A virtuális valóságok mindegy hol kezdődnek, a kérdés az, ki dönti el, hol végződjenek? Van-e módja akár egy államnak, akár a civil társadalomnak arra, hogy határt szabjon egy olyan tendenciának, amelynek egyetlen legitimációs forrása saját maga? Milyen perspektívát kínál valójában az önmagát messiásnak képzelő techno-tudomány? Van-e egyáltalán alternatívánk?

„Science sans conscience n'est que ruin de l'áme” [A tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek] (François Rabelais)

A szempont, mely alapján több, forradalmian új techno-tudományos módszert (genetikailag módosított élőlények, szintetikus biológia, nanotechnológiák, stb.) értelmezni próbáltam, nem kizárólagos akar len­ni, hanem új ablakot kíván nyitni az említett technológiák megértéséhez. Kiindulópontom, hogy a jelenség-csomagot szerves és elválaszthatatlan egységként kell kezelni, amelyben a biotechnológiai alap- és alkalma­zott kutatások képezik az új, bio-gazdaságra (ETC Group 2011) épülő, oligopólium típusú szellemi tulajdonjogi rezsim alfáját, melynek következ­ményeivel az elkövetkező generációknak kell majd szembenézniük. En­nek a jelenségcsomagnak csupán mellékterméke, viszont azonos logika gyermeke a megannyi „demokratizált” I-ketyere, amelyek ahhoz segítik hozzá a felhasználót, hogy a virtualitásba ringatva magát ne nézzen szembe a természetes rendszerek (ökoszisztémák) elpusztulásával.

Koltai Mihály kritikai észrevételeiből háromra közvetlenül reagálnék, és további szempontokkal szeretném gazdagítani a vitát.

1. „A »misztikus-transzcendens« jellegű érvek miatt vitát nem is lehet folytatni.”

Amennyiben elvonatkoztatunk az általam segítségül hívott értelmezési kerettől, akkor nem érthetjük meg azt az új szempontot, amit a virtualitás logikájának hívtam. Tűnjön bármennyire önkényesnek az általam meg­húzott határ, valójában a kérdés nem is az, hogy mi a határ a virtuális és a nem virtuális között, hanem sokkal inkább az, hogy ki mondja meg, hol van a határa a virtualitás logikájából megszülető találmányoknak? Azt senki sem tagadhatja, hogy alapvető különbség van a gépek elterjedése és általános használata, valamint aközött, hogy állatok és növények genetikai struktúráját laboratóriumi úton keverik össze kutatók, történjék az bármilyen cél érdekében. Az, hogy a technológia „kifejlődése” óta az ember folyamatosan hat a környezetére, nem is kérdés. A természet adta határok átlépése ezért magától értetődő. Az azonban nem egyértelmű, hogy milyen legitimációs keretek között, kik, milyen cél érdekében és milyen határokat lépnek át! Vitathatatlan, hogy a propaganda és a va­lódi cél nem fedi egymást, ezért a populáris térben az emberek eleve meg vannak zavarodva, hiszen félre vannak informálva a valódi célról. „Az ember folyamatosan hat a környezetére” – erre hivatkozni olyan általánosítás, amely elkendőzi azoknak a techno-tudományoknak a ka­pitalizmusba ágyazottságát, melyekről szó van, és amelyek nem csak hatnak a környezetükre, de a génmanipuláció esetében fajok ezreinek és fajták tízezreinek strukturálják át az örökítő anyagát. Jeremy Rifkin (1998) ezt nevezte „új bio-ipari genezisnek”. Ma a kérdés éppen az, hogy a határokat ki húzhatja meg? Ez a kérdés végül is a neoliberaliz­mus gyökérproblémájára világít rá, hiszen a dolog pikantériája, hogy a virtualitás logikája (vagy ez éppen a neoliberalizmus logikája lenne?) szerint éppen, hogy nincsenek határok! Amennyiben mégis lenne, akkor milyen alapon húzzunk meg egyáltalán határokat? Etikai alapon? Vagy a techno-tudomány kísérletezése legitimebb, mint egy keresztény, vagy ökológiai, vagy etikai eszmerendszeren alapuló kritika?

2. „El kellene választani a tudományt annak gazdasági felhasználásától.” Ezt még elméletben sem lehet megtenni, nem hogy gyakorlatban.

