Visszatérően foglalkozunk önkormányzati kezdeményezésekkel. Az ezeket érő kritikák legfőbb érve, hogy az önkormányzatok csak akkor lennének igazán életképesek, ha rendszert, önkormányzó társadalmat alkotnának, egy ilyen társadalom kialakításának lehetőségében azonban egyelőre kevesen bíznak. E kevesek egyike V. Belocerkovszkij, aki az elképzelhető önkormányzati társadalom egyik változatát, a maga „utópiáját" fogalmazza meg. Úgy gondoljuk, a jövőkép különböző variációit (érvek és ellenérvek indukálására) a jövőben is érdemes lesz közreadnunk.
*
Gorbacsov előtt a szovjet sajtó gondosan kerülte, hogy bármit is mondjon a dolgozói önkormányzatról, most meg úgy tünteti fel, mint valaminő jótékony „adományt", a termelést ösztönző eszközt. De még mindig titkolják egyrészt azt, hogy igazi és hatékony önkormányzat jelenleg csak a tőkés országokban létezik, másrészt és főleg titkolják az eszméket, az önkormányzat elméletét, mint egy új rend (sztroj) alapját, (…) amely arra hivatott, hogy megnyissa a felnőtt emberiség korszakát, azét az emberét, amely ereje nagy részét nem egymás elleni harcra fogja pazarolni, de a Homo Sapiens fejlődéséért és túléléséért küzd majd (…).
Az önkormányzaton alapuló rend többek között nagy lehetőségekkel bír a jelenleg az egész emberiséget érintő, közvetlenül fenyegető ökológiai és humanitárius problémák megoldásában, beleértve a „harmadik világ" problémáit.
Jelen cikk célja: röviden leírni egy ilyen társadalmat, annak alapvető elemeit, mechanizmusait és egyidejűleg – lehetőségeit. A leírás a létező elméleti munkán és a Nyugaton működő önkormányzó vállalatok gyakorlatán alapul.1
A társadalmi rend alapelemei
1. Mindenekelőtt e társadalom alapja független önkormányzat, ami nem egyéb, mint az iparvállalatok és intézmények belsejébe behatolt demokrácia, amelyben a munkástanács = törvényalkotó hatalom, az irányítás = végrehajtó hatalom.
Az önkormányzat – értelme szerint – csakis teljes lehet, mindenféle (állami vagy párt-) beavatkozás nélkül. S létrejöhet és működhet a legkülönbözőbb profilú vállalatokban és intézményekben (és Nyugaton már létezik is): ipari és mezőgazdasági, tudományos és betegellátó intézményekben, iskolákban, biztosító társaságokban, folyóiratok szerkesztőségében stb.
2. Az önkormányzat elválaszthatatlan a termelőeszközök és á termékek csoportos, dolgozói tulajdonától. Vagyis az üzemek és a vállalatok kollektívái egészükben kell hogy tulajdonosok legyenek, úgy, hogy a vállalat (intézmény) minden dolgozója társtulajdonos. A társtulajdon jogosít munkára, biztosít részvételt a beszerzésekben, a berendezések javítási és korszerűsítési költségeiben. Bérmunka csak kivételesen fordul elő, rövid, szerződéses formában (például szakértők szerződtetése, konzultáció vagy valamilyen vizsgálat céljából).
Az a munkás, aki belép a kollektívába (állandó munkára), köteles megfizetni a vállalati tulajdon ráeső részét. (így összegben vagy részletekben, figyelembe véve belépéskor megállapított jövedelmét, a mérnöknek többet kell fizetnie, mint a munkásnak.) Távozáskor a munkás visszakapja a termelőeszközök beszerzésére, javítására és korszerűsítésére befizetett összeget (az amortizációt minden esetben figyelembe véve), és elveszíti tulajdonjogát – a jogot, hogy megfelelő arányban részesüljön a nyereségből és részt vehessen az irányításban. Vagyis a dolgozói tulajdon csoportos formája a tőkés (és szövetkezeti) tulajdontól eltérően nem örökletes, és nem képezheti adásvétel tárgyát. Amint látjuk, ez új tulajdonforma. A múltban ez a forma csak epizodikusan jelentkezhetett az élet perifériáján, az önkormányzat társadalmában uralkodóvá kell lennie.
