érvényesülő maradvány-elvnek, a jövő és életmódcentrikus tudományoktatás, tömegkommunikáció, és közművelődéspoli­tikai stratégia gyengeségének, illetve annak a ténynek, hogy a művelődéspolitika mégsem integrálódott teljesen az általános MSZMP-politikába, nem szerzett politikai tömegbázist.

Az államszocializmus, illetve az MSZMP egész politikájának szervi hibájára] van szó, amely egyébként nemcsak a művelődés­politikát, hanem a tágan értett humánerőforrás-politikát, a szociál- és egészségpolitikát, az infrastruktúra és a környezetvéde­lem kezelését, és az egész ún. harmadik szektort is hátrányos hely­zetben tartotta. Miközben ideológiailag túlértékelte, túldimenzio­nálta a kultúrát, a művészetet és az ízlést, egy konzervatív, terme­lés-és fogyasztáscentrikus „materialista" világkép jegyében valójá­ban mélységesen leértékelte, aminek egyáltalán nem mondott ellent valamiféle felületesen és antidemokratikusan értelmezett modernzációs és liberalizációs ökonomizmus. Minden alkotói cenzurális sérelemnél, mecénálói önkénynél, felszíni politikai ügynél súlyo­sabb, mélyebb, eredendőbb „bűnre" vall, hogy az MSZMP – a dekla­rációk, a párt testületeinek, vezetői egy részének s nem utolsósor­ban a „reszort", a művelődéspolitika progresszív exponenseinek és értelmiségi szövetségeseinek szándéka, küzdelme ellenére -1956 után sem volt képes gyökeres fordulatot végrehajtani kultúra, gaz­daság és politika viszonyrendszerének megítélésében és főleg gya­korlatában.

Az államszocialista politikai bürokrácia nem Kari Marx eredeti filozófiája, de nem is az egyetemes modernizációs és demokratizációs követelmények szerint értelmezte a tágan vett kultúra szerepét a társadalomban és a gazdaságban. Nemcsak államháztartási, pénzügyi, hanem politikai értelemben is a maradvány-elv szerint működött, működhetett a kultúra (s az infrastruktúra több ága). A kultúra sokoldalú, egyszerre tradícióteremtő és hagyományba ágyazó szerepét, mobilizációs és szocializációs, életmódalakító és modernizációs funkcióját, egyéni és kollektív innovációs és kreatív természetét s mindenekelőtt eredendő demokratikus, civil társa­dalmi küldetését nem ismerte fel s főleg nem érvényesítette a poli­tikai vezetés. így azt a jövőbe beruházó, jövőt alapozó esélyt, sőt kötelezettséget is elszalasztottá a pártállam, amelyet néhány fejlett ipari állam (Japán, Franciaország, Finnország, Izrael stb.) eredmé­nyesen teljesített azáltal, hogy felismerek: a kultúrába, az oktatásba való beruházás hosszabb távon nagyobb profitot hoz, mint bármely termelési ágazatba fektetett hitel. Pedig ez a felismerés a szocializ­mus autentikus gondolkodóinak nézetrendszeréből is következik.

A kádári politikai hatalom 1958-as megszilárdulása után s főleg a 60-70-es években talán a megvalósultnál több lehetőség lett volna a kulturális forradalom lenini „csak"-jának hazai érvényesítésére, a poli­tikai és kultúra, illetve a gazdaság és kultúra közötti viszony „meg­fordítására". Ez a lehetőség egyrészt a párt általános politikájának dogmatikusan vagy éppen technokrata módon értelmezett gazdaságcentrikussága, másrészt a kultúra még mindig túlideologizált, túl­politizált felfogása, harmadrészt a vezetők jelentős részének konzer­vatív kultúra- és értelmiségfelfogása (sőt: ellenessége) miatt meghiú­sult.

Mindehhez súlyos illúziók, illetve illúziórombolások is hozzájá­rultak. Az 1970-es évek közepének elképzelései az általános művelt­ség és a korszerű életmód esélyeinek lényegi javulását, a szabadidő, az öntevékenység és a kulturális demokrácia kereteinek bővülését il­letően nemhogy nem teljesültek, hanem – az ellenkező irányú, a leépü­lést, kommercializálódást hozó folyamatok miatt – szinte önmaguk el­len fordultak. A nemzeti kulturális intézményrendszert és a művelődési alapellátást veszélybe sodró mértékig csökkent az állam részvállalása a kul­turális alapellátások és fejlesztések finanszírozásában. A konzervatív, „túlelosztó" állami kultúra-finanszírozás, „a kultúra nem áru"-tétel jogos kritikáját nem egy előremutató, offenzív, a kultúra sajátossá­gaira figyelő művelődés gazdasági koncepció és stratégia, hanem a kétségbeesett védekezés, az engedmények, a technokrata piaci illú­ziók, „a kultúra áru"-jelszó ellenpólusa hajtotta végre s vitte tévútra. A magyar társadalom így szellemileg, műveltségileg, tudatilag, ér­zelmileg sem volt felkészülve a 70-80-as évek nagy világgazdasági és politikai kihívásaira, ezen belül a hazai gazdasági-társadalmi­politikai reformokra. Sőt, az elszegényedés riasztó méretei, a művelődési intézmények állagának és teljesítőképességének gyors romlása mellett egyéb súlyos népesedési, modernizációs, kulturáló­dási, szocializációs, mentálhigiéniai, külső és belső nemzetiségi, morális és közérzeti gondok is felhalmozódtak.

Ha egyik oldalról az államszocialista politika – hirdetett világnéze­tétől is elszakadva – nem ismerte fel a kultúra, az ún. humánpolitika átfogó modernizációs és demokratizációs jelentőségét, másik oldalról nem is volt képes integrálni – amúgy szintén problematikus – gazda­ság- és társadalomfejlesztési stratégiáiba az oktatás-, a tudomány-és a közművelődéspolitikát. Egy régies osztályszemlélet következménye­ként az eleve leegyszerűsítő, sok pontján hibás értelmiségpolitika és a szövetségi politika (illetve a vele együttjáró ideológiai vita) szinte azo­nosulta kulturális politikával. Az értelmiségpolitika és az ideológia fel­adatait, kérdéseit az MSZMP vezetése szinte kiosztotta a kulturális szektorra; ráterhelte az elfojtott politikai pluralizmus, az érdekkijárá­sos mechanizmus legtöbb belső feszültségét is. Eszközzé fokozódott így le a kultúra a „nagypolitika" felől; a rövidtávú stabilitás, a hata­lommegőrzés, olykor egyenesen a személyes csatározások játékszeré­vé vált. (Szomorú példa erre az, ami a színházművészetben történt a 60-as évek végétől, beleértve ebbe a Nemzeti Színház körüli viharokat is.) Eközben – igazi tudományos-műszaki forradalom és gazdasági modernizáció híján – nemcsak a humán értelmiség, hanem a technok­rata és közgazdász-intelligencia nagy része is felmondta a pártál­lammal kötött hallgatólagos „kiegyezést", annál is inkább, mert a marginalizálódás az ő soraikból is mind több csoportot sodort táv-lattalanságba és perifériára.

