Visszatérően foglalkozunk önkormányzati kezdeményezésekkel. Az ezeket érő kritikák legfőbb érve, hogy az önkormányzatok csak ak­kor lennének igazán életképesek, ha rendszert, önkormányzