A tanulmány felvázolja az NDK-ban és Magyarországon az 1960-as évektől követett munkáspolitika főbb jellemzőit, s választ keres arra, miért nem fordult szembe az állampárt gyámkodásától megszabaduló munkásosztály az új, kapitalista rendszerrel. A jóléti diktatúrák a magasabb fogyasztás ígéretével igyekeztek megvásárolni a munkásság politikai támogatását, miközben következetesen elzárták előlük a valódi baloldali alternatívákat.

Az Eszmélet olvasói számára nem kell külön indokolni egy olyan temati­kai blokkot, ahol kitüntetett figyelmet kapnak azok a munkástanácsi, ön­igazgatói kísérletek, amelyek megpróbálták a gyakorlatba átültetni a XX. század egyik legnagyobb marxista gondolkodója, Lukács György által megálmodott tertium daturt – vagyis azt a harmadik utat, amelyet sokan kerestek az államszocialista rendszer és a kapitalista restauráció között. A munkástanácsokhoz, a szabadon szerveződő termelő közösségekhez és az önigazgatáshoz való visszatérés nem volt elszigetelt gondolat, és csak 1989 után rögzült a mainstream politikai gondolkodásban az a meggyőződés, hogy az önigazgató társadalom „végérvényesen” az utópiák világába tartozik. Mára már sokak számára elfelejtett az a tény, hogy az államszocialista időszakban a keleti blokk országaiban – és persze Magyarországon is – létezett az államszocializmusnak egy bal­oldali ellenzéke, amelyik – noha elvetette az államszocializmust – nem a kapitalizmushoz való visszatérésben, hanem a szocializmus megrefor­málásában gondolkodott.

Az 1960-as évek gazdasági reformjainak idején mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon felmerült egy erősebben differenciáló bérrendszer kialakítása; az állampárt azonban végül mindkét ország­ban visszatért a jól bevált munkáspolitikához, ami a munkásosztály egészének kilátásba helyezte az életszínvonal folyamatos fejlődését.¹ Természetesen itt is voltak kiemelt csoportok, például a bányászok és a magasan képzett szakmunkások, és az egyes ágazatok munkásai sem egyenlően részesültek az állami juttatásokból. Ám az életszínvonal­-politika, illetve a gazdaság- és társadalompolitika egysége, ahogyan az NDK-ban nevezték, sikeres volt a rezsim szempontjából annyiban, hogy egyik országban sem alakult ki a lengyel Szolidaritáshoz hasonló szá­mottevő munkásellenzék. Ahogyan Szalai Erzsébet (2004) is rámutatott, a „jóléti diktatúra” sikeresen depolitizálta a munkásokat, és a politikai nyilvánosság helyett más dimenziók felé fordította gondolkodásukat, érdeklődésüket. Hosszú távon azonban mégis hozzájárult az államszoci­alizmus bukásához, mert egy olyan fogyasztói tudatot erősített, amelyet a tervgazdaság keretein belül sehogyan sem lehetett kielégíteni. A magyar eset volt még a legsikeresebb, ahol a reformközgazdászok a második gazdaság kiterjesztésével akarták orvosolni a tervgazdaság krónikus áru­hiányát. Ezt a politikát végül a kormánynak is el kellett fogadnia, amikor az 1970-es évek végétől egyre kevésbé állt módjában a munkásfizetések központi emelése. A munkások lehetőséget kaptak arra, hogy a második gazdaságból egészítsék ki jövedelmüket, és így jelentős többletmunka árán biztosíthatták életszínvonaluk fejlődését.² A szocialista ipar termékei azonban nem versenyezhettek a fejlett kapitalista országok által kínált fogyasztási árucikkekkel, a nyugati bevásárló-turizmus pedig rádöbben­tette az embereket arra, hogy a nyugat-európai munkások egészen más, magasabb szinten tudják kielégíteni fogyasztói igényeiket, mint akár a „legvidámabb barakk” állampolgárai Kelet-Európában.³

Honecker összehasonlíthatatlanul szigorúbb diktatúrát gyakorolt az NDK-ban, mint Kádár Magyarországon, és az ismert okok következtében sokkal inkább igyekezett elzárni a Nyugattól (elsősorban természetesen Nyugat-Németországtól) országának lakosait. Csakhogy a kommunikáci­ós eszközök fejlődésével Honecker sem tudta megvalósítani a hírzárlatot: hiába számított politikai vétségnek a Westfernsehen (a nyugatnémet tv-adók nézése), a keletnémet családok túlnyomó többsége a „függöny mögött” a nyugatnémet médiából informálódott. Honecker ráadásul nemcsak a diktatúrát szigorította, hanem gazdasági téren sem tett a kapitalizmusnak engedményeket: az 1970-es években támadás indult a magántulajdonban levő kis-és középüzemek ellen, és többségüket államosították. Az NDK-ban – noha a vezető funkcionáriusok állandó harcot vívtak a lakosság „folyamatos és kielégítő ellátásáért” – még a jelentések tükrében is krónikus áruhiány mutatkozott a legkülönfélébb árucikkekből, úgymint kávé, banán, autóalkatrészek és építőanyag; a gépkocsira való többéves várakozást és a szervizhiányt pedig még párttagok is gyakran kifogásolták. Az 1980-as években az általános áruhiánnyal együtt az elégedetlenség is nőtt Kelet-Németországban: az emberek számára világossá vált, hogy a tervgazdaság keretein belül nem tudják úgy kielégíteni a fogyasztói szükségleteket, mint a kapitalista országok irigyelt állampolgárai.

Az egy sokkal messzebbre vezető kérdés, hogy a fogyasztói szoci­alizmus mennyiben volt „fából vaskarika”, hiszen a nyugati újbaloldal éppen ezt vetette a „jóléti diktatúrák” szemére, már a 60-as években. Az viszont elmondható, hogy a fogyasztói tudat erősítése hosszú távon gyengítette a szocialista rendszert, éppen azért, mert az emberek nem másképpen, hanem pontosan úgy akarták kielégíteni szükségleteiket, mint a kapitalista országok állampolgárai.⁴ Miután világossá vált, hogy a kommunista rezsimek nem tudják teljesíteni azt az ígéretüket, hogy a kelet-európai munkásoknak is megteremtik a Nyugaton látott életszínvo­nalat, a munkások a „modernitás várakozásaival” fordultak az új rendszer felé. A fentebb említett, szociológiai témájú kutatásom nagy kérdése, hogyan változtatták meg az újkapitalizmusban szerzett tapasztalatok és a fogyasztás világába való sikeres vagy sikertelen integráció a munká­soknak a fogyasztáshoz való viszonyát, illetve egyáltalán történt-e ebben a dimenzióban komolyabb változás, egy kevésbé materiális alapú érték­rend felé történő tudati elmozdulás. Az alábbiakban ennek a kutatásnak az eredményeit vázolom tézisszerűen.

Magyarországon és általában a szocialista országokban a munkástör­ténetre mind az államszocialista időszakban, mind pedig az államszoci­alizmus bukása után rányomta bélyegét az ideológiai megközelítés.⁵ Az uralkodó kommunista párt a munkásságot deklarálta uralkodó osztálynak; az a tézis, hogy a párt győzelemre vitte a munkásosztálynak a tőke ellen vívott harcát, szervesen beépült az államszocialista rendszer legi­timációs ideológiájába és visszatérő eleme volt a hivatalos kommunista agitációnak és propagandának. Az a kutató, aki olyan következtetésre jutott, amelyik ellentmondott a hivatalos marxizmus-leninizmus rangjára emelt legitimációs ideológiának, tudományos pályafutását kockáztatta – legalábbis a kommunista blokk országaiban. De azért születtek – éppen a „legvidámabb barakknak” kikiáltott Magyarországon – fontos eredmé­nyek a munkásosztály és a szocializmus témakörében. Mindenképpen érdemes megemlíteni Kemény István kutatásait, aki lényeges tényezőket ismert fel a szocialista munkásosztály rétegződésében, a származástól a lakóhelyig, illetve a végzett munka jellegéig. A struktúravizsgálatok közül kiemelem Ferge Zsuzsa munkáját, aki a munkajelleg-csoportokkal helyettesítette a két osztály-egy réteg modellt (munkásság, parasztság és az értelmiség). És végül, feltétlenül említést érdemelnek Héthy Lajos és Makó Csaba iparszociológiai munkái, és az a tézis, hogy a „létező szocializmusban” is működik a béralku – sőt, a termelés kulcspozícióiban dolgozó munkások igen jelentős informális nyomást tudnak gyakorolni a vállalati vezetőkre, akik a terv teljesítése miatt sokszor arra kényszerül­nek, hogy kielégítsék e munkások anyagi követeléseit.

A fenti munkák jelzik, hogy elindult egy reorientáció attól az ideológiai narratívától, amelyben a munkásosztály csak elnyomott vagy uralkodó osztály lehetett. A rendszer baloldali kritikusai sokszor eljutottak az ideológia tagadásához – vagyis ahhoz a tézishez, hogy a munkásságot az államszocializmusban éppen úgy kizsákmányolják, mint a kapitalista országokban. Példának okáért Rudolf Bahro és mások mellett Michael Burawoy sokat tett annak érdekében, hogy új kérdések szülessenek, amelyek meghaladhatják a mindkét oldalon propagált „hidegháborús” legitimációs narratívát. Burawoy kapitalista és volt gyarmati országok üzem- és munkaszervezetét hasonlította össze, és arra a következ­tetésre jutott, hogy a korai kapitalizmus despotizmusát felváltja a „hegemón despotizmus”, ahol a munkások tesznek engedményeket a tőkének, annak érdekében, hogy megmentsék a gyárat és a munká­jukat. A kutató eredetileg Lengyelországban kívánta tesztelni, hogy a hegemón despotizmus a szocialista országokban is megjelenik-e, de a Szolidaritással szemben alkalmazott állami represszió és a katonai diktatúra bevezetése meghiúsította a lengyel terepmunkát. Burawoy így végül a magyar Lenin Kohászati Művekben szerzett tapasztalatokat a szocialista üzemszervezésről. Terepmunkája megerősítette a hegemón despotizmus tézisét a szocialista országokban; igaz – és ez fontos -, a kutató ekkor még úgy gondolta, hogy ha megszabadulnak az állampárt gyámkodásától, a szocialista munkások több eséllyel valósítanak meg egy önigazgató, demokratikus szocializmust, mint a kapitalizmusban szocializálódott társaik.

Az államszocializmus bukása nem igazolta a Burawoy-hoz hasonló nyugati baloldali gondolkodók várakozásait. Ahogyan Mark Pittaway fogalmazott, Magyarországon a rendszer nem bummal, csak nyüszí­téssel ért véget. Ennek oka leginkább az, hogy a munkásság voltakép­pen sikeresen integrálódott be abba a Kádár-rendszerbe, amelyik az életszínvonal folyamatos növelésére alapozta legitimációját, és minden szocialista szlogen ellenére egy materialista értékrendet közvetített az állampárt fő társadalmi támaszának számító munkásosztály felé. Burawoy is említi, hogy a munkások kitartóan kérdezgették az amerikai professzort az amerikai munkások fizetéséről és életszínvonaláról, mi­közben a szocialista rendszer olyan büszke vívmányai, mint az ingyenes egészségügy, a felsőoktatás vagy a kultúra támogatása szóba sem kerültek, mint a fizetést kiegészítő tényezők. A rendszer tehát sikeresen depolitizálta a munkásokat, de azon az áron, hogy a fogyasztói tudatot erősítette, miközben a munkások körében is hiteltelennek számító hivata­los „marxizmus-leninizmus” propagálásával lejáratta az egész szocialista ideológiát és magának a rendszernek a vívmányait is.

Az állampárttal együtt annak hivatalos ideológiája is megbukott, de ez sem vitte előrébb a tudományban a munkáskutatást. A történészek új nemzedéke fontos eredményeket ért el a sztálini időszak munkáspo­litikájának revíziójában; az 1989 utáni időszak viszont megint áldozatul esett az ideológiai megközelítésnek. Berliozzal szólva azt mondhatjuk, mintha közmegegyezés volna arról, hogy a szocialista munkásosztály soha nem létezett. Holott számszerűen az ipari munkásság alkotta a fog­lalkoztatottak legnagyobb csoportját. Nagyon kevés kutatás foglalkozott azzal, hogy mi is történt ezzel a társadalmi csoporttal a rendszerváltás után. A kivételek között említhetem Szalai Erzsébet úttörő tanulmányát a hazai munkásság struktúrájáról és tudatáról, illetve Ferge Zsuzsa leírását a mai magyar társadalomról, aki újfent beemelte a struktúrába a munkásosztályt.

Ismert, hogy az 1970-es évek közepétől a fejlett kapitalista országok áttérnek az ún. posztfordista modellre, amelyet Boltanski és Chiapello így jellemeznek: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózat alapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus-centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk résztvevők sokaságával, a munkát teamekben szervezik, vagy projektek alapján, figyelembe veszik a vásár­lói megelégedettséget, és általánosan mozgósítják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Az új munkásosztály fő jellemzője tehát, hogy szervezetlen és atomizált. A hagyományos nagyipari munkásság társadalmi és politikai súlyának csökkenését egyébként már Gorz is megfigyelte az 1980-as évek elején. Kevésbé vizsgált azonban az a kérdés, hogy az államszocialista országok miért ragaszkodtak a fordista modell fenntartásához. Szokás felhozni a vezetők elaggott életkorát és a kommunista politikusok általános félelmét az információs társadalom­tól, de én fontosnak tartok rámutatni itt a munkáspolitikára, hiszen az ipar szerkezeti átalakítása tömeges állásvesztéssel és éppen annak az osztálynak a megrendülésével járt volna együtt, amelyikre az állampárt a társadalmi befolyását építette. Hogy ezzel mennyire tisztában voltak, annak bizonyítására emlékeztetnék arra, hogy 1989-ben az MSZMP közgazdászai számoltak azzal a radikális szerkezeti átalakítással, ami végül is bekövetkezett, de úgy gondolták, hogy ennek megvalósulása esetén elkerülhetetlen lenne egy társadalmi forradalom.

Ez a jóslat nem teljesült, a kapitalizmust nem ingatta meg a poszt-fordista átmenet óriási társadalmi és emberi költsége. A magyar esetben azonban a privatizáció során tapasztalt visszásságok aláásták az új demokráciába vetett hitet is, és sokak szemében az új politikai-gaz­dasági elit is csak a korrupciónak és az állami vagyon kiárusításának köszönhette pozícióját, ami nagyban aláásta a hazai politikusok és üzletemberek hitelét. Az általam vizsgált Rába munkásai egyöntetűen a „hanyatlás narratívájába” illesztették bele gyáruk rendszerváltás utáni történetét, ahol a vezetők leépítették a termelést, az új tulajdonosok nem fektettek be a műszaki-technikai fejlesztésbe, a gyár értékes ingatlanjait pedig eladták. Ha Szalai Erzsébet modelljében gondolkodunk, akkor a Rába egykori törzsgárdája a hazai szektor alulfizetett, kizsákmányolt, „buheráló” munkásságával azonosult. A fejlődést az újkapitalizmusban azok a multinacionális vállalatok képviselték, amelyek a munkások sze­rint tönkretették a hazai ipar egykori büszkeségeit, elcsábították tőlük a legjobb munkaerőt és nagyobb tőkeerejükkel tisztességtelen versenyre kényszerítették a tőkehiányos magyar vállalatokat. A Zeissnél is drasz­tikus létszámleépítésekre került sor, de a vállalatnál maradó németek pozitív tapasztalatokat szereztek a posztfordista munkaszervezésről, hiszen az új tulajdonos nyugatnémet Zeiss-vállalat modernizálta a megmaradt üzemeket, lecserélte az elavult gépsorokat és gyártási tech­nológiát, valamint jelentős fejlesztéseket hajtott végre a termelésben. Így a munkások közvetlenül is részesülhettek a posztfordista innováció vívmányaiban – különösen úgy, hogy a modernizálás során a munkakö­rülmények is jelentősen javultak (légkondicionáló beszerelése, nagyobb tisztaság, új mosdók, menza stb.). A német esetben különösen negatív tapasztalatnak nem a privatizáció, hanem a munkanélküliség bizonyult: mindegyik interjúalany szembesült ezzel a fenyegetéssel rokonain, barátain vagy személyes sorsán keresztül. A tartós munkanélküliség nemcsak a dolgozók társadalmából jelentett kirekesztődést, hanem sokan igen súlyos lelki tünetekről és elszigetelődésről is beszámoltak. Néhány történetben klinikai kezelés és öngyilkosság is előfordult. Nem véletlenül jelentette a németeknek a munkanélküliség a rendszerváltás legfélelmetesebb tapasztalatát.

A másik dimenzió, az életszínvonal vonatkozásában is különösen szembetűnő különbségeket tapasztalunk a két minta között. Az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vet­ték észre elsősorban a fejlődést. Nem így a magyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszámíthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese; szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni életszínvonalu­kat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust. A materiális gondolkodás tehát a magyar esetben nem változott; ellenkezőleg, a munkások többsége kevésbé tudta kielégíteni fogyasztói igényeit az új rendszerben, mint a régiben, és mivel a nyilvá­nosságban nem volt jelen egy alternatív értékrendszer, az emberekben tovább mélyült a depriváció érzése és a frusztráció.