Mindennek egyszerre oka és tünete, hogy a nekigyürkőzések, a szubjektív szándékok és részeredmények ellenére az elmúlt 30-35 év során indokolatlanul a háttérben állt, s „lemaradt" az oktatásügy, benne főleg a közép-és felsőfokú képzés stratégiai érvényű fejlesz­tése, a szakemberképzés és értelmiségképzés összekapcsolása. A vi­lágszínvonaltól elválasztó műszaki-innovációs rés riasztó növeke­dése, a többnyire nem hatékony nagyvállalatok-vezényelte gazda­ság elnehezülése, a nemzetközi versenyképesség erőtlensége, a munkaerő olcsósága ( különösen a szakértelmiségé), a vele való pazarlás szintén akadályozta a korszerű értelmiség- és oktatáspoli­tika kihordását. A jövőbe vezető síneket szedte fel vagy mulasztot­ta el lerakni ez a politikai maradványelv.

A tömegkommunikáció, a művelődési infrastruktúra, a rekreá­ció és a nemzeti művelődési közintézmények korszerűsítése, vala­mint a kulturális civil társadalom autonóm kibontakozása is mind jobban elmaradt a kívánatostól, az európai modernizáció lehetősége­itől, eredményeitől. Sőt, a hirdetett szocialista eszményektől is. Erre persze adhattak – s adnak is némi – magyarázatot a visszahúzó re­gionális hagyományok, a mindenkori pénzügyi lehetőségek, rövid távú fejlesztési prioritások, de több évtizedes távlatból mindez már nem mentség: akarva-akaratlanul a gazdasági és politikai innováci­ónak, az ország igazi felemelkedésének, a korszerű nemzeti- morá­lis önérzet erősödésének akadályozójává lett. Az más kérdés, hogy ez sem „menti" azt a demagógiát, amely – erős politikai csúsztatás­sal és bűnbakképzéssel s alapvetően konzervatív-romantikus, sőt mind nyíltabban jobboldali platformról – tudatos nemzetietlenséggel vádolta meg a vezetést, illetve annak liberális-technokrata szár­nyát, amely pedig abban a – persze nem mindig megalapozott – hitben hozta meg döntéseit, hogy ezekkel és éppen ezekkel szolgál­hatja a nemzet felemelkedését.

A társadalom, a munka, az emberi kapcsolatok eldologiasodása, sőt újraelidegnedése miatt, a bérmunkáslét és a „maszekolás" kettősségének kultúra-és demokráciaidegen életmóddá, „életfilo­zófiává" intézményesülése következtében az autonómia fogyasz­tásra korlátozódásának és a különböző „menekülő" életstratégiák általánossá válásának terepén a művelődéspolitika – szándéka elle­nére – nem tudott több sávos stabil hidakat építeni a tömegek és a minőségi kultúra illetve a kulturált szórakozás között. Egyébként is, művelődéstörténetileg konzervatív szemléletre vallóan, a kultu­rális politika – nemcsak az általános politika konzervatív, termeléscentrikus „filozófiája" és struktúrája okán, hanem irányítóinak és tá­mogatóinak beidegződései, tradíciói, szubjektív érdeklődése s elfo­gultsága miatt is-egyoldalúan művészetpolitika-, sőt irodalompolitika központúnak bizonyult. Voltak ennek az egyoldalúságnak pozitív mecénás-hajtásai, de végül is ártott mind magának a művészetnek, mind a művészet és a társadalom kapcsolatának.

Miközben a kultúrpolitika védelmezni igyekezett a művészet és a művészek autonómiáját a merev, ideologikus, bürokratikus „szempontoktól", a művészetcentrikusság tovább örökítette egyes művészeti ágak, különösen az irodalom, a film, a színház politikai­lag túlsúlyos szerepét. A művészetnek a kelet-európai nyomorú­ságból is következő politikahordozó, átvállalós esetenként esztétikai­lag is termékenyítő küldetése nemcsak a nemzeti értékek iránti mél­tó tiszteletet, hanem az ebbe a szerepbe való – korántsem csak „kormánypárti"- belemerevedés kockázatát is hordozta. Túlélve történelmi indokoltságát, ez a váteszszerep – tisztelet a kivételnek – gyakran a politizálgató művész és a művészkedő politikus konzer­vatív, a fejlett demokráciákban már anakronisztikus pózává rög­zült, s a metaforikus, tekintélyelvű, demagóg politikai nyelvet, nem pedig a szociologikus, tárgyias érvelésű érdekérvényesítés po­litikai kultúráját szolgálja. Gátolja ugyanakkor a modern kultúra ágazatai között a huszadik század második felében végbemenő ter­mészetes – a fogalmi és természettudományos kultúra jobb helye­zését kivívó – strukturális átrendeződést is.

Ami pedig – szűkítve a kört – az irodalomcentrikusságot illeti: ez szintén egy, a szükségből erényt kovácsoló hagyomány politika­ilag „igazolt" továbbélésére vall; a politika erős ideológiai érzé­kenysége miatt a művészetértelmezés direkt fogalmi, verbális-te­matikus dogmáit viszi tovább. Igaz: a nem verbális művészeti ágaknak magasabb szabadságfokot „engedélyezve", ám a feléjük irányuló gyengébb politikai, ideológiai figyelem miatt ez talán job­ban ki is szolgáltatja őket a mecénás ízlésének, elfogultságainak; annál inkább, minél „drágább", minél nyersanyag- és megrende­lés- igényesebb művészeti ágról van szó.