A termelőeszközök sorában különleges helyet kell elfoglalnia a földnek. Egyik sajátossága, hogy nem emberi munka terméke, a másik, hogy mindazoké, akik rajta élnek. Ebből következik, hogy a megművelendő földnek kettős tulajdonban kell lennie: az államnak, mint a társadalom képviselőjének tulajdonában, és az adott földön dolgozó emberek tulajdonában. Az állam, mint „címzetes" tulajdonos jogot formálhat földjáradékra (amelynek mértéke a föld minőségétől és elhelyezkedésétől függ), a föld elkobzására (bírói úton) annak a másodtulajdonos által történő „megrongálása" esetén, és kényszermegváltásra (vagy más termőföldre történő cserére) valamely társadalmi szükséglet esetén.
A „másodlagos" tulajdonosok rendelkeznek a gazda minden egyéb jogával, beleértve a föld eladását, illetve újabb területek megvásárlását. Ha egy dolgozó kilép a „kollektív gazdaságból", meg kell kapnia az őt megillető földterületet, vagy, ha úgy kívánja, annak árát. (Valamint meg kell kapnia a földművelő termelőeszközök őt megillető ellenértékét.) Vagyis a földtulajdonnak örökletesnek kell lennie. (Egy nagyobb területet megtartani, anélkül, hogy a tulajdonos megművelné, nem lesz előnyös, mivel állandóan járadékot kell fizetni utána.)
A dolgozói csoporttulajdon az iparban és a mezőgazdaságban – amint alább azt bemutatjuk – teljes mértékben akaratlagosan, az önkormányzó vállalatok bővített állami újratermelése folyamatának eredményeként jön majd létre. De a dolgozói csoporttulajdon elve már ma is létezik a Nyugat számos önkormányzó vállalatában és a kibucokban. Elfogadta a lengyel Szolidaritás önkormányzatról szóló programtervezete is.
Az önkormányzati rendszer, amely másként, mint mindennemű erőszaktól független rend, nem képzelhető el, a szövetkezeti és magánvállalkozások létrehozásának szabadságát is feltételezi, olyanokét is, amelyek bérmunkásokat alkalmaznak. De az önkormányzat bevezetésekor az állam tulajdonában lévő vállalatoknak, beleértve a mezőgazdaságiakat is (szovhozok és kolhozok), át kell kerülniük (eladás révén) azok kollektíváinak tulajdonába – és nem magánszemélyek kezébe.
3. Az önkormányzat, elválaszthatatlan a piacgazdálkodástól. De a „piac", amint azt alább látni fogjuk, ebben az esetben nem „tőkés piacot" jelent. Ez a gazdaság nem lesz teljesen spontán, irányítatlan. Az állam képes és köteles is lesz befolyásolni a piacot az önkormányzó szektor céltudatos bővítése, valamint a hagyományos technikák beiktatása segítségével: adó- és hitelpolitikával, állami megrendelésekkel (természetesen nem kényszerítő erejűekkel), a földjáradékkal, bizonyos árak szubvencionálásával.
4. Nézetem szerint az önkormányzó kollektívák rendjének legfontosabb eleme a bővített állami újratermelés – az állam által létrehozott új önkormányzó vállalkozások. Ez biztosítja az önkormányzat és a termelőeszközök dolgozói tulajdonának fennmaradását, megakadályozza az önkormányzó vállalatok tőkés vállalattá történő átalakulását.
