Emberi lények hogyan képesek más emberek egész csoportjait legyilkolni? Hogyan keletkeznek az efféle öldökléshez vezető in­dítékok, és hogyan enyésznek el az öldöklés ellenében ható nor­mális gátlások? A genocídium – tehát egy faji, etnikai, vallási vagy politikai csoport kiirtása¹ – egy társadalmi folyamat végki­fejlete. Akárcsak a tömeggyilkosság, amelyet egy kevésbé pon­tosan körülhatárolható csoporttagjainak legyilkolásaként határo­zok meg, s amely általában kisebb számú embert sújt. Sok tör­ténelmi beszámoló létezik a népirtásról, és sok elemzés is olvas­ható a témáról politológusok és más társadalomtudósok jóvoltá­ból. Ehelyütt nem teszek kísérletet áttekintésükre, hanem inkább a népirtás pszichológiai okait és azokat a valamely társadalom­ban uralkodó kulturális-társadalmi ismérveket és életkörülmé­nyeket veszem szemügyre, mely utóbbiak együttesen idéznek elő olyan pszichológiai állapotokat, szükségleteket és motiváció­kat, amelyek a népirtás irányába mutató evolúciós folyamat kiin­dulópontját alkothatják.

Hogy érthetővé tegyem a népirtás és a tömeggyilkosság rendkívüli jelenségét, bemutatok egy fogalmi keretet (Staub, 1989/b), amely feltárja egyrészt a vonatkozó tényezők sok­rétűségét, másrészt azt a módot, ahogyan a különböző elemek elegyednek. A kulturális-társadalmi ismérvek egy bizonyos min­tája eleve valószínűsíti a népirtást. Ha súlyos, szűnni nem aka­ró életproblémák léteznek egy társadalomban, akkor ezek formálják a kialakuló szükségleteket és Indítékokat, és való­színűsítik, hogy ahol az életproblémák különösen súlyosak, ott a társadalom tagjai a problémák megoldására azt a mód­szert vagy utat választják, hogy a társadalom egyik alcso­portja ellen fordulnak. Az efféle reakciók, ha nem is szüntetnek meg egyetlen problémát sem, erős pszichológiai szükségleteket elégítenek ki. Miközben ártanak az áldozatoknak, egy pszi­chológiai értelemben vett evolúciós folyamat megy végbe az elkövetőkben (valamint a szemlélőkben), s ezzel egyi­dejűleg változások a társadalom normálban, mércéiben és intézményeiben. Az áldozatok ellen irányuló fokozódó erősza­kosság, amelynek folyamán a gátlások gyengülnek és új indíté­kok keletkeznek, népirtásba torkollhat. Az a magatartás, amit egyrészt a belső szemlélők, azaz a társadalom azon tagjai tanú­sítanak, akik sem mint elkövetők, sem mint áldozatok közvetle­nül nem részesei a történteknek, másrészt a külső szemlélők, a külső csoportok vagy más nemzetek magatartása ezt az evolú­ciós folyamatot egyaránt gátolhatja vagy előmozdíthatja.

A holocaust, amelynek jegyében a náci Németország mint­egy hatmillió zsidót gyilkolt le Európában, példázza a legtalálób­ban a népirtást. Az általunk kidolgozott fogalmi keret azonban ugyanúgy érvényes más példákra, így az örmények körében véghez vitt törökországi népirtásra és a kambodzsai „autogenocidiumra" is. És kisebb mértékben más tömeggyilkosságokra is érvényes. Gondoljunk csak például arra, hogy Argentínában a katonai uralom idején 9 és 30 ezer fő között mozgott az eltűnt vagy meggyilkolt emberek száma (Nunca Mas, 1986). Úgy tűnik, fogalmi keretünk vonatkoztatható minden olyan esetre, amely­ben egy kormány vagy egy domináns csoport erőszakot alkal­maz a társadalom egy alcsoportjával szemben (lásd Staub, 1989/b).

A népirtás előzményei

Környezeti tényezők

A nehéz életkörülmények egy társadalomban – súlyos, szűnni nem akaró életproblémák, amelyek a csoportot vagy a domináns alcsoportot sújtják – alkotják általában a kiindulópontot, azoknak a motivációknak a forrását, amelyek az egyik csoportot arra késztetik, hogy egy másik csoport ellen forduljon. Ezek közé az életproblémák közé tartoznak a gazdasági nehézségek, így a súlyos infláció, a gazdasági válság és az alapvető anyagi szük­ségletek kielégítésének nehézsége, valamint a bizonytalansá­got, fizikai sebezhetőséget és a csoportkötelékek gyengülését maga után vonó súlyos politikai konfliktus, erőszak és terroriz­mus. Hasonló hatásokkal jár az elharapódzott erőszakos bűnö­zés és a háború, illetve a háború következményei, különösen el­vesztett háború esetén. A nehéz életkörülmények következtében hanyatlik egy nemzet hatalma, tekintélye és jelentősége is, ami általában gazdasági és politikai gondokkal jár együtt. Mindezek a viszonyok, valamint a gyors és széles körű technológiai és tár­sadalmi változások szervezetlenséget és társadalmi káoszt idéz­hetnek elő.

A nehéz életkörülmények általában kialakítanak vagy erősí­tenek bizonyos pszichológiai szükségleteket a társadalom tagja­iban. E szükségletek pontos jellegét és intenzitását, de különö­sen azt a módot, ahogyan a társadalom csökkenteni kívánja in­tenzitásukat, nagyban befolyásolják a kulturális-társadalmi té­nyezők. Az első világháború elvesztése után a németek súlyos és megoldhatatlannak tűnő életproblémákkal küszködtek. A há­ború elvesztését és a versailles-i békeszerződés szigorát nagy megaláztatásként élték át. A Németország által fizetendő tete­mes jóvátételek nehézségeket szültek. A háború után forrada­lom tört ki, a császár lemondott, és egy köztársaság jött létre, megteremtvén egy olyan demokratikus rendszert, amilyent a né­metek eladdig soha nem ismertek. Nem sokkal a háború után szélsőséges infláció sújtotta a lakosságot. A háborús jóvátételek mértékével elégedetlen franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, a Németország számára oly fontos ipari körzetet. Az ezt követő szabotázs csökkentette az ipari termelést. Alighogy sikerült el­lenőrzés alá vonnia az inflációt, Németországot széles körű munkanélküliséghez vezető világválság sújtotta, A gátlásokat nem ismerő életvitelekés szexuális erkölcsök kialakulása a Wei-mari Köztársaság viszonyai közepette és a hagyományok felrú­gása alighanem a lappangó és később nyílt társadalmi káosz megnyilvánulása volt, s ugyanakkor elmélyítette a káosz tudatát az emberekben. Az 1920-as évek végére szélsőséges politikai pártok és mozgalmak keletkeztek, mind a jobb-, mind a balol­dalon. Elharapódzott a politikai erőszak- magánhadseregek vo­nultak az utcákon, verekedések támadtak a politikai gyűléseken. A kormány nem tudta, vagy nem akarta érvényesíteni tekinté­lyét. Túl azon, hogy Németország már régóta küszködött súlyos életproblémákkal és a stabilitás általános hiányával, semmi jel nem mutatott arra, hogy a dolgok ilyetén állása belátható időn belül megváltozhatna. A német népnek nem volt kiszámítható jövője. Ezek a körülmények jelentős pszichológiai hatást gyako­roltak.

A népirtást és a tömeggyilkosságokat a nehéz életkörülmé­nyek állandósulása előzte meg Törökországban, Kambodzsá­ban és Argentínában is. Ez utóbbi országban például szakadat­lanul romlott a gazdasági helyzet, nagy méreteket öltött az inflá­ció, és visszaesett az ipari termelés. A politikai élet kiegyensú­lyozatlan volt, a hadsereg újra meg újra magához ragadta a ha­talmat, és korlátozta a politikai szabadságot. Baloldali terrorista csoportok üzletembereket, katonatiszteket, politikusokat és más közéleti személyiségeket, sőt szakszervezeti vezetőket raboltak el, és mintegy 600 embert gyilkoltak meg. Jobboldali haláloszta­gok ezrével gyilkoltak le valóságos vagy vélt baloldali személye­ket, így járulván hozzá az erőszak kiszélesedéséhez (Nunca Mas, 1986; Staub, 1989/b).

Szükségletek, indítékok és kielégítésük módjai

A nehéz életkörülmények nagy mértékben fokozzák a fizikai biz­tonság igényét és az embereknek azt a szükségletét, hogy bízni tudjanak alapvető szükségleteik kielégíthetőségében, beleértve azt is, hogy van mit enniök és van hol lakniok. Ahol nehéz meg­oldani az élet gyakorlati problémáit, ott az ilyen életproblémák vonatkozásában keletkező pszichológiai szükségletek gyakran a magatartást leginkább befolyásoló tényezőkké válnak.

Az a tény, hogy valaki nem képes sem saját maga, sem családja gondját viselni, nem képes ellenőrizni életkörülmé­nyeit, nagymértékben veszélyezteti a pszichológiai ént, az énképet, az egyén értékeit, nézeteit és életmódját. Az embe­rek jelentős mértékben aszerint határozzák meg magukat, hogy milyen csoporthoz tartoznak. Ha csoportjukban káosz uralko­dik, vagy legalábbis a csoport rosszul működik, nem képes védelmet és biztonságérzetet nyújtani nekik, társadalmi én­képük is veszélybe kerül. Az emberekben nagyon erősen munkál az a szükséglet, hogy megvédjék személyes és tár­sadalmi énképüket, vagy kijavítsák a már kialakult negatív énképet. A hagyományok és a bevett életvitelek felbomlása, a társadalom szétzilálódása és a társadalom életében végbemenő változások mind-mind mélyreható kihívás elé állítják és veszé­lyeztetik az emberek feltevéseit a világról. Az élet bizonytalan­sággal és szorongással telik meg, ha nincsenek nézetek, amelyek segítenének a világ értelmezésében, és amelyek szabályoznák az egyén viszonyát a világgal (Epstein, 1980; Janoff-Bulman, 1985). Ahogy hagyományos világképük és való­ságfelfogásuk tarthatatlanná válik, az emberek újszerűen próbál­ják értelmezni a valóságot. Az erőforrások szűkössége és az ér­tük vívott versengés következtében, és mivel az életproblémák befelé fordulásra késztetik az embereket, az efféle szűnni nem akaró nehézségek éppen egy olyan időszakban bomlasztják a csoport tagjai közti kapcsolatokat is, amikor a legnagyobb szük­ség van a másoktól kapott támogatásra. Ez fokozza a más em­berekhez fűződő kapcsolat, egy csoport nyújtotta támogatás és védelem szükségletét.

