A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.