Az újkapitalista rendszerben az emberi kapcsolatok változására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A né­met életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is kü­lönbözött, hiszen az NDK egy jóval (állam)kollektivistább (bürokratikus) szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísér­letező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok több­sége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Interjúala­nyaim mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Az utolsó fejezetben két nagy kérdést vizsgáltam: a munkásság helyét az új rendszerben és a rendszerváltásnak, illetve az új demokráciának a megítélését. A németek továbbra is a középosztály részének tekintették a szakmunkásságot, mint ahogyan azt sem bánták, ha gyermekük nem szerez diplomát, hanem valami jó szakmát tanul. Ennek a csoportnak a tudatában mélyen benne volt az NDK-ban megszokott nagyobb tár­sadalmi egyenlőség; erre a sokakban megmaradt baloldali mentalitásra a baloldali pártok is számíthattak Németországban. A magyar esetben viszont a munkások egyöntetűen a rendszerváltás vesztesei közé sorol­ták magukat. A dolgozó németekkel ellentétben a mintában megszólaló magyar munkások mind arról számoltak be, hogy romlott az életszín­vonaluk, és csökkentek a tartalékaik. A munkásokat elkeserítette, hogy annak ellenére sem tudnak kijönni a fizetésükből, hogy megvan a rendes, bejelentett állásuk. A többség kilátástalannak tartotta a középosztály helyzetét (ahová sorolták magukat); gyermekeiket pedig mindenképpen főiskolára vagy egyetemre szánták azok, akik abban a helyzetben voltak, hogy ezt valamennyire biztosítani tudták számukra. Egyfajta baloldali mentalitást itt is megőriztek az egykori munkásközösségek; de az is igaz, hogy mindegyik munkás hangsúlyozta: Magyarországon egyik párt sem tett semmit a munkásokért.

A másik nagy kérdés, hogyan ítélték meg a munkások a kapitalizmus tapasztalatával a hátuk mögött a rendszerváltást és az új demokráciát. A német esetben a rendszerváltást illetően egyértelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende⁶ , sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. Általában véve mindenki úgy látta, hogy a honeckeri állam megérett a bukásra. Bár nem fogadták el a nácizmussal való analógiát (a nácizmus elutasítása – talán az antifasiszta nevelés eredményeképpen – nagyon erős volt ebben a korosztályban), a megszólalók kizárták a lehetőségét még egy ilyen diktatúrának. A honeckeri állam elutasítottságát jól mutatja, hogy még az új rendszerben hajléktalanná vált interjúalanyom sem kívánkozott vissza az NDK-ba (vagy legalábbis úgy tett, mintha nem kívánná vissza a múltat).

Magát a kapitalizmust azonban már árnyaltabban ítélték meg a munká­sok. A posztfordista fejlődés pozitívumai mellett nagyon sok negatívumot is felsoroltak. Kiemelt helyen állt a munkanélküliség és a túlhajtott indi­vidualizáció, ami a németek többsége szerint a társadalmi együttélést is veszélyezteti. Mind a dolgozók, mind pedig a munkanélküliek körében megfigyelhetjük a fogyasztói társadalom kritikáját; nagy szerepet ka­pott a környezettudatosság (az ember a saját jövőjét veszélyezteti, ha felelőtlenül kizsákmányolja és rombolja környezetét a nagyobb haszon reményében) és a közösségi, emberi értékek hangsúlyozása a mind nagyobb fogyasztásra ösztönző fejlődéssel szemben.

A magyar vélemények több ponton is markánsan különböztek a néme­tektől. A németek a magukénak érezték a Wendét; többen elmondták, hogy kimentek a nagy tüntetésekre, és úgy érezték, hogy aktív szereplői voltak a diktatúra bukásának. A magyarok többsége nem vállalt közös­séget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyelhető volt egy igen erős ressentiment azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szembeni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar terme­lést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállalatokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse (amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott), és visszaesett a munkások életszínvonala. Tovább fokozta a ressentiment érzését az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkodtató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

A vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambivalens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kor­mányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. A magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszer­váltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, így a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a félperifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba egy mentalitásváltozás is kísérte a posztmateriális gondolkodás irányába, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti- és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoztak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szak­szervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkás­tiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahelyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglal­koztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyeztek a véle­mények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágában azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Ezek a vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni, hogy miért nem teljesültek 1989-ben a magyar baloldali ellenzéknek a munkásta­nácsokhoz fűződő várakozásai. Jelen számunkban nem véletlenül kap helyet a portugál és a magyar tapasztalatok mellett Michael Burawoy tanulmánya, aki Mark Pittaway-hez hasonlóan elveti az államkapitaliz­mus tézisét. Az amerikai kutató még a Kádár-korszak idején végzett terepmunkája során regisztrálta a rendszer szocialista vonásait; érdekes módon jobban, mint azok a magyar munkások, akik csak az amerikai munkások fizetéséről kérdezgették az amerikai professzort, és szóba sem kerültek olyan szocialista vívmányok, mint az ingyenes oktatás vagy egészségügy. Burawoy ugyanakkor felfigyelt a munkásközössé­gekre, hiszen éppen ezek a közösségek lehettek volna egy önigazgató társadalom bázisai.

Jegyzetek

¹ A témával hosszan foglalkozom korábbi könyvemben, Bartha (2010).

² A második gazdaságról lásd Gábor – Galasi (1981). A szerzők később arra is rámutattak, hogy ez a privát szektor az állami iparhoz csatlakozott (vagyis jó­részt állami megrendeléseket teljesített). Ezért szkeptikusak voltak afelől, hogy ez a „második” gazdaság egészében képes lesz talpon maradni egy kapitalista struktúrában. Tézisük hamarosan beigazolódott, hiszen a „második” gazdaság jó része – főleg a mezőgazdaságban – leépült a rendszerváltás után.

³ Róna-Tas Ákos (1997) megmutatja, hogy a társadalmi átalakulás a politikai fordulat előtt megkezdődött Magyarországon.

⁴ Ezt a fejleményt nevezte Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1991) a szükségletek feletti diktatúrának.

⁵ Az államszocializmus fogalmának kifejtéséhez lásd Krausz – Szigeti (2007).

⁶ A Wende (fordulat) a rendszerváltás közismert elnevezése a volt NDK-ban.

Irodalomjegyzék

Bartha Eszter 2010: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon. Budapest, L'Harmattan Kiadó-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Kelet-Európai Monográfiák, 2), 2011.

Gábor R. István – Galasi Péter 1981: A „második” gazdaság: Tények és hipo­tézisek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György 1991: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi Kiadó

Földes György 1989: Hatalom és mozgalom 1956-1989. Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó

Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.) 2007: Államszocializmus: Értelmezések – viták – tanulságok. Budapest, L'Harmattan

Pittaway, Mark 1998: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. (PhD disszertáció) University of Liverpool

Pittaway, Mark 2002: The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74.

Pittaway, Mark 2006: A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkás­ság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958. Eszmélet 72 (2006. tél)

Róna-Tas Ákos 1997: The Great Surprise of the Small Transformation: The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary. Ann Arbor, The University of Michigan

Somlai Péter 2008: Társas és társadalmi. Válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág Kiadó

Szalai Erzsébet 2004: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33 évf., 9. sz.

(A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával ké­szült.)

A szerző Polányi elméletének felhasználásával értelmezi az államszocializmus összeomlását és az önszabályozó piac illúziójának visszatérését. E folyamat a piacosítás és a kommodifikáció harmadik hullámába illeszkedik, amely a szociális jogok visszavonását, a pénz korlátlan uralmát és a természet áruvá alakítását eredményezi. A kutató magyar tapasztalatait is összegzi a rendszerváltás előtt és után, vázolja, hogyan bukott meg az önigazgatási kísérlet, amely valódi alternatívát jelenthetett volna a hegemónná váló piaci társadalommal szemben.

Az antikommunisták abbeli nagy igyekezetükben, hogy ellenfeleik állás­pontját megcáfolják, gyakorta esnek bele ugyanabba a csapdába, mint hajdani ellenlábasaik. Miközben elutasítják a marxizmus lineáris törté­nelemszemléletét – ami olyan, mint valami illuzórikus lépcsősor, amely a földről a mennybe tart -, az antimarxisták átadják magukat a véglegesség illúziójának. Ha a marxizmus arról beszélt, hogy a kapitalizmus össze­omlása után felragyog a valódi történelem napja, akkor az antimarxista gondolkodás meg kinyilatkoztatta a kapitalizmus örökkévalóságát és a szocializmus – illúziójának – leáldozását.

Így esett, hogy a hidegháborús filozófus, H. B. Acton a (szovjet) marxizmus elleni archetipikus támadásának a The Illusion of the Epoch [a korszak illúziója] címet adta, míg Raymond Aron egy másik marxi idézetre utalva a marxizmust Az értelmiség ópiumának [The Opium of Intellectual] nevezte. Ennek az illúzióromboló szándéknak a csúcs­pontját talán Leszek Kolakowski háromkötetes, nagy műve jelenti (Main Currents in Marxism – A marxizmus fő irányzatai), a marxizmusnak mint hitmagyarázatnak ez a ragyogó cáfolata, mely minden egyes kö­tettel harciasabbá vált, és a szerző egyre szenvedélyesebb, már-már vallásosan elutasító magatartásáról tanúskodott. Kołakowski nézete szerint a marxizmus minél távolabb kerül kezdeti eredetiségétől, annál meredekebb, egyenes vonalú hanyatlást mutat, hogy végül belehulljon az értelmiségellenes fekete lukba, ahogyan az az 1960-as években, a diákmozgalmak értelmezése szerint már megtörtént.

A szociológiában a kommunista illúzió végének egy másik olvasatát találjuk meg. Az 1950-es években, illetve az 1960-as évek elején Daniel Bell, Saymour Martin Lipset és mások az ideológia végéről értekeztek. Véleményük szerint nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok oldotta meg az emberiség alapvető problémáit. Valójában, érvelt Lipset, az Egyesült Államok mindig is szocialista volt vagy a szocializmus mindig belopózott a hátsó ajtón. Alighogy ez az eufórikus kijelentés napvilágot látott, a történelem visszavágott: az USA-ban szociális tiltakozási hullám indult, mely ország-világ elé tárta a polgárjogok lábbal tiprásának gyakor­latát, az országban tapasztalható döbbenetes nyomort és a határokon túli imperialista terjeszkedés számtalan tényét. Az Egyesült Államok a valóságban a kapitalista gonoszság és igazságtalanság szinonimájának bizonyult – tehát semmi köze sem lehetett a szocializmushoz. Az ideoló­gia vége megteremtette saját végét. Maga is olyan ideológiává vált, mely a dominációk és alávetettségek sorát fedte el, és utat nyitott a szocialista kísérletezés új korszakának.

A kommunizmus bukása Kelet- és Közép-Európában 1989-ben, majd két évvel később a Szovjetunióban állítólag magával rántotta és – ismét – eltemette a marxizmust. A „gonosz birodalmának” széthullása lehetővé tette a Nyugat felsőbbrendűségének önigazolását és önünneplését. Csak az volt a különbség, hogy most az USA nem vette magára a szocialista feladatok megvalósítását, hanem a szocializmus mint fogalom került a történelem szemétdombjára. Úgyhogy ekkoriban a legváltozatosabb el­méletekkel tömték a fejünket a kapitalizmus hallatlan szívósságáról és a kommunizmus megvalósíthatatlanságáról; a sor Francis Fukuyama győ­zedelmi indulójától, A történelem végétől egészen François Furet sokkal tragikusabbra hangszerelt változatáig, az Egy illúzió vége című írásáig terjedt. Ma talán már sokkal óvatosabban nyilatkozunk a történelemről és a történelem jövőjéről. Nem lehetünk biztosabbak a szocializmus végét illetően, mint a kapitalizmus örökkévalóságának kérdésében. A szocializmus és a kapitalizmus olyan mélységesen összefonódott egy­mással, hogy meglehetősen nehéz elképzelni egyikük elmúltát anélkül, hogy a másik ne tűnne el a történelem süllyesztőjében. Ezért aztán az „illúzió végének” fogalmát Jean Baudrillard találó kifejezésével, a „vég illúziójával” cserélhetjük fel. Tanulmányunk szerény hozzájárulás kíván lenni ehhez a paradox véghez – a végek végéhez.

Kiindulópontomat a magam 1989-1991-es emlékei jelentik, melyek az elfojtott szocialista óhajok újjáéledésére koncentráltak; ezen óhajok, vágyak feltámadásának illetve későbbi megfogyatkozásuknak megérté­séhez Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei (Budapest, Napvilág Kiadó, 2004 [1944]) című elemzését használom interpretációs keretként. Az önszabályozó piaccal kapcso­latos kritikájából indulok ki, hogy megmutathassam, az elmúlt húsz évben a piaci fundamentalizmus hogyan erősítette meg önmagát, és azt is bizonyíthassam, hogy miért nem lehet ez a történelem vége. Az elemzés során számba veszem, maga Polányi miért ragaszkodott olyan kitartóan egyfajta vég illúziójához, ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az önszabályozó piac eszméje többé sosem tér vissza. Ehhez szükséges A nagy átalakulás rekonstrukciója, amely a manicheus egyszeri átalakulás elvétől eltérve a kapitalizmus fejlődésén belül számos, egymást követő átalakulást tételez fel. Hogy Polányi a történelmet a piacgazdaság ki­alakulásának és bukásának történetére egyszerűsítette, annak tudható be, hogy ő alábecsülte a kapitalizmus eszméjének elméleti elemzését – magát e megközelítését is az eredményezte, hogy Polányit magával ragadta a mechanikus és materialista marxizmus elutasítása, és a mar­xista történeti törvényekkel való leszámolás. A továbbiakban bizonyítani fogom, hogy a mechanikus marxizmus korántsem jelenti mindenféle marxizmus végét, és A nagy átalakulás lapjain átszűrődik egy másféle marxizmus eszméje, mely összhangban van a piacosítás harmadik hul­lámával; olyasfajta marxizmus eszméje, melyből kiszorul a vég illúziója, vagy ahogyan Stuart Hall fogalmazott, a garanciák nélküli marxizmus.

A kommunizmus romjai alá temetett lehetőségek

A kommunizmus összeomlása minden érintett országban két erő együtt­hatásából következett be – egyfelől a domináns osztályokon belül folyó küzdelmek hatására, másfelől a domináns és alárendelt osztályok között zajlott harcok következtében. A két erő különböző, de komplex módokon táplálta egymást. Az egyik végletet a magyarországi rombolás jelentette, amelyet döntően fentről vezényeltek le, a másik véglet pedig a tömegek mobilizálódása volt, amely az NDK és Csehszlovákia összeomlásához vezetett. Ceauşescu hatalmának megdöntése nyílt polgárháború ered­ménye is volt, de felülről is támogatták. Minden egyes összeomlásra jelentősen hatott a többi államban kibontakozó események dinamikája, és mindet lényegében határozta meg a Szovjetunió magatartása. Abbeli igyekezetükben, hogy magyarázatot találjanak e felettébb drámai és vá­ratlan eseménysorra, az elemzők megpróbálták egyetlen meghatározó mozzanatra leegyszerűsíteni – így például a demokrácia iránti vágyról, a kommunizmus iránti gyűlöletről, a gazdasági hanyatlásról beszéltek -, miközben nyilvánvalóan többet értünk meg az eseményekből, ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy azok egyetlen politikai erőtérben játszó külön­böző szereplők interakciói következtében alakultak. Akárhogyan is volt, e tanulmányomban inkább azokkal a lehetőségekkel foglalkozom, melyeket a kommunizmus összeomlása nyitott meg, és azt is elemezni kívánom, hogyan söpörte félre az események áradata ezeket az új lehetőségeket. Pusztán csak saját tapasztalataimra fogok hivatkozni.

1985 és 1988 között évente elzarándokoltam Magyarország legna­gyobb acélkohászati üzemébe, a miskolci Lenin Kohászati Művekbe, ahol kohómunkásként dolgoztam, minden alkalommal jó néhány hónapig. Bár a szocializmus ránk, az Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaira épült, alig vettük észre, hogy a rendszer összeomlott. 1989 júliusának második felében éppen Magyarországon tartózkodtam, amikor a külön­böző politikai pártok változó sikerei tartották lázban Budapestet, továbbá az a kérdés, meddig tart ki még a kommunizmus. A dráma kibontakozását Nagy Imre – az 1956 után meggyilkolt reformer miniszterelnök – szim­bolikus újratemetése segítette elő, ahol a Fidesz vezetője, Orbán Viktor diadalmasan és bátran kijelentette: a kommunizmus halott. Tény, hogy ez a vég kezdete volt, melyet Kádár Jánosnak, az 1956-os reformkom­munizmus megteremtőjének mindössze két héttel később bekövetkezett halála szimbolizált. Meglehet, Budapesten Nagy Imre temetése gyúj­tópont volt a politikában, de semmi hasonló hatása nem volt a Lenin Kohászati Műveknél, ahol a munkások erejét a megerőltető műszakok kiszívták, és elmerültek a családi élet problémáiban, dühösek voltak a növekvő árak miatt, és átkozták a vállalatvezetők alkalmatlanságát, tehetségtelenségét.

Csak 1990-ben kezdett a helyzet megvilágosodni, amikor a privati­záció lehetősége felderengett. Üzemi megbízottunk, aki már korábban lemondott posztjáról, és az előző évben visszaadta párttagkönyvét is, aktívan bekapcsolódott abba a mozgalomba, melynek célja az 1956-os munkástanácsok visszaállítása volt, ennek révén szerették volna a Lenin Kohászati Művek irányítását magukhoz ragadni. E szándék már túl kevés és túl késői volt, mivel a szocializmus korábbi menedzserei egyik napról a másikra kapitalista vállalkozók lettek, kivásárolták – vagy inkább eltulaj­donították – a szerteágazó kohászati művek legtermelékenyebb részeit, melyeket a továbbra is állami kézben lévő infrastrukturális, veszteséges részlegek tartottak fenn. A pénz az állami kofferekből az újsütetű vállal­kozók zsebébe vándorolt.