A társadalmat alkotó egyének és alcsoportok tehetnek, és időnként tesznek is együttműködésen alapuló és alkotó szellemű kísérleteket az életproblémák megoldására. Csakhogy az efféle problémák olyan nehezen oldhatók meg, és olyan méretűek, kivált, ha társulnak bizonyos kulturális-társadalmi sajátosságokkal, hogy valószínűbb: a társadalom vagy egy domináns csoport a társadal­mon belül egy másik csoport, többnyire a társadalom egyik gyen­gébb alcsoportja ellen fordulva próbálja – legalábbis a csoport tagjai egy részének – pszichológiai szükségleteit kielégíteni.

Számos, egymással többé-kevésbé összefüggő módon lehet kielégíteni pszichológiai szükségleteket. Más emberek, így egy társadalmi alcsoport leértékelése segít az Én felmagasztosulásában és egy megrongálódott énkép helyreállításában. A bűnbakkeresés, azaz az életproblémák miatti felelősség másokra hárítása csökkenti az egyén felelősségét Azáltal, hogy azonosítha­tó egyénekben jelöli meg a problémák okát, a bűnbakkeresés ma­gyarázattal is szolgál, amelynek, noha hamis, nagy pszicholó­giai értéke van. A bűnbakkeresésben burkoltan benne foglaltatik az ígéret, hogy a bajok orvosolhatók vagy legalábbis mérsé­kelhetők, ha tevékenyen fellépünk a „bajok okozóival" szem­ben. Végezetül, a bűnbakkereső tevékenységek lehetővé teszik az emberek számára, hogy tömörüljenek, és egymáshoz tartozónak érezzék magukat. Egy ideológia elfogadása új világképet nyújt, egy jobb társadalom látomását, s ezáltal a jövő reményét. Az ideológia szolgálata fontosságtudattal ruházhatja fel az embe­reket. Ha csatlakoznak egy csoporthoz, az emberek feladhatnak egy nehezen viselhető ént vagy azonosságot, felölthetnek egy új társadalmi azonosságot, és kapcsolatba kerülhetnek másokkal. A csoport hatalmat és útmutatást is ad nekik.

A szükségletek kielégítésének ezek a különböző módjai gyakran találkoznak. Nehéz időkben azok a csoportok vonzó­ak, amelyeknek ideológiája tartalmazza egy jobb társadalom vagy akár egy jobb világ megteremtésének programját. Az effé­le ideológiák általában egy csoporttal azonosítják az ellenséget, akit meg kell semmisíteni, hogy az ideológia által azonosított célok megvalósulhassanak. Ilyenformán az emberek egy cso­portja leértékelődik, bűnbakká és ellenséggé válik. Időnként a valamely csoport elleni fordulás az, ami összetartja a kialakuló­ban lévő és az ideológiát szolgáló mozgalmat, míg más ese­tekben az ellenség azért válik fontossá, mert nehéznek bizo­nyul az ideológia megvalósítása.

Kulturális-társadalmi sajátosságok

A kulturális-társadalmi ismérvek meghatározott mintája esetén valószínűvé válnak a destruktív, erőszakos reakciók az életprob­lémákra. A történelem ilyen időszakaiban ezek az ismérvek bi­zonyos fokig sok társadalomban vannak jelen. Minél több ilyen ismérv létezik egy meghatározott társadalomban, és minél na­gyobb intenzitással, annál nagyobb a társadalom hajlama arra, hogy egyik alcsoportja ellen forduljon (vagy, az ismérvek meg­határozott variációit feltételezvén, külső csoportok, más nemze­tek ellen).

A társadalom egyik alcsoportjának kulturális leértékelése és/vagy az alcsoporttal szemben alkalmazott hátrányos megkü­lönböztetés lehetséges bűnbakként vagy ideológiai ellenségként szemeli ki ezt az alcsoportot. Az egyénekben és a csoportokban nagyon erősek a hajlamok a csoportokon belüli vagy kívüli diffe­renciálásra (Staub, 1989/b; Tajfel, 1982). Egyes társadalmakban az idők folyamán leértékelő sztereotípiák (Piaget és Weil, 1951) alakulnak ki, beleértve az olyan erősen negatív képeket, ame­lyeket az egyik nemzedék közvetít a másiknak, s amelyek könnyen aktivizálódnak. Még ha egy adott időben viszonylag korlátozott is a csoporttal szemben alkalmazott nyílt hátrányos megkülönböztetés, és az előítéletek kevésbé nyilvánulnak is meg, a kultúra mélystruktúrája – amely megnyilvánul például a kultúrtermékek leértékelő sztereotípiáiban és negatív képeiben, az irodalomban, a művészetben, a tömegtájékoztatási eszközök­ben, verbális kifejezésekben, sőt történelmileg is – kész potenci­állal szolgál, amelyet a leértékelt csoport ellen lehet fordítani. Más szóval egy kulturális programot nyújt.

Németországban például már jóval a zsidók irtása előtt leér­tékelték, hátrányosan megkülönböztették és bántalmazták a zsi­dókat. A középkorban a zsidókkal szembeni kíméletlen bánás­mód és erőszak különösen nagy méreteket öltött Németország­ban (Dimont, 1962). A keresztény teológiai antiszemitizmuson túl maguk az antiszemita lépések is kulturális leértékeléshez ve­zettek (Staub, 1989/b; lásd alább, a „Tanulás a cselekvés útján" című alfejezetben). Luther rendkívül antiszemita írásai (Hielberg, 1961), aki Hitleréhez hasonló stílusban jellemezte a zsidókat, Németországban különösen fokozta a leértékelés egyéb forrása­inak hitelét. A modern korban a rasszista gondolkodás, amely a zsidókat a nyugati civilizációt fenyegető veszélyként, az árjákat (és különösen a németeket) pedig a magasabb rendű kultúra hordozóiként (Girard, 1980) azonosította, tovább formálta a né­metek antiszemitizmusát. A XIX. század második felében mind­ezt tetézte a politikai antiszemitizmus megjelenése: egymás után alakultak pártok, amelyek politikai programjának közép­pontjában zsidóellenes törvények és zsidóellenes lépések álltak.

Jóllehet az első világháború végére a német zsidók már töb­bé-kevésbé asszimilálódtak, a német kultúra mélystruktúrájában létező antiszemitizmus lappangó, de könnyen aktivizálható po­tenciállal szolgált. A náci ideológia egyik legfontosabb vonása volt, hogy rendkívüli módon leértékelte a zsidókat. Amint a cso­portok leértékelésekor oly gyakori, a náci ideológia egyrészt na­gyon elítélően nyilatkozott a zsidókról, hitvány, önző lényeknek, nyűgnek bélyegezvén őket, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a zsidók milyen nagy hatalommal rendelkeznek, s mekkora ve­széllyel fenyegetik a német nép tisztaságát és létezését. A náci ideológia szerint a zsidók kifosztották a németeket, gyermekeket gyilkoltak és rontottak meg, és semmi más nem járt a fejükben, mint Németország elpusztítása, (gy volt ez Törökországban is, ahol az örmények kulturális értelemben hosszú időn keresztül értékelődtek le, mielőtt népirtás áldozatául estek.

A leértékelés időnként egy újonnan kialakuló ideológia követ­kezménye, amely ellenségnek bélyegez egy csoportot. Ilyen esetekben az ideológia általában a társadalomban létező kü­lönbségekből és megosztottságokból táplálkozik. Jó példa erre Kambodzsa, ahol történelmi ellentétek voltak egyfelől az irányí­tók, az arisztokrácia, a tisztségviselők és a tanultak lakta város, másfelől a parasztok lakta vidék között. A vörös khmerek ideoló­giája ebből a megosztottságból merített, tényleges vagy lehetsé­ges ellenségnek minősítvén az összes városlakót és tanult em­bert (Etcheson, 1984; Staub, 1989/b).

Az eddig említett tényezők fokozhatják vagy csökkenthetik bizonyos reakciók vagy tendenciák valószínűségét. Ám nem minden valószínűség válik tényleges történéssé. Az Oroszor­szágban (legalábbis bizonyos részein) erős antiszemitizmus az 1917-es forradalom előtt például megteremtette a lehetőségét annak, hogy a zsidók váljanak a fő ellenséggé. Igen ám, de ugyanakkor mélyreható ellentétek voltak a társadalmon belül egyfelől az irányítók és a társadalom kiváltságos tagjai, másfelől a parasztok és a munkások között is. Oroszországban a forrada­lom vezetőit a marxista ideológia arra késztette, hogy az utóbbi ellentétekre összpontosítsák figyelmüket, s ne a zsidókra.

Az erős tekintélytisztelet és az a tény, hogy (évszázados beidegződések alapján) a hatóságoktól várják az útmuta­tást, megnehezíti az emberek számára, hogy a súlyos élet­problémák viszonyai közepette mint közösség saját lábukra álljanak (Fromm, 1965; Miller, 1983). Ugyanakkor csökkenti annak valószínűségét Is, hogy az emberek megkérdőjelez­zék azt, ahogyan a hatalmon lévők meghatározzák a valósá­got és értelmezik az eseményeket, vagy hogy (tartósan) el­lenálljanak az őket irányító hatóságoknak, még ha ez egy leértékelt csoport tagjainak bántalmazásával és legyilkolásával jár is együtt.

Jól tudjuk, hogy a németekben erős volt a tekintélytisztelet és az engedelmességre való hajlam még azokkal szemben is, akik csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. Ezt sok Német­országban járt vendég tette szóvá a németek magatartása kap­csán, hol becsmérlőén, hol elismerően (lásd Craig, 1982; Girard, 1980). A gyermeknevelésről rendelkezésünkre álló információk alapján joggal hihetjük, hogy a német családok általában nagyon szilárd tekintélyelvi alapokon nyugodtak (Miller, 1983), s a korlá­tozó, büntető gyermeknevelési módszereket alkalmazták. Való­színű, hogy az efféle módszerek erős tiszteletet keltenek a hata­lom iránt, és elfojtják az elfogadhatatlan érzelmeket és impulzu­sokat. Mindezek hatására valószínűleg sok németben alakult ki vonzódás a hierarchikus struktúrákhoz és a hatalmi viszonyok­hoz, egyszóval mindahhoz, ami a „tekintélyelvű személyiség" ki­alakulásához vezethet (Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson és Sanford, 1950; Cherry és Byrne, 1977).

