1990. január 10-én egy sajtóértekezleten szélsőjobboldali veszélyre mu­tattak rá a végét járó NDK-ban. Akkoriban Helmut Kohl szövetségi kan­cellár úgy vélte, ezek az észrevételek „mértéktelen túlzások".

Közel 14 hónappal később 1991. március 2-án, a brandenburgi párt­vezetők konferenciáján a CDU tartományi elnöke, Lothar de Maziere „jobboldali elhajlás" veszélyéről beszélt. Mindketten CDU-politikusok, el­térő véleményüket tehát nem a pártkonkurencia motiválta, motiválhatta.

Tekintettel a halványuló bipolaritásra az USA és a Szovjetunió között és az ezáltal megindult aktivitásra az új világrendszerért, az NDK-beli lé­tező szocializmus eltörlése felhívás volt egy önkormányzati Németor­szág létrehozására a modern Európában. Aztán a hidegháború nem a népek békéjének korszakába, hanem az Öböl-háborúba torkollott. Az összes német szövetségi államgazdasági és szociális egységéhez ve­zető átmenet nehézségeit befolyásolta a nemzetközi érdekek agresszi­vitása, aminthogy a milliárdos nagyságrendű pénzügyi ráfordítások is rá­nyomták bélyegüket.

A nehéz visszatalálást a német egységhez, a kelet-európai államok korszakos összeomlása is terheli. Mindezek az összefüggések azt köve­telnék meg, hogy az új Németország minél humánusabb ország legyen. Gazdasági helyzetéből következő történelmi felelőssége a jövendő, ha­tárok nélküli Európában, hogy a gazdag, a polgári demokráciában élő ipari államok közötti feszültségeket, az egyfelől elszegényedő, másfelől mély strukturális válságban lévő államokat nem csak el kell tudnia visel­ni, hanem e problémákat képesnek kell lennie megoldani is.

Ebből a szempontból Németországgal szemben a jövendő felte­hetően még magasabb követelményeket támaszt, mint a jelen. A tole­rancia és a humanizmus politikai kultúrájának kialakítása a modern Eu­rópa demokratikus és a belső béke által meghatározott minőségének a követelménye. Csak így lehet olyan, politikai érvényű, morális példa, amely ellenszegülhet az új világrend tömegpusztító eszközök általi meg­valósítására irányuló törekvésnek.

A neofasizmus lehetséges veszélyét és/vagy a jobboldali radikaliz­must, nézetem szerint, ennek a felelősségnek a dimenziójában kell vizs­gálni.

A „szélsőjobboldaliság" trendanalízisének szükségességéről

A korábban említett sajtókonferencia a következő tények megállapításá­ra jutott a „szélsőjobboldaliság" jelenségeinek tekintetében. Az 1989. de­cember közepi lipcsei megmozdulás óta egyre agresszívebb lett a naci­onalizmus. A demokratikus tiltakozó akció „Mi vagyunk a nép" jelszavát túlharsogta az „Egy nemzet vagyunk" kiáltása – háborús zászlók alatt. Ugyanezen a napon, december 11-én Karl-Marx-Stadt-ban már így hangzott a jelszó: „Hogy tiszta legyen a levegő Németországban, a kály­hákban ne szénnel, hanem kommunistákkal tüzeljünk!" Olvasói levél az újságból: „Figyelmeztetnem kell a ,barna hullámra', amely a megmozdu­lásokon egyre láthatóbbá válik!" Az ilyen írások közzététele viszont fe­nyegető leveleket provokál az újságírókkal szemben, mint a Berliner Zei­tung esetében: „Megtörténhet, hogy az Önök szerkesztőségét a le­vegőbe repítjük! Számítsatok rá!" Aláírás: „Az újraegyesülésért – Re­publikánusok". A feladó többnyire ismeretlen marad. De a nemcsak hogy neofasiszta, hanem neonáci jellegű írások nyilvánvalóan hitvallá­soknak tekinthetők. Egyértelműen neonáci tartalmú volt például az az ajánlás, amelyet a Buchenwaldi Nemzeti Figyelmeztető- és Emlékhelyek vezetése számára küldtek („Tartsátok melegen a kemencéket…") és egy telefon az erfurti zsidó hitközséghez: „A buchenwaldi kemencék még mindig várnak rátok!" A neonáci dikció világosan kitűnik abból a levélből is, amelyet a rostocki Állami Ügyészség 1989. december végén kapott: „Mi nem csak a még megmaradt zsidókat semmisítjük meg, hanem a második világháború minden árulóját, például a „Szabad Németország" és a „Nagy-Németország ébredj!" Nemzeti Bizottságának a tagjait is". Beleértették a követelésbe a feladók a háborús bűnökért elítélt Jakob Holz szabadon bocsátását is. De nem riadtak vissza az erőszak alkalma­zásától sem: lerombolták a szovjet katonai temetőket és a berlin-treptowi emlékművet. 1989. december 7-én abban az évben már negyedik al­kalommal meggyalázták a zsidó hitközség temetőjét. Ezek csak a ke­vésbé jelentős példák. Az emlékhelyek fenyegetése és elpusztítása esz­kalálta az erőszakot az emberekre is: a külföldiek szabályszerű vadá­szata és a lakásaikba való behatolás, a „rajtaütés" a vietnamiakon, ku­baiakon és afrikaiakon súlyos sérülésekhez, sőt halálhoz vezettek.

Célszerűnek látszik feltenni a kérdést: vajon már a „szélsőjobboldaliság" probléma meghatározás nem a jelenség elkendőzését jelenti-e? A hírközlő eszközök 1990 elején, még a „szocialista sajtó" szokásaihoz fűződőén, neofasiszta megnyilvánulásokkal kapcsolatban a „huliganizmus" besorolást részesítették előnyben. Mind a mai napig nem látszik túlhaladottnak a neonácizmus tényleges veszélyét elkendőző informáci­ós stílusnak ez a tendenciája – az antiszemita provokációkat ártalmat­lannak, „mázolmánynak" tüntetik fel, a külföldiek elleni fegyveres táma­dásokat pedig legtöbbször a rövidre fogott bűnügyi krónikákban jelente­tik meg. A bűncselekmények és a fasiszta érzület közötti összefüggés kérdését nem hajlamosak megvilágítani.

Az újságírás kettős dilemmája az új Szövetségi Köztársaságban

Nem túl nehéz az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok szá­mára érthetővé tenni, hogy a neofasiszta csoportosulások és pártok stratégiai és programcéljai – a történelmi eszményképek kiválasztásá­ban (Rudolf Hess, a Strasser-fivérek, Adolf Hitler vagy mások) illetve a nemzeti szocializmus és a második világháború értelmezésében meg­mutatkozó minden véleményeltérés ellenére – együttesen azt célozzák, hogy az NDK és Németország egyesülésének fordulatát (legalábbis az 1937-es határokkal és a szövetségi államnak tekintett Namíbiával, mint „új élettérrel") – az ő fogalmaikat használva – „nemzeti forradalomként" realizálják. Az egyesülést a Deutsche Stimme NPD-sajtóorgánum a „kö­zép-németek nagyszerű novemberi forradalmaként" üdvözölte. Hogy ezekben a sorokban milyen program rejlik, azt egyedül a „Közép-Német­ország" fogalma is megvilágítja: 1990. október 3-a eszerint Nyugat- és Közép-Németország egyesítési napja volt. Egy az erre az alkalomra vert arany és ezüst érem „arra óhajt emlékeztetni, hogy hazánk 1990. októ­ber 3-i újraegyesítése még nem annak teljes terjedelmében történt meg".

A „fordulat" demokratikus jellege és a verbális hitvallások ellenére az átalakulás tényleges kezdeményezéseit már az akkori NDK-ban neofa­siszta eröszakmegmozdulások szakították meg. Az „Új Fórum" tagjai és szervezetei, a lipcsei szociáldemokraták is kaptak fenyegető leveleket, a lipcse-markleebergi NDK-SPD-pártnapot bombariadó miatt egy időre fél­be kellett szakítani. Egon Bahr írta az ilyen eseményekről (1990. márci­us 9-én a Pravdában): „Thüringia és Szászország kisebb városaiban az SPD több ismert tagjának kézbesítettek fenyegető leveleket a fizikai le­számolásról. Suhlban egy fiatalembernek, aki az SPD mellett agitált, mindkét lábát eltörték… Ez egyértelműen fizikai terror…" Ebben a körzet­ben zajlottak le az olyan polgári kezdeményezések ellen intézett kiroha­nások is, amelyek a fordulat közben és után a demokratikus mozgástér megőrzésére irányultak. Kedvelt alternatív kommunikációs központokat, ifjúsági házakat és klubokat támadtak meg.

A keletnémet újságírásban sok minden megváltozott… De nem vál­toztak az ex-NDK újságírói. A kritikai gondolkodás az új társadalmi körül­mények között is megmarad kritikusnak, az opportunisták pedig beillesz­kednek, mint azelőtt.

Napjainkban a hírközlő szervek többsége tudósításaiban felületesen informál a „garázda" huligánokról, bórfejűekről és a szélsőjobbol­daliakról, a szélsőjobboldaliság fejlődésirányzatairól; vonakodnak az or­szágos adásokban bizonyos ügyeket kommentálni – félelemből, mint­hogy az ilyen állásfoglalás kezd kényelmetlenné válni. De már a közpon­ti bűnügyi hatóságoknak az akkori NDK-ban, 1990. májusában megfo­galmazott értékelése („A szélsőjobboldaliak előnyben részesített táma­dási célpontjai a külföldiek, baloldaliak, értelmiségiek, háztulajdonosok, homoszexuálisok, nyakkendőt viselők és a túl-hosszan-odafigyelők vol­tak") sem tette lehetővé a valódi összefüggések felismerését. Növeke­dett az olvasói levelek beküldőinek félelme is az állásfoglalásaik közzé­tételéből származó hátrányok, megtorlások és üldöztetések lehetősé­gétől. A névtelen és a visszakért levelek nagy száma, a nevek közlésé­hez való hozzájárulás megtagadása jól tükrözte ezt. A levelek körülbelül egyharmadát ilyenek tették ki. A tapasztalt hátrányokat a levelezők konkrétabban is leírták. Egy olvasó például nyomatékosan kérte: a má­sodik levelét már ne tegyék közzé, mert az első levél közlése után a családot szidalmazták és agresszíven megfenyegették. Egy másik szin­tén kérte anonimitását, „nehogy új akasztófát állítsanak az ajtóm elé".

Vajon nem korlátozódik-e lényegesen az ilyen atmoszféra elterjedé­sével a szabad véleménynyilvánítás demokratikus joga, még mielőtt a valamikori NDK-polgár megtanulna élni vele?

A neofasiszta szervezetek taglétszámáról és működési területéről

Az új szövetségi tartományokban a neofasiszta pártok szervezeti haté­konysága kb. 5.000 tagra terjed ki. De működési körük valós megközelí­téséhez tekintetbe kell venni szervezeteik hálózatát a régi és az új szö­vetségi tartományokban, a velük szimpatizáns csoportok létezését, és a nemzetközi együttműködést is. Már 1990-ben megkezdték (a német vá­rosok közötti kapcsolatok alapján) szervezeteik kiépítését. Az ebben a folyamatban közreműködő pártok nemzetközileg is összekapcsolódtak, így pl. a „Nemzeti Alternatíva" (NA) szervezetei. Az NA tulajdonképpen a „Német Alternatívok – Nemzeti Tiltakozó Párt" (DA) kelet-berlini változa­ta Az NA és a DA sejtjei egy magot alkotnak az ún. „Berlin Blokkban", amely több mint 20 neonáci csoportnak és kezdeményezésnek az egye­sülése. Az NA szoros kapcsolatot tart fenn a „Liberális Német Munkás­párttal" (FAP), a „Nemzeti Listával" (NL), amelynek a központja Ham­burgban van, az „Asgard-Szövetséggel", amely egy neonácinak tartott misztikus németkultusznak hódol, a „Nemzetiszocialista Német Munkás­párt/Külföldi és Szervező Szervezetével" (NSDAP/AO), amelynek köz­pontja a nebraskai Lincolnban (USA) található. Az NA-nak további külföl­di kapcsolatai vannak Ausztriában, Dániában, Olaszországban, Angliá­ban és Spanyolországban. Erőfeszítéseket tettek a fasiszta csoportosu­lások kapcsolatainak kiépítésére és stabilizálására Kelet- és Dél-Európá­ban, különösen Lengyelországban, Oroszországban és Csehszlovákiá­ban. A neofasiszta ténykedés ezen dimenziói a lakosság körében messzemenően ismeretlenek. Aktivitásukat időközben kiterjesztették Szászországra és Thüringiára is. Erfurtban alapítottak egy csoportot, amely a republikánus párthoz (REP) áll közel, „Árják fiai" néven. Kap­csolatban állnak a weimari, gothai, arnstadti és duisburgi, düsseldorfi, marburgi, lipcsei csoportokkal is. A REP Wiesbadenből érkezett támoga­tásával alakult Görlitzben a „Sziléziai Egységfront". A lipcsei REP-alapítás kiindulópontja volt egy bornai körzeti szervezetnek, egy-egy eilenburgi, pegaui és torgaui helyi szervezetnek. És a szerveződés kiszélesedé­sének már feltárható jeleit még sokáig sorolhatnánk.

A neonáci terepszondázás jellegzetességei

A neonáci és neofasiszta aktivitás azonban jelenlegi szakaszában, úgy tűnik, inkább terepszondázásra rendezkedett be, hogy az új szövetségi tartományok részére meghatározhassa alapprogramját. Mindez feltűnés nélküli szervezkedés mellett, ami a lehetséges tiltakozások elaltatását és kikapcsolását célozza. Provokációikat mintegy helyzeti tesztekként is felhasználják, hogy megtudják, milyen az ellenállás a neofasiszta ideoló­giával és megmozdulásokkal szemben: kialakult-e már az érdeklődő figyelem akár egészen az egyetértésig, és/vagy mennyire jellemző a nö­vekvő közöny, amely a megszokáson át egy kvázi-elfogadásig vezethet. A Németországban voltaképpen betiltott NSDAP/AO reklámkampánya során jó hírnevű kelet-berlini címzettek kaptak egy levelet „chicagói" pe­cséttel, „az NS kampányfelhívása" felirattal. A „kampányfelhívás" szöve­ge a párt elfogadásáért száll síkra, amelyet az USA-ban „egy nagyvona­lú propagandagépezetet tenne lehetővé", és felszólít „a küzdelemre az NS-párt betiltása ellen Németországban". Céljuk „a nemzeti-szocialista állam létrehozása egy szabad, szuverén és újraegyesített Nagynémet Birodalomban". Az írás szerint természetes kívánalom és folyamat a ta­gok, pártfogók és előfizetők toborzása. Ez a toborzókampány példa le­het a helyzetfelmérés egy típusára.

A magatartásvizsgálat egy másik típusát egy königs-wusterhauseni esemény mutatja Az arra elhaladók naponta olvassák az S-Bahn aluljá­rójának falán a halálos fenyegetést: „Galinskival a gázkamrába!". Tilta­kozó polgárok értesítették a Berliner Zeitung szerkesztőségét. Az újságí­rók nyomoztak. „Együtt kell vele élnünk" – hangzott az állomás ve­zetőjének véleménye. Az állomás alkalmazottai hiányolták a felirat eltá­volítására szolgáló eszközöket. A provokáció helye egy pályaudvar, s ideje sem lehet véletlen. Éppen ebben az időszakban volt az évfordulója annak, hogy a nácik elszállították Berlinből a zsidó munkásokat (48 év­vel ezelőtt). Heinz Galinski a Németországi Zsidó Központi Tanács elnö­ke, az emlékezésről beszélt, mint ennek a szállítmánynak egyik túlélője. Az erre reagáló provokatív feliratot csak két hónap múlva távolították el a pályaudvar aluljárójának faláról. A provokáció közönyöre talált az arra áthaladók nagyszámú tömegénél. (Emlékszem a közönyösség egy má­sik élményére: Berlin utcáin 1990 nyarán piszkosan, koldulva, cigányok és románok legszegényebbjei…..Botrány" – így találta a berliniek több­sége. Aztán nem láttuk őket többé. „Hol vannak a cigányok?" kérdeztük többen. Egy egész populáció eltűnt egy város utcáiról – s alig vette ezt észre valaki is…)

A közönyösségnek különféle formái léteznek. A közhivatalnok, aki meghatározatlan hatáskörét nem tudja átlépni, a megrémültek, akik lemondanak a tiltakozásról önmaguk védelmében, az egzisz­tenciájukat féltők, akiket egyedül saját életszükségletük ural, a tu­datlanok, akik alkalmatlanok a fogalmak és az összefüggések értel­mezésére, mindannyian a neofasizmus és a neonácizmus veszélyé­nek útját segítik egyengetni.

Mint németek, nem beletörődtünk, hanem feladtuk

A jelenlegi értelmezési kísérletek többsége főleg azt hangsúlyozza, hogy a fiatalok körében megnőtt a vonzódás általában a szélsőjobboldali és különösen a neofasiszta és/vagy neonáci eszményekhez, s hogy ez a jelenség túlnyomóan kiúttalannak mutatkozó szociális és gazdasági él­ményekre adott választ. A neofasiszta aktivitást eszerint az új szövetségi tartományokban elterjedő gazdasági és egzisztenciális válságoknak kel­lene magyarázniok. Nekem úgy tűnik, ez a tendenciózus ökonomizmus éppúgy egyoldalú magyarázat, mint a volt NDK-ban több társada­lomkutató által gyakorolt hivatkozás az ideológiai diverzió befolyására. Az a vizsgálat, amely a neofasiszta gondolkodás- és viselkedésminták létrejöttének a feltételeit a társadalmi-politikai viszonyoknak a volt NDK létező szocializmusában végbement eltorzulásából vezette le, már je­lentősen differenciáltabb. A kutatók itt a következő szociális, eszmei és politikai tényezők szerepét hangsúlyozzák:

A fordulat révén a rejtőzködő neofasizmus és rasszizmus felszínre került az NDK-ban. Az államhatárok megnyitásával lehetővé várt az NSZK-beli és külföldi neofasiszta szervezetek befolyása, e hatás találko­zása a már fennálló struktúrákkal és magatartásformákkal.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a válság és az NDK-szocializmus összeomlása a „világszocializmus" válságának keretében ment végbe. Ennek az összeomlásnak a feldolgozása a lakosság többségénél egy teljes utópiatagadáshoz vezetett: „Soha többé szocialista kísérletet!" A szocializmus eszméjének ez az elvetése – beleértve a demokratikus szocializmusét is – sok embernél háttérbe szorította a fasizmussal szembeni beállítottságot, pedig az NDK ideológiájában évtizedekig jelen volt az antifasizmus fogalma, noha egy dogmatizált szocializmus/kom­munizmus-elképzelés keretében. Szociálpszichológiai szempontból el kell ismerni, hogy a társadalmi átalakulások fázisai a látásmód erős beszűkülését hozzák magukkal. Egy ilyen időszakban a csalódottaktól nem várható el, hogy az antifasizmust mint kétségbevonhatatlan, hu­mánus értéket fogják fel. Nem lett volna szabad elfelejteni azt sem, hogy a neofasiszta, különösen neonáci felfogás adott esetben eszményképpé értékelődhet fel, mégpedig olyan értékek képviselete által, amelyek egyébként minden társadalom számára elengedhetetlenek, mint a fe­gyelem, a (német) minőségi munka, az eszményképek iránti igény, az összetartozás érzése, öntudat, megbízhatóság, igazságszeretet stb. Egy társadalmi értékválság idején, amely már az NDK-ban jelen volt, s amely a magukra utaltság körülményei között továbbra is fennáll, az ilyen ideá­lok tetszetőssége sok fiatal számára vonzó. A csábítás amellett banális új lehetőségeken is alapul, például a .Németország Nemzeti Demokrati­kus Pártja" (NDP) hívei költségmentesen részt vehetnek Odeóban (Olaszország) az NPD oktatási központjának tanfolyamán, a „Nemzeti Alternatívák" (NA) tagjai és szimpatizánsai Dániában sporttáborok ven­dégei lehetnek stb.

A két német állam egy beillesztésében a neofasizmus sajátos kötőanyaga is szerepet játszott, ezt a momentumot azonban mint külön­álló jelenségek sorát (eufórikus nacionalizmus, idegenellenség, rassziz­mus, maga az antiszemitizmus), s még nem mint neofasizmust értékelték.

A jelenlegi helyzetben az új szövetségi tartományokban a neofasiszta befolyás feléledésének új szakaszát lehet felismerni. Szociálpszichológiailag az első helyen a politikai csalódottság említhető, a kirajzolódó válságok következményeként. Sokan, akik hittek a reményteli ígéretek­nek – „senkinek sem fog rosszabbul menni!" – a mostani helyzetet a bi­zalmukkal való visszaélésnek tekintik. Tapasztalataik szerint itt rövid idő alatt két politikai berendezkedési típus is zátonyra futott: a tervgazdaság adminisztratív-bürokrata rendje, amely nem működött, és a szociális pi­acgazdaság polgári-demokratikus rendje, amely nem váltotta be ígére­teit. A tájékozódási válság a „szocializmus" idején évtizedek alatt alakult ki, tartósan és ellentmondásosan. A mostani válság az embereket egy olyan időpontban érte, amikor azt hitték, hogy végre sikert garantáló biz­tonsághoz jutnak, és hiteles jogállami társadalomban fognak élni. A rea­litással való ütközés most azzal a fenyegetettséggel párosul, hogy a volt NDK-lakók másodosztályú állampolgárrá fokozódnak le. A jelenlegi orientációs vákuumban mindez alaktalan, összetett érzelmi háborgások formájában tör felszínre. Az új társadalomba való berobbanás alig en­gedte kialakulni a készséget a „létező szocializmus-múlt" egyéni feldol­gozására. A kézzelfogható veszteségekhez ezzel egy újabb korlát járul: a hiányzó készség, hogy a magunk csalódottságára reflektálni tudjunk. Dominál a csalódottnak-lenni érzése.

Ez tehát az a szociálpszichológiai háttér, amely komoly tényezővé te­szi a nemzeti pszichológiai hajlamot a rasszizmusra, az ingadozást az eufórikus nacionalizmus és az elszabaduló gyűlölet, a kisebbrendűségi érzés ápolásának tendenciája és a depresszióra és a csalódottság felis­merésére való hajlam között. Hogy a terjedő agresszióra, a lakosság apátiájára és kétségeire a vezető politikusok az összefüggéseket figyel­men kívül hagyva reagálnak, meglehetősen aggasztó. A létező szocia­lizmusban szerzett demokrácia-tapasztalatlansághoz az aktív, teremtő, kockázatvállaló demokrácia feltételeinek akadályaként ugyanis most az a körülmény is hozzáadódik, hogy az alapvetően garantált demokratikus lehetőségeket olyan társadalmi kényszerek határolják be, mint a munka­nélküliség és jogbizonytalanság. Ezzel fennáll a veszély, hogy a pillanat­nyi társadalmi állapotok elleni tiltakozás következményeként esetleg egyáltalán a demokratikus lehetőségekről kell lemondanunk. Nem lenne váratlan a neofasiszta jellegű rendigény növekedése, ami egyesítheti és szerephez juttathatja a neofasiszta erőket.

A mai neofasizmus – a kutatás feladata

Főként a fiatalok azok, akik most a neofasiszta „alternatívákhoz" fordul­nak. Nem lehet célunk, hogy elítéljük és elszigeteljük őket – a de­mokratikus felelősséget érző emberek fő feladata felvilágosításuk és visszanyerésük a humanista társadalom számára. Az erre a fel­adatra indított kezdeményezések – „Ifjúság az erőszak ellen" mozgalom, többkultúrájú központok kialakítása különféle profilokkal, a hírközlő szer­vek adásai, közlései, kommunális találkozók, egyházi fórumok, egyes is­kolák szakkörei – még mindig nem elegendők.

Nincs még érthető, elfogadható felvilágosítás a demokratikus nyilvá­nosságban a neofasizmus „világnézetének" átrajzolására. Pedig a lelki irritáció, mint az átfogó szociális válság része, csak az ész eszközével' képes felülemelkedni a neofasiszta programokon, a fejlődési tendenciá­kon, a demagóg háttéren és célokon. Maga a morális elítélés nem túl erős hatású, a tudatos megértésen keresztüli indoklást igényli. Szívvel és értelemmel vagyunk elkötelezettek Németországnak a világban vár­ható szerepe, a megtévesztett emberek visszanyerése, a tolerancia és segítőkészség, a menedéket keresők százezreinek fogadása iránt.

A neofasizmus ma nem úgy létezik, mint kizárólagos koncepció vagy központilag vezetett szervezet. Jelenleg erős feszültségek mutatkoznak egyrészről a „republikánusok" és a „Liberális Német Munkáspárt", más­részről a „Németországi Nemzeti Demokratikus Párt" között. Az ellenté­tek az eszmei és politikai törekvésekben eljuthatnak egymás kölcsönös megcsúfolásáig is. A létező szocializmus veresége viszont kettős szem­pontból is javítja a neofasizmus működési feltételeit: 1. a létező szocia­lizmus elmúlása az elismerés esélyét nyújtja a mai neofasizmus számá­ra, antikommunizmusa révén; 2. a neofasiszta történelmi propaganda a „marxista-leninista" történelemtudománynak a modern sztálinizmus-ku­tatás révén felfedett minden történelmi hazugságát erősen kihasználja (pl. Katyń), hogy kétségbe vonhassa az antifasiszta fasizmuskutatás alapvető igazságtartalmát.

A háborús bűnök és felelősség által terhelt nemzeti szocializmusnak évtizedes törekvése az adminisztratív és ipari méretű népirtás vádja alóli mentesülés, hogy ezáltal is felhajtóerőt nyerjen. Ezt mutatja az ilyesfajta publikációk áradata: „A múlt vége. Európa koalíció nélkül", ,A kierősza­kolt háború. A második világháború igazi okozói", „Churchill. Küzdelem a hatalomért", „Vigyázat, hamisítvány. Ezer németellenes hazugság cáfo­lata" „A dachaui hazugság-cégér", ,Az auschwitzi hazugságtábla" stb. A demagógia humanisztikusán álcázódik: „A koncentrációs táborok bar­bárságainak alapvető elvetése alól nincs semmilyen kibúvó. A tömeggyilkosokat nevükön kell nevezni, akár németeken, akár németek által követték el azt. Ám az embernek nem szabad gyalázatosan eljárnia az iszonyúan szenvedő ártatlanokkal szemben azáltal sem, hogy az áldo­zatok számát tisztán propagandacélokkal megsokszorozza." (Ezek a „re­habilitálások" ilyen különbségeken alapulnak: vajon 4 millió, vagy 1,6 millió zsidót gyilkoltak-e meg?)

A neofasizmus fő ideológiai és politikai ellenségének, a létező szocia­lizmusnak eltűnése révén annak megürült helyére az USA került. Az új körülményekhez igazított neofasiszta Európa-koncepcióban ez az Amerika-ellenesség Németország szerepének felértékelődésével van össze­függésben. A „Nagy-Németországnak" egy újfasiszta Európában a köz­ponti helyet kell elfoglalnia …

(Fordította: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10, némi rövidítéssel.

…A napirend 4. pontja: Javaslat a főváros közterein elhelyezett politikai tar­talmú képzőművészeti alkotások sorsának további rendezésére. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

Előadó: elmondja, hogy bizottságuk majd egyéves előkészítő munka után készítette el az előterjesztést. A kerületekkel, képzőművészekkel szakmai és po­litikai egyeztetés történt. Felhívja a Közgyűlés figyelmét arra a szabályozásra, hogy a budapesti köztéri szobrok, emlékművek, domborművek esetében a Fővá­rosi Közgyűlésnek van döntési joga, a kerületekkel egyetértésben. Többször ki­kérték a kerületek véleményét, azonban képviselőtestületi állásfoglalás csak né­hány kerületből érkezett. A Közgyűlés döntéséről valamennyi kerület képvi­selőtestületét tájékoztatni kell arról, hogy mely képzőművészeti alkotást java­solnak lebontásra, és ezt a kerületi képviselőtestületeknek meg kell erősíteni. […] Néhány pontosításra hívja fel a figyelmet az előterjesztésben; miután a ke­rületeket is értesíteni kell a Közgyűlés döntéséről, értelemszerűen dr. Szegvári Péter főjegyző is felelős a határozati javaslat 1. pontjában. A határozati javaslat pontját kiegészíti azzal, hogy ,,a Budapest Galéria útján" szövegrész kerüljön a mondat végére. A határozati javaslat 3/b pontjában szereplő XXII. kerületi Önkormányzatot mint felelőst törlésre javasolja, mivel egyeztetni kell velük. Az előterjesztésen belül pontosítást ismertet az 1. sz. melléklet 2. oldalán Hűvös­völgy-Szépjuhászné (volt Ságvári Liget) Kiss István: Munkásmozgalmi, illetve Munkás gyermekkel emlékműveknél, a kerület esetében tehát nem a-c, hanem a-a, a kerület eltávolítást javasol. A Kulturális Bizottság álláspontja mind a két esetben a megtartás, tehát c-c. Ilyen pontosítás még az 1. sz. melléklet 5. oldalán a Gellért-hegyi Emlékműnél b-b, a nőalakra vonatkozik a fentmaradás, átalakí­tással, amit mind a kerület, mind a Kulturális Bizottság javasol. Az átalakítás arra vonatkozik, hiszen ez nem derül ki tételesen az előterjesztésből, miszerint a nőalak maradjon meg, ellenben a szovjet címer és a szovjet feliratok kerülje­nek levételre az emlékműről.