A „nemzetietlenség" szindrómája

A művelődéspolitika irodalomközpontúságával összefügg a „nép­nemzeti" problematika, az ún. sorskérdések, a zsidókérdés és antisze­mitizmus, a népi-urbánus vita politikailag szintén túlsúlyos szere­pe a 60-80-as években. Lehetetlen ehelyütt akár csak felületesen is jeleznem e régi témakör továbbélésének objektív és szubjektív oka­it az értelmiségi csoportok tradíció-konfliktusaitól, a különböző ér­dekérvényesítési lobbik „szociológiájától" kezdve a föld-és agrár­kérdés átrendeződésén keresztül, a teljes állami függetlenség hiá­nyára, az „internacionalizmusra", a Trianon-sokkra és a nemzetisé­gi politika passzív, hibás kormányzati kezelésére reagáló jogos fáj­dalmakig, indulatokig, illetve az ezekből fakadó sérelmi politika kirekesztővé, egyoldalúan kisajátítóvá torzulásáig.

Az sem szükséges, hogy részletezzem: ha voltak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-70-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú s esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kulturális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős ér­tük a régió, periféria fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, poli­tikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai államszocialista politikai struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortársi kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcok­ban eszközként is felhasználó uralkodó elit. Anélkül, hogy tagadnám a magyar politikusok felelősségét ez ügyben, furcsa lenne éppen e kérdések kapcsán elfeledkezni a nemzetközi keretekről és kényszerpá­lyákról, az európai régióban egy évezrede elfoglalt történelmi he­lyünkről és a nemzeti szuverenitást korlátozó szovjet függésről, a két világrendszer erőegyensúlyáról, illetve a többi államszocialista ország politikájáról.

Az, amit manapság is leggyakrabban említenek a „hazafiatlan" kul­túrpolitika bírálataként, hogy ti. elfogult lett volna a „népiek"-kel szemben, hogy elhanyagolta volna a „nemzeti" problematikát, még igazságmorzsáiban sem elsősorban a kulturális politika meghatározó személyiségeinek – úgymond – nemzeti közömbösségével, nota bene zsidó származásával, függött össze. Ezeket az – eltúlzott, torzítva ál­talánosított – tüneteket sokkal inkább magyarázzák az általános po­litikának (s benne a munkásszármazású Kádár Jánosnak és hasonló előéletű, „ortodox" neveltetésű társainak) e kérdéskörrel kapcsola­tos – külpolitikai okokkal is összefüggő – defenzív beidegződései, ideologikus görcsei, a patriotizmusnak a függő helyzetű kisállami lét miatt is túlzottan óvatos megélése az internacionalizmus steril és a Szovjetunió nagyhatalmi politizálását igazoló felfogása.

A tradicionális kommunista politikának évtizedeken át jóval erősebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reformkommunisták iránt. Ez utóbbiaknak (az előbbiekkel való kommunista szövetségkeresés taktikai következ­ményei miatt is) folyamatosan durva kirekesztésben, elhallgatás­ban volt részük. Minden szövetségkeresés és erősebb affinitás elle­nére ugyanakkor a kommunistáknak a népiekhez fűződő viszonyát is terhelték persze negatív elfogultságok, rágalmak, tilalmak.

Lehetetlen e helyütt árnyaltan és történelmi pontossággal bemu­tatnom ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak az elmúlt félév­században kialakult s állandóan mozgó viszonyrendszerét (amely összefügg az ún. népi-urbánus vitává] is). Mindenesetre a kommu­nisták egy markáns csoportja részéről pozitívum volt a népi-nem­zeti élménykör átélése, a vele való azonosulás készsége, az ebből az élménykörből származó értékek, a nekik elkötelezett személyisé­gek – elvszerű vitával kísért – tisztelete, a föld- és parasztkérdés iránti fogékonyság stb.; a népnemzetiek mégis gyakran illették (s ille­tik ma is) a „nemzetietlenség",a „haza sorsával szembeni érzéketlen­ség" a „nemzeti sorskérdésekkel szembeni közömbösség" vádjával a baloldali, a szocialista, a kommunista oldalt.

A tradicionális kommunistáknak a népiek iránti, olykor túlzott és egyoldalú affinitásában – az elvi engedményeken és a taktikai ravaszságokon túl – a konzervatív tartalmú, modernizáció és individuum-ellenes, tekintélyelvű s populista módon kollektivista szelle­met tartom szerves problémának. A progresszív, reformszellemű baloldaliakat, köztük a művelődéspolitika irányítóit az 50-es évek végétől fogva viszont általában már nem ez jellemezte. Nem is két-, hanem többfrontos harcra kényszerültek. A párton belüli konzer­vatív szektarianizmussal és a jogos kritikákat is megfogalmazó né­piek irreális, olykor demagóg politikai követeléseivel vitatkozva, a reformer szocialistáknak szembesülniük kellett a liberális modern­izáció és technokratizmus olyan normatív nézeteivel is, amelyek mellékesnek tekintették a magyar és kelet-európai történelmi, regi­onális sajátosságokat, kulturális tradíciókat, s legszívesebben valami­féle múzeumba telepítették volna a magyar patriotizmus érzelmi örökségét.

Nem tagadható persze: a kulturális politikában (s egyes képvi­selőiben) olykor szintén volt joggal bírálható elfogultság, bizalmat­lanság a hangsúlyosan nemzeti érzékenységű alkotó értelmiségiekkel szemben. Politikai vakság és kulturális süketség magyarázhatja csak a táncház mozgalommal az új folklórral szembeni ideologikus fenntar­tásokat, a népi irodalom régi és újabb értékeinek szűkkeblű publikálá­sát. Nemzeti múltunk nem egy traumájának kibeszéletlensége és nem egy fájdalmas aktuális sorskérdés doktriner megválaszolása, elhárítása is erősítette a politika, a művelődéspolitika nemzetietlenségénék látszatát, illetve megbélyegzettségét. Nem a vitát hibáztatom, hanem a tájékozat­lanságot, az elfogultságot és a szövetségépítés gyengeségeit, egyoldalú­ságait, illetve azt, hogy túl könnyen kapta meg egy-egy vitapartner, il­letve álláspontja a „nacionalizmus" bélyegét. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen, hogy e kultúrpolitikának pufferként kellett elviselnie s ki­védenie az általános és a külpolitikát népi-nemzeti és dogmatikus ol­dalról ért jogos-jogtalan bírálatokat, illetve gőzkiereszfő szelepként kel­lett korrigálnia, tompítania a nemzeties-szindikalista és „munkás"-elfogultságokat is.