Erős tekintélytisztelet természetesen létezik más kulturális ismérvekkel rendelkező társadalmakban is, nemcsak azokban, amelyek népirtást vittek véghez, vagy tömegével irtottak embe­reket. Egyes esetekben azonban bizonyos prediszponáló ismér­vek abban az alcsoportban voltak erősek, amely később az el­követővé vált. Legyen szó akár a tekintélytiszteletről, akár a kul­turális énképről, így volt ez például az argentin hadsereg tagjai esetében, akik egyrészt kiterveltek, másrészt végrehajtottak tö­meges gyilkosságokat (lásd alább).

Egy monolitikus kultúrában és/vagy társadalmi szervezetben vannak bizonyos uralkodó kulturális értékek és célok, amelyek korlátozzák az ellentétes értékek és célok kifejezésének szabad­ságát. Az erős tekintélytisztelettel együtt ez egyrészt növeli a társadalmon belül létező nézetek azonosságának lehetőségét, másrészt csökkenti az áldozatcsoportokkal szemben tett korai lépésekre válaszoló ellenlépések valószínűségét. Való igaz, hogy ami a társadalmi életet illeti, a német kultúrán belül sokféle irányzat létezett, ám a hagyománnyal, a renddel és a tekintély­tisztelettel összefüggő értékek voltak uralkodók.

A németországi népirtás eredetét vizsgálva két szakaszt kü­lönböztethetünk meg. Az első szakaszban jutott hatalomra Hit­ler, egy olyan ember, aki rögeszmésen hajtogatta, hogy a zsidók okozzák Németország minden baját, s aki teremtett egy ideoló­giát, melynek középpontjában a zsidók elpusztítása állt. A máso­dik szakasz volt a totalitariánus náci uralom, amely tovább korlá­tozta az elfogadható nézetek körét, tág teret biztosított a nácik által hirdetett nézeteknek, és gátolta az ellentétes nézetek nyílt kifejezését. A rendszert az „ellenségekkel" szemben tanúsított kíméletlenség és kegyetlenség jellemezte. Kialakította a propa­ganda és a nevelés rendkívül hatékony rendszerét, amelyen ke­resztül a hatóságok terjesztették világnézetüket, beleértve a zsi­dók alapos leértékelését. És a rendszer létrehozta a náci uralom rendkívül hatékony eszközeit is, kivált ami az SS-t illeti, amely­nek tagjai később a népirtást elkövették.

Bizonyos kulturális énképek és értékek erősítik a népir­táshoz vezető, eleve meglévő hajlamot. Ezek egyike a kultu­rális felsőbbrendűségbe vetett hit, de közéjük tartozik az ön­védelemre szoruló, ingatag kulturális énkép is. Gyakori a kettő elegyedése, amikor a kulturális felsőbbrendűségbe ve­tett hit alapvető sebezhetőséggel társul. Ez egy bonyolult is­mérv, de azért értékelhető a kultúra „termékeinek" gondos tanul­mányozása segítségével. Ha az életkörülmények meghazud­tolják a felsőbbrendűségbe vetett hitet, és aktivizálják az alapvető sebezhetőséget, a védekezésnek és a kulturális én­kép javításának az igénye nagyon erőssé válik.

Németországban a felsőbbrendűség hitén alapuló kulturális énkép sokféleképpen megmutatkozott: a németek nagyon büsz­kék voltak a német kultúra vívmányaira és a német karakterre, a német értelmiségiek hirdették a németek felsőbbrendűségét és azt, hogy Németországnak joga van uralkodni más nemzetek fölött (Craig, 1982; Nathan és Norden, 1960). Ugyanakkor, ré­szint az első világháború okozta rettenetes pusztítások hatásá­ra, mély gyökereket eresztett a sebezhetőség és az ingatag ön­becsülés érzete is.

A német felsőbbrendűségbe vetett régi keletű hitet való­színűleg bizonyos fokig táplálta Németország győzelme a fran­cia-porosz háborúban, az 1871-es egyesülés, majd az a szerep, amelyet Németország később mint katonai hatalom valamint a nemzetközi kulturális és tudományos élet vezetője töltött be. Né­metország mégis úgy érezte, s ez volt a németek egyik csataki­áltása is az első világháborúban, hogy jogtalanul fosztották meg területei egy részétől. Az első világháborúban elszenvedett ve­reség és azok a súlyos problémák, amelyek ezután ütötték fel a fejüket, nagy csapást mértek a nemzet társadalmi énképére. A Hitler-féle élettér-elmélet arra hivatkozott, hogy Németországnak joga van bizonyos területekre, nemcsak azokra, amelyeket az első világháborúban vesztett el, de azokra is, amelyeket Keleten hódíthat meg, mihelyt Hitler kiépített egy erős Németországot (De Jong, 1978).

A rohamosan romló viszonyok Argentínában is kikezdték az argentin felsőbbrendűségbe vetett hitet, mely különösen erősen tartotta magát a hadseregen belül, továbbá a hadseregnek azt az eltúlzott felfogását, mely szerint ő a nemzet védelmezője. Tö­rökországban a Törökország által a korábbi évszázadokban megteremtett birodalom széthullása, az ország elmaradott ipara és kereskedelme, függősége külföldi nemzetektől, a későbbi te­rületveszteségek és az első világháborúban elszenvedett vere­ségek veszélyeztették azt a felsőbbrendűségi tudatot, amelyre az ország az idő tájt tett szert, amikor nagyhatalom volt. Török­ország elhúzódó hanyatlása nyomán éppenséggel egyfajta ki­sebbrendűségi tudat alakult ki.

Egy másik kulturális előfeltétel olyan ideológia jelenléte, amely reményt nyújt, jobb életet ígér, és általában kijelöl egy el­lenséget. Van, amikor egy ilyen ideológia már a kultúra része, s a nehéz időkben válik irányító erővé. Gyakran azonban a súlyos életproblémák hatására születik meg egy meghatározott ideoló­gia. A népnek nyújtott ideológiának illeszkednie kell a kultúrá­hoz, vagy úgy kell igazodnia, hogy elfogadhatóvá váljék a rele­váns csoport számára.

Végezetül, az agresszivitásnak mint a konfliktusok megoldási módjának hagyományai is hozzájárulnak a népirtás prediszponáltságához. Ha az agressziónak vannak hagyományai, a meg­újuló agresszió elfogadhatóbbnak, helyénvalóbbnak tűnik. Ilyen hagyomány létezett Németország militarista múltjában, és to­vább erősödött az első világháború alatt és után. A háború után félkatonai szervezetek csatároztak. A Freikorps mozgalom pél­dául, amely militarista csoportokból állt, a német ifjúsági mozgal­mat egészítette ki (Kren és Rappoport, 1980; Lifton, 1986). Mint már említettük, a politikai erőszak valósággal dühöngött a náci uralmat megelőző években. Sajátos feltétel volt Németország­ban a háborús veteránok nagy száma is. 1988-ban az Egyesült Államokban, miután ugyanannyi idő telt el a vietnami háború be­fejezése óta, mint Németországban az első világháború befeje­zése és Hitler hatalomra kerülése között, vietnami veteránok kö­rében nagyon gyakoriak voltak a poszttraumatikus stresszhatá­sok. A német katonák annakidején valami hasonlót éltek át, mint a vietnami veteránok: közvetlen harcok, súlyos veszteségek, a háború elvesztése, az általuk hozott áldozatok elismerésének hi­ánya, ha ugyan nem a kegyvesztetté válás. Ezeknek a tapaszta­latoknak a hatása – a világ jóságába vetett hit elvesztése, az ön­becsülés elvesztése, a legitim autoritás elutasítása és az autori­tás egyéb formáinak keresése (Card, 1983; Egendorf, Kadushin, Laufer, Rothbart és Sloan, 1981; Wilson, 1980) – fokozta a ne­héz életkörülmények hatását, és növelte a veteránok vonzódá­sát a náci mozgalom ideológiájához. A náci mozgalom, ha csat­lakoztak hozzá, új alternatív autoritást, a valóság újszerű értel­mezését, egy új látomást és azt a lehetőséget ígérte nekik, hogy nehezen viselhető énjükről lemondhatnak egy ügy javára.

A tömeges gyilkosság és a népirtás evolúciója

Tanulás cselekvés útján

Az életproblémáknak a társadalom egyik alcsoportja ellen fordu­lással való kezelése nem feltétlenül vezet népirtáshoz. Ez csak egy kiindulópont. Ha Hitler 1933-ban tett volna kísérletet a né­metországi zsidók kiirtására, nagyon valószínű, hogy elbukott volna: sem az elkövetők, sem a szemlélők nem álltak még ké­szen. Az emberek egy csoportjának bántalmazására és le­gyilkolására irányuló motivációnak ki kell fejlődnie, az öl­döklések ellenében ható gátlásoknak pedig meg kell szűnniök. Az áldozatok ellen irányuló viszonylag kevésbé ártalmas cselekedetek a kezdet kezdetén általában megváltoztatják az elkövetőket és az egész társadalmat, és lehetségessé, valószínűvé és elfogadhatóvá teszik az ártalmasabb csele­kedeteket. A népirtás vagy a tömeges gyilkosság ennek az evo­lúciónak a végpontja.

Számos gyermekekről szóló tanulmány mutatta ki, hogy a gyermekek saját cselekedeteik hatására tanulnak és változnak. Az olyan, mások javát szolgáló tevékenységekben való részvé­tel, mint játékok készítése szegény vagy kórházban kezelt gyer­mekek számára vagy kisebb gyermekek tanítása, a kontrollcso­portokat alkotó többi gyermekhez képest növeli az ilyen gyerme­kekben a segítő magatartás későbbi kialakulásának való­színűségét (Staub, 1975, 1979, 1986). Felnőttekre vonatkozó kutatási eredmények is igazolják, hogy a korábbi segítő cseleke­detek (Harris, 1972) – vagy mint a „láb az ajtóban" jelenségről szóló kutatási eredmények mutatják, még a segítésről szóló előzetes megállapodás is (De Jong, 1979; Freedman és Fraze.r, 1966) – növeli a későbbi segítés valószínűségét vagy nagyság­rendjét. A segítő cselekedetek a segítséget élvező pozitív ér­tékeléséhez és a vele való törődés fokozódásához vezethet­nek. Előidézhetik az énkép megváltozását is a segítőkben, mert utóbbiak látják, hogy tudnak és készek segíteni (Eisenberg és Cialdini, 1984; Grusec, Kuczynski, Rushton és Simutis, 1978; Staub, 1979).