A bizottság megtartani javasolta az Osztapenkó* kapitány és a Steinmelz ka­pitány szobrát. Egy általános elvből kiindulva, hogy azokat a szobrokat kell közterekről eltávolítani, amelyeknek a politikai tartalma köztereken ma már nem vállalható. A két szobor megtartását javasolják a kerület eltávolítási véle­ményével szemben. Az indítvány lényege, hogy az Osztapenkó kapitány szobor megy a szoborkertbe.

Manninger Jenő (MDF): szintén javasolja, hogy a XI. ker. Osztapenkó kapi­tány szobra eltávolításra kerüljön.

dr. Rubovszky György (KDNP): Elhangzott egy javaslat, hogy az Osztapen­kó kapitány szobor eltávolításra kerüljön, ugyanezt indítványozza a Steinmetz szoborral kapcsolatban. Tudomása szerint a főpolgármester urat is megkereste a Széchenyi Társaság, ezzel kapcsolatban szeretne egy olyan bejelentést tenni, hogy a Széchenyi Társaság a főváros területére egy olyan társadalmi akciót szervezeti, amely szerint ingyen közreműködne minden térítés ellenében, szak­mai irányítás mellett a szobrok eltávolításában. A Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű kérdése megoldódott, a másik két szoborral kapcsolatban is megvan az ő felajánlásuk.

Vas József (FIDESZ): Osztapenkó szobrával kapcsolatban a kerületi testületi határozat ismeretében – mivel indokolást nem tartalmaz a Kulturális Bizottság előterjesztése – szeretné tudni, hogy mi indokolná egyáltalán Osztapenkó szob­rának a fenntartását? Mint szovjet katonát és felszabadítót akarja-e a Kulturális Bizottság megtartani, vagy mint a szovjet hadsereg áldozatát? Ezt is el kell dön­teni. Úgy gondolja, hogy Osztapenkó, ha valamiről híres mostanában, akkor ar­ról, hogy a város bejáratánál áll. Ugyanez vonatkozik Steinmetz kapitány szob­rára is. Javasolja, hogy a kerület álláspontját fogadja el a Közgyűlés.

Ráday Mihály (SZDSZ): Az I. ker. Szentháromság utca 2. sz. kapu alatt el­helyezett emléktábla ügyében úgy gondolja, ami történelmi eseményre emlékez­tet – ott alakult meg a Munkás- és Katonatanács -, meg lehet hagyni, nem köz­téri szobor. A történelemnek a különböző emléktábláit nem tartaná helyesnek eltávolítani, mert azok történelmi tényeket rögzítenek. Az ilyen típusú emlék­táblák – elmondja, hogy a bizottsági szavazástól eltért a véleménye – szerinte meghagyhatok, külön szavazást kér erre a táblára. A Steinmetz és az Osztapen­kó kapitány szobor közül az utóbbi az, amelyik jobban a városhoz nőtt. Szemé­lyesen az Osztapenkó-szobor megtartása mellett dönt a kettő közül, bár mind a kettőt megtartásra alkalmasnak tartja, több okból is. Számtalan alkalommal le­írva, elmondva, megfestve elhangzottak legendák különböző szobrokról, azon­ban nincs mód kiválasztani, hogy melyik az igazi történet a sok közül. Egy do­log azonban történelem, ha a felszabadulási emlékművet elviszik, a felszabadí­tást emlékszobrokat elviszik, a szovjetek dicsőségét hangsúlyozó emlékműveket elviszik, úgy gondolja, valamilyen módon mégiscsak meg kellene hagyni annak az emlékét, hogy ebben a városban és ebben az országban nem egy progresszív irányzat uralkodott. Nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot előbb, ha­nem Magyarország a Szovjetuniót, ebben a harcban a győztes nem egyedül a Szovjetunió, hanem az amerikaiak, az angolok és a franciák is közrejátszottak benne, legyőzték a fasiszta Magyarországot. Hogy itt maradtak 1945. április 4-e után, mint tudják, szintén egy legenda, egy másik kategória, de véleménye az, hogy valamilyen emléket hagyni kell a főváros területén; hogy ez a háború úgy ért véget, ahogy, ezt el lehet fogadni, vagy nem elfogadni, ez egy más kérdés. Ügy gondolja, hogy az Osztapenkó kapitány szobor egy találkozópont a város­ban. Az Osztapenkó kapitány szobránál szokták elhagyni a várost, ott szoktak bejönni, és nem kétséges az, hogy az megjelöli a városnak valamely határát, ahol a harcok kezdődtek, folytatódtak, tehát valami történt. Ezért az Osztapen­kó- és a Steinmetz-szobor is meghagyható; úgy véli, a Kulturális Bizottság is amellett szavazott, hogy ezek a szobrok maradjanak.

Sáska Géza (FIDESZ): nem csinál titkot abból, hogy az Osztapenkó- és a Steinmetz-szobrok megmaradása mellett fog szavazni, indoklása rendkívül egy­szerű, meg van arról győződve, hogy az a jó világ, amelyik depolitizál, az a jó világ, ahol a város építményei, városszobrai nem politikához, hanem az utca emberének érzületeihez kapcsolódnak. Meghatározó volt számára, hogy hiába szavaztak úgy, hogy Ferenciek tere legyen a Felszabadulás tér, az emberek „fel­szab" térnek nevezik még mindig, nem Ferenciek terének. A város lakosságának véleménye a döntő, meggyőződése szerint, és ezért azt hiszi, hogy erre kellene a Közgyűlésnek elsősorban építkezni. Az Osztapenkó-szobor volt a találkozási pont a Balatonra menő stopposoknak a 60-as években, ebben igaza van Ráday képviselőtársának. Ezt az élményt, ezt az érzületet nem szabad elvenni. Meggyőződése szerint ott kell maradnia, és nem is szólva arról, hogy ér­deklődött ez ügyben, megkérdezve számos embert, hogy mi a véleményük akár a Kun Béla-szoborról, akár erről a két szoborról. A Kun Béla-szoborral kapcso­latosan általában a dolog esztétikai részét kritizálták és nem a politikai részét. Ahogy ma reggel a borbélya azt mondta, hogy maradjon nyugodtan a két szo­bor. A szobor tulajdonképpen a város és az emberek életét egyáltalán nem befo­lyásolja, ami nem befolyásol, abból pedig nem kell politikai ügyet generálni.

Dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): Túlnyomó részben elhangzottak azok az érvek amiket mondott volna, ezért csak röviden kiegészíti azzal, hogy megítélése sze­rint az Osztapenkó és Steinmelz kapitányok szobra a városnak oly mértékben részévé váltak, hogy azok eltávolítása súlyos sebet ejtene a városon, nem lebon­tani, hanem megőrizni kell. Politikai tartalomtól teljesen függetlenül a városnak oly módon vált jelképévé, hogy ennek az eltávolítása hiányt jelentene. Ha a po­litikai tartalmat is keresik, a Kulturális Bizottság, előterjesztéséből is kitűnően, igen nagy körültekintéssel, és szakemberek, szaktekintélyek bevonásával adta meg a Közgyűlésnek javaslatát. A Kulturális Bizottság javaslatával kivételesen minden pontban egyetért, a két szobor megőrzésében is. Ráday képviselőtársa elmondta, hogy a legendákra tekintet nélkül ott valami megtörtént, és ez a város tényleg 1945. február 13-án valamitől megszabadult. Ennek valamilyen módon emlékét fenntartani, az igenis akkor is kötelességük, hogyha ennek történetesen két szovjet állampolgárságú parlamenter esett, vagy nem esett, áldozatául. Azt sem tudják pontosan, hogy honnan lőtték le ezt a két embert, melyik irányból, de ez a két ember áldozat volt, és az emlékük megőrzése megítélése szerint kö­telességük. Határozottan arra tesz indítványt, hogy ennek a két szobornak [az ügyét], de az összes többi indítványt is, amit a Kulturális Bizottság előterjesz­tett, a Közgyűlés támogassa, és ne indulatból szavazza ezt a kérdést.

Beluszky Pál (SZDSZ): Személyesen már végigélt egy hasonlóan buzgó emléktelenítést az 1940-es évek végén, mint a nagykanizsai piarista gimnáziumnak a tanulója. Emlékszik, hogy mivel járt az iskolának az ún. államosítása a meg­lévő szobroknak kidobásával, olyan tárgyú festményeknek a lemeszelésével, amelyeknek valamiféle vallásos vonatkozása volt. Ez az előterjesztés akaratla­nul ezeket az emlékeket élesztette benne, mint ahogy a különböző utcaelneve­zésekkel is foglalkoznak. Az eddig elhangzott, vitatott emlékművek mellett még egyet megemlít, az V. kerületi Marx-Engels szobrot, amelynek eltávolításához vonatkozó javaslatnak köze van, továbbá akinek valamiféle kapcsolata van a társadalomtudományokkal, kénytelen azt mondani, lehet, hogy az a marxizmus­leninizmus, amit Marxra és Engelsre hivatkozva itt előállítottak, az termé­szetesen elvetendő, de két igen jelentős társadalomtudósról van szó. Támogatja Nyíri Tamás véleményét, aki azt mondta, hogy a marxizmus útját, ő legalábbis úgy véli, hogy el kell vetniük, de Marxszal és Engelsszel foglalkozni kell. Nem akarja ezt részletezni, Nyugat Európában a társadalomtudományoknak igen je­lentős ága az, amelyik vagy ezeket a megállapításokat fejlesztette tovább, vagy éppen azt kritizálta. Javasolja, hogy külön szavazzanak az V. kerületi szobor esetében.

Előadó: A Marx-Engels-szobor kapcsán speciális álláspontja volt a bizott­ságnak, mégpedig az, hogy a Marx-Engels-szobrot a jelenlegi helyéről áthelye­zésre javasolja. Azonban, ha valamelyik fővárosi kerület képviselőtestülete be­fogadja, és helyet biztosít számára, akkor álljon továbbra is köztéren, ha nem, akkor kerüljön be a szoborparkba.

dr. Szabó Lajos Mátyás (MSZP): Frakciója nevében szól, először is elisme­rését hangoztatja, nevezetesen azt, hogy valóban ez az előterjesztés európai kompromisszumra törekszik, amit azért hangsúlyoz, mert amikor végignézte ezt az 5-6 oldalas előterjesztést – ami több mint 50 szoborra vonatkozik -, első pillanatra személyesen úgy ítélte meg, hogy talán egy kicsit több szovjet em­lékmű marad, mint ami indokolt lenne. Ugyanakkor nagyon egyetért azokkal, akik véleményüket kifejtették arról, hogy nem kell abba a hibába esni, hogy most mindent, ami esetleg valamilyen baloldali történelmi események mentén marad meg ebben a városban, teljesen eltüntessék. Pontosan azért nem, mert hisz az, amit ún. létező szocializmusként éltek meg, történelmileg bukott meg, és ez a történelmi bukás azt is jelenti, hogy nem jön vissza többé. Viszont azzal sem ért egyet, hogy más módon értékel képviselő dolgok eltűnjenek, hiszen az az emlék, amelyhez a jövőben kötődni fognak, egészen új és más tartalommal fog telítődni. Azzal ért egyet, aki az Osztapenkó- és Steinmetz-szobrok megőrzése mellett érvelt, azzal ért egyet; aki a Munkás- és Katonatanács emlék­tábla megőrzése mellett érvelt. Azt is hozzá kell tennie, hogy talán megmoso­lyogják, de a munkás- és katonatanács egy hatalmi vákuumhelyzetben létrejött szervezetként működött, a direkt demokrácia szervezeteként. Nem került emlí­tésre a Budai Önkéntes Ezred emlékművének megőrzése. Egyértelműen megőrzésre javasolja a XI. kerületben Szakasits Árpád szobrát. A XIV. kerületi Dózsa György úton álló „vöröskatonák előre" plakát alapján készült az az em­lékmű, amelyet a Tanácsközlársaság-emlékműként emlegetnek. Hangsúlyozza, hogy ez annak a Vörös Hadseregnek az emlékműve, amelyik az ún. északi had­járatot vívta meg. Egy sajátos öngólja az elmúlt évtizedek történetírásának, hogy a Tanácsköztársaság nemzeti mozzanatát buta internacionalizmusa miatt nem hangsúlyozta, ugyanakkor mégis történelmi tény, hogy a Trianon után lét­rejött határok nagysága idézőjelben egyértelműen köszönhető az ún. északi hadjáratnak is. A vöröskatonák mellett azok a magyar parasztok és munkások voltak, akik a hadseregbe elsődlegesen hazájuk védelme miatt mentek be, ezért javasolja ezen szobor sorsának alapos megfontolását és a megőrzését. A Köztár­saság téren álló ún. emlékműegyüttest lebontásra ítélik az előterjesztők, el­mondja, hogy a Köztársaság térre éppen a Közgyűlés elfogadott október 10-én egy ún. alapkőletételt. Az a kérése, hogy ezt egy egységes megoldás körébe utalja a Közgyűlés, és önállóan tárgyalja, hiszen pontosítani kell azt, hogy a téren nagyobb építkezések történnek-e vagy sem. Javasolja, hogy a Köztársaság teret komplex egészben kezelve külön önálló pontként kezeljék majd annak idején.

Király László (MDF): az elmúlt 15-20 percben pro-kontra érvek hangzottak el, köztük az Osztapenkó és Steinmetz kapitány szobrok azok, amik az élesebb vitái kiváltották. Sáska Géza képviselőtársa említette, ismeretségi körében amellett vannak, hogy az említett két szobor maradjon, mert ez most már a főváros szimbóluma. Személyesen abban a helyzetben volt, hogy hosszú éveken keresztül nap mint nap eljárt a Steinmetz-szobor mellett, és akikkel abban az időszakban és még ma is ismeretségben van, azokat meglehetősen irritálta a Steinmetz-szobor. Díszpompa övezte ezt a két szobrot, bizony díszőrséget áll­tak, rendőrök őrizték ezeket a szobrokat. Többször meg akarták csonkítani a Steinmetz-szobrot; meg is csonkították. Az ismeretségi köre igenis ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a szobrok legyenek eltávolítva. Természetesen egy emlékhely, javaslata, hogy emléktábla őrizze az emlékhelyeket. Meggyőződése, hogy azok vannak többen, akiket a szobor irritált, mert, mondjuk, nem a felszabadulás, ha­nem az elnyomás jelképének tekintették, és nem amögé a szimbólum mögé néz­tek, hogy itt haltak meg ezek a parlamenterek. A két szobor kerüljön eltávolítás­ra és kapjon táblát, hogy itt estek el, és majd a történelem ki fogja deríteni, hogy milyen körülmények között. További észrevétele, hogy elhangzott a Kulturális Bizottság vezetője részéről, hogy a Kulturális Bizottság is egyetért azzal, hogy a II. kerületben a Ságvári Endre szobra ott maradjon. Ezt egy kicsit ellentmon­dásosnak tartja, mert ugyanakkor az V. kerületben a Városházánál áll Ságvári Endre szobra. Nem értek egyet azzal, hogy a Kulturális Bizottság nem javasolja az egyik helyen az eltávolítást, a másik helyen pedig javasolja. Az előterjesztés­ben szerepel, hogy 1992. december 31-ig kell ezt a műveletsori végrehajtani. Úgy gondolja, hogy itt rangsorolni kell, mert vannak olyan emlékművek mint pl. az I, kerületi Kun Béla-emlékmű, amit idén is és tavaly is becsomagoltak, mert irritálja a lakosságot. Javasolja, hogy egy ütemtervet készítsenek annak megfe­lelően, hogy egyes szobrok eltávolítására rövidebb határidót szabnak meg, és amelyek folyamatossággal 1992. december 31-ig eltávolíthatók.

Vargha Márton (SZDSZ): Király László képviselőtársa felszólalásához annyit kíván hozzátenni, hogy többször használta azt a szót, hogy irritálja. Itt egy olyan rendszer volt, amely igyekezett a magyar történelemből sok mindent kitörölni. A Horváth Mihály térre járt a Fazekas Gimnáziumba, amely valami­kor Mária Terézia tér volt, és otthon őrzi a „Mária Terézia 8." háztáblát, amit a Fazekas Gimnázium pincéjében talált. Úgy gondolja, hogy akik itt most egyes dolgokat, amelyek tényleg a város részévé váltak, el akarnak távolítani, azok egy kicsit arra a minisztériumra hasonlítanak, amelyről az 1984 című regényben van szó, az igazság minisztériumára, ahol folyamatosan újraírják a történelmet. Kéri ezeket az embereket, hogy gondolják végig, ha Osztapenkót eltávolítják onnan, és ha 10 év múlva arra járnak, vajon nem fog eszükbe jutni, hogy itt állt az Osztapenkó-szobor?

Elnök: véleménye szerint nem az említett üzenetnek a szellemében kell dön­teniük.

dr. SoósLászló (MDF): Nehezen érti azt a logikát, amelyik ezeknek a szob­roknak a védelmében szól, tudomása szerint szobrot azért szoktak állítani, mert annak a szobornak a gazdáját meg akarják becsülni, mert egy történelmi szemé­lyiség volt. De, hogy politikai kalandoroknak, politikai tömeggyilkosoknak em­lékműveket tartsanak fenn, ezt a logikát nem tudja követni. Szabó Lajos Mátyás észrevételére reagálva, ami az északi hadsereget illeti, nagyon hiányosak a tör­ténelmi ismeretei. Tudniillik a frontról hazajövő magyar hadsereget tulajdon­képpen a Tanácsköztársaság szétverte, a székely hadosztályt feloszlatta, a cél tulajdonképpen az volt, hogy a határok védtelenek legyenek. A Vérmezőn Liendner ezredes jelentette ki, hogy nem akar több katonát látni, nem kell többé hadsereg. Ami az ország megcsonkítását illeti, abba – ezt nagyon jól tudják – belejátszott az a körülmény és az a tény, hogy a nyugat-európai hatalmak nem akartak egy vörös Magyarországot nyitni a Kárpát-medence kellős közepén. Ha nem lett volna Tanácsköztársaság, nagy a valószínűsége annak, hogy ennyire nem csonkítják meg az országot.

Elnök: nem javasolja a történelmi viták folytatását a Közgyűlésnek.

Szabó Béla István (SZDSZ): megkérdezi dr. Soós László képviselőtársát, tudja-e, hogy Liendner Béla ludovikás ezredes hány napig volt hadügyminiszter a Károlyi-kormányban? Hat napig.

dr. Soós László (MDF): véleménye szerint ez a hat nap elég volt arra, hogy a Vérmezőn kijelentse, hogy nem akar több katonát látni.

Elnök: felkéri a képviselőket, hogy ez ügyben zárják le a vitát.

Kaló Jenő (FIDESZ): véleménye szerint a köztéren elhelyezett szimbólu­mok, amelyek szobrok, emléktáblák, továbbra is valamilyen erőt, emlékezetet árasztanak jelenlétükkel, mert ösztönösen felidézik az emlékeket. Nagyon meg kell gondolni azt, hogy melyek azok a szimbólumok, amelyeket soha többet nem kívánnak látni a köztereken, továbbá azokat is, amelyek kifejezetten nega­tív hatással vannak az állampolgárokra. Mindezeket figyelembe véve nagyon alapos és megfontolt döntést kell hozni. Természetes dolognak tartja azt, hogy minden kormány az általa hitt legjobbjainak szobrot állít, továbbá azt is, hogy minden rendszerváltást követően a kormány az előző rendszer jelképeit meg akarja változtatni. Azonban úgy véli, hogy ezekhez a jelképekhez rendkívül sok energia fűződik, ezért kell és fontos eldönteni, hogy melyek azok, amelyek az elmúlt 40 év mementójaként fennmaradnak, és melyek azok, amik kifejezetten károsak fennmaradásukkal.

Manninger Jenő (MDF): szerint Ráday Mihály és dr. Szabó Lajos Mátyás érveit akceptálni lehet, még akkor is, ha nézőpontjaik eltérőek. Sáska Gézának megjegyzi – bár nem jár fodrászhoz -, hogy nem ismeri pontosan a közvéle­mény-kutatások eredményeit. Elfogadhatóbbnak tartja, ha erre vonatkozóan pontos közvélemény-kutatási eredmények lennének, s nem személyes eredmé­nyek alapján döntenének. Továbbra is a kerület véleményének álláspontját tá­mogatja. A határozati javaslat 3/c pontját javasolja kiegészíteni azzal, hogy a tervpályázat kiírása előtt vegyék figyelembe a társadalmi szervezetek és egye­sületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. A napirend szavazásának mód­jára javasolja, hogy ahol vita nincs, egyben történjen a szavazás, ahol vita me­rült fel, azt a végén szavazzák meg.

Vas József (FIDESZ): nem érti az orwelli hasonlatot, ami itt elhangzott, mert az a bizonyos hazugság – a történelem megváltoztatása – éppen ezeknek a szob­roknak a felállítása volt, hiszen felállításuk pillanatában is hazudtak, mert nem az igazságot terjesztették róluk. Az, hogy a II. világháborús vereség emlékét a két szoborral mementóként megtartják – úgy gondolja, hogy még számos ilyen emlék fog megmaradni, ezzel együtt megmarad az ország elmaradottsága is, to­vábbá az is, hogy kik nyerték meg a háborút, melyik győztes vonult be, s mit valósított itt meg, ez mind mementóként megmarad. Marx és Engels szobrát in­kább el tudná fogadni fennmaradónak, mert ők legalább valamit tettek – egy szellemi irányzat megalapítói voltak, a filozófiában, közgazdaság terén eredmé­nyeket értek el. Amiért mégis el kell távolítani, annak az az oka, hogy annak a jelképévé váltak, ami minket megnyomorított. Az Osztapenkó kapitány szobrát nem tudja politikamentes szobornak elfogadni, ezért a város bejáratánál politi­kamentes szobor felállítását javasolja, (pl. egy Balatonra igyekvő stoppos szo­bor, vagy egy női akt stb.). A Felszabadulás teret véleménye szerint ma is azért hívják így, mert ez a neve. Úgy gondolja, a XI. kerületi képviselőtestület több mint 90%-os többséggel meghozott döntése nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint Sáska Géza fodrászának véleménye – bár lehet, hogy az a fodrász tisztelet­re méltó úriember -, a XI. kerület képviselőtestület véleményét támogatja. Vé­gezetül tiltakozik a XI. kerület nevében az ellen, hogy a kerületben álljon az utolsó szovjet katona.

Kovács Kálmán (SZDSZ): meggyőződése szerint a köztereken „rendesen" akkor és olyan közterületi alkotást szoktak elhelyezni, amit ázott lévő közösség igényel, szeret. A problémát abban látja, hogy az említett szobrokat nem a kö­zösség igénye alapján helyezték oda, miközben 40 év eltelt, és reálisabb értéke­lést gyakoroltak az emberek, talán meg is szerették időközben ezeket az alkotá­sokat. A köztéri szobrok esztétikai és politikai céllal kerültek felállításra, amit természetesnek tart, viszont talán meggondolandó az, amikor egy közösségre rá­erőltetnek ilyen alkotást, hiszen más a véleménye az ott lakónak, és más annak, aki nem a közvetlen közelében van. A kérdés eldöntése több szempontból, több síkon vizsgálható, ezért nem tudja, hogy erről egyáltalán a Fővárosi Közgyűlés­nek kell-e szavazni, bár tudja, hogy kell és muszáj. Javasolja, hogy a Közgyűlés próbálja mindezeket a problémákat végiggondolva beleélni magát ebbe a hely­zetbe, hogy mégiscsak egy több dimenziós kérdésről van szó.

dr. Csiha Judit (MSZP): őszinte csodálattal hallgatja képviselőtársai maga­biztos érvelését, bátorságát, ami kezd hasonlítani ahhoz a parlamenti bátorság­hoz, amikor közvélemény, nép-nemzet véleményét közvetítik. A közvéleményt sajnos nem ismeri – lehet, hogy benne van a hiba -, akikkel folyamatos kapcso­latban áll, azoknak a véleményét ismeri. A különböző köztéri alkotások, jelké­pek sorsát a rendszerváltás után rendezni kell, anélkül, hogy ez a város megta­gadja múltját, kivéve azt a részét, amit érdemesnek minősít a megtagadásra. Vé­leménye szerint ebben a kérdésben egy olyan politikai testületnek kell dönteni, mint a Fővárosi Közgyűlés. Kételyei vannak abban, hogy az előkészítők – nem vitatva a szakmai hozzáértést – minden [érintett] szervezettel, illetve nagyobb társadalmi erővel, vagy nagyobb közvéleményt reprezentáló társadalmi szerve­zettel [tárgyaltak] a szóban forgó alkotások kezeléséről. Úgy gondolja, hogy ezek a kételyek mondatnak a képviselőtársaival egymásnak ellentmondó véle­ményeket. Javasolja, hogy [minthogy] a felszólalások alapján is vannak olyan köztéri szobrok, amelyeknek a sorsa még javaslat szinten sem igazán kiérlelt, azokat most tegyék félre, ahol konszenzus van, azokról pedig szavazzanak. Egyetért azzal is, hogy állítsanak fel erre egy ütemtervet, amiben az 1992. év folyamán az elszállításokat, átalakításokat, megőrzéseket, díszkivilágításokat tudják kezelni.

Elnök: a napirend vitáját javasolja lezárni, majd indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1235/1991

A Fővárosi Közgyűlés a napirend vitáját lezárja. (38 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: az előadónak megadja a szót, hogy az elhangzottakra ismertesse vé­leményét.

Előadó: kéri, hogy Zsigmond Attilának egy perces hozzászólást adjon a Közgyűlés, hogy a műszaki választ megadhassa az ütemterv és a civil szerveze­tekre vonatkozó felvetésre. Utána összefoglalóját megtartja.

Elnök: dr. Baán László indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1236/1991

A Fővárosi Közgyűlés Zsigmond Attilának a Budapest Galéria főigazgató­jának hozzászólási jogot ad. (43 igen, 0 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója szerint ez a kérdés egyér­telműen politikai döntés, ezért természetesen csak a szakmai kérdésekhez kíván hozzászólni. Az ütemtervre vonatkozó javaslattal teljes mértékben egyetért, azonban ennek feltétele az, hogy kiderüljön, a Közgyűlés biztosítani tudja-e az ehhez szükséges pénzeszközöket. Nyilván ismeretes mindenki előtt, hogy ennek igen magas költségkihatása van. A másik feltétel, hogy a szoborparkot létrehoz­zák, és a szobrokat egyenesen oda áttelepítsék, mert ha nem, akkor a tárolás, illetve közbenső megoldás további költségekkel járna. A Budapest Galéria ké­szen áll arra, hogy ezt az ütemtervet kidolgozza és a Kulturális Bizottságnak benyújtsa. A bontásokkal kapcsolatos felajánlásokról (a bontásban való részvé­telre vonatkozóan): természetesen feladatuk az, hogy a legolcsóbb, de a legszak­szerűbb megoldásokat alkalmazzák. Erre utal a pályázati lehetőség, melyben le­hetőség lesz arra, hogy szakszerű pályázók végezzék el. Elsősorban arra gon­dol, hogy szállítójármű, emelőeszköz stb.-re vonatkozó felajánlások beépít­hetők a szakszerű munka elvégzésébe.

Elnök: javasolja, hogy abban az esetben, ha a kerületi vélemény eltér a bi­zottság véleményétől, szavazzanak akkor is, ha most nem érkezett be módosító indítvány, majd szavazásra teszi fel.

Határozat: 1237/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy a politikai tartalmú köztéri alko­tásokról külön szavazzanak, amennyiben a kerületi képviselőtestületnek az előterjesztésbe foglalt bizottsági véleménytől eltérő állásfoglalása van. (42 igen, 2 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Előadó: javaslata az, hogy pontonként szavazzanak a határozati javaslatokról, s ahol vita merült fel, azoknál egy-egy mondatban válaszol.

Elnök: az előterjesztés 1. sz. mellékletében az I. kerület véleménye azonos a bizottság javaslatával az 1., 2., 3., 4. sorszám alatt megjelölt köztéri szobrok tekin­tetében. Módosító javaslata van dr. Szabó Lajos Mátyás és Ráday Mihály képvi­selőknek: a Szentháromság u. 2. kapu alatt elhelyezett Munkás- és Katonatanács emléktáblát javasolják megtartani; majd a módosító indítványt szavazásra teszi fel.

