A hagyományos „harcos" baloldal a pacifizmustól, az erő­szakelv elutasításától, mint túlságosan absztrakt humanizmus­tól határolta el magát. Képviselőit naiv-erőtlen álmodozók­nak minősítette, sőt el is ítélte az osztályharc szempontjából ártalmas, „kapituláns" törekvéseikért. Az osztályharc erősza­kos formái által létrehozott terrorhatalmak negatív történelmi mérlege azonban ma ezen álláspont felülvizsgálatára késztet, s annak végiggondolására: hogyan lehet a keresztény, polgári és egyéb humanizmusmodellek igazságait úgy felhasználni, hogy azok hatékonyak lehessenek a baloldal alapvető céljainak megfelelően a társadalmi igazságtalanságot konzerváló ha­talmi erőszak ellenében is. Az erőszakellenesség egy erőszakra épült korszak után erős gondolat, különösen az értelmiség kö­rében, amely az ehhez felhasználható szemléleti alapokat a legkülönfélébb forrásokból meríti. A baloldal új arculatának kialakításához érdemes közelebbről is szemügyre venni az erő­szakmentesség, a humanizmus különböző logikáit: a komo­lyan vett keresztény szellem, az új élményként felfedezett ke­leti filozófiák, az ökológiai mozgalmak, az abolicionisták és mások gondolkodásmódját, érvrendszerét.

Az egyéni változatok nyilván az adott egyén szellemi élet-útjából is következnek: nem ritkán harcos álláspontról jut el valaki a krisztusi megbékélés-tanokig, mást éppen az egyházak álszentsége vagy lelki erőszaka keltette csalódás irányít egzo­tikus vallások vagy valamely egyszemélyes humanizmus-esz­mény „felfedezése" felé.

Az erőszakmentesség (önmagukat nem baloldaliként meghatározó) néhány képviselőjének gondolatait, úgy véltük, azért is érdemes megismertetni olvasóinkkal, hogy – az elhatá­rolások helyett a közös nevezőre figyelve – a baloldali szemlé­let ez úton is gyarapíthassa eszköztárát.

*

Az alábbi szöveg a dr. Merza Józseffel, a Halálbüntetést Ellenzők Ligá­jának alapító tagjával s egyben a Bokor Katolikus Bázisközösség tag­jával folytatott beszélgetés tömörítvénye.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának létrejöttét vezető jogászok kez­deményezték, talán azzal is összefüggésben, hogy fel kell zárkóz­nunk a Közös Európai Házhoz. Európa legtöbb országában eltörölték a halálbüntetést, Csehszlovákiában éppen most. Az Állam- és Jogtu­dományi Karon 20 ember gyűlt össze a megalakulásra, jogászok, ok­tatók, közéleti személyiségek. Én úgy kerültem ebbe az alakuló ligá­ba, hogy megkérdezték – mivel a Bokor nevű katolikus bázisközös­séghez tartozom -, hogy a közösség hajlandó lenne-e támogatni ezt a kezdeményezést? Ha valamit, akkor ezt támogatjuk, hiszen a miénk az erőszakmentességet minden tekintetben markánsan képviselő kö­zösség. Ma a Liga körülbelül 600 tagjának legalább 3/4 része a Bokor­ból van.

A Liga megalakult, bejegyeztette magát, ezt a Magyar Nemzet­ben hirdetésben tettük közzé, közölve, hogy várjuk azok jelentkezé­sét, akik a halálbüntetés eltörlését támogatják. Tanárok, lelkészek, pszichiáterek, ügyvédek, háztartásbeliek jelentkeztek, a legkülönfé­lébb foglalkozású és mentalitású emberek. Egyértelmű volt, hogy úgy kell megfogalmaznunk célkitűzéseinket, hogy azokat nyugodtan vál­lalhassa mindenki, meghagyva minden résztvevőnek, hogy a halál­büntetés eltörlése mellett a lelkiismerete szerint legjobbnak tartott mó­don, a számára legmegfelelőbb érvrendszerrel agitáljon.

A jogászok nyilvánvalóan azzal érvelnek, hogy a halálbüntetés értelmetlen, mert nem valósítja meg azt a célt, amit szolgál, hogy el­rettentse az embereket további bűnök elkövetésétől; jogilag különben sem tiszta, hogy egyáltalán van-e joga az embernek bármilyen címen elvenni más ember életét. A jogászok és a pszichológusok is elmond­ják, hogy a halálbüntetés megléte vagy eltörlése nem befolyásolja lé­nyegesen a bűnözési statisztikát: ahol eltörlik a halálbüntetést, nem kezdi el mindenki gyilkolni a másikat; aki embertől, annak számára az erre késztető motívumok fontosabbak, mint az, hogy ezért őt fel­akasztják-e vagy sem.

A mi közösségünk, lévén egy keresztény közösség, örül annak, hogy a jogászok, pszichológusok, szociológusok megállapítják eze­ket a tényeket, mert ez csak segít, de a mi esetünkben a vallási indít­tatás eleve a halálbüntetés ellenzéséhez vezet. Lehet hivatkozni a „Ne ölj!" parancsra, én jobban szeretek a Hegyi Beszédre hivatkozni, amely a megbocsátás, a türelem, az erőszakmentesség és más esz­mények foglalata. Mi úgy gondoljuk, keresztény ember számára tilos embert ölni. Hogy más, racionális érvek is támogatják ezt, ennek csak örülünk.

A Ligában széles körű tagtoborzás nem volt. A magyar társada­lomban egyébként elég nagy az ellenzéke ennek a dolognak. Az át­lagpolgár, különösen, amikor az újságban valamilyen különösen ke­gyetlen gyilkosságról olvas, összeszorítja az öklét, és egyértelműen halálbüntetést kíván, az abolicionista törekvéseket pedig úgy fogadja, hogy megint felülről akarnak valamit rátukmálni; és abban sem bízom, hogy az egyházak ezt a kezdeményezést olyan lelkesen és egyönte­tűen támogatnák, amennyire ez tőlük elvárható lenne. A mi álláspon­tunkat az Evangélium határozza meg, amelynek központi parancsa az ellenségszeretet, amely az emberszeretet része. Bár nem a könnyebb része, néha leküzdhetetlen nehézséget okoz. Az emberszere­tethez tartozik, hogy nem veszem el mások életét. De az emberszere­tetnek része az is, hogy nem tanulok fegyveres önvédelmet, hogy nem megyek be a hadseregbe. (Bázisközösségünk ebben a tekintet­ben is vagy 30 börtönviselt fiatalt produkált az elmúlt évtizedben.) Az evangéliumi emberszeretetnek igen sok összetevője van, az is része, ha a munkahelyemen odaül mellém egy ember, hogy „úgy le vagyok törve", akkor nem hagyom annyiban a dolgot, hanem azt mondom, hogy gyere, üljünk le valahol, igyunk meg egy kávét, és akkor egy óráig üldögélünk valahol, és meghallgatja az ember a másikat. Ezek a dol­gok összefüggenek. A halálbüntetés ellenzése csak igen kis szelete az emberszeretetnek. Az eltörlés persze parlamenti kérdés, az ember azt teheti, hogy támogatja.

Hogy az emberek annyira ellenzik a halálbüntetés eltörlését, an­nak legfőbb motívuma a félelem. Az emberek nagyon félnek a bűnö­zőktől, mert az hiszik, hogy azok nagyon különböznek tőlük, pedig az a néni a sarkon, aki azt mondja, hogy nehogy rászabadítsák a társa­dalomra ezeket az embereket, ha olyan helyzet elé kerül, alkalomad­tán ugyanolyan gyilkos tudna lenni. Az embernek potenciálisan meg­van az a képessége, hogy megölje a másikat. Nekem is. Minden apa tudja, aki már egyszer alaposan megverte a gyerekét. Az emberben annyira benne van az agresszió. Hogy hogyan lehet mégis tisztessé­ges az ember? Az idegeibe kell ivódjon, hogy mit kell választania. De sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi az erősebb: a kü­lönböző bennünk lévő s bennünket esetleg éppen rossz irányban mozdító motívumok, vagy a meggyőződés. Amit tudok, hogy az élete­met erre állítom rá, próbálom magam minél jobban átitatni ezzel az eti­kával. Hogy mennyit fogok belőle teljesíteni, azt nem tudom, de egy dolgot biztosan tudok: nem határozom el, hogy gazember leszek; nem határozom el, hogy kevesebbet fogok teljesíteni, mint amit az erkölcsi törvények nekem előírnak. Nem tagadom le a törvényt az égről.

A fajon belüli erőszak-emberi sajátosság. Az állatvilágban a fej­lettebb élőlény megeszi a fejletlenebbet, a fajtájabelieket általában nem eszi meg. A bikák párbajánál, ha az egyik fél jelzi, hogy enged, akkor nem öli meg a másik. Az embernél viszont megvan az, hogy mi képesek vagyunk a saját fajunkat rombolni. Ha fundamentalista vol­nék, a Bibliát szó szerint véve azt mondanám, hogy ez az ördög műve. Mivel én nem tudok ilyen mereven gondolkodni, azt mondom, hogy nem tudom, honnan van az emberben ez a fajta agresszió. Valami­képpen biztosan összefügg azzal, hogy az ember szabad dönté­sekre képes. De hogy ez hogyan vált ilyen mértékű fajon belüli önirtássá, ezt nem tudom megmondani. Az emberiség a legjobbjaiban megpróbál ezen az erőszakon túljutni. Akár apuka, akár munkahelyi vezető, akár politikus: érzi azt, hogy az a jobb megoldás, ha az ember a dolgokat megbeszélve, a másikat meghallgatva, közös megegye­zéssel jut valamire, a kényszert mint eszközt nem kell alkalmazni, s en­nek legvégső formáját, az emberölést akár háborúskodásban, akár bíráskodásban el lehet kerülni. Erre az emberi faj legjobb tagjaiban, legjobb pillanataiban már rájött, függetlenül attól, hogy csak pár évti­zeddel vagyunk a legszörnyűbb emberirtás után. A mai világban már szinte közhely az erőszakmentesség, a tárgyalások útján való megol­dás a békés eszközök; szóval az ember csak azt hallja, hogy béke, béke, és közben azt látja, hogy Bukarestben lánccal verik a gyereke­ket. Az én alapkönyvem az Evangélium, amely azt mondja, ember­szeretetre van szükség, megbocsátásra van szükség, és a békét kell építeni; ettől függetlenül az evangéliumban is van olyan történet, amely azt ábrázolja, hogy a világ végén hatalmas összecsapások lesznek az emberek csoportjai között, és a bűn elhatalmasodik, és lesz büntetés, fogaknak csikorgatása. A fundamentalista gondolko­dásnak ez lehetőséget ad arra, hogy válságos pillanatokban a világ végét emlegesse, de az az ember, aki az evangéliumot megfogalmaz­ta, az tisztában volt azzal, hogy a történelmen végig fog menni két szál: annak a szála, aki az emberséget, az emberszeretetet képviseli, és ennek bele kell ütköznie egy másik vonalba, amit az erőszak em­berei képviselnek. Ezt látva, azt kell mondani, hogy ez az emberi ter­mészetben benne lévő egyik lehetőség, a gonoszság lehetősége, amely az emberben benne lévő másik lehetőséggel küzdött, de talán az emberi történelemnek éppen az a fenntartója, az szolgáltatja a tör­ténelemhez az anyagot, hogy az embernek ez a próbálkozása a vé­ges időben teljes sikerre nem számíthat.