Az emberek az erőszakot is a részvétel útján tanulják meg, s a részvétel során alakul kl bennük mindinkább az a képesség, hogy ártsanak másoknak. Amikor kísérletek során „tanárok" adagoltak különböző erősségű áramütéseket „tanulók­nak", ha az utóbbiak hibákat követtek el egy feladat megoldásá­ban, és az áramütések erősségének szintjét maguk határozták meg, egyre erősebb áramütéseket adagoltak (lásd például Buss, 1966; Goldstein, Davis és Hermán, 1975). Ezek és más kísérle­tek igazolják, hogy akik ártalmat okoznak másoknak, lekicsinylik, lenézik és leértékelik áldozataikat (lásd például Ber-kowitz, 1962; Goldstein és munkatársai, 1975; Sykes és Matza, 1957; lásd még Staub, 1978).

A valóságos világban is fokozódni látszik az erőszak intenzi­tása és az áldozatok száma (Staub 1988/b). A kínzások történel­me ezt igazolja. A középkori Európában például, ahol a kínzás az igazságszolgáltatási folyamat része volt, kezdetben csak az alacsonyabb társadalmi osztályokból származó, később tekinté­lyesebb társadalmi státuszú vádlottakkal, végül már a tanúkkal szemben is alkalmaztak kínzást vallomások kicsikarására, illetve bizonyítékok szerzésére (Peters, 1985; Staub, 1989/a).

Lépések a pusztítás kontinuuma mentén: az elkövetők

Miután a társadalom egy alcsoportja ellen fordulnak, az elkö­vetők motivációi tovább fejlődnek, belső gátlásaik pedig tovább gyengülnek, mielőtt készek lennének a népirtás véghezvitelére. Az elkövetők eleinte kevésbé intenzíven bántalmazzák az áldo­zatcsoport tagjait, kevesebb ártalmat okoznak nekik, eszközei­ket és áldozataikat jobban megválogatják, és kevésbé erősza­kos cselekedeteket hajtanak végre. Idővel azonban megváltoz­nak, ami erőszakosabb cselekedeteket tesz lehetségessé és kí­vánatossá. Minthogy sokan közülük egy „igazságos világ­ban" gondolkodnak (Lerner, 1980; és Simmons, 1966), s azt tartják, hogy a világ igazságos, és hogy akik szenvednek, karakterükkel vagy cselekedeteikkel ki is érdemelték a szen­vedést, az elkövetők valószínűleg még inkább leértékelik az általuk bántott embereket. Áldozataikat idővel kivonják az egyetemes erkölcsi normák köréből, s az erkölcsi értékeket már nem vonatkoztatják rájuk (Staub, 1978, 1987, 1989/b). Való­színűleg megváltozik az elkövetők énképe is. Idővel azt tartják magukról, hogy készek és képesek igazolható okokból bántani és megölni a leértékelt csoport tagjait, azért, hogy megvédjék saját csoportjukat, vagy hogy megvalósítsanak egy magasabb rendű célt, így a faj tisztaságát.

Van, amikor egy társadalom, mint egész, jókora utat megtett a pusztítás kontinuumán már azelőtt, hogy az a csoport, amelyik a népirtás elkövetőjévé válik, lépéseket kezdene tenni az áldo­zatcsoport ellen, vagy akár hatalomra kerülne. Törökországban az örményeket már a Szövetségi és Haladás Párt (az „ifjútörö­kök") 1908-ban történt hatalomra kerülése előtt sújtotta hátrá­nyos megkülönböztetés, erőszak és – 1884 és 1886 között – tö­meggyilkosság is (Greene, 1895; Hartunian, 1968; Staub, 1989/b). A népirtás 1915 és 1916 között ment végbe. Más ese­tekben, így Németországban vagy Kambodzsában, mire hata­lomra kerültek, az elkövetők már kialakítottak egy, az erőszakot igazoló és indokoló ideológiát. Pszichológiai felkészülésük – a differenciálás a belső és a külső csoport között, az áldozatcso­port leértékelése – már túljutott a leértékelésnek a kultúrában lé­tező szintjén. Ez felgyorsította haladásukat a pusztítás fokozatai mentén. Németországban a mélyreható antiszemitizmus a náci azonosság nélkülözhetetlenül fontos része volt, s a párttagok – különösen az SS-ek, akik közvetlen elkövetőkké váltak – ennek megfelelően különleges indoktrinációban részesültek (Kren és Rappoport, 1980).

Ahogy nő a másoknak való ártás nagyságrendje, az elkö­vetők előrehaladása a pusztítás pszichológiai kontinuuma men­tén gyakran készteti őket arra, hogy hevesen és fanatikusan el­kötelezzék magukat mozgalmuk és a mozgalom által hirdetett „nemes ügy" mellett. Fanatikus elkötelezettség alakulhat ki egy népcsoport – vagy, mint Németországban, több csoport, így a zsidók, cigányok és a szellemileg vagy fizikailag fogyatékos né­metek – legyilkolásának meghatározott célja mellett. A fanatiz­mus azt jelenti, hogy az elkövetők a végső céljuk alá rendelik egyéb céljaikat, mind az egyéni, mind a csoportcélokat. Törökor­szágban, Németországban és Kambodzsában fontos erőforrá­sokat használtak fel erre a célra, és a társadalom megvédésé­hez vagy fenntartásához szükséges emberek életét sem kímél­ték (lásd Staub, 1989/b).

Mindezzel összhangban van, hogy Németországban, mihelyt Hitler 1933-ban magához ragadta a hatalmat, egyre durvábbá vált a bánásmód a zsidókkal szemben. A zsidókat először a kor­mányhivatalokból, az egyetemi körökből és a hadseregből távo­lították el, majd más fontos tisztségekből is. Erős nyomás nehe­zedett rájuk, előbb azért, hogy adják el, később, hogy hagyják el üzleteiket és otthonaikat. Tilossá vált a házasságkötés és a sze­xuális kapcsolat az árja németek és a zsidók között, a zsidókat kényszerítették a sárga csillag viselésére, hogy azonosítani le­hessen különleges státusukat. A „kristályéjszaka" 1938-ban szervezett erőszakká alakította át a zsidók ellen irányuló szórvá­nyos erőszakot. A hatóságok különös gondot fordítottak rá, hogy nyilvánosan alázzák meg a zsidókat az utcákon, arra kényszerít­vén őket, hogy súrolják az utcákat, és tisztára nyalják az SS-ek csizmáját. A zsidók nem tehették be a lábukat nyilvános helyek­re, és egyre nagyobb számban kerültek koncentrációs táborok­ba. Kiirtásuk csak ezután vette kezdetét, 1941-ben.

Az erőszak egyéb típusai is hozzájárultak ahhoz a pszicholó­giai folyamathoz, amely az erőszakot és a gyilkolást elfogadha­tóvá, sőt normálissá tette. Az „euthanászia"-program rendelteté­se az volt, hogy az értelmi fogyatékos és a mozgássérült német gyermekek és felnőttek valamint a homoszexuálisok legyilkolása útján „megtisztítsa" a fajt (Dawidowicz, 1975; Lifton, 1986). Ez is hozzátartozott „a pusztítás gépezetének" (Hilberg, 1961) kialaku­lásához; megteremtette azokat a módszereket, és kiképezte azokat a személyeket, amelyeket, illetve akiket később alkal­mazni lehetett a zsidók pusztításában és a háborúban.

Az egyre erősebb pusztítási hajlam megmutatkozott a tö­meggyilkosság és a népirtás más eseteiben is. Más országok­ban a pusztítás kontinuuma mentén tett lépések nem voltak min­dig egyirányúak, miközben az elkövetők egyre rosszabbul bán­tak az áldozatokkal, de a folyamat a növekvő erőszak ciklusá­nak formáját öltötte az egymással szembenálló csoportok között. Ez volt megfigyelhető Argentínában, majd Kambodzsában is. Más esetekben viszont az áldozatok nem csupán a szembenálló csoportok egyikének tagjai voltak, de, a túlzott általánosítás és az ideológia következtében, egy sokkal nagyobb, kevésbé körül­határolt csoport tagjai is.

Engedelmesség és csatlakozás

Ahogy a pusztítási hajlam mindinkább kidomborodik, az egész társadalom megváltozik. A csoport kezdetben osztozik a nehéz életkörülmények tapasztalatában és hatásában, valamint a kul­turális-társadalmi hajlamokban és az utóbbiakból keletkező szükségletekben. Ezek együttesen alkotnak egyfajta közös társadalmi részrehajlást, hajlamot vagy előszeretetet bizo­nyos reagálási tendenciák iránt.

Stenley Milgram úttörő jelentőségű kutatásainak (1965, 1974) hatására sok író hangsúlyozza a hatalommal szembeni engedelmesség szerepét a másoknak való károkozás olyan szélsőséges formáiban, mint a népirtás. Az engedelmesség fon­tos: az engedelmességre való kulturális hajlamon túl az elkövető csoportok általában úgy alakulnak ki és képződnek, hogy enge­delmességük a hatóságokkal szemben fokozódjék. Ám azok az emberek, akik csatlakoznak ilyen csoportokhoz, így az SS-ek a náci Németországban, vagy azok, akik már olyan létező csopor­tok tagjai, mint amilyen a hadsereg volt Argentínában, nem egy­szerűen engedelmeskednek. Minthogy megvan bennük a közös társadalmi részrehajlás vezetőik iránt, beleértve a közös motivá­ciókat is, ők általában csatlakoznak.