Ezeknek a kutatásoknak ugyanis semmilyen más céljuk nincs, mint a gazdasági felhasználhatóság. A felhasználás-központú kutatások a monopolkapitalista játékszabályoknak vannak kiszolgáltatva, akár álla­mi, akár piaci megrendelésekről van szó. Az „igazság feltárása” teljes mértékben alá van rendelve a tőkének, így a jelmondat: igaz az, amiből profitot lehet termelni. Az „élettudományok” rendszerfüggetlenségének mítoszát semmi sem bizonyítja jobban, mint a kaliforniai Berkeley egye­tem felvásárlása a British Petroleum által, vagy éppen a kutatóknak az a közössége, akiket szakmai kikezdhetetlensége (vagyis akik nyíltan felvállalták a kritikát kutatási eredményeikre alapozva) miatt politikai meghurcolás ért, és akiket tudományos minőségükben teljesen lejárattak az elmúlt években – elég csak Pusztai Árpádra vagy Ignacio Chapelára gondolnunk (Verhaag 2009). A genetikai manipulációra irányuló kutatá­sok 95%-át az ipar finanszírozza, pusztán 5%-uk független – mondják ugyanezek a kutatók. Ha nem fogadjuk el, hogy a techno-tudományt maradéktalanul kisajátította a globális tőke, akkor könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy tőle várjuk a megoldást egy olyan válságra, melynek maga is előidézője.

3. „Az alternatíva megfelelő szabályozási környezet és piaci kezdemé­nyezések állami támogatással való kiegészítése/kiváltása.”

A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülésén, 2011 júliusá­ban az Európai Regionális Csoport (EU plusz a régiós országok, mint Norvégia, Svájc, Törökország stb.) tagországai a következő álláspontot képviselték a genetikai erőforrások és a biotechnológia viszonyának tárgyalásakor: „A genetikai erőforrások bizonyos molekuláris leírásában a szektor-specifikus követelmények és technikai protokollok kidolgozá­sának tekintetében azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a köve­telmények és protokollok könnyedén meghaladottá válnak a mai gyors tudományos és technikai fejlesztések miatt. Ezért ezek a követelmények és protokollok csak nagyon rövid ideig lennének érvényesek. Az erőforrá­sokat égetőbb feladatokra kell félretenni.” (FAO 2011) Az igény tehát arra vonatkozik, hogy a molekuláris leírásban ne legyen semmiféle szakmai protokoll vagy követelmény, hiszen ezeket meghaladja a tudomány gyors fejlődése. Tudni kell azt is, hogy ami a genetikai erőforrásokat illeti, az EU döntéselőkészítő munkacsoportjaiban a legerősebb tagállamokat a leg­nagyobb vetőmag előállító cégek (Monsanto, BASF, Syngenta) képviselik és tárgyalnak a nevükben. Természetesen nem csak Európában van ez így. A fent idézett álláspont így nem meglepően azt juttatja kifejezésre, hogy (a cégek) semmiféle szabályozást nem látnak sem megvalósítható­nak sem kívánatosnak ezen a téren – érthető módon, hiszen ez gátolná a technológiai fejlődést. Az uralkodó játékszabályok alapján ráadásul olyan nemzetek feletti intézményhálózat (nemzetközi egyezmények, WTO, UPOV, WIPO, FAO stb.) irányít és hozza a döntéseket, melyekkel szemben az államok eltörpülnek és védtelenné válnak. Az csak hab a tortán, hogy az államok részéről legtöbbször menedzserek képviselnek olyan ügyeket, amelyekből a szakmai krém kiszorult már a döntéshozatali folyamatok előtt. Naivitás lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a jogi szabályozás ritmusa fel tudná venni a versenyt a biológiai és genetikai mezőben végbemenő szennyezés ritmusával. Hogyan várhatjuk el, hogy bármilyen ellenőrizhető szabályozási környezet épüljön ki egy olyan fe­nevad esetében, amelyik a legtöbb esetben genetikai értelemben nem ismeri a határokat, miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy az úton melyik kereszteződésbe tegyünk ki egy táblát, mondván „Behajtani csak engedéllyel!” A tapasztalatok azt mutatják, hogy az államok képtelenek megállítani törvényekkel azt a genetikai lavinát, ami a piaci agresszivitás gyümölcse, és ami a természetes rendszerek teljes genetikai átkódolását fogja jelenteni.

Tudomány és etika – avagy van-e mód bármilyen határ felállítására?

Az egyetlen valódi határt ebben az elszabadult játékban az etika tudná megszabni, de beszélhetünk-e ma etikáról egy olyan területen, mely teljesen autonómmá vált – vagyis túllépett a társadalmi és politikai el­lenőrizhetőség kapuján? A mai techno-tudomány és az etika viszonya leginkább olyan, mint egy kutyáját sétáltató 12 éves kislány: a kutya veszett, a kislány a loholó kutya után rohan pórázzal a kezében, miköz­ben egy leszívott cigarettavéget pöccent el a járdán… A kutya a techno-tudományt, a kislány a techno-tudományban hívő kutatói közösséget, a cigaretta az etikát jelképezi. Helyes esetben ez a kép így nézne ki: egy gyönyörű kutyát (tudomány) sétáltat egy felnőtt ember (kutató), ahol az etika maga a póráz, amivel okosan vezeti hű társát egy felelősen gon­dolkozó és cselekvő személy. Védi a kutyát, védi magát és védi többi embertársát. Az etikának viszont a logikai sor elején kell lennie, mert különben az ember csak fut az események után, ahogy azt a cigaret­tázó lány esetében is láthatjuk. Ez lenne ugyebár a sokat hangoztatott elővigyázatosság elve.