Azon a tavaszon nem dolgoztam, hanem Lukács Jánossal, kollégám­mal és barátommal tartottam, aki próbálta felkelteni a dolgozók érdek­lődését az ESOP (dolgozói részvénytulajdonlási program) iránt, ami a szocializmusból a munkások érdekeit szolgáló kivezető út lehetett volna. Olyan óriáscégeknél is megfordultunk, mint a Rába Művek, ahol vasúti kocsikat gyártottak, illetve voltunk Herenden is, a híres porcelángyárban. A spontán privatizációnak ebben a korai szakaszában jelentős érdeklő­dés mutatkozott a munkástulajdonlás lehetőségei iránt. Lukácsnak még a konzervatív MDF vezetőit is sikerült meggyőznie, hogy támogassák a törvényhozásban ezt az alternatívát. A végén mindez kialudt, mivel a privatizációs folyamatokat központosították annak érdekében, hogy a nyugati pénzügyi cégek ellenőrzésük alá vonhassák. Az átalakulás feltételeit a külföldi tőke diktálta, nem pedig a munkástulajdon és mun­kásellenőrzés különböző formái.

1990 májusában Magyarországról rövid látogatásra Oroszország­ba utaztam, ahol mintegy százötven szovjet szociológusnak tartot­tam előadásokat; az esemény tíznapos volgai tanulmányi hajóúton (komangyirovka) zajlott. A Gogol nevet viselő hajó megfelelt névadója szellemének. Ez a periódus jelentős időszak volt a Szovjetunióban. Februárban a párt lemondott alkotmányban rögzített hatalmi monopó­liumáról, és aztán a balti köztársaságok lépéseket kezdeményeztek a Szovjetunióból való kiválás érdekében. A Gogolon az orosz parlamentben folyó vitákkal szórakoztattak minket; a parlament ülései máskor legföl­jebb pantomimjátéknak tűntek, most viszont Borisz Jelcint, Gorbacsov fő riválisát akarták Oroszország elnökének megválasztani. A hajó így a peresztrojka amolyan úszó laboratóriumává változott, amikor utazás közben a gazdaság minden területén zajló titkos privatizációról szóló tör­ténetekkel traktáltak útitársaim, és ezt a titkos privatizációt maguk között szövetkezeti mozgalomnak nevezték. Még a szociológusok is megalakí­tották saját szövetkezeteiket, és közvélemény-kutatási eredményeikkel eredményesen járultak hozzá a lelkes civiltársadalom kialakulásához. Aztán megvendégeltek a harcias vorkutai bányászokról szóló beszámo­lókkal; ezek a bányászok a szibériai és az ukrajnai kollégáikkal együtt majd a következő évben térdre is kényszerítették a Szovjetuniót.

Kétségbeesetten kerestem a lehetőséget arra, hogy megismételhes­sem magyarországi terepmunkámat, vagyis hogy bejussak egy szovjet műhelybe dolgozni, amit aztán a csodával határos módon a következő évben sikerült megvalósítanom a távoli északon, Sziktivkar városában. Vajon akadt-e jobb hely a Gogolnál, ha az ember a szociológusok között igyekezett kapcsolatot találni, akik – mint azt később megtudtam – az egész Szovjetunió gyáraiban és vállalatainál (beleértve a hadiipari üze­meket is) nagyra becsült személyzeti vezetők voltak. Az expedíció koc­kázatos vállalkozásnak bizonyult, mivel a párt még nem teljesen bénult meg, és az út rosszul végződött: vádak és kifogások merültek fel azokkal szemben, akik túl sok időt töltöttek velem és a másik három amerikaival. Nekem azonban óriási kaland volt ez az út, mert mindenben különbözött korábbi, előre megtervezett és megszervezett Szovjetunióbeli útjaimtól, és nekem sikerült itt barátságot kötnöm azokkal, akikkel a következő év­tized során együtt kísértem figyelemmel a szovjet összeomlás fázisait.

És ha mindez nem lett volna eléggé érdekes, akkor elmondom, hogy ugyanezen év júliusában, a szovjet utamat megelőzően Dél-Afrikában jártam. 1968 óta nem vetődtem el arra, mivel az Afrikai Nemzeti Kong­resszus bojkottot hirdetett az apartheid kormány ellen a tudomány terü­letén. De akkoriban kezdett kirajzolódni a közeledés az Afrikai Nemzeti Kongresszus és de Klerk kormánya között. Februárban szabadon en­gedték a hosszú ideje börtönben tartott Nelson Mandelát, és csapatostul kezdtek visszatérni az országba a száműzetésben élők is. Dél-Afrika, amely politikailag mindig is eleven volt, most egyenesen tűzijátékot produkált, mivel a szegregált városban fellángoltak az összetűzések. Tanúja voltam a sowetói futballstadionban a Dél-afrikai Kommunista Párt megalakulásának, pontosabban újraalakulásának. Aligha lehet elfejteni annak a délutánnak a drámai légkörét, ahogy a felszabadító harc hőseit, akik olyan sokáig éltek illegalitásban, most sorra bemutatták a mintegy negyvenezer fős, reménykedő tömegnek. Meglehetősen ironikus persze, hogy Dél-Afrikában a kelet-európai kommunista pártok és az államszo­cializmus összeomlásáról tartottam előadásokat. Nagyon nehéz volt szembesülni a párt rendíthetetlen harcosainak ezekkel a tényekkel, de még Joe Slovo, a kommunista párt akkori főtitkára is friss szellemű vitát kezdeményezett a kommunista mozgalom hazai és nemzetközi történe­téről. Ám a szocializmus eszménye ebben az országban is vereséget szenvedett, amikor az Afrikai Nemzeti Kongresszus által alakított új kor­mány 1994-ben hivatalba lépett, és privatizációs programot indítva útjára, tágra nyitotta a határokat a nemzetközi verseny előtt, ami természetesen a munkások elbocsátásával és a munka informalizálásával járt. Tény, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői szívesen letagadnák, hogy valaha is elkötelezték magukat a szocializmus mellett.

A Polányi-elmélet rejtélye: piacosítás ellenmozgalom nélkül

1990-ben meglehetősen optimista voltam a jövőt illetően, és ennek egy polemikus írásomban hangot is adtam: „A marxizmus halott: éljen a marxizmus”. A marxizmus, írtam akkor, az az elmélet, amely a legjobb magyarázattal képes szolgálni az államszocializmus összeomlásának okairól most, hogy a termelési viszonyok már nem béklyózzák meg a termelőerőket. De ennél is fontosabb – jelentettem ki -, hogy a szovjet típusú kommunizmus csődje megnyitja az utat a marxizmus előtt, hiszen az végre kiszabadulhat az uralkodó ideológia szorításából. Az elüszkö­södött láb levágása után a marxizmus újra felkel és jár majd. Tény, ami tény, mindmáig tévedésnek bizonyult ez a jóslatom – kevés kivételtől eltekintve a kapitalizmus ilyen vagy olyan formában, de mindenhol győ­zedelmeskedett, letarolta és megsemmisítette a valódi alternatívákat, beleértve magának az alternatívának a lehetőségét is.

Ugyanakkor a marxizmushoz, de legalábbis az általam marxizmusként ismert eszmékhez való viszonyom is meglehetősen kritikus lett. Segítsé­gével meg tudtam magyarázni az államszocializmus megsemmisülését, de nem segített eligazodni a szocializmusból a kapitalizmusba való átme­net okozta pusztítást illetően; az átmenetnek ezt a folyamatát egyébként én primitív ellen-felhalmozásnak, leépülésnek [disaccumulation] neve­zem. A piacosítás keretei között nem a kizsákmányolás, hanem a munka száműzése volt a legszembetűnőbb jelenség, amely magyarázatot kívánt. Hogy megértsem e folyamatokat, Polányi Károlynak A nagy átalakulás című 1944-ben született klasszikus művének tanulmányaihoz és figyel­meztetéseihez fordultam. A mű két szempontból is roppant jelentős.

Először is, a szerző azt állította, hogy a piaci kapitalizmushoz nem vezet piaci út, hogy a piacok természetes módon nem alakulnak ki, hanem erőszakkal kell őket megteremteni és fenntartani az állam poli­tikai beavatkozása révén. A piaci fundamentalizmusnak a paradoxonja, amely a szovjet államnak a kapitalizmusba való átalakulását is mozgatta, abban állt, hogy a piacnak a régi rendszer hamvaiból kellett volna feltá­madnia. Ahogyan korábban a bolsevik átmenet, ez utóbbi is forradalmi átmenetnek bizonyult – a kapitalizmusba való átmenetet ötszáz nap alatt lebonyolítani, ahogyan a Satalin-terv megfogalmazta, az államot a lehető leghamarabb lerombolni, és mindenkit, aki ellenállni próbál a változások­nak, a sokkterápiával lesből megbénítani. Polányi már azelőtt megma­gyarázta ezt nekünk, mielőtt ez a big bang, ez a nagy durranás fedőnevű piaci őrület kirobbant volna, és a szovjet lakosság a sokkterápia pusztító hatása alá került. Kína tisztán igazolta Polányi azon jóslatát, hogy a párt által szervezett és vezényelt átmenet hogyan táplálja és formálja ki az államszocializmus méhében a piacgazdaságot. Magyarország pedig még korábban demonstrálta, milyen hatékonyan lehet a központosított gazdaság repedéseiben kicsírázó piacokat felnövelni.

E tanulmányban azonban Polányi jelentőségének inkább a második aspektusával foglalkozom, nevezetesen a kettős irányú mozgás elméle­tével – vagyis azzal, hogy az önszabályozó piac kialakulása szükségsze­rűen vezet el az ellenmozgalomhoz, a társadalom önvédelmi lépéseihez. Polányi azt állítja, hogy nem a kizsákmányolás, hanem az árucikké válás, az ún. kommodifikáció volt az, ami Nagy-Britannia társadalmi szöveté­nek felfeslésével fenyegetett az ipari forradalom idején, és ez váltott ki tiltakozást. Különösképpen a termelésnek, a munkaerőnek és a pénznek mint kulcsfontosságú tényezőknek az árucikké tétele volt az, ami a civi­lizáció megsemmisülésének veszélyét hordozta, és egyértelműen ez a helyzet fenyegette Nagy-Britanniát a tizennyolcadik században. Amikor az emberi lényeket a szabályozatlan munkaerőpiacon szabadon adható és vehető munkaerővé redukálják, megsemmisül emberi karakterük, és használhatatlan eszközökké silányulnak azon vállalkozások számára is, amelyek őket mint munkaerőt megvásárolták. Amikor a földet és a földből élő közösséget elválasztják egymástól, hogy eladó területekké változtassák és tetszés szerint kereskedjenek vele, akkor az attól kezd­ve már nem szolgálja eredeti célját, vagyis azt, hogy az emberi létezés alapja legyen. Amikor a pénzből csinálnak árucikket úgy, hogy az értéke hullámzik, akkor éppen azokat a vállalkozásokat taszítják ki az üzletből, amelyeket pedig fenn kellene tartania. Ennek a három fiktív árucikknek ez a közös sajátossága: mihelyt a szabályozatlan csereforgalom részévé válnak, elveszítik használati értéküket, noha a cserének éppen ez volna a célja. De használati értékük elvesztése magával vonja a társadalom emberi kötelékeinek felbomlását, és erre – mondja Polányi – a társada­lom spontán módon önvédelemmel válaszol.

Polányi tételét az angol történelemből vett példákkal illusztrálja. Így leírja, hogyan védelmezte az egyházközségek közösségeit a Speenhamland­-rendszer, vagyis az önszabályozó piacot feltartóztató 1795-ben elfogadott törvény (amire majd később még visszatérek), amely külső támogatást nyújtott a nemzeti munkaerőpiac kialakulásá­nak hatásaival szemben. Ám a gát 1834-ben átszakadt, ekkor ugyanis új szegénytörvényt fogadtak el, amely felszámolta a külső támogatást. Mindez azonban a társadalom részéről ellenlépést váltott ki: megalakultak Robert Owen utópikus közösségei, kialakult a szövetkezeti mozgalom, létrejött a chartista mozgalom, majd később, a tizenkilencedik század utolsó negyedében parlamenti törvények törölték el a szervezkedést tiltó törvényeket, és lehetővé tették a szakszervezetek kiformálódását, kiterjesztették a munkásosztály szavazati jogait, bevezették a munkások kompenzációját és így tovább. A huszadik századi történelemben Polányi figyelme az aranystandard által irányított nemzetközi kereskedelem felé fordul, vagyis a pénz kommodifikálása kelti fel érdeklődését. Az a pusz­títás érdekelte, amit ez a jelenség eredményezett az 1930-as években az egyes nemzetgazdaságokban, és ami az egyes országokban eltérő reakciót váltott ki a fasizmuson át a sztálinizmusig, a New Deal-ig és a szociáldemokrácia kialakulásáig. Minden politikai rezsimben közös volt azonban az, hogy reaktív elszigetelődéssel próbáltak védekezni a nem­zetközi kereskedelem és az árucikké változott pénz okozta pusztítások ellen. Bár a reakciónak specifikus történelmi gyökerei voltak, különösen fontos volt az osztályerők egyensúlya, ám a hajtóerőt az adta, hogy a társadalmat a piac a teljes megsemmisülés rémével fenyegette. Polányi ezt a folyamatot a kettős mozgás törvényeként fogalmazta meg: minden egyes lépésre, amelyet az önszabályozó piac kialakítása felé tesznek, a társadalom ellenmozgással válaszol. Az embert ez a megfogalmazás Newton harmadik mozgástörvényére emlékezteti: a hatás és az ellenha­tás egyenlő és ellentétes irányú!

Ám itt van a probléma gyökere is. Tény, hogy az angol munkásság mobilizálódott, és az is tény, hogy a mobilizálódást nem lehet pusztán a kizsákmányolás mértékével magyarázni, hanem nyilvánvaló, hogy tör­ténelmi örökségek is jelentős szerepet játszottak kialakulásukban, amint arra E. P. Thompson az angol munkásosztály kiformálódásáról szóló, ra­gyogó munkájában rámutat. Ha Oroszország felé fordulunk, látható, hogy a társadalom reakciója – már amit annak lehet nevezni – a sokkterápiára és általánosságban a piacosításra a fentiektől jelentősen eltért. Ahelyett, hogy egyre szélesebb körű tiltakozás mutatkozott volna, a társadalom hajlandó volt visszatérni a nem-piaci, szovjet korszakot megelőző álla­potokhoz. Amikor a rendszerváltást követően a szovjet munkásosztály sorsát elemeztem, felfigyeltem egy folyamatra, amelynek az involúció elnevezést adtam – azaz se nem forradalom, se nem evolúció -, és amely a Polányi által piac előtti társadalomként leírt viszonyrendszerre hasonlít, alapját pedig a háziipari gazdaság és a kölcsönösség valamint újraelosztás elvei adják. Ezt a visszalépést az ipari munkásság körében éppen úgy meg lehet figyelni, mint a közös gazdaságokban dolgozó parasztok között. A piacosítási folyamat nem indította be a társadalom spontán ellenállását. Éppen ellenkezőleg.

A kommunista korszakból jóval erősebb civil társadalmat öröklő Magyar­országon és Lengyelországban a kettős mozgás eltérő formát öltött. Az ember azt várná, hogy a Szolidaritás által megalakított kormány a piac­gazdaságba való átmenetet óvatosan bonyolította le, és a gyakorlatban majdnem ez is volt a helyzet, de nem a Szolidaritás vezetőinek ellenállása, hanem a menedzserek vonakodása miatt. Mint azt David Ost olyan ékes­szólóan leírta, a Szolidaritás antikommunizmusa erősebbnek bizonyult a munkásosztály támogatása iránti elkötelezettségüknél – olyannyira, hogy a szocializmus összeomlását követően a munkaerő szorongatott helyzet­be került, ha politikai támogatást keresett. A kommunizmus elutasítása olyan mélyről fakadt a lengyel társadalomban, hogy nemcsak a szocializ­must, hanem az osztálynak a fogalmát is megtagadták, és ezzel szélesre tárták a kaput a jobboldali nacionalizmus csábereje előtt. Magyarországon hasonló történéseknek lehettünk tanúi: először a szabaddemokraták és a Fidesz álltak a piaci társadalom megteremtéséért folyó harc élén, majd a kommunista párt örökösei is csatlakoztak hozzájuk. A társadalom piac­cal szembeni ellenállását itt is a konzervatív nacionalista pártok, például a Magyar Demokrata Fórum vették kézbe. Gille Zsuzsa például leírja, az Európai Unióhoz való csatlakozás hogyan hozta magával az olcsó élelmiszerek importját, új ipari sztenderdek erőszakos bevezetését és a mezőgazdasági termelésbe beözönlő külföldi tőke térnyerését. Mivel e támadásokkal szemben teljesen védtelenek voltak, a parasztok a Jobbik és a hozzá hasonló jobboldali pártok támogatását keresték a neoliberális politika csapásaival szemben. Akárcsak Lengyelországban, az ún. szo­cialista pártok lemondtak a szocialista eszmények védelméről, és ezzel utat nyitottak a jobboldali nacionalizmus előtt.