Nyilván sok szelíd ember volt a Jézus Krisztus előtti időben is. Magáról Jézus Krisztusról azt gondolták, hogy megoldotta ezt a prob­lémát, de hát nem tudta megoldani, mert hiába lett katolikus egyház, hat-hétszáz milliós nagyságrendű, a katolikus egyház története is egyrészről erőszakosságok története: a keresztesháborúk, az eret­nekségek felszámolásáért folytatott törekvések, amelyek nevében embereket megaláztak, bebörtönöztek, megégettek. Mert az hitték, hogy birtokosai az egyetlen igazságnak, jóllehet idézik Szent Pált, hogy tükör által, homályosan látunk, s a tévedésre megvan a joga an­nak is, akit eretneknek vélnek; mint ahogy téveszme uralma alatt áll az is, aki abban a meggyőződésben cselekszik, hogy Istent szolgálja, ha például Husz Jánost máglyára küldi.

Én végül is jobbnak tartom, ha azt mondjuk, hogy pontosan nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy szabad akaratunk, bizonyos döntési szabad­ságunk van, és azzal élünk, és elvben minden nagy problémát képe­sek vagyunk békésen megoldani.

A magyar nemzeti gondolkodásban különben nincs hagyománya az erőszakmentes gondolkodásnak. Túl azon, hogy a honfoglalás előtti magyarok nomádok voltak, harcosok, portyáztak, hőstetteket hajtottak végre. Később megkeresztelkedett a magyar nép is. Szent István személyében egy olyan hatalmas karakterű és súlyú embert kaptunk a magyar társadalom élére, aki ellen nagyon nehéz ellenér­veket felsorakoztatni, és nagyon nehéz kimondani azt, hogy az a kirá­lyunk, aki Szilveszter pápától koronát kapott, és akit a magyar szentek sorába iktattunk, és akinek az oltárképe előtt imádkozunk, és akinek a megmaradt jobb kezét aranyos urnában körmenetben fogják augusz­tus 20-án körülvinni – az nem volt keresztény. Mit tegyünk, ha István királyunk akkor vette magára a keresztségét, amikor Isten nevében ölni lehetett. Ez semmit sem von le István kitűnő karakteréből, de nem volt keresztény, mert Gellért püspök azt az evangéliumot tanította meg neki, ami akkor volt az uralkodó „központi bizottsági határozat", jóval Constantinus után (amikor is már az uralkodás szempontjai ke­rültek az előtérbe: az állam mint szent eszme).

De mégis azzal fejezném be, hogy Németh László Gandhi-drá­mába előszavában felvetette, hogy új európai gondolkodásra lenne szükség, hiszen Európában a XX. században borzalmasan felszapo­rodott az erőszak. Németh László azt gondolta, hogy lehetséges vala­milyen európai erőszakmentességet csinálni; s én is azt gondolom, nem lehet szebb feladata egy valamelyest is olvasott embernek, mint hogy a maga képességeivel beálljon ezeknek a gondolkodóknak a so­rába.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának

NYILATKOZATA

A halálbüntetés nemcsak a legszélsőségesebb és célszerűtlen erőszakot, de a jóvátehetetlen sérelem lehetőségét is intézmé­nyesíti. A teljesen sosem kiküszöbölhető hatósági tévedés és a politikai visszaélés áldozatai föltámaszthatatlanok.

Egyesületünk a halálbüntetést eltörlendőnek tartja Ma­gyarországon. Feladatunknak tekintjük, hogy meggyőzzük a közvéleményt a halálbüntetés fölöslegességéről. Felhívjuk mindazokat, akik erkölcsi, politikai, vallási, humanitárius vagy egyéb okból egyetértenek e céllal, csatlakozzanak Ligánkhoz, vagy más módon támogassák törekvéseinket.

(A la Découverte)

Az erőszak valaminek a tünete. Akár személyes – tehát közvetlen tár­sadalmi, emberi kapcsolatokban megnyilvánuló – erőszakról van szó, akár globális erőszakról. Ha csak a legradikálisabban megnyilvánuló tüneteket próbáljuk gyógyítani – ezeket a, mondhatnók, „opportunis­ta" fertőzéseket planétánk erkölcsileg mind inkább AIDS-essé váló testén – akkor szerintem nem tudunk hatékonyan fellépni ellenük. És itt kapcsolódik össze a hagyományos erőszakellenesség filozófiája a Voks Humana mozgalom filozófiájával, továbbá személyes meggyő­ződésemmel. Nem lehet kizárni az erőszak fogalmából a természet­hez való viszonyt. Úgy látom tudniillik, hogy a saját, humán társadal­munkon belüli erőszak eredendő mintáját a természet legyőzésé­nek mítoszából és történetéből merítjük. Nem túlzottan eredeti megalapítás, annál igazabb viszont, hogy az erőszak kiváltója több­nyire az úgynevezett másság. Ez az, ami intoleránssá teszi az erő­szakra hajlamos embereket és társadalmakat. Most, negyven, illetve hetven év után, egyre világosabb, hogy mily mérhetetlenül irritálja az autonómia, a szó szent értelmében vett szabad akarat és másság a „teljhatalom" birtokosait. Ám ismét csak egyfajta tévútra lépünk, ha nem mérjük föl, hogy az olyan típusú rendszerek, mint amilyen a hitle­rizmus, a sztálinizmus vagy a Transz-Amazonas-autópályát kezde­ményező Brazília – nos, tehát ha nem mérjük föl, hogy ezek a rend­szerek a bennünk megbúvó mini-diktárorra építenek. És elég csupán Románia felé pillantanunk, hogy valamilyen fogalmunk legyen a 30-as évek Németországáról, és átérezzük a saját bőrünkön: bizony messze nem arról van szó, hogy néhány, úgymond huligán vagy terrorista azt mondja: „kezeket fel", és tüstént milliók menetelnek ide-oda, amoda. A „nép" egyfajta igényéről van itt szó. Manipulált igényéről, de töme­ges igényéről. A másságtól való iszony bele van plántálva a sejtjeink­be. Es amikor egy társadalom monokultúrával cseréli föl a különböző iskolák, vallások, etnikumok, kisebbségek sokszínűségét, akkor ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amikor haszonkultúra céljára monokultúrát létesítenek egy őserdő helyén. Ha nem jutunk el az ős­erdőig, akkor a társadalom sem lesz képes megújulni. Ezt én bátran merem állítani. Szaporodó jelek utalnak arra, hogy az önszerveződés folyamataiért az úgynevezett traktál káosz felel. Ha tehát a káoszt nem tudjuk szervíteni a társadalomba, hanem uralkodni kívánunk fö­lötte: az őserdő, a természet, a váratlan, a véletlen, a rendkívüli fölött, és ki próbáljuk zárni a teremtő káoszt, vagyis a kreativitást a folyama­tokból, akkor egy autokratikus és utópista rendszerhez tudunk csak eljutni, és a történelem bebizonyította, hogy ez valóban így van.

Következetesen végiggondolva, azt kell látnunk, hogy az önmeg­határozás humánetológiailag adott módon eddig csak a másság kizá­rása által valósult meg. Talán látták néhányan azt a bizonyos filmet a pápuákról. A háború, az erőszak sajnálatos módon ott is az önidentifikácíónak vagy a csoport önidentifikációjának eszköze volt. A minta, szerintem, amiképpen erre már céloztam, a természet kizárása. Az ebben való közmegegyezés minden erőszakot legitimál. Ha ember­nek születünk, akkor automatikusan jogalannyá válunk. Bezzeg ha valaki tukánnak születik véletlenül, akkor nem jogalany. És bármi másnak születik, eleve nem jogalany. A természet lényei tőlünk na­gyon különbözőek, különbözőképpen éreznek, formára, testméretre nézve is a legkülönbözőbbek. A mi kultúránk viszont primer módon arra épült, hogy ezt az egészet a történelem folyamatából kizárjuk és létrehozzunk egy természetellenes és csak a történelem időskáláján létező társadalmat. Ha visszagondolunk a náci időkre, akkor feltűnik, hogy az a szemléletmód, ahogyan a náci terror gépezete fölemész­tette a népeket és a zsidóságot, kísértetiesen rokon azzal, ahogyan a különböző gazdasági terrorgépezetek fölemésztik a természet külön­bözőségét. E felismerésből ered az a teljes mitológiává érő rendszer, melyen jelenleg dolgozom, s amely két posztulátumra épít. Az egyik ilyen posztulátum, hogy jelenleg öko-holocaust van. Az öko-holocaust az erőszaknak ma talán legbrutálisabb megnyilvánulása a Föl­dön, és a legvisszafordíthatatlanabb kihatású. Célszerű az analógiát a holocaustból meríteni, ahol is faji előítélet következményeként bizo­nyos népcsoportok teljes megsemmisítése volt a cél. A megsemmisí­tés folyamata pedig két jellegzetes tudati elem által indukálva mehe­tett végbe. Egyfelől a cél a különböző népek elpusztítása volt, ám ezt a pusztítási folyamatot megpróbálták gazdaságilag rentábilissá ten­ni. Tehát a csontból szappan készült, a bőrből lámpaernyő, a fogarany nem mehetett veszendőbe. Amikor például egy olyan terv, mint a Transz-Amazonas megszületik, ugyanezt látjuk. Egyrészt el kell pusz­títani az őserdőt, hisz fölösleges a mi céljainkhoz. Másfelől viszont a lehetőségekhez mérten e pusztítási folyamat legyen rentábilis. Tehát próbáljuk meg például a fát felhasználni. De látnivaló, hogy sem a Gulag, sem pedig Auschwitz gazdaságilag nem rentábilis. Éppen úgy mára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az autokrata rendszerek hihetet­lenül pazarlóak. És a természet elleni háború is hanyatló és antago­nisztikus gazdasági struktúrákat palástol.