Ez a kényszerűen „átvállaló" szerep és helyzet – tetézve a szovjetu­nióbeli és lengyelországi „anticionizmus"-sal; az arab-izraeli konfliktus itthoni lereagálásával – a hazai népesedési, egészségügyi, kulturális fejlődés (nemzetileg különösen érzékeny) súlyos gondjai a modern­izáció deficitjei kapcsán felerősítette, a „népi-urbánus", illetve a „nem­zeti-nemzetietlen" polarizálódás régi, kóros felhangjait is (beleértve ebbe a kulturális élet egyes kulcsszereplői származásának bűnbak­képző, sót kriminalizáló firtatását is). Mindez veszélyesen elterelte a fi­gyelmet a valódi kérdésekről és válaszokról, a reformok igazi társadal­mi és kulturális tétjéről, az uralmi politika valódi hibáiról és a sérelmi politika vészes kockázatairól, s újra felszínre hozta – ha akkor több­nyire még nem is nyíltan és bevallottan – az antiszemitizmus (s időnként az ezt túlreagáló, veszélyeztetettségi, üldözöttségi pszichózis) régi, félresiklató beidegződéseit.

A kulturális nyilvánosság és politika levezető, illetve puffer-szerepéből következően gyakran kulturális mezben kellett megvívni ezeket a par excellence politikai-ideológiai-nemzeti vitákat is, s így az energiák jelentős része nem a kulturális stratégia „kihordására", nem az építkezésre fordítódott. De a leromlás lassítására, az alapvető kulturális vívmá­nyoknak védelmére, a politikai fordulat utáni átmentésére is felettébb kevés energia jutott.

A „nemzeti problematikára" számos esetben válaszolt megkésve, erőtlenül, tévesen az MSZMP politikája, illetve vezetése; olykor még a külpolitikai mozgástéren, a korlátozott szuverenitáson belül is. Ezért történelmi bírálat joggal érheti. Nemzetietlennek és nemzetellenesnek azonban aligha mondható a kádári-aczéli politika: az 1956 és 1988 kö­zötti világ- és geopolitikai helyzetben, a hazai egypártrendszeres állam­szocializmus talaján mégiscsak számos eredményt, sőt vívmányt elérve igyekezett kihasználni az adott lehetőségeket a viszonylagos belső au­tonómia, a sajátos magyar modell, s ezen belül a nemzeti kulturális iden­titás érdekében. Hazánk tekintélye a világban nem utolsósorban éppen emiatt emelkedett folyamatosan a 60-as évektől kezdve.

A Kádár-korszak művelődéspolitikája – minden súlyos korlátja, bü­rokratikus és szubjektivista önkénye ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra, ezen belül az oktatási színvonal, egyes tudományá­gak és művészeti ágak, számos művelődési formáció a 60-70-es években,korlátozódott modernizációra, nemzeti művelődéstörténeti je­lentőségű (olykor egyetemes szintű) teljesítményekre, a polgárosodást, a művelődést és a társadalmi demokratizálás kölcsönhatását segítő fo­lyamatok generálására lettek képesek. Családok százezreit hatotta át a műveltség, az önművelődés, az akár kényszerű szakmai tovább­képzés szükséglete s igénye, a kulturális javak megszerzésének és bir­toklásának öröme, s tudatosította bennük a társadalmi emelkedés esélyét és élményét. Értékek, progresszív folyamatok természetesen nem csupán a művelődéspolitika „jóvoltából", engedményeivel bon­takoztak ki, hanem olykor éppen a vele szembeni küzdelemben, elle­nállásban vagy éppen tőle teljesen függetlenül. Bármilyen relatív s korlátozott volt a társadalmi igény és megrendelés, a politikai le­hetőség és a szabadságfok ugrásszerű változás, gyökeres, művelődéstörténeti léptékű fordulat volt ez az 1920-30-40-50-es évti­zedek uralkodó magyar kultúrájához képest.

A Kádár-korszak művelődéstörténeti és kultúrpolitika-történeti meg­ítélésében tehát reális történelmi mértéket kell alkalmazni. Ahogy Szoboszlai György fogalmaz: az 1956 utáni évtizedekben nem „a polgári al­kotmányosság vagy kommunista diktatúra" volt az alternatíva, hanem a szocialista ideológiát hirdető világhatalmi berendezkedés regionális kere­tein belül a „radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a demokratizálás", a civilizál ódás felé. Posztumusz megjelent, ma is friss szellemű 1988-as ta­nulmányában Papp Zsolt pedig így mérlegel: „a magyar szocialista út specifikuma, hogy […] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentrali­zációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap – máig sem kellő mértékben – a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hi­erarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szak­szerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a «közepesek» és a «kiesik» – máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon ki­zárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák és azok kombinációi felé. […] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kiala­kult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtized­ben további átalakulásokon ment át.

Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás »alattvalóiból« állampolgárt akartunk és akarunk csinálni." Papp Zsolt gondolkodása és habitusa szellemében tehetjük ehhez hozzá: a magyar társadalomnak ebben a felemás, nehézkes, paternalisztikus, de mégiscsak végbemenő modernizációjában, szerkezeti és civilizatórikus átalakulásában okként, együtthatóként és következ­ményként egyaránt szerepet játszott a kultúra. S „közreműködött" ben­ne a kulturális lélegzés, működés és innováció számos feltételét megte­remtő, biztosító, tágító művelődéspolitika is.

De igaz ez az összefüggés „fordítva" is, amiről viszont Szoboszlai György ír: „A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alapeleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus re­formok sora, társadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális hely­zetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: mi­nél hatékonyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társa­dalom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről megteremtett és egy köz­vontból garantált integrációt." Nos, a kultúrának és a művelődéspolitiká­nak – akarva-akaratlanul – ebben is megvolt a maga szerves és sajátos része.

Egymásba torlódva volt s lett így a magyar művelődéspolitikának hármas politikai küldetése:: az államszocialista, tekintélyelvű Kádár-rend­szer legitimáló, felpuhító, korszerűsítő és értékelvűén humanizáló, ugyanakkor a struktúra „pszichés" zavarait szervi betegségekké szomatizáló, a rendszer konfliktusait kihordó s végül az egészet felbom­lasztó, de az átmenet, a rendszerváltozás viszonylag kulturált, menetét is megalapozó, biztosító szerepe.

A nemzeti és egyetemes művelődéstörténet ennél persze nagyobb távlatból fog „ítélkezni".

Budapest, 1993. február 15.

Tanulmányom véglegesítésében sokat köszönhetek azoknak a baráti beszélgetések­nek, amelyeket az Eszmélet szerkesztőin túl Bánfalvi Istvánnal, Fekete Sándorral, Földes Györggyel, Rózsa Gyulával és Sziklai Lászlóval folytattam.

Irodalom:

Aczél György: Elvtársunk, Lukács György. Bp. 1987.