A termelés önálló, extenzív bővítése mellett (új munkahelyek létesítése) a kollektívák számára előnyös lenne az új munkahelyekre olyan új munkásokat felvenni, akik nem egyenrangú társtulajdonosok, hanem fizetett alkalmazottak, proletárok, s a kollektíva magának tartja meg az általuk termelt nyereséget (terméktöbbletet). Ellenkező esetben a bővülő vállalkozás tagjai nemcsak hogy nem növelik jövedelmüket, de saját pénzükből és erőikből hoznak létre konkurenciát önmaguknak, amikor valakinek, aki „az utcáról jött", odaajándékozzák a termelőeszközöket. Ily módon az önkormányzó vállalatok bővülése összefügg azok tőkés átalakulásával és megállítja az önkormányzat fejlődését. Önkormányzatban élni (és gazdagodni!) ebben az esetben csak a dolgozók első nemzedéke fog, amely az önkormányzat bevezetésekor az államtól kapott termelőeszközöket. Valamennyi új nemzedék megint bérmunkássá lesz (későn születtek). S ebben az esetben özönvíz előtti, kicsinyes, anarchisztikus kapitalizmus jön létre, amely nehezen összeegyeztethető a termelőerők korszerű fejlesztési színvonalával.
Az önkormányzatok, valamint a magán- és szövetkezeti tulajdonnal rendelkezők önbővülésének megakadályozását egyetlen nem erőszakos eszközzel lehet elérni: azzal ha az állam foglalkozik új önkormányzó vállalatok létrehozásával (vagy finanszíroz ilyeneket). Ha az állam új vállalatokat hoz létre (az önkormányzó építési és tervező vállalatok segítségével) és eladja őket (nyereség nélkül!) új dolgozói kollektíváknak, akkor a szabad munkaerő-tartalékok elsősorban ezekbe az új vállalkozásokba fognak áramlani. Az emberek inkább mennek majd olyan helyre dolgozni, ahol az állam által újonnan létesített önkormányzó vállalatoknál „gazdák" lehetnek, semmint hogy kizsákmányolt proletárok legyenek azoknál a polgártársaiknál, akik előbb születtek, mint ők. Ily módon a már működő önkormányzó (és magánkézben lévő) vállalatok önbővülése lehetetlenné válik. Az önkormányzó vállalatok akárcsak a magán- és szövetkezeti vállalatok számára a fejlesztésnek csak egy útja marad – az intenzív fejlesztés, vagyis a berendezések, a technológia és a munkaszervezés fejlesztése. A termelés célja pedig tulajdon jólétük fokozása és a munkafeltételek javítása lesz. Eltűnik a tőkefelhalmozás lehetősége és szükségessége (extenzív fejlesztés proletárok bérmunkájával), és nem jelenik meg tőkefelhalmozó konkurencia sem. Nem jelenik meg az a konkurencia, amelyet én agresszívnek nevezek (vagy pontosabban, a tőkés konkurencia agresszív komponensének), mivel arra irányul, hogy versenytársait a piacról kiszorítva, csődbe juttatva vagy bekebelezve váljék uralkodóvá a piacon. Az agresszív konkurencia a kapitalista berendezkedés negatív következményei többségének oka: a kizsákmányolásé, a válságoké, az inflációé, a környezet tönkretételéé, a világ egyenlőtlen fejlődéséé, a munkanélküliségé, a kultúra és művészet lealacsonyításáé.
Az önkormányzaton alapuló társadalomban az agresszív konkurencia eltűnése után csak a tőkés konkurencia másik komponense marad meg – a piaci. Konkurencia a piacon a vásárlóért, az árumennyiség vagy a szolgáltatások eladásának növeléséért azok minőségének, választékának növelésével és az árak csökkentésével. És ez a konkurencia már nem lesz tőkés jellegű. Végre uralkodóvá válik a gazdaságban a szocialista ciklus: áru-pénz-áru. A termelők azért fognak árut és szolgáltatásokat eladni, hogy az így szerzett pénzen további árut és szolgáltatásokat vásároljanak önmaguknak. (Köztük olyanokat is, amelyek segítségével javítani lehet a munka feltételein.) Vagyis a pénz eszköz lesz, nem pedig cél, mint a tőkés ciklusban: pénz-áru-pénz, ahol áru a munka is, és ahol az ember (a természet, a tartalékok) a felhalmozás eszközei.2
A továbbiakban megjegyezzük, hogy az önkormányzó szektor állami bővített újratermelése annak is tényezője, hogy a termelőeszközök dolgozói megőrizzék és bővítsék csoporttulajdonukat. Örökölhető tulajdonforma nem létezhet, a dolgozó kollektívák nem fizethetnek a nyereségből százalékot a távozó munkásoknak, mivel nem lesz módjuk bérmunkásokkal pótolni őket. (A szabad munkaerő az állam által létrehozott új csoporttulajdonú vállalkozásokba áramlik). Ha a távozókat új résztulajdonosokkal pótolják, akkor a végtelenségig aprózzák a nyereséget.