Határozat: 1238/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás-Ráday Mihály módosító indítvá­nyát – amely az I. kerület Szentháromság u. 2. Munkás- és Katonatanács emléktáb­la megtartására vonatkozik – elfogadja. (35 igen, 14 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Budakeszi u. 5. sz. alatt lévő Ságvári Endre mellszobor megtartását javasolja a bizottság, a kerület pedig bontást, illetve áthelyezést kér.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy Ságvári Endre mellszobrát ott azért java­solják megtartani, mert ott lőtték le; funkciója van.

Elnök: szavazásra teszi fel Ságvári Endre mellszobrának megtartását a II. kerü­letben.

Határozat: 1239/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Budakeszi u. 5. Ságvári Endre mellszobor megtartásával. (27 igen, 18 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Hűvösvölgyi út-Tárogató u. A budai önkéntes ezred em­lékműve megtartását javasolja dr. Szabó Lajos Mátyás, a bizottság pedig bontást javasol.

Előadó: felhívja a figyelmet arra, hogy ezen kívül van még a Vérmezőn is egy emlékműve, amit a bizottság megtartásra javasol.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1240/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát – amely a II. kerületi, a budai önkéntes ezred emlékműve megtartására vonatkozik – nem fogadja el. (3 igen, 39 ellenszavazat, 14 tartózkodás.)

Elnök: Hűvösvölgy, Munkásmozgalmi emlékmű esetében a II. kerület képvi­selőtestülete bontást javasol, a bizottság a megtartását javasolja.

Előadó: megjegyzi, hogy vita nélkül szavazták meg a kerület eltérő vélemé­nyét, azonban csak a III, XI. és XVII. kerületeknek van képviselőtestületi állásfog­lalása. A többi esetében polgármesteri, bizottsági stb. véleményeket tükröz, ame­lyek nem olyan legitimek, mint azt vélik.

Elnök: Hűvösvölgy Munkásmozgalmi emlékmű vonatkozásban a bizottság ja­vaslatát, az emlékmű megtartását teszi fel szavazásra.

Határozat: 1241/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem fogadja el a bizottság javaslatát, amely a Hűvös­völgy, Munkásmozgalmi emlékmű megtartására vonatkozik. (20 igen, 19 ellen­szavazat, 14 tartózkodás.)

Előadó: újra kér ügyrendi szavazást abban, amelyeknél nem volt vita, füg­getlenül attól, hogy a kerületnek eltérő véleményük van.

Elnök: erről már történt szavazás, még egyszer nem szavaztatja meg azt, amiben a Fővárosi Közgyűlés már egyszer döntött.

Vargha Márton (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy a kerületi javaslat szava­zása után a bizottság javaslatáról is szavazzanak, mert nem ért egyet azzal, hogy az egyik javaslatot megszavazzák, a másikat nem.

Elnök: Vargha Márton ügyrendi javaslatát, hogy a bizottság javaslata után a kerület javaslatáról is szavazzanak, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1242/1991

A Fővárosi Közgyűlés Vargha Márton ügyrendi javaslatával – mely szerint a bizottság és a kerület állásfoglalásáról külön szavazással dönt – egyetért. (43 igen, 4 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): véleménye szerint nem szavaztak olyan ügy­rendi kérdésről, mely értelmében a bizottság előterjesztésével szemben a kerü­let opponáló véleményét szavazásra kell feltenni. Emlékezete szerint ilyen nem volt, vagy számára félreérthető volt, ennek ellenére a kerület véleményét csak módosító javaslatként lehet figyelembe venni.

Elnök: a Közgyűlés két alkalommal is szavazott már ez ügyben, s most Var­gha Márton indítványát is elfogadták, mely szerint vissza kell térni, és a bizott­ság javaslatát, majd azt követően a kerület javaslatát is meg kell szavazniuk.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy tekintsék a Kulturális Bizottságnak mint előterjesztőnek a javaslatát alapjavaslatnak, a kerületi eltérő állásfoglalást pedig módosító indítványnak. Személy szerint a kerületi vélemé­nyek beterjesztését vállalja – az indítványhoz nem adja nevét -, ami kb. még 8 módosító indítványt jelent. Ezzel úgy gondolja, hogy lezárható az ügyrendi vita, még javasolja, hogy először a módosító indítványokat szavazzák meg – a kerü­letit -, majd azt követően az előterjesztő Kulturális Bizottságét.

dr. Szegvári Péter főjegyző szerint joga van a Közgyűlésnek úgy dönteni, hogy egy bizottsági előterjesztéssel kapcsolatban bármilyen módon igenis igényli az előterjesztés indokait. Megítélése szerint – tisztelve a Kulturális Bi­zottságot és a Városrész-közterület-elnevezésekkel foglalkozó Ideiglenes Bi­zottságot – a Közgyűlés nem kapott arról előterjesztést – csak néhány esetben -, hogy mi az eltérés indoka. Amennyiben a Kulturális Bizottság minden esetben ismertetné az eltérés indokait, illetve megmagyarázná a Közgyűlés számára, senkinek nem okozna problémát, hogy milyen alapon hozta meg állásfoglalását a kerületi képviselőtestület döntésével szemben. Nem az a lényeg, hogy ki tette azt a kerületi állásfoglalást, hanem, hogy mit tartalmaz az eltérő vélemény. Megítélése szerint helyesen, a közgyűlési előterjesztések rendjének megfelelő szabályok szerint igényelte a Közgyűlés, hogy minden esetben döntsön a testület annak ismeretében, mi volt a kerületi vélemény, amelyet a bizottság elnöke is­mertetett szavazás előtt, s ennek alapján a Közgyűlés egyenként mérlegelje azt, hogy döntésével a kerületi vagy a bizottsági véleményt akceptálja. Nem kell vé­leménye szerint ilyen értelemben módosító indítványként figyelembe venni a kerületi véleményeket.

Barsiné Pataky Etelka (MDF): megkérdezi a bizottság elnökét, hogy mi volt az oka annak, hogy sok esetben a kerületek nem nyilvánítottak véleményt, mi­lyen formában történt az előkészítés?

Előadó: még januárban levélben kérte fel a kerületi polgármestereket és a Kultu­rális Bizottságok elnökeit a kerületükben lévő politikai szobrok további sorsának véleményezésére. Erre a felkérésre a kerületek 2/3-a válaszolt, majd áprilisban újból fel­kérte őket a véleményük megtételére.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy zárják le a vitát, mindössze 8 ilyen javaslatról van szó, melyből 2 javaslatra már szavaztak.

Kollár György (SZDSZ): ismerteti, hogy a II. kerület április 4-én kelt javaslata nem a képviselőtestület, hanem a megbízott polgármester véleményezése volt.

Elnök: szavazásra teszi fel D. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mellszobor le­bontására tett javaslatot, melyet a kerület indítványozott.

Határozat: 1243/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mell­szobrának lebontásával. (21 igen, 21 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ebben a kérdésben nem döntött, ami azt jelenti, hogy a kerület dönt a szobor sorsáról.

dr. Szegvári Péter főjegyző: tekintettel arra, hogy ilyen helyzet előfordulhat, még az elkövetkezendő szavazáskor is, javasolja, hogy a Közgyűlés fogalmazzon meg egy olyan határozatot, hogy ahol nem született érvényes döntés, arra vonatkozóan a Kultu­rális Bizottság a kerület előzetes egyeztetésével újabb javaslatot terjesszen a Köz­gyűlés elé.

Elnök: a II. kerületben lévő Kiss István: Munkásmozgalmi emlékmű bontását teszi fel szavazásra, amelynek a megtartásáról szavaztak és azt elvetették.

Határozat: 1244/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület Hűvösvölgy, Kiss István: Munkásmoz­galmi emlékmű lebontásával. (30 igen, 8 ellenszavazat, 13 tartózkodás)

Elnök: a II. kerületben Kucs Béla: „Munkás gyermekkel" szobor lebontását ja­vasolja a kerület, amelyet szavazásra tesz fel, előtte azonban a Bizottság elnöke ismerteti a bizottsági véleményt.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy a szobor nem hordoz semmiféle politikai tartalmat, ezért megtartását javasolja.

Elnök: a szavazás során megállapítja, hogy nem határozatképes a Közgyűlés, 44-en vannak jelen, ezért a szavazást meg kell ismételni.

Marosi Soós Ágnes (MDF): jelzi, hogy most azért nem szavazott, mert a politi­kai tartalmú köztéri szobrokról döntenek; miért terjesztették be ezt a szobrot, ha nem politikai tartalmú köztéri szobor?

Előadó: válasza, hogy az előkészítés során minden szobor-javaslatot belevett a bizottság, nehogy valamiféle cenzúra valakiben is felmerüljön. A végső döntésé­ben kinyilvánította azt a véleményét, hogy nincs olyan politikai tartalma, ami miatt el kellene távolítani ezt az emlékművet. Ez két külön kategória véleménye szerint.

Elnök: létszámellenőrzést tart, megállapítja, a Közgyűlés határozatképessé­gét, majd szavazásra teszi fel a II. kerület „Munkás gyermekkel" emlékmű le­bontását.

Határozat: 1245/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület. Kucs Béla: Munkás gyermekekkel emlékmű megtartásával. (45 igen, 0 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: III. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadulási emlékmű lebontását javasolja a kerület, a bizottság átalakítást javasol.

Előadó: a bizottság javaslata, hogy a nőalak pálmaággal maradjon meg, a tetején elhelyezett kis bronzcsillag kerüljön levételre.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja módosító javaslatát.

Elnök: a II. kerület Felszabadulási emlékmű átalakítását szavazásra teszi fel.

Határozat: 1246A991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a IV. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadu­lási emlékmű átalakításával. (41 igen, 4 ellenszavazat, 2 tartózkodás.)

Elnök: az V. kerület Jászai Mari téren lévő Marx-Engels szoborra módosító indít­ványt terjesztett elő dr. Szabó Lajos Mátyás, a szobor megtartására jelenlegi helyén.

Előadó: a bizottság javaslata az, hogy felajánlja a kerületeknek, amennyiben nem fogadják a kerületek, akkor átkerül a szoborparkba, ami speciális vélemény.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1247/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványával, hogy az V. ker. Jászai Mari téren Marx-Engels szobor maradjon, nem ért egyet. (16 igen, 27 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: az  „E" változatot, amely a bizottság speciális véleménye, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1248/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy az V. ker Jászai Mari téren lévő Marx-En­gels szobor a befogadó kerületben, illetve a szoborparkban kerüljön elhelyezésre. (47 igen, 4 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

Elnök: a VIII. ker. Köztársaság téri szobor emlékmű és dombormű esetében dr. Szabó Lajos Mátyás javaslata alapján az „E" változatot, a speciális véleményt fogadja el a Közgyűlés.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy megvizsgálva ezt, nincs a két dolog össze­függésben, a két emlékmű lebontását javasolja, illetve van a Közgyűlésnek egy érvé­nyes határozata, amelyben engedélyezte a „Megbékélés" alapkő letételét. Mindezeket figyelembe véve, egyértelműen a lebontást javasolja a bizottság.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1249/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát nem fogadja el arra vonat­kozóan, hogy a Köztársaság téren a Mártír emlékmű (szobor) és a Néphatalom hőse­inek emlékhelye (dombormű) maradjon. (3 igen, 44 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság arra vonatkozó javaslatát, hogy a VIII ker. Köztársaság téri szo­bor és a dombormű bontásra kerüljön, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1250/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a VIII. ker. Köztársaság tér Kalló Viktor: Már­tíremlékmű szobor és a Néphatalom hőseinek emlékhelye dombormű lebontásá­val. (47 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy, Malinovszkij-mellszobor, és a Szovjet-Magyar Barátság emlékműve tekintetében a kerületi polgármester véleménye, hogy nem javasol változtatást.

Előadó: a bizottság politikai tartalma miatt nem tartotta indokoltnak a Malinovszkij-mellszobor megtartását. A Szovjet-Magyar barátság emlékmű tekin­tetében pedig esztétikai, politikai, tartalmi kifogások merültek fel, azért mindkét emlékmű bontását javasolják.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja javaslatát.

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy mellszobor és emlékmű bontását teszi fel együttesen szavazásra.

Határozat: 1251/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a X. ker. Kőbánya-Óhegy: Malinovszkij-mellszobor és a Szovjet-Magyar barátság emlékműve bontásával. (49 igen, 1 ellen­szavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a XI. ker. Kerényi Jenő: Osztapenkó kapitány szobrával kapcsolat­ban Manninger Jenő-Vas József módosító javaslata, hogy eltávolításra kerül­jön; majd szavazásra teszi fel az indítványt.

Határozat: 1252/1991

A Fővárosi Közgyűlés Manninger Jenó-Vas József módosító indítványát – amely az Osztapenkó kapitány szobor eltávolítására vonatkozik – nem fogadja el. (28 igen, 18 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: aki egyetért azzal, hogy Osztapenkó kapitány szobra maradjon, igennel szavazzon.

Határozat: 1253/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XI. ker. Osztapenkó kapitány szobrának megtartásával. (17 igen, 29 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ezt a határozatot sem fogadta el, te­hát további egyeztetést kell a kerületnek és a bizottságnak lefolytatni. – Dr. Sza­bó Lajos Mátyás módosító indítványt terjesztett elő a XI. ker. Szakasits-szobor megtartására.

Előadó: a bizottság állásfoglalását az indokolja, hogy politikai tartalma mi­att nem javasolja megtartását, a másik pedig, hogy ami indokolta a szobor felál­lítását, a róla elnevezett út, annak nevét is megváltoztatta a kerület, ezért sem tartják indokoltnak megtartását.

Király László (MDF): jelzi, hogy volt egy módosító indítványa, mely sze­rint az Osztapenkó kapitány és Steinmetz kapitány szobrok lebontását javasolja, helyette pedig emléktáblák elhelyezését. Ezt nem szavazták meg, pedig módosí­tó indítványként terjesztette elő hozzászólásában.

Előadó: véleménye szerint lebontás nélkül emléktáblát nem lehet elhelyezni.

Király László (MDF): a Közgyűlés sem a lebontását, sem a megtartását nem fogadta el, azért terjeszti elő a kompromisszumos javaslatát ismét, hogy a két szobrot távolítsák el, és helyezzenek emléktáblát a helyükre. A módosító indít­ványt kötelező megszavaztatni az SZMSZ szerint.

Elnök: Király László módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1254/1991

A Fővárosi Közgyűlés Király László módosító indítványával egyetért, a XI. ker. Osz­tapenkó kapitány szobrának lebontásával, helyette emléktábla elhelyezésével. (29 igen, 20 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

dr. Nagy Gábor Tamás (FIDESZ): véleménye szerint egy szavazási formát elfo­gadtak, amit ezzel a szavazással megváltoztattak. Eddig a kérdésről két formában sza­vaztak, tehát ha állító formában szavaztak róla, annak az ellenkező oldaláról is szavaz­ni kell. Amennyiben most ez nem történik meg, akkor véleménye szerint érvénytelen az a szavazat, amit most hoztak.

Elnök: ezzel kapcsolatos indítvány nem hangzott eL más esetben azért kell több­ször szavazniuk, mert tartalmilag eltérő módosításokról van szó. Csupán tévedés, hogy nem szavaztak Király László indítványáról is.

dr. Beluszky Pál (SZDSZ): felhívja a figyelmet arra, hogy ezek szerint két egy­másnak ellentétes határozatot hoztak, kiegészítve azzal, hogy az ilyen esetekben to­vábbi egyeztetés szükséges a bizottság és kerület részéről.

Elnök: nem hoztak egymásnak ellentétes határozatokat, mert arra, hogy az ilyen esetekben a bizottság és a kerület egyeztetése szükséges, még nem határozat formájá­ban döntöttek, csak elhangzott. Dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát a Szakasits-szobor megtartására vonatkozóan szavazásra teszi fel.

Határozat: 1255/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványával – a XI. ker. Szakasits szobor megtartásával – nem ért egyet. (3 igen, 39 ellenszavazat, 9 tar­tózkodás.)

Elnök a bizottság javaslatát, amely a Szakasits-szobor eltávolítására vonatkozik, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1256/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XI. ker. Etele u., Marton László: Szakasits- szobor lebontásával. (41 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XIII. ker. Béke tér, Felszabadulási emlékműmegtartását javasolja a kerü­let, a bizottság pedig a lebontását.

Előadó: a kerület véleményét csupán egy osztályvezetői levél képviseli, a legki­sebb legitimációt képviseli a kerületek közül. A bizottság viszont a szobor lebontását javasolja.

Elnök a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor lebontását indít­ványozza.

Határozat: 1257/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIII. ker. Béke tér, Kalló Viktor: Felszabadulási em­lékmű bontásával. (49 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű megtartását javasolta dr. Szabó Lajos Mátyás.

Előadó: a bizottság a szobor politikai tartalmára, valamint tekintettel arra, hogy van egy elfogadott határozat a IV. kerületben lévő Tanácsköztársasági emlékmű fenn­maradására, ezt bontásra javasolja.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1258/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát, amely a XIV. ker. Dózsa György út, Tanácsköztársasági emlékmű megtartására vonatkozik, nem fogadja el (3 igen, 35 ellensza­vazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely az emlékmű eltávolítására vonatko­zik.

Határozat: 1259/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű bontásával. (37 igen, 3 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: a XVI. ker. Jókai u. 4. Konyoresik János Ülő munkás szobrát a kerület bontásra, a bizottság megtartani javasolja.

Előadó: a bizottság úgy ítélte meg, hogy semmiféle politikai tartalma nincs a szobornak, ezért megtartását javasolja.

Elnök: szavazásra teszi föl az Ülő munkás szobor bontását.

Határozat: 1260/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XVI. ker. Konyoresik János: „Ülő munkás szobor bontásával. (0 igen, 24 ellenszavazat, 24 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor megtartására vonatkozik

Határozat: 1261/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVI. ker. Konyoresik János: Ülő munkás szobor megtartásával. (39 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű kérdésében eltérés van a kerület és a bizottság álláspontjában.

Előadó: a kerület változtatást javasol, azonban a feladat műszaki szempontból megoldhatatlan. A bizottság a szobor lebontását és a szovjet temetőbe való átvite­lét javasolja.

Elnök: a bizottság javaslatát – az emlékmű lebontását és a szovjet hősi sírkert­be való átvitelét – teszi fel szavazásra.

Határozat: 1262/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű le­bontásával és a szovjet hősi sírkertbe történő áthelyezésével. (31 igen, 0 ellensza­vazat, 15 tartózkodás.)

Elnök: a XVIII. ker. Mikus Sándor: Steinmetz kapitány szobrával kapcsolato­san módosító indítvány érkezett. Dr. Rubovszky György a szobor eltávolítását ja­vasolja, Király László pedig eltávolítását és emléktábla elhelyezését. A bizottság nem javasol változtatást.

Előadó: nem kíván hozzászólni.

Elnök: Király László módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1263/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért Király László módosító indítványával, a XVIII. ker. Steinmetz kapitány szobrának eltávolításával és emléktábla elhelyezésével. (27 igen, 13 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: a határozati javaslat 1. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1264/1991

A Fővárosi Közgyűlés úgy dönt, hogy a jegyzékben szereplő politikai tartalmú köztéri alkotások sorsa az ülésen elhangzott módosítások figyelembevételével kerüljön rende­zésre. (38 igen, 3 ellenszavazat, 12 tartózkodás.) Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. MarschaU Miklós főpolgármester-he­lyettes, dr. Szegvári Péter főjegyző.

Elnök: a határozati javaslat 2. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1265/1991

A Fővárosi Közgyűlés a megvalósításhoz szükséges költségkeretet a Fővárosi Közgyűlés 1992-es költségvetésében biztosítja. (35 igen, 15 ellenszavazat, 4 tar­tózkodás.) Határidő: 1992-es költségvetés elfogadása. Felelős: Székely Gábor főpolgármester-helyettes.

Elnök: a határozati javaslat módosított 3 pontját együttesen szavazásra teszi fel.

Határozat: 1266/1991

A Fővárosi közgyűlés

a) megbízza az illetékes főpolgármesterhelyettest és a Kulturális Bizottsá­got, hogy a Budapest Galéria útján a jegyzékben szereplő művek lebontásáról kivitelezői pályázat útján gondoskodjon. Határidő: a pályázaté: a Közgyűlés döntésétől folyamatos; a bontásoké: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

b) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Buda­pest Galéria főigazgatóját, hogy a lebontott szobrok számára szoborpark létesítéséhez szükséges intézkedéseket tegyék meg. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Mars­chall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László a Kulturális Bizottság elnöke, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria Főigazgatója.

c) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Temetke­zési Intézet igazgatóját, hogy a szovjet hősi emlékművek halottainak temető kerti elhelye­zését, szovjet emlékhely kialakítását tervpályázat keretében oldja meg, figyelembe véve a társadalmi szervezetek, egyesületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke, Ladányi Jenő igazgató – Fővárosi Temetkezési Intézet. (43 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

[…]

A napirend 5. pontja: Javaslat a Nemzeti Emlékhely Alapítvány támogatására. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke. Hozzászólók dr. Soós László, Demeter Ervin, Vargha Márton.

dr. Soós László (MDF): emlékeztetőül elmondja, hogy az elmúlt Közgyűlés ülésén ismertette azt a levelet, melyet három volt 1956-os halálraítélt küldött a főpolgármester úrnak. E kezdeményezésre terjesztette elő indítványát, hogy az 1956-os Alapítvány ré­szére a Közgyűlés a költségvetéséből 2 millió Ft-ot biztosítson az emlékmű megvalósításá­hoz. Kéri, hogy a javaslatát támogassa a képviselőtestület.

Előadó: ismerteti, hogy a bizottság számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy az indítványban megjelölt 2 millió Ft támogatást dr. Soós László képviselő a már jóváhagyott költségkeretből, vagy pedig plusz 2 millió Ft költségkeret biztosítá­sából javasolja támogatásra. A bizottság úgy ítélte meg, hogy plusz 2 millió Ft költ­ségkeretről van szó. Mivel közvetlen nincs kulturális jellege az indítványnak, ezért nem érezte magát illetékesnek a Kulturális Bizottság az állásfoglalásra.

Demeter Ervin (MDF): szerint akkor még nem volt a döntés a Kulturális Bi­zottság hatáskörébe utalva, amikor az Alapítvány kérése ismertetésre került, il­letve a javaslat megszületett. Eredetileg arra az összegre gondoltak, de mivel a bizottság megjelölte, milyen célra kívánja felhasználni, így amellett más forrás­ból javasolják biztosítani ezt az összeget. Ezt tükrözi a határozati javaslatban megfogalmazott határidő megjelölése is, tudatosan 1992. március 31-e, hogy le­gyen lehetőség a jövő évi költségvetésben biztosítani, mivel nem tartja való­színűnek, hogy az 1991. évben erre lehetőség lesz.

Vargha Márton (SZDSZ): úgy gondolja, hogy a jövő évi költségvetés terhére az ilyen jellegű indítványok – ötletszerű és folyamatosan történő – előterjeszté­se nem hasznos az ügyek átgondolása szempontjából sem. Javasolja az előter­jesztőknek, hogy vonják vissza javaslatukat; amennyiben nem vonják vissza, akkor véleménye szerint legalább 45 szavazat szükséges hozzá, mivel 1992 költségvetéséről van szó.

Elnök: az eredeti határozati javaslatot szavazásra teszi fel.

Határozat: 1267/1991

A Fővárosi Közgyűlés az 1956-os forradalom emlékének megünneplésére fordítható 2 millió Ft-os költségvetési tétellel a Rákoskereszt Köztemető 301-es parcellájába készülő emlékművet, Jovanovics György alkotását támogatja. Fenti összeget átutalja a Nemzeti Emlékhely Alapítvány számlaszámára. (45 igen, 0 ellenszavazat, 0 tartózkodás.) Határidő: azonnal. Felelős: dr. Baán László el­nök, dr. Nagy Lajosné ügyosztályvezető. …

Jegyzet

* A jegyzőkönyvben végig hibásan: „Osztyapenkó". – Itt jegyezzük meg hogy tekintettel s szöveg doku­mentum jellegére, a nyilvánvaló elgépelések kijavításának, a pongyola központozás némi korrekciójának (és a legszükségesebb esetben egy-egy szögletes zárójelben feltüntetett pótlás beszúrásának) kivételévet nem állt módunkban kiküszöbölni a különböző megfogalmazásbeli és stilisztikai zökkenőket. (A szerk.)

A bűnözéssel foglalkozó különböző módszerű statisztikák egybehangzó tanúsága szerint Magyarországon – ellentétben a korábbi helyzettel – valamikor az 1980-as évek legelején elszabadult a pokol. 1980-1985 között ugyanis az ismertté vált közvádas bűncselekmények abszolút száma meredeken emelkedett. (1975: 120.889 = 100%, 1980: 130.470 = 107,9%, 1985: 165.816 = 137,2%, 1975-höz viszonyítva 37,2%-os emelkedés), és a felderítetlenül maradt bűncselekmények száma is (1975: 25.488 = 100%, 1980: 34.022 = 133,5%, 1985: 52.700 = 200,6%) 100,6%-kal nőtt. Az ismertté vált bűncselekmények legjelentősebb, így az összbűnözés terjedelmét is jelentős mértékben meghatározó bűncse­lekménycsoportja, a vagyon elleni bűnözés is ugyanilyen tendenciát mu­tatott: (1975: 69.385 = 100%, 1980: 78.643 = 113,3%, 1985: 101.778 = 146,6%). Ez utóbbin belül egyébként a legnagyobb arányban a lopás (1975: 55.324 = 100%, 1980: 64 595 = 116,7%, 1985: 86.214 = 155,8%), ezen belül is a betöréses lopás (1975: 11.946 = 100%, 1980: 15.807 = 132,3%, 1985: 25.104 = 211%) fordult elő.

Emelkedő tendenciát mutatott továbbá a személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma, a közlekedési bűncselek­ményeken belül pedig a súlyos testi sértést és a halált okozó közúti bal­eset bűncselekményének száma is.

1985-tól már nemcsak elszabadult, de ránk is szakadt a pokol. Az eddig meredeken emelkedő mutatók ebben az időszakban már draszti­kus növekedést mutattak.

Az ismertté várt közvádas bűncselekmények (1989: 225.239) 1970-hez viszonyítva (122.289) 84,3%-kal – de 1985-höz (165.816) képest is 35,9%-kal – emelkedtek, a felderítetlenül maradt bűncselekmények szá­ma 1970-hez képest (1970: 19.541, 1989: 101.080) 417,2%-kal növeke­dett. A vagyon elleni bűncselekmények száma (1989: 160.644) 1970-hez képest (1970: 68.298) 135,2%-kal, 1985-höz képest (1985: 101.778) 57,8%-kal emelkedett, ezen belül a lopások (1970: 29.599 = 100%, 1985: 86.214 : 291,3%, 1989: 143.073 = 483,4%), és még ezen belül is a betöréses lopások (1970: 6.516 = 100%, 1985 : 25.104 =384,7%, 1989: 43.074 = 660,0%) száma mutatott igen jelentős növeke­dést. A vagyon elleni bűncselekmények drasztikus elszaporodását szemlélteti az is, hogy a közösségi tulajdon elleni bűncselekményekkel okozott kár 1989-ben 7,13-szorosa, a személyek javaiban keletkezett kár pedig 34,05-szorosa az 1970-ben okozott kárnak. A személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma ebben az időszakban minden évben meghaladta az 5.000-et, sőt 1986-ban a 6.000-et is. Figyelemre méltó, hogy a befejezett emberölések száma is 1986-ban érte el az eddigi legmagasabb értékeket.

Az 1989-ben ismertté várt 88 932 bűnelkövető 36,3%-a volt büntetett előéletű, és 17,1%-a visszaeső. A bűnözők e legveszélyesebb csoport­jának száma az előző évhez képest 5,3%-kal nőtt (1988: 14.399, 1989: 15.163).

Az 1988. évhez viszonyítottan 11,5%-kal emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők száma (1988: 8.667, 1989: 9.661), a 10.000 fiatalkorú la­kosra jutó gyakoriság 146,4-ről az 1989. évben 154,8-re nőtt.

A bűnözés minőségi változása

A bűnözés nem csupán mennyiségében változott, hanem minőségében is, és ezek a változások is igen riasztóak. A bűncselekmények nagyság­rendjében, súlyában, társadalmi veszélyességében, az egyes bűncse­lekmények és az elkövetők felderítésében olyan negatív folyamatok ér­vényesülnek, amelyek nem csupán a régebbi kedvezőtlen tendenciák egyszerű felerősödését jelzik, hanem a bűnözésen belüli minőségi válto­zásokra irányítják a szakemberek figyelmét. Olyan lényeges minőségi változásokra, amelyek ma már önálló mozgásformával bírnak, és ame­lyeknek csupán kísérő jelenségei a felvázolt negatív tendenciák. E minőségi változások sorában kiemelkedő szerepe van a bűnözés szer­vezettsége fokozódásának, a szervezett bűnözés egyes elemei megjele­nésének, elterjedésének, egyes területeken történt megerősödésének.