Aczél György vacsoravendégei. Kéri Lászlóval beszélget Szénási Sándor. 168 óra,

1991. dec. 17.

Agárdi Péter: Az érzéki csábítás vége? (Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája.) BUKSZ, 1992.4. sz.

Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra (1990­1991). Bp. 1991.

Ágh Attila: A kultúra „szűkített újratermelése". Kritika, 1988.3. sz.

„.., Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" Tamás Gáspár Miklóssal beszél­get Széchenyi Ágnes. Valóság, 1992.10. sz.

Bánlaky Pál: Társadalmunk szerkezetének alakulása a nyolcvanas évtizedben. Bp. 1990.

Bayer József: Nemzeti kérdés és alkotmányos patriotizmus. Kritika, 1991.6. sz.

Bayer József. Tudományos vitaszabadság vagy politikai tilalomfák. Megjegyzések a 73-as állásfoglalásról és hatásáról a szellemi életre. Kritika, 1989.6. sz.

(Bencze György-Kis János) Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (1975.) Párizs, 1983. (Magyar Füzetek)

Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Bp. 1978.

Berend T. Iván: Szocializmus és reform. Bp. 1986.

Bihari Mihály: Demokratikus út a szabadsághoz Tanulmányok. Bp. 1990.

Bihari Mihály: Kádár-rendszer-kádárizmus. Kritika, 1991.2. sz.

Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlal. (Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról.) Bp. 1991.

„Egyezzünk ki…".Eörsi István, Mihancsik Zsófia, Tamás Gáspár Mi klós és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992. 6. sz.

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: A kádárista Magyarország a „hruscsovizmus" minta­állama. In: Uők: Jalta után. Bp. 1990.

Fehér Ferenc-HellerÁgnes-Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. (1981.) Bp. 1991.

Felszabadult-e a magyar irodalom? Az 1991. nov. 7-8-án rendezett debreceni iro­dalmi napok tanácskozásánakszerkesztett szövege. Összeállította: Simon Zoltán. Al­föld, 1922. 2. sz. (Az előadók és hozzászólók közül különösen Réz Pál, Imre László, Radnóti Sándor álláspontját érzem a magaméhoz közelinek.)

Filozófus-per 1973. (Tanulmányok, dokumentumok és kerekasztal-beszélgetés.) Világosság, különszám. 1989. május.

Földes György: Hatalom és mozgalom. Bp. 1989.

Gereben Ferenc: Az olvasási és olvasmánybeszerzési szokások változásai Ma­gyarországon. A könyv, 1989.4. sz.; Olvasás és könyv a családban Stádium, 1990.3. sz.

Gombár Csaba: Velleitásaink. (1986) Századvég, 4-5. sz. Bp. 1987.

György Péter: Egy halott emléke. (Aczél György.) Magyar Hírlap, 1991. dec. 18.

György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt. (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Holmi, 1991.6. sz.

Hankiss Elemér Kelet-európai alternatívák. Bp. 1989.

Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája (1980.) Bp. 1991.

Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. márc. 14.-június 30. A műtárgylistát összeállította és a kiál­lítást rendezte: Beke László, Dévényi István, Horváth György. A dokumentumfotókat válogatta és a katalógust szerkesztette Nagy Ildikó.

Hegyi Gyula: A küldetéses állam és a baloldal kultúrája. Kritika, 1992.9. sz.

Heleszta Sándor: A műveltség és művelődés társadalmi megítélése. Jel-kép, 1988. l.sz.

A helyzet. Merre menjünk? (Összeállítás a magyarországi válságról.) Mozgó Világ, 1988. l.sz.

HuszárTibor Mit ér a szellem, ha… Értelmiség, politika, értelmiség politika (1957­1987). (Dokumentumokkal.) Szerk.: Nácsa Klára. Bp. 1990.

Ilyen a történelem… Heller Ágnessel beszélget Könczöl Csaba. Társadalmi Szemle, 1992. l.sz.

„A Jó és a Gonosz párviadala". Mihancsik Zsófia, Orbán Viktor, Szabó Zoltán és Szilágyi Á kos kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992.8. sz.

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Értékrendszereink. Bp. 1983.

Kardos András: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló rendszer ügyében, iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára). Bp. 1992.

A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. (Előadások, viták.) Szerk.: Hárs Gábor. Bp. 1992.

Király István: Kultúra és politika. Bp. 1987.

Kolosi Tamás: A „reális" szocializmus összeomlásának társadalmi okai. Valóság, 1991.9. sz.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (1974.) Bp. 19892.

Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945-1985). (Részletes bibliográfiával.)Bp. 1986.

KrauszTamás: Kelet-Európa konzervatív forradalma; A rendszerváltás és a balol­dal. In: Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszú távú koncepciója. Összeállí­totta: Fodor Péter és Hidy Péter. Bp. 1988.

Leveles könyv. Egy korszak töredékei (1956-1988). Vál és összeállította: Horgas Béla és Levendel Júlia. Bp. (1989.)

Lukács György: A demokratizálás jelene és jövője. (1968.) Bp. 1988.

Az MSZMP az ellenzékről 1980-ban. Közzéteszi: Sipos Levente. Társadalmi Szemle, 1992. 5. sz.

Magyarország művelődési viszonyai 1960-1982. Szerk.: Barta Barnabás. Bp. 1984. Mi maradt Aczél után? Győrffy Miklós beszélgetése Fekete Sándorral. 168 óra, 1992 7. sz.

Művelődéspolitikánk 25 éve. (Előadások, tanulmányok.) Szerk.: Tóth István. [Bib­liográfiával.] Bp. 1984.

Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. [1962.] In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp. 1989. U. kötet. 199-281.

Népiek és urbánusok-egy mítosz vége? [Tematikus összeállítás] Századvég, 1990. 2. sz.

Nyíri Kristóf: Bölcselet és rendszerváltás. Európai utas, 1992.2. sz.

Az óvatos duhaj. Csizmadia Ervin beszélgetése Pozsgay Imrével. Mozgó Világ, 1992.10. sz.

Pándi Pál: Tavaszi tél. Új tükör, 1984. 33. sz.

Papp Zsolt: 40év – avagy a szocialista magyar út néhány sajátossága (a szaktudo­mányi irodalom alapján). (1983.) Bevezeti: Balogh István. Szociológiai Szemle, 1992. 3. sz.

A piaccsináló antikapitalista. Nyers Rezsővel beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1992.9. sz.

Pomogáts Béla: Kontinuitás és diszkontinuitás. (Az 1956 és 1988 közötti kultúrpo­litikáról.) Tiszatáj, 1990.5. sz.