A dél-afrikai neoliberális fordulat egészen más történelmi kontextusban zajlott, de kérdés, mennyire eltérőek az eredmények. Polányi ténylege­sen Dél-Afrikára utal, amikor egy meglehetősen elnagyolt értékelésében a gyarmatosítás hatásait elemzi, és párhuzamot von az angol munkás­osztályt a tizenkilencedik század elején ért pusztulással – párhuzamot lát a közösség felszámolásában és a munkások lealacsonyításában. Minden politikai tiltakozást, minden politikai függetlenségi törekvést Polányi az angol ipari forradalom lencséjén át vizsgál. Ahogyan Anglia historiográfi­ája előrelépett 1944 óta, ugyanúgy lépett előre Dél-Afrika historiográfiája is, ami azt jelenti, hogy a harc sohasem egyszerűsíthető le a társadalom önvédelmére. De még ennél is fontosabb, hogy azt láthatjuk, a társadalmi tiltakozás az 1980-as években érte el csúcspontját, vagyis akkor, amikor még az apartheid állam irányította a gazdaságot. Tény, hogy éppen ezzel az ipari irányító apparátussal szemben lépett harci szövetségre az ipari tőke az Afrikai Nemzeti Kongresszussal. Továbbá, amikor az apartheid bukásával a piacok megnyíltak, bár nem tűntek el teljesen a tiltakozások, de meglehetősen alábbhagytak. Ahogyan a munkásosztályt kiszorították a termelésből az informalizálás legkülönbözőbb eszközeivel (kiszervezés, háztáji, háziipari termelés stb.), úgy veszítette el képességét is arra, hogy tiltakozzon, míg azok, akik meg tudták tartani az állásukat, elvesztették érdeklődésüket a tiltakozás iránt. Ismételten, a felszabadító párt feladja szocialista elveit (egészen odáig elmegy ebben, hogy azt is tagadja, vala­ha lettek volna szocialista elvei), és keblére öleli a neoliberalizmust; ezzel a lakosság döntő többségét magára hagyja. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Grounding Globalization című művükben Webster, Lambert és Bezuidenhout bemutatja, hogy a háztartásigép-iparban a piacosításra adott válasz mennyire eltérő Dél-Koreában (túlmunka és beleegyezés), Ausztráliában (szervezett harc) és Dél-Afrikában (informalizálás). El kell gondolkodnunk azon, vajon a reakciók miért ennyire eltérők a gazdasá­gilag párhuzamos helyzetekben.

A neoliberalizmus fűtötte a kapitalizmus elleni fellépés másféle for­máinak meghonosodását is. Cihan Tugal például a Törökországban tapasztalható neoliberális iszlám felemelkedésére utalva egyfajta passzív forradalomról beszél, amely felszívta az iszlám kapitalizmusellenességét, részben persze az iráni forradalom tapasztalataira adott reakcióként, mivel ez utóbbinak sikerült féken tartania a neoliberalizmust. Érdekes jelenség, hogy azokban az országokban, ahol a szocializmust katonai diktatúra söpörte el, a szocializmus ismét egyfajta virágkorát éli. Itt első­sorban Latin-Amerika ún. „rózsaszín forradalmi hullámára” utalnék, azaz arra a folyamatra, melynek során szocialista pártok kerülnek hatalomra inkább választások, mintsem forradalmak útján – gondoljunk csak Bolí­viára, Venezuelára, Uruguayra, Brazíliára, Chilére, Argentínára. Ezekben az országokban ma is napirenden vannak olyan szocialista projektek, amelyek lényegében a részvételi demokráciára épülnek.

A nagy átalakulástól a piacosítási hullámokig

Polányi Károly elmélete két, egymással szorosan összefüggő rejtélyt ha­gyott ránk. Egyfelől, nem vizsgálta a piacosítással szembeni ellenmozgal­mak lehetőségének feltételeit, és különösképpen a jelenlegi neoliberális korszak adta feltételeket. Másfelől, Polányinak meggyőződése volt, hogy az emberiség soha nem fogja ugyanazt a hibát ismét elkövetni, soha nem fog beletörődni a piaci fundamentalizmus meggyökereztetésébe, amit ő liberális krédónak nevezett, és amelynek alapját az önszabályozó piac ideája alkotja. Miután rámutatott, milyen szörnyű pusztítással járt az emberiségre nézve, úgy gondolta, lehetetlen, hogy a piaci funda­mentalizmus ismét feltámadjon. Azt gondolta, a két világháború okozta tragédia, valamint a fasizmus és a sztálinizmus tapasztalatai mindörökre maguk alá temették az önszabályozó piac eszméjét. Ha választ találunk arra, jóslata miként lehetett fatálisan téves, akkor jóval hatékonyabban láthatjuk át, hogy a piacosítás jelen hullámára adandó ellenmozgalom vajon miért is várat magára.

Mikor Polányi az önszabályozó piac végét posztulálja, akkor a kapi­talizmus történetét két szakaszra bontja: az önszabályozó piac felemel­kedésére és bukására. Az önszabályozó piacot a Speenhamlandnek harminckilenc évig sikerült feltartóztatnia, vagyis a törvény 1795-ös megszületésétől 1834-es visszavonásáig; ekkor a szegénytörvény lépett a helyébe, amely felszámolta a külső támogatást, és első ízben teremtette meg a valódi munkaerőpiacot. Csak ekkor – vagyis amikor kénytelen volt függőségi mentalitását feladni és puszta léte forgott kockán – vált képessé a munkásosztály arra, hogy önmagát történelmi erőként megalkossa, ami meg is történt a tizenkilencedik század során. Az éhínség ostorcsapásai alatt nyögve állt be a munkásság a gyári moz­galom mögé; ekkor azt követelte, hogy rövidebb legyen a munkanap, kiállt az owenizmus, a szövetkezeti mozgalom és chartista mozgalom mellett, szavazati jogainak kiterjesztése érdekében. Csak amikor a munkásosztály a reformista szakszervezetek révén már hozzáedződött a kapitalizmus feltételeihez, (amelyet részben még jobban elmélyített az 1873-1886-os nagy gazdasági válság) akkor, azaz a tizenkilencedik szá­zad utolsó negyedében szerezte meg a törvények adta engedményeket. A piac megjelenésére adott válasz egyfajta új imperializmusban öltött testet, amely a világkereskedelem működésével, a nyersanyagpiacok és új piacok megszerzésére irányuló versengéssel függött össze, és mindez elvezetett az első világháborúhoz.

De aztán, az első világháborút követően a piacokba vetett hit hevesen nyert teret, és a virágzó 1920-as évek a szabad kereskedelem hátán felkapaszkodó kapitalizmus gyors terjeszkedésének lettek tanúi; a sza­bad kereskedelem pedig az aranystandardba vetett bizalmon alapult. Az aranystandarddal valójában a nemzeti valutáknak rögzített átváltási rátája volt, ami katasztrofálisan lecsökkentette a nemzeti központi bankok manőverezési képességét a monetáris politika irányítása és közvetve a nemzetgazdaságok élénkítése terén. Végül az aranystandardra épített kierőszakolt nemzetközi kereskedelem az egész rendszert romba dön­tötte; az első ország, amely összeomlott, Nagy-Britannia volt (1931-ben), majd az USA is felmondta az aranystandard elvét (1933-ban), és ekkor kezdett kialakulni a piaccal és a pénz kommodifikálásával szembeni protekcionista politika. Akárcsak az 1834-es szegénytörvény, az arany­standard felmondása is a piac elleni fellépés kezdetét jelentette, ami a New Deal, a szociáldemokrácia, továbbá a fasizmus, a kollektivizálás, a központi gazdaságirányítás, valamint a második világháború kirobba­násában intézményesült.

Polányi elméletében a nagy átalakulás nem a piac létrejöttét jelenti, hanem a piac elleni fellépést, ami a piacot a társadalom ellenőrzése alá tudja vonni. Élete végén nem a piac teljes felszámolásában bízott, hanem a társadalmi ellenőrzésben, ami meg tudja őrizni a földet, a munkaerőt és a pénzt a teljes kommodifikálástól. A kapitalizmusnak mindössze két periódusát különböztette meg: az önszabályozó piac eszméjének felemelkedését, ami fokozatosan magával vonta a munkaerő, a föld és a pénz áruvá válását, majd erre válaszul életre hívta a társadalom önvédelmi ellenmozgalmait. Amikor az ember ráébred az önszabályozó piac váratlan visszaszivárgására – az 1970-es évek közepén és az olajválság hatására -, akkor megpróbálja Polányi történetszemléletét újraértelmezni, és a piacosításnak nem pusztán egyetlen általános felívelő korszakát tételezni, melyet az ellenmozgás lefelé haladó ága követ, hanem egymást követő piacosítási hullámokat látni, amelyeket a kommodifikáció elkülöníthető mintázata és a piacosításra adott eltérő ellenmozgalmak jellemeznek.

Ha követjük Polányi leírását, az első periódus a munka árucikké té­telének megtörténtét és az arra adott reakciót foglalja magában. Itt az ellenmozgalom valójában az osztályharc, amelynek során a munkaerő a munkajogok kiterjesztését követeli, és a küzdelem még akkor is a helyi közösségekből indul ki, ha később a század folyamán országos jelentőségűvé válik. A viszontválasz konkrét formáját az osztályerők nemzeti konfigurációja alakította – így aztán Angliában a munkásosztály nagyjából és egészében autonóm erőt alkotott, míg a kontinensen a munkások szövetséget kötöttek a kapitalistákkal a feudális arisztokrácia ellen. Angliában a munkásosztály meg volt félemlítve és ki volt zárva a politikai képviseletből a reformista szakszervezetek létrejötte előtt, majd ezek mederbe terelték és megszelídítették az elégedetlenséget. Ezzel ellentétben, a kontinensen a domináns osztályok felismerték az effajta kirekesztés veszélyeit, és a munkások lehetőséget kaptak arra, hogy megalakítsák saját pártjaikat. Amikor pedig a munkaerő jogait törvényileg is garantálták, akkor a szabad kereskedelemnek a nemzeti protekcio­nizmus szabott korlátokat. A protekcionizmust az első világháború hozta felszínre, ami a piacosítás második hullámát indította el.

Hogy bekapcsolódhassanak a nemzetközi kereskedelembe, a nemzeti valuták most az aranystandardnak voltak kiszolgáltatva, ami konverti­bilissé tette őket. Ám a pénz áruvá válása súlyos inflációt és deflációt eredményezett, és a nemzetgazdaságokat létükben fenyegette. A piaco­sításnak ebben a második hullámában a nemzetgazdaságok reagáltak a fejleményekre azzal, hogy felmondták az aranystandardot, és lezárták gazdaságaikat a nemzetközi szabad kereskedelem előtt. Ez az államilag szabályozott gazdaságok korszaka volt, amelyekhez bizonyos szociális és jóléti jogok társultak (amelyekbe beletartoztak a munkával kapcsolatos jogok is). Hogy a protekcionizmus milyen tényleges formát öltött az egyes országokban, ismét csak a történelmi hagyományokat és az osztályok közötti erőviszonyokat tükrözte.

Ha meghatározzuk a piacosítás első két hullámát, illetve a velük szem­ben kialakult ellenmozgalmakat, akkor világosan kirajzolódik a piacosítás harmadik hullámának logikája; ezt a fejleményt Polányi már nem élhette meg. Az 1974-es olajválsággal kezdődő harmadik hullám előrevetíti a kommunizmus összeomlását (és erősen befolyásolta ezt az összeomlást sokféle, közvetett módon), ami aztán még jobban felerősítette és meg is erősítette a harmadik hullámot. Ahogyan például Gil Eyal kimutatta, a kommunizmus ellenségei a piaci fundamentalizmusra támaszkodtak szembenállásuk kialakítása során, és sikerük csak olajat öntött a tűzre, amelynek lángjait az uralkodó ortodoxia vetette. Van-e jobb, megfelelőbb ideológiai inspiráció, mint amit a kommunistákból lett újhitűek teremtenek, olyanok, akik egész életükben a tervgazdaság működését biztosították? Továbbá, mivel a kommunizmus a kapitalizmus egyenlősítő alternatívája volt, a szisztéma összeomlásával csökkent a kapitalizmusra nehezedő nyomás, hogy emberi arcot öltsön – hogy biztosítsa a megfelelő közok­tatást, jóléti juttatásokat, társadalmi biztonságot, egészségügyi szolgál­tatást. Ennek megfelelően az USA-ban minden olyan kísérlet, mely a kapitalizmusnak efféle egyenlősítő arculatot próbál adni, azonnal diszk­reditálódik mint szocialista, tehát ördögtől való, és ez is csak azt mutatja, hogy a kommunizmus összeomlása milyen mélységesen hiteltelenítette ezeket az eszméket.

A piacosításnak ez a harmadik fázisa nemcsak a munkaerő és persze a pénz áruvá változtatását végzi el, hanem a környezetet is áruvá teszi. Ez az új elem az, amely sajátos, új ellenmozgalom alapjául szolgálhat, ám ennek olyan ellenmozgalomnak kell lennie, amelynek – ha valóban hatékony akar lenni – globális méreteket kell öltenie. Még nem jutottunk el a földi létet fenyegető szörnyű veszélyhez, amely az emberi jogok széles körű védelméért kiáltana, és amely magában foglalja majd a munka- és szociális jogok körét, de persze túl is lép azokon. Csak az egész em­beriséget fenyegető, egyre súlyosbodó környezeti válság – függetlenül attól, hogy a globális felmelegedés, a vizek privatizációja vagy a föld kizsákmányolása okozta-e – eredményez majd hatékony globális ellen­mozgalmat. A mozgalmat nem a világvégével riasztgató forgatókönyvek vagy absztrakt jóslatok fogják felfejleszteni, hanem katasztrófák sorozata Csernobiltól kezdve az ázsiai cunamikig.

Az effajta környezeti katasztrófáknak emblematikus példája volt az a cseppet sem a természet okozta pusztulás, ami a Katrina-hurrikánt kö­vetően New Orleansban bekövetkezett, hiszen egyértelműen és tisztán a piaci fundamentalizmus és a vele fű alatt együttműködő nemzetvédelem tevékenységének következménye volt. Először is, a kapitalista környezet­pusztításnak óriási szerepe volt abban, hogy a hurrikán ilyen hatalmas károkat okozhatott. A hurrikánok általában véve is egyre intenzívebbé válnak a globális felmelegedés miatt, ami megemelte az óceánok vizé­nek hőmérsékletét. Ami New Orleanst illeti, ez mesterségesen kialakított város, melynek nem is volna szabad azon a helyen léteznie, mert a Mississippi árterében fekszik. Ahogyan a huszadik század folyamán a város terjeszkedett, egyre több mocsaras területet csapoltak le, és ezzel a város egyre nagyobb részét a tengerszint alá nyomták, amivel csak még sebezhetőbbé vált a hurrikánok előtt, és egyre inkább a spórolósan kiépített töltésektől és gátaktól függött a sorsa. Ahogyan a városban fejlődésnek indult a szórakoztató ipar, a Mexikói-öbölben pedig egyre intenzívebben fejlesztették az olajipart, úgy erodálódtak a mocsaras területek, és ez teljesen kiszolgáltatta a metropoliszt a viharoknak. A nemzetvédelem elmulasztotta a környezeti pusztulás hatásainak ellensú­lyozását. Az, hogy a gátak felmondták a szolgálatot, nemcsak a mérnöki és építői hanyagság vagy tudatlanság következtében állt elő, hanem az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásából fakadt, ami háttérbe szorult a katonai biztonsággal szemben.

Az állam militarizálása nemcsak a megelőzés elmulasztására ad magyarázatot, hanem arra is, miért volt olyan határtalanul elfuserált a mentési hadművelet, ami sokkal inkább emlékeztetett katonai meg­szállásra, mintsem humanitárius mentési beavatkozásra; hiába volt a mentés, a lakosság negyede az elárasztott városban rekedt, és több mint ezer ember halt meg. A torzszülött nemzetvédelemi minisztérium létrehozása, amelynek a Szövetségi Katasztrófa-elhárítási Ügynöksé­get [Federal Emergency Management Agency] is alárendelték – ezzel lefokozták minisztériumi státusából -, nagyjából-egészében megvilágítja a tehetetlenség forrását. De ugyanennyire fontos az a tény is, hogy az állam a kirekesztett lakosságot – szegényeket és feketéket, fehéreket és időseket, kórházi ápoltakat és a börtönök foglyait – nem tekintette érde­mesnek arra, hogy megmentse őket. Végül pedig, amikor az újjáépítésre került sor, az állam jócskán megnehezítette ugyanennek a kirekesztett csoportnak a dolgát, amikor megpróbálták visszakövetelni otthonaikat; vagy azzal, hogy elképesztően magas biztosítási díjat követeltek tőlük, vagy úgy, hogy a bérlakás-rendszert egyszerűen felszámolták. Az újjá­építés és a rehabilitáció pedig úgy folyt, hogy az építőiparban érvényes munkajogokat egyszerűen felfüggesztették, és ezzel bátorították a mun­kaadókat arra, hogy inkább papírok nélküli emigránsokat alkalmazzanak a New Orleans-i munkavállalók helyett. Egyszóval, a szövetségi kormány maga vezényelte a természet árucikké változtatásának és a munkaerő újra áruvá változatásának hosszú történetét.

Tágabban értelmezve, világosan láthatjuk, a környezeti pusztulást mint problémát – függetlenül attól, hogy éghajlati változás, az erdők kiirtása vagy mérgező hulladékok okozták – hogyan próbálják további kommodifikálással (nevezetesen azzal, hogy bírságolják a szennyezést) megoldani. A környezet elpusztítása ezzel mintegy elfogadhatónak mi­nősül, mindaddig, amíg fizetünk érte, de amikor ezt tesszük, akkor csak elmélyítjük a jövőbeni válságot, és egyúttal a károk jóvátételére szolgáló összegek kifizetését a károk okozóiról átruházzuk azokra, akik nem tudják e költségeket viselni.