A szervezett bűnözés

A vagyon elleni bűnözés területén a szervezett bűnözés egyes elemei mind a személyi kapcsolatrendszerben, mind a tárgyi oldalon markán­san megragadhatók. A személyi oldal funkcionális viszonyrendszerében megjelentek az ötletadók (tippadók), a megrendelők, a bűnszervezők, a végrehajtók, a segédkezők, a bűnös vagyon tisztára mosói, a védeke­zést és a védelmet segítők. E személyek sajátos strukturálódása alapján jöttek létre a sorozat jellegű, igen jelentős kárt okozó, relatíve hosszabb ideig működő bűnöző társulások. A végrehajtásban megjelenő sajátos elemek – a sértettek céltudatos kiválasztása, a munkamegosztás techni­kai specializálódása, a kifelé és befelé megnyilvánuló magas fokú kons­piráció, a modern technikai eszközök alkalmazása, a modern infrastruktú­ra erőteljes kihasználása, a raktározás, az őrzés, az önbiztosítás, a va­gyonszerzés legalizálása stb. – mind azt bizonyítják, hogy a szervezett bűnözésnek nyugati szakirodalmából megismert jellemzői a hazai bűnö­zés e szűk szelvényénél is jelen vannak.

A prostitúció területén az elit szállodák, éjszakai bárok és az illegális nyilvánosházak tekintetében mutatható ki a szervezett bűnözés külön­böző fokozatainak jelenléte. E bűnöző társulások személyi köre a biz­tonságos partnerválasztás, az aktus kulturált színhelyének biztosítása, a valuta kockázatmentes beváltása érdekében formálódott vállalkozássá.

Az idegenforgalommal összefüggő bűnözés tekintetében különösen a csempészet terén jelentek meg jól szervezett bűnöző társulások. Meg­kockáztatható az a kijelentés, hogy az e területen kialakult csempészhá­lózatok már a szervezett bűnözés magasabb szintű megjelenési formái­nak jellemzőit mutatják. Elkülönült egymástól a beszerzésre, behozatal­ra, az értékesítésre, a fizetőeszköz-átváltásra és a valuta kijuttatására szervezett hálózat.

A szervezett bűnözés alapvetően vagyonszerző bűnözés, így a jelen­léte kimutatható mindazon eszközcselekmények körében, amely akciók közvetlen anyagi haszonnal járnak. A vagyon elleni bűncselekmények köréből a lopás, ezen belül is a betöréses lopás, a gépkocsilopás és a műkincslopás, az erőszakos bűncselekmények közül a rablás ós a zsa­rolás, az élősdi bűncselekmények közül a tiltott szerencsejáték és a prostitúció, az intellektuális bűncselekmények közül pedig a „fehér gallé­ros" bűnözést alkotó cselekmények egy része (uzsorakölcsön, hitel-, adó- és ingatlanmanipuláció) emelhető ki.

A fiatalkorúak bűnözése

A bűnözés minőségi változása körében elengedhetetlenül szükséges a fiatalkori bűnözés alakulásának áttekintése is. Régóta ismert tudomá­nyos „közhely", hogy amilyen a ma fiatalkori bűnözése, olyan a holnap felnőttkori bűnözése, és hasonlóképpen, amilyen a ma gyermekkori, olyan a holnap fiatalkori bűnözése. Az adatok egyértelműen azt jelzik, hogy mind a fiatalkorú bűnelkövetők, mind az ezek stabil utánpótlását jelentő gyermekkorú bűnelkövetők száma lényegesen emelkedett az el­múlt években, ós ez a kedvezőtlen trend valószínűleg hosszú távú folya­mat. A fiatalkori bűnözés elsősorban vagyon elleni bűnözést jelent, de a társadalmi beilleszkedési problémák kiéleződésére utal az erőszakos és garázda jellegű elkövetők viszonylag stabil és, sajnos, magas aránya, valamint a fiatalkorúaknál a garázdaságot elkövetők számának draszti­kus emelkedése.

A bűnözés változása mögött meghúzódó összefüggések

Az eddigiek alapján logikusan merül fel az a kérdés, vajon milyen társa­dalmi, pszichológiai és szociálpszichológiai összefüggések húzódnak meg a bűnözés mennyiségi és minőségi változása mögött? Amennyiben a bűnelkövetők társadalmi hátterét vizsgáljuk, megállapítható, hogy egy­re homogénebbé válnak, vagyis többségük az „alsóbb" társadalmi réte­gekbe tartozik. A megállapítás bizonyításához az szükséges, hogy egy ún. „tisztított bűnözés" fogalmat alkalmazzunk a vizsgálatnál (a termino­lógia bevezetése és értelmezése dr. Tauber István nevéhez fűződik). A „tisztított bűnözés", mint vizsgálandó halmaz, úgy kapható meg, hogy az összes bűncselekmény számából levonjuk azokat a bűncselekményeket, amelyek mögött egészen más társadalmi, pszichológiai és szociálpszi­chológiai összefüggések húzódnak meg (a közlekedési bűncselekmé­nyek döntő többsége, a gondatlan bűncselekmények többsége ós az ún. technikai jellegű gazdasági bűncselekmények), mint a bűnözés többsé­gét kitevő ún. klasszikus bűncselekmények (elsősorban erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények) mögött. A tisztítás elvégzését követően a fennmaradó szándékos „klasszikus" bűncselekmények elkövetői köré­nek vizsgálata azt igazolja, hogy kb. 70-75%-uk a társadalom legalsóbb rétegeiből kerül ki.

Az természetesen továbbra is kérdés, hogy milyen összefüggés mu­tatható ki a hátrányos helyzet és a bűnözéshez vezető út között? Ez kü­lönösen annak az összefüggésnek az ismeretében érdekes, amelyre már többen is (Vígh József, Gönczöl Katalin, Tauber István) utaltak: a hátrányos társadalmi helyzetű rétegbe tartozó személyek többsége nem bűnöző, de a bűnözők többsége (itt is a klasszikus fogalmat alkalmazva) a hátrányos helyzetű személyek közé tartozik. Ez az összefüggés még-inkább igaz, ha a meghatározásokat sarkítjuk: azaz valaki minél hátrá­nyosabb helyzetű (többszörösen vagy halmozottan hátrányos helyzetű) pozícióban van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy bűnelkö­vetővé válik. A kérdés logikusan itt is csak az lehet, hogy ez milyen fo­lyamatokon keresztül realizálódik?

A jelenséget több, korábban lezajlott, de hatásaiban ma is érvénye­sülő, valamint egyes, a közelmúltban kibontakozó folyamat együttes ha­tása magyarázza. Nevezetesen:

a) Makroökonómiai folyamatok

b) Mikroökonómiai folyamatok

Az említett feszültségek mikroközösségi szinten (márpedig az egyes em­ber szocializációja szempontjából a leglényegesebb – elsődleges – cso­port: a család) speciális családtípusokat hoztak létre.

1980-1985 között többek között az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke is részt vett „A fiatalkori bűnözés és a fiatal­kori spontán csoportok összefüggései" című empirikus kutatásban. Kuta­tásuk során 453 bűnelkövetővel és közel 200 nem bűnelkövető, de a bűnelkövetőkhöz hasonló rétegmutatókkal rendelkező fiatalkorúval ké­szítettek speciális interjút. A kutatás eredményeire támaszkodva meg le­het kísérelni egy családtipológia felállítását. A szülők együttélése és a családszerkezet alapján öt csoportot lehet képezni, és a második lépcsőben az egy-egy típus mögött meghúzódó mélyebb összefüggések elemzésére is van lehetőség.

Az első csoportba azokat lehet sorolni, akiknél a szükségszerűen adott családban kiegyensúlyozott viszonyok uralkodtak. A közösséget eredetileg nem terhelték problémák, konfliktusok. Később azonban sú­lyos ellentmondások keletkeztek, és ezek jelentős mértékben befolyá­solták a gyermek sorsát. A feszültségek ugyan nem vezettek a család felbomlásához, de eltávolították a szülőktől a gyermekeket, és az esetek egy jelentős részében negatív értékekkel rendelkező csoportokhoz so­dorták, vagy egyszerűen a gyermek elmagányosodott, nem rendelkezett igazi mikroközösségi viszonyokkal.

A második csoportot azok alkotják, akiknek a családja születésétől fogva vagy huzamosabb ideje dezintegrált, belső konfliktusokkal terhelt. Itt a legkülönbözőbb gazdasági, szociális és életmódbeli problémákkal lehet találkozni. Az esetek túlnyomó többségében a fiatalkorú olyan csa­ládba születik, amely a társadalom perifériáján helyezkedik el, s amely­ben a hátrányos helyzet szimptómái halmozottan vannak jelen. Ponto­san fezek miatt nagyon gyakori, hogy a szülők válása vagy életközössé­gük megszakítása folytán a családi viszonyok felbomlanak. Az egyik vagy mindkét szülő új élet- vagy házastársi kapcsolatot, illetve kapcsola­tokat létesít, és számára (számukra) ez az új viszony válik elsősorban fontossá. A fiatalkorú emiatt kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érzi magát. Igyekszik menekülni e szituációból, a számára megalázó családi háttérből, s elsősorban a hasonló korúakból kialakult közösségek jelen­tik számára a biztonságot. E problémák fokozzák a gyerek belső pszi­chés feszültségét, és ez a magyarázata annak, hogy gyakran deviáns vagy halmozottan deviáns módon reagál bizonyos helyzetekre.

A fenti csoportba tartozó családok túlnyomó többsége hosszabb-rövi­debb ideje hátrányos helyzetű. A különböző társadalmi problémák vagy éppen a deviáns megnyilvánulások (alkoholizmus, bűnözés, idegbetegség, öngyilkosság stb.) náluk halmozottan fordulnak elő. A felbomló csa­lád, a dezintegrált körülmények az esetek egy jelentős részében tör­vényszerűen ezen jelenségek újratermelődéséhez vezetnek. A problé­más, hátrányos társadalmi helyzetű családok utódaikban újratermelik társadalmi viszonyaikat. Gyakran tapasztalható az is, hogy a család szétesése vagy átalakulása, felbomlása a volt családi közösség szinte valamennyi tagja számára az életút végleges kisiklását eredményezi. Úgy tűnik, képtelenek, vagy egyáltalán nem készültek fel, új közösségi viszonyok kialakítására. Infrastrukturális problémák miatt (pl. lakáshiány) a válást követően valamelyik volt házastárs olyan gazdasági, szociális helyzetbe kerül, amely szinte megoldhatatlan feladatokat hárít rá. Külö­nösen az alacsony jövedelmű rétegek esetében érzékelhető igen mar­kánsan ez az összefüggés.

Azokban az esetekben, amikor az elvált szülők valamelyike vagy mindegyike új családi közösséget alakít ki – amely egy idő után jól is funkcionál – megfigyelhető egy további összefüggés is. A régi családi viszonyok leépülése és az új kialakítása közötti időszakban a gyermek átmenetileg, de nagyon gyakran véglegesen eltávolodik a családi közös­ségtől. Ez az átstrukturálódás tehát a gyermek sorsának további alaku­lása szempontjából óriási veszélyeket rejt magában.

A harmadik kategóriába azokat lehet sorolni, akiknek a családja látszó­lag ép, de mégsem rendelkezik integráló erővel. Erre a körre döntően az jellemző, hogy a családi viszonyok rendezettek, ennek ellenére a szülők súlyos nevelési hibákat követnek el. Ennek az lesz a következménye, hogy a gyermek egyre inkább más mikroközösségekhez csapódik, és ez lesz számára a meghatározó. Így a család megszűnik integráló té­nyezőként funkcionálni. E családtípus további altípusokra is bontható:

A negyedik csoportba a csonka család tartozik. Ezzel a fogalommal az olyan családot jelöljük, ahol a gyereket vagy gyerekeket – az egyik szülő halála, illetve a szülők válása következtében – hosszabb ideig vagy végle­gesen csak az egyik szülő neveli. A félreértések elkerülése végett rögtön szeretnénk leszögezni, hogy e megjelölés nem tartalmaz negatív értékítéletet (Sajnos eléggé általános mind a bűnügyi, mind az egyéb társada­lomtudományi tanulmányokban, cikkekben az a felfogás, amely szerint a csonka család általában a szocializáció szempontjából valamilyen rosszul működő, negatív irányba determináló közösség. A valóságban erről szó sincs. A külföldi és a hazai szociológiai kutatások eredményei egyér­telműen bizonyítják, hogy a csonka család is képes betölteni szocializációs funkciót, egy sor esetben még jobban, mint a látszólag ép, de működésé­ben dezintegrált család. Mégis e családtípusnál olykor komoly problémák, ellentmondások keletkeznek. Előfordul, hogy a családban – a legkülön­bözőbb okok miatt – már a felbomlás előtt olyan mértékben megromlottak a viszonyok, a családtagok egymás közötti kapcsolata, a légkör, hogy a gyerek már teljesen kiszakadt a közösségből, eltávolodott a szülőktől. Ilyen esetekben a közösség felbomlása már szinte közömbös a gyerek további sorsának alakulása szempontjából.)

Az ötödik csoportba azokat lehet sorolni, akiknek nincs családjuk. E ka­tegóriába is többfajta életsors tartozik. Ide sorolhatjuk a leányanyák intézet­be, állami gondozásba adott, illetve utalt gyermekeit, a később – szintén számtalan ok miatt – züllötté, vagy deviánssá várt családtagok, valamelyik vagy mindkettő halála miatt, vagy más nevelési problémák következtében idekerülő gyerekeket és az ilyen, illetve hasonló okok miatt születésüktől vagy kiskoruktól rokonoknál vagy máshol nevelkedő gyerekeket. Azonban itt sem lehet csak az intézmények vagy az életsorsok negatív értelmezé­séből kiindulni. Az intézetek, a nevelőszülők az esetek többségében vi­szonylag jól funkcionálnak. Tény azonban az is, hogy az ilyen körülmények között nevelkedő gyerekek közül a rendezett családi viszonyok kőzött ne­velkedőkhöz képest többen kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, sót ezek egy része biztosítja a konok, többszörösen visszaeső bűnözők stabil utánpótlását.

A folyamat eddigi elemei alapján tehát megállapítható, hogy a makro­környezet egy meghatározott mikrokörnyezetet produkál, a mikrokörnyezet pedig kitermeli a fent említett családtípusokat. A családon kívül nincs igazi mikroközösség (olyan hagyományos értelmű baráti közösség, amelynek a szabadidő közös eltöltésén túl jellemzője volna olyan pszichológiai kap­csolatok megléte, amely a társadalomba történő integráció lehetőségét is biztosítja).

Az intézmények szerepe

A folyamat tetjeskörű leírásához az intézményrendszer problémáit is vizsgálat alá kell vetni. Az intézményrendszer „ideológiai csapdába" esett, mert azt vélelmezte, hogy mikroközösséget hatalmi – rendeleti – úton is létre lehet hozni. Nem vették figyelembe, hogy ezeknek a „frá­nya" mikroközösségeknek egyik ontológiai sajátossága, hogy leginkább önszerveződés keretében szeretnek létrejönni.

A fiataloknak – és itt nemcsak a bűnelkövetőkről van szó – jelentős há­nyada elutasítja a nem önszerveződés keretében létrejött intézmények által szervezett tevékenységi formákat. Nem pusztán az intézménnyel szemben megnyilvánuló ellenszenvről van szó, hanem arról is, hogy ezek az intéz­mények egyszerűen nem tudják megfelelően felmérni az ifjúság igényeit, érdeklődési körét, vagy ha igen, akkor sem mindig az ifjúság réteg specifi­kus és területileg is eltérően tagolt sajátosságainak megfelelően.

Végigtekintve most már a folyamatot, az eddigi empirikus kriminológiai kutatások alapján a következő kép rajzolódik ki előttünk.

A diszfunkcionális hatásokkal járó makrostrukturális összefüggések kö­vetkeztében bomlik a család; egyéb mikrostruktrurális közösség nincs, vagy csak formálisan működik; az egyes ember mikroközösségi kapcsolat nélkül az összes problémájával magára marad, és így hajlamosabb arra, hogy de­viáns magatartást tanúsítson.

Ha ezt megkíséreljük lefordítani a magyar társadalmi valóságra és in­tézményrendszerre, a folyamat még inkább érzékelhetővé válik. A külön­böző negatív hatások szétbomlasztják a családi közösségét. Hogyan tudja ezt a társadalom, az állam kompenzálni? Sehogy! Amikor egy gyer­mek kikerül a családi közösségből, sokkal nagyobb a valószínűsége an­nak, hogy deviáns magatartást fog tanúsítani, mintha megfelelő mikro­közösségben élne. Az intézményrendszer a gyermek társadalmi vissza­illeszkedését nem tudja megoldani, és nem képes a szülő-gyermek kö­zötti (egyébként pótolhatatlan) pszichológiai viszonyt, kapcsolatot helyet­tesíteni sem. Azokat a gyermekeket, akik ilyen szituációba kerülnek, a társadalom általában még tovább stigmatizálja. „Jobb esetben" ők lesz­nek a rossz családból kikerülő, az állami gondozott, az intézetben ne­velkedett gyerekek, rosszabb esetben viszont a deviáns, az alkoholista, a bűnöző fiatalok.

Az iskolarendszer egész egyszerűen nem tud mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. Természetesen ennek is megvan a maga oka. Gazsó Fe­renc már régen megállapította, hogy az iskolarendszerben ugyanúgy ér­vényesülnek a társadalmi ellentmondások, egyenlőtlenségek, mint ma­gában a társadalomban, az iskola a társadalmon belül nem egy „üveg­ház". Ez azt jelenti, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ezen a szűrőn általában nem jutnak át, kiesnek, kibuknak. Ez olyan további törést okoz az életükben, amit semmi más nem tud kompenzálni. Nem véletlen, hogy a fiatalkorú bűnözők között igen magas azoknak a gyerekeknek a szá­ma, akik valamilyen szinten megszakították iskolai tanulmányaikat. Igaz ez akkor is, ha ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskolarend­szer nem tud megfelelni a tőle elvárt funkcióknak. Még így is többet tud azonban nyújtani, mint amit azok kapnak, akik még innen is kiszorultak.

Értékrendszer- változások

Az eddig érintett, a bűnözés irányába determináló hagyományos hatáso­kat más folyamatok is befolyásolták. Már az 1970-es évek közepén, de különösen az 1980-as évek elején tért hódított Magyarországon az a je­lenség, amit úgy nevezünk, hogy a második gazdaság szférája.

A második gazdaság megjelenése – többek között – annak is a kö­vetkezménye, hogy a társadalom értékrendszerében egyre inkább a tel­jesítmény, és azon belül is a pénz vált a leginkább orientáló tényezővé. Ez alapvetően felborította a korábbi értékrendszert. Azok a családok, amelyek legalábbis megkísérelték az új társadalmi elvárásokhoz igazodó „szinten tartást", kénytelenek voltak egyre aktívabban közreműködni e szférában. Ennek azonban (a most nem említett pozitív hatásai mellett) alapvetően negatív hatásai is voltak:

A második gazdaság rendszere, a pénzre és az anyagi javakra ori­entált értékszemlélet egy új, Individualista „látásmódot" is eredmé­nyezett. Ez a szemlélet alapvetően felerősítette a „mindenáron" va­gyonhoz jutás „szükségletét". Az eddigiekből törvényszerűen adódik, hogy felerősödött a szervezett bűnözés is.

Amennyiben dr. Dános Valér definícióját vesszük kiindulópontként, amely szerint a szervezett bűnözés „az összbűnözés alstruktúrája, társu­lásos, foglalkozásként űzött hivatásos bűnözés, munkamegosztáson és magas fokú konspiráción alapuló vagyonszerző és egzisztenciateremtő bűnözés", úgy a téma szempontjából két elem érdemel külön figyelmet. A bűnöző életprogramot megtestesítő szervezett bűnözést hivatásosan, foglalkozásszerűen folytató bűnismétlő a bűncselekményt anyagi haszon­szerzés céljából követi el. Ezek a vagyoni haszonszerző cselekmények mint eszközcselekmények a szervezett bűnözés keretében mindig újabb és újabb, folyamatos sikerrel kecsegtetnek, és mindenkor mérhető előnnyel járnak. Az elkövetők vagyonszerző foglalkozásnak tekintik a bűnözést, amely magas életnívót, luxus-életkörülményeket biztosít szá­mukra. Hamar eljutnak annak a felismeréséhez, hogy szükségleteik tör­vénysértő módon, a szokásosnál kevesebb erőfeszítés árán is kielégít­hetők, nem is akármilyen színvonalon. A „bűnös vagyont" már csak tisz­tára kell mosni, és a külső szemlélő előtt mint legális és tisztességes tőke jelenik meg, amely igazolja az érintett személyek jobb életminőségét. A képlet igen egyszerű: bűncselekmény + a pénz tisztára mosása = jólét. Kialakul a bűnöző életprogramot igazoló és vonzóvá tevő nézetrendszer, és a szervezett bűnözés „kemény magja" így válik a szervezett bűnözés­ben érintett és az azon kívüli bűnözők számára is referenciacsoporttá. Leegyszerűsítve tehát megállapíthatjuk, hogy a szervezett bűnözés az in­dividualizált szemlélet bűnözésre lefordított reagálási módja.

*

A bűnügyi tudományok történetében az 1947-es óv hozott fordulópontot. Ebben az évben tették közzé a Wallenstein-féle szondázás eredményét. Ez a tanulmány egy olyan kérdőív segítségével készült, amely 40 bűncse­lekményt tartalmazott (beleértve az emberölést is). A kérdőívet 1.020 „tisz­tességes", még el nem ítélt férfi és 678 ugyanilyen nő töltötte ki. A megkér­dezett személyek 91 %-a ismerte el, hogy a megjelölt bűncselekmények kö­zül egyet vagy többet elkövetett. A férfiaknál átlagosan 18, a nőknél pedig 11 bűncselekmény jutott egy főre.

A bűnügyi gondolkodásmódban ettől kezdve jelentós változás állt be. A bűnügyi tudományok képviselői egyre inkább azt a nézetet követték, hogy a bűnözés réteg specifikus voltán kívül az is jelentős tényező, hogy a bűnüldö­zés, a büntető igazságszolgáltatás szervezete mintegy szűrőként működik, vagyis az intézményrendszer mindig a könnyebb ellenállás irányába halad. Fritz Sack például a következő megállapítást tette a kriminális populáció körét illetően: „Egy társadalom tagjainak mintegy 80-90%-a életében leg­alább egyszer elkövetett valami olyan cselekményt, amelyet a törvény bün­tetni rendel. Ugyanakkor ezeknek a cselekményeknek csak egész kis há­nyada kerül az állami szankciók malmai közé." Sutherland és Mannheim már konkrétan arról ír tanulmányaiban, hogy a társadalom „védtelen" réte­gei sokkal esélytelenebbek a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervekkel szemben, és jóval nagyobb az esélyük a büntetőeljárásba történő bekerü­léshez, mint a társadalom közép- és felső rétegeinek.

Ez a mechanizmus valószínűleg napjainkban is így érvényesül. Leg­alábbis erre utal az a német-magyar összehasonlító vizsgálat, amelyet az ELTE Állam és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke és a Hamburgi Egyetem Kriminológiai Tanszéke közösen végzett A kutatás eredményei alapján ugyanis a következőket lehet regisztrálni: Hamburgban a fiatalko­rúak bűnözése átlagban mintegy 6-6,5%-kal magasabb, mint Budapesten, és egyes területeken eléri a 8-10-szeresót is. Ilyen eltérő volumenű bűnö­zés láttán mindkét ország hivatalos intézményrendszere késztetést érzett a reagálásra. Nem váratlan módon lényeges interpretációs különbség alakult ki közöttük. A német vélemény szerint nem ennyivel magasabb náluk a fia­talkori bűnözés, pusztán Magyarországon rossz a feljelentési készség. A magyarok viszont az eltérő jogrendszerrel magyarázzák ezt a jelentős kü­lönbséget (a két országban nem egyforma a szabálysértések ós a bűncse­lekmények köre, egyes szabálysértési alakzataink Németországban bűncselekménynek számítanak).

A vizsgálat legérdekesebb megállapítása azonban az volt, hogy ha a büntető eljárást nyomon követjük, belép az ún. filter-system, vagyis a lé­nyeges eltérés ellenére az eljárások végén kb. ugyanannyi fiatalkorút ítél­nek végrehajtható szabadságvesztésre Hamburgban is, mint Budapesten. Mindezek arra ösztönzik a kívülálló szakembert, hogy levonja azt a követ­keztetést, miszerint egy-egy társadalom végső soron közel azonos mennyiségű bűnözőt tud csak elviselni.

A jobboldali radikális csoportosulások az „újraegyesítéssel" hátszelet kapnak. A „Negyedik Birodalom" mozgósítja mindazon erőket, amelyek az NDK-t és az NSZK-t nem tartják az egész Németországnak, az össznémet államnak, hanem a keleti terület visszanyeréséről és (az 1937/41-es határok szerinti) Nagy-Németországról álmodoznak. Az a tény, hogy 1994-ig a korábbi NDK területén az orosz katonák és a nyu­gati Szövetségi Államban a NATO-egységek tovább állomásoznak, éb­ren tartja a Szovjetunió elleni gyűlölködést, tápot ad az úgynevezett Új Birodalom „liberális-nemzeti" jelszavainak, amelyek Németország szu­verenitását korlátozva látják, és „semleges-militarista" irányzatokat tá­mogatnak.

Természetesen felmerül a kérdés, vajon a szélsőjobboldaliság témái mely területeket érintenek, milyen fogalmakat értelmeznek újra, és ho­gyan folyik a „küzdelem az emberek eszéért és szívéért". „Alapideológiá­ikat" tekintetbe véve a következő területek kínálnak ma számukra táma­dási lehetőségeket: a szociáldarwinizmus (antiegalitarizmus); rasszizmus (antiszemitizmus), nacionalizmus (szovjetellenesség, Amerika-ellenesség), autoritarizmus (antiparlamentarizmus), militarizmus (antipacifizmus) és szexizmus (antifeminizmus).

A nemzeti állam és a rasszizmus és/vagy egy új internacionalizmus (multikulturalizmus) reneszánsza?

A kelet-nyugati szembenállás megszűnése és a két német állam újra­egyesítése után nem lehetetlen a visszaesés a háború előtti nacionalizmus­ba, mert a „nemzeti államok tévútja", ahogy Péter Glotz fogalmaz, újra meg­nyerő eszménynek tűnik a kapitalizmus globalizálása, azaz az európaiasítás (EK-belső piac) átláthatatlan tendenciájának ellenében. A körülményeken nem változtat az sem, hogy a nacionalizmus történelmi alapjai szétzúzód­nak, a szupranacionális konszernek, kereskedelmi kapcsolatok és intézmé­nyek világában anakronisztikussá válnak. A jelen átalakulási helyzetben a természettudományos-technikai, gazdasági és politikai fejlődés aszinkronitása figyelhető meg, amelyről Eric Hobsbawm a következőt írja: „Ma a XX. század végi technológia, a XIX. századi szabad kereskedelem és a közép­kori világkereskedelem viszonyaira emlékeztető államközi központok újjá­születésének sajátos kombinációját éljük át".

Az egyesített Németországban két olyan eltérő életritmusú társadalom ütközik egymással, amely csak lassan hangolódhat össze. A fejlődési tendenciák ilyen aszinkronitásából nőnek ki azok a szociális ellenté­tek, területi és szerkezeti ütközések, amelyekre a szélsőjobboldal következetesen támaszkodik.

A mai szélsőjobboldal sikere – akárcsak a történelmi fasizmusé – azo­kon az ígéreteken alapul, amelyekkel az aszinkronitások megszüntetésé­nek reményét keltik, készen arra, hogy az időt – amikor az szükséges – elemi erővel „megállítsák". A Szövetségi Köztársaság ma a „klasszikus" ipari társadalomból a „kockázatvállaló társadalomba" való átmenetét éli, amely azután a magántőkés tulajdon- és konkurenciaviszonyok között működik; átfogó modernizálási folyamatát atomizáció, tömegesedési és anonimitási tendenciák jellemzik. Sok embernek ezzel szemben óhaj­tott elképzelése a konkurencia (negatív kísérőjelenségei) nélküli ka­pitalizmus, mint az egyének mozgásformája a polgári teljesítményelvű társadalomban, amelyben a (különösen a bürokratikus kényszergaz­dasággal összehasonlítva) hatékony piacgazdaság áldásalt élvezhe­tik, anélkül, hogy farkastörvényei kihatásait és következményeit el kellene viselniük.

A szociális kockázatvállalások szabályozatlansága, a szociális viszonyok reprivatizációja

A német egység a szélsőjobboldaliságra a Német Szövetségi Köztársa­ságban először nem felszabadítóan hatott, hanem éppenséggel mérsé­kelte azt. Többen a szélsőjobboldaliság visszaesésével összefüggésben egyfajta „érzelmi depresszióról" beszélnek, amelynek következtében az ilyen jobboldaliság a legvégső hatalmat csak nehezen képes megsze­rezni, hiszen „hirtelen és váratlanul elveszett az, ami a nemzeti gyűlöle­tet évtizedekig ébren tarthatta volna" (Th. Assheuer-H. Sarkowicz).