Amint mondottam, két posztulátumra épít ez a mitológia. A másik az, hogy folyik a Harmadik Világháború. Örültem, mikor értesültem ar­ról, miszerint professzor Dasman, Raymond Dasman, a kaliforniai egyetem tanára, több helyen ugyancsak ezt a meglehetősen kemény metaforát használta. A harmadik világháború nem jelent mást, mint hogy a természetbe való beavatkozásunk túljutott egy „kritikus tömegen", s az robbanni fog. Saját belső problémáinkat persze el­eddig is automatikusan leképeztük a természet kárára. Amiképpen ezt a régi hódítók művelték egymás ellen, mondhatni a történelmi új­korig, sőt, egészen a második világháborúig. Mert utána már nem volt ildomos arról beszélni, hogy valaki hódít. Hódítottak továbbra is a szuperhatalmak, de erről már nem volt ildomos beszélni. Célszerűbb volt egy bábkormányt létesíteni és azt támogatni. A második világhá­ború után már kevésbé lehetett nyíltan bevallani azt, hogy az én célom hódítás, birtokolás, leigázás, legázolás.

Át kell lépnünk saját fajunk határán, és olyan jogrendszert terem­teni, ahol az evolúció jogai is garantáltak. A történelem legnagyobb kisebbsége maga az élet. És ezt a kisebbségi kultúrát pusztítja a Har­madik Világháború, mely egyoldalú háború, az önjelölt „Teremtés-ko­rona" irtóháborúja egy másfajta kultúra, egy kollektív kultúra ellen, amit mi természetként ismerünk a külső megnyilvánulásaiban. Ha egy valódi, valóságos leszerelési folyamat a cél, tehát az erőszak el­leni valós és átfogó föllépés, akkor elkerülhetetlen az ökológiai le­szerelési tárgyalások elkezdése is. Kezdődjön el az a leszerelési folyamat, mely a gének nyelvén íródott kultúra jogaiért is síkra száll. És ha ebben a világban többé nem lesz bűn tukánnak lenni, tehát ha a másságra adott eredendő reakció nem az lesz, hogy ami más, mint én, azt elpusztítom, ha idáig leásunk, akkor hirtelen szinte nevetsé­gessé törpülnek majd a különböző nemzetiségek, etnikumok és visel­kedések közti különbségek.

A beavatkozást mindig a tünetnél egy lépéssel mélyebben kell biztosítani ahhoz, hogy a jelenség valóban kezelhetővé és gyógyíthatóvá legyen. A direkt politika szintjén például az európai helyzet nem a békemenetek során stabilizálódott, hanem a demokrácia által. Mert a demokrácia, tehát a humán sokszínűség tisztelete az az ontológiai alap, aminek természetszerű következménye, hogy nincs ok a szembenállásra. Békepolitika elvont térben nincs. Nem mindegy, hogy kik és milyen háttérrel egyeznek meg. Ha ez nem így volna, ak­kor a lehető legpozitívebben kellene értékelnünk a Molotov-Ribbentrop paktumot. Az is enyhülés volt, nem lehet tagadni. Miért ítéljük el? Mert azok a hatalmak, amelyek ebben az enyhülésben érdekeltek vol­tak és ezt az egyezményt megkötötték, belpolitikájuk terén ellentmondtak a béke filozófiájának. Ha most mi konszenzust kötünk az öko-holocaustba küldött fajok és életterek tömegének a hátán, akkor a történelem hasonlóképpen fog vélekedni rólunk, mint a Molotov-Ribbentrop paktumról: kijelenti, hogy ez valamiféle alku volt, valami­féle kisstílű paktum. Mert az igazi probléma jelenleg a genetikai sok­színűség pusztulása. Mert a tudomány előtt mind világosabb, hogy a genetikai sokszínűség, a különböző életközösségek egymás által át­járt hálózata az a fundamentum, ami az élet fönnmaradását garantálni tudja. És a legnagyobb veszély ennek lassú degradációja. Erre sokkal kevesebben gondolnak.

Írtam is a Magyar Nemzetben, Apokalipszis most címmel, egy cikket arról, hogy miért csak a katasztrófák kezelhetők lélektanilag? Tulajdonképpen jól hatott a társadalomra az atom-fenyegetettség, hi­szen az atomháború, az atomkatasztrófa valami olyan, ami gyökere­sen ellentmond a társadalom civil állapotának. És ezért meglehetős nagy egyetértéssel zárható ki. Atomháborút senki sem akar. A harma­dik világháború viszont a rossz béke egy sajátszerű jelensége. Nem extrém állapot, és nem fikció – ezért aztán sokkalta nehezebben kikü­szöbölhető. Olyan, mint az érelmeszesedés. Az érelmeszesedést sem lehet kizárni az emberből. Egy baktériumot Pasteur óta és főleg az antibiotikumok óta le tudunk győzni, ki tudunk szűrni. Az érelme­szesedés: folyamat, legfeljebb megfelelő életmóddal befolyásolhat­juk. Manapság mind kevésbé leválasztható a betegség a szemé­lyünkről. Tehát mind kevésbé alkalmazható az a klasszikus recept, hogy vagyok én, és van a rossz, a betegség. A kiűzendő ördög. Amely testidegen. Ma együtt kell élnünk a betegségekkel. Együtt élünk az onkogénekkel. Nehezen határozható meg a határ, amikor a jelenség átcsap betegséggé. És ily módon akár a ráknál, akár az AIDS-nél, akár az érelmeszesedésnél, és egyéb betegségeknél is, a klasszikus gyógyítás helyett rövid távon egyfajta menedzselhető állapot fenntar­tása válik reálissá, és a Harmadik Világháborúval, a társadalom baja­ival, az ökológiai válsággal kapcsolatosan is ugyanide jutunk, hisz aligha véletlenül a fenntartható fejlődés gondolata az, amely a nulla növekedés és más, a Római Klub által bedobott kulcsszavak után, most, az ezredforduló felé közeledve, a leginkább alkalmazott szó­összetétellé vált a tudományos szakzsargonban.

Ha én egy idealizált jogrendért küzdök, ez messze nem jelenti, hogy idealista volnék. Jelenleg csak menedzselhető, kezelhető vál­ságban gondolkodhatunk. Sokkal hosszabb távú házasságra kény­szerülünk a saját magunk természet elleni erőszak-arcával és az öko­lógiai válsággal, mint a nukleáris fenyegetettséggel. A nukleáris fe­nyegetettség ma nem reális probléma. Ma egyetlen igazán komoly probléma van, és ez nem más, mint hogy ellehetetlenítjük saját élette­rünket, és ellehetetlenítjük más élőlények élettereit is. Igen, a degra­dáció, de talán nem fejtettem ki elég drámaian, hogy ez az igazi ve­szély. Nem halált, nem világvégét hirdetek a bioszféra nagykövete­ként. A próféciám ennél sokkalta borzalmasabb. A próféciám egy sze­rény kérdés: hogyan fogunk élni, ha nem adatik meg a világvége? Ha nem adatik meg az, hogy elpusztuljunk? Ha nem fog jönni olyan AIDS, ami visszaveti az emberiség létszámát 3 milliárdról 100 millióra? Ha nem jönnek ilyen kézenfekvő megoldások?

Valós veszély, hogy itt a Földön saját magunkat pokolra juttatjuk. Manilában már sós az ivóvíz. Mexikóvárosban emberek a volánra ájulnak, sőt a volán mellett meghalnak a légszennyeződéstől. Sok olyan hely van, ahonnét a Mártírok útjára mennének ózondús levegőt szívni.

Nem beszéltem sem Bős-Nagymarosról, sem pedig a Mártírok útjáról. Mert itt már egyfajta görcsös, rossz értelmű mitológia kialaku­lásának vagyunk tanúi, mintha kizárólag ez a két kérdéskör létezne, mint Bős-Nagymaros és a Mártírok útja. Pedig ezek is csak tünetek. Ha megállunk Bős-Nagymarosnál, ha megállunk a Mártírok útjánál, akkor nem fogunk tudni tovább lépni. A legnagyobb veszély tehát min­dent összegezve az, hogy egy elképzelhetetlen arányú balkanizáció bugyrában fog elmerülni az emberiség. Olyan bugyorban, mely vonat­kozik a társadalomra, az itt is, ott is tapasztalható agresszió terjedésé­re, és vonatkozik arra is, hogy mind nagyobb tömegek fognak – jámbor békességgel – élni olyan körülmények közt, amely körül­ményeknek a lehető leghalványabb közük sincs az emberi élet­hez. Ez az igazi veszély. És ez ellen nem lehet és nem szabad olcsó demagógiával fellépni. Mert ha ezt a kórt gyógyítani akarjuk, akkor az erkölcs és a tudomány legmagasabb szintű erőinek nemzetközi összefogására van szükség. És ha ez az összefogás létrejött, akkor ebben a dimenzióban az erőszak is csak egy elemmé válik. Mégpedig kezelhető és menedzselhető elemmé. Olyan elemmé, amilyen a pros­titúció. Nem vezetett jóra, ha megfeledkeztünk akármennyire kelle­metlen igényekről is, és úgy tekintettük őket, mintha nem léteznének. Nézzünk szembe önmagunkkal, és mondjuk ki, hogy van bizonyos igény az erőszakra. Én az erőszakmentes társadalomban sem hi­szek. Viszont létrejöhet egy olyan új nemzetközi rend, amely mindazt, ami kellemetlen realitás, kezelhető keretek közé tudja szorítani, s ez nem más, mint a valódi ökológiai szemléletmód. Hiszen az ökológiá­ban nincs olyan, hogy rossz és jó. Az ökonomikusán működő rend­szer számára többnyire csak mérték van. Hasznos-e az erőszak? Ha az erőszak erő, akarat, indulat, pozitív indulat, jó indulat, akkor igenis szükség van rá. Nincs eleve eldöntött kategória, illetve nagyon kevés az a kategória, amely nem mértékfüggő. A legtöbb kategória a mértéken áll vagy bukik. Következésképpen ha az a kérdés, hogy mennyi erőszak jó a társadalomban és hol jelenjen meg az az erő­szak, akkor már nem lehetek demagóg. Az ökológia, mint a finomsza­bályozás géniuszi mesterműve, a legjobb garancia arra, hogy ne le­hessünk demagógok. 10 liter víz megivásába esetleg belehalok, napi egy korty mellett viszont szomjan halok. És – ha nem vettük volna észre – az ilyen gondolkodás kitűnő iskola arra, hogy a saját előítéle­teink ellen is föllépjünk. Mert ha nem tudjuk a dolgot minősíteni, csak mértéket tudunk adni a dolgoknak, akkor már előítéleteink sincsenek.