Túl azokon a hajlamokon, amelyek a közös csoporttapaszta­latokból keletkeznek, az egyéni ismérvek fokozzák az elkövetők prediszponáltságát. Az SS-hez való csatlakozás okai között pél­dául ott volt a vonzódás az ideológiához, az erőszakban lelt él­vezet vagy legalábbis az erőszak elfogadása, az erőszakosság­ra való képesség, a felemelkedési vágy (Steiner, 1980), és a te­kintély és az útmutatás igénylése a nehéz időkben. Akik korán, az 1920-as években beléptek az SS-be, egy olyan vezetőt kö­vettek, akinek annakidején nem volt tényleges hatalma, és csu­pán csekély politikai bázissal rendelkezett. Ők azért léptek be az SS-be, hogy megvédjék vezetőjüket, és harcoljanak érte a poli­tikai gyűléseken, ami azt mutatta, hogy készek voltak részt venni erőszakos cselekményekben, ha ugyan nem lelték örömüket bennük. Mihelyt csatlakoznak, az elkövetők általában további képzésben részesülnek, hogy még engedelmesebbek legyenek, további ideológiai indoktrinációnak vetik alá őket, s ilyenformán, saját cselekedeteik hatására tovább haladnak előre a kontinuum mentén. Gyakran kiváltságos csoporttá válnak: az SS-eket pél­dául tisztelettel övezték és bálványozták, és sok kiváltságot él­veztek (Gibson és Haritos-Fatouros, 1986; Kren és Rappoport, 1980; Staub, 1989/b).

A szemlélők

A szemlélők nagyon fontos szerepet játszanak a népirtás evolúciójában. A társadalom egy alcsoportjának mind nagyobb méreteket öltő szenvedései láttán a szemlélők gyakran hallgat­nak és passzívak. Az emberek nemcsak saját tetteik hatására változnak meg, de tehetetlenségük és passzivitásuk hatásá­ra is, különösen jelentős események viszonyai közepette. Nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, mások szenvedéseit végig­nézni, és cselekvés nélkül megőrizni a belső ellenzékiséget az elkövetőkkel szemben, vagy továbbra is együtt érezni az áldozatokkal. A szemlélők elhatároják magukat az áldoza­toktól, hogy csökkentsék saját, az együttérzésből származó szenvedésüket (Staub, 1978). Miután a világot igazságosnak tartják, az áldozatokról könnyen kialakulhat az a véleményük, hogy kiérdemelték sorsukat.

A németek jelentős része egyébként nem egyszerűen passzív szemlélő, hanem félig aktív résztvevő volt. Bojkottálták a zsidó boltokat, megszakították szoros és baráti kapcsolataikat a zsidókkal. Sokan ilyen vagy olyan formában hasznot húztak a zsidók sorsából, elfoglalták állásukat, megvásárolták üzleteiket, beköltöztek házaikba. A németek többsége ugyanakkor sokféle­képpen részt vett a rendszerben, beleértve a náci köszöntés használatát is. Mindez lehetőséget nyújtott a cselekvés útján tör­ténő tanulásra, arra, hogy a németeknek jelentős részében kiala­kuljon az elkötelezettség a rendszer mellett, s elfogadják a rend­szer által hirdetett nézeteket. A lakosság mint egész többsége fokozatosan kirekesztette a zsidókat az erkölcs birodalmából, s végül, ha nem is örült sorsuknak, de elfogadta azt (Staub, 1989/b). Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a szemlélők egy része elkövető lett.

Ahogy az egész társadalom halad előre a pusztítás kontinu­uma mentén, egy reszocializációs folyamat megy végbe, s meg­változnak az egyéni és társadalmi normák és mércék. Az áldo­zatcsoport ellen irányuló erőszak elfogadhatóvá válik. Az intéz­mények átalakulnak és a pusztítást szolgálják. Mihelyt átalakul­nak, akárcsak más intézmények, általában önmaguk fenntartá­sára és hatalmuk meg befolyásuk növelésére törekednek.

Legyen szó akár a belső szemlélőkről, azaz egy ország la­kosságáról, akár a külső szemlélőkről, azaz más nemzetekről és külső csoportok tagjairól, a szemlélőknek nagyon sok le­hetőségük van az események menetének befolyásolására. Na­gyon sok kutatási eredmény, valamint a mindennapi élet tapasz­talatai is igazolják, hogy az egyének és a csoportok nagymérték­ben befolyásolhatnak másokat. Még az SS tagjait is lehetett be­folyásolni (Fein, 1979; Staub, 1989/b). Németországban a nácik brutálisan felléptek az ellenzékiség minden formájával szemben, hogy a félelem kiölje a másként gondolkodást. Mégis, amikor az euthanasziás program ismertté vált, sokan felemelték a szavu­kat ellene: a katolikus egyház tagjai, ügyvédek, az elpusztultak hozzátartozói és más csoportok. így, miután már vagy 70 ezer ember pusztult el, a hatóságok kénytelenek voltak leállítani ezt a programot (Lifton, 1986). Hitler és a nácik nagyon fontosnak tar­tották és élénken figyelték a lakosság reakcióit a korai zsidóelle­nes „intézkedésekre" Meglepődtek, örültek és felbátorodtak azon, hogy milyen kevés negatív reakciót tapasztaltak (Dawidowicz, 1975; Kren és Rappoport, 1980). A lakosság valójában gyakran a hivatalos rendeleteket megelőzve cselekedett, a vál­lalatok például menesztették a zsidó alkalmazottakat (Dawidowicz, 1975; Hilbert, 1961). Valószínű, hogy a lakosság heves re­agálása a zsidóellenes intézkedésekre, különösen a pusztítás kontinuumának korai szakaszában, meggátolta volna a pusztítás további evolúcióját. Ehelyütt hadd emlékeztessünk rá, hogy a két köztiszteletben álló intézmény, az egyetemi körök és az egy­ház a kezdet kezdetén – amikor még nem volt erős a megtorlás­tól való félelem – nem tiltakozott erőteljesen.

A társadalmi sajátosságok a Németország által megszállt vagy vele szövetséges európai országokban is befolyásolták a zsidók sorsát. A zsidó lakosság jóval nagyobb hányada pusztult el ott, ahol, mint Lengyelországban, mélyen gyökerezett az anti­szemitizmus, s ahol kirekesztő törvények voltak érvényben, és antiszemita politikai pártok léteztek. Ahol korábban nem volt olyan erős az antiszemitizmus, ott a helyi tisztségviselők kevés­bé működtek együtt a németekkel, az egyházi vezetők hangosabban hallatták a szavukat a zsidók deportálása ellen, a lakos­ság elítélte a zsidóellenes lépéseket, s anyagi és erkölcsi támo­gatásával sok zsidót segített abban, hogy elkerülje a deportálást, elrejtőzzön vagy ellenálljon (Fein, 1979). Dániában, Bulgáriá­ban, Olaszországban és Belgiumban a zsidó népesség jókora hányada maradt életben.

A külső szemlélők – olyan egyének, csoportok és nemzetek, akiknek, illetve amelyeknek nem sok félnivalójuk van az elkö­vetőktől – ugyancsak gyakran maradnak passzívak. Ennek sok oka van. A holocaust esetében az okok közé tartozott a zsidók általános kulturális leértékelése, a zsidóellenes náci propaganda nemzetközi hatása és a szenvedők leértékelése. A külső szem­lélők magatartása, így más nemzetek vonakodása attól, hogy befogadjanak Németországból érkező zsidó bevándorlókat, erősítőleg hatott a nácik attitűdjére és magatartására. Göbbels (Taylor, 1983) és Hitler idővel arra a következtetésre jutott, hogy a világ többi része osztozik a nácik zsidógyűlöletében, csak nem mernek cselekedni a zsidók ellen.

Valószínűsíthető, hogy a belső vagy külső szemlélők erős el­lenreakciói ráirányítják az elkövetők figyelmét az emberséges­ség hagyományos értékeire, a gyilkolást tiltó erkölcsi normákra, az áldozatok bántalmazásával együtt járó jelentős gazdasági vagy egyéb jellegű költségekre, és tudatosíthatják az elkö­vetőkben a megtorlás és a büntetés eshetőségét. A fenti elem­zésből kitűnik, hogy ha a szemlélők idejekorán reagálnak, még mielőtt az elkövetők nagyon előrehaladtak volna a pusztítás kontinuuma mentén, és erősen elkötelezték volna magukat a program mellett (amikor saját evolúciójuk már valószínűtlenné tenné, hogy visszakozzanak), ez valószínűleg meggátolja a pusztítás további evolúcióját.

Vezetők és hívek

Jóllehet a vezetők szolgáltatják az ideológiát, a tekintélyt és az eszközöket, elemzésünkből kitűnik, hogy a tömeggyilkosság vagy népirtás genezisének megértéséhez szemügyre kell ven­nünk a hívek és a passzív szemlélők által játszott nagyon fontos szerepet is. Valószínű, hogy a legtöbb társadalomban és a leg­több periódusban vannak szélsőséges és romboló eszméket és eszményeket valló emberek, akik vezetővé akarnak válni. Egy társadalomról, kivált ha súlyos életproblémákkal küszkö­dik, sok mindent elárul, hogy teret nyújt-e olyan ve­zetőknek, akik potenciálisan vagy nyilvánvalóan romboló megoldási lehetőségeket nyújtanak. A szélsőséges rombo­lás attól alattomos jellegű, hogy fokozatosan alakul ki. Ahogy az emberek, nemcsak az elkövetők, de az elfogadó szem­lélők is, részeivé válnak egy romboló rendszernek, egyre ne­hezebben tudják elhatárolni magukat attól. A kritikus tudatos­ság, az események önálló, független értelmezése valószínűtlen­né válik.

Éppen ezért tesz szert nagy jelentőségre a kultúrák és a társadalmak bizonyos sajátosságaiban rejlő pusztító potenciál tudatosítása. Ugyanez érvényes a szemlélők lehetséges be­folyására és az ezzel együtt járó cselekvési kötelezettségükre.

Következtetések

Mindent egybevéve, a fenti elemzés azonosított számos, a nép­irtáshoz vezető tényezőt és a köztük érvényesülő kölcsönhatá­sokat. Az elemzés több szinttel foglalkozott: az egyének, az el­követők csoportjai és az egész társadalom lélektanával. Szem­ügyre vettük a társadatom mélyen gyökerező kultúráját, a cso­port objektív történelmét és azt, hogy tagjai miként érzékelik a csoportot, továbbá az adott időben létező objektív életkörülmé­nyeket. Az elemzés rámutatott a társadalom tagjaiban kialakuló szükségletekre – a pozitív énkép szükségletére, arra a szükség­letre, hogy a valóság értelmesnek tűnjék; a fenntartható világné­zet szükségletére, a másokhoz való tartozás szükségletére és a jobb jövő reményének vagy látomásának szükségletére.