Ám egy rövid várakozási idő után a revansizmus kiheverheti azt a Nyugat és „Közép-Németország" egyesítéséhez vezető sokkot, amely a liberális konzervativizmus jegyében törtónt, és az Öböl-háború következ­tében újraéledő nagyhatalmi sovinizmus által – a német világhatalmi ál­mokkal támogatva – Kelet-Európa gyarmatosításának kiszélesedő tervé­vé fejlődhet. Az úgynevezett Új Hatalom az újraegyesítés egy „második lépcsőjének" a keretében visszaköveteli a valamikori német keleti terüle­teket, továbbá egy „második forradalom" segítségével le szeretné rázni a nyugati Németországban is a „megszállók igáját", amiért is – az elhalvá­nyuló szovjet-, illetve kommunizmusellenességet továbbfejlesztve – az Amerika-ellenességet helyezi előtérbe. Az Öböl-háború és a fiatalok tilta­kozó magatartása az amerikaiak háborús tevékenysége ellen kiindulási pontot kínál számukra, de főképp az, hogy a militarizmus bizonyos mér­tékű rehabilitálása látszik kirajzolódni. A tömegtájékoztatáson keresztül közvetített gondolkodás harciasabbá válását figyelhetjük meg.

A rasszizmus szintén terjed, főképp, hogy a kelet-európai és Szovjetunióbeli gazdasági és rendszerválságok következtében várhatóan em­berek milliói indulnak el Németországba Ehhez jönnek a valamikori euró­pai gyarmatosító hatalmak tengerentúli területeinek a lakosai, akik az EK-belsőpiacon mint egyenjogú gazdasági tényezők versengenek a belföldi konkurenciával. Már most megosztó vonalat hoz létre a lakosság köré­ben a gyűlölködés a törökökkel és a lengyelekkel szemben.

A „külföldiekkel szembeni ellenségességnek" szó szerinti tartalma nincs: amit – egyébként csak Németországban – így jelölnek, az egyfelől széles körben elterjedt félelmet jelent az idegenekkel szemben, akik mint vetélytársak jelennek meg a munkaerőpiacon és a lakáspiacon, közöttük azonban etnikailag nem tesznek különbséget (vonatkozik ez a bevándor­lókra és az áttelepülőkre egyaránt); másfelől kétségkívül különlegesen erős az ellenszenv a sötétbőrű ékkel, jobban mondva a „másfajtákkal" szemben, ez viszont nem vonatkozik az indogermán külföldiekre (olya­nokra, mint az angolok, skandinávok, észak-amerikai fehérek stb.). A „külföldi-ellenesség" fogalma így a rasszizmus, a kisebbségellenesség álcája és elbagatellizál ója

Ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdeni tudjunk, tudnunk kell, min ala­pul. Az első lépés az emberiség e réme feletti győzelemhez annak meg­értése, hogy milyen okokra vezethető vissza, milyen vágyakat és remé­nyeket ébresztett a múltban. Nekem úgy tűnik, hogy a rasszizmus alap­vetően két forrásból táplálkozik, és két oldala működik: az euro-amerikai rasszizmus „fentről jövő" nagyhatalmi törekvések következménye­ként jön létre, amelyek kifelé és a világ meghódítására irányulnak, s amelyek érvényesítésekor az erőszakosan rájuk erőltetett hatalmi és ter­melési viszonyok a leigázottak egy részét (az etnikailag lebecsülteket) el­nyomják. A rasszizmus létrehozta ideológiai vezérfonalát, és a naciona­lizmuson és szociáldarwinizmuson keresztül jut érvényre, a modern imperializmus/gyarmatosítás legfontosabb legitimálójaként. „Mivel az im­perializmus csak mint rasszizmus tudott átváltozni egyszerű hódító vállal­kozásból univerzális hatalmi rendszerré, így az imperialista nemzeteket egy magasabb küldetés különleges eszközeként vagy mint egy maga­sabb végzet letéteményesét tekintik és mutatják be, a többi népnek pedig egyáltalán nem adják meg az elismerést" (E. Balibar).

A rasszizmus terjeszkedési ideológiaként szolgál, de másfelől az in­tegráció, a beolvasztás koncepciója is – mások kirekesztése révén. Álta­lában az ember igényli bizonyos embertársainak származásuk alap­ján való lebecsülését, ha egy kizsákmányolt, elnyomott népességen belül akarja a rivalizálást elhárítani. A rasszizmus reál- és szociáltörténete azt mutatja, hogy konjunktúrája akkor tetőzik, amikor a válságjelek felhalmozódnak, katonai visszaesés és/vagy rendszerválság fenyeget, továbbá egyes rétegek egzisztenciálisan fenyegetette válnak. Ilyenkor e rétegek az idegen embercsoportok lefokozásával mintegy „lefelé" továb­bítják az őket terhelő nyomást.

Az idegengyűlölet konkrét problémákból következik, elvont Ideá­lok által igazolja magát, szimbolikus erőszakban nyilvánul meg, és ütközik a polgári magatartással. A faji korlátok elfedik az osztálykorlá­tokat, álcázzák és egyidejűleg reprodukálják azt. Ám, ha a faji megkülön­böztetés és a fajgyűlölet általában visszavezethető is szociális és gazda­sági okokra, válságokra és konkurencia-viszonyokra – nem szűkíthető le azokra, Ha igaz az, hogy a rasszizmus főleg a szocioökonómiai konfliktu­sok eredménye a társadalomban és a társadalmak között, akkor az is vi­lágos, hogy csupán az alapjául szolgáló érdekellentétek legyőzésével és ezen összefüggések magyarázatával szorítható vissza. A rasszista beál­lítottságon érvekkel nehéz kifogni: „Nem elegendő a rasszizmus formális érveit megcáfolni, hanem fel kell tárni az érzelmek és meggyőződések összességét, amelyek ezeket az érveket és magatartásformákat vezérlik" (A. Memmi).

A külföldiek számára több jogot kell biztosítani, „honosítani" kell őket, és bevonni a döntésekbe. Intézkedéseket kell foganatosítani a jogi bizto­sítékok megteremtésére. A szociális egyenlőség és politikai részvétel va­lóságos integrációihoz létre, amelyet nem szabad az erőszakos asszimi­lációval összetéveszteni. Az olyan integrációs kínálatok, mint a valami­lyen formájú képviselet vagy a kommunális választójog a külföldiek szá­mára, szükségesek, de csak köztes lépések, és alig elégségesek ahhoz, hogy a rasszista ideológiának elejét vegyék. A megkülönböztetés min­denféle módját, még ha pozitív is, el kell kerülni, mivel ahol az etnikai vagy kulturális kisebbséget akár megkárosítják, akár előnyben ré­szesítik, ott kialakul a rasszista/nacionalista gondolkodás- és visel­kedésmód.

Az ellenstratégia sarokkövei: fejlett civil társadalom, össznémet szo­ciális állam és modern soknemzetiségű köztársaság, a szociális kérdé­seknek a nemzetiekkel, a demokratikus kérdéseknek a szociálisakkal és a nemzeti kérdéseknek a demokrácia kérdéseivel való összekötése.

„Meg kell gondolnunk – figyelmeztet A. Klönne -, vajon az egységes ,haza' álmát, a patrióta összetartozás érzését tekintjük-e a történelmi és a jelenlegi szélsőjobboldali nézetek autentikus hajtóerejének? Benyomá­som szerint egészen más elképzelések és érdekek fejeződnek ki a szélsőjobboldali áramlatokban: kábultság és hatalomvágy, félelemekés – egyidejűleg – agresszió, amely aztán nem a nemzetben, hanem a nacio­nalizmusban keresi feloldását. Nem a közösség iránti, a nemzet iránti fe­lelősségben, hanem sokkal inkább egy tagadó jellegű nemzeti identitás­ban, az elhatárolódást és kirekesztést szolgáló belső és külső barát-el­lenség meghatározásban.

Több közvetlen demokráciát?

A 90-es évek részvételi és képviseleti viszonyaihoz

Milyen legyen a jövő demokráciája – ez a jelen fő kérdése. A politikai rendszerek válsága nem csak Kelet-Európára korlátozódik, hanem Nyu­gat-Európát is sújtja, ahol vita folyik a népakarat és népképviseleti de­mokrácia közötti viszonyról, a parlamentarizmus jövőjéről és megújításá­nak lehetőségéről. Klasszikus államfilozófusok ünneplik a vidám ősállapotokat – Montesquieu államhatalommegosztás-tanát Keleten, Rous­seau demokrácia-elméletét Nyugaton.

A leghatékonyabb eszköz a szélsőjobboldaliság visszaszorítására a demokrácia, nem mint az állami intézmények szabályozó mechanizmusa és a politikai és társadalmi status quo védelmezője, hanem mint az ígére­tek beváltása, a már oly régóta hirdetett demokrácia szó szerinti megva­lósítása (=népuralom). A demokrácia csak elindul, de nem fejeződik be a választási aktussal. Újólag át kell gondolni a részvételi jogot és az önigaz­gatás lehetőségeit, tekintettel többek között a szövetkezeti mozgalom le­hetséges újjáéledésére is.

A polgárok állampolgári tudata a szövetségi köztársaság alapítása óta tetemesen átalakult. A kritikátlan identifikáció szakaszát (1949-1966/67) követte a puszta elfogadás fázisa (1968-1974/75) és a növekvő távol­ságtartás. A harmadik évezredbe történő átmenettel a parlamenti-képviseleti és állampolgári-részvételi viszonyok megváltoznak. A közvetlen demokrácia elemeinek és mechanizmusának ma sokkal nagyobb je­lentősége van, mint korábban, mert a gazdasági újratermelés mindinkább közös döntések alapján jön létre, aminek a „felépítményben" is érvénye­sülnie kell. Az új, a modern információs és kommunikációs technoló­giák bevetésével előállt felhalmozási forma megfelel az új részvételi formának: aki kvalifikált képzettsége alapján a számítógépet kezeli és robotot irányít, egyaránt résztvevője a termelésnek és az irányí­tásnak. A tudományos-technikai forradalom mélyreható változáso­kat követel a politikai-parlamentáris képviselet jellegében is.

A népszavazás az állampolgárok emancipációjának egy további esz­köze lehet. A választási fásultság leküzdéséhez jó alkalmat kínálnak a szélsőjobboldali pártok. Ezért is kell az embereknek több demokráciát nyújtani (a vele járó kockázat ellenére), nehogy a jövőben a szélsőjobb előretörése folytán a mainál kevesebb legyen a demokrácia.

A főleg fiatal emberek kritikája a képviseleti demokráciával szemben igazán nem irányul sem a demokrácia, sem a parlamentarizmus ellen, ahogy a konzervatív állami teoretikusok sejtetik. Itt egy olyan „félreér­tésről" van szó, amely tudatosan ignorálja azt a valóságos összefüggést, hogy a bázisdemokrácia a parlamentáris-demokratikus államot nem le­rombolja, hogy valamiféle anarchiával helyettesítse, sokkal inkább böl­csen kiegészíti, működőképesebbé és válságérzékenyebbé teszi.

A helyzet valóságos parancsa: Több közvetlen és gazdasági demok­ráciát! Az élet minden területének demokratizálása – nem kevesek szerint ez a legjobb válasz a szélsőjobboldaliság helyzeti előnyére. A német egyesítéskor a népet nem kérdezték meg – ez jellemző az ország politikai kulturáltságára (kulturálatlanságára). Pedig a közvetlen demokrácia igen lényeges lenne a személyiség cselekvési és döntési autonómiájának helyreállításához is. A munkás és alkalmazotti rétegtől kezdve mindenütt a társadalomban, ahol erős hierarchia és merev „parancsstruktúra" áll fenn, s (a bérfüggőség miatt) csak minimális szabad tér marad a munka-és életszükségletek megteremtéséhez, igen nagy szükség lenne erre az autonómiára, a termelés résztvevőitől a lakóterületi, a kommunális és re­gionális döntéshozókon át egészen a központi állami és szupranacionális szintig.

A részvételt és a döntési jogot minden szinten ki kell alakítani, a nép­képviseleti alkotóelemek: népi kezdeményezések, népakaratnyilvánítás és népszavazás bevezetése révén, s mivel ezek lehetőséget kínálnak, több polgárt tesznek érdekeltté a politikában, a szélsőjobboldaliság és a neofasizmus elleni küzdelem fegyverévé is válhatnak. Egy „szemlélődő de­mokrácia" esetében (R. Wassermann) nem szabad csodálkozni, ha a „nézősereg" a szélsőjobboldali demagógia után fut, azt követi. A demok­rácia kérdéseinek a nemzeti kérdésekkel való összekapcsolása azt jelen­ti, hogy az egyesített Németország – többé már nem ideiglenes – alkot­mányt kap, amely népszavazás, népakarat révén fog jogerőre emelkedni. És itt válik döntő kérdéssé, hogy mit értünk ezen a „népen". Az egyesített Németországban minden azon fordul majd meg, hogy a „nép" fogalmá­nak a demokratikus vagy egy soviniszta változata válik-e döntő té­nyezővé a tömegtudatban.

A 80-as évek elejétől a nemzeti-konzervatív újságírók és tudósok el­terjesztették azt az érvet, miszerint tartósan nem fogadható el egy olyan Nyugat-Németország, amely gazdaságilag „óriás", de politikailag „törpe"; Németországnak újra nagyhatalmi szerepet kell betöltenie, illetve átven­nie. A keleti blokk széthullása, nemkülönben az NDK bevonása a Német Szövetségi Köztársaság rendszerébe megerősíti a német politika súlyát a nemzetközi küzdőtéren; ez csökkenti a német szuverenitás eddigi meg­szorításait, amelyek a nyugati szövetségi rendszerből adódtak. A jövőben már nem annyira a külső befolyástól vagy támasztól, mint inkább önma­gunktól függ, hogy a németek képesek lesznek-e a külpolitikát úgy irányí­tani, hogy az javára váljon a népek közötti nemzetközi egyezményeknek és egyetértésnek. Ennek másfelől belpolitikai feltételei vannak. A háború utáni rend vége azt is eredményezi, hogy a szélsőjobboldali tendenciák előtt már nem állnak azok a korlátok, amelyeket a valamikori megszálló hatalmak állítottak fel mind Nyugat-, mind Kelet-Németországban. A né­meteknek maguknak (belső) társadalmi vitában kell olyan szociális vi­szonyokról és politikai kultúráról gondoskodniuk, amely nem ad esélyt a szélsőjobboldaliságnak, hogy befolyásos vagy éppen hatalomképes erővé lehessen.

(Ford.: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10., rövidítve.

A hitek keletkeznek és összeomlanak. Összeomlásukra az egyes embe­rek igen különbözőképpen reagálnak: mindenesetre sokan hiteikkel együtt egész önazonosságukat elvesztik. Ha nem is minden embernek van hitszükséglete, minden korban és a legkülönfélébb kultúrákban nagy számmal találhatunk olyan embereket, akiknek igen erős belső szüksége van valamiféle hitre. De szüksége van rá az emberiségnek is: a XX. századvégi közhangulat, a különböző hitekből való kiábrándulás következtében világméretűvé növekvő szorongás vákuum-érzése új hi­tek születését és az irántuk való fogékonyságot készíti elő. De miért is van szükség a hitre? Gyengeség, szűklátókörűség, a tudat gyermekálla­pota? Vagy mégsem? Szüksége van-e rá annak, aki a társadalom evilá­gi változtatásában gondolkodik? S ha igen, miért és hogyan? Mi a hit szerepe az emberiség életében?

I. Hit, erkölcs, kultúra

A hit, az erkölcs, és a kultúra funkciójáról

A hit az ember igen különböző – a világhoz való különböző viszonyulá­sokat lehetővé tévő – nélkülözhetetlen pszichikai erőinek (tudás, emó­ció, akarat stb.) egyike, amely elsősorban arra való, hogy az egyén feloldhassa az ellentmondást önmaga végessége, halállal-korlátoltsága és a számára feladatokat adó társadalom relatív végtelensége (s ami ebből következik, az egyénre háruló feladatok emberfeletti­sége) között. A hit közvetlen, önkéntes függést eredményező kapcsola­tot teremt az egyén és a világrend vélt vagy valós törvényei között: vol­taképpen közvetlenül átélteti az egyes emberrel az emberi nem nagy­szerűségét, a halhatatlanság, illetve a megdicsőülés elvben mindenki számára adott lehetőségét – akár vallásos hitről van szó, akár valamely egyéb eszmében, mozgalomban, közösségben vagy akár egyénben va­ló hitről. A társadalom szempontjából a hit antropológiai funkciója az, hogy az egyéni cselekvést motiváló összeköttetést teremtsen az egyéni cselekvések lelki feltételei és a társadalmi fejlődés éppen je­lenlévő iránylehetőségei között.

A vulgáris materializmus elméletileg alulértékeli, legfeljebb más pszi­chikai erőknek alárendelt funkcióban ismeri el a hitet, mint ahogy általá­ban is alulértékeli az egyén szerepét az absztrakt hatalommal szemben. A vulgármaterializmust hivatalos ideológiává emelő gyakorlat azonban nagyon is épít rá: a hit által lehetővé tett, önkéntes függésen épülő köz­vétlen kapcsolatot éppen az absztrakt hatalom és az egyén között hozza létre. (Míg a vallási hitben az isten testesíti meg az emberben benne is lévő, hozzá képest mégis külső, nála hatalmasabb, őt kötő, maga után vonó erőt, az Ember, mint nem (genus) erejét; a vulgármarxisták számá­ra: a hatalom.)

Max Weber rehabilitálja a hitet, a protestantizmus kialakulásáról írt hí­res munkájában (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme) társa­dalmi formációváltást is indukáló erőt tulajdonít neki. A hit szerepe a nagy rendszerváltó mozgalmakban vitathatatlan és valóban induká­ló erejű. Elsősorban olyan mozgalmak esetében, amelyek valami­lyen szempontból a fennálló viszonyok egészéi célozzák meg, pró­bálják megváltoztatni. (Olyan politikai mozgalmak esetében, amelyek a politikai rendszer egésze, olyan vallási mozgalmak esetében, amelyek a fönnálló dogmatikai ül. vallásetikai rendszer egésze, olyan nemzedéki mozgalmak esetében, amelyek az előző nemzedékek világának egésze stb. helyett kínálnak valami más megoldást) E mozgalmak részt­vevőinek osztozniok kell abban az illúzióban, hogy ők a társadalom-egész, az emberi nem (igaz? kiválasztott? hivatott?) képviselői, akárhá­nyan vannak is. Ehhez viszont hit kell, egyes esetekben a fanatizmusig menő hit,

A mozgalmak létrejötte feltétele is a tömeges hit kialakulásának, hi­szen az emberek többsége éppen attól kezd el hinni valamiben, mert azt látja, hogy sokan hisznek benne, vagy hogy a számára referenciát je­lentő csoportokhoz e hittel lehet kapcsolódni. Másfelől azonban a moz­galmak kialakulása egyúttal az első lépés a hitek bemerevedése és fel­számolódása felé is. A hitek és a köréjük szerveződő mozgalmak – ha be akarnak épülni a társadalom mindennapi életébe – előbb-utóbb intézményesednek, a hitet terjesztő, a mozgalmat szervező-működtető in­tézményeket hoznak létre. Az intézményessé tett hit viszont a formák megmerevítését, rögzítését, kanonizálását, tehát a társadalom objektivált, tárgyi alkotórészévé válását eredményezi, ez pedig hosszabb távon eleve ellentmond a hit lényegének, hogy ti. a hitben az egyén szubjekti­vitása lép kapcsolatba a világrenddel. Az intézményesített szabályozás korlátok közé szorítja a szubjektivitást, egyre inkább kiölheti bensősé­gességét. De ez a korlátozás már magával a mozgalommá válással megkezdődik: a hit tömegessége eleve összemos: egyrészt a hívők kö­zösségében egymástól kibékíthetetlenül idegen embereket kényszerít együvé, másrészt az absztrakt közös megjelenítésével objektívvá az egyénhez képest külsővé teszi a szubjektív mozzanatot, ez pedig feltét­lenül ellentmondást visz az egyének hitébe is, s le is rombolhatja azt.¹

Az egyénnek mozgalmaktól és intézményektől függetlenül van szük­sége a hitre, hiszen – miként az egzisztencialisták mondják – halála megoszthatatlanul csak az övé, s a hit halál ellen való. Nemcsak a val­lási hit: ha valakit egy evilági törekvésrendszer fűt át hittel, az is át tudja törni az egyéni lét, a halállal korlátolt individualitás határait; a valamely hitnek szentelt, annak jegyében alakított élet megadja azt az érzést, hogy az ember élete eredményeiben folytatódik, s nemcsak holt, tárgyi eredményeiben, de valamiképpen folytatódnak az ő szubjektív erőfeszí­tései is. Mivel a hit összeköt, összefon az emberi nemmel, az egyén ter­mészetesnek tekintheti, hogy az emberi nem (pontosabban annak az ő hitében osztozó része) éppúgy folytatja az ő (sajátos, személyre jel­lemző, de a hit-adta összefonódás által a nem gyakorlatába beépült) te­vékenységét is, mint ahogy az ő génjeit is magukkal vivő utódai testileg biztosítják valamiképpeni továbbélését.

*

A vulgáris materializmus a hittel együtt másodlagosnak ítéli az egyes ember, az emberi pszichikum alakulásának olyan meghatározóit is, mint a társadalomban jelenlévő (és ható) erkölcs (erkölcsök) vagy kultúra (kultúrák). A magukat marxistaként meghatározók nagy része is úgy gondolta, hogy meg lehet alapozni egy új társadalmi paradigmát pusztán a politika, esetleg a gazdaság forradalmi átformálásával, s az erkölcsöt, a kultúrát majd átformálja a politika, a gazdaság (vagy, ami még rosszabb: a politikai, gazdasági élcsapat agitációja). Ennek jegyében jártak is él: amennyiben egyáltalán kísérlet törtónt valamiféle új erkölcs vagy új kultúra kialakítására (a régi átfestésén, sőt, egyszerű átvételén kívül), azt a politikából vonták el, annak új jegyeit próbálták átvinni az erkölcsbe vagy a kultúrába. Pedig az erkölcs (és a kultúra) nemcsak hogy önálló, öntörvényű rendszerek, de – a weberi álláspont igazsága ebben vitatha­tatlan – szerepük meghatározó is egy-egy társadalmi paradigma kiala­kulásában és fenntartásában.

Ha a hit az egyén és nem összekötője a pszichikum mindenkori álla­potában, hasonló összekötő szerepe van az erkölcsnek és a kultúrának is, ezek azonban a társadalom más rendszereivel együtt az egyén gya­korlatának közvetlenebb vezérlésében teremtik meg az egyén és az emberi nem közti kapcsolatot. (Az erkölcs a gyakorlatnak normatív, a kultúra pedig strukturális – a gyakorlat közvetlen céljait, eszközeit, tere­pét, határait stb. meghatározó – szabályozója.)²

Antropológiai szempontból: az erkölcs ill. a kultúra nagymértékben meghatározza a társadalomban, III. a gazdaságban – minden szereplő tevékenységében – érvényesülő szubjektív mozzanat természetét. Többféle értelemben is.

1. Az egyes erkölcsök és kultúrák meghatározzák az emberek min­dennapi döntéseit, s ezeken keresztül végül is döntő szerepet játszanak a gazdaság, a társadalom szereplőinek (a gazdaság, a társadalom szubjektív – alanyi – oldalának) s ezek viszonyainak kialakulásában is.

2. Az erkölcs (és a kultúra) léte (az, hogy egyáltalán van a világban erkölcs és kultúra) az Ember világhoz való általános viszonyának le­hetőségeit is bővíti: azt jelenti, hogy a dolgokhoz erkölcsileg (vagy kultu­rálisan) is viszonyulunk, viszonyulhatunk, nemcsak gazdaságilag, politi­kailag stb., s ez egyben mindig azzal is jár, hogy alternatíva van jelen a politikai, gazdasági irányzatokkal szemben: más alapon hozott döntések logikája.

3. Az erkölcsnek és a kultúrának – mint a társadalom alrendszereinek – tartalma továbbá az emberi történelem során (legalábbis tendencia­szerűen) tágul, s ez a társadalom fejlődésének – más tényezőkkel együtt – biztosítéka is. [A fejlődés fogalmának látszólag éppen az er­kölcs és a kultúra területén nincs értelme. Kétségtelen, az erkölcs (és a kultúra) bizonyos összetevői nem „fejlődnek" (csak tartalmuk változik); ilyen értelemben, ezen változó tartalmak közös jelölőiként beszélhetünk „örök", „nembeli" az emberi nemet térben és időben összetartó törvé­nyekről. (Ti. azokról az attribútumokról és normákról, amelyek alapján az oly különböző normák által igazgatott különböző társadalmak emberei egy közös nembe, az „ember" kategóriájába sorolódnak.)³ De éppen ezért is lehet szó egyáltalán fejlődésről: mivel az emberi létnek vannak ilyen különböző korokat és társadalmakat összekötő (relatív) állandói – s ezek által is közvetítve lehet (relatív) állandó az ember fogalma; a vál­tozások, amelyek az éppen ezen állandók által is szubsztanciává tett emberiséggel történnek, így emberiségtörténetté, bizonyos szempontból fejlődésként értékelhető változás-sorrá állnak össze – éppen ezért áll­hatnak össze emberiségtörténetté, „fejlődéssé" -, s ebben a változási folyamatban az erkölcs és kultúra (társadalmanként mást s mást jelentő, de az egyik társadalomtól a másikra átszálló) fogalma az emberiséggel együtt maga is tágul. (Tágulnak, vagyis módosulásuk, fejlődésük nem lineáris, mégis gyarapodó;⁴ jellegük az egyes társadalmi formációkkal együtt változik.)]

A hittel ellentétben (amelynél ez nem feltétlenül szükséges) erkölcs és kultúra mindezen funkciója feltételezi, hogy mozgalmak, sőt, intézmé­nyek terjesszók őket, ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy általá­nossá váljanak, az erkölcs és kultúra általánossága viszont feltétele an­nak, hogy az egyes emberek kimeríthetetlenül sokféle döntései végül is egyetlen világot alkossanak. Úgy is mondhatnánk, az erkölcsre és kultú­rára nem az egyes embernek van elsősorban szüksége, hanem a társa­dalomnak, mint szubjektumnak:⁵ a társadalom eszközei ezek egyes tag­jaik befolyásolására, s mikor egy-egy ember az erkölcsi (vagy kultúra­hordozó) magatartás példáját nyújtja, vagy új erkölcsi (vagy kulturális) formát alkot, akkor tulajdonképpen a társadalom cselekszik általa (ami ugyan szinte minden emberi cselekedetről elmondható, de az erkölcsi és kulturális magatartásnál kiváltképp erről van szó: ezeknek éppen a társadalmi szubjektum szempontjainak közvetítése a fő célja), És így lesz az erkölcs és a kultúra egy-egy társadalmi formáció kialakulásának legalábbis egyik kulcsmozzanata: amíg a társadalom újfajta lehetőségei nem közvetítődnek az egyének gyakorlatához az erkölcs ül. a kultúra ál­tal, addig az empirikus konkrétságában természetesen egyénei által működtetett társadalom nem fog ezen újfajta lehetőségek jegyében, vagyis új társadalmi formáció keretei között működni.

Az erkölcsök és kultúrák mindazonáltal soha sem lehetnek totálisak abban az értelemben, hogy mindenki gyakorlatát meghatároznák (még azok közül sem, akik az adott erkölcsi vagy kulturális rendszer befolyása alatt állnak). Egyetlen erkölcsi elvet sem követ minden egyén, egyetlen kultúra sem hatja át az abba a kulturális rendszerbe tartozó minden egyén személetét. Az erkölcsi (és kulturális) rendszerek (pontosabban ezek terjesztői, aktív képviselői) ugyan természetesen rendre azzal az igénnyel léptek fel, hogy elveiket általános, mindenkire érvényes mércé­ül fogadják el, de ennek lehetetlenségével éppúgy szembe kell nézniök, mint ahogy az is magától értetődő, hogy noha minden korszaknak van társadalmi szubjektuma, az azonban sósom határozható meg agyatlan alanyiságban: mindig policentrikus. Ezt az ellentmondást a különböző erkölcsi rendszerek különbözőképpen próbálják feloldani. Vannak relativista, a társadalom pluralitását erkölcsi, kulturális szem­pontból is toleráló erkölcsök, kultúrák, ezek azonban nem oldják fel az ellentmondást, csak egyik oldala felé eltolják; nem elégítik ki az egyes embernek azt az igényét, hogy mint egyén közvetlen azonosságban, összefonódottságban akarja tudni magát a (közvetlenül konkrét identi­tásképző közösségei által megtestesített) emberi nemmel, ehhez ugyan­is szüksége van arra is, hogy az emberi nemet egységben-létezőnek tudhassa.