Genetikai gyarmatosítás – avagy a valóság lecserélésének művészete

A gyarmatosítás tapasztalatait nem nehéz belátni: mindig is volt, most is van, mindig is lesz. A módszerek változnak, és egyre tökéletesebbé válnak. A gyarmatosítás logikája – leegyszerűsítve – minden esetben az erőforrások (humán, természeti, pénzügyi stb.) megszerzésének tudományos megszervezését célozta és célozza ma is. De mi történik a leigázás után? A zapatisták szócsöve, Marcos (2008) szerint minden gyarmatosító háborúnak ugyanazok a lépcsőfokai, és ezek csodálatos módon a kapitalizmus vezérelveivel is egybeesnek: „Minden egy új rend nevében: a kapitalista világpiac nevében. Ha nem tévedek, ez éppen az, amit egy gyarmatosító háború is tesz. Vagyis meghódít, lerombol, elnéptelenít, rekonstruál, benépesít és újrarendez.” Ma a genetikai gyar­matosítás ebben a tekintetben a hatékonyság olyan fokát éri el, amelyről álmodni sem mert volna egyetlen nagy hódító nép sem. A genetikai gyar­matosítás ugyanis közvetett módon piszkál csak bele annak a népnek az életébe, amelyik az adott genetikai értékeket (növényeket, állatokat) fenntartja. Ma a genetikai gyarmatosítók a történelmi gyarmatosítóktól ugyanis éppen azt tanulták meg, hogy mielőtt tökéletesen likvidálnák az elsődleges valóság elemeit (az érintetlen, manipulációmentes termé­szetet, az őslakos népeket, kultúrákat stb.), azelőtt le kell szívni ennek a valóságnak az alapvető alkotóelemeit (genetikai alapok), hogy azután ezeket felhasználva lehessen (re)konstruálni a második valóság anyagi szféráját is. Ennek legelemibb példái a genetikailag módosított élőlények tárházai, melyek egy jövőbeli „mesterséges biodiverzitás” (Marliére 2011) alapját képezik.

A virtualitás logikája lényegében tehát nem jelent mást, mint hogy azt a világot, amelyben évezredekig létezett a teljes élővilág, beleértve az emberiséget is, le kell cserélni egy mesterségesen újraépített (rekonst­ruált) világra. Az uralkodó diskurzus arra hivatkozik, hogy egy olyan, az összes elemében érintett és egymással szervesen összefüggő, és talán már visszafordíthatatlan világválsággal kell szembenéznünk, melyre egyedül és csakis a technológia képes megoldást találni (techno-fix). Az előbbi igaz, az utóbbi nem. Ebben az újraépített valóságban – ezt neveztük második valóságnak – az élet a legapróbb alkotóelemekig mes­terségesen, laboratóriumokban összeállított termékké válik. A genetikai gyarmatosítás, mely tehát a világ genetikai erőforrásainak kiaknázásán, levédésén, majd ipari méretű felhasználásán és a globális tőkepiacba való integrálásán nyugszik, a kutatói attitűdtől függetlenül egyetlen elvet követ, ami a profitszerzés elve, és amely bedarálja a legtöbb alkalmazott kutatást is ezen a területen.

André Gorz a politikai ökológia atyja L'immatériel című könyvében (2003) olyan eszmefuttatást tár elénk, amely kristálytisztán megvilágítja ennek a folyamatnak a tényleges mozgatórugóit és valódi távlatát: „A techno-tudomány társulva a tőkével az ember számára egy élhetetlen világot termelt ki. Meg kell változtatni az embert. A gépek kizárólagos­sá váltak, az emberek pedig az alanyaikká. Elvin Anderson és Bruce Reichenbach a Keresztény etika a biológiáért című könyvükben a kö­vetkezőt állítják: »Hatalmunkban áll újramodellezni az embert aszerint, amilyennek akarjuk őt a Földön. Genetikailag programozhatnánk újra az eljövendő nemzedékeket annak érdekében, hogy megfeleljenek bizonyos általános követelményeknek.« De ki az a mi? Ki fog újramodellezni kit és milyen kritériumok alapján?” Gorz történelmileg vezeti vissza azt az eszmerendszert, amely az ember „megjavítását” célozta, melyhez azon­ban az eszközök eddig nem álltak rendelkezésre. A már akut válsággal szembeni emberi impotencia ürügyén tehát genetikai átprogramozást ajánlanak fel az emberiségnek az élettudományok kutatói. Szép, új világ – újratöltve.