A piacok összetett és egyenlőtlen fejlődése

A piacosításnak ezek a hullámai nem egymástól elszigetelten jelentkez­nek, hanem inkább dialektikus fejlődést (vagy visszafejlődést) mutatnak. E fejlődés során minden egyes újabb hullámot két körülmény határoz meg: a három fiktív árucikk (a munkaerő, a pénz és a föld) közül melyik­nek az aktuális kommodifikációja zajlik, illetve hogy erre a folyamatra éppen milyen a jellemző reakció. A fő vonulat mellett azonban a másik két fiktív árucikk kommodifikációja is jelen lehet. A piacosítás második hulláma többek között támadást intézett az első periódusban megszerzett munkajogok ellen, illetve a pénz áruvá válását hozta magával, amely aztán – ellenreakcióként – újra szociális jogokat alakított ki, köztük mun­kajogokat is. Hasonlóképpen, a harmadik hullám, mint már fentebb láttuk, a munkaerő áruvá válását, a szociális jogok visszavonását és a pénz kommodifikálását eredményezi; amint azt jól láthattuk az egész világon végigsöprő pénzügyi válság során, illetve hatása most már kiterjed a természet áruvá alakítására is, ami új, tartós fenyegetést jelent az egész emberiségre. Tény, hogy a neoliberális rend azzal a kihívással állt elő, hogy meg kell értenünk a három kommodifikációs jelenség egymáshoz való viszonyát, azokat az új formákat, amelyeket felvesznek, valamint a folyamatos ellenmozgalmak természetét.

Végül, a piacosítás hullámait a világ különböző térségeiben eltérően érzékelik a társadalmak, és nemcsak a helyi és nemzeti hagyományok különbözősége miatt, hanem annak következtében is, milyen helyet fog­lalnak el a kapitalista világrendszerben. Amikor Polányi egyenlőségjelet tesz az afrikai közösségek gyarmati felszámolása és a brit munkásközös­ségek megsemmisítése közé, lényeges különbségeket hagy figyelmen kívül, mindenekelőtt a gyarmatok kizsákmányolását a természeti kincsek kiaknázása és új piacok megnyitása céljából; utóbbi ugyanis a létfenn­tartási eszközökhöz való hozzáférést csak részlegesen korlátozta, míg az ipari Nagy-Britanniában a munkaerő teljes kisajátítása ment végbe a létfeltételektől való teljes elszigetelés közepette. A brit munkaerő alkal­mazása a gyarmatokról beszállított nyersanyagok importjától és a Nagy-Britanniában gyártott késztermékek gyarmatokra exportálásától függött. A második korszakban annak a birodalmi célkitűzésnek a véghezvitele, hogy a kapitalista világgazdaságba integrálják a periferikus térségeket, sikeres függetlenségi mozgalmaknak teremtett lehetőséget, és véget vetett a nagyhatalmak gyarmatok iránt tanúsított politikai felelősségvál­lalásának. A perifériás országok spontán módon alkalmazkodnak peri­ferikus szerepükhöz, sőt reprodukálják is ezt az állapotot akkor, amikor versengenek a kapitalista befektetésekért és az északi piacokra való bejutásért. Az ún. globalizáció harmadik korszakában a periféria országai válnak áldozati bárányokká a környezeti harcokban, mivel a mérgező hulladékok szemétdombjai lesznek, és a légkörszennyezést is ők sínylik meg legjobban. Igaz, persze, hogy az ilyen súlyos környezeti veszélyeket nem lehet könnyedén specifikus földrajzi térségekhez szögezni, amint azt a csernobili katasztrófa oly ékesen bizonyította.

A világ különböző régiói nemcsak eltérő módon érzékelik a kommo­difikáció hatásait, hanem elérő ritmusban is. A három hullám története Angliában például majdnem két évszázadot fog át, míg az USA-ban mondhatni egyetlen század alatt lezajlott. Kína és a hozzá hasonló országok e három hullám egyidejű jelenlétét tapasztalják meg. Olyan ez, mintha a Speenhamland óta napjainkig lezajlott eseményeket ötven esztendőbe sűrítenénk. Ahogyan Vu Dzsi-min írta, a kínai hukou (tartóz­kodási engedély) rendszer, ami a vidékről jövő munkaerő áramlását az állampolgári jogok segítségével szabályozza, a kínai Speenhamlandnek tekinthető, mert a vidéki települések felelőssége volt, hogy lakóik boldo­gulásáról gondoskodjanak. Az utóbbi harminc év reformkorszakában a hukou-rendszer fokozatos összeomlásának és ezzel párhuzamosan az országos munkaerőpiac kialakulásának lehettünk tanúi. Ugyanakkor azonban ezen idő alatt Kína meghatározó jelentőségű kereskedelmi hata­lommá nőtte ki magát, felhalmozva olyan pénzügyi készleteket, amelyek képesek az USA óriási fizetési deficitjét ellensúlyozni. Kína a nemzetközi nyomás hatására csökkentette valutája értékét, ám a gazdaság terén mindmáig elutasította, hogy lemondjon a központi ellenőrzésről. Végül, Kína robbanásszerű növekedése elképzelhetetlen mértékű környezeti problémákat szült. A piaci cunami nyomása alatt álló Kína egyfajta potenciális New Orleans, persze, jóval nagyobb méretekben. Ahogyan maga Polányi is kifejtette, nem maguk a társadalmi változások, hanem a társadalmi változások arányai határozzák meg a gazdasági és szociális katasztrófa méretét.

Fentebb úgy rekonstruáltuk Polányi elméletét, hogy az ő egyszeri „nagy átalakulási” folyamatát kettőre osztottuk; sőt, egy harmadik „nagy átala­kulás” lehetőségét is felvázoltuk. A piacosítás minden egyes hullámát a munkaerő, a pénz és a környezet (mindhárom entitás jelentése időtől és helytől függően változik) kommodifikálásának sajátos kombinációja jellemzi, és mindegyik nagy átalakulás a piacosításra adott ellenmozgást is jelent, mindegyik eltérő mértékű, az aktorok különböznek, más és más a földrajzi epicentrumuk és így tovább. Az egyes „nagy átalakulások” nem szigetelődnek el egymástól, hanem a következő a megelőzőn ala­pul. De fel kell tennünk a kérdést, vajon újabb tárgyakkal bővül-e a fiktív árucikkek köre, vagyis várhatóan kiegészül-e a munkaerő, a pénz és a környezet listája olyan entitásokkal, melyeket a kommodifikálás alapve­tően és lényegében torzít el. Az egyik kézenfekvő tárgy maga a tudás lehet. Ha a mai helyzetben az új ismeretek termelésére és terjesztésére gondolunk, rémülettel kell eltöltsön bennünket, milyen nagy mértékben alá van vetve a tudás és ismeret a piac törvényeinek. Az agytrösztök és az ún. kettes típusú, azaz a problémára fókuszáló és interdiszciplináris ismeretek megszerzésére koncentráló ismeretszerzés felbukkanása jelzi ezek eszközzé válását. Jól nyomon követhető ez a folyamat az egyete­mek jellemző vonásait érintő változásokon: hatalmas tempóban veszítik el autonómiájukat, a közt szolgáló szerepüket, mivel alá vannak vetve az államok és a korporációk igényeinek; és ők híven szolgálják a munkaerő, a pénz és a környezet áruvá tételét. Manapság az egyetemeken tapasz­talható harcok a közösségi tudás védelméért folynak, azért a tudásért, amely elérhető és felfogható a közösség számára, azaz a társadalom érdekében áll, és olyan tudás és ismeret, amely szükséges ahhoz, hogy a piacosítás harmadik hulláma borzalmainak útját állhassuk.

A kapitalizmus és a marxizmus felülvizsgálata

A fentiek ismeretében joggal merül fel a kérdés, vajon Polányi miért gon­dolta azt, hogy az önszabályozó piac eszméje halott és mindörökre el van temetve. Vajon egyszerűen csak az empíriából következő meggyőződése volt-e az, hogy az ellenmozgalmak olyan, a piacok szabályozta rendsze­rekben szilárdultak meg, amelyek már örökkévalónak és sziklaszilárdnak látszottak? Vagy inkább az történt: úgy vélte, az emberiség megértette az önszabályozó piac pusztításaiból adódó tanulságokat, és többé már nem akad olyan állam, olyan burzsoázia, amely effajta kísérleteken töri a fejét? Abbeli igyekezetében, hogy a marxizmustól elhatárolja magát – különösképpen az osztályharcos és történelmi marxizmustól -, Polányi figyelmen kívül hagyta, hogy a piacok kapitalista védőburokban működ­tek. Úgy vélte, az osztályérdekek nem a kapitalista gazdaság, hanem a társadalom önvédelme révén fejeződnek ki. A civil társadalmat nem tekintette sajátos terepnek, melyen a tőke minden igyekezetével saját érdekeinek, különösképpen pedig a felhalmozásra és a profitszerzésre vonatkozó érdekeinek érvényesítésére törekszik. Az önszabályozó piac fontos eszköze a felszámolásnak/felhalmozásnak, amelyet az alárendelt osztályok tulajdontól való megfosztásával hajt végre a tőke, aminthogy az önszabályozó piac ideológiai fegyver is volt, ami mindenkit hatása alá vont. Azzal kecsegtette a részvételre hajlandókat, hogy anyagi ellen­szolgáltatásban részesíti őket. A piaci társadalom a fejlett kapitalizmus hegemóniájának alapja, még akkor is, ha megteremti az alternatívák alapjait is.

Polányi helyesen döntött, amikor hátat fordított a klasszikus marxiz­musnak, azaz Marx, Engels, Kautsky, Luxemburg és Bernstein elméleté­nek. Ez volt ugyanis az a marxizmus, amely sohasem elemezte komolyan a szocializmus elméletét, mert szilárdan meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmus halott. Pedig a kapitalizmus nem omlott össze, sőt, a fentebb a piacosítás második hullámának nevezett korszakra válaszul újraszervezte önmagát. A marxizmus is újjáformálta magát, visszalépett a törvényszerű beteljesedés elméletétől az államszocializmus megte­remtéséhez. Ez volt az a marxizmus, amely a szervezett vagy fejlett ka­pitalizmus elméletét, netán a fasizmus és az államszocializmus teóriáját kialakító állam köré szerveződött. Ez volt a szovjet marxizmus virágkora, amely eredetét a nyugati marxizmusba vezette vissza.

A piacosítás harmadik hullámának időszakában összeomlott az ál­lamszocializmus, a jóléti államok pedig erős nyomás alá kerültek, mivel a kapitalizmus új, saját létét is veszélyeztető ellentmondásokat termelt. Vajon milyen az a marxizmus, amely a piacosítás harmadik hullámához idomul, pontosabban szólva, az ellenmozgalomhoz illeszkedik? Bizonyo­san nem a klasszikus, a kapitalizmus önpusztítását hirdető, gazdasági törvényekkel operáló marxizmus lesz, mint ahogyan nem lehet a második korszak államközpontú marxizmusa sem, hanem olyan szociológiai mar­xizmus lesz, amely visszahozza a szocializmusba a szociális elemet a piaccal és az állammal szemben; azt a szociális elemet, amely magába foglalja, de meg is haladja a helyi és a nemzeti kereteket, és a globálisig terjed. A szociológiai marxizmus csak a piacosítás harmadik hulláma ellen fellépő mozgalommal együtt arathat sikert, ma azonban nem tehet mást, mint hogy keresi és feltárja azokat a valóságos utópiákat, amelyek a kapitalizmus repedései között szökkennek szárba.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az ELTE és a Politikatörténeti Intézet által 2010. január 15-én Budapesten megrendezett „Húsz év után” című konferencián elhangzott előadás írásos változata.

Az írás a wallersteini elméletet szemléleti alapon teszi kritika tárgyává, egy konkrét kérdés, a profitráta csökkenésének okain bemutatva a bírálat gyakorlati érvényét. A szerző szerint, Wallerstein túlhangsúlyozza a tudati elemek szerepét; a világrendszerek elkülönült vizsgálatával „megszünteti" az emberi történelmet mint olyat; a munkaérték-elmélet negligálásával pedig nem ad helytálló s a valóságos megoldás felé mutató magyarázatot a profitráta süllyedésére.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

(József Attila: Eszmélet)

Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét immár több évtizeddel ezelőtt alapos bírálatnak vetette alá a magyar világgazdasági, fejlődés­kutató szakma, amely fénykorát a 80-as években élte (lásd pl. Fejlődés­tanulmányok sorozat). Mindenekelőtt Szentes Tamás 26 (!) évvel ezelőtt született elemzése érdemel figyelmet, amelyben Wallerstein „egyoldalú túlzásokba vitt elméleti konklúzióit” (Szentes 1985, 722), valamint ellent­mondásait komoly elméleti és szakirodalmi ismeretek birtokában körül­tekintően és meggyőzően bírálta. Az osztályviszonyokról és az azokhoz fűződő tudatformákról többek között Miszlivetz (1984), a kapitalizmus önmagát elpusztító Rosa Luxemburg-i koncepciójának Wallersteinnél is fellelhető hibájáról Wallerstein The Capitalist World Economy c. műve kapcsán Szigeti (2005, 68-70) elemzése érdemel figyelmet. Hogy pél­dáként a nemzetközi irodalomból is merítsünk, a wallersteini rendszer tudományelméleti alapjait bírálja, következtetéseit ütközteti az elmúlt évtizedek társadalmi-kulturális fejleményeivel Holubec (2008).

1. A wallersteini világrendszer

Wallerstein szerint az elemzés megfelelő szintje a világrendszer, amelynek a nemzetállamok éppúgy szereplői, mint az osztályok, vállalatok, családok, identitáscsoportok, egyének, ahol a tőkésekkel szemben számtalan elnyomott osztály áll, s ahol az osztályviszonyok is nemzetköziek. A világrendszer fő meghatározója a tengelyszerű munkamegosztás a centrum és periféria között, amelyben az erősebb államok egyenlőtlen csere révén szívják el az értéket az utóbbiaktól.

Nincsenek „örök igazságok”, általános érvénnyel csak egy-egy hosszú életű (longue durée – Braudel) történelmi rendszerre vonhatunk le következtetéseket. A rendszerek hanyatlásuk során káoszba, egy bifurkáló (kétkimenetes) átmeneti, kaotikus fázisba jutnak, ahonnét akár visszafelé is vezethet az út, de a rendszer végül eltűnik. Most is ilyen bifurkáló periódust élünk, amit 1968 „kulturális forradalma” indított el, és döntenünk kell, milyen világot akarunk. Wallerstein a Társadalmi Világfórum (WSF) civil mozgalmainak „egyenlőbb” társadalom iránti törekvéseiben látja a kiutat.

A világrendszer-elmélet a tudati elemek túlértékelésével és a világrend­szerek fejlődésének öntörvényűként tételezésével végső soron a szerve­zett forradalmi átalakulás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wallerstein szerint se evolúció, se forradalom. A régi rendszerből az anarchián át vezet az út az újba. Ahogyan azt egy korábbi művében kifejti: az átmenet nem ellenőrizhető jelenség. „Az az átmenet […] amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folyto­nosságát is. […] A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.” (Wallerstein 1997)¹

A szervezett forradalmi átalakulás kizárása látszólag végpont, valójá­ban azonban a wallersteini elmélet origója. Ebből ered a világrendszerek közti kapcsolat. illetve a világrendszereken átívelő történelmi fejlődés megszüntetése, esetlegessé tétele és a világrendszer cselekvő alanyá­nak „eltüntetése” is.

A Bevezetés a világrendszer-elméletbe annak a számos értékes eredményt és ugyanakkor ellentmondásokat tartalmazó, baloldali és nemzetközileg elismert koncepciónak az összegzése, amely a marxi­lenini forradalmi elméletet éppen a gyakorlati cselekvés mibenléte kér­désében írja felül. Egyszóval: ügyesen kiénekli a történelem forradalmi osztályának szájából a sajtot…

Ezt a rendszert az alábbiakban szemléleti oldalról teszem bírálat tárgyává (2-3. pont), egy szaktudományos kérdés (4. pont) kapcsán is illusztrálva, hogy helyes szemlélet nélkül nincs helyes elmélet, helyes elmélet nélkül nincs helyes statisztika.

2. A tudati elemek túlértékelése

A wallersteini világrendszer-elmélet szerint nincsenek örök érvényű igazságok. (42, 90, 199, 202² ) Wallerstein szerint csak a „strukturális idő” (a világrendszerek, a braudeli longue durée) belső törvényszerűségei léteznek, ám nem állítható, hogy az időben egymás után következő vi­lágrendszerek valamiféle fejlődési logika mentén születnének: a fejlődés elkerülhetetlensége kétséges. (48) Az egzisztencialista Heidegger (1984, 162-164) ugyanezt az ismeretelméleti problémát így fogalmazta meg: „a létező teljességét sohasem vagyunk képesek […] felfogni […] a létezők összességének megragadása […] elvileg lehetetlen”.

Az egyéni tudat szerepének túlértékelése megjelenik a világrend­szeren belüli elemzésnél is, amikor Wallerstein 1. a mai világrendszer fordulópontját 1968 „kulturális sokk”-jában határozza meg; 2. amikor az osztályok helyett a legkülönbözőbb szintű és ideológiájú státusz- és iden­titáscsoportokat teszi meg a globális világ hierarchiarendszerei alapvető alkotóelemeinek; és 3. amikor a világrendszer megváltoztatását (csak) tudati kérdéssé teszi (illetve, mint látni fogjuk, még azzá sem). Ez a há­rom mozzanat szorosan összefonódik az alábbiak szerint.