Ugyanebből az okból (nincsenek bérmunkára jelentkezők, nincs munkaerőpiac) a magán- és szövetkezeti vállalkozások kénytelenek lesznek vagy eltűnni, vagy dolgozói tulajdonú vállalattá átalakulni. A termelőeszközök örökölhetősége a kollektív tulajdon esetében valószínűleg éppúgy a múlté lesz, mint az örökölhető embertulajdon: a jobbágyok vagy rabszolgák.3
A fejlett önkormányzó társadalomban a termelőeszközöknek feltehetőleg csak három tulajdonformája létezik majd: csoportos dolgozói tulajdon, egyéni (családi) dolgozói tulajdon és állami tulajdon. Állami tulajdonban kell maradniuk azoknak az ágazatoknak, ahol minőségi konkurencia nem lehetséges, és fontos a centralizáció (például: energetika, távközlés, vasúti szállítás és talán a bányászat). Vagy azoknak az ágazatoknak, amelyek esetében a korlátlan gazdasági konkurencia káros: oktatás, egészségügy, jogszolgálat, művészet. Ezekben az ágazatokban alighanem a kettős munkadíj lesz hasznos: állami minimum, és az igénybevevők által fizetett további szabott árú összeg (biztosítási pénztárak). Ez bizonyos gazdasági érdekeltséget és bizonyos – a piactól való – függetlenséget biztosít. Természetesen az állam az alapvető tudományokat is köteles finanszírozni, de egyúttal garantálnia kell a tudósok önkormányzathoz való jogát is.
Meg kell jegyeznünk, hogy az önkormányzat hívei között vannak (vagy legalábbis voltak), akiknek az a véleményük, hogy a bővített újratermelés szervezésével foglalkozzanak maguk az önkormányzó vállalatok, és ne az állam, mert szerintük az nem lesz képes ezt hatékonyan művelni. A tőkefelhalmozás hajszolásának visszafogására ebben az esetben törvényszabta normák bevezetését ajánlják a vállalati nyereség felhasználási és felhalmozási alapjainak szabályozására.
A lengyel Szolidaritás önigazgatási programtervezetének szerzői az állami bővített újratermelés hívei, és ennek megfelelően elvetették a részvényrendszer bevezetését, ami a tőkés bővített újratermelés és az agresszív konkurencia fontos eszköze lenne.
Amikor az állami bővített újratermelés mellett foglalok állást, abból indulok ki, hogy a szabad piac és a magasan fejlett (képviseleti) politikai demokrácia állama képes lesz megfelelő hatékonysággal és hibátlanul intézni a termelés bővítését, mivel a szabad piacról hozzájut az ehhez szükséges objektív kiinduló adatokhoz. Valamely ágazatban az áremelkedés például azt jelzi majd, hogy ebben az ágazatban új vállalkozásokat lehet létesíteni. Ugyanakkor az állam kezében a termelés bővítése a népgazdaság irányított, tervszerű fejlesztésének eszköze lesz a társadalom egészének érdekében; humanitárius és ökológiai feladatok megoldását, a munkanélküliség megakadályozását és az árak szabályozását is szolgálja.