Sok egyéb funkciójuk mellett többek közt ezt az igényt is próbálják kielégíteni pl. a vallások. Amíg az embereket közös eredet tudata köti össze, ez megteremti a kapcsolatot, a – vérségi – azonosság tudatát egyén és nem között. A vázolt probléma akkor lép fel, mikor ez a közös­ség elhalványodik, és mesterségesen kell megteremteni: erre különösen a monoteista vallások válnak alkalmassá. Az ilyen vallások az isten fo­galmában – de már eleve a minden ember fölött hatalmat jelentő transz­cendencia feltételezésével – igyekeznek megtestesíteni az emberi ne­met, mint egyetlen alanyiságot.

Ezen tulajdonsága folytán a vallás hit, erkölcs és kultúra találkozásá­nak klasszikus terepe. Egyszerre kínálja az egyénnek a nemmel való azonosulás (a hit) lehetőségét és (az egységesnek felfogott) társadalmi szubjektum normáinak és struktúráinak közvetítését. A vallás mindig az emberiség ősi, bomlatlan egységét, az ebből fakadó bizonyosság-érzést igyekszik fenntartani. (Amit eredetileg az adott meg, hogy az „emberi nem" határai az átlátható-egységben tartható vérségi csoportok határa­iig terjedtek, azt a vallások az emberiség kitágított fogalmához igazítva próbálják megőrizni, s mellesleg maguk a vallások is így fejlődnek el a kisközösségi vallásoktól az univerzalisztikusakig.)

A vallások erkölcsi-kulturális jellege feltételezi a mozgalmi, sőt, intéz­ményes terjesztés kiépülését. Ennek következtében a hit ápolása is köz­vetítőkhöz kötődik. Az egyházi közvetítés viszont – mivel olyasminek a közvetítése, ami az Egészet hivatott megtestesíteni – egyben azt is je­lenti, hogy a „nembeli" szerepébe a társadalom egy része, egy részha­talom nyomul. Mivel azonban a társadalom valósága mindig policentrikus, az egyház és az általa képviselt (s így „egyháziasult") vallás – para­dox módon – éppen ezáltal veszti el hivatottságát arra, hogy az „egész" képviseletének valóságos letéteményese legyen. Így törvényszerűnek mondható, hogy a hatalmi helyzetbe került egyházak által képviselt val­lások hívői között előbb-utóbb megindulnak a kísérletek a közvetítések kiiktatására, megindul az (eretnek) szektaképződés, majd felvetődik a szekularizáció szükséglete.

*

A kultúra mint a barbár „kultúranélküliség" tagadása az ún. „ázsiai termelési módban", az erkölcs az antikvitásban önállósult (lett a társadalom más alrendszereitől, ill. az egyén cselekvéseit meghatá­rozó más pszichikai erőktől elváló – és megkülönböztetett – önálló alrendszer); a hit először a kereszténységben (Keleten talán a buddhizmusban) vált szuverén, az egyén szabad választásaira ala­pozott lelki rendező elvvé. Különválása óriási fordulatot jelentett az emberi történelemben: azzal, hogy az egyén szabad választásai let­tek a nemmel való azonosulás alapjává, a világhoz való viszonyban korábban sok tekintetben még passzív ember aktív kezdemé­nyezővé vált, megkezdődött az Individuum-központú európai fejlődés.⁶ Ez átformálta többek között az erkölcs és a kultúra jellegét is: ezek is mindinkább szabadon választottakká váltak, s az egész tudati rendszer átalakulásával maga a vallás is megindult a szekularizáció út­ján. A létviszonyok individualizált formáinak térnyerésén alapuló polgári társadalomban kialakult az individuális kultúra, az individuális erkölcs. Az individualizálódás egyfelől igen termékennyé, aktívvá, alkotóvá tette a társadalmat, hiszen elvben minden egyes egyén kezdeményezővé erősödött – a gyakorlatban persze az aktív kezdeményezők körét a tár­sadalmi egyenlőtlenségek s az ezekből következő lehetőségkülönbsé­gek korlátolják -; másfelől fokozatosan mindent relativizált, s ezzel csök­kentette a partikuláris érdekképviseletnél szélesebb értelmű⁷ erkölcs és kultúra befolyását, az emberi nem nézőpontjának az egyéni cselekvésre gyakorolt hatását. Az egyének magukra maradása (e folyamat végered­ményeként) viszont újra felerősítette a hit-igényt, az egyén és a nem kö­zötti szorosabb kapcsolat átélésének igényét.

Mivel a hit az európai paradigmán belül, a kereszténységben válik szabad döntések alapjává a kereszténység teremti meg a lehetőséget arra, hogy az egyén és az emberi nem (ill. a konkrét közösségek) kap­csolatában az egyén legyen az aktív, kezdeményező, ezért a modern individualizált kultúra és erkölcs a kereszténységből egyenesen követke­zik. A polgári erkölcs és kultúra azután meghagyja a vallásos hit le­hetőségét is, ezt azonban teljesen az egyén választásává teszi, s nem tartja kötelezőnek azt sem, hogy az egyénnek „szüksége legyen erre a hipotézisre". Milyen hitet tud azonban adni helyette? Az ember önmagá­ba vetett hitét. Ennek az önmagában absztrakt eszménynek egyik konk­retizálása az ember alkotó elhivatottságának hite, ez pedig azt kínálja az egyénnek, hogy léte végességét az emberiség sorsáért folytatott heroi­kus küzdelemmel oldja fel: az ember önmagába vetett hitéből a világ át­alakításába vetett hit következik.

„Szocialista" hit, erkölcs…

Amikor fellép a szocialista mozgalom – az első olyan világszerte elterjedt mozgalom, amely, bár pusztán evilági célokat tűz ki maga elé, hitek­re épül -, mivel a hit sikeres mintáit mindazideig csak a vallások terem­tették meg, (részben a hasonló helyzetre adott hasonló – automatikus – válaszként, részben tudatosan) óhatatlanul elkezdi átvenni azokat a for­mákat, amelyektől – úgy véli – a kereszténység világképe (erkölcs, kul­túra, hit együtteseként) oly stabil lehetett. Az erkölcs, kultúra változatlan, legfeljebb bővüléssel fejlődő természete az ilyen átvételt magától ér­tetődővé teszi: maga a kereszténység is így adaptált és adoptált szá­mos elemet korábbi kulturális, hit- és erkölcsrendszerekből. Mindig a fej­lettebb, a szélesebb építi magába a szűkebb érvényességi körűt.⁸ A szo­cialista mozgalom integráló törekvései azonban kudarcra voltak ítélve. A vallás szerepét ugyanis – mint utaltunk rá – az európai fejlődés polgári szakaszában az individualizmus relativizált és relativista világnézete vet­te át; a valláserkölcs értékeit a szekularizált citoyen erkölcs kebelezte be, a vallás kulturális hagyományai beolvadtak az individualista polgári kultúrába, a vallási hit az egyén önmagába vetett hitének egyik formája­ként vált a polgári világnézet részévé. A szocialista mozgalom, amikor a maga világnézetébe próbálta integrálni a vallási tudat egyes alkotóele­meit, két döntő fettétellel nem számolt: 1. Ha már a polgári tudat széle­sebbnek, integrálóbbnak bizonyult a keresztény középkor tudatánál, egy azt is meghaladni kívánó szocialista modellnek még szélesebbnek kellett volna lennie, képesnek kellett volna lennie arra is, hogy a polgári világ­nézetet is integrálja; arra is, hogy olyan erkölcsöt, kultúrát, hitet kínáljon, amelybe már a polgári, individualista erkölcs, kultúra, hit is belefér. 2. A kínált szocialista modell az eredeti, vallási modellnél sem mutatkozott szélesebbnek, csak azzal alterálónak. A szocialista modell nem tudta magába építeni, tágabb alapra helyezni mindazt, amivel a vallás a vallá­sos embert kielégíti, legfeljebb egy olyan alternatívát kínált vele szem­ben, amely maga is vallásként működik, a vallásos világkép sok formai elemét (transzcendált, az életen túli célokért önfeláldozásra, mártíriumra is kész hit, manicheus jellegű erkölcsi világkép, az ismeretelmélet dogmatizmusa, több konkrét erkölcsi parancs) átveszi egy tartalmilag más, a vallással polemizáló szemlélethez kapcsolva, de a vallási tudatnál tö­redékesebb marad, nem elégíti ki sem a halhatatlanság-igényt, sem azt a szükségletet, hogy az erkölcsi világrend gördülékenyen épüljön be a mindennapi magánlét szerkezetébe, s nem vesz figyelembe több más, a vallás által kielégített szükségletet sem.

A valláspótló szocialista világkép-kísérlet tehát kudarcot vallott. De a szocialista mozgalom – mint utaltunk már rá – megpróbálkozott azzal is, hogy a hitet teljesen kiiktassa (minthogy a hitet közvetítések okozta félresiklásaival, az egyházzal és az annak gyakorlata által terjesztett hipokrízissel azonosította, s ezért felesleges papi maszlagként próbálta félre­legyinteni). Az intézményesült közvetítés elvben valóban kiiktatható – mint ahogy a reformáció is erre tett felemásan sikerült kísérletet -; de ha tudjuk, hogy e közvetítés éppen hogy a hit gyöngítője, nem kifejeződése; hogy káros következményei nem a hitből következnek, akkor az is vilá­gossá válik, hogy a hitet az egyházzal azonosítani igazságtalan, magá­nak a hitnek a szükségletét pedig értelmetlen törekvés és nem is lehet kiiktatni.⁹

A szocialista mozgalom, függetlenül attól, hogy valláspótlékként pró­bált-e fellépni vagy mindenféle hit kiiktatójaként, megpróbálkozott azzal is, hogy a maga új világát erkölcsi (és kulturális) rendszerként is felépít­se. Bár ezen alrendszerek szerepét alábecsülte, azzal tisztában volt, hogy nélkülük nem épülhet ki új társadalom. Ha az erkölcs és a kultúra a társadalmi szubjektum összekötői az egyén gyakorlatával, egy olyan rendszernek, amely társadalmi szubjektumként kíván fellépni, használ­nia kell ezeket az eszközöket.

Új erkölcs és kultúra azonban csak új módon szerveződő életviszo­nyokból nő ki, ám a szocialista mozgalmak a kapitalista viszonyokon be­lül jöttek létre, így vagy (1.) egyáltalán nem tudtak és nem is kíséreltek meg új erkölcsi (kulturális) modellt felvázolni; vagy, (2.) ha azt a munkás­osztály életforma-sajátosságaiból próbálták levezetni, akkor olyan jegye­ket kezdtek eszményíteni, amelyek a munkásosztály alávetettségéből, javaktól, információktól és lehetőségektől való megfosztottságából szár­maznak; vagy (3.) csak absztrakt antropológiai elvekig jutottak el, kidol­gozatlanul hagyva a társadalomegész és az egyén közötti kapcsolódás mikéntjét; vagy (4.) amikor a társadalomtól elszakadó voluntarista hatal­mi politikával próbáltak kialakítani erkölcsöt, kultúrát, akkor – mint min­den ilyen valóságtól elszakadó hatalmi próbálkozás – törekvéseik hipokrízisbe torkollottak; vagy (5.) valami radikálisan újat akartak létrehozni, kigondolni, de – minden hagyomány híján – ez is reménytelen törekvés, hiszen az erkölcs (és kultúra) táguló-szintetizáló természete feltételezi, hogy az új az addigira épüljön, azt építse tágabb összefüggésrendbe.¹⁰

Olyan történelmi korszakokban, amikor egyáltalán felmerül az új er­kölcs, kultúra szükségessége, törvényszerűnek nevezhető azonban, hogy először ilyen tévútra menő próbálkozások születnek, s az is – ami­nek a 70-es évek óta mi is szemtanúi vagyunk -, hogy ezek kudarcával a támpontokat kereső emberi gondolkodás időlegesen a múltba fordul, ott próbálja ezeket a támpontokat az egyszer már bevált elvek között megtalálni.

Mindazonáltal bizonyosak lehetünk abban is, hogy az új erkölcsi, kul­turális és hit-rendszer megszületik, hiszen ennek bizonyos jegyei ha főként potencialitásként is, de már ma is világosan látszanak. Az erköl­csi rendszertől erkölcsi rendszerig átöröklődő erkölcsi és kulturális érté­kek egy olyan új (az eddigieknél tágasabb, azok értékeit magába szinte­tizáló) összefüggésrendbe fognak beépülni, amelynek számos pre­misszája ma még nem látható, más vonásai azonban az antikapitalista kritikai társadalomelmélet egyes tételeiből, s ami még fontosabb: a létvi­szonyok alakulásának trendjeiből kiolvashatók.

Egy alternatív erkölcs (kultúra, hit) lehetséges alapelemei

Az új etika és kultúra nem a (politikai) forradalomnál kezdődik, s nem is abból vezethető le, mint ahogy a XX. század megannyi forradal­mi szocialistája feltételezte: az erőszak logikája még a kapitalizmus, pontosabban általában véve az osztálytársadalmak világát tükrözi.

Egy, az eddigiekhez képest valóban új paradigmát az juttathat érvényre, amikor olyan feltételek jönnek létre a társadalom különböző alrendszere­iben, s különösen a gazdasági viselkedésben, a többiekhez való gazda­sági viszonyban, amelyeket a társulás, a szükségletek kölcsönös figye­lembevétele, a kielégítésükre való törekvés, egyfajta magasan szerve­zett reciprocitás jellemez. Egy ilyen társadalomban adekvát etikai alap­elvvé válhat az a marxi szövegekben még csak célkitűzés szintjén sze­replő etikai elv, miszerint az ember – a kapitalizmusnak a másik ember­ben elsősorban a versenytársat látó felfogásával szemben – a másik emberben nem korlátozóját, hanem gazdagítóját látja. (Ha az ember fő ellenségének az embertelen társadalmi, gazdasági politikai mecha­nizmusokat tekintjük, akkor az emberekben – még az ellenségekben is – fel lehet fedezni azokat az értékeket, amelyeket csak ők adhatnak meg nekünk.) Ez az etikai elv mellesleg ráépül a keresztény szerete­teszményre (és az általános emberi humanitáselvre) éppúgy, mint a pol­gári individualitás-tiszteletre. Annyiban szélesebb amazoknál (vagyis annyiban tekinthető valóban új etika alapjának), hogy nagyobb aktivitást igényel: az áldozatos, altruista szeretet keresztény parancsolatához, a másik embert szolgáló szeretethez, a másik igazi megbecsülését, az ő képességeire való építkezést teszi hozzá;¹¹ az individualitás-elvet pedig (amely korlátlan szabadságot ad az individuumnak addig a határig, amíg más szabadságát nem korlátozza) azáltal terjeszti ki, hogy feloldja a ha­tárokat, az individuumokat beengedi egymás világába.

Bármely erkölcsi (kulturális) rendszer csak azáltal jöhet létre, ha har­monizál az emberi társadalom legfőbb tevékenységének, az ember és környezete újratermelésének az adott korban legtermékenyebb formái­val. (Hiszen éppen az a funkciója, hogy e formákat – a „társadalmi szub­jektumnak" abban a korban uralkodó lehetőségeit – közvetítse.) A jelzett alapelv, a másik emberben gazdagítónkat látó szemlélet éppen azzal az új termelési móddal harmonizál, amelynek előrenyomulása a XX. század egyik legfőbb, és a társadalmi lét igen sok területén kimutatható tenden­ciája: a szellemi termelés (jövőbeni) meghatározóvá válásával.¹² A szel­lemi termelés az a termelésfajta, amelynek természetével ellentétes a konkurencia-elv: minden szellemi alkotás csak gyarapodik mások szel­lemi termékei által. Bár a szellem világában is érvényesül a verseny, sőt, esetenként a kíméletlen konkurenciaharc is, ez utóbbi annak a követ­kezménye, hogy jelenleg a szellemi termelés is a piacnak alávetve működik. Ha a szellemi termelés saját törvényei szerint működhet, a konkurencia-elv is megszűnik a társadalom uralkodó értékének lenni, s a verseny mindinkább egyéb, az együttműködést nem korlátozó formák­ba kanalizálódik.

Egy másik olyan új elv, amely az elmúlt százötven évben zsákutcá­kon, kerülőutakon és vargabetűkön át, de kétségtelenül terjed: a társa­dalmi tudatosság tömeges érvényesülése. A humanizmus olyan formá­ja, amely nemcsak enyhíteni kívánja az emberellenes társadalmi-gazda­sági mechanizmusok következményeit, hanem magukat e mechanizmu­sokat igyekszik – emberibbé – befolyásolni. Egy olyan erkölcsi-kulturális modell, amelynek ez jellemzője, megint csak olyan társadalmi viszonyok között lehetséges, ahol az uralkodó tulajdonforma az egyének társult – a gazdatudatot és a szolidaritás szükségességét egyaránt kiváltó – sze­mélyes és egyszersmind közös tulajdona. A társadalmi tudatosságot mint az etika alapját az egyéni érdek és a közérdek ilyen tulajdonviszo­nyok között mindennapi kényszere váltja ki. Ez teszi ugyanis világossá, s az egyének számára is átélhetővé, hogy az egyéni törekvés minek is a képviselete. Nemcsak mások cselekedeteiben, hanem a magunké­ban is észrevéve, tudatosítva, hogy milyen cselekedet, milyen ál­lásfoglalás voltaképpen milyen társadalmi részérdeknek, milyen sa­játos társadalmi helyzetnek a kifejeződése. (Ismét az aktivitás moz­zanatával szélesítve ki – külső megszenteltetéstől függetlenné téve – a kereszténység azon elvét, hogy az emberi élet nem öncél; s a relatív nézőpont alapjainak tudatosításával bővítve a relativitás polgári felisme­rését is.)

S ami ennek másik oldala: az egyéni törekvések társadalmi érvé­nyének elfogadása. (Hiszen az erkölcstelenség egyik ősforrása, ha lé­nyegi szükségleteink kielégítésében önfeladóan korlátozzuk vagy korlá­tozni vagyunk kénytelenek magunkat.) A felszabadult ember kiinduló­pontnak saját társadalmiasult szükségleteit tekinti, ezek kielégítésé­ért küzdve munkálkodik azért, hogy kielégítésük lehetőségét a töb­bi ember számára is kiküzdje. (Amiről úgy gondoljuk, hogy jó az em­bernek", vagyis nekünk, az magától értetődően jár az Embernek, vagyis a többieknek is. „Ne kívánd a te felebarátodnak, amit tenmagadnak nem kívánsz" – ez úgy módosulhat, hogy: „amit magadnak szeretnél, ahhoz szerezd meg a jogot embertársadnak is, majd ő eldönti szüksége van-e rá?" Itt megint jól látható, hogy ez az elv miképpen építi magába, s mi­képpen társítja a társadalmiság evvel a keresztény altruizmus és a pol­gári individualizmus liberalizmusát.) Ennek alapjait csak egy alulról épít­kező, az egyének társult tulajdonára épülő társadalom szolgáltathatja. Az alulról építkező gazdaság egyenlőtlenség-ellenes, de ha nem tulajdonnélküliek egyenlőségén alapszik, úgy nem az egyenlősdi módján az: nem elvenni akar, hanem szerezni; mindenkinek szerezni meg mindent, ami megszerezhető.¹³ S ez éppen annak az etikai-kultu­rális modellnek felel meg, amelyről most beszélünk.

Ez a modell természetesen nem lehet ellenséges azokkal az etikai­-kulturális modellekkel szemben, amelyekre ráépül: sem az univerzalista-humanista kereszténységgel, sem az egyéniséget felszabadító, jogait védő liberál-humanizmussal szemben. Éppen hogy szövetségesének kell tekintenie ezeket az antihumánus erőkkel folytatott mindennapi küzde­lemben, s védenie erkölcsi-kulturális erejüket az azt gyengítő tendenci­ák – a kereszténységet hatalmi törekvésekre kihasználó intézményesí­tés, a szabadságelvet az egyenlőtlenségek konzerválására-növelésére használó liberális politika – ellenében (is).

Visszatérve az új, ma még csak csíráiban jelenlévő paradigma sajá­tosságaihoz: mind a társadalmiság tudatosítása, mind pedig egyes sze­mélyes célok társadalmi érvényűvé emelése lényegi velejárója lehet a szellemi termelés térhódításának. A szellemi termelés, ha uralkodóvá válik, nemcsak a javak termelését hatja át; a társadalmi viszonyok alakí­tásában ennek többek között az felel meg, hogy a társadalomtudomá­nyok mind nagyobb szerepet játszanak a viszonyok aktív-tudatos formá­lásában (ez magától értetődően a társadalmi tudatosság általános növe­kedését feltételezi és hozza magával). Az pedig, hogy az ember saját céljainak érvényesítésével egyúttal és attól elválaszthatatlanul szélesebb szellemi termelést jellemzi, hiszen a szellemi alkotás mindig egyúttal az emberi nem gyarapítása is, az emberi nem bármely emberi produktumot annak szellemi mozzanatán keresztül tesz a magáévá (Vö. a szellemi munka mint „általános munka".)"¹⁴ Sőt, maga a társult egyének egyszer­re személyes és közös tulajdonán alapuló, az új paradigma egyik alap­feltételeként említett tulajdonforma is – bár ősformájukként a munkásta­nácsokra szoktak hivatkozni -, valójában a szellemi termelésben gyöke­rezik: a szellemi munka az, amelynek terméke ezt a kettősséget, a sze­mélyhez kötöttséget és a közösséget szolgáló mozzanatot egyszerre, az egyéntől elidegenedetlenül tartalmazza a modern társadalomban is. A szellemi termelés az egyetlen olyan kihívás a kapitalizmus számára, amellyel szemben az alul is maradhat; az egyetlen olyan termelési for­ma, amely megfelelő feltételek között a tőkés számára is vonzóbbnak tűnhet saját haszonelvű tevékenységénél, az egyetlen olyan termelési forma, amely teljes kifejlődése esetén tágabbnak bizonyul a jelenleg uralkodónál. S ennek a szellemi termelésnek a térhódítását maga a ka­pitalizmus segíti elő: a tőkegyarapodás, a polgári társadalom mozgatóe­reje a XX. században egyre növekvő mértékben épül a szellemi terme­lésre. (Miközben persze állandóan jelen van: – s nálunk talán ma jobban is látszik – az ellenkező tendencia is: a tőke folyamatos törekvése a szellemi munka egyszerű bérmunkává degradálására, alávetésére.)

Ha a szellemi termelés minden akadályozó ellenhatás dacára való­ban tért nyerhet, ettől többek között az is várható, hogy az intézmények helyét mindinkább a mozgalmak veszik át (az erkölcs, kultúra terjeszté­sében is). A társadalomirányításban mindig is szerepet játszottak intéz­mények is, mozgalmak is; a szellemi termelés azonban minden eddigi­nél rugalmasabb társadalomszervezést kíván, ezért a mozgalmak (ame­lyek alakulásában jóval közvetlenebbek a szellemi befolyás lehetőségei) kétségkívül adekvátabbak vele, mint a rögzült intézmények. A demokrá­cia fejlődésének ideális véglete esetén bárki bármely célért indíthat – eredményes – mozgalmat, s nem más, mint ezek a mozgalmak regulálják a társadalmat – éppen ellentéteként a mai állapotnak, mikor az élet csaknem minden területe intézményesedért. Ha pedig élete bizonyos pontjain minden egyes ember társadalomformáló alanyként, a társadal­mi szubjektum képviselőjeként léphet fel, ezzel gyakorlatilag realitásként jelenik meg az az eszmény is, miszerint a világ objektumai, objektív erői minden egyes ember alá rendelődnek.

*

Ahhoz azonban, hogy az erkölcsi-kulturális paradigmaváltás érzékel­hetően végbemenjen, nemcsak az hiányzik, hogy egy ilyen új paradig­mának megfelelő létviszonyok jöjjenek létre – korábban utaltunk rá, hogy erkölcs és kultúra a társadalomnak önálló alrendszerei is lévén, az új erkölcsnek, (kultúrának) belső építkezéssel is létre kell jönnie; ennek viszont az az alapfeltétele, hogy a társadalmi tudatban úgy fogalmazódjanak meg a célok, hogy a régit annak lényegét érintve kérdőjelezzék meg. A polgári etikával szembeforduló etikai mozgalmak­nak, kezdeményezéseknek ez mindezideig nem sikerült.

A munkásmozgalom aszkéta forradalmáreszménye egyrészt nem ha­ladja meg a régit, nem hozzáad az emberhez, hanem elvesz tőle; más­részt tömegesen követhetetlen; harmadrészt – s épp ezért – az esetek nagy részében hipokritának bizonyul. A meghaladandó rendszerben nem az a meghaladandó, hogy teret ad az élet élvezetének. Az aszké­zis: erőszak önmagunkon, s azt már szinte egy lépés sem választja el a másokon tett erőszaktól.

Az individualizmuskritika még mindig nem igazi megoldás: bár a XX. századra sok tekintetben dekadenciájába fordult euro-amerikai fejlődési modellnek valóban lényeges vonása individualizmusa, s egy (felületi) szinten negatívumainak közös nevezője is; abból is látszik, hogy még­sem ez a lényege, hogy az individualizmus nyers tagadása az egyént alárendelő falanszter-kollektivizmus formáját öltötte. (Mondhatnánk, hogy ez nem szükségszerű, hiszen nem kevesen érveltek mindig is az individualizmus differenciáltabb, finomabb, toleránsabb, „megszüntetve megőrző" stb. tagadása mellett; az élet azonban ritkán a szofisztikáit megoldások terepe, a tagadás többnyire az egyszerű-nyers tagadást je­lenti – miközben megjelennek mérsékeltebb megoldások is -; s ha ezen egyszerű-nyers tagadás nem hoz [erkölcsi] gazdagodást, akkor a taga­dás közvetlen célpontja rosszul van kiválasztva.)

Még az „elidegenedés"-kritikával is ez a helyzet. Az elidegenedés valóban emberellenes tendenciája az elmúlt évszázadoknak, de ha en­nek lerombolását tekintjük vezérlő célunknak, akkor vagy az emberi szubjektivitás objektiválódásának jogosultságát kérdőjelezzük meg, ami az ember lényege ellen volna, vagy olyan utópisztikus illúziókba merü­lünk,¹⁵ mint egyes – következetes – zöld alternatívok, akik az elembertelenedett civilizáció visszavételével olyan korábbi, fejletlenebb formákhoz hátrálnak vissza, amelyek önmagukban nem jelenthetik az eddigiek meghaladását.¹⁶

Az a marxi gondolat, amely a tulajdon kérdését teszi meg kulcskér­désnek, bizonyára tartalmaz már valamit a dolog lényegóból: kétségte­len, hogy erkölcsi szempontból is éppen akkor jelent meg számos mind­máig feloldatlan ellentmondás az európai fejlődésben, amikor a magán­tulajdon egyoldalúan eluralkodott.¹⁷ De épp elég szó esett már arról, hogy a gazdasági-tulajdonlási viszonyok csak egyik összetevőjét alkot­ják a társadalmi mozgásoknak, s továbbra is hiányzik az igazán lényegi erkölcsi cél (ok) megfogalmazása.

Az új erkölcsi paradigmák kialakulása egyébként így szokott végbemenni: több hullámban, több „vezérerv"-javaslat végigpróbáltatásával, míg az emberek rá nem találnak arra a célra, amely a korábbi világ va­lódi lényegót kérdőjelezi meg, s az e cél alapján szerveződő mozgalom aztán végre uralmába helyezi az új erkölcsi (kulturális) paradigmát.

Új erkölcsi (kulturális) paradigmában és annak eszményeiben gon­dolkodva sem felejthetjük el azonban azt a törvényt, hogy egyetlen er­kölcsi eszmény sem „valósul meg", egyetlen erkölcsi eszmény sem győzedelmeskedik teljesen, nem lesz kizárólagossá. Az erkölcsi esz­mények nem is azért születnek, hogy ilyen értelemben győzedelmes­kedjenek, mint ahogy a törzsi társadalomnál fejlettebb szinten elképzel­hetetlen az is, hogy bármely törekvés, irányzat egyedül, homogén mó­don töltse be a társadalmi szubjektum szerepét. A policentrikus társadal­mi szubjektivitásnak nem lehet homogén a közvetítése sem. Az erkölcsi eszmény felvetésének, az erkölcsi „forradalmaknak" valóságos értelme, hozadéka az, hogy az új erkölcsi elv egyáltalán jelen legyen a társada­lomban, legyen képviselete, az egyes egyének gyakorlatához való köz­vetítése azoknak az új társadalmi viszonyoknak, amelyek sajátosságait ezek az új erkölcsi elvek közvetítik. A kereszténység eszményei kétezer év alatt sem váltak mindenki (minden keresztény) magatartását irányító erőkké, de e kétezer év alatt emberek millióinak magatartását befolyá­solták, és nagyon sokan voltak olyanok is, akik viszonylag teljesen meg tudtak felelni ezeknek az eszményeknek. Ezen emberek élete, tevékeny­sége a társadalmi tót komoly befolyásolójaként tudott jelen lenni a világ­ban, s ellensúlyt képezett a keresztény szempontból Gonosszal szemben. Ez a legtöbb, amit egy erkölcs elérhet, ez az értelme; s az új erkölcs szü­letésének, az erkölcsiség tágulásának az a jelentősége, hogy új s új terü­leten, új s új szempontból jöhet létre egyensúly az emberiség érdekében állónak minősített, s az azzal szembehelyezett, romboló tendenciák között; ha módosulnak a társadalom viszonyai, meg kell találni az ezen egyensúlyt az új feltételek között is biztosító új erkölcsi elveket is.