[Az interjú alapján monológgá tömörítve.]

Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.

A modern európai társadalomelméletek – a közgazda­ságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás el­vitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek meg­felelő politikai forma.

Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jöve­delem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szüksé­gük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Me­xikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sár­kányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag ke­vésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb orszá­gokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísér­leteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmé­lyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország je­lenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sok­rétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konku­renciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szim­bolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.

Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kér­désként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes mun­kamegosztás feltartóztatását.

Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészese­dése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – is­mét megemelkedett.

Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a be­jutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.

Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyez­ségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabvá­nyok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti pia­caira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénz­ügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci ha­tékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egysé­ges pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől füg­getlen központi bank önállóságának olasz-német vonala lát­szik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igaz­gatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolha­tó, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetá­ris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhat­nánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesí­tési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a mun­kásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.

Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai törté­nelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló de­mokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megúju­lás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rá­kényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tu­dó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi poli­tikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.

De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat ter­melt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tö­megtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztály­önállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom tá­maszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az ural­kodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaor­szágban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az ország­nak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztály­mozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.

Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmoz­galmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturá­lis identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szer­vezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csök­kenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.

A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a sza­badpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrende­ződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumai­ból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideoló­giája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia páro­sítást vette célba.

Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek eseté­ben a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egység­kormány idején a szabadkőművesek manővereiben.

Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, kü­lönösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatá­val – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multi­nacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képes­sége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi telj­hatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy béké­sen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozza­nak ki.

De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a mun­kásmozgalom számára?

Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nem­zet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a közpon­tosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerke­zetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével vi­lágszerte elterjed és tért hódít.

Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfoga­lom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jel­lemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.

Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is kü­lönbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közös­ség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.

A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem is­mert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.

Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Res­tauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értel­mezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlő­sége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemze­tek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmá­nyainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztály­nak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kere­ső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szere­pét játsszák.

A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélese­dik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben ki­robbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzeti­ségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismerésé­ről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formá­ció, hanem egy rendszer.

A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szol­gaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már ké­telkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a pol­gári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülő­ben …"

Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialekti­kájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazo­náltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglal­kozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelke­zés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forra­dalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.

Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, aho­gyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rend­szernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten anti­kolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértel­műen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt le­velét.)

A három Internacionálé történetében (a nyugati politika­történettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő in­tézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képvi­selet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentét­hordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képvi­seleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Mo­narchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bol­sevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)

Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekció­szervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nem­zetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti ki­sebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzéke­nyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongres­szus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stra­tégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit ille­tően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogé­konyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szek­ciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern fel­bomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.

Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irá­nyuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harc­ban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott tör­ténelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kap­csolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művésze­tekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökerez­nek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telí­tődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szel­lemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősí­tették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyo­mányaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus for­radalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.

Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más vála­szokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásá­val szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimboli­kus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelő­zően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.

Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az et­nikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a moz­galom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő mun­kaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.

A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervé­nek kifejeződése is.

Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülések­ről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Eu­rópa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékony­sági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fi­náncburzsoázia felé billen.

Az elkövetkező években a közösség országainak társa­dalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nem­zetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, ex­panzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által ját­szott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA töb­bet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét impor­tált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb po­litikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz ve­zetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulá­sára, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a kül­földi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.

1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.

A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai ki­adások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet tér­ni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilye­nek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell ma­nővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.

Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kó­boraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politiká­jának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsa­öbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaú­diak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránba­rát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfo­lyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetle­nek.

Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadi­ipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó ne­héz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges ténye­zői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.

A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásá­nak erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csök­kenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egye­sített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális ki­adások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.

Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetek­ben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nem­zetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tar­tott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulé­kos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.

Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gya­korlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kultur­ális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kiha­tások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializ­musnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formái­nak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam vál­sága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyan­ehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.

A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragon­dolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alter­natíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képte­lenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problé­májával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilko­lása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadá­lyozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett er­re. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)

Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérel­me, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar hely­zetet) fogja mozgásba hozni.

De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullá­mig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világ­piac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harma­dik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.

A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoport­vitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érde­kében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nem­zeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kiala­kításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű mun­kásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jöve­delemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nem­zetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti for­mákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehe­tővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fo­gyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozá­sát garantálni.

A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuá­lis munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.

És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar pol­gárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-tér­ségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési for­mák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolat­ban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyomá­nyoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltéte­lezi.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, me­lyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen meg­mérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak szá­mára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzet­szerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénít­sák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.

A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyöt­relmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország min­den nemzetbéli lakóját.

Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kö­vületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhor­dani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.

Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virá­gainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nem­zetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az or­szág akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hát­ramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásá­ban is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvos­lásával – amíg még lett volna reá idejük.

A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus bel­háborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.

Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátás­talanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevé­nyébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, eze­ket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.

Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egy­más becsmérlésére, megnyomorítására?

A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indu­latokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajá­tosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a mási­kénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításá­nak igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás ér­tékeit.

A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlő­ség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással uta­sítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek kö­zött. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután in­dokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméle­tek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekez­nek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosz­tani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsü­léshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.

Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a ki­tűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul ér­vényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyeb­ben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.

Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lé­nyegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, ma­gasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhal­mozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.

A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyen­lőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nem­zet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indí­téka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartá­sáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott ter­melési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerű­séggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy ré­szét.

Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbéké­sebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechaniz­muson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett esz­közökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmara­dása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlet­tebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésé­nek legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a le­maradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdo­nába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés ön­rendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.

Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlett­séget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi el­lentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mond­juk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Euró­pa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jö­vedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középme­zőnybeliekre.

Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezésé­ről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Be­hozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek szá­mára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtart­sák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkapa­rintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nin­csen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehe­zen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezé­sük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.

A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre ala­csonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba ju­tunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig to­vábbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnor­szág .. .)

Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek követ­keznek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített né­peknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.

Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi tér­képvázlaton: Magyarország és egészében véve annak állam­alkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hát­rább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);

Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még to­vább következik.

Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.

A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesít­ményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi si­ralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekinte­nénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiin­dulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságá­nak felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztül­törnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert el­gondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszaha­nyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyomá­nyaihoz.

Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitö­rési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Ro­mánia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.

Vajon miért?

Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tő­kés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehe­lyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérle­tet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást meg­adtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Ro­mánia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttmű­ködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerző­dött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további nö­vekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt el­adósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az ál­lami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb közpon­tosításba és autarkiás elzárkózásba.

Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörek­véseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái el­gondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Köny­velhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nem­hogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi bal­oldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott meg­előzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.

A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgo­zik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havas­alföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejé­nek megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a pol­gárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé sza­badultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli ré­szek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a tá­volban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcí­met – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását te­remtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.

A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szervező­dött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kia­lakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek en­nélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelke­dés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földrefor­mok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai ér­telmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság mű­szaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.

Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei vol­tak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjá­hoz, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Ko­rona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa vé­dőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a tör­ténelem modern értelmezése számára.

Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szom­szédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elvi­selhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi külön­bség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.

Van-e hát?

Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez sem­miképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.

Románia számára nem hozott és nem is hozhat meg­oldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlá­tozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfel­tételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a tör­ténelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.

Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népi­esen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban min­den képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítmények­hez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazda­sági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágy­álmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatat­lan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alaku­latnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a tel­jes autarkia felé törekvést.

Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű meg­állapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfe­szítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mel­lettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorú­ságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaere­jével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.

Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániá­ban, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megterem­tése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült to­vábbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mező­gazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és fo­lyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna bein­dulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.

Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista út­ján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a for­rása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsol­nia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás fo­lyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többle­tek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kény­szer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőr­zése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetet­lenné és betarthatatlanná vált.

Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoz­nak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont le­sújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A ter­mészeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvé­se, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.

Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fej­lődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmo­zott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve ­amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyug­szik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan ke­vés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, maga­sabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés kö­rülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hata­lom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.

A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig min­dig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott több­letek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és meg­szerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebb­ség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszí­tették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocia­lista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon saját­jukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhe­lyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…

Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulaj­doni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmé­nyek igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nél­kül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védel­met és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt ve­szélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború kö­zött), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulaj­donosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és kö­zösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükség­képpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a ki­sebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyítá­sához.)

A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hi­szen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) fel­halmozás útjára.

Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harma­dik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosí­tott hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly érte­lemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társa­dalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuvere­nitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetősé­get, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendel­kezésben.

A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulá­sából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és látha­tóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük meg­nyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdasá­gát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dina­mizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon esz­közök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei vál­tak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.

A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – ­az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformo­kat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erő­szakos és központosító vonásait erősítette, és további, szom­szédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hata­lom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság ex­tenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozé­ka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemze­tiségi politika is.

Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását kö­vető forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?

A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Ro­mániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az inten­zív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyan­is – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű al­kotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhe­tetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokra­tikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.

Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.

Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhú­zódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi nö­vekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hata­lom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződé­sének, a nemzeti gyűlölködésnek.

Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szo­cialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív át­alakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalko­zói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és ta­pasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmara­dottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozi­tív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanem­zetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel na­gyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellen­tétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek ed­digi irányvonalával.

A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigetelt­ségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s an­nak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusz­tán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?

A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anya­nemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, tovább­szolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradé­kát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új for­mát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazda­ságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a ma­gyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.

Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csa­tornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Fi­gyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonossá­gának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjed­nie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szel­lemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét meg­találnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos moz­zanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változat­lanságban való megnyugvás.

1990. január

(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság szá­mára készítette. A szerk.)