Szeretném megjegyezni, hogy bármennyire fontos a termelőeszközök tulajdonformájának meghatározása a szociális-gazdasági rendszer alapjai szempontjából, szerintem itt a konkurencia formája még fontosabb. A kapitalizmusban ez a tőkefelhalmozás agresszív konkurenciája. Az államszocializmusban – adminisztratív konkurencia (a tisztségviselők között), számok fölhalmozása (főleg felkerekítetteké!) a jelentések számára. Az önkormányzatot azonban piaci konkurencia jellemzi. A kapitalizmus megjelenése előtt ez csak a gazdasági élet perifériáján létezett, a működő kapitalizmusban az agresszív komponens elnyeli.
A bővített újratermelés fent leírt mechanizmusa nem utópia, nem csupán a teoretikusok elméjében létezik. Modellje, „az új társadalom prototípusa a régi kebelében" – például számos multinacionális tőkés konszern. Ezek leányvállalatai önállóan működnek, „önelszámolóak", és egymás között piaci, nem pedig agresszív konkurenciát folytatnak, a termelés bővítésével nem foglalkoznak. Ez a konszern központi vezetőségének feladata, amely a szükséges összeget a leányvállalatok nyereségeiből vonja el.
Még jobban megközelíti modellünket a Baszkföldön (Spanyolország) működő önkormányzó vállalatok föderációjának struktúrája. A föderáció neve: Mandragóra.4
Önkormányzó vállalatok szinte valamennyi nyugati országban léteznek, és általában valamennyi mutatójuk (nyereségesség, a munka termelékenysége stb.) jelentősen megelőzi a velük összehasonlított tőkés vállalatokét. Az önkormányzó vállalatok a legjobban az USA-ban terjedtek el, számuk ott 8 ezer körül van, a munkaképes lakosság 8%-át foglalkoztatják, és a vállalkozások száma nő.
5. A politikai struktúra. Az önkormányzó társadalomban az államhatalomnak, amely egyebek mellett még a bővített újratermelés szervezőjének fontos funkcióját is betölti, különösen hatékony társadalmi kontroll alá kell kerülnie, s ezért az önkormányzó rendszerben minden eddig ismertnél magasabb szintű demokráciára van szükség.
A történelem azt mutatja, hogy az önkormányzó közösségek első követelése az, hogy közvetlen képviseletük legyen a törvényhozó hatalom szerveiben, azt az önkormányzó kollektívák képviselőinek tanácsává alakítva át. (Nemcsak termelő, de alkotó és egyéb kollektívák részvételével.) Természetesen nem minden kollektíva lesz azonnal képes bejuttatni képviselőjét a parlamentbe: nem lesz annyi hely. Egyazon ágazat kollektíváinak képviselői azonban sorban bejuthatnak (választások útján), és ezek a delegátusok az egész ágazat érdekeit képviselni fogják. A képviselőket csak egy ciklusra választják (ez a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb elve), s a következő ciklusra ugyanazon ágazat másik kollektívájának képviselőjét választják majd meg. A „parlamenti" tapasztalat átadása céljából minden ilyen alkalommal a küldöttek felét újraválasztják. Ezenkívül képviselői tapasztalatot szerezhetnek az emberek vállalatuknál, hivatalukban, körzetükben – azok önkormányzati gyakorlata során.
Az önkormányzó és önfinanszírozó kollektívák soha nem fogják megengedni, hogy képviselőik a törvényhozásban bármilyen más érdeket is képviseljenek az őket megválasztó kollektívák és ágazatok érdekein kívül. A delegátusok tartozhatnak valamely párthoz vagy társadalmi szervezethez, de ezek érdekeit nem a parlamentben fogják szolgálni. És így végeredményben a törvényhozó hatalom pártokon kívüli lesz.