A fentiek feltárták, hogy különösen fontos a csoport mint egész és a társadalom evolúciója: az egyes tagok reszocializálódnak, miközben erkölcsi szabályok örökösen csorbát szenved­nek, és új szabályok keletkeznek; mindezzel párhuzamosan vál­tozások mennek végbe a csoportnormákban és az intézmények­ben. A vezetők és a döntéshozók retorikája – az a mód, aho­gyan egyrészt az áldozatokat mint a csoportot fenyegető legna­gyobb veszélyforrást, másrészt a csoport által megvalósítani kí­vánt eszményeket bemutatják – elősegíti ezt az evolúciót. A romboló ideológiát és világnézetet erősítheti, ha akár a belső, akár a külső szemlélők nem reagálnak, vagy még csak nem is tiltakoznak erőteljesen

Elemzésünk azt a fajta társadalmi pszichológiát példázza, amely éberré tehet bennünket olyan folyamatokkal – elegyedé­sük meghatározott módjával és meghatározott elemek szerepé­vel – szemben, amelyek nemcsak népirtásra prediszponálják a társadalmat, de egyéb, kirekesztett csoportok ellen irányuló lé­pésekre is: tömeggyilkosság, háború, kínzás vagy a rossz bá­násmód olyan „enyhébb" válfajai, mint a hátrányos megkülön­böztetés (Staub, 1989/a, 1989/b).

Attól nem szűnik meg az elkövetőket terhelő felelősség, ha megértjük, hogy egyének és társadalmak miként jutnak el odáig, hogy népirtást kövessenek el. Az elkövetők választanak: az úton haladva kis és nagy döntéseket hoznak, miközben megsértenek hagyományos erkölcsi szabályokat, és szenvedéssel sújtják az áldozatokat. És bár a bennük végbemenő pszichológiai változá­sok egy részét nem tudatosítják magukban, sok döntésüknek és lépéseik jelentőségének igenis tudatában vannak. Elemzésünk nem csupán azt mutatta be, hogy mi készteti az elkövetőket a népirtás elkövetésére, hanem kidomborította az elkövetők és kü­lönösen a szemlélők rendkívül fontos szerepét, egy társadalom kulturális-társadalmi ismérveinek és mélystruktúrájának je­lentőségét abban, hogy az adott társadalom a népirtás termé­keny talajává váljék, különösen akkor, ha a társadalomban ob­jektíve létező nehéz életproblémák megoldhatatlannak tűnnek a belátható jövőben. A társadalompszichológus feladata immár az, hogy az elemzésen túllépve feltárja, miként alakíthatók ki az öntudatos, a mások iránti törődésről tanúskodó és ag­resszivitástól mentes reagálási módok az egyénekben és egész társadalmakban, mert kizárólag ez csökkentheti a tö­megpusztítás kialakulásának és evolúciójának a valószínű­ségét (Staub, 1989/b).

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

A tanulmány eredetileg Fein, H. (ed.): Genocide Watch c. (New Haven, Yale University Press) kötetében jelent meg.

Jegyzet

1 A résztvevők közötti mélyreható nézetkülönbségek és viták nyo­mán az ENSZ genocídiumról szóló konvenciója a politikai csoportok megsemmisítését végül is kizárta a genocídium meghatározásából (lásd Kuper, 1981). Ennek azonban politikai okai voltak. Egy politi­kai csoport megsemmisítése valójában ugyanazokban a pszcihológiai és kulturális okokban gyökerezik, mint egy etnikai, faji vagy val­lási csoport megsemmisítése.

Irodalom

Adorno, T. W. Frenkei-Brunswik, E., Levinson, D. J. and Sanford, R. N. (1950). The authoritarian personality. New York, Norton.

Berkowitz, L. (1962). Agression. A social psychological analysis. New York, McGraw-Hill.

Buss, A. H. (1966) The effect of harm on subsequent aggression. Jo­urnal of Experimental Research in Personality, 1, 249-255.

Card, J. J. (1983). Lives after Vietnam. The personal impact of military service. Lexington, MA: Lexington.

Cherry, F. and Tyrne, D. (1977). Authoritarianism. In: T. Blass (Ed.): Personality variables in social behavior. Hillsdale, NJ, Erlbaum.

Craig, G. A. (1982). The Germans. New York, New American Library.

Dawidowicz, L. S. (1975). The war against the Jews: 1933-1945. Hoft, Rinehard and Winston.

De Jong, W. (1978). The Weimar chronicle: Prelude to Hitler. New York: New American Library.

De Jong, W. (1979). An examination of self-perception mediation of the foot-in-the-door effect. Journal of Personality and Social Psychology, 34, 578-582.

Dimont, M. I. (1962). Jews, God and history. New York, Signet.

Egendorf, A., Kadushin, C, Laufer, R. S., Rothbart, G., and Sloan, L. (1981). Summary of findings. In: Legacies of Vietnam: Comparative ad­justment of Vietnam veterans and their peers (Vol. 1). Washington DC, Government Printing Office.

Eisenberg, N., and Cialdini, R. B. (1984). The role of consistency pressures in behavior: A developmental perspective. Academic Psycho­logy Bulletin, 6, 115-126.

Epstein, S. (1980). The self-concept: A review and the proposal of an integrated theory of personality. In: E. Staub (Ed.), Personality: Basic as­pects and current research. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

Etcheson, C. (1984). The rise and demise of democratic Kampuchea. Boulder, CO: Westview.

Fein, H. (1979). Accounting for genocide: National resources and Jew­ish victimization during the Holocaust. New York: Free Press.

Freedman, J. L., and Fraser, S. C. (1966). Compliance without pres­sure: The foot-in-the-door technique. Journal of Personality and Social Psychology, 4, 195-202.

Friedrich, V. (1989). From psychoanalysis to the „great treatment": Psychoanalysis under National Socialism. Political Psychology, 10, 3­27.

Fromm, E. (1965). Escape from freedom. New York, Avon.

Gibson, J. T. and Haritos-Fatouros, M. (1986), The education of a tor­turer. Psychology Today, 20, 50-58.

Girard, P. (1980). Historical foundations of anti-Semitism. In: J. Dims-dale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators. Essays on the Nazi Ho­locaust. New York: Hemisphere.

Goldstein, J. H., Davis, R. W., and Herman, D. (1975). Escalation of agression: Experimental studies, Journal of Personality and Social Psychology, 31. 162-170.

Greene, F. D. (1895). The Armenian crisis in Turkey. The massacre of 1984, its antecedents and significance. New York: G. P, Putnam.

Grusec, J. E., Kuczynski, L. Rushton, J. P., and Simutis, Z. M. (1978). Modeling, direct instruction, and attributions: Effects on altruism. Deve­lopmental Psychology, 14, 51-57.

Harris, M. B. (1972). The effects of performing one altruistic act on the likelihood of performing another. Journal of Social Psychology, 88, 65­73.

Hartunian, A. (1968). Neither to laugh nor to weep. Boston, Beacon.

Hilberg, R. (1961). The destruction of the European Jews. New York, Harper and Row.

Janoff-Bulman, R. (1985). The aftermath of victimization: Rebuilding shattered assumptions, In C. R. Figley (Ed.): Trauma and its wake. New York, Brunner/Mazel.

Kren, G. M., and Rappoport, L. (1980). The Holocaust and the crisis of human behavior. New York: Holmes and Meier.

Kuper, L. (1981). Genocide: Its political use in the twentieth century. New Haven, CT: Yale University Press.

Lerner, M. (1980). The belief in a just world: A fundamental delusion. New York: Plenum.

Lerner, M. J. and Simmons, C. H. (1966). Observer's reaction to the „innocent victim": Compassion or rejection? Journal of Personalty and Social Psychology, 4, 203-210.

Milgram, S. (1965). Some conditions of obedience and disobedience to authority. Human Relations, 18, 57-76.

Milgram, S. (1974). Obedience to authority: An experimental view. New York, Harper and Row.

Miller, A. (1983). For your own good: Hidden cruelty in childrearing and the roots of violence. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Nathan, O., and Norden, H. (Eds.). (1960). Einstein on peace. New York: Avenel.

Nunca Mas. (1986). The report of the Argentine National Commission on the Disappeared. New York, Farrar, Straus and Giroux.

Peters, E. (1985). Torture. New York: Basil Blackwell.

Piaget, J. and Weil, A. (1951). The development in children of the idea of the homeland and of relations with other countries. International Social Science Bulletin, 3, 570.

Staub, E. (1975). To rear a prosocial child: Reasoning, learning by do­ing, and learning by teaching others. In: D. Depalma and J. Folley (Ed.): Moral development: Current theory and research. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Staub, E. (1978). Positive social behavior and morality: Vol. 1. Social and personal influences. New York: Academic Press.

Staub, E. (1979). Positive social behavior and morality: Vol. 2. Soci­alization and development. New York: Academic Press.

Staub, E. (1986). A conception of the determinants and development of altruism and agression: Motives, the self, the environment. In C. Zahn-Waxler (Ed.): Altruism and agression: Social and biological origins. Cambridge, Cambridge University Press.

Staub, E. (1987). Moral exlusion and the evolution of extreme destructiveness. Presented as part of the symposium „The Moral Community: Implications for the Psychology of Justice" at the annual meetings of the American Psychological Association, New York.

Staub, E. (1989/a). The psychology of torture and torturers (Special issue). Journal of Social Issues

Staub, E. (1989/b). The roots of evil: The psychological and cultural origins of genocide. New York: Cambridge University Press.

Staub, E. (1989/c). Steps along the continuum of destruction: The evolution of bystanders-German psychoanalysts and lessons for today. Political Psychology, 10. 38-51.

Steiner, J. M. (1980). The SS yesterday and today: A socio-psychological view. In: J. Dimsdale (Ed.): Survivors, victims and perpetrators: Es­says on the Nazi Holocaust. New York: Hemisphere.

Sykes, G. M. and Matza, D. (1975). Techniques of neutralization: A theory of delinquency. American Sociological Review, 75. 664-670.

Tajfel, H. (1982). Social psychology of intergroup relations. Annual Re­view of Psychology, 33, 1 -39.