Wallerstein a mai világrendszer válságát 1968-ban gyökerezteti, amely szerinte „az elnyomottak” haragjából és csalódottságából következő „kulturális földrengést” hozott. 1968, azzal, hogy nemet mondott a rassz­izmusra és igent a szexuális szabadságra, „jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit”, és szétvetette az addigi geokultúrát, „amely egészen addig összetartotta a rendszert”³ . A világrendszer átlépett bifurkáló átmeneti fázisába (157-158, 170-171, 174). 1968-cal beindult egy „kulturális evolúció” (174), harc egy olyan világért, ahol a szabadság a többséget és kisebbségeket egyaránt megilleti: individuumoknak és csoportoknak egyaránt lehetőségük van saját preferenciájuk követésére (178-179).

Itt tehát Wallerstein letér a gazdasági meghatározottság eredetileg vállalt útjáról, és mind a rendszer válságát, mind az új rendszer kibon­takozását tudati-kulturális tényezőkkel magyarázza. Csakhogy először is, ez a kulturális evolúció nem 1968-cal vette kezdetét. Lásd: a háború utáni baby boom, a hippi mozgalom, a „Beat-generáció”, (Jack Kerouac regénye, 1948), Greenwich Village (New York) alternatív művészete, a Beatles stb. Másodszor, 68 forradalmi szervezetei hamar kimúltak, illetve szétszóródtak, vezetőik beépültek az establishmentbe, értékeit kommercializálták (szex- és kozmetikai ipar, forradalmárok képe a pólón). Az identitáscsoportok, amelyek, ha nem is rendszerváltó, de az akkori világot tényleg elutasító kultúrában egy pillanatra találkoztak, gyorsan kis csoportokra váltak szét és osztódtak tovább, hatalmas fogyasztói piacot kínálva a tőke számára. A civil társadalmat a „részvétel” intéz­ményeinek megalkotásával (NGO-k), a munkásokat béremeléssel, a fiatalokat egyetemi reformokkal szerelték le. A nagy és romantikus 68 magának a tőkés világrendszernek a belső fejlődése volt. A „geokultúra” megváltozhatott, de még ezután jött a hetvenes évek sikeresen legyő­zött gazdasági válsága, a fejlődő országok eladósítása és a 80-as évek „adósságkezelése”, ami mind megszilárdította a „tengelyszerű” munka­megosztást. Intézményesült a korlátlan tőkeuralom a neoliberalizmussal és a „washingtoni konszenzussal”, összedőlt a rendszeralternatíva, ezzel anyagilag és szellemileg is megtámogatva az immár világuralmat gya­korló tőkét; a mikroelektronika korának csúcsát jelentő internet segített a tiltakozó identitáscsoportok becsatornázásában, továbbosztódásában és az indulatok levezetésében, 68 békepártisága ellenére Irak nem vált új Vietnammá stb. A „geokultúrában” visszavette helyét a konzervativizmus, a rasszizmus és a xenofóbia, a szociális kérdéseket háttérbe szorította a zöldmozgalom, a politikai struktúrában megerősödtek a jobboldali pártok és mozgalmak. (Ld. erről Holubec 2008.) Az 1968-ban felhorgadó nemes lelkű „citoyen”-t ismét maga alá gyűrte a nyereséghajhász „burzsoá” – és a kettő ugyanaz. (Ld. erről Rozsnyai 2010, 14-16.)

1968 a társadalmi kiábrándultság ösztönös megnyilvánulása volt, kés­szúrás a ködbe. E tekintetben semmiben sem különbözik a napjainkban a válság szociális hatásai miatt sűrűsödő erőszakos tiltakozásoktól, autógyújtogatásoktól vagy a tőke által spontánul (a piaci viszonyokon keresztül) és tudatosan (a politikai ideológiákon, pártokon keresztül) gerjesztett „identitás- és státuszcsoportok” (lényegében: individualizmus) által darabjaira szabdalt munkásosztályon belül erősödő faji, etnikai kisebbségek ellen irányuló mozgalmaktól.

A tőkerendszer fejlődésének alapalgoritmusa (a kisajátított értéktöbb­letből folyó tőkefelhalmozás) miatt ugyan szükségszerűen halad az összeomlás felé, de ez csak akkor következik be, ha a tömegek nem egyszerűen „kiábrándulnak” (ezt teszik már a felvilágosodás óta), hanem felismerik és megszűntetik alapellentmondását (hogy alávetettségük oka az általuk létrehozott érték mások, a termelőeszközöket magántu­lajdonként birtokló tőkések által történő kisajátítása). Pusztán a fennálló viszonyoktól való irtózás és az elidegenültségből kirobbanó lázadás ünneplése nem több, mint amit Rousseau érzett a rendszer születésének hajnalán: „mihelyt [a népnek] módjában áll lerázni az igát, és le is rázza, még jobban teszi, mert ugyanazon jogon veszi vissza a szabadságát, mint amellyel elragadták tőle, […] a polgárháború lángjába borult állam pedig mintegy újjászületik” (idézi Rozsnyai 2010, 28).

Wallerstein szerint a jövőért folyó harc nem gazdasági természetű. Két csoport van: azok, akik a többség és kisebbség szabadságát egyaránt ki szeretnék terjeszteni, és azok, akik akár a többség, akár a kisebbség érdekében autoritárius rendszerre törnek. A szabadsághoz gazdasági és társadalmi egyenlőség „kell”. (Rousseau: „ha mindenkinek jut valami, és senkinek sem jut túl sok”.) Ekkor a többség megvalósíthatja saját szabadságát, és tiszteletben tarthatja a kisebbségekét (178-179). A „gazdasági egyenlőség” említése itt egyrészt minden meghatározottság nélkül, másrészt a tudati tényezőktől elkülönülve, az azokkal fennálló di­alektikus kapcsolatának megvilágítása nélkül marad. Ennek hiányában a rousseau-i kispolgári, kisárutermelői egyenlőség utáni vágyra (és a kanti erkölcsi törvényre, amely megszelídíti a versenytársadalom „társiatlan társiassága” okozta károkat) enged asszociálni, annál is inkább, minthogy Wallerstein szerint 1. (Braudel nyomán) csak a monopolisztikus viszo­nyok tekinthetők kapitalistának (ergo a kisárutermelői egyenlőség nem), 2. az egyenlőtlenség a jövedelmek egyenlőtlenségében, a csere egyen­lőtlenségében rejlik, 3. a modern világrendszert, annak alkotórészeit, így különösen a családot, a jövedelemtípusok, illetve azok elosztása jellemzik (74-77). (Vö. Adam Smith: az áru értéke jövedelmekre oszlik.) Ha tehát egyenlő elosztás van, minden megoldódik.

Wallersteinnél a tudati változások indukálják a rendszer válságát, a szereplők „döntései” viszik tovább, de végül nem ezek határozzák meg kimúlását. A szubjektív nézőpontot ugyanis a végkifejletnél hirtelen felváltja a világrendszer minden alany nélküli öntörvényű pusztulása. A „világrendszer-elmélet történelemfelfogásában […] nincsen egy központi szereplő”: az „egyén”, az „ipari proletáriátus”, a „politikai vezető” mind szabadon cselekszenek, mindössze „egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai” korlátozzák őket. „Ezeknek a láncoknak [melyikeknek: az egyéni életpályák és a társadalmi meghatározottságok, vagy csak az utóbbiak láncai? – A. A.] az elemzése által érhetik el lehet­séges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat [tehát akkor az egyéni életpályák korlátaival nem kell csinálni semmit – A. A.], annál inkább fölszabadulhatunk az álta­luk jelentett kötöttségek alól – természetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül.” (54-55) Minthogy az „egyéni életpályák” érin­tetlenül maradnak egy olyan radikális változásban, mint a régi rendszer újjal való felváltása, a társadalmi korlátok megszüntetésével az egyéni életpályák, az egyének szabadulnak fel (vagy inkább: el). Nyilvánvalóan ebben állnak a szabadság „abszolút határai” (az én szabadságom addig terjed, ahol a másiké kezdődik). Itt lepleződik le a wallersteini elmélet individualista meghatározottsága. Az individuumok felszabadulását gátló társadalmi korlátokkal pedig csak annyit kell tenni, hogy „meg kell őket érteni”, s máris elenyésznek számunkra. Hogy miféle láncokról van szó, hogyan keletkeznek, mi tartja fent őket, és hogyan tűnnek el a felismerés hatására, az homályban marad.

Mindez nem véletlen, hiszen „a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának és a tőke szempont­jából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb” (52). Ebben a logikában tehát nemcsak az értéktöbblet keletkezésének jelentősége tűnik el, de tulajdoni meghatározottságú osztályok helyett a tudati meghatározottságú stá­tusz- és identitáscsoportok (81-87) válnak a társadalom, a világrendszer legfőbb alkotóelemévé, mindenekelőtt a nacionalizmus (114) – ahogy ön­magának is ellentmondva állítja Wallerstein. Nem vesz tudomást a tudati viszonyoknak az osztályhoz tartozást elleplező szerepéről, a hegeli-marxi „magánvaló” és „magáértvaló” különbségéről, a tudatnak a létre gyakorolt visszahatásáról. Miszlivetz (1984, x) már Wallerstein egy 1977-es cikke kapcsán így összegzi: a különböző etnikai, vallási stb. csoportokba szerveződés „elsősorban tudatforma, hasonlóan a rasszizmushoz, míg az osztály elsősorban termelési viszony, s csak bizonyos körülmények között jelentkezik tudatformaként”.

A változatos tudati és munkaszervezési formák leple alatt megbúvó termelési viszonyok és osztályok beazonosítása helyett a státusz- és identitáscsoportok, valamint „egyének, politikai vezetők, az ipari pro­letariátus” és a többi „egy rendszerbe szerveződő közeg részei” (54) egyenrangú szereplővé tétele a világrendszerben, azon kívül, hogy az egészen különböző szintű és tartalmú kategóriák megengedhetetlen összekeverésével zavart kelt, felveti a kérdést: kiknek kell felismernie és miféle „láncokat”? Vajon a „láncok” mindannyiuk számára ugyanazok? Ha igen, hogy létezhet társadalmi egyenlőtlenség?

A wallersteini világrendszer-elméletben a társadalom elveszíti anyagi alapját, és a különböző szintű szubjektumok ideáinak kaotikus „mátrixá­vá” válik. Maga a világrendszer azonban – az elmélet szerint – válságba, bifurkáló és kaotikus káoszba csak életpályája végén jut, amelynek „végkimenetele mindig bizonytalan”. Nehezíti a kérdést, hogy ez a bizonytalan kimenet a rendszerben élő emberek „kollektív döntésén” múlik, ami azonban „a dolog természetéből adódóan kiszámíthatatlan”. Ráadásul „minden kis döntés jó eséllyel jelentős következményekkel jár”. Ezek után végül mégis „kialakul egy új képlet, és egyszer csak azt látjuk, hogy egy másik történelmi rendszerben vagyunk” (156 – kiemelés tőlem. A. A.).

E logika szerint a történelmi jelentőségű változásnak az alanya maga a világrendszer: az magától halad sírja felé, akárhogy „döntenek” is az emberek. Igaz, ehhez az kell, hogy „felismerjék a láncokat”, és akkor „egyszer csak” egy új rendszerben találják magukat. (A békés átmenet régi vágyálma.) Vagyis: a kapitalizmus magától számolja fel önmagát, mint Rosa Luxemburgnál, azzal a különbséggel, hogy ott ennek anyagi alapjai vannak⁴ , míg Wallersteinnél tudatiak. (Ha „megvilágítjuk és meg­értjük […] a társadalmi láncokat […] fölszabadulhatunk” /55/.) Hegelnél (1979, 138) az abszolút szellem (az ember) a különböző „népszelleme­ken” (társadalmakon, ha tetszik „világrendszereken”) át, azok elsajátítása révén fejlődik, és „a jelen világa, a szellem alakja, öntudata magában foglal minden fokot, amely korábban megjelent a történelemben”. Va­gyis a társadalmi formák („világrendszerek”) egyetlen dolog, az emberi társadalom fejlődésének stádiumai, a szellem pedig maga az objektív törvényszerűség. Mivel ilyen összefüggések a világrendszer-elméletben nincsenek, a világrendszer keletkezésére, fejlődésére és összeomlására adott magyarázat a szubjektív és objektív idealizmus és miszticizmus eklektikájává válik.

3. Holizmus kontra történelmi szemlélet

Hiába hangsúlyozza a történetiség jelentőségét az elemzésben, a világ­rendszer-elmélet híján marad az átfogó történelmi szemléletnek, még­pedig kiindulópontjánál, a történelemnek „világrendszerek” halmazára bontása miatt. Wallerstein, bár „holisztikus⁵ történeti társadalomtudomány létrehozására” törekszik, mégis egy csapásra felszámolja a történelmet mint olyant, az emberiség történelmét – pedig akár ezt is tehette volna vizsgálata tárgyává.

De ha a vizsgálat az emberiségre (annak történetére) mint egészre irányulna, akkor a világrendszerek csak a rész szerepét játszhatnák, és kell, hogy legyenek a világrendszerek feletti egészre vonatkozó általá­nos („örök érvényű”) igazságok. A világrendszerek kialakulása, valamint a bennük zajló folyamatok (mint például a félperifériák kiválasztódása, amely Wallerstein szerint még utólag is nehezen megmagyarázható -/119/) az egész törvényszerűségei alapján meghatározottak és nem a véletlen művei lennének. Wallerstein a „holisztikus” szemléletre hivat­kozva elveti (egyébként helyesen) a nemzetgazdaságok szintjén való elemzést, ám végül is nem csinál egyebet, mint a parciális (redukcionista) elemzési egységet eggyel feljebb, a nemzetgazdaságok szintjéről a világrendszerek szintjére tolja.

A történelmi szemlélet azt az általános mozzanatot kutatja az ember (társadalmi) fejlődésében, ami alapját és hajtóerejét képezi ennek a fejlődésnek, és azokat a különös mozzanatokat, amelyek az általános formaváltozataiként egyes társadalmak (világrendszerek) jellegét meg­határozzák.

Hegel szerint az abszolút szellem az emberi társadalom tökéletesség felé törő lényege, a különös formák pedig, amelyeken a végcél elérésé­ig át kell mennie a „népszellemek”. Marx materialista felfogásában az emberi társadalom fejlődése a bornírt és szűkös közösségiség felől a termelőerők (anyagiak és szellemiek) megfelelő kifejlesztése által lehe­tővé tett bőségen alapuló közösségiség felé halad, és az ennek során létrehozott társadalmi formációkat a gazdasági alapok határozzák meg. A kapitalizmus leváltásához nála is elengedhetetlen az elnyomott osztályok öntudatra ébredése, de ez nem a vége, hanem a kezdete a régi rendszer általuk történő megszüntetésének és egy új felépítésének.

A történelmi fejlődés belső logikájának létét nem tagadja az az egyéb­ként helyes wallersteini megállapítás, hogy „a fejlődés nem lineáris”. Így Wallerstein a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is. Márpedig e belső logika, hajtóerő megismerése, az emberi társadalom keletkezése, forma­váltásainak mozgatórugói, önpusztító és forradalmi cselekedetei okának és értelmének megtalálása nélkül a jövő keletkezésére vonatkozóan is mindössze homályos kijelentésekkel élhetünk („egyszer csak” kialakul az új rendszer, ahol mind a többség, mind a kisebbség „szabad”).

Ju. I. Szemjonov: Hogyan keletkezett az emberiség c., a társadalom-és természettudományok (régészet, antropológia, szociológia, biológia, filozófia, politikai gazdaságtan stb.) sorának eredményeire épülő köny­vében mutatja be, hogy az emberiség biológiai evolúciója együtt zajlott az emberi társadalom kifejlődésének folyamatával. Az az előemberi horda maradt életben, amelyik nem csökkent egy bizonyos létszám alá. Ennek feltétele az együttműködés, vagyis a közösségi magatartás volt, egészen odáig menően, hogy a hordát tizedelő legnagyobb ellenséggel, a nemiséggel kellett leszámolni: meg kellett tiltani a nemi kapcsolatot a hordán belül.

„A nemi ösztön kielégítésére irányuló semmi által nem korlátozott tö­rekvés, azzal, hogy aláásta a termelőtevékenységet, […] mind nagyobb mértékben akadályozta a […] táplálkozási és védekezési ösztönök kielégítését, […] fenyegette a kései előemberek puszta létét. […] Arra volt szükség, hogy a termelési szükséglet, amely egyetemlegesen az összes egyedek szükséglete volt, de külön-külön egyiké sem, miközben társadalmi, közösségi maradt, ugyanakkor a horda minden egyes tagjá­nak belső szükségletévé váljék, az állati ösztönökkel egy sorban egyéni szükségletükké változzék, mégpedig a biológiai szükségleteknél fonto-sabb szükségletté.” (Szemjonov 1973, 145 – kiemelés tőlem, A. A.)

Az egyén (ösztöneinek!) korlátozása nélkül az emberiség ki sem fejlőd­hetett volna. A „természetközeli” népeknél ma is a közösségi boldogulás (Polányival: reciprocitás és redisztribúció) az alapelv; a nyereség, gaz­dagság felhalmozása nemhogy tiltott, de az ilyet elkövetőket bolondnak, betegnek tekintik, esetenként meg is ölik.

Az „ember nembeli lényege” (Marx), hogy genezisétől fogva tár­sadalmi lény. Minden, amit elért, megtanult, nemzedékek egymásra hagyományozott tárgyiasult és eszmei tudásán – az általa létrehozott termelőerőkön – alapul. Az emberi történelem folytonos formaváltásai e termelőerők fejlődésének (!) adnak teret, hogy a megfelelő szintre emelve őket az ember visszatérhessen önmagához: a közösséghez. Minden társadalmi formációváltás és minden konkrét és különös forma, amiben a társadalmi újratermelés zajlik, ide, az ember nembeli lényege (a közösséggel azonosuló és ezáltal kiteljesedni képes önként egyesült egyének társadalma) felé törekszik.