Áldott sokféleség

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol reggel a metrón I-Bonsaiunkon gombnyomásra tudjuk nyesni és öntözni virtuális japán fánkat, ebédre foszforeszkáló disznóhúst eszünk emberi géneket tartalmazó rizzsel és skorpiógéneket tartalmazó kukoricasalátával (Tömöri – Vay 2011), gyermekünk tejét az argentin anyatej-enzimeket termelő tehén, Rosita fogja adni, délután bekapunk egy dózis génmanipulált gyógyszert a génmanipulált ételek okozta új betegségünk meggyógyítására, és este a parkban önmaguktól világító fák fogják helyettesíteni az utcai lámpákat, ahogy hazamegyünk az irodából. A virtualitás (géntechnológia) banális játékszerei ezek, melyek banalitásuknál fogva altatják el az embereket és teszik ki őket egy fentebb említett, sokkal alapvetőbb átalakításnak. Tetézve mindezt azzal, hogy mind a természetes élőlények, mind pedig a genetikailag módosított élőlények egy átláthatatlan magántulajdon­-rezsim alá fognak tartozni, ami csak akkor derül ki az egyén számára, amikor egy genetikai gyarmatosítással foglalkozó cég ügynöke udvaria­san bekopog ajtaján és jogdíj fizetésére szólítja fel, mert kukoricájában, malacában, kutyájában, vagy gyermekében (netán saját magában) a cég tulajdonában álló gén van. Majd lesznek természetesen gén-hackerek is, akik meghackelik a cégek levédett génjeit; meg apróbb vállalkozások, amelyek olcsóbb jogdíjat fognak felszámolni egy-egy kincset érő génért.. Ezt a világot és ilyen jövőt akarunk?

Látnunk kell, hogy akármennyire izgalmasnak és sokfélének tűnik is a fenti felsorolás, az egyedüli biztos megállapítás, amit tehetünk a génmó­dosítást illetően, az, hogy a biológiai sokféleség drasztikus csökkenését vonja maga után. Ma már nem újdonság, hogy a biológiai sokféleség Földünk ökológiai egyensúlyának az alapja, az ökoszisztémák ellenálló képességének egyik legfontosabb záloga. Minden őszinte kutató azt is tudja, hogy az Európai Unió által kitalált koegzisztencia valójában mítosz. A génmanipulált élőlények mellett az idegentermékenyülő növények esetében a GM-mentesség megtartása teljességgel lehetetlen olyan izolációs távolságban (kukorica esetében ez általában 400 m), amely jelenleg hatályos az EU tagországaiban.

A kérdést így is fel lehet tenni: természetes biológiai sokféleséget szeretnénk, vagy genetikailag módosított élővilágot? A kettő között bi­zony vagy kapcsolat áll fenn, nem és. Ha nem akarunk génmódosított élővilágot, akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy kell-e egyáltalán engedélyezni az azt eredményező kutatást? Lehet, hogy a kérdés későn érkezik, de még nem késő válaszolni rá.

Hivatkozások

Anderson, Elvin – Reichenbach, Bruce 1995: On Behalf of God: A Christian Ethic forBiology. Grand Rapids (Mich.), William Erdman

ETC Group 2011: The New Biomassters. Synthetic Biology and the Next Assault on Biodiversity and Livelihoods http://www.etcgroup.org/en/node/5232

FAO 2011: Módok és eszközök a biotechnológia használatának és integrálásá­nak lehetőségéről az élelmezési és mezőgazdasági célú genetikai erőforrások megőrzésének és felhasználásnak területén. A FAO Genetikai Erőforrások Bizottságának 13. ülése, Róma, 2011. július 18-22. Az Európai Regionális Csoport (ERG) álláspontja.

Gorz, André 2003: L'immatériel. Connaissance, valeur, capital. Paris, Editions Galilée

Marcos, (Subcomandante Insurgente) 2008: Entre el árbol y el bosque. Contrahistorias, N°10, 2008

Marliére, Philippe 2011: Prométheusz, Pandora és Petri. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 112-115.

Rifkin, Jeremy 1998: Le siécle biotech, Le commerce des génes dans le meilleur des mondes. La Découverte, 21.

Tömöri Balázs – Vay Márton 2011: Génmódosított tudósok. Népszabadság, 2011. augusztus 13.

Verhaag, Bertram (film) 2009: Scientists under attack.