Taylor, F. (Ed.). (1983). Goebbels' diaries, 1933-1941. (F. Taylor, Trans.). New York: G. P. Putnam.

Wilson, P. J. (1980). Conflict, stress and growth: The effects of war on psychosocial development among Vietnam veterans. In: C. R. Figley and S. Le-ventman (Eds.): Strangers at home: Vietnam veterans since the war. New York, Praeger.

1. Használd ki okosan fejlettségi előnyeidet: extra­profit Fejlessz, és tartsd meg az ebből fakadó monopolelőnyöket, amíg csak lehet. A nálad így mind magasabb termelékenységi szintre jutó termelés minden pillanatban leértékeli a gyöngék országaidban folyó munka értékét, így anélkül, hogy bármi­lyen tőkeáramlást igénybe vennél, a gyöngébb or­szágok munk&aacu

1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus

A fasizmusnak több definíciója van, de a fogalom má­ra túlságosan kitágult, túl sokféle jelenségre alkalmaz­zák. A megvalósult fasiszta rendszerek klasszikus tí­pusát az olasz fascismo, majd a mindmáig legtotálisabb formáját létrehozó német nemzeti szocializmus jelentette. Egyesek a fasizmus első megjelenését az 1919-20-as magyar fehérterrortól, mások a még ko­rábbi

A jobboldali radikális csoportosulások az „újraegyesítéssel" hátszelet kapnak. A „Negyedik Birodalom" mozgósítja mindazon erőket, amelyek az NDK-t és az NSZK-t nem tartják az egész Németországnak, az össznémet államnak, hanem a keleti terület visszanyeréséről és (az 1937/41-es határok szerinti) Nagy-Németországról álmodoznak. Az a tény, hogy 1994-ig a korábbi NDK területén az orosz katonák és a nyu­gati Szövetségi Államban a NATO-egységek tovább állomásoznak, éb­ren tartja a Szovjetunió elleni gyűlölködést, tápot ad az úgynevezett Új Birodalom „liberális-nemzeti" jelszavainak, amelyek Németország szu­verenitását korlátozva látják, és „semleges-militarista" irányzatokat tá­mogatnak.

Természetesen felmerül a kérdés, vajon a szélsőjobboldaliság témái mely területeket érintenek, milyen fogalmakat értelmeznek újra, és ho­gyan folyik a „küzdelem az emberek eszéért és szívéért". „Alapideológiá­ikat" tekintetbe véve a következő területek kínálnak ma számukra táma­dási lehetőségeket: a szociáldarwinizmus (antiegalitarizmus); rasszizmus (antiszemitizmus), nacionalizmus (szovjetellenesség, Amerika-ellenesség), autoritarizmus (antiparlamentarizmus), militarizmus (antipacifizmus) és szexizmus (antifeminizmus).

A nemzeti állam és a rasszizmus és/vagy egy új internacionalizmus (multikulturalizmus) reneszánsza?

A kelet-nyugati szembenállás megszűnése és a két német állam újra­egyesítése után nem lehetetlen a visszaesés a háború előtti nacionalizmus­ba, mert a „nemzeti államok tévútja", ahogy Péter Glotz fogalmaz, újra meg­nyerő eszménynek tűnik a kapitalizmus globalizálása, azaz az európaiasítás (EK-belső piac) átláthatatlan tendenciájának ellenében. A körülményeken nem változtat az sem, hogy a nacionalizmus történelmi alapjai szétzúzód­nak, a szupranacionális konszernek, kereskedelmi kapcsolatok és intézmé­nyek világában anakronisztikussá válnak. A jelen átalakulási helyzetben a természettudományos-technikai, gazdasági és politikai fejlődés aszinkronitása figyelhető meg, amelyről Eric Hobsbawm a következőt írja: „Ma a XX. század végi technológia, a XIX. századi szabad kereskedelem és a közép­kori világkereskedelem viszonyaira emlékeztető államközi központok újjá­születésének sajátos kombinációját éljük át".

Az egyesített Németországban két olyan eltérő életritmusú társadalom ütközik egymással, amely csak lassan hangolódhat össze. A fejlődési tendenciák ilyen aszinkronitásából nőnek ki azok a szociális ellenté­tek, területi és szerkezeti ütközések, amelyekre a szélsőjobboldal következetesen támaszkodik.

A mai szélsőjobboldal sikere – akárcsak a történelmi fasizmusé – azo­kon az ígéreteken alapul, amelyekkel az aszinkronitások megszüntetésé­nek reményét keltik, készen arra, hogy az időt – amikor az szükséges – elemi erővel „megállítsák". A Szövetségi Köztársaság ma a „klasszikus" ipari társadalomból a „kockázatvállaló társadalomba" való átmenetét éli, amely azután a magántőkés tulajdon- és konkurenciaviszonyok között működik; átfogó modernizálási folyamatát atomizáció, tömegesedési és anonimitási tendenciák jellemzik. Sok embernek ezzel szemben óhaj­tott elképzelése a konkurencia (negatív kísérőjelenségei) nélküli ka­pitalizmus, mint az egyének mozgásformája a polgári teljesítményelvű társadalomban, amelyben a (különösen a bürokratikus kényszergaz­dasággal összehasonlítva) hatékony piacgazdaság áldásalt élvezhe­tik, anélkül, hogy farkastörvényei kihatásait és következményeit el kellene viselniük.

A szociális kockázatvállalások szabályozatlansága, a szociális viszonyok reprivatizációja

A német egység a szélsőjobboldaliságra a Német Szövetségi Köztársa­ságban először nem felszabadítóan hatott, hanem éppenséggel mérsé­kelte azt. Többen a szélsőjobboldaliság visszaesésével összefüggésben egyfajta „érzelmi depresszióról" beszélnek, amelynek következtében az ilyen jobboldaliság a legvégső hatalmat csak nehezen képes megsze­rezni, hiszen „hirtelen és váratlanul elveszett az, ami a nemzeti gyűlöle­tet évtizedekig ébren tarthatta volna" (Th. Assheuer-H. Sarkowicz).

Ám egy rövid várakozási idő után a revansizmus kiheverheti azt a Nyugat és „Közép-Németország" egyesítéséhez vezető sokkot, amely a liberális konzervativizmus jegyében törtónt, és az Öböl-háború következ­tében újraéledő nagyhatalmi sovinizmus által – a német világhatalmi ál­mokkal támogatva – Kelet-Európa gyarmatosításának kiszélesedő tervé­vé fejlődhet. Az úgynevezett Új Hatalom az újraegyesítés egy „második lépcsőjének" a keretében visszaköveteli a valamikori német keleti terüle­teket, továbbá egy „második forradalom" segítségével le szeretné rázni a nyugati Németországban is a „megszállók igáját", amiért is – az elhalvá­nyuló szovjet-, illetve kommunizmusellenességet továbbfejlesztve – az Amerika-ellenességet helyezi előtérbe. Az Öböl-háború és a fiatalok tilta­kozó magatartása az amerikaiak háborús tevékenysége ellen kiindulási pontot kínál számukra, de főképp az, hogy a militarizmus bizonyos mér­tékű rehabilitálása látszik kirajzolódni. A tömegtájékoztatáson keresztül közvetített gondolkodás harciasabbá válását figyelhetjük meg.

A rasszizmus szintén terjed, főképp, hogy a kelet-európai és Szovjetunióbeli gazdasági és rendszerválságok következtében várhatóan em­berek milliói indulnak el Németországba Ehhez jönnek a valamikori euró­pai gyarmatosító hatalmak tengerentúli területeinek a lakosai, akik az EK-belsőpiacon mint egyenjogú gazdasági tényezők versengenek a belföldi konkurenciával. Már most megosztó vonalat hoz létre a lakosság köré­ben a gyűlölködés a törökökkel és a lengyelekkel szemben.

A „külföldiekkel szembeni ellenségességnek" szó szerinti tartalma nincs: amit – egyébként csak Németországban – így jelölnek, az egyfelől széles körben elterjedt félelmet jelent az idegenekkel szemben, akik mint vetélytársak jelennek meg a munkaerőpiacon és a lakáspiacon, közöttük azonban etnikailag nem tesznek különbséget (vonatkozik ez a bevándor­lókra és az áttelepülőkre egyaránt); másfelől kétségkívül különlegesen erős az ellenszenv a sötétbőrű ékkel, jobban mondva a „másfajtákkal" szemben, ez viszont nem vonatkozik az indogermán külföldiekre (olya­nokra, mint az angolok, skandinávok, észak-amerikai fehérek stb.). A „külföldi-ellenesség" fogalma így a rasszizmus, a kisebbségellenesség álcája és elbagatellizál ója

Ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdeni tudjunk, tudnunk kell, min ala­pul. Az első lépés az emberiség e réme feletti győzelemhez annak meg­értése, hogy milyen okokra vezethető vissza, milyen vágyakat és remé­nyeket ébresztett a múltban. Nekem úgy tűnik, hogy a rasszizmus alap­vetően két forrásból táplálkozik, és két oldala működik: az euro-amerikai rasszizmus „fentről jövő" nagyhatalmi törekvések következménye­ként jön létre, amelyek kifelé és a világ meghódítására irányulnak, s amelyek érvényesítésekor az erőszakosan rájuk erőltetett hatalmi és ter­melési viszonyok a leigázottak egy részét (az etnikailag lebecsülteket) el­nyomják. A rasszizmus létrehozta ideológiai vezérfonalát, és a naciona­lizmuson és szociáldarwinizmuson keresztül jut érvényre, a modern imperializmus/gyarmatosítás legfontosabb legitimálójaként. „Mivel az im­perializmus csak mint rasszizmus tudott átváltozni egyszerű hódító vállal­kozásból univerzális hatalmi rendszerré, így az imperialista nemzeteket egy magasabb küldetés különleges eszközeként vagy mint egy maga­sabb végzet letéteményesét tekintik és mutatják be, a többi népnek pedig egyáltalán nem adják meg az elismerést" (E. Balibar).