Azok többsége, akik a lengyel Szolidaritásban az önkormányzat hívei, amellett állt ki, hogy a dolgozói kollektívák közvetlenül képviseljék magukat a törvényhozó szervekben: következésképp e szerveknek pártokon kívüli jelleggel kell bírniuk.5
A végrehajtó hatalom (a kormány) viszont ebben a modellben pártok tagjaiból áll, és területi elven alapuló külön választások eredményeként jön létre. Világosabban szólva: a végrehajtó hatalomnak elsősorban hivatásos politikusokból kell állnia, olyan emberekből, akiket minden választó ismer (kizárólag ismert emberekre szavazni – ez is az önkormányzó demokrácia fontos elve). És mindkét elv érvényesülhet, ha a végrehajtó hatalom irányító tagjait a különböző pártok vezető személyiségei közül választják meg. Ezeket az embereket az egész ország ismeri, és politikai tapasztalattal is rendelkeznek.
Amennyiben egypártrendszer evolúciójáról van szó, úgy a végrehajtó hatalom jelöltjeinek szerepében az egyetlen párt frakcióinak vezetői léphetnek fel. Ily módon a frakciózás (a frakciók tevékenységének szabadsága) az önkormányzat létrejöttének minimálisan elengedhetetlen feltétele. Mellesleg a frakciók szabadsága elválaszthatatlan a nyilvánosságtól a pártvezetés munkájában, mivel a pártban nyilvánosság nélkül létező frakciók-maffia jellegűek. A nyilvánosság bevezetése láthatóvá teszi a pártvezetésben létező valamennyi csoportosulást. A nyílt politikai konkurencia épp annyira szükséges a demokrácia számára, amennyire a gazdaságnak piaci konkurenciára van szüksége. A politikai konkurensek (pártok, frakciók) megakadályozzák egymást a törvények megsértésében, a hatalommal való visszaélésben, s mivel érdekeltek a választók támogatásában, kénytelenek számon tartani azok érdekeit. Noha a végrehajtó hatalomnak elvileg a törvényhozó hatalom ellenőrzése alatt kell állnia, ez az ellenőrzés önmagában nem elegendő. Ezért nem osztom az önkormányzat azon híveinek véleményét, akik egy teljesen pártok nélküli rendszer mellett állnak ki, amelyben – egyebekről nem beszélve – nehéz lenne hivatásos és közismert politikusokból álló végrehajtó hatalmat létrehozni.
Humanitárius és ökológiai problémák megoldása
Az önkormányzó dolgozói kollektívák fent leírt modelljének rendkívül fontos sajátossága a gazdag kormány és a gazdag és autonóm regionális hatalmi szervek.
A kapitalizmusban a kormány azért szegény, mert az ország gazdaságának nagy része nem az övé, következésképp a tőke nagy része felett sem a kormány rendelkezik. A tőke magánkézben van, és össznemzeti humanitárius vagy ökológiai célokra fordítani igen nehéz.
Az államszocializmusban a kormány azért szegény, mert az ország egész gazdasága az övé! Nincs gazdasági konkurencia, de vannak kolosszális, permanens veszteségek, és a költségvetés oroszlánrészét ezek kompenzálására fordítják, valamint az „A"-csoport [a hadsereg, ill. a Katonai Komplexum rövidítése – A ford.] fejlesztésének elkerülhetetlen erőltetésére stb.
Az önkormányzó társadalomban a kormány rendelkezni fog tőkével a bővített újratermelés finanszírozására. Ehhez először úgy jut, hogy a dolgozó kollektíváknak eladja az állami vállalatokat, ezt pedig az újonnan létrehozott vállalatok eladásából befolyt összegből egészíti ki, valamint a szokásos forrásokból, beleértve az állami tulajdonban lévő iparvállalatok nyereségét. E jelentős jövedelemforrások birtokában a céltudatos bővített újratermelés segítségével és a megfelelő tervekbe fektetett tőkével az állam megoldhatja az ökológiai és humanitárius problémákat. (Ne feledjük, hogy az agresszív konkurencia hiánya elősegíti ezeknek a feladatoknak a megoldását.)