Nem sok értelme van az olyan elméleti konstrukcióknak, amelyek a honnan hová kérdését a történelmi gyakorlat alapján nem tudják, vagy nem akarják megválaszolni.

4. A válságtényezők

A wallersteini világrendszer-elmélet buktatói különösen konkrét és tiszta formában mutatkoznak meg a mai világrendszer válságtényezőiről szóló 5. fejezetben. Wallerstein szerint a rendszerválság oka az, hogy emel­kednek a bérek, költségek, adók, az árakat azonban a monopolizációt gátló tényezők (a verseny) és a hatékony kereslet korlátja miatt nem lehet akármilyen magasra emelni. Wallerstein tehát a „fennálló elleni rettenetes fegyvert” (Wicksell – idézi Juhász 2009, 63) jelentő munkaérték-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan osztálysemleges ármeghatározását veszi át: az árat a keresleti-kínálati viszonyok szabják meg.

Szűkebb, közgazdasági szempontból is problematikus, hogy Waller-stein nem tárja elénk, honnan veszi a bérek, a felsorolt inputok és az adók növekedésének tendenciáit. Az egyedüli megoldás az lehet, hogy e költségeket nem fajlagos értékükön (termékegységre, egységnyi árra ve­títve), hanem abszolút színvonalukon veszi számba, ami azonban semmit nem árul el a valóságos folyamatokról, sőt éppen ellentétes azokkal.

A bérek GDP-arányos növekedése csak egyes – leginkább fejlődő – országokban, régiókban, ideiglenesen nyer teret, és minden ilyen változás megbosszulja magát a világgazdasági versenyben. Azonban a mai válságjelenségek legexplicitebb formában nem ezekben, hanem a jóléti államok kora utáni fejlett országokban tapasztalhatók. E tenden­ciát a 2000-es évek pénzügyi (hitelpiaci) expanziója eltakarta, mivel az előrehozott vásárlások (és a lakosság eladósítása) révén megnövelte a keresletet. A válság árát a tőkének nyújtott állami segélycsomagokkal fizették meg, amit a jóléti rendszerek (és bérek!) drasztikus visszavágása révén a dolgozókra hárítanak.

Az Eurostat és az OECD adatai szerint is az utóbbi évtizedekben, a jóléti államok 70-es évek végéig tartó fénykora óta a bérek aránya a GDP-ben általánosan csökkent (ott ahol ideiglenesen nőtt, az országok világgazdasági versenyképességi hátrányt szenvedtek). A 60-as évek­ben a bérek aránya a GDP-ben még 60-70% körül alakult, vagy a felett, mára 55%, sőt annál kisebb a részesedése.⁶ A tőke adója úgyszintén jellegzetesen csökken (az USA-ban például 1981-ig 35, sőt nemegyszer 40% feletti volt, mára 30% alá süllyedt⁷ ), sőt e téren kifejezetten adó­verseny a jellemző az országok között. A nemzetközi munkamegosztás jóvoltából a beszállított félkész termékek ára a növekvő automatizáció és a folyamatosan olcsóbb bérű országokba telepítés miatt, és még inkább, ha a végtermék eladási árához mérjük, szintén csökkenő ten­denciájú (különösen jellemző példa erre a korunk alaptechnológiáját jelentő elektronikai alkatrészek és kiegészítők ára, amely 1990 óta több mint 40%-kal esett⁸ ). Az egyes nyersanyagok ára valóban növekvő, ami nagyban függ a kitermelés monopolizáltságától, azonban itt sem az abszolút, hanem a relatív költségek számítanak. Az USA példáján: 1965 és 2009 között az intermedierek, komponensek termelői árszintje 5,5, az alapanyagoké 5,6-szeresre nőtt, míg a befejezett termékek átlagos ára csak kevesebb, mint 5,1-szeresére, a tőkefelszereléseké pedig 4,6-szeresükre. Mindeközben azonban a fogyasztási cikkek árindexe 6,8-szeresre ugrott!⁹ A termelés költségei tehát kevésbé nőttek, mint a végső értékesítési árak. Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a nyersanyagok, félkész termékek árainak emelkedése nem okozhatja a profitráta tartós csökkenését.

A környezetrombolás („hulladékok”) költségei – ellentétben azzal, amit Wallerstein állít – a vállalatok számára csak esetlegesen és kivételesen nőnek. A jellemzőbb az, hogy a környezeti rombolás (egyrészt az e téren elnézőbb országokba telepített termelés, másrészt a termékek minőségének rontása, a csomagolóanyagok, hulladékkezelés költsége­inek a fogyasztói árakba építése, a szelektív hulladékgyűjtés terheinek a lakosságra és az államra hárítása stb. révén) úgyszintén legkevésbé a vállalatokat érinti.

Mindennél súlyosabb probléma azonban, hogy Wallerstein a profitráta alakulása kapcsán lényegében csak a forgóeszközökről (nyersanyagok­ról, félkész termékekről, bérekről) beszél, szót sem ejt a profitráta alakulá­sában kulcsszerepet játszó állótőkéről (gépek, épületek stb.). A forgótőke teljes egészében része a termék értékének, az állótőke azonban csak apránként adja át értékét (amortizáció). Elsősorban éppen az állótőke által jelentkező költség növekedése az, ami a profitráta süllyedését meghatározza. A profitráta nem a termelési értékre, hanem a befektetett tőkére (a megelőlegezett, felhalmozott és lekötött tőkére, ami egyszerre tartalmazza az álló- és forgótőkét) vonatkozó kategória – másként nincs is semmi értelme. (Ha 1000 dollárt kell gépekre, épületekre és a termelési ciklusonként megtérülő anyagokra és bérre költenem, hogy évi 200 dollár bevételre és ezen belül 100 dollár profitra tegyek szert, rosszabbul jár­tam, mintha ugyanezt az évi 200 dolláros forgalmat és 100 dollár profltot csak 800 dollár befektetésével – „lekötésével” – érem el.)

Az elmúlt évtizedekben (századokban) nőtt az a felhalmozott tőke­mennyiség, ami a tőkésosztály birtokában van, s erre vetítve valóban egyre kisebb a profit aránya. Ezt a tőke a profit/bér (kizsákmányolási) ráta növelésével igyekszik kompenzálni, aminek kézzelfogható jelei a munkaerő-piaci változásokban tetten érhetők (flzetetlen túlmunka, munkaintenzitás növekedése, atipikus foglalkoztatási formák bővülése, prekariátus terjedése stb.) Ez a növekvő tőke-bérmunka ellentét a tőkés világrendszer leglényegesebb mozzanata, és ebben rejlik a világrendszer válságának, újjal való felváltásának „cselekvő alanya” is.

A profit csökkenését Wallerstein is érzékeli („szűkül a termelési költsé­gek és az eladási ár közötti rés” /159/), de azzal, hogy e csökkenésnek a végső társadalmi konzekvenciáit nem látja (hiszen azt sem látja, mi a proflt forrása, sőt azt sem, mi a profitráta süllyedésének lényege), érthető módon nem tudja megnevezni a rendszer alapvető osztálykonfliktusát sem. Még azt a hibát is elköveti, hogy a profitráta süllyedése okának az oligopolisztikus viszonyok ellehetetlenülését jelöli meg („a termelők száma állandóan nőtt, és […] lehetetlennek bizonyult az oligopolisztikus viszonyok fönntartása” /167-168/), amivel – saját elméletének tétele alapján – implicite azt mondja, hogy a kapitalizmus elkezdett nem kapi­talizmus lenni. (Lásd Braudel Wallerstein által elfogadottként hivatkozott állítását, hogy a szabadpiaccal szemben csak a monopóliumok szféráját lehet kapitalizmusnak nevezni – amivel Braudel, úgymond, „hadat üzent” a marxizmusnak. /47/)

A társadalomtudományok eddigi fejlődése Marxszal érkezett el csúcs­pontjára, azóta a főáram mégis alatta sétafikál. A nemegyszer jelentős részeredményeket produkáló, gyakrabban a Marx előtti hibákat ismé­telgető elméletek kavalkádjában Marx egész hatalmas munkássága, a történelmi fejlődés, benne a tőkés társadalom legmeghatározóbb össze­függéseinek – továbbfejlesztésre érdemes és arra kész – rendszere, a szervezett forradalmi átmenetre vonatkozó következtetése stb. csak egy „izmussá” válik. De hát, Rozsnyai Ervin (2010) találó hasonlatával élve, a kocsmai verekedésben nehéz felismerni az álruhás királyfit…

Einstein (1927) szavai szerint „az elméleti fizika Newton rendszeréből nőtt ki […] Elméletünk egész fejlődése […] a newtoni gondolatok szer­ves folytatása.” Bár a relativitáselmélet az univerzumra vonatkozóan „megszüntetve-megőrizve” felülírta Newton törvényeit, azok túlnyomó többsége ma is tökéletesen igaz arra a világra, amit mindennap élünk.

Newton elméletét azt követően fejleszthette tovább Einstein, hogy az közel 200 évig a tudomány vezérfonala volt. Marx elmélete azonban, éppen az általa – az addigi tudomány eredményeit összegezve és kritikailag továbbfejlesztve – leírt tőkés társadalmi viszonyok miatt még mindig perifériára szorul: az idealizmus és individualizmus gyakran a világrendszer legismertebb tudósainak szemét is beköti az általuk élt kapitalizmus mindennapjainak törvényszerűségei, és így a társadalmi haladás szükségszerűsége és feltételei előtt.

Mivel Wallerstein nem találja meg világrendszerünk alapalgoritmusát, amelyből azt a történelmi szükségszerűség felépítette (a termelőerők fejlődésének előbb tág teret, majd kalodát jelentő tőkeviszonyt), nem tudja leírni fejlődésének, formaváltozásának okait, és nem tudja meg­nevezni bukásának feltételeit sem: a reális viszonyok tudatosulására (a „magáértvaló”-vá válásra) épülő társadalmi cselekvést. József Attila hasonlatánál maradva: Wallerstein, nem látva a „bokrot”, nem tudja el­képzelni a belőle kibomlani hivatott „virágot”. Így a világrendszer-elmélet „akár egy halom hasított fa” hever előttünk, ahol az egymásnak feszülő elemek káoszának „rendjét” nem az objektív törvényszerűségek, hanem a szubjektív önkény hozza létre…

Jegyzetek

¹ Ezzel szemben Marx: „Ami újat én cselekedtem, az annak bebizonyítása volt, 1. hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletáriátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszűntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz.” (Marx – Engels 1956, 45)

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein: Bevezetés a világrendszer-elméletbe” c. művére vonatkoznak.

³ Mivel Wallerstein másutt (114) azt írja, hogy a világrendszer legfőbb összetartó ereje a nacionalizmus, állítása erre redukálható: 1968 lerombolta a nacionaliz­must.

⁴ Luxemburg szerint a tőkés felhalmozás csak a rendszeren kívüli területek folya­matos bekebelezése által lehetséges, s ezek elapadása a rendszer működését teszi lehetetlenné.

⁵ A holizmus lényege egy adott, mástól külön létező rendszer önmagában, teljes egységként való vizsgálata.

⁶ European Economy 2004/2 és Eurostat portál: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/national_accounts/data/database

⁷ US Department of Commerce, Bureau of Economic Analysis.

⁸ http://numbrary.com/sources/f06427db17-wpu1178-ppi-electro-compone

⁹ US Department of Labor (Bureau of Labor Statistics) http://www.gpo.gov/fdsys/

pkg/ERP-2010/pdf/ERP-2010-table65.pdf

Hivatkozások

Einstein, Albert 1927: Newton születésének 200. évfordulójára írt cikke a Smithsonian Annual Report-ban. Utánközlés: Einstein on Newton. NOVA http://www.pbs.org/wgbh/nova/physics/einstein-on-newton.html

Hegel, G. W. F. 1979: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadé­miai Kiadó

Heidegger, Martin 1984: A létezés, a semmi és a szorongás. In: Az egzisztencia­lizmus. Budapest, Gondolat

Holubec, Stanislav 2008: Wallersteinűv epistemologicky obrat. Socialisticky kruh. 2008. November 28. http://www.sok.bz/index.php?option=com_content&task= view&id=281&Itemid=49

Juhász János 2009: Marx és a modern polgári közgazdaságtan . Fordulat 2009/3 (új évfolyam 6. szám), 62-99.

Marx – Engels 1956: Levelek „A tőké”-ről. Budapest, Szikra Kiadó Miszlivetz Ferenc 1984: Az osztály-elemzés fogyatékosságairól. In: Fejlődés­tanulmányok 6. Torz osztálytársadalmak és formálódó társadalmi osztályok. Budapest, ELTE ÁJK – MTA

Rozsnyai Ervin 2010: A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi feltételeiről. Budapest, Rozsnyai Ervin

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Budapest, Napvilág Kiadó

Szemjonov, Ju. I. 1973: Hogyan keletkezett az emberiség? Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szentes Tamás 1983: Utószó Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása c. művéhez. Budapest, Gondolat

Szentes Tamás 1985: Világgazdasági elméletek. In: Szemelvények a világgazda­ságról. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség . Eszmélet 9. évf. 35. sz. (1997 ősz). 

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L' Harmattan – Eszmélet Alapítvány

A szerző Wallerstein elméletét ama progresszív antikapitalista/rendszerllenes elméletek közé sorolja, amelyek a kapitalizmus mint világrendszer hierarchisztikus felépítését és kibékíthetetlen ellentmondásait a kor tán legmagasabb tudományos színvonalán elemzi. Lényeges belső ellentmondásai azonban szintén nem tagadhatók, amennyiben például a társadalmi forma marxi elméletét, valamint a szovjet, illetve az államszocialista fejlődés történeti jellemzőit nem dolgozta ki, s nem integrálta igazán. Wallerstein termékeny elmélete nyitott és kritikailag folytatható.

Immanuel Wallerstein egyetemes jelentőségű intellektuális teljesítmé­nye vitán felül áll, ezért ilyen értelemben vett „értékelése” szükségtelen, hiszen az Eszmélet szerkesztői, részben szerzői gárdája és olvasói is ezt az elméletet a világ megértése egyik fontos szellemi eszközének tekintik a folyóirat születése óta; mondhatom többes számban: gondol­kodásunkat megtermékenyítette. Ráadásul egész Kelet-Európában talán Magyarországon fedezték őt fel leghamarabb és a legtartósabban. Már a 60-as évektől két ismert történész, Ránki György és Berend T. Iván akadémikusok, valamivel később a közgazdászok körében és általában is a legkitartóbb Wallerstein „exportáló” és kritikus-támogató, Szentes Tamás „honosította meg” a világrendszer-elméletet és szemléletet Ma­gyarországon, hogy a későbbi, „Fejlődés-tanulmányok” című sikeres kiadványsorozatról ne is beszéljünk. Oroszországban például Wallerstein csak az utóbbi években jelent meg a marxista értelmiség közvetítésével. Népszerűsége manapság nem lehet széleskörű, ha arra gondolunk, hogy ez a kapitalizmuskritikai elmélet elsősorban a rendszerellenes, antikapi­talista mozgalmak szellemi tápláléka.

Wallerstein törekvése, az „új”, „szintetikus”, unidiszciplináris tudomány mind szaktudományos, mind módszertani-teoretikai, mind történeti érte­lemben mélyen beágyazott az emberi fejlődésbe. Ebben az értelemben a róla folytatott vita – egyúttal a történelemről és jelenkorunk alternatíváiról szóló tudományos eszmecsere. A szerkesztőség természetesen ennek tudatában, éppen ezért kérte fel a hozzászólókat, hogy kommentálják Wallerstein legutóbbi magyar nyelven is megjelent összefoglaló köny­vecskéjét, a Bevezetés a világrendszer-elméletbe (2010) c. munkát.

Történész lévén csak történeti és elmélettörténeti összefüggésekhez szólnék hozzá. Mindössze két, relevánsnak tűnő mozzanatot kívánok érinteni.

I.

Az Eszmélet folyóiratot, mindenekelőtt alapító szerkesztőit nem érheti a vád, hogy a tőkefelhalmozás problematikájának világtörténelmi je­lentőségét – a rendszerváltás előtörténetének és következményeinek, mindenekelőtt a privatizálásnak fényében – ne ismerték volna fel már az 1980-as években. Ehhez kétségtelenül elméleti támaszt nyújtott a világrendszer-elmélet (Wallerstein mellett Andre Gundel Frank, Samir Amin, Giovanni Arrighi, Hopkins, Chase-Dunn és mások), illetve termé­szetesen annak „előtörténete” (Marx, Lenin, Rosa Luxemburg, Gramsci stb.). Középpontba állították a globális tőkefelhalmozás folyamatait, a régiók és nemzetek közötti egyenlőtlen cserét, a regionális-nemzeti és a globális folyamatok brutális ellentmondásainak sok kérdését. A kelet­-európai kritikai marxista tradíciónak, amely még a régi, államszocialista rendszer keretein belül szakított az ún. marxista­-leninista legitimációs ideológiával, nem volt tehát nehéz a 89-es rendszerátalakulás periódu­sában az „új” tudományos „nagyelmélet” felé fordulni, amikor éppen az attól való elfordulás volt „divatban”. (A mainstream menekülési pálya a régi marxista értelmiség többsége számára egyfajta „pragmatizmus”, „empirizmus” és „neopozitivizmus” volt, amivel antimarxista-antikommu­nista fordulatukat igazolták.) A privatizáció aktualitásai, az állami tulajdon kiárusítása, magán-kisajátítása a tőkefelhalmozás ismételt „eredetiségét” állította előtérbe. Marx társadalmi formákra vonatkozó elméleti gondolata­iról is hamar kiderült, nem dobhatók félre. Ám éppen itt kell megjegyezni, hogy a világrendszer-elmélet hívei, talán az „ortodox marxizmustól” való elhatárolódásuk okán, nem hozták közvetlenül összefüggésbe a felhalmozásra vonatkozó elméletüket a társadalmi formákra vonatkozó marxi elmélettel. Ez első látásra a kelet-európai marxistáknak mégiscsak furcsának tűnik.