A kultúrának már a fogalma is óriási paradoxon. Egyrészt meghatározásából eredően a kultúra partikuláris: az egésszel szemben néhány kisebb rész értékeinek és viselke­déseinek az együttese. Ez így igaz, ha antropológiai értelem­ben használjuk a kultúrát, annak érdekében, hogy egyetlen, minden más, azonos szinten lévő csoporttal szembeállított csoport értékeit és/vagy viselkedéseit megértsük (a francia kultúra az olasszal szemben, a proletár kultúra a burzsoával szemben, a keresztény az iszlámmal szemben stb.), vagy ha a kultúrát irodalmi értelemben használjuk, hogy egy akármi­lyen csoporton belül rámutassunk a „felsőbbrendű" értékre és/vagy viselkedésre az „alsóbbrendűekkel" szemben, mely jelentés általában úgy összegzi a kultúra fogalmát, hogy „kul­túra mint ábrázolás" vagy „kultúra mint művészi formájú pro­duktum".¹ Mindkét jelentésben a kultúra (vagy egy kultúra) az, amit néhány ember érez vagy csinál (szemben másokkal, akik nem érzik, vagy nem csinálják ugyanezeket a dolgokat).

De másrészt kulturális értékeket és/vagy viselkedé­seket nem lehet másként megindokolni, mint néhány fel­tételezhetően egyetemes vagy egyetemleges kritériumra vonatkoztatva. Az értékek nemcsak azért jók, mert az én csoportom elfogadja azokat, a viselkedések nemcsak azért jók, mert az én csoportom így csinálja.

Reménytelen szolipszizmus lenne az ellenkezőjét állíta­ni, és (abból kiindulva, hogy ez az állítás ugyanolyan mérték­ben érvényes lehetne bármely más csoport értékeire és/vagy viselkedéseire) teljesen megbénító kulturális relativizmusra, vagy abból kiindulva, hogy más csoportok semmilyen értéke és/vagy viselkedése nem lehet jó (tehát nem lehetne tolerál­ható), abszolúte gyilkos xenofóbiára kényszerítene bennünket.

1.

Az, hogy „A nemzeti és az egyetemes" témát választottam (azaz, hogy a nemzetit választottam a különös prototípusá­nak), ez azért van, mert a mi modern világrendszerünkben a nacionalizmus a partikularizmus kvintesszenciája (jólle­het nem az egyetlen formája, de olyan formája, amely a leg­szélesebb körben magára irányítja a figyelmet, amely a leg^ tartósabb, amely a legnagyobb politikai súllyal bír, s amely a legerősebb fegyverekre támaszkodhat).

Az én kérdésem az, hogy el lehet-e képzelni egy világkultúrát? Ez abszurdnak tűnhet, ha két tényre gondolunk. Elő­ször is: évezredek óta legalább néhányan felvetettek néhány egyetemes értékűnek bizonyult gondolatot. Másodszor: kb. kétszáz éve (és még inkább az elmúlt ötven évben) több nem­zeti kormány (sőt a többségük) valamint a világszervezetek megerősítették ezen értékek vagy igazságok érvényét, tiszte­letben tartásuk kötelező voltát, mint pl. az emberi jogokról szóló vitában, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban Egyetemes Nyilatkozatban proklamált.

Ha kitartok amellett, hogy óriási a paradoxon, csak azért van, mert ez nemcsak logikai, hanem történelmi paradoxon is. Az úgynevezett nemzeti államok – amelyek az elsődleges kul­turális vonatkoztatási pontunkat jelentik (nemcsak a mi kultu­rális vonatkoztatási pontunkat, hanem a ma legfőbbet) – ter­mészetesen relatíve új képződmények. Az ezekből a nemzeti államokból álló világ legkorábban, (s akkor is csak részlege­sen), a XVI. században jelent meg. Elméletbe csak még ké­sőbb, a XIX. században foglaltak egy ilyen fajta világot, és ek­kortól vált elterjedt ismeretanyaggá. Elkerülhetetlenül egyete­mes jelenséggé még később, ténylegesen csak 1945 után vált. A saját határokkal, saját költött hagyományokkal rendel­kező nemzeti államok felbukkanásával párhuzamosan a világ – így tartják – az egyetemes tudat, az emberiségnek nevezett valami öntudata, a még az ún. világvallásokon is túli egyete­mes ember felé mozdult (hiszen e vallások gyakorlatilag csak azokat igyekeztek univerzumukba bevonni, akik ezeket a val­lásokat magukévá tették).

Ráadásul ebben a kettős folyamatban – az egyes nemze­tek történelmi kialakulása az egyetemes emberiség történelmi kialakulásával társulva – igen érdekes anomáliával találko­zunk. Az idők során az egyes nemzeti államok kulturális megnyilvánulásaikban egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Mely állam nem rendelkezik manapság bizonyos szabvány politikai formákkal, mint amilyen a törvényhozó hatalom, az alkotmány, a bürokrácia, a szakszervezetek, a nem­zeti valuta, az iskolarendszer?

Valóban kevesen vannak! Még a művészi kifejeződés legpartikulárisabb területein is, melyik országnak ne lennének saját dalai, táncai, színdarabjai, múzeumai és képei, és nap­jainkban saját felhőkarcolói? És nem a társadalmi struktúrák azok, amelyek ezeket az egymásra egyre jobban hasonlító művészi formákat garantálják? Szinte úgy látszik, hogy minél erősebb a világban a nacionalista tűz, annál egyformáb­ban fejeződnek ki ezek a nacionalizmusok. És valóban, a legfontosabb nacionalista követelések egyike – ugyebár – mindig valamely olyan intézmény kivívása, amely a privi­legizáltabb országokban már megtalálható.

Kétségtelen, mindez részben egy kulturális diffúzió ered­ménye. Egyre javulnak a rendelkezésünkre álló szállítási és tájékoztatási eszközök. Közülünk mindenki többet tud a világ számunkra legeldugottabb sarkairól, mint az előző generá­ciók. De ez arra is késztethetne minket, hogy elgondolkoz­zunk azon, hogy melyek azok a ráhatások, amelyek kulturális különbözőségünket és kirekesztéseinket a szüznemzéses szaporításhoz hasonló módon erősítik.

Most beszéljünk a jelenség két ellentétes magyarázatá­ról, úgy, ahogy az ismételten fel-felmerült. Az első az egysé­ges világhoz elvezető lineáris tendencia tézise. Úgy tartják, a világ eredetileg számos egymástól elkülönült és eltérő cso­portból állt. Az idők folyamán lassan-lassan tevékenységi ha­táruk kitolódott, a csoportok egybeolvadtak, és lassan a tudo­mány és a technológia segítségével egy egységes világhoz, egyetlen politikai, gazdasági, kulturális világegészhez jutunk el. Még nem érkeztünk el oda, de a jövő világosan bontakozik ki előttünk.

A második magyarázat némileg eltérő fejlődést sugall, de a várható eredmény többé-kevésbé ugyanaz. Képviselői azt hirdetik, hogy a csoportok közötti történelmi különbségek min­dig felszínesek voltak. Néhány szerkezeti kulcsfontosságú módban mindig mindegyik csoport hasonlított. Természete­sen számos eltérő struktúra volt, de ezek meghatározott soro­zatot alkotnak. Ez természetesen az emberi fejlődés stádiu­mainak a modern társadalomtudományok megszületése óta népszerű elmélete. Mivel a második gondolkodásmód szerint minden „társadalom" párhuzamos stádiumokon megy ke­resztül, ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az egysé­ges világ felé haladó évszázados tendenciát hirdető elmélet. Az eredmény az egységes emberi társadalom és – szükség­szerűen – a világkultúra.

De felmerül bennem a kérdés, létezhet-e egy világkultú­ra? Nem azt kérdezem, hogy „kellene-e léteznie" – később vissza fogok térni a problémára – hanem, hogy „létezhet-e". Világosnak tűnik, hogy maga a gondolat – az egyetlen világ­kultúra gondolata – egyértelmű ellenállást vált ki. Ez az ellen­állás egyrészt a világban makacsul mindig újra felvirágzó sok­oldalú politikai sovinizmus formáját ölti magára. De magára ölti az, úgy látszik, ugyancsak állandóan feltűnő számos, ún. ellenkultúra formáját is, és a csatakiáltás és a szív kiáltása mindig az uniformizáltság elleni harcnak tűnik. Én nem mon­dom, hogy a két klasszikus magyarázat – akár az egyetlen vi­lág felé mutató évszázados tendencia, akár az emberi fejlő­dés stádiumainak elmélete – bármelyike ne volna hasznos modell. Kétségtelen, hogy mind a kettő megragadja az álta­lunk ismertnek gondolt empirikus valóság aspektusait, de mind a kettő figyelmen kívül hagy néhány nagyon is nyilván­való jelenséget. És mind a kettő nagyon hazárdnak tűnő in­duktív ugrásokat igényel. (Talán a hit szaltóit?)

Szívesebben kezdeném inkább az egymást követő törté­nelmi rendszerek modelljével, amelyekben csak az a biztos, hogy volt és lesz egymásutánisága a rendszereknek, teljesen nyitva hagyva mind tartalmuk, mind formájuk kérdését.

A világkultúra fogalmát illető eredendő szkepticizmusom alapvető oka, az, hogy egy kultúra meghatározásához meg kell határozni a lényegében politikai határvonalait, az elnyo­más határait és az elnyomás elleni védekezés határait. E ha­tároknak szükségszerűen önkényeseknek kell lenniük abban az értelemben, hogy a határvonal egy meghatározott helyen (ott, és nem másutt) való kijelölésének logikája ritkán (s talán sohasem) abszolút meggyőző. Ki egy arab? Mi a jó zene? Sőt, mi az, hogy zene? Vallás-e a konfucianizmus? Világos, hogy a határok a meghatározások függvényei, és hogy ezeket a meghatározásokat nem osztják az egész világon, s nem azonosak önmagukkal már a következő pillanatokban sem. Továbbá természetesen egy meghatározott korban nem min­den arab beszél arabul, nem minden angol individualista, néhány zsidó és muzulmán ateista.

Ezzel csak egyértelművé akarom tenni, hogy bármilyen módon határozunk is meg egy kultúrát, a kiválasztott cso­port nem minden tagja teszi magáévá feltételezett értékeit vagy ért egyet feltételezett viselkedésével. Tehát: egy adott csoport milyen értelemben tesz magáévá egy adott kul­túrát? És miért ott húzódnak a határok, ahol húzódnak?

Engedtessék meg nekem, hogy az érvelést egy X. szá­zadi példával kezdjem. Az abban az időben Nyugat-Európá­ban a társadalmi termelési viszonyokban végbemenő válto­zást a történészek a „várbirtokrendszer" kialakulásának ne­vezik. A jelenség velejárója volt, hogy egy-egy nagyhatalmú személy várat épített, mert úgy gondolta, bázisként használja, ahonnan a helyi parasztokat, szabad birtokosokat és bérlőket jogilag és gazdaságilag behódolásra kényszeríti.