Természetesen, ha az említett tervek nagyon költségesek lesznek, akkor az állam kénytelen lesz (a parlament jóváhagyásával) emelni az adókat, de ez nem idéz elő gazdasági depressziót, mint a tőkés társadalmakban, ahol a vállalatok gazdái bővített újratermelést folytatnak, amit az adók növelése lelassít, és az ismert negatív következményeket idézi elő: nő a munkanélküliség, a kisvállalkozások csődbe jutnak stb.
Az önkormányzó társadalomban az adók emelése esetén az emberek valamivel kevesebbet fognak keresni, lelassul a termelés intenzív fejlődése, de mindez bőségesen megtérül, ha a környezet javítására, az emberek egészségére, a nyomornegyedek felszámolására és a modern világ egyéb szociális rákfenéinek eltűnésére gondolunk.
Az önkormányzó állam nagy lehetőségei az ökológiai és humanitárius problémák megoldásában korunkban az önkormányzati forma egyik döntő előnye, hiszen ezek a problémák az egész emberiség létét fenyegetik.
A munkanélküliség problémája
Az agresszív konkurencia eltűnésével eltűnik a munkanélküliség egyik legfőbb oka is. A gazdaság fejlődése egyenletesebb lesz, a vállalatok csődje ritkasággá válik, s a tőke megszűnik – olcsó munkaerőt keresve – kiáramlani az országból.
De megmaradnak a technika és a technológia fejlődésével kapcsolatos problémák. Azonban az önkormányzó vállalatok, mivel nem szorongatja őket az agresszív konkurencia, ritkábban folyamodnak majd munkaerő-csökkentéshez a berendezések modernizálása révén, és gyakrabban folyamodnak új termékek előállításához, vagy valamennyi dolgozó munkaidejének csökkentéséhez, vagy ehhez és ahhoz is együttesen.
S mégis, minden enyhítő körülmény ellenére a foglalkoztatottság problémája időről időre nyilván felmerül majd a társadalom és a hatalom számára. De az önkormányzó társadalomban, ahol a bővített újratermelés megszervezése állami feladat, az állam hatékony mechanizmussal rendelkezik a munkanélküliség elleni harchoz: az adópolitikával. Jelentős munkanélküliség esetén a kormány (a parlament jóváhagyásával) az adók emelésével gyorsan minimumra csökkentheti a munkanélküliséget. Az adók emelésével az állam egyrészt fokozhatja az új munkahelyek létesítésének tempóját, másrészt lelassíthatja valamennyi önkormányzó és egyéb vállalat technikai fejlődését (kivéve az állami szektort) – mivel kevesebb pénzük marad a termelés modernizálására. Az adók növelése ily módon kettős hatást gyakorol a munkanélküliség csökkentésére. És nem is kell erősen megszorítani ezt a prést!
A munkanélküliség likvidálásával és a munkaerőhiány megjelenésével az adók csökkenni fognak. Az állam valamivel kevesebbet fog építeni, az önkormányzó vállalatok pedig ennek megfelelően gyorsabban növelik majd a munka termelékenységét, és munkáskezeket szabadítanak fel. Végül ne feledkezzünk meg arról a körülményről se, hogy az elbocsátott munkások (természetesen meghatározott szabályok szerint – a család létszámának, életkoruknak, munkában eltöltött éveiknek stb. figyelembevételével) nagy segélyt kapnak (a termelőeszközök beszerzésébe, javításába és korszerűsítésébe befektetett összeg rájuk eső részét), és ezért komoly lehetőségük lesz jó új munkahelyet keresni, átképezni magukat vagy új vállalkozásba fogni.
Befejezésül megjegyezzük, hogy az önkormányzati viszonyok között, amely a termelőeszközök és termékek csoporttulajdonán alapszik, eltűnik (vagy nagyon meggyengül) az ember elidegenedése saját munkájától. Eltűnik az örökös ellentmondás a tulajdonosi és altruisztikus törekvések, az erkölcsi elvek és a sikerért folyó harc, az önmegvalósításra való és az egységre való törekvés között. Az önkormányzat és a dolgozói tulajdon lehetővé teszik embernek és társadalomnak, hogy elinduljon ideáljai felé, az ember természetének megfelelő létfeltételek megteremtése irányában.