Az erkölcsi eszmény szélsőséges is lehet: célul tűzhetjük az ideális Jó megvalósítását is, bárha tudjuk is, hogy elérhetetlen. De ha a Jó ne­vében nem veszünk tudomást a Rossz egyidejű jelenlétéről, az ant­ropológiai alapok erkölcsi semlegességéről a mindenkori ember­ben; ill. ha az ember tulajdonságainak egyik csoportját a Jó nevé­ben Rossznak nyilvánítjuk – akkor a Rossz el fog uralkodni a Jón. (T.i. az Embert azonosítottuk a Jóval, de mert az emberben ott van a „Jó" is meg a „Rossz" is, következésképpen az Emberből a „Rossz" be­hatol a vele azonosított Jóba…) Ez történt a kereszténységgel, amely a szeretet-eszmény nevében rossznak nyilvánította a gyűlöletet, mígnem a gyűlölet eluralkodott a szeretet vallásának számos terjesztőjén (eretnek­ségek, skizmák, képrombolások, inkvizíciók, boszorkányüldözések, val­lásháborúk, pogromok stb.). Ugyanez történt a múlt században indult szocialista mozgalmakkal, amelyek a társadalmi egyenlőtlenséget, az el­nyomást, az elidegenedést, az antihumánus viszonyokat minősítették a Rossz forrásának, s ezek leküzdésére törekedvén hoztak létre a becsa­pottak jogos felháborodását kiváltó szélsőséges egyenlőtlenségeket, s az elnyomás, az elidegenedés, az antihumánum szintén megdöbbentő szélsőségeit. Az a cinikus felfogás, amely elismeri és felhasználni igyek­szik az emberben lévő Rosszat, pl. az agresszivitást, az önzést stb., ke­vésbé vezet kiábránduláshoz (viszont, mint a polgári-individualista er­kölcsiség sajátosságairól szólván említettük, a hit lehetőségét is kevés­bé biztosítja).

Pedig az is emberi törvény, hogy csak olyan álláspontnak tulajdo­níthatunk relevanciát, amely tagadja a bármikori fennálló tökéletes­ségét (ez nemcsakhogy minden emberi mozgás, fejlődés alapja, de egyáltalán egy olyan faj életének, amelynek faji sajátossága az, hogy egyéni tapasztalatokból, az egyének variabilitásából építkezik, mihelyt egy új egyéne születik, máris a viszonyok változására – ti. az új egyén új, az ő személyéhez igazodó, szükségletei szerinti megváltoztatására – van szüksége). De éppilyen feltétele az emberi létnek a „Jobb" hite is. Hiszen ahhoz, hogy az emberiség kimozduljon bármely állapotából, nyil­vánvalóan az is kell, hogy legyenek mozdulók és mozdítok, akik saját egyéni gyakorlatukban össze tudják ötvözni az egyéni törekvést az (álta­luk átlátott méretű) emberiség sorsának alakításával (mert a világ jobbí­tásába vetett hit éppen ezt az összeötvözést jelenti). A tökéletesség le­hetetlensége meg a tökéletességre való törekvés együtt tükrözik az em­beri természetet: az emberi nem azon kettőssége fejeződik ki benne, hogy az emberi nem egyfelől egyetlen, elvileg akár végtelen szubjek­tum, amelynek szubjektivitása másfelől véges életű egyének sokaságá­ban realizálódik,

II. Hogyan lehet Új Világot építeni?

Az ún. létező szocializmus liberalizmust és konzervativizmust nevelt fel – legalább egy emberöltőre valót. A liberalizmus racionalista kritikája megrendítő csapást mérhetett rá, hiszen nem állhatta ki ezt a kritikát: valóban rosszul működött, s aki egy kilyukadó hajóban utazik, azt nem igen érdekli, hogy a hajó csak azért lyukas, mert hiányoztak épen ma­radásának történelmi feltételei. Táptalajt adott a konzervativizmusnak is, hiszen akaratosan erőszakos új-csinálása oly durván tépett bele a folya­matosságba,¹⁸ amit az (első sejt óta folyamatos) élet nem igen visel el: az élet valahogy akkor sem szeret munkadarab lenni, ha megmunkálói is csupán megmunkálandó munkadarabnak tekintik magukat. A homo politicussá redukált szocialista forradalmár azonban szükségképpen akaratosan erőszakos; a dolgok eléggé logikusan következnek egymás­ból, még akkor is, ha tudjuk, hogy attól még nem determináltak: felte­hetőleg lett volna a lehetséges fejlődési alternatívák között olyan is, amely az ún. „létező" szocializmusból egy valóban létező szocializmus­ba vezetett volna.

De ha azt vonjuk is le a történetből, hogy zsákutcában jártunk, ebből még nem következik az, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája, hogy azt csak finomítgatni lehet, s azt várni, hogy mindazonáltal talán egyszer majd magától, esetleg… Igenis van alternatíva, csak éppen an­nak, aki egy ilyen alternatíva megtalálására törekszik, nem a gyenge­ségből kell erényt faragnia.

A kapitalizmus tagadása nem alapulhat – pl. „osztálytudatként" eufemizált – irigységen. Marx elmondhatta, hogy a feltételeit nélkülöző kommunizmus az ínség egyenlősége és az irigység uralma lesz, ez nem zavarta a kelet-európai (ázsiai-latin-amerikai-afrikai) kísérlet vezénylőit abban, hogy mindezt meg is valósítsák. A hagyományos kommunista pátosz arra épült, hogy a régit le kell rombolni. Éppen ezzel lelkesített. Ez nem nehéz: ha egy embertelen rend intézményekbe merevülten ne­hezedik az emberek nyakára, könnyen keletkezik az az érzés, hogy egy­szerű összetörhető tárgy az. De hát hamar kiderült: nem tárgyról, hanem emberekről van szó, ráadásul minden emberről; mindenkibe beépült az addigi történelem, csak az emberiséggel együtt kiirthatóan. S nem is csak az egyes ember szintjén biztos a kudarc a társadalom maga is élő szervezet, s ha abból létfontosságú szerveket vagy immunmechanizmu­sokat kiirtunk – a következmény egyensúlybomlás, betegség, halál. A dekadenciába fordult társadalmakat kiirtani nem lehet, csak meghaladni (= átformálni őket). A romboló azonban nem halad meg; éppen azt teszi, ami ellen lázad: rombol. (Hiszen az elpusztítandót is azért ítélte elpusztítandónak, mert úgy találta, hogy annak embertelen mechanizmusai rom­bolják az embert.)

A zord irigység – s a hagyományos munkásmozgalom nagymérték­ben épített a sértett irigység érzelmére is – lefelé nivellál, mert csak el­venni tud: tagadja a hédoné, az élvezet elvét, biztos jeleként s következ­ményeként annak, hogy a régit meghaladni nem tudja. Aki meghalad, az magába vesz, magába temet, magába habzsol mindent abból, amit meg­halad. Nem aszkéta, hanem csillapíthatatlan étvágyú Gargantua-kamasz, Mint fentebb hangsúlyoztuk: ha valóban meghaladja elődjét, va­gyis szélesebb, tágabb, akkor mindez belefér. Aki csak szétveri a palo­tát, a magtárat és törmelékért, morzsáit hazaviszi s feléli, az nem lesz tőle gazdagabb, az nem veszi birtokába – az kényszerűen meghúzza magán és a többieken a nadrágszíjat, hogy a morzsák tovább kitartsa­nak. (A puritanizmus aszkétizmusa más eset: ott azért önmegtartóztató az ember, mert felhalmoz – magának. S úgy tűnt, az ún. létező szocia­lizmus is az ilyen felhalmozásra épít. De ki érezhette azt, hogy amit ma megvon magától, azt magának halmozza?)

Indulatokra nem lehet új társadalmat építeni. A forradalom (pl. bernsteini) tagadásának nem a politikai forradalom az egyetlen tagadása. S talán nem is ez az igazi tagadása Mert a politikai forradalmak, amelyek rombolással és öldökléssel győzedelmeskednek, rombolókat és öl­döklőket juttatnak hatalomhoz, s aztán a történelem igazságtétele előbb-utóbb a forradalom megtagadásához vezet. De ha a forradalmisá­gon az adott viszonyok alapjait megváltoztató aktivitást értjük, ez elvben alkalmas arra, hogy tragikus vétség nélkül váljék új társadalom kiindulá­sává. De mi változtatja meg az alapokat?

A kapitalizmussal szemben a XIX. században és a XX. század nagy részében legnyilvánvalóbb ellenérdekeltsége kétségkívül a munkásság­nak volt. A politikai forradalomban gondolkodók az elnyomorodó munká­sok indulataiban találtak bázist ezekhez a forradalmakhoz. A munkás azonban alapvetően nem forradalmat nyerni akar, hanem többszörösen hátrányos – kizsákmányolt – helyzetén változtatni, fölemelkedni. A föl­emelkedésre két útja kínálkozik: meggazdagodni – a tőkéssé válás pers­pektívájával (ennek pótszerei azok a fogyasztói lehetőségek, amelyeket a jóléti állam nyújt neki); illetve a szellemi emelkedés perspektívája a feleslegessé válással, képességei elsorvasztásával szemben a képes­ségnövelés útja. A tőkés termelési mód és a szellemi termelési mód – mint minden társadalmi csoport tagjaiban – az egyes munkásban magában is versenyez egymással. A munkás, a „proletár" (a proletárnépeket is ideszámítva) a tőkés társadalom felsza­badítandó osztálya – de hiba, ha a kizsákmányoltál, a felszabadítandót azonosítjuk, összemossuk, összekeverjük a haladás alanyával, ha a fel­szabadítását úgy képzeljük, hogy őt tesszük uralkodóvá. (A vezéreiket megkoronázó parasztfelkelések mit sem változtattak a társadalmon, nem a Dózsák, hanem a működőképesebb polgári tőke iktatta ki a feu­dalizmust az európai történelemből [már ahol egyáltalán kiiktatta].) Az, hogy a „proletárforradalmak" osztályuralmat – a munkásosztály uralmát – akarták létrehozni, annak bizonyítéka, és kifejeződése, hogy nem dön­tötték meg az osztálytársadalmat, hanem belül maradtak azon, annak törvényei uralták az e forradalmak által létrehozott „világokat" is.

Persze, logikusnak látszott a gondolat: ha a világtőke rendjéből ki­szakadó munkásállamok, parasztállamok feltételek híján nem hoznak is létre új társadalmi rendszert, akik ilyenről álmodnak, azoknak mégis ér­demes belevágniuk, hiszen minden, a tőkés világrendszerből kiszakadó láncszem a tőke világát gyengíti. Csakhogy a már kiépült világrendből nincs kiszakadás, azt erősek és gyengék, centrum és perifériák viszo­nyai alkotják, s ami nem tud a legfejlettebb lenni, az relatív hátrányával az erősebbet táplálja. Változást csak a világrendszer megváltoztatásával lehet elérni: nem puszta finomításával, igazságtalanságai karitatív enyhí­tésével, s lényegi viszonyai változatlanul hagyásával; hanem belsejében új alternatív struktúrák létrehozásával, a megjelenő ilyen új struk­túrák megerősítésével.

A szociológiai értelemben vett munkásosztály ilyen struktúrákat nem hoz létre. (Legfeljebb ilyen lehetőségeket magukban hordó struktúrákat, mint a kommün vagy a munkástanácsok.) Legadekvátabb válasza a tár­sadalom igazságtalanságaira a bérharc és a helyzetének javításáért folytatott más küzdelmek (a bernsteini szociáldemokrácia jól érti ezt, job­ban, mint a politikai forradalmak apostolai), ez azonban csak csökkenti kizsákmányoltsága mértékét, nem szünteti meg annak rendszerét. Mi­lyen alternatív struktúrákról lehet tehát szó?

Azok az „alternatív" életformák, amelyeket következetes zöldek kezd­tek élni, csupán a géprombolás módján fordultak szembe a modern, el­idegenedett világgal – a technika, a komplexitás alacsonyabb szintjével nem lehet leváltani egy világot: az ilyen kertutópiák esetében – mint már szó volt erről – megint csak a korábbit magába fogadni képes új tágas­sága hiányzik.

A paradigmaváltás technikája

A valóban alternatív társadalom kialakulásának törvényeit jól tanulmá­nyozhatjuk a történelemben pl. azon a korszakon, amelyben a feudaliz­mus polgári alternatívája megjelent. A feudális társadalom zárványaiban kifejlődött tőkés polgárság a XVI. század eleje és XVIII. század vége kö­zötti időszakban kulcsszerepre tett szert a feudális társadalmon belül. Magában a gazdaságban is mind nagyobb szerepet játszottak a tőkés piacgazdaság mechanizmusai; másrészt a társadalomban egyre növe­kedett a polgárság aránya; a politikában a polgárság gazdasági ereje ré­vén mindinkább a mérleg nyelve szerepét töltötte be a királyi hatalom és az arisztokrácia között: mind az udvar, mind a nemesség egyre inkább az ő pénzére támaszkodva tudta pozícióit erősíteni; a kultúrában a ha­gyományosan uralkodó szellemiséget ebben az időszakban szinte telje­sen maga alá gyűrte a polgárság kultúrája; s az erkölcsi megújulás is egyértelműen a polgárság irányítása alatt ment végbe. Az alternatív tár­sadalom kialakulásának hasonló folyamata a mai tőkés társadalmon be­lül is elég sok jelből kiolvasható (főleg ha a hosszú trendekre figyelünk, s nem a visszaesésekre, a válságkorszakok, pangási időszakok retrog­rád tendenciáira vagy a tőke rövidebb távon olykor igen hatékony ellen­lépéseire). A tőke minden ellenkező törekvése dacára a tőkegyarapítás eszközei egyre nagyobb mértékben a szellemi termelés függvényei. A társadalomban hol gyorsabban, hol lassabban, de egyre növekszik az értelmiség aránya. A kultúrában a XX. század az értelmiség szellemisé­gének egyértelmű térhódítását hozta: a polgári kultúra mindinkább a tö­megkultúra (persze még igen hatékony) világába szorult vissza. Az er­kölcs területén az uralkodó értékekben egyelőre keveredik a polgári és az értelmiségi szellem: az erkölcsi rendszerek mindig több hullámban alakulnak ki (lásd például a polgárság esetében: reneszánsz humaniz­mus – protestantizmus – pietizmus – szentimentális racionalizmus – li­beralizmus); s a szellemi termelési mód adekvát értékrendjének kiformá­lódásához is (a kollektivizmus és a pacifista humanizmus után) a közel­jövőben újabb hullámok, erkölcsi mozgalmak megjelenése adhat újabb lökést.

Mindez azonban nem magától történik a helyzete által mindinkább főszereplővé kijejölt új történelmi erő nagyon is aktív szerepvállalását igényli. Melyek lehetnek ma ennek az aktivitásnak legfőbb terepei?

Ha a feudalizmusban király és nemesség érdekharcában kellett a polgárságnak szerepet vállalnia (megerősítvén a központi hatalmat, ugyanakkor polgárosítva a nemességet, s ezzel hatalma transzformálá­sának lehetőségét nyújtva neki), a mérleg nyelvének hasonló lehetősé­gei kínálkoznak ma az értelmiség számára a világtőke centrumainak és egyes regionális, nemzeti vagy helyi érdekcsoportjainak ütközésében. Az értelmiségnek mint a helyi, nemzeti és regionális kultúra képviselőjé­nek, őrzőjének komoly progresszív szerepe lehet a hegemón tőke gyak­ran meglehetősen agresszív uniformizáló törekvéseivel (a világpiac ural­mának totalizálásával) szemben; az értelmiségnek mint a nemzetközi kultúra működtetőjének és terjesztőjének pedig a lokális partikularizmussal, a nacionalizmussal (a partikuláris-regionális tőkék erő- és befolyás-növelési próbálkozásaival) szemben. Az értelmiség „helyi-regionális­nemzeti" és „nemzetközi" funkciói persze nem két különböző társadalmi erőt jelentenek (azzá csak a tőke manipulációja teheti és teszi az értel­miség egyes csoportjait),¹⁹ hanem ugyanannak a társadalmi csoportnak két (természetesen saját érdekeit-szempontjait szolgáló) magatartásfor­mája.²⁰

Az értelmiségnek (mint a szellemi termelési mód adekvát társadalmi képviselőjének) természetes előrenyomulási terepe minden olyan terü­let, ahol a tőke haszonlogikája visszaszorul egy minőségelvű életvilág javára. Ezért lett kulcsfontosságú a környezetvédelem; ezért volt mindig is az a kultúravédelem (a kultúra öntörvényűségének védelme és a tár­sadalomban elfoglalt helyének növelése); a békemozgalom (annak aka­dályozása, hogy a tőke a maga válságait a háborúkban levezethesse); a bűnözés ás az önpusztító tendenciák növekedésének okai elleni küzde­lem (ami következetesen végigvíve óhatatlanul a versenytársadalom és az elidegenedés elleni küzdelmet jelent); az ún. szabadidő (azaz a nem haszonelvű aktivitás lehetőségeinek) növekedéséért folytatott küzdelem (a munkanélküliség rovására); az emberi lehetőségek minden társadal­mi egyenlőtlenségből fakadó pusztítása elleni küzdelem (ami nélkül a humanizmus sosem lehet következetes).

Az értelmiség célja nem lehet egy új osztályuralom előkészíté­se.²¹ Míg a tőkésnek létfeltétele a (feudális és egyéb kötöttségektől mentes, de) neki alávetett tömegek jelenléte, a szellemi termelés logiká­ja szerint szervezett társadalom ezzel ellentétes érdekű: a szellemi ter­melés kreativitása éppen az alávetettség teljes feloldásából, a szabad szellemi emelkedés korlátozatlan lehetőségéből, az értelmiség külön­állásának feloldásából, a mindenfajta munkában előtérbe kerülő szelle­mi mozzanat szerepének növekedéséből származik. Az értelmiség mun­kájának jelentős része éppen a többiek ilyen értelemben vett „felemelé­sén" alapul.²² Ha a kreativitás eszménye nem a mások felemelésének követelményéről elválaszthatatlan eszményként fogalmazódik meg, ak­kor új elnyomásnak, ti. a kevésbé kreatívak alávetésének alapjává vál­hat. (Természetesen az uralomra jutó szellemi termelési mód sem ered­ményezhet mennyei és ellentmondásmentes társadalmat, de belső el­lentétei nem a hagyományos osztályviszonyok módján elképzelhető el­lentétek.) Ahogy a polgárság társadalmi forradalma felszabadította a jobbágyságot, vagy ahogy Amerikában előbb-utóbb a rabszolgaság el­törléséhez vezetett, a szellemi termelés előretörésének szükségszerű velejárója a munkásosztály (osztályhelyzetének) megszüntetése. Ha a tőkének a XIX. századi munkásmozgalom által feltételezett lerombolása nem is lehetett célravezető, attól még – a tőke emberellenes volta fenn­maradván – társadalma meghaladását mint célt nem lehet feladni.

Az tehát ma már világos, hogy ez a meghaladás nem lehet lerombo­lás. Ilyennel fenyegetni sem érdemes a tőkét, mely fenyegettetésében még szörnyű megtorlásokra képes. Nem, egy új, alternatívát kínáló társadalom nem fenyegetést, hanem csábítást jelent a régi uralkodó csoportok számára is. Milyen területeken haladhat akkor előre a szelle­mi termelési mód? Talán a legfontosabb az információk birtoklásának kérdése. Jelenleg az információk teljes egészében a tőkét, a haszonelvű világpiac mechanizmusait szolgálják. A helyzet azonban ma már ezt nem feltétlenül indokolja. A tőke nagymértékben ki van szolgáltatva az ót információkkal szolgáló értelmiségnek, amelynek nincsenek még kellőképpen kiépült szervezetei ahhoz, hogy a függés megfordításának érvényt szerezzen. A kor alapszükséglete lenne tehát olyan értelmi­ségi szervezetek (s a világtőke rendszerében különösen értelmiségi világszervezetek) kiépülése, amelyek nem tekintik ugyan ellensé­güknek, beemelik magukba a tőke képviselőit is, az információt azonban nem engedik monopolizálni, a haszon érdekében mozgat­ni és manipulálni, hanem messzemenően demokratizálják. (A tőkés e szervezetekben tőkéjét nem használhatná érdekérvényesítésre, maga is értelmiségi arculatával venne részt a szervezetben, a tudás hatalmá­ban részesedve, e hatalmat élvezve.) Értelmiségi világszervezetek már jó ideje léteznek – valamilyen formájuknak tekinthető igen sokféle szer­vezet a Római Klub típusú szervezetektől, mondjuk, a békemozgalmakon át az UNESCO-ig, sőt, sok tekintetben az ENSZ-ig -, azok a le­hetőségek azonban, amelyeket az ilyen típusú szervezetek a függés meg­fordításában érvényesíthetnének, még koránt sincsenek kihasználva. A modern számítógépes technika például éppúgy lehetővé teszi az informá­ciók demokratizálását, mint monopolizálásukat és centralizálásukat: min­denesetre a különböző szervezetek és hálózati együttműködések kialaku­lása e területen is lehetőséget nyújt akár a radikális fordulatra is.

Alapvető fontosságú a már említett küzdelem a fizetett szabadidő nö­veléséért, természetesen nem a semmittevés vagy csupán a szórakozó pihenés érdekében, hanem elsősorban a mennyiségileg nem mérhető munka – a szellemi jellegű munka – arányának növelésére, ami semmi mást nem jelent, mint azt, hogy a népesség növekvő hányadét egy újfaj­ta módon szervezett munka területére zsilipeljék át, kivonva a gyáripar­ból (illetve az üzemszerű termelés egyéb formáiból), hasonlóképpen ah­hoz a folyamathoz, ahogy a parasztság tömegei a „főidtől eloldva" a vá­rosokba áramlottak a polgári társadalom kialakulásakor. Alapvető jogi küzdelem tárgyává kell ma válnia ennek a kérdésnek, hiszen a munka­nélküliség²³ e megállíthatatlan folyamatnak éppolyan pazarló és irracio­nális (ha nem is olyan szembetűnően embertelen) kezelésmódja, mint amikor a bekerítések idején a földjeikről kiszakított parasztok tízezreit mint csavargókat egyszerűen felakasztották.

Ennek másik oldala a már említett lehetőség: mindenféle munkatevé­kenységben a szellemi oldal, a szellemi mozzanatok növekedése, ter­mészetesen építve arra, hogy ez tendenciálisan a tőkének is érdeke.

Az önigazgatás (a tulajdonos és a termelő azonossága és a tulajdo­nos-termelők különböző szintű szövetkezése) a szellemi termelés adek­vát tulajdonlási és szervezési formája lehet. Mindazonáltal ennek kialakí­tása semmiképpen sem az első lépés: tőkés viszonyok között ez csak olyan területeken – zárványokban – tud meggyökerezni, amelyeken már ma is a szellemi termelés uralkodik. Egyes szellemi vállalkozásokban ez egyébként minden különösebb ideologikus beavatkozás nélkül, „magá­tól" létrejön. (A lényeg az, hogy alacsony fejlettségű, a szellemi terme­lésre csak kis mértékben építő területeken a köztulajdon ugyanazért nem hatékony, mint a tőkés világpiac országméretű „szocialista" zárvá­nyaiban: a legfejlettebb termelőeszközök birtoklása nélkül megint csak az „ínség" tehető „közkinccsé".)

Fontos terepe a szellemi termelés előrenyomulásának az a kulturá­lis-erkölcsi aktivitás, amely a szabadidő növelésére fordított erőfeszíté­sekkel összhangban az öncélú fogyasztás propagandájával szemben a minőségi értékek befolyásának fokozódásáért folyik. Ez a kulturális-er­kölcsi törekvés nem széplelkű felvilágosító tevékenységet jelent: a ha­gyományos, komikusan heroikus népnevelő a tőkés társadalom figurá­ja. (Ahol a szellemi termelés csak dísz, presztízsjelző, a természetétől idegen tőkés hatalom eszköze csupán, ott funkciója – és hatékonysága az egyenlőtlenségek csökkentésében – az üdvhadseregéhez hasonló.) A minőségi értékek szerepének valóságos növelése csak a mindennapi létviszonyokban történhet, abban az esetben, ha mindinkább ezek vál­nak az eredményes munka, a társadalmi előbbrejutás, a siker feltételei­vé. Ez viszont semmi mást nem jelent, mint azt, amiről már szó volt, hogy a termelés minden szintjén növekszik a szellemi termelés szerepe; ez erősítheti egy olyan szellemiség megerősödését, amely azután az emberek mindennapi választásain keresztül visszahat a termelési for­mák alakulására éppúgy, mint ahogy magában az ideológiai-kulturális szférában is, a mindennapi érintkezési viszonyok erkölcsiségében is visszaszoríthatja a barbarizmust (amelyet a tőke éppen annak érdeké­ben is mozgósít, illetve felhasznál, hogy ne kelljen átengednie a viszo­nyok szervezését a szellemi termelés adekvát erőinek).

A legfontosabb teendők egyike végezetül egy olyan, az új paradig­mára utaló jelenségek tapasztalataiból elvonandó, azokat erős tendenci­ákká növelni segítő gazdaságtan elméleti, de főként gyakorlati kimunká­lása, amely nem profitorientált, de – éppen a szellemi termelés le­hetőségeiben rejlő fejlődési kapacitások kihasználásával – az általános jólét legalább olyan magas (magasabb) szintjét tudja biztosítani, mint a világkapitalizmus legjólétibb centrumai, és az egyes egyént legalább olyan mértékben képes aktivizálni, mint az egyéneit az önérvényesítés­ben oly nagymértékben érdekeltté tevő kapitalizmus.²⁴

Sok mondatot fogalmaztunk úgy: „kellene". De félreértés ne essék: nem álmok, utópiák követésére buzdítunk, hanem a valóság folyamatai­ba való aktív beavatkozás egy irányának felvállalására Ha a szellemi termelésre utaló jelek sorolására az olvasó rálegyintve sorolja az ellen­irányú tendenciák jóval számosabb jeleit, igaza van, s még sincs igaza, mert annál nagyobb a szükség a folyamatokba való aktív beavatkozás­ra. A világfejlődés folyamatai nem elhatározásokat követnek. De elhatá­rozások nélkül nem történnek változások. Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakasnak virradatkor az a dolga, hogy torkát nem kímélve felébressze, munkára hívja a falu lakóit.²⁵

III. Függelék: Néhány gondolattörmelók azoknak, akik képesek Új Világot építeni, éhgyomorra is…

Ha az erkölcs (a kultúra) lényege a társadalomegész és az egyén gya­korlata közötti közvetítés, akkor az egyénnek nem elegendők a társada­lomegész változtatásának feladatai: olyan etikára (és kultúrára) van szüksége, amely mindennapi életének döntéseiben, kapcsolataiban is eligazítja.

Egy új etika meggyökerezéséhez általában szükség van az új világ építésének pátoszára. (így gyökerezett meg a kereszténység, a refor­máció, a buddhizmus, az iszlám: egyáltalán minden reformvallás, de a felvilágosult racionalizmus etikája – és kulturális paradigmája – is.) Ke­let-Európában ma ezt az igényt átmenetileg kielégíti a „kapitalizmus épí­tésének" pátosza (míg a dolog abszurditása ki nem derül).²⁶

Más a helyzet Európa, ill. a nemzet építésének eszményével, mivel – mint korábban szó volt róla – a nemzetépítés a nemzetközi tőke, a nemzetközi együttműködés a nemzeti tőke érdekeivel szemben képez­het ellensúlyt, így mindkét célban szerepet játszhat a szellemi termelési mód új világának építése (még akkor is, ha az egyes értelmiségiek tuda­tában ez összemosódik a kapitalizmus-építés múlékony eszményével).

De az „új világ"-építés önmagában persze, valóban túlságosan absztrakt, csak néhány embert mozgósító cél: ennél sokkal konkrétabb erkölcsi célokra van szükség. Olyan célokra, amelyek egyértelműen el­különítik az új magatartásmodellt, értékrendet a régitől; amelyek alapján egyértelműen megállapítható, hogy melyik az új bor és új hordó, s melyik a régi; melyik az új posztó, s új folt, s melyik az ó. Ami kijelöli régi és új szemléleti határvonalát; aminek alapján a hagyományos értékrendszerű embert a közössége normáihoz, s a középhez való igazodás; a polgári morál követőjét a verseny, az önérvényesítés igenlése vezeti lényegé­ben az élet minden területén. Aminek alapján az ember pontosan tudja, hogy miképpen nevelje gyerekeit: tekintélykövetésre vagy szabadságra, altruizmusra vagy keménységre, és így tovább.