Rózsa Gyula: Új törekvések a hatvanas évek magyar képzőművészetében. (A Ma­gyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.)Mozgó Világ, 1991.7. sz.

P. Szűcs Julianna: Cipzár. (A 80-as évek ideológiai folyamatairól és a Mozgó Világ­ügyről.) Mozgó Világ, 1992.6. sz.

P. Szűcs Julianna: Kárpótlási jegy a képzőművészetben? (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Névszabadság, 1991. május 4.

Rendszerváltás történész szemmel. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende János. Bp. 1992.

Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. (Interjúk Pándi Pálról, illetve az 1945 utáni évtizedek művelődéspolitikájáról.) Szerk.: Csáki Judit, Kovács Győző. Bp. 1990.

A szelep és tisztálkodási vágy. Pozsgay Imrével Aczél Györgyről beszélget Pogo-nyi Lajos. Népszabadság, 1992. jún. 13.

Szerdahelyi István: A magyar esztétika története (1945-1975). Bp. 1976.

Sziklai László: Az eszme logikája. (Bevezető az 1973-as „filozófus-per" dokumen­tumaihoz.) Hiány, 1993. január.

Szilágyi Ákos: Lajtán innen, Jaltán túl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes Jalta után. Bp. 1990. Holmi, 1991. 8. sz.

Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás Magyarországon. Eszmélet, 13-14.SZ. (1992.szept.)

Torkunkon akadt a múlt. Pataki Ferenccel beszélget Fábián Péter. Népszabadság, 1992.okt.31.

Tökei Ferenc: Lenin és a kulturális forradalom. In: Uő: A szocializmus dialektikájá­hoz. Bp. 1974.

Történelmi utunk. Az MSzMP munkabizottságának állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. (A munkabizottság vezetője: Berend. T. Iván, tagjai: Horn Gyula, Ormos Mária, Tőkei Ferenc; szakértők: Balogh Sándor, Bayer József, Föl­des György, Hajdú Tibor.) A Társadalmi Szemle különszáma 1989. (márc.)

Tütő László: A létező szocializmus alapstruktúrájáról. Politikatudomány, 1987. 2. sz. és Válaszúton. Szerk.: Krausz Tamás és Tütő László. Bp. 1988.

Tütő László: Gazdaságosság és humánum. Gazdaság és Társadalom, 1991.1. sz.

Ungvári Tamás: A parvenü és a pária. A kulturális antiszemitizmus arcai. Világos­ság, 1991.7-8. sz.

Vajda Mihály: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? Bp. 1990.

Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában. Bp. 1989. Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei. Valóság, 1988.6. sz. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. 1983.

Wiener György: Világtörténeti korszakváltás és kelet-európai változások. Magyar Politikatudomámyi Évkönyv, 1991. Bp. 1992 és Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

Zsidóság, identitás, történelem. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashli, Erős Ferenc. Bp. 1992.

Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende Péter. Párizs, 1984.

A tézisek elmarasztalják a rendszerváltás végrehajtóit atekintetben, hogy nem adtak lehetőséget a dolgozói tulajdon kibontakozására. Felvázolja konkrét elképzeléseit a dolgozói tulajdon, illetve részvényprogram megva­lósításának teendőiről.

1) Magyarországon a gazdasági rendszerváltás középpontjába a privatizáció került. Az állami tulajdon lebontásával más tulajdonfor­mák és új tulajdonosok keletkeznek. A tulajdoni átrendeződésben újabb és újabb csoportok, valamint rétegek kapnak szerepet, válnak tulajdonossá és eközben egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok, akik ezt a tulajdont lényegében létre­hozták, vagyis a munkavállalók, a dolgozók milliói. Az MRP-ről elfo­gadott törvény legfeljebb egy szűk réteget tesz valóságos tulajdoni hatalommal és lényeges beleszólással nem rendelkező kistulajdonossá.

2) Az „államszocializmus" rendszerének összeomlásával Magyaror­szágon egy olyan sajátos történelmi helyzet alakult ki, amelyben meg­valósíthatók lettek volna a dolgozó emberek ós a munkásmozgalom elsődleges törekvései, vagyis a termelőeszközök társadalmasítása, ez­által a munka elidegenedésének, az emberi kizsákmányolásnak a visszaszorítása, végül pedig megszüntetése. A régi MSZMP egyik sú­lyos mulasztása volt, hogy nem engedett utat a dolgozói tulajdon kiala­kulásának, pedig ez a politikai rendszerváltás esélyeit is jelentősen be­folyásolhatta volna a baloldal javára. Sajnos a Magyar Szocialista Párt sem ragadta meg ezt a lehetőséget a választási küzdelemben, a párt politikájában a dolgozói tulajdon kérdése mindeddig csak marginális szerepet játszik.

3) Az új történelmi helyzet a magyar baloldal erői részére még mindig kínál lehetőséget, hogy a dolgozói tulajdon kiépítésével egy sajátos – de a világgazdaságba is integrálódni képes – modellt alakítson ki. Míg a szoci­áldemokrácia a kis lépések reformpolitikájának szociál-technikájával igyekszik a tőke szociális kötöttségét fokozni ós egy szocialista értékrend­szer érvényesülését elősegíteni – így harcolva a fent vázolt célokért – ad­dig a kelet-közép-európai régió baloldali erői ezt a munkát úgymond felülről lefelé végezhetnék el. Az „államszocializmus" modellje ugyanis számos torzulása mellett is lényeges előretöréseket valósított meg a dolgozó em­berek alapvető érdekeinek érvényesülése szempontjából és ezeket a vív­mányokat – különösképpen a tőkés osztály hatalmának a megtörését, a termelőeszközök fejlesztésében elért eredményeket – a baloldalnak mint meghatározó kiindulási pozíciókat kellene őriznie ill. továbbfejlesztenie. Az alapvető baloldali célokról, az elért vívmányok védelméről és a tényleges továbblépés lehetőségéről való lemondás – éppen most, amikor a rend­szerváltás keltette illúziók szertefoszlanak; amikor bebizonyosodott, hogy a magyar nép szociális érzékenységében is igen komoly nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek, amikor az 1994-es választások döntő módon változtat­hatják meg a politikai erőviszonyokat és ezzel együtt a baloldal politikai cse­lekvésének lehetőségei – a legnagyobb felelőtlenség bármely politikai, ill. tár­sadalmi erő részéről, amely a munkavállalók tömegeinek érdekeit felvállalja.