A későbbiek folyamán ezek a várurak megerősítették a parancsnokláshoz, a parasztok kényszerítéséhez és bebör­tönzéséhez való jogot. Vitánk szempontjából az az érdekes, hogy a terminológia, mint ennek a társadalmi átalakulási fo­lyamatnak része, módosult. Úgy tűnik, hogy már a XI. század­ban ezek a jogok – melyeket az urak alapvetően erővel sze­reztek meg a X. században – hivatalosan mint „szokások és hagyományok"² lettek meghatározva. így tehát látjuk, hogy legalább ebben az esetben a „szokás" meghatározást, a kul­túra témájának alapvető terminusát, olyasminek a leírására használták, amiről tudjuk, hogy relatíve csak rövid idővel az­előtt erőszakosan megszerzett hatalom volt.

Valójában az, hogy ezt a gyakorlatot „szokásnak" hívták, módot nyújtott arra, hogy legitimizálják (vagyis hogy csökkent­sék a betartásához szükséges erő mennyiségét). Azzal, hogy „szokásnak" nevezték, megkísérelték joggá alakítani. Az erő­feszítés feltételezhetően így vagy úgy eredményes volt.

Kétségtelen, hogy nem mindegyik paraszt fogta fel teljes mélységében azt az elvet, hogy az uraság iránti kötelezettsé­gek ez utóbbi „jogai", de sokan gyakorolták, és attól kezdve a gyermekek többsége ebbe a kultúrába illeszkedett bele, mar­osak azért is, mert eleve egy meghatározott nyelvet sajátítot­tak el, ami meghatározott vallási gyakorlattal azonosult, és azt is megtanították nekik, hogy mely dolgokat tartsák helyesnek vagy szépnek. Az egyik tartományból másikba utazó figyel­mes látogató le tudta volna írni, hogyan különböznek a külön­böző tartományok kultúrái. Kétséget kizáróan ugyanez az utazó észlelhette volna azt is, milyen bizonytalanok a határok ott, ahol az egyik kultúra egy másik, közeli kultúrával kevere­dik. Minél távolabbról jött volna az utazó, annál tágabb körben húzta volna meg egy adott kultúra határait. Az, ami Marco Polo számára „kínai" kulturális térségnek tűnhetett, egy, a Marco Polo által megjelölt kínai kultúrában született keres­kedő számára kisebb zónák sora lett volna.

Az, amit a kultúra cseppfolyósságaként lehetne megha­tározni, az mindig is társadalmi valóság volt, és az emberi tele­pülések sűrűsödésével csak erősödhetett. Talán i. e. 100.000-ben, amikor az emberiség egymástól távol élő, kis hordákba tömörült egyénekből állt, az ilyen hordák kulturális aspektusu­kat tekintve relatíve homogének voltak.

De manapság vagy az emberiség ún. „történelmi" korá­nak időszakában értelmetlen dolog önmagunkat kulturáli­san homogén horda tagjainak tekinteni. Minden egyén sok-sok kulturális részecske találkozási pontja. Ha olyan csoportok sorát képzeljük el, amely csoportok mindazon sze­mélyekből tevődnek össze, akik egyetlen individuum speci­fikus jegyeit hordozzák, mindegyik csoport az emberek eltérő sorából állna, jóllehet kétségkívül lennének konzisztens egy­másra rakodások. Ez tehát azt jelenti, hogy minden egyén ténylegesen kulturális jellegzetességek egyedi ötvözete. A festészetből vett metaforával élve azt mondhatni, hogy az eb­ből születő kollektív kultúra tájképe egy hihetetlenül széles színskáláról merített színek együttesének igen szubtilis keveré­ke lesz, még ha csak egy relatíve kicsiny térre vagy (demográ­fiai szempontból) kicsiny ország vizsgálatára korlátozódunk is.

Ebben az értelemben a világ története a kulturális homogenizáció tendenciájának pontosan az ellentéte volt: inkább a kidolgozottság növekedése, a differenciálódás vagy a kulturális komplexitás a tendencia. Már tudjuk, hogy ezen centrifugális folyamat terméke egyáltalán nem a Bábel tornya, a tiszta kulturális anarchia lett. Úgy tűnik, a cent­rifugális tendenciát korlátozó és szabályozásra képes gravitá­ciós erők közbeléptek. Modern világrendszerünkben a legerő­sebb ilyen gravitációs erő a nemzeti állam volt.

A kapitalista világgazdaság fejlődésében a létrejött nem­zeti államok speciális államtípusok voltak. Mivel önmagukat más államokhoz viszonyítva határozták meg, azokkal együtt államközi rendszert alkottak. A nemzeti állam határait nem­csak belső rendeletek határozták meg, hanem amennyiben egyetértettek vele, más államok is elismerték, s ezt a folyama­tot gyakran szerződéssel formalizálták. Nemcsak a nemzeti államoknak voltak határai, hanem igen erős tendencia irányult arra, hogy oly módon kerüljenek az államok meghatározásra, hogy minden egyes részük közvetlenül szomszédos legyen valamely más állammal, hogy az állam külső határait lehető­leg minden enkláve-területtől mentes, egyetlen folyamatos vonal alkossa. Ez természetesen tisztán formális, geopolitikai megfontolás, de hiba lenne, ha nem tárnánk fel, hogy milyen erős volt a nyomás az ilyen morfológiához való állandó alkal­mazkodásra.

Az államközi rendszer kialakításában de facto létezett néhány kiegészítő szabály. Nem lehetett „senki földje", azaz egyetlen államhoz sem tartozó zóna. És minden más így meg­határozott államnak egyforma jogállásúnak, vagyis mindegyik­nek „szuverénnek" kellett lennie. Ez feltételezhetően azt je­lentette, hogy a hatóságok az ország határain belül nemcsak teljhatalommal, de kizárólagos hatalommal rendelkeztek, és hogy senki sem kerülte el valamely állam hatóságának a fi­gyelmét.

Természetesen több évszázadba telt, amíg a földkerek­ség minden része belekerült ebbe a rendszerbe, hogy minden rész ugyanazokat a formai jegyeket öltse magára, és rögzít­sék a változó határokat. Teljesen még nem sikerült. De pél­dául 1648-hoz, az akkor létező európai államrendszert rögzítő westfáliai egyezmény aláírásához képest a világrendszer 1945 után (az ENSZ-korszakban) a jogi egyértelműség és a stabilitás modellje.

A rendszer így, ahogy kifejlődött, nemcsak az állam­egységek szerkezetrendszere volt, hanem a viszony meg­határozása is minden egyes individuum és a nemzeti álla­mok között. A XIX. században elterjedt volt a „polgár" (citoyen)-eszme. Minden egyén azt feltételezte, hogy egy, de csakis egy szuverén közösség tagja, részese. Biztosak lehe­tünk, hogy azóta harcolunk a „hontalanok" problémája ellen, valamint a „kettős nemzetiség" problémájával, de az alapten­dencia világos volt. Ily módon – az egyes tagok specifikus kö­rével – az egymással közvetlenül szomszédos, világosan kö­rülhatárolt entitások sora alakult ki. Nyitva maradt az a kérdés, hogy miképp szerezték meg az állampolgárságot. Ez a kérdés ez életciklus két pillanatában merül fel: születéskor és később, az élet során. A születéskor csak két – nem tetszőleges – le­hetőség van: az emberek vagy genetikaiba szülők révén), vagy földrajzi (a születési hely révén) okból jutnak az állampol­gársághoz. Jóllehet állandó és heves politikai vita tárgyát ké­pezte, hogy a két említett elv közül melyiket érvényesítsék, az általános tendencia a genetikai örökléstől haladt a földrajzi jog kritériumának alkalmazása felé.

Az emberi lét folyamán csak két lehetőség van: vagy le­het törvényesen állampolgárságot változtatni, vagy nem le­het. E tekintetben a „lehetetlenétől a „lehetséges" felé moz­dultunk, ez utóbbit kettős értelemben véve: új állampolgárság megszerzésének lehetősége; egy korábbi elhagyásának le­hetősége. Mindennek törvénybe foglalása összetett volt, a fo­lyamat még nem ért véget, de az iránya nyilvánvaló.

Ha ezeket a politikái folyamatokat adottnak vesszük, vilá­gossá válik, hogy hihetetlen „kulturális" problémákat vetnek fel. Minden egyén jogilag csak egy közösséghez tartozik, és minden ilyen egységnek egy sor – nagy részükben törvénye­sen korlátozott – kulturális döntést kell vállalnia. A modern ál­lamoknak saját hivatalos nyelvük, specifikus „curriculum"-mal rendelkező iskolarendszerük, sajátos viselkedést igénylő hadseregük, határátkelést szabályozó törvényeik, a család és a tulajdon szerkezetéről szóló törvényeik vannak (beleértve az örökösödési jogokat is) stb. Mindezen területeket illetően döntéseket kell hozni, és nyilvánvaló, az államok általában mi­ért az egyformaságot részesítik előnyben – mindenütt, ahol ez politikailag lehetséges. Ezeken az elkerülhetetlen döntések­kel járó területeken túl van egy másik terület is, ahol az állam­nak – elméletileg – semlegesnek kellene, de a gyakorlatban mégis ösztönözve érzik magukat politikai döntések vállalá­sára.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az állam a nemzeti jövede­lem legfőbb elosztó mechanizmusává vált, az állam érdekeltté vált abban, hogy anyagilag támogassa a tudományt és a sok­féleképpen megnyilvánuló művészeteket.

Amint az erre a célra szánt összeg korlátozottá vált, az ál­lamnak választani kellett a különböző tudományágak és mű­vészetek között. Nyilvánvaló, hogy egy adott államban ilyes­fajta döntések száz éve után még akkor is lesz „nemzeti" kul­túra, ha eredetileg nem létezett is.

Intézményesül egy sajátos típusú múlt, egy örökség.

De van még egy másik, egy gazdasági realitás is. Modern világrendszerünk kapitalista világgazdaság. Ez működése so­rán prioritást ad a tőke meghatározatlan felhalmozásának, ez pedig a földrajzilag kiterjedt munkamegosztás létrehozásával optimatizálódik, és napjainkban ez a munkamegosztás világ­méretűvé vált. A munkamegosztás miatt áruk, tőkék, munka­erők nem korlátlan vagy szabályozatlan, de jelentős áramlá­sára van szükség. Ez azt jelenti, hogy az államok közötti hatá­roknak átjárhatóknak kell lenniük, és azok is.