(Ford.: Harsányi Éva)
Jegyzetek
1 Mindezt Szamoupravlenyije [Önkormányzat] (München, 1985) című könyvemben fejtettem ki részletesen. Azonban jelen írásomban egy sor új elemzést is kifejtek.
2 Gondolom, nincs értelme, hogy a szovjet olvasónak bizonyítsam: a totalitáriánus államszocializmusban szintén a tőkés pénz-áru-pénz ciklus működik. A termelés a termelésért, annak bővítéséért folyik, ember és természet ennek a folyamatnak eszközei. A különbség csak annyi, hogy a magántőke társadalmában a konkurencia stimulálja a tőkefelhalmozást, az államszocializmusban pedig a gazdasági veszteségek által okozott lyukak betömésének szükségessége, amely veszteségek a gazdasági konkurencia teljes hiánya miatt keletkeznek. S mivel az embereket rá lehet beszélni vagy kényszeríteni, hogy hiánygazdaságban éljenek, a gépeket viszont nem, ezért elsősorban a gépek és üzemek igényeit kell kielégíteni, és ezért kell szüntelenül bővíteni az ipari termelőeszközöket – a fogyasztási cikkeket, épületeket, szociális szférát szolgáló eszközök rovására. Az embereket pedig csakis demokrácia és jogrend nélküli társadalomban lehet rákényszeríteni, hogy megbéküljenek ezzel.
3 A termelőeszközök örökletes tulajdona kevésbé kegyetlen, de szintén illogikus és igazságtalan. Az emberek elmennek, s az ő részvételükkel vásárolt termelőeszközök elhasználódnak, más emberek, akik ottmaradnak, jövedelmet termelnek, amiből ezeket a termelőeszközöket fenntartják és felújítják, a munkahelyről távozottak pedig tulajdonosok maradnak? Ismételjük, ez se nem logikus, se nem igazságos.
4 Ez a föderáció ténylegesen miniatűr önkormányzó társadalom, amelyben az állam funkcióit a bank tölti be, amelynek pénze azokból a betétekből (adók!) áll, amiket a föderáció önigazgató vállalatai fizetnek be. (Kb. 100 ilyen létezik, és több mint 20 ezer embert foglalkoztat.) A bank megfigyelő tanácsa (végrehajtó hatalom!) a föderáció vállalatainak képviselőiből áll. A bank kölcsönöket ad – kamat nélkül – a körzetben létrehozandó új önkormányzó vállalatoknak (bővített újratermelés!), a fiatal munkásoknak és a működő vállalatok modernizálására, finanszírozza a föderáció tudományos-kutató munkáit ós a föderáció termelő-technikai iskoláit. (Részletesebben a Fórum 15. száma és a Szamoupravlenyije című könyvemben írtam a Mandragóráról.)
5 Egyébként a pártok nélküli parlament (Képviselők Tanácsa) minden máson túl munkaképesebb is lesz a hagyományos többpártrendszerű parlamentnél. Nem lesz benne harc pártfrakciók között a miniszteri tárcákért, amelyek gyakorta igen elvtelen, az álláspontokat sűrűn váltogató küzdelmek. A küldöttképviselők mögött a megválasztó dolgozó kollektívák stabil érdekei állnak – a vállalatok és ágazatok érdekei -, valamint a választók közvetlen ellenőrzése.
A munka meglehetősen operatív módon folyhat. A konkrét problémák megoldását az illetékes küldöttbizottságok készítik elő (szakértők bevonásával), amelyek a parlament elé tárják megvitatásra a lehetséges változatokat.
A végrehajtó hatalom szervei – minisztériumok, amelyek számát a minimumra csökkentik – természetesen szakemberekből állnak majd, de munkájukban nyilván alkalmazzák a belső „önkormányzó demokrácia" egyes elemeit.