4) A dolgozói tulajdon dominanciájának megteremtése nem mond ellent a piacgazdaságnak, hiszen ennek lényege nem a ma­gántulajdon, hanem az autonóm gazdasági egységek egészséges versenye. Magyarországon egy jól működő vegyesgazdaság kiépítésé­re van szükség, mely teljesítményével képes integrálódni a világgazda­sági folyamatokba, és ebben a gazdaságban természetesen a ma­gántőkének is fontos szerepe lehet olyan szektorokban, amelyekben ezt a legcélszerűbb működtetni (elsősorban a kisiparban, a kiskereskede­lemben és a szolgáltatások széles körén belül).

5) A dolgozói tulajdon működtetésének területe elsősorban a nagy­ipar, ill. a középüzemek lehetnek, legalkalmasabb formája pedig a rész­vénytársaság. A dolgozói tulajdon bevezetésének csak a versenyszfé­rában van értelme és nem vezethet más tulajdonformák (pl. szövetke­zeti, kommunális, magántulajdon stb.) felszámolásához, hiszen ez el­lentmondana a piacgazdaság lényegének. Az elkövetkezendő időszak egyik legsürgősebb feladata a baloldal részére a dolgozói tulajdon szo­cialista modelljének részletes kidolgozása. Az alábbi pontokban arra teszek kísérletet, hogy ennek körvonalait felvázoljam.

6) A részvénytársasággá átalakult vállalat részvényei minimum 51 %-ának dolgozói tulajdonban kellene maradnia. Ezt még a vállalat dolgozói sem adhatnák el egymásnak. Így lehetővé válik, hogy a kilépett, ill. nyug­díjba ment dolgozók ily módon megmaradt részvényéit az újonnan be­lépők, vagy pedig a már ott dolgozók között oszthassák fel kellő arány­ban. A részvények egy további, esetenként meghatározott részét megvá­sárolhatnák a dolgozók, tulajdonosi jogaik tehát a kötelezően és térítés­mentesen juttatott, valamint a vásárolt részvények arányában érvénye­sülhetnek,

A részvények egy további meghatározott részét – a vállalat anyagi helyzetétől és fejlesztési terveitől függően – külföldi vagy hazai magán­személyeknek, ill. intézményeknek, befektetői csoportoknak stb. adhatná el a dolgozói képviselet.

Az alaptöke bővítése vagy a vállalati nyereség egy részének erre tör­ténő felhasználásával, vagy külső források bevonásával mehetne végbe. A minimálisan 51%-os fent vázolt tőkearányt azonban alaptőke-bővítés esetén is fenn kellene tartani. Ezzel elkerülhetővé válnék, hogy a vállalat idővel külső tulajdonosok kezébe menjen át, vagy ezek teljes ellenőrzé­sük alá vonják azt. A modell szociális lényegóból adódóan termé­szetesen kezdettől fogva arra kellene törekedni, hogy a részvények mind nagyobb része legyen a dolgozók tulajdonában. Mivel a vállalat dolgozói az alaprészesedésükön túlmenően csak vásárlással, megtakarított jöve­delmükből tudnák bizonyos határok között részvényeik számát növelni, így növekvő „profitjuk" legitimációja végső soron a munka, ós ez nem mond ellent a szocialista értékrendnek sem.

7) A dolgozói tulajdonon alapuló vállalatnak három lényeges szférája alakulhat ki.

-A termelés szintje, amelyben a munka hatékonysága által megköve­telt munkafegyelem ós hierarchia működik (pl. mérnök-művezető-munkás). A minden hierarchia által lehetővé váló kiszolgáltatottság elkerülésé­re üzemi szintű érdekvédelmi ill. üzemi bizottságokat kellene alakítani (az elnevezés másodlagos jelentőségű), amelyek a munkavédelemtől az üze­mi demokráciáig bezárólag csakis a munkahelyi problémákkal foglalkoz­nának. Üzemi szinten megoldatlan problémáikkal a .Vállalati Tanács"-hoz fordulhatnának.

-A vállalatvezetés szintje, amely az operatív irányítást jelenti ós amely a menedzseri réteget foglalja magában. Minden vállalatnál szükségessé válnék olyan házi szabályzat megalkotása (munkaköri leírások, az egyes vezetők kompetenciáinak meghatározása stb.), amely pontosan behatá­rolja az adott személy hatalmát.

– A vállalati tulajdonosi képviselet szintje, amely a részvénytársaságok Felügyelő Bizottságainak szerepét tölti be, nevezhetjük .Vállalati Tanács"-nak, vagy bárminek. Feladatköre elsősorban a vállalati stratégiai dönté­sek kidolgozása a fejlesztéstől az osztalékok nagyságának megállapítá­sáig, a menedzserek ellenőrzése, kinevezése, leváltása, valamint dön­tés olyan ügyekben, amelyek üzemi szintről kerülnek a testület elé.

A „Vállalati Tanács" tagjait a tulajdonosok delegálnák az általuk birtokolt részvények arányában. Tehát nemcsak a vállalat dolgozóinak képviselői foglalnának helyet ebben a testületben, hanem az egyéb bel- és külföldi részvénytulajdonosok, ill. képviselőik is. A minimum 51%-os el nem ide­geníthető részvénytömeg mindenkor biztosítaná, hogy ne a vállalat dolgo­zóinak érdekeitől eltérő döntések szülessenek. Amennyiben hamis érdek-felismerés következtében ez mégis így történnék, a későbbiekben a tulaj-doni dominancia következtében a dolgozói kollektíva képes lenne ezt kor­rigálni.

8) A dolgozói tulajdon működésében az alsó (üzemi) szinten sok esetben érvényesülhet a közvetlen demokrácia is. A dolgozóknak – mint egy­ben tulajdonosoknak – alapvető érdekük, hogy az üzem zavartalanul, ren­tábilisan ós jó jövedelmet termelőén működjék;az ennek ellentmondó cso­portérdekeket talán éppen a közvetlen demokrácia eszközeivel lehet a legjobban visszaszorítani. Mivel azonban minden vállalat önálló és sajátos struktúraként jelenik meg, ezért valamennyi helyen ki kellene dolgozni a helyi „Üzemi Alkotmány"-! (a dolgozói tulajdon formájának megfelelő kol­lektív szerződést), amely megfelelően szabályozza a potenciálisan felme­rülő konfliktusokat.