Ugyanabban a pillanatban, amikor az egymástól külön­böző nemzeti kultúrák kialakultak, az áramlások következté­ben nemzeti különbözőségük halványulni is kezdett.

Részben ezeknek az áramlásoknak egyszerű diffúziós mozgása oldotta fel a különbségeket. (Erről majd a kultúra gyors nemzetközivé válásának tárgyalásakor beszélünk.) Ez az internacionalizálódás egyébként döbbenetes. S nemcsak a művészetekben figyelhető meg, hanem a legkevésbé elkép­zelhető szektorokban, a mindennapi életben (étkezési szoká­sok, lakóhelyi, öltözködési stílusok) is.

Mindazonáltal nem ment minden „simán" ebben a diffú­ziós folyamatban. Az emberek rendszeresen átjárnak a hatá­rokon, és ezek nemcsak időszakos látogatások. Az ember a munkája miatt mozog, s ezt két eltérő módon vagy szinten te­szi: a foglalkoztatási ranglétra csúcsán az emberek a gazdag országokból a szegény országokba áramlanak; ez az ember­típus inkább az időszakos letelepedők s nem az emigránsok csoportjába tartozik. Nem „asszimilálódnak"; nem is akarnak asszimilálódni, és a fogadó államok sem kívánják meg, hogy asszimilálódjanak. Kulturális értelemben relatíve szerény, ki­csiny enklávét alkotnak a befogadó országban. Gyakran a vi­lágkultúra hordozóinak tartják őket, s ez valójában azt jelenti, hogy ők a világrendszerben uralkodó csoportok kultúrájának a hordozói.

A fontosabb problémát a másik migrációs típus, a foglal­koztatási ranglétra alsóbb fokán elhelyezkedő személyek vándorlása jelenti: ők a szegényebb országokból mennek a gazdagabbakba. Ezek az emberek kulturális konfliktusba ke­rülnek a fogadó országgal. Gyakran ottmaradnak, vagy leg­alábbis megkísérlik. Amikor megpróbálnak asszimilálódni, gyakran elutasítják őket. De amikor ők maguk utasítják vissza az asszimilációt, megkövetelik tőlük. Gyakran hivatalosan is „kisebbséggé" válnak.

Napjainkban nem ritkák a „kisebbségek", sőt ellenkező­leg. Minden országban van belőle egy vagy több, és egyre több van. Mint ahogy a világ homogenizációja és az ezen a vi­lágon belül elkülönülő nemzeti kultúrák egyidejű létrehozása dialektikus kapcsolatban van, dialektika van a homogén nem­zeti kultúra és a nemzeti államban elkülönülő etnikai csopor­tok vagy „kisebbségek" egyidejű létrejöttében is.

De a két dialektika között van egy döntő különbség. E két párhuzamos ellentmondásban – az elkülönülő nemzeti álla­mok tendenciája az egyetlen világ felé mutató tendenciával, és az egyetlen nemzet tendenciája a minden egyes államon belül etnikai csoportok tendenciájával szemben – az elsődle­ges szerep: az államé. Az államok egyszerű oknál fogva kerül­hettek ebbe a szerepbe: ők ellenőrizték a fegyveres erőket. De az államoknak ellentétes szerepük volt a két ellentmon­dásban: az első esetben a kulturális különbözés megteremté­sére használták fel erejüket, a másikban pedig a kultúra uni­formizálására. Ezáltal az állam(rezon) a modern világ legha­talmasabb és legskizofrénebb kulturális erejévé vált.

És ez így igaz, mind a relatíve erős államok, mint az USA, Franciaország vagy a Szovjetunió, mind pedig az Ecuador, Tunézia vagy Thaiföld típusú, relatíve gyenge államok eseté­ben is.

2.

A kultúra mindig a hatalmasok fegyvere volt. A középkorra tett rövid utalással ezt igyekeztem bizonyítani. De a kultúra min­dig kétélű fegyver. Ha a hatalmasok oly módon akarják törvé­nyesíteni a kisajátításokat, hogy „szokássá" minősítik át őket, a gyengék, az újabb kisajátítások elleni védekezésként, ugyanezekre a „szokásokra" fognak hivatkozni. A harc per­sze egyenlőtlen, de nem eredménytelen.

A történelmileg kifejlődött modern világrendszer politika­történetében meglepő, hogy az elnyomottak egyre gyakrab­ban és egyre hatásosabban élnek azzal, amit általánosság­ban kulturális rezisztenciaként lehetne definiálni. A kulturális rezisztencia természetesen örök téma. Sokáig léteztek rela­tíve stabil népi kultúrák, amelyek az uralmon lévők kultúrájá­val szemben saját értékeiket és kifejezési módjaikat érvénye­sítették. Csoportformában sokáig tartották magukat azok az ellenkultúrák is, amelyek elszántan igyekeztek kivonni magu­kat a rájuk kényszerített ellenőrzési rendszerek alól. Ez gyak­ran bohém művészi produktumokkal vagy új vallási formák­ban jelentkező utópiák születésével kapcsolódott össze. De ezek az időszakos ellenkultúrák rendszeresen felszívódtak, meghunyászkodtak. A népi kultúrák gyengesége s egyben erőssége stabilitásukban volt. Gyakrabban vezettek társa­dalmi anesztéziához, mint társadalmi forradalmakhoz.

Ami új a mai kulturális ellenállásban, az a XIX. századi rendszerellenes mozgalmak szociológiai leleményességének az eredménye, s az a lényege, hogy az ellenzéknek, ha a vilá­got át akarja alakítani, szervezettnek kell lennie. A kulturális rezisztencia napjainkban gyakran szervezett – nem spontán vagy örök, hanem – tervszerű ellenállás.

A kulturális ellenállás szervezése olyan, mint a politikaié: hatásossága egyben végzetes korlátját is jelenti. Amikor egy rendszerellenes mozgalom megszerveződik, hogy egy ál­lam tekintélyét aláássa, vagy hogy a helyére lépjen, a vilá­got egy adott módon megváltoztató, nagyon hatékony fegyverrel szereli fel magát. De amint megszerveződik: in­tegrálódik, saját harcosait abba a rendszerbe integrálja, ami ellen fellép. A rendszerrel szemben a rendszer struk­túráját használja fel, s így törvényesíti a struktúrát. Tilta­kozik a rendszer ideológiája ellen, korábbi, szélesebb lá­tókörű (azaz „egyetemesebb" érvényű ) ideológiákra hi­vatkozik, és így részben az uralkodó erők által meghatá­rozott formában fogadja el a vita kereteit.

Ezen ellentmondás alól egyetlen politikai ellenállási moz­galom sem kivétel, és a lehetőségek szerint szembe kell vele nézni.

Ez érvényes a szervezett kulturális ellenállásra is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kulturális ellenállás a politikai ellenállás integráns része. Ha mi eltökélten hangoztatunk (vagy felelevenítünk) az erősek által a gyengékre kényszerí­tett kulturális értékekkel való szembenállásuk miatt marginali­zált vagy lenézett specifikus kulturális értékeket, akkor, min­den bizonnyal, a világrendszer egészén belül, egy adott ál­lamban a gyengék politikai harcát erősítjük. De ez arra is ösz­tönöz minket, hogy a hatalmon levők által megszabott kritériu­mok értelmében bizonyítsuk hangoztatott (vagy felelevení­tett) értékeink érvényességét. Miután civilizálatlansággal vá­dolták meg őket, a hangoztatott (új) értékek hordozói azt vall­ják, hogy valójában csak ők a „civilizáltak".

Ettől kezdve a „civilizáltság" (vagy más ezzel ekvivalens meghatározás) az egyes kulturális tevékenységek megítélé­sét meghatározó egyetemes kritériummá vált, légyen szó akár művészi előadásokról, vagy vallási rítusokról, vagy átér és az idő esztétikai felhasználására irányuló cselekedetekről.

A rendszer részéről a kulturális ellenállás kooptálása két eltérő, de egymással kombinált módon történik (éppen azért, hogy a kulturális rezisztenciát létalapjától, pontosan ellenállás mivoltától fosszák meg). Egyrészt a földkerekség hatalmasai módosítani (és/tehát eltorzítani) igyekeznek a kulturális re­zisztencia gyakorlatát. Nagy keresleti piacot teremtenek az avantgárd (és/vagy egzotikus) művészeti megnyilvánulások iránt. Olyan mindennapi használati tárgyak elosztására hoz­nak létre fejlett technológiát és kereskedelmi hálózatot, me­lyet korábban kézművesek állítottak elő, vagy egyenesen tilos volt a gyártásuk: ez annyit tesz, hogy félpublikussá alakítottak egy magántevékenységet. Közterületeket, korlátozott közte­rületeket jelölnek ki a szabványtól eltérő nyelvi, vallási, sőt jogi kifejeződési formák számára. De ez nem egyszerűen tisztán kooptálási kérdés, hanem a kulturális korrupció egy típusa is. Az legalábbis tény, hogy minden olyan kulturális ellenállási mozgalomnak, amelynek, ha csak részben is, de sikerül jelen­tős mérvű konszenzust mobilizálnia, szembe kell néznie azokkal a következményekkel, amit Weber „a karizma rutinná válásának" nevezett. Szerintem „a karizma rutinná válása" csak kétféle módon tárgyalható. Egy lényegi különbséget for­mai különbséggé lehet redukálni. Biztosítani lehet az ellenál­lást kezdeményező szervezet túlélését, de úgy, hogy ez ma­gának az „ellenállásnak" a kárára válik. Vagy pedig, az ön-megerősítés politikájától a neofiták toborzásának a politikája felé elmozdulva, ismét meg lehet erősíteni az ellenállás minő­ségét. Ezáltal lehetővé válik a szervezet túlélése, de csak olyan formában, mint valami egyetemesnek a képviselete. Egy alternatív művészi kifejeződés, egy alternatív vallás, egy alternatív tudomány proklamálása az egyedüli igazság proklamálására cserélődik fel, ez viszont megköveteli a maga adóját.

Így a kulturális rezisztencia ugyanazokat a dilemmákat érinti, mint a szűk értelemben vett politikai (hatalmi) ellenállás. A tervszerű ellenállás ellentmondásai kikerülhetetlenek, és a mozgalmaknak a lehetőségek szerint kell szembenézniük velük.