Fentebb próbálkoztunk néhány ilyen elv megfogalmazásával. Ám pl. azt, hogy „a másik embert gazdagítónknak tekintjük", nyilván jóval könnyebb helyeselni, mint eszerint élni. Hiszen a másik embert többnyi­re éppen hogy konkurensünknek, akadályozónknak, ellenségünknek ta­pasztaljuk, vagy ha mindennek nem is, akkor is gyakran olyan gyatra ké­pességűnek látjuk, hogy nemigen tudjuk elképzelni, mivel is gazdagíthat­na bennünket. Ha belátjuk is, hogy az egyes ember érdekei, szemléleti sajátosságai társadalmi meghatározottságúak, akkor is igen nehéz ezt a relativizáló gondolkodást érvényesíteni akkor, amikor a mi érdekeink üt­köznek valakiével: elfogultságaink többnyire elfedik annak tudatosítását, hogy a mi döntéseinkben, magatartásunkban, szemléletünkben hol és mennyiben hatnak réteg-, és egyéb érdekek és korlátoltságok. A környe­zet vagy a kultúra védelme mint cél könnyen kitűzhető, de mindennapi figyelmünk, s törekvéseink javarésze másra irányul.

A célul tűzhető etikai eszmények mindennapi érvényesülését végül is két tényező-csoport akadályozza: az egyik korlátot a társadalom viszo­nyai állítják elénk, a másikat pedig az „emberi természet" árnyékos oldala

A társadalom viszonyai sohasem lesznek optimálisak. De ha nem op­timális társadalomban gondolkozunk, csak olyan viszonyok előmozdítá­sában, amelyek a körvonalazódó új etikai paradigma érvényesülése szempontjából kedvezőek, akkor is számolni kell azzal, hogy több évti­zedes folyamat hozhat csak létre olyan feltételeket, amelyek az embere­ket (nem holmi megigazulás következtében, hanem a termelés szellemi mozzanatának megnövekedésén keresztül nagyon is praktikus minden­napi módon) érdekeltté teszik a szolidaritásban²⁷ (is); amelyek mindenki számára viszonylag könnyen átláthatóvá és átélhetővé teszik az ember társadalmi meghatározottságát; amelyek a tág értelemben vett kultúrát az életet közvetlenebbül meghatározó tényezőként fogadtatják el a min­dennapi tapasztalatokban, mint amilyen a politika vagy a gazdaság. (Természetesen, ha bekövetkezik is mindez, csak tendenciális változá­sokat jelent, s az említett értékek előtérbe kerülését is csak úgy értve, amennyire a mai fejlett nyugati társadalmakban, mondjuk, a racionalitás értéke uralkodónak nevezhető. Ráadásul az, hogy az ilyen viszonyok alaposabban áthassák a társadalmat, mint a tőke jelenleg uralkodó vi­szonyai, oly távoli lehetőség, hogy aki nem tud – vagy a rossz tapaszta­latok miatt nem mer – a jelen jeleiből a jövőt meghatározó valószínűségi folyamatokra következtetni, az értelmetlen utópiagyártásnak tekinti a le­hetőségek általunk is megkísérelt módon való latolgatását.)

S ha a társadalmi viszonyok a feltételezett módon alakulnak is – last but not least – akkor sem feledkezhetünk meg az „emberi természetről". Azok a vallás-, és egyéb etikák, amelyek a „bűn" fogalmára építenek, ab­ból indulnak ki, hogy minden embernek számos olyan tulajdonsága lehet – s persze van is -, amely akadályozza a számára adott önkiteljesítési lehetőségek kibontakozását, s ezen keresztül az emberi társadalom op­timalizálását is – hiszen vagy a többieknek ártunk e tulajdonságok követ­keztében, vagy önmagunknak, az emberi nem bennünk képviselt elemé­nek (s ezen keresztül magának az emberi nemnek).

Ezen „bűnök", pontosabban vétségek nagyobb része eléggé nehezen elkerülhető. Ha eltekintünk azoktól a vétkektől, amelyek csak bizonyos kultúrákban, bizonyos részérdekek szempontjából számítanak bűnök­nek, s ha eltekintünk az olyan típusú vétkektől, mint pl. a hazugság, az árulás, vagy az irigység, amelyek pusztán morális elhatározással, belá­tással elkerülhetők, még mindig éppen elég olyan – kiküszöbölhetetlennek tűnő – tulajdonság marad, amelyek bármiféle etikai norma megvaló­sulása ellen dolgozhatnak. Ezek a vétségek azért nehezen elkerülhetők, mert határvonalak nélkül fonódnak össze éppen az emberi önfenntartás (az egyén és a nem önfenntartása) szempontjából igen hasznos érté­kekkel. Hiszen például a gyávaság, mely annyi további vétség szülője, elválaszthatatlan az okos óvatosságtól; a lustaság, az önherdálás illetve másfelől a mértéktelenség elválaszthatatlan attól a hedonizmustól, amely viszont nem egyéb, mint az önfenntartási ösztön emberiesített for­mája; a szintén oly sok további bűnre, árulásra csábító hiúság elválaszt­hatatlan a szabad ember önbizalmától; a féltékenység a teljességet ke­reső odaadástól, a gyűlölet észrevétlenül lopózhat be oda ahol hűség, elkötelezettség uralja a lelket, és így tovább.

Ezek a vétségek ugyanúgy tönkretehetik az ezer év múlva élők éle­tét, ugyanúgy eszményeik mindennapi meggyalázásához vezethetnek, mint ahogy az ezer év előtti emberek életét és eszményeit is tönkretet­ték. Nincsenek védve tőlük az általunk sejtett új erkölcsi paradigma esz­ményei sem. Úgy gondoljuk azonban – s ez utolsó megjegyzésünk az új erkölcsiség kialakításának feltételeivel kapcsolatban -, hogy a bűnök ül­dözése (ostorozása, irtása, elfojtása) és a bűnök elfogadása eleve tökéletlen alternatíva. A magában az etika természetében rejlő látszó­lag kivédhetetlen ellentmondás talán abban oldható fel, hogy ráébre­dünk kategóriánk aktív voltára.²⁸ Arra, hogy ahhoz, hogy egy cselekede­tünk „gyávaság" legyen, ahhoz előbb minősítenünk kell: az óvatosság­gyávaság tulajdonságkomplexumot valamilyen szempontból ketté kell választanunk, határt kell húznunk közöttük. Ám amint létrehozom ezt a különbségtételt, ezzel létrehozom magát a „gyávaságot" is, a különbség­tétellel azonnal megadom a lehetőséget arra, hogy a gyávaságot épp­úgy választani lehessen, mint a józan óvatosságot, és így tovább. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a tulajdonságok csak elménk szülöttei, s ha nem neveznénk meg őket, nem léteznének; még csak azt sem tagadjuk, hogy e tulajdonságok egyenlőtlenül oszlanak meg az emberek között, az azonban megkockáztatható, hogy mi emberek a különbségtétel által (lásd a jó és rossz tudásának almája, mint az eredendő bűn forrása) ma­gunk hozzuk létre a Rosszat: egyeseket nemcsak hogy a rosszra pre­desztinálva, de ezáltal rosszabbá is téve, mint egyébként lehetnének.²⁹ Egy etika gyakorlati eredményessége mindenesetre jelentős mértékben annak is függvénye, hogy az adott etikának mennyire si­kerül semlegesítenie az „örök emberi" vétkek és erények ellentét­párjait, mennyire sikerül visszaszorítania ezek megkülönböztetésé­nek jelentőségét.

Jegyzetek

1 Noha itt az összefüggéseket a már kialakult egyéni hittől elindulva vizsgáljuk, természetesen nem felejtkezünk el arról az evidenciáról, hogy az egyéni hit alapja mindig valamilyen, a társadalomban kialakult képzet(rendszer) – vagy legalábbis ilyenek elemeiből építkezik -, a társadalmi képzet (rendszer) pedig mindig az embe­riség valamilyen létviszonyait, adott létállapotát tükrözi. Minthogy azonban ezt, és éppen ezt az oldalt a marxista elemzések az elmúlt évtizedekben kellőképpen hangsúlyozták, sőt, az összefüggést szinte egyirányúsították, úgy gondoljuk ma sokkal értelmesebb feladat annak vizsgálata, mi történik az egyéni aktivitás oldalán.

2 Célszerűnek tetszhet itt az egyéni hit és a társadalomban uralkodó hit(ek), az egyént mozgató erkölcsiség és a társadalom adott szeletében uralkodó erkölcs(ök), az egyéni kulturáltság, ill. a társadalom adott szeletében érvényesülő kultúra (kultú­rák), valamint az absztrakt hit, erkölcs, kultúra, mint az emberi élet egy-egy attribú­tumának különválasztása. Ahol ezt a különválasztást nem tesszük meg, ott éppen azt szerelnénk hangsúlyozni, hogy a társadalmak hitei, erkölcsei, kultúrái egyéni hi­tekből, erkölcsi magatartásból és kultúrából állnak össze (az absztrakt hit, erkölcs, kultúra fogalmak pedig a különböző társadalmakéból vannak elvonva); az egyéni hitben, erkölcsiségben és kulturáltságban viszont a társadalmi hitek, erkölcsök, kul­túrák, (s ezek által az absztrakt hit, erkölcs, kultúra) nyilvánulnak meg = az egyéni, társadalmi ill. általános ugyanannak a jelenségnek csupán más szempontból vizs­gált tartalma. A különválasztás ott válik értelmessé, ahol egyéni, társadalmi és nembeli külön szubjektumokként szembekerülnek egymással, ami azáltal lehetsé­ges, hogy a társadalmak, mint egységek, különböző egyénekből, az emberi nem, mint egység, különböző társadalmakból áll.

3 Persze ezek az attribútumok és normák csak a társadalomfejlődés meghatá­rozott fokán jelennek meg, hiszen jól tudjuk, hogy kezdetben – amíg a termelés, a csere, az elsajátítás viszonyai össze nem kötik a különböző közösségeket – az „ember"-fogalom sem terjed túl a saját közösség határain.

4 Ide kívánkozik annak megállapítása, hogy amennyiben Jónak és Rossznak az éppen adott társadalom szempontjából meghatározható aránya nem változik lénye­gesen e történelemben – márpedig tapasztalati tény, hogy nem nagyon változik -, a fejlődés azon fogalma, amely a világ jobbá válását feltételezi, csupán illuzórikus lehet. (Márpedig az európai fejlődés hiteket vonzó mozgalmainak többsége, a ke­reszténység éppúgy, mini a szocializmus, ilyen jobbá válást feltételez, fejlődésfo­galmuk minősítő elemeket tartalmaz. Ez a zsidó-keresztény európai kultúra megigazulás-szemléletén alapszik.) Ugyanakkor, mióta az emberiség kilépett az „ázsiai termelési módnak" nevezett stagnálás állapotából, azóta nem tükrözi viszonyait az a szemlélet sem, amely a fejlődést általánosan tagadja; s csupán körkörös moz­gást, ciklikusságot, vagy haladásnak nem értelmezhető változást ismer el (már ami a társadalom fejlődését illeti, hiszen a civilizáció, a tárgyi ellátottság fejlődését ne­migen lehet tagadni). A mi felfogásunk szerint van társadalmi fejlődés, ez azonban többnyire nem javulás, hanem differenciálódás, bonyolódás, a tehetőségek ezáltali bővülése. (Ez a fejlődésfelfogás – úgy tűnik – az európai és az ázsiai világkép szin­tézisének megvalósítására is alkalmas.)

5 Á társadalom mint szubjektum természetesen csak a konkrét viszonyok eredőjeként és eredményeként létezik, azonban – létezik, és mind objektív körül­ményként, mind pedig az egyéni szubjektivitás részeként nagymértékben meghatá­rozza az egyéni cselekvések lehetőségeit.

6 A buddhizmus ezt a személyes aktivitást önmaga felé fordította, az individua­litás a buddhista hatás alatt álló országokban az individualizálódást kiváltó társadal­mi feltételek híján nem vált társadalomszervező elvvé.

7 Az egyes erkölcsök és kultúrák mindig meghatározott történelmi fettételekhez ás részérdekekhez kötöttek, de a részérdekek olykor olyan formákat öltenek, ame­lyek képesek arra, hogy önmaguknál szélesebb érdekeket is képviseljenek; az egyes erkölcsi és kulturális megnyilvánulások ilyenkor (relatíve) egyetemes érvény­re emelkedhetnek. Az egyes erkölcsök és kultúrák szerepe ilyen szempontból is változó: súlyuk, egyetemes érvényességük egyszer nő, máskor csökken. Ez az adott erkölcs vagy kultúra termékenyítő erejétől, szabadságnövelő hatásaitól függ, de független attól, hogy az emberek mekkora mennyiségét tartják befolyásuk alatt. (S attól is, hogy milyen erősen.)

8 Persze, ez a „magába építés" csak ideáltipikus és a valóságot némiképp meg­szépítő megfogalmazás: vannak esetek, amikor a kultúrák találkozása, az egyik fe­lülkerekedése a másik eltiprásával, olykor csaknem teljes elpusztításával jár együtt. És természetesen a „fejlettebb" és relatív kategória: a „fejlettség" csak kívülről, egy történelmi folyamat, mint folyamat visszavetítésével igazolható, az eredeti valóság­ban mindig csak különböző tendenciák ütközéséről van szó.

9 Bizonyos korokban létrejöhet hitellenes, pánracionalisia közszellem, amely a hitet gyakorlatilag a tudatnak a racionális mérlegelésnél alacsonyabb rendű és lé­nyegében ártalmas működésformájaként tekinti, a hívő attitűddel szemben a min­denben kételkedés termékeny álláspontjára helyezkedve. Ilyenkor jó ideig úgy tűnik, az emberek nagyon jól megvannak hit nélkül. Ám egyrészt e korokban is na­gyon sokan élnek továbbra is nem-racionalista hiteknek engedelmeskedve; más­részt magának a racionalizmusnak is számos olyan premisszája van, amit a racio­nalista hívőként követ; harmadrészt e korok uralkodó hitnélkülisége a vákuum ere­jével készít elő újabb „hívő" hullámokat. (Azt nyilván mondanunk sem kell, hogy nem csupán – és egyre kevésbé – vallásos hitre gondolva.) A hitnek a fentiekben kifejtett antropológiai funkciója miatt az emberi haladás nem tudja nélkülözni a hitet, mint az emberi tudat és érzelemvilág egyik megnyilvánulásformáját, s ez az embe­riség nézőpontjából akkor is így van, ha az egyes emberek tömegeinek életében a hit akár teljesen nélkülözhetőnek bizonyul.

10 Ha – mint korábban feltételeztük – a fejlődés: differenciálódás, úgy egyetlen új, a korábbinál fejlettebbnek tekinthető rendszer sem lehet differenciálatlanabb a megelőzőnél. (Ha az új differenciálatlanabb a réginél, akkor nem is fejlettebb, vagy­is nem igazán „új", még ha annak adja is ki magát.) De nem léphet annak helyébe egyszerű „leváltással" sem (az is végbemegy persze – ti. pl. egy-egy forradalom aktusával-, de azt semmiképpen sem tekinthetjük az „új" kifejeződésnek), az „új" a „régi" belső szerkezetében fejlődik ki, olyan elv felfedezése és érvényre jutása ré­vén, amely az adott társadalomban uralkodó, egymásnak ellentmondó erőket közö­sen tudja kezelni; ez szükségképpen tágabb nézőpontot nyújt, mint az, amelynek ellentmondásait feloldja. Mindez a társadalom működését meghatározó alapviszo­nyokra vonatkozik, hiszen részterületeken mindig előfordul, hogy az új még jó ideig kialakulatlanabb, differenciálatlanabb, fejletlenebb, mint a régi.

11 Ebből egyébként paradox módon az következik, hogy feladja az „integrálás" igényét is, hiszen ha mindenki képes adni nekünk valamit, amit csak ő tud, akkor nem arra kell törekednünk, hogy mi legyünk a „legszélesebbek", a másokat is beke­belezek, a „legérdemesebbek", hanem annak elismerésére, hogy mindenki egya­ránt jogosult és méltó arra, hogy a maga szempontjából a többieket integrálja. (Ti. addig jogosult és méltó, míg ezt az érvet ő is tiszteletben tartja.)

12 A szellemi termelési módról ld. más írásainkat – az Eszmélet korábbi száma­iban (4., 7.) – K. Á.-K. G.

13 A szükségletelvű társadalom ideáljával szemben leginkább azt az érvet szok­ták felhozni, hogy egy ilyen társadalom eleve lehetetlen, hiszen az egyéni szükség­letek eltéréseiből következően a kielégítés mindig csak egyenlőtlen lehet. „Ha a »mindenkinek szükségletei szerint« elvét fogadjuk el, olyan világba lépünk, amely nem ismeri a versenyt és a kiválóságot. Ha ismerné, akkor legalábbis valamiből relatív hiány lenne… stb." (Heller Á.) Ez a szemlélet – egy dialektikátlan materializ­musból táplálkozva – a szükségletelvet két alapvető pontján érti félre. 1. A szük­ségletelv csak egy paternalisztikus-szabadságnélküli (sztálinista) formában jelenti azt, hogy a szükségleteket valaki (az állam? a közakarat?) kielégíti. A „mindenkinek szükségletei szerint" nem jelent egyebet, mint hogy a szükségleteket egyenrangú­nak ismerik el, s az egyes ember számára minél több feltételt biztosítani igyekeznek ahhoz, hogy szükségletei kielégítésének érdekében tevékenykedjék. A lényeg tehát nem a tárgyi kielégítettség, hanem a kielégítés érdekében folytatott tevékenység, hiszen mint Madách mondja: „a cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja a küzdés maga". Természetesen az éhezőt nem a küzdés, hanem az étel elégíti ki, ám ínsé­gének lényegét önmagában az nem szünteti meg, ha szükségletét kielégítik, de szükségletei kielégítésének folyamata (amelybe a további jóllakás biztosításától újabb s újabb felmerülő szükségletek kielégítéséért folytatott küzdelemig sok min­den beletartozik) továbbra sincs az ő kezében. (Ettől eredményezhet perspektíva­vesztést és fejlődésgátló elkényelmesedést pl. a svéd típusú jóléti modell.) Tévedés az is, hogy egy szükségletelvű modell ne ismerné a kiválóságot: éppen hogy azt je­lenti, hogy a szükségletek egyenrangúságának elismerésével elvben mindenkinek megadja a valamiben való kiválóság lehetőségét. A versenyt abban a formában va­lóban kizárja, amennyiben az mások legyőzésére irányul, de korántsem zárja ki a meghaladási törekvést, hiszen minden szükséglet kielégítési küzdelem a fennálló, a mások által addig képviseltek megváltoztatását feltételezi. 2. Ha a szükségleteket nem mennyiségi (szatócs-) szemlélettel fogjuk fel, hanem a teljes testi-szellemi-társadalmi ember szükségleteiként, akkor egyáltalán nem kell feltételeznünk azt sem, hogy ami az egyik oldalon kielégülés, az a másikon hiányként jelentkezik, hogy amit itt odaadunk, azt onnan el kell vennünk. Hogy a szükségletek az osztály­társadalmakban így működtek, ez tény, de ezt örök emberi sajátosságként feltüntet­ni olyan elitista perverzió, mint az, amikor a szexuális aktusban a nők kielégülését bűnként marasztalták el. Épp a szexualitás, de még inkább a szerelem példája egyébként a legelemibb cáfolata annak, hogy a szükséglet kielégítés csak mások szükségleteinek korlátozása által mehet végbe. (Persze felmerülhet e példában is, hogy ha ugyanarra a személyre irányul többek vágya, akkor már mindazok, akikkel szemben e vágy nem viszonoztatik, károsulnak. Csakhogy ez megint a szükséglet-kielégítés tárgyiasított felfogása: a szükségletek lényegük szerint nem egyetlen (céltárgyiság által meghatározottak: mindig többféle módon elégíthetők ki, hiszen maga a kielégítési folyamat a lényegük, s ez mindig magába szívja a konkrét körül­mények biztosította változatos lehetőségek sajátosságait.)

14 A szellemi termelés ezen tulajdonsága is szorosan összefügg értékrendjének alapvetően humanisztikus természetével. Mivel a szellemi tevékenység mint általá­nos munka mindig a nembeliség logikája szerint működik (szemben a haszonelvű társadalom gazdaságának, politikájának megosztó jellegével), így voltaképpen za­varnia kell, ha tevékenységének bármely produktuma nem mindenkié, vagyis nem igazán a genusé.

15 Talán mondanunk sem kell, hogy amennyiben azt állítjuk, hogy az individua­lizmus, az elidegenedés stb. kritikája nem a lényeg tagadása, ez nem azt jelenti, hogy ezeket a jelenségeket ne tartanánk az új erkölcsi paradigma szempontjából negatívumoknak, s azt sem jelenti, hogy – mint oly sokan teszik – e negatívumokat megszüntethetetlennek tartanánk; arról van szó csupán, hogy úgy látjuk: ezeket is, a fennálló erkölcsi világrend egyéb negatívumait is csak közvetve lehet leküzdeni, visszaszorítani, átalakítani: csak azon keresztül, ha a fennálló lényegével szemben hozunk létre alternatívát.

16 Az más kérdés, hogy a visszahátráló alternatív kezdeményezések is alapjai lehetnek valami valóban újnak, ami beépíti magába elveiket.

17 Ide annyi magyarázó megjegyzés mindenképpen kívánkozik, hogy míg a gö­rögség előtt nem beszélhetünk igazi értelemben (az embert belülről irányító) er­kölcsről, később viszont olyan erkölcsi imperatívuszok uralják az (euro-amerikai) kultúrát, amelyeket nem lehet ellentmondásmentesen élni: egyik ajánlásának vég­rehajtása úti a másikat. Ha a hagyományos marxi történelemszemlélet azt állítja, hogy a görögség kivételes szerepe az erkölcstörténetben éppen annak köszön­hető, hogy a természettel harmóniában élő, de szabadsághiányos ember világát elhagyva társadalmuk még nem billent át az elidegenedés világába, akkor ezzel va­lószínűleg nagyon lényegeset mond, s meggondolandóvá teszi, hogy a görög társa­dalomképlet – a köztulajdon alapján álló magántulajdon, a kettős tulajdon – valami­lyen modern formája nem jelenthet-e megoldást az európai civilizáció válságára?

18 Ez persze mellesleg ugyanígy volt a polgári forradalmak esetében is. (A szerk.)

19 A „nemzeti" és „nemzetközi" érdek politikai táborokként való szembeállítása a tőke érdekéit képviseli, hiszen ebben az ellentétben elfedhető, hogy ma már volta­képpen minden mérvadó tőke nemzetek feletti, legfeljebb egyes csoportjai érdekel­tek abban, hogy az egyes országok társadalmai „nemzeti" módon szerveződjenek meg és partikularizálódjanak. Az erős országok oldalán azért fontos ez, hogy állam­hatalmuk segítse a hegemóniára törő, illetve hegemóniájukat védő tőkecsoporto­kat, a gyengék esetében pedig azért, hogy elfedje azt a tényt, hogy a „nemzeti" megszerveződés mögött valamely erős tőkecsoport (és nemzetállam) behatolása – mások kiszorítása – zajlik.

20 Sőt, megkockáztatható még az is, hogy éppen az értelmiség az a társadalmi erő, amely a „nyugati" és „keleti" kultúra évezredes széthasadtságát és antagonizmusát is igazán feloldhatja: a szellemi termelési mód az, amelyben erőszaktétel nélkül egyesülhet a „nyugati" és a „keleti" szellem. Hiszen lényegében az értelmi­ség – és a társadalmakban működő szellemi-termelési mozzanatok – jelentik a ke­leti és nyugati társadalmakat összekötő, mindkettőben jelenlévő közös elemet is.

21 Az erre vonatkozó Szelényi-Konrád-koncepciót illető kritikai megjegyzésein­ket l. Eszmélet, 4. sz. K. Á. – K. G.

22 Csak azt kell felismernie az értelmiségnek, hogy a szellemi munkát kiváltsá­gokkal megvásárló osztálytársadalmak értelmiségi elitizmusának nem a szellemi mozzanatától megfosztott munkát végzőkkel szembeni szociális lelkiismeret-furdalás az alternatívája (ez eredményezte azt a hipokrita és igencsak káros eredmé­nyekre vezető jelleget, ahogy a narodnyik majd kommunista értelmiség önmagát alá rendelte a „népnek", a „munkásosztálynak", az „igazi dolgozónak"); hanem a szociális lelkiismeret. A kettő nem ugyanaz.

23 Látszólag igen időszerűtlen erről írni egy olyan válság közepette, amelyben a munkanélküliség ellen védő szociális háló mindenütt szakadozik, s egy olyan régi­óban, ahol a perc elvakított igavonói a munkanélküliséget mint a gazdasági raciona­litás térnyerésének kísérő jelenségét ünneplik. Az embernek azonban akkor is gon­dolnia kell arra, hogy merre menjen, merre mehet, és merre a leghelyesebb men­nie, amikor éppen belehuppant a pocsolyába.

24 Meglehet, a forradalmi változások türelmetlenjei számára ezek a célkitűzések nem tűnnek elég radikálisnak. Ha azonban forradalmi változáson egy valóban alter­natív, életképes társadalom eredményes kialakulását értjük, úgy hisszük, ezeknél a céloknál ma nemigen találhatunk forradalmiabbakat.

25 Az értelmiség nagy része – különösen Kelet-Európában – ma történelmi sze­repének felismerése és betöltése helyett egyelőre a kapitalizmus apológiájával van elfoglalva. Ezt részben az indokolja, hogy az eddig létezett „szocializmus" sok tekin­tetben még rosszabbnak bizonyult, s mivel ezt az egyetlen létező modellt (logikai­lag persze megengedhetetlen módon) azonosítják a kapitalizmus alternatívájával, igen könnyen levonják a következtetést, hogy tehát a kapitalizmusnak nincs, nem is lehet vonzó alternatívája. Látszólag ezen álláspont melletti érv az a tény is, hogy a kapitalizmussal alternatív életképes társadalom nemcsak hogy nincs jelen a világ­ban, de fölemelkedése a közvetlen jövőtől nem is várható. így a Józan, realista, felelős" értelmiségi még szíve vonzalmai ellenében is a létező kapitalizmusra (leg­feljebb annak finomítására) szavaz, mint a viszonylag legjobb reális lehetőségre. Ám az alternatívák pusztán maguktól sohasem jönnek létre. Reális kiformálódásu­kat mindig messze megelőzi a célkijelölés, s azok az erőfeszítések, amelyeket hí­veik a világ változtatására fordítanak. A világ változtatására: a folyamatok olyan be­folyásolására, amelynek eredményeként a társadalom közelebb kerül a célzott al­ternatívához; a folyamatok olyan befolyásolására, amelynek eredményeként az új paradigma szempontjából kedvező mozzanatok felerősödhetnek, a mozgás fel­gyorsulhat. A valósággal józan kompromisszumot" kötők igen hamar a maradiság oldalán találhatják magukat: racionális belátásuk könnyen az írástudók árulásának egy formájává válhat (s mellesleg segédkezet nyújt a tőkének ahhoz, hogy a szel­lemi termelési módnak az ún. létező szocializmusban nagyon felemásan kialakult bázisait lerombolhassa: Kelet-Európában az értelmiség vezette rendszerváltások kultúraellenes következményekkel terhes politikai döntései ezen (önel)árulás iskola­példái).

26 Természetesen itt megint elmondható, hogy az emberek többsége nem új, vagy régi világot építeni, hanem élni akar. Ez persze igaz, mint minden közhely; ám valójában minden döntés valamilyen világot épít, akár tudatában vagyunk dönté­sünknek ezzel a jelentőségével, akár nem. Paradigmaváltások idején a döntések ezen jelentősége tömegesen tudatosulhat, s ilyenkor az egyéni törekvések szük­ségszerű kellékeként tudatosul az elköteleződés szükségessége is a Régi vagy az Új oldalán. Ilyenkor ez igenis (az egyéni törekvések érzelmi átéltsége által közvetí­tett) tömeges és belső szükséglet – a döntésekben máskor is általánosan jelen van, de ilyenkor tudatossá is világosul.

27 Bármely erkölcsi eszmény elterjedése, általánossá válása az alapjául szolgá­ló viszonyok érvényesülési kiterjedésének függvénye. A „kollektivista" erkölcs társa­dalmi méretű kialakulását a „létező" szocializmusban többek között és főként az akadályozta meg, hogy az továbbra is kizsákmányoláson alapuló társadalom volt, vagy objektíve nem létezett benne olyan kollektivitás, amely bármiféle kollektivis­ta erkölcs érdek alapja lehetett volna. (A szerk.)

28 Ez nem új gondolat, s nem is kell platonikusként értelmezni: Marxok úgy fo­galmaztak, hogy „a kategóriák – létmeghatározások".

29 Most nem beszélve arról, hogy a legtöbb, az emberi nem szempontjából bűnnek minősített cselekedet mélyén is fellelhető, onnan kiszabadítható valamely (az emberi nem számára is) pozitív törekvés; s hogy az „eredendő bűn" keletkezé­se kimutathatóan egybevág a szellemi és fizikai tevékenység különválasztására alapozott munkamegosztás kialakulásával. (Az „eredendő bűn" a szellemi mozza­natától megfosztott, szolgáló fizikai munka mint emberi sors szimbóluma és indok­lása.)