A „Vállalati Tanács" működési szabályzata, ill. a delegálás rendszere legalább olyan jelentős, mint az „Üzemi Alkotmány", hiszen ezen a szinten hoznák a legfontosabb döntéseket. Nem kevésbé meghatározó annak szem előtt tartása is, hogy ez a szerv lenne a menedzserek munkáltató­ja, akiknek szintén megvannak a sajátos érdekeik, ós a biztonságos válla­latvezetés szempontjából az ö jogaikat is megfelelően szabályozni kelle­ne.

9) Amennyiben kiépülnek a dolgozói tulajdonon alapuló gazdasági egységek, a szakszervezeteknek is jelentősen megváltozna a szerepük. Tevékenységük súlypontja feltehetően az ágazati problémákra tevődnék át, talán kivonulnának az alsó (üzemi) szférából, de jelentőssé válhatna szerepük a „Vállalati Tanácsok" működésével kapcsolatban. Bizonyára létrejönnének erős „menedzser-szakszervezetek" is, sajátos érdekeik vé­delmére. Mivel Magyarországon a dolgozói tulajdon dominanciájának ki­alakulása csak megfelelő politikai fordulat után és folyamatosan mehetne végbe, ez a folyamat bizonyára számos további gyakorlati kérdés megol­dására késztetné majd az így szükségszerűen átalakuló szakszervezete­ket is.

10) A baloldaliság minden korban és korszakban bizonyos fokig mást jelentett. Lényege azonban mindig ugyanaz maradt, vagyis a dolgozó emberek, a létfenntartásukért nap mint nap keményen megdolgozó mun­kavállalók oldalán állni és ezek boldogulását elősegíteni. Napjaink politi­kai és gazdasági átrendeződésének folyamatában ez egyre nehezebb feladatot jelent minden baloldali mozgalom ós párt részére. Feladatunk tehát olyan perspektívák felvázolása, amelyek a társadalom számára meghatározó, akár egészen új struktúrák kialakításával a gondok ós problémák gyökeréig nyúl, és így próbál baloldali alternatívát kínálni. A tulajdon kérdése egyértelműen ezek közé tartozik.

1. Bevezető

Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az el­osztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a válla­latnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismere­tes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszer­tipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhe­tünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.

Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szer­veződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társada­lom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentrali­záción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.

Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszo­nyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és vé­delmezi a társadalmi tulajdont.

Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidéz­zük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkások­nak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.

Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a po­litikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politi­kai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigaz­gatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy az­után végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.

A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a mun­kásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszer­vezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadal­mi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjek­tív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen té­nyező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. El­lenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.

Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon ki­terjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.

A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi je­lentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.

Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mé­lyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megkö­zelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a na­gyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egysé­gekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, más­részt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.

A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi művele­tek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, ho­gyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egész­ségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.

Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazga­tás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek haté­konysága három tényezőn múlik:

• A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző mó­don is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezmé­nyeket stb.
• Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalis­ta felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyze­tekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével ren­delkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezde­ményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket te­remt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vál­lalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gya­korolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
• A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási moz­galom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gaz­dasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló ál­lamhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, ha­nem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.

Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szem­ben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatar­tást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kocká­zatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.

Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazda­sági struktúrán belül.

Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alap­vetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás szá­mára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (ano­nim gazdasági társulások) létrehozását.

2. Szövetkezetek

A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilé­pési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös ér­dekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, me­lyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenysé­geit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevé­kenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a kö­zös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellem­vonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányítás­ra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy sza­vazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez va­ló hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.

2.1. Szövetkezet alakítás

Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek lét­rehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cé­gek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.

Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szö­vetkezetként működő szövetkezetek között.

2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása

A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulások­ról.

Jogok:

• választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
• jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társu­lás szervezetének minden szintjén,
• jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
• jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat ál­tal nyújtott kedvezmények igénybevételére,
• jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.

Kötelességek:

• részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
• az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulás­nak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
• látogatni kell a társulás gyűléseit,
• el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
• titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érde­keit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.

A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelme­zése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő je­lentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fi­zetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a fel­elősséget a többi partnerrel.

Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelé­si szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.

De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökélete­sen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a ma­ga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzít­sék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.

2.3. Irányítás

A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoz­nak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sike­res végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.

Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egy­mással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.

A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosai­nak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen je­lentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megsza­vazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül vá­lasztanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).

Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alap­vető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkré­tabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a cé­lok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazga­tót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.

Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.

Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szö­vetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet mun­kásai is.

2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége

Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyil­vántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.

Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának nö­vekedéséhez vezetett.

A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mére­te egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.

Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, széle­sebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játsz­hatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy fel­idézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:

1. Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állá­sa. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a mun­kásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
2. Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs min­dig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
3. A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoz­nak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejü­ket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.

Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szek­torára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése je­lentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősí­téséhez.

Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:

1. Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasá­gi felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi vi­selkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz hely­zetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembe­szállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és ön­védelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
2. A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájá­ruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégek­nél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárul­na ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
3. A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadal­mi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.

Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)

3.1. Alakítás

A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a for­mát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hoz­ták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.

3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon

A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy rész­vénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következés­képpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan rész­vénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."

Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdo­nában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtu­lajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társa­sági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.

3.3. Irányítás

Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mind­kettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a tár­sasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytu­lajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés vá­laszt oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásá­nak, jobban mondva a birtokolt részvények számának.

3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség

1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a ma­ga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkása­iknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kez­deményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi se­gítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, ame­lyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok szá­ma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszke­désük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.

Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektoro­kat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méretei­ket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különb­ségeket találunk.

Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm ré­giókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszer­veződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megér­teni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások meg­próbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfonto­sabb problémáikra megoldást találni.

Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyomá­nyosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más sza­vakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez szé­les körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulá­sok által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari tár­sulásokhoz tartozott.

Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkeze­tekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytár­saságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.

A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszön­hető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagy­mértékben hiányzik belőlük.

A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonlás­hoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozni­uk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a tár­sadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.

4. Néhány következtetés

Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigaz­gatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a ko­operáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezen­túl a munkásokhoz tartoznak.

Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyet­len olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus vi­szonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szük­ség.

Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.

A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.

Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:

1. a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
2. a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyze­tekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a hely­zet javul;
3. a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.vala­mint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősé­ge.

Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figye­lembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig minde­nütt leépítik.

Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, ak­kor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendel­kező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembe­szökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyá­raknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárul­nak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.

Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások tá­mogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szak­szervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.

A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igé­nyel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztala­tot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett min­dennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és meg­érthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konk­rét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét

A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükség­szerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelen­léte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapi­talizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munká­sok kezdeményezni stb.

Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt ál­lami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotá­ból eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.