A rasszizmus terjeszkedési ideológiaként szolgál, de másfelől az in­tegráció, a beolvasztás koncepciója is – mások kirekesztése révén. Álta­lában az ember igényli bizonyos embertársainak származásuk alap­ján való lebecsülését, ha egy kizsákmányolt, elnyomott népességen belül akarja a rivalizálást elhárítani. A rasszizmus reál- és szociáltörténete azt mutatja, hogy konjunktúrája akkor tetőzik, amikor a válságjelek felhalmozódnak, katonai visszaesés és/vagy rendszerválság fenyeget, továbbá egyes rétegek egzisztenciálisan fenyegetette válnak. Ilyenkor e rétegek az idegen embercsoportok lefokozásával mintegy „lefelé" továb­bítják az őket terhelő nyomást.

Az idegengyűlölet konkrét problémákból következik, elvont Ideá­lok által igazolja magát, szimbolikus erőszakban nyilvánul meg, és ütközik a polgári magatartással. A faji korlátok elfedik az osztálykorlá­tokat, álcázzák és egyidejűleg reprodukálják azt. Ám, ha a faji megkülön­böztetés és a fajgyűlölet általában visszavezethető is szociális és gazda­sági okokra, válságokra és konkurencia-viszonyokra – nem szűkíthető le azokra, Ha igaz az, hogy a rasszizmus főleg a szocioökonómiai konfliktu­sok eredménye a társadalomban és a társadalmak között, akkor az is vi­lágos, hogy csupán az alapjául szolgáló érdekellentétek legyőzésével és ezen összefüggések magyarázatával szorítható vissza. A rasszista beál­lítottságon érvekkel nehéz kifogni: „Nem elegendő a rasszizmus formális érveit megcáfolni, hanem fel kell tárni az érzelmek és meggyőződések összességét, amelyek ezeket az érveket és magatartásformákat vezérlik" (A. Memmi).

A külföldiek számára több jogot kell biztosítani, „honosítani" kell őket, és bevonni a döntésekbe. Intézkedéseket kell foganatosítani a jogi bizto­sítékok megteremtésére. A szociális egyenlőség és politikai részvétel va­lóságos integrációihoz létre, amelyet nem szabad az erőszakos asszimi­lációval összetéveszteni. Az olyan integrációs kínálatok, mint a valami­lyen formájú képviselet vagy a kommunális választójog a külföldiek szá­mára, szükségesek, de csak köztes lépések, és alig elégségesek ahhoz, hogy a rasszista ideológiának elejét vegyék. A megkülönböztetés min­denféle módját, még ha pozitív is, el kell kerülni, mivel ahol az etnikai vagy kulturális kisebbséget akár megkárosítják, akár előnyben ré­szesítik, ott kialakul a rasszista/nacionalista gondolkodás- és visel­kedésmód.

Az ellenstratégia sarokkövei: fejlett civil társadalom, össznémet szo­ciális állam és modern soknemzetiségű köztársaság, a szociális kérdé­seknek a nemzetiekkel, a demokratikus kérdéseknek a szociálisakkal és a nemzeti kérdéseknek a demokrácia kérdéseivel való összekötése.

„Meg kell gondolnunk – figyelmeztet A. Klönne -, vajon az egységes ,haza' álmát, a patrióta összetartozás érzését tekintjük-e a történelmi és a jelenlegi szélsőjobboldali nézetek autentikus hajtóerejének? Benyomá­som szerint egészen más elképzelések és érdekek fejeződnek ki a szélsőjobboldali áramlatokban: kábultság és hatalomvágy, félelemekés – egyidejűleg – agresszió, amely aztán nem a nemzetben, hanem a nacio­nalizmusban keresi feloldását. Nem a közösség iránti, a nemzet iránti fe­lelősségben, hanem sokkal inkább egy tagadó jellegű nemzeti identitás­ban, az elhatárolódást és kirekesztést szolgáló belső és külső barát-el­lenség meghatározásban.

Több közvetlen demokráciát?

A 90-es évek részvételi és képviseleti viszonyaihoz

Milyen legyen a jövő demokráciája – ez a jelen fő kérdése. A politikai rendszerek válsága nem csak Kelet-Európára korlátozódik, hanem Nyu­gat-Európát is sújtja, ahol vita folyik a népakarat és népképviseleti de­mokrácia közötti viszonyról, a parlamentarizmus jövőjéről és megújításá­nak lehetőségéről. Klasszikus államfilozófusok ünneplik a vidám ősállapotokat – Montesquieu államhatalommegosztás-tanát Keleten, Rous­seau demokrácia-elméletét Nyugaton.

A leghatékonyabb eszköz a szélsőjobboldaliság visszaszorítására a demokrácia, nem mint az állami intézmények szabályozó mechanizmusa és a politikai és társadalmi status quo védelmezője, hanem mint az ígére­tek beváltása, a már oly régóta hirdetett demokrácia szó szerinti megva­lósítása (=népuralom). A demokrácia csak elindul, de nem fejeződik be a választási aktussal. Újólag át kell gondolni a részvételi jogot és az önigaz­gatás lehetőségeit, tekintettel többek között a szövetkezeti mozgalom le­hetséges újjáéledésére is.

A polgárok állampolgári tudata a szövetségi köztársaság alapítása óta tetemesen átalakult. A kritikátlan identifikáció szakaszát (1949-1966/67) követte a puszta elfogadás fázisa (1968-1974/75) és a növekvő távol­ságtartás. A harmadik évezredbe történő átmenettel a parlamenti-képviseleti és állampolgári-részvételi viszonyok megváltoznak. A közvetlen demokrácia elemeinek és mechanizmusának ma sokkal nagyobb je­lentősége van, mint korábban, mert a gazdasági újratermelés mindinkább közös döntések alapján jön létre, aminek a „felépítményben" is érvénye­sülnie kell. Az új, a modern információs és kommunikációs technoló­giák bevetésével előállt felhalmozási forma megfelel az új részvételi formának: aki kvalifikált képzettsége alapján a számítógépet kezeli és robotot irányít, egyaránt résztvevője a termelésnek és az irányí­tásnak. A tudományos-technikai forradalom mélyreható változáso­kat követel a politikai-parlamentáris képviselet jellegében is.

A népszavazás az állampolgárok emancipációjának egy további esz­köze lehet. A választási fásultság leküzdéséhez jó alkalmat kínálnak a szélsőjobboldali pártok. Ezért is kell az embereknek több demokráciát nyújtani (a vele járó kockázat ellenére), nehogy a jövőben a szélsőjobb előretörése folytán a mainál kevesebb legyen a demokrácia.

A főleg fiatal emberek kritikája a képviseleti demokráciával szemben igazán nem irányul sem a demokrácia, sem a parlamentarizmus ellen, ahogy a konzervatív állami teoretikusok sejtetik. Itt egy olyan „félreér­tésről" van szó, amely tudatosan ignorálja azt a valóságos összefüggést, hogy a bázisdemokrácia a parlamentáris-demokratikus államot nem le­rombolja, hogy valamiféle anarchiával helyettesítse, sokkal inkább böl­csen kiegészíti, működőképesebbé és válságérzékenyebbé teszi.

A helyzet valóságos parancsa: Több közvetlen és gazdasági demok­ráciát! Az élet minden területének demokratizálása – nem kevesek szerint ez a legjobb válasz a szélsőjobboldaliság helyzeti előnyére. A német egyesítéskor a népet nem kérdezték meg – ez jellemző az ország politikai kulturáltságára (kulturálatlanságára). Pedig a közvetlen demokrácia igen lényeges lenne a személyiség cselekvési és döntési autonómiájának helyreállításához is. A munkás és alkalmazotti rétegtől kezdve mindenütt a társadalomban, ahol erős hierarchia és merev „parancsstruktúra" áll fenn, s (a bérfüggőség miatt) csak minimális szabad tér marad a munka-és életszükségletek megteremtéséhez, igen nagy szükség lenne erre az autonómiára, a termelés résztvevőitől a lakóterületi, a kommunális és re­gionális döntéshozókon át egészen a központi állami és szupranacionális szintig.

A részvételt és a döntési jogot minden szinten ki kell alakítani, a nép­képviseleti alkotóelemek: népi kezdeményezések, népakaratnyilvánítás és népszavazás bevezetése révén, s mivel ezek lehetőséget kínálnak, több polgárt tesznek érdekeltté a politikában, a szélsőjobboldaliság és a neofasizmus elleni küzdelem fegyverévé is válhatnak. Egy „szemlélődő de­mokrácia" esetében (R. Wassermann) nem szabad csodálkozni, ha a „nézősereg" a szélsőjobboldali demagógia után fut, azt követi. A demok­rácia kérdéseinek a nemzeti kérdésekkel való összekapcsolása azt jelen­ti, hogy az egyesített Németország – többé már nem ideiglenes – alkot­mányt kap, amely népszavazás, népakarat révén fog jogerőre emelkedni. És itt válik döntő kérdéssé, hogy mit értünk ezen a „népen". Az egyesített Németországban minden azon fordul majd meg, hogy a „nép" fogalmá­nak a demokratikus vagy egy soviniszta változata válik-e döntő té­nyezővé a tömegtudatban.

A 80-as évek elejétől a nemzeti-konzervatív újságírók és tudósok el­terjesztették azt az érvet, miszerint tartósan nem fogadható el egy olyan Nyugat-Németország, amely gazdaságilag „óriás", de politikailag „törpe"; Németországnak újra nagyhatalmi szerepet kell betöltenie, illetve átven­nie. A keleti blokk széthullása, nemkülönben az NDK bevonása a Német Szövetségi Köztársaság rendszerébe megerősíti a német politika súlyát a nemzetközi küzdőtéren; ez csökkenti a német szuverenitás eddigi meg­szorításait, amelyek a nyugati szövetségi rendszerből adódtak. A jövőben már nem annyira a külső befolyástól vagy támasztól, mint inkább önma­gunktól függ, hogy a németek képesek lesznek-e a külpolitikát úgy irányí­tani, hogy az javára váljon a népek közötti nemzetközi egyezményeknek és egyetértésnek. Ennek másfelől belpolitikai feltételei vannak. A háború utáni rend vége azt is eredményezi, hogy a szélsőjobboldali tendenciák előtt már nem állnak azok a korlátok, amelyeket a valamikori megszálló hatalmak állítottak fel mind Nyugat-, mind Kelet-Németországban. A né­meteknek maguknak (belső) társadalmi vitában kell olyan szociális vi­szonyokról és politikai kultúráról gondoskodniuk, amely nem ad esélyt a szélsőjobboldaliságnak, hogy befolyásos vagy éppen hatalomképes erővé lehessen.

(Ford.: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10., rövidítve.