Wallerstein még e könyvében (2010, 51-52) is így fogalmaz: „A világ­rendszer-elmélet marxista kritikája lényegében az, hogy amikor az előbbi a világgazdasági munkamegosztást mint egy centrum-periféria tengelyt írja le, akkor túlságosan nagy hangsúlyt helyez az árucsere, a forgalom szférájára („cirkulacionista”), így elhanyagolja az értéktöbbletnek a ter­melési szférában található („produkcionista”) bázisát és a burzsoázia és a proletariátus közötti osztálykonfliktusokat […] A kritika […szerint] a bérmunkán kívüli kizsákmányolási formák szerepét túlbecsüli […] A vi­lágrendszer-elmélet művelői sokszor hangsúlyozták, hogy a bérmunka a kapitalizmusban csak egyike a munka fölötti kontroll számos formájának, és a tőke szempontjából egyáltalán nem a legjövedelmezőbb.”

Van ennek a vitának egy elvontabb „logikai” síkja, amelyen – s ez mondandóm lényege – az egész nézeteltérés kevésbé lesz fontos, hogy ne mondjam, irreleváns. Hisz a vitázó felek fogalmai sok mindent tartal­maznak a másik álláspontjából… Vajon maga a tőkefelhalmozás talán nem a tulajdonviszonyok megnyilvánulása, amely viszonyok a társadalmi formákról szóló marxi elméletnek a központi kategóriáját alkotják? Talán a tőkefelhalmozás nem a profittermelés megnyilatkozása? Vajon bármely háborús rablás, gyarmatosítás a modern társadalomban elválasztható a bérmunka-tőke viszonytól? Vajon a rablás eredményei nem kerülnek vissza a tőkés újratermelési folyamatba? A tőkefelhalmozás a modern világrendszerben (is) magának a tulajdonviszonyoknak a permanens új­ratermelődése, megújítása. A tőkefelhalmozás a tulajdonviszonyok átala­kulásának a legkonkrétabb megtestesülése, amit a 89-es rendszerváltás nyomán oly közelről megtapasztaltunk mi is a privatizáció folyamatában. A világrendszer-elmélet nagy érdeme volt, hogy a „megszokott” marxi „formaelméletet” – melyet nálunk Tőkei Ferenc képviselt a legmagasabb elméleti szinten a vulgár­marxista determinisztikus leegyszerűsítésekkel szemben – megnyitotta a kapitalista világrendszer új fejleményeinek értelmezése, elemzése előtt. Tőkei elméleti értelmezése a társadalmi formák változásairól maga is antikapitalista következtetéseket involvált, alternatíva felállítására ösztönzött a maga idején és ma is, mind az állam­szocializmus „államiságával” szemben, mind a kapitalista magántulajdon, a tőkerendszer kizsákmányoló természetével szemben – a társadalmi­-közösségi tulajdonlás rendszere irányába mutatva.

A termelést, a bérmunkát mint kiindulópontot tulajdonképpen Wallersteinék sem tagadják, csak más oldalról veszik szemügyre a történelmi folyamatot. Jól látják, hogy a lényeg nem önmagában a termék kelet­kezésében rejlik, hanem – s erre Marxnál sok gondolat található – az áru útjában, vagyis hogy az áru keletkezése és útja a fogyasztóig nem választható el egymástól, hiszen az áru ezen útja során újabb áruk és „in­tézmények” keletkeznek a nagyobb profit, a tőkefelhalmozás érdekében. (Persze ezek a kereskedelmi és általában az értéktöbblet realizálására szakosodott intézmények végső soron a termelőtőke infrastruktúrái.) Minden áru a kapitalizmus-tenger egy cseppje. A termelési és tulajdon­viszonyok átalakulása, formaváltozatai és a tőkefelhalmozás módjában beállt változások tehát ugyanannak a kérdésnek eltérő oldalról való meg­nyilatkozásai. A modern kapitalizmus, a tőkefelhalmozás, amelyről oly sok fontos dolgot tudhatunk meg Wallersteintől, csak mint világrendszer létezhet, végső soron ebből következett már Marx és Lenin közös meg­győződése is: a kapitalizmus, a tőkés társadalom közösségi társadalom­má transzformálása csak egyetemes folyamatként lehetséges, amelyben persze a kiindulópont nemzeti és/vagy regionális, de a „végeredmény” csak egyetemes lehet, mert a parcialitás visszavezet a kapitalista kiin­dulóponthoz. Az orosz forradalomtól a Szovjetunió összeomlásáig tartó történelmi folyamat drámai módon demonstrálta ezt az igazságot.

Az álviták ritkán visznek előre.

II.

Wallerstein könyvecskéjében – de általában is – elméletének történeti le­vezetése igen hézagos, mondhatnám, problematikus. Ezzel kapcsolatos, hogy a szerző elemzésében meglepő hiátus a Szovjetunió és általában a kelet-európai államszocialista régió „felhalmozás-történetének” konk­rétabb vizsgálata. E kis könyvéből erről úgyszólván semmit sem tudunk meg. Pedig Wallerstein terminológiáját használva, olyan történelmi „világ­rendszer” (vagy csak prekapitalista „világbirodalom?”) hét évtizedéről volt szó, amely radikálisan átalakította a világrendszer egész (geo)politikai és gazdasági szerkezetét, emberek százmillióinak életmódját, gazdasági és politikai struktúráját, mentalitását a Föld több mint egyhatodán; de azon kívül is megváltoztatta sok embernek a kapitalizmushoz fűződő viszonyát szerte a világban. Ez a hét évtized alapjában kihívás volt ama világrend­szer számára, melynek elemzését Wallerstein oly nagyszerűen elvégez­te. Nyugaton talán Keynes volt az első, aki már 1919-ben felismerte a „bolsevik kihívás” jelentőségét a Nyugat, a centrum számára. Wallerstein és hívei – akik közvetlenebbül kapcsolódtak a „kínai illúzióhoz” – nem tették világossá a szovjet és kelet-európai fejlődés hétévtizedes társa­dalmi-kulturális és ipari teljesítményének igazi jelentőségét, ami hátrá­nyos a rendszerváltást követő kiábrándító fejlemények megértésében is. Itt nem egyszerűen az állami tőkefelhalmozás-problémára gondolok, amelynek jelentőségét éppen Wallerstein nem egy munkájában hosszú fejezetekben ecsetelte, hanem mindenekelőtt arra, „mit adott” a szovjet fejlődés a világnak. Nem is feltétlenül a mérlegen van a hangsúly, csak magán a teljesítményen, a „kérdésfelvetésen”. Pedig éppen az ő elmé­lete alapján kínálkozik majd a jövő kutatói számára e feladat. A dolog ott kezdődik, hogy az orosz forradalom és szovjet fejlődés nélkül teljesség­gel érthetetlen és megmagyarázhatatlan a kínai forradalom, és jórészt annak fejlődési íve is. Az orosz forradalom egyáltalán nem az állami tőkefelhalmozás egy útját jelenti csupán, noha objektív okok folytán úgy tűnik, hogy végső soron ez előtt nyitott utat, de nyilvánvalóan nemcsak ez előtt. (Leninnel foglalkozó könyvemben (Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Bp., Napvilág, 2008.) igyekeztem ez utóbbi aspektushoz bizonyos adalékokat fűzni.)

Legutóbb Perry Anderson mutatott rá arra nagyon helyesen, hogy a kí­nai forradalom elválaszthatatlan az 1917-es forradalomtól. (P. Anderson: Two revolutions. NLR 2010. január-február, 61. sz. 59-62.) Más kérdés, hogy az államszocialista Kína fennmaradásának okait a szovjethez képest a kínai „szocializmus” vívmányának tekinti – nem ok nélkül. Az „utolérő fejlődés” kínai útja kevésbé nyitott az európai minta felé, ezért lelassította a felbomlást, ami nézetem szerint a kapitalizmus meghonosí­tásának csupán egy „megkésettebb” módját jelzi. Wallerstein ugyanebből az „utolérő” szempontból közelítette meg magát a Lenin-jelenséget is pár hónappal ezelőtt egy, a moszkvai útja által inspirált írásában (Lenin és a leninizmus ma és holnapután. Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27. Ld. magyarul a mebal.hu honlapon. Ford.: Terbe Teréz). Ám Wallerstein meglepő módon Lenin hagyatékának és az orosz forradalomnak igazi elméleti (és gyakorlati) jelentőségét nem érzékelte. Pedig nyitott lehetne az általam itt felvetett kérdést illetően, hiszen „1968 világforradalmát” az egész emberiség fejlődése szempontjából elemezte és hangsúlyozta.

De hát 1917 kisebb jelentőségű történelmi átalakítás volna, mint 1968? Ezt a problémát Wallerstein még csak fel sem veti, mintha egy szimpla evidenciáról volna szó. Nem érzékeli, hogy 1968 nemcsak az emberjogi és kisebbségi problematikát, nemcsak a másság és az antikapitalista ellenállás civil hagyományát hagyta ránk. Sajnálatosan nem tudott gazdasági alternatívát gerjeszteni a fennálló renddel szemben, sőt, „állam­ellenességét” a neoliberális kapitalizmus „ellopta” tőle. 1968 végső soron utat nyitott – ezt nem lehet nem látni – a jóléti állam neoliberális lerombolása előtt, némileg analóg módon az orosz forradalommal, amely éppen ellenkezőleg, az államhatalmi koncentráció irányába mozdult el a történelmi kihívások hatására.

Fentebb már jeleztem: az orosz forradalom és a szovjet fejlődés Le­nintől kezdve sohasem csak etatista tradíciót jelentett, noha napjainkban a mainstream gondolatkör már csak ezt kívánja láttatni. Sajnos – mint alább látni fogjuk – Wallerstein nagy félreértése is az „etatista Lenin” túlhangsúlyozása. Ugyanakkor – bármiképpen is ítéljük meg a sztáli­nizmus egész jelenségét – az orosz forradalom, a bolsevizmus és a szovjethatalom a szociális kérdést eredeti módon vetette fel. Mondjuk ki: világtörténelmileg is elsőként állította fel az emberiség előtt a szociális egyenlőség megvalósításának gyakorlati lehetőségét, noha ugyanakkor a szociális egyenlőség hamar szembekerült a szabadság hiányával. Ez az örökség – minden eltorzulása dacára – a Szovjetunió összeomlása után is egész földrészek népeinek elképzeléseiben tovább él, minden modern rendszerellenes mozgalom kultúrájának része, a Chiapas indiánoktól a megszorítások ellen tiltakozó görög milliókig. Ezért is meglepetés, hogy miközben Wallerstein 1789 és 1968 forradalmi átalakulásainak jelentőségét a világrendszer fejlődésében kimerítően vázolja, egysze­rűen nem említi, hogy a tőke a jóléti államok évtizedeiben – beleértve 1968 „világforradalmának kiprovokálását” is – éppen a szovjet fejlődés következtében sohasem tudta a szociális kiadások csökkentését olyan mértékben megvalósítani, mint napjainkban, amikor a Szovjetunió már nem létezik.

Az orosz forradalom legfontosabb hozzájárulása a közvetlen demok­rácia tradíciójához – bármennyire is eltorzították azt a sztálinizmus és a posztsztálinizmus évtizedei – elsőként Lenin munkásságában áll előttünk, elméletileg is artikulált formában a legteljesebben. A modern, valóban (tőke)rendszerellenes mozgalmak ehhez a forradalmi tradícióhoz kapcsolódnak, amely tradíció filozófiailag olyan műben is kifejeződött, mint Lukács György demokratizálásra vonatkozó 1968-as elméleti mun­kássága (Demokratisierung heute und Morgen), de – más színvonalon és síkon – például Rudi Dutschke vagy Daniel Cohn-Bendit forradalmi munkáiban is előbukkant, noha ez utóbbi szerző már régen elmerült a liberalizmus kínálta alternatívákban.

Úgy tűnik, hogy a szovjetek és a termelési kollektívák sztálinista álla­mosítását (államszocializmus) is szervesebben bele kellene, bele kellett volna építeni a történelmi világrendszer mozgásformáinak elemzésébe. A szovjet tapasztalat ne csak úgy jelenjen meg, mint az USA partnere a vi­lágrendszer fölötti ellenőrzésben. Bármennyire is igaz legyen Wallerstein és mások – például Samir Amin – tézise arról, hogy a Szovjetuniót végül is felemésztette az a világrendszer, amelyről nemcsak nem tudott, de végső soron nem is akart leszakadni, de egyúttal fennmaradt egy másik, legalábbis elméleti lehetőség, amely még ma is a tőkerendszer megha­ladására inspirál.

Wallerstein „russzifikálja” Lenint. A „leninizmus hat vonását” különböz­teti meg, amelyek között azonban Leninre mint teoretikusra gyakorlatilag nem történik utalás. Lenin csupán mint az államszocializmus előfutára, horizontos államférfija jelenik meg, amely beállítást Kelet-Európában a kulturáltabb liberális gondolkodóktól szoktuk meg: A „leninizmus” (nem mindig derül ki, hogy csupán a legitimációs ideológiáról van-e szó vagy csak a Lenin utáni politikai törekvésekről) „fő politikai célja – az utolérésre törekvő gazdasági növekedés a világméretű skálán számítva. Az összes többi célt és problémát az utolérésre törekvő gazdasági növekedés elsőbbségének rendelik alá. Vagyis természetesen az államnak és a pártnak más céljai is vannak, mint például a nemzeti kultúra fejlesztése vagy a természetvédelem, de ez soha nem a legfőbb prioritás.” (Ekszpert online, Moszkva, 2010. dec. 27.) Hogy Lenin valójában mint teoretikus és politikus eltérő pályán is mozgott, erről az ellentmondásról nem esik szó, miként Gramsci vagy Lukács György Lenin-értelmezései sem „hoz­záférhetők” számára. Lenin így az államszocializmus ideológiai össze­foglalójaként áll csak előttünk, mint „leninizmus”. Sőt, Lenint mint párt- és államalapítót, akit Wallerstein élő hagyománynak tekint, fura módon csak elhatárolja Marxtól: „Itt csak azt szükséges hangsúlyozni – írja -, hogy a leninizmus […] nem állt közvetlen és szükségszerű kapcsolatban sem a marxizmussal, sem magának Marxnak az eszméivel.” Ez a beállítás azonban egyáltalán nem verifikálható és Wallerstein ezt nem is bizonyítja. Éppenséggel magának Leninnek a határozott meggyőződésével, elméleti teljesítményével áll szemben ez a beállítás. Lehet, hogy Wallersteinnek igaza lesz és évtizedek múlva „Lenin mint nagy nemzeti hős és hazafi fog megjelenni, aki megmentette Oroszországot a teljes széthullástól, amit a régi rezsim kompetencia-hiánya idézett elő minden területen”. Még az is lehetséges, hogy „2050-ben már senki semmit nem fog tudni arról, hogy valójában mit gondolt Lenin magáról és a történelmi szerepéről.” Nem tudjuk; az ember csak 80 fölött merészkedhet a vátesz szerepébe. Aki megéli, majd meglátja, de az bizonyos, hogy nem segítünk azzal sem a történeti, sem az elméleti gondolkodásnak, ha mi magunk is beállunk a nemzeti mitológia gyártói közé és redukcionista módon Lenint, mondjuk, a török Atatürk kategóriájába szuszakoljuk.

Összefoglaló megjegyzésében Wallerstein ezt írja: „Másodszor azt gondolom, hogy Leninre úgy fognak tekinteni, mint Vitte gróf reformjainak folytatójára, mely reformokat a gróf politikai akadályok miatt nem tudott végigvinni.” Ez éppenséggel a mai oroszországi jobb indulatú konzervatív és liberális közhelyek visszavetítése és egyúttal a jövőre való extrapolá­ciója, amelyet inkább kétségbe kellene vonnunk, mint erősítenünk.

Mi lehet e beállítás oka? Nyilván nem az, hogy Wallerstein egyáltalán nem ismeri Lenin elméleti munkásságát vagy szimpatizálna a jelzett orosz áramlatokkal. Nézetem szerint arról van szó, hogy – mint mostani Bevezetése is demonstrálja – világrendszer-elméletének forrásait nem tudatosította teljességgel, nem tárta fel kellően saját előzményeit, elméleti hagyományait. Munkásságában sehol, Bevezetésében sem emlékezett meg arról, hogy bizony a világrendszer hierarchikus felépítésének és a régiók közötti egyenlőtlen cserének, a gyarmati szisztéma gazdasági struktúrájának talán a legelső elméletileg és szaktudományosan is megalapozott elemzését – éppen nem elválasztva az orosz kapitalizmus specifikumainak vizsgálatától – maga Lenin adta meg. Másutt kifejtettem Lenin ez irányú gondolatainak főbb vonatkozásait, itt nem ismételném meg magam, de annyit feltétlenül alá kell húzni, hogy a XX. században a világrendszer (legalábbis imperialista korszakának) megértéséhez min­den rendszerellenes elmélet – pozitíve vagy negatíve – Leninen keresztül érkezett el. Vonatkozik ez Wallersteinre is. Előbb-utóbb az antikapitalista elmélet (is) egy új, koradekvát és konkrét („a sokféle meghatározottság”) alternatív társadalmi-politikai stratégia végiggondolására kényszerül a világrendszer különböző régióiban…