Természetesen meg lehet próbálkozni egy másik úttal is. El lehet mozdulni az anarchia vagy a szabadosság mint stra­tégia irányába. Fel lehet hozni azt az ellenvetést, hogy a kul­turális rezisztencia, a kulturális érvényesülés, azaz egy érték érvényre juttatásának az egyetlen módja az o/v/övészség, vagyis az egyén szembefordulása a tömeggel (minden tö­meggel, bármely tömeggel). Természetesen különböző idők­ben és más-más módon már tettek erre kísérletet: az ún. l'art pour l'art formájában, vagy a kis kommunákba való visszavo­nulással, vagy a nihilizmus, vagy skizofrénia formájában. Eze­ket a különböző ellenállási formákat nem kellene figyelmen kí­vül hagyni. Ezeknek a kulturális ellenállási formáknak az az óriási előnyük, hogy „individualista" címkét lehet rájuk ra­gasztani. Könnyű őket figyelemmel kísérni, mivel szervezé­sük semmi vagy minimális erőkifejtést igényel. Relatíve spon­tán módon jönnek létre, így nincs igazán szükségük arra, hogy az uralkodó értékeket tiszteletben tartsák. Tehát valami olyasmikké válnak, amit a hatóságok nehezebben ellenőrizhetnek, és kooptálásuk is nehezebb. Nem keresik a szerve­zeti győzelmet, tehát kisebb az esélyük arra, hogy gyökeret eresszenek azok között, akik azért gyakorolják ezeket a for­mákat, hogy az uralkodó kultúra egyetemes nyelvével szem­ben önmaguk igazolását kíséreljék meg. Mindezen okoknál fogva az ellenállás individualista módozatai szélsőségeseb­bek, mint a tervszerű ellenállás társadalmi formái.

Amennyiben ez igaz, akkor ezek a formák nehézséget is okoznak. Mivel az individualista formákkal gyenge társadalmi szervezettség jár együtt, a hatalom nem vesz róla tudomást, vagy megveti, vagy keményen elnyomhatja, de, éppen a rela­tív szervezettség hiánya miatt, nehéz ellene harcolni.

Tehát a kulturális rezisztencia individualista formáinak előnyei és hátrányai éppen fordítottjai a tervszerű kulturális el­lenállásnak. Egyáltalán nem világos, hogy pozitív lesz-e a mérleg. Továbbá, lehet-e az egyéni ellenállást kulturális ellen­állásként definiálni? Ha valaki kizárólag saját személyes ér­zésmódja szerint tevékenykedik, ilyen értelemben oszt meg egy kultúrát valaki mással, akár egy másik individualista ellen­zékivel? És ha az a válasz, hogy saját személyes érzésmódja mutatja meg az igaz úthoz vezető irányt, ez talán nem egyete­mes értékekre való hivatkozás? Csak ebben az esetben azzal a súlyosbító körülménnyel párosul, hogy az egyetemességre való hivatkozásból minden társadalmi dialógusból eredő kontroll hiányzik.

Soha nem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy önmagunkba fordulva sikerrel kivonhatjuk magunkat a terv­szerű ellenállás ellentmondásai alól. Épp az ellenkezője tör­ténhet: talán itt az ideje, hogy szemléletmódunkban egy még inkább társadalmi lét felé való előremenekülésen keresztül csökkentsük minimálisra – teljesen nem lehet kiküszöbölni – a tervszerű kulturális rezisztencia ellentmondásait.

3.

Így tehát eljutunk az egyetemes kultúra kérdéséhez. Az egye­temes kultúrát, a bölcsek humanizmusát sokáig úgy emleget­ték, mint az egyetlen eszközt, amely lehetővé teszi a provinci­alizmus – azaz a morál fejlődésének korlátai, az obskurantizmus -, a kulturális partikularizmusok meghaladását.

Most mellőzzük az egyetemes kultúrának azokat a naiv fogalmi meghatározásait, amelyek – civilizációs misszió for­máját öltve – valójában egy-egy partikuláris kultúra érvényre juttatási kísérletének álcázását szolgálják. Ezek a naiv fo­galmi meghatározások persze közhelyek, de kritikáink ké­nyelmes céltáblái. Vegyük inkább a kifinomultabb verziót, azt a követelményt, amit Léopold Sédar-Senghor egyik híres mondatában így határozott meg: „le rendez-vous du donner et du recevoir" (az „adni" és a „kapni" találkozása, kölcsönha­tása). Lehetséges-e ilyen találkozás, és ha igen, mihez ha­sonlítható?

Bizonyos értelemben feltételezhető, hogy az egyetemes­ség fogalma magától értetődően egy ilyen találkozást jelent. Végül is az egyetemesség és az egyetemlegesség etimoló­giai gyöke megegyezik. Érdekes módon a középkori európai szóhasználatban az universitas egy partikuláris kulturális kö­zösségi formát is jelentett. Lehet, hogy az egyetem az „egye­temes" szimbólumaként mint az egyes közösség értelmében vett egyetemek útkereszteződése született meg? Abban biz­tosan kételkedni kell, hogy ez a múltban így történt, de nem le­het szabadulni attól a gondolattól, hogy a jelenben és a jövő­ben így fog történni.

Ennek a kérdésnek egy másik jellemző eleme az 1968 utáni időszakban számos egyetemen a „kulturális különböző­ség" fogalmáról (és az életpályára kiható következményeiről) folytatott vita. Napjainkban az USA egyetemi berkeiben egy fontos vita kapcsán igen bizarr helyzet alakult ki: a vitázok egyik fele a női vagy a néger kultúra tanulmányozásának elő­térbe helyezése vagy az ún. irodalmi kánonok megszüntetése révén szeretné a kultúrák univerzumát befogadni, míg a má­sik oldalon olyan egyetemes kultúra mellett állnak ki, amelyet a nyugati civilizáció tanulmányozásának előtérbe helyezésé­vel közelítenek. Az az igazság, hogy fel van forgatva a világ. Mindkét fél úgy véli, hogy a partikulárison keresztül vezet az út az egyetemeshez (bár eltérnek abban, hogy hogyan értelme­zik a partikulárist). Vajon a kulturális különbözőség e fokozata, miként Sartre a nègritude (négerség-öntudat) kapcsán sugall­ta, a hegeli tagadás tagadása? Egy – bár távoli – jövőben nem fognak-e nemcsak az államok, de a nemzeti kultúrák is kihal­ni? És ha ki kell halniuk, ez lesz a tökéletes társadalom scenariója? Vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen új pokla a robotizált egyformaságnak? […]

Azt hiszem, sokáig kitértünk az elől, hogy komolyan el­mélkedjünk egy posztkapitalista jövő kulturális következmé­nyeiről, mivel a jelenlegi kapitalizmus okozta nehézségek tel­jesen érthetően éppen elég aggodalomra adtak okot. Feltéte­lezzük, és magam is igaznak hiszem, hogy kívül maradva az egyenlőség világán nem lehet szabadság, és kívül ma­radva a szabadság világán nem lehet egyenlőség: mi kö­vetkezik ebből a kultúra, a művészetek és a tudományterüle­tén? Az a szabadság világa, ahol ki-ki a saját érzéseit követi? Az az egyenlőség világa, amelyben mindannyian ugyanazo­kat az egyetemes értékeket tesszük magunkévá?

És ha, mint ahogy bizonyítani igyekszem, a kultúra egy­szerre kollektív és konfliktushordozó kifejeződés, kollektivitás és konfliktus nélkül nem létezik, létezhet-e a „kultúra" a sza­badságnak és egyenlőségnek, ebben a feltételezett vilá­gában?

Ezen a ponton meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: nem tudom, és – ez az igazság. Meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: a jelen gondjai megoldása érdekében várhat­nak még a hipotetikus kérdésekre adandó válaszok (de erről nem hiszem, hogy ez igaz lenne). Gondolom nem véletlen, hogy az elmúlt 10-15 évben olyan széles körű vita folyt a „kul­túra" kérdéséről. Ez onnan ered, hogy szétesett a XIX. szá­zadra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a társa­dalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás színtereibe vetett kettős hit. Néhányan visszatérnek Isten­hez, mások egy „kultúrára", vagy egy „identitásra", vagy va­lamilyen más, realisztikus illúzióra tekintenek, mely támaszuk lehet helyzetük javításában. Én szkeptikus vagyok azzal kap­csolatban, hogy egy letisztított egyetemes kultúrán keresztül rátalálhatunk a mi utunkra. De épp ennyire szkeptikus vagyok atekintetben is, hogy egy nemzeti vagy etnikai vagy bármilyen más partikuláris kultúra több lehetne, mint egy egyszerű man­kó. A mankók használata nem jelent ostobaságot. Integritá­sunk helyreállítása céljából gyakran van rá szükségünk, de a mankók meghatározásukból következően ideiglenes, átme­neti eszközök.

Azt hiszem, „utópiánkat" arra lenne a legjobb alapozni, hogy fizikai, biológiai vagy társadalmi szinten lehetetlen hosszan tartó egyensúlyt létrehozni. Tehát soha nem lesz szilárd szabadságpárti, egyenlőségpárti világunk. De elérhetünk egy olyan világrendszert, amely szerkezetében a szabad­ság és az egyenlőség felé mutat. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy milyen is lehet ez a struktúra. De akármilyen le­gyen is, hiszem, hogy bensejében mindig ott lenne az ál­landó tendencia mind a szabadság, mind az egyenlőség visszafordítására, felforgatására.

Az általam legjobbnak elképzelt jövőnek ebben a scenariójában mindig lenne helye, állandó helye lenne a kulturális re­zisztenciának. A szabadságot és az egyenlőséget tagadó ten­dencia elleni harc módja kulturális rész-entitások: művésze­tek, tudományok, identitások teremtése és újrateremtése len­ne; mindig újaké (melyek gyakran régieknek tartják magukat), amelyek társadalmiak (inkább mint individuálisak); olyan partikularizmusok teremtése vagy újrateremtése, amelyeknek bevallott vagy be nem vallott céljuk az, hogy újra meg újra fele­meljék a szabadság és az egyenlőség egyetemes valóságát. Mindez természetesen nem lehet csupán egy feltételezett jövő leírása, hanem részben annak a jelennek a leírása, amelyben élünk.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

("The National and the Universal: Can There Be Such a Thing as World Culture?" in A. D. King, Culture, Globalization and the World-System: Current Debates in Art History, 3 ed., Binghamton 1991; reprinted in: I.W.: Geopolitics and Geoculture, Cambridge 1991)

Jegyzetek

1 A kultúra két értelmezésének megkülönböztetését egy korábbi mun­kámban tárgyaltam, La cultura come campo di battaglia ideologico del sistema mondiale moderno (megjelenés alatt).

2 Isaac Joshua: La face cachée du Moyen Age. Paris, La Bréche, 1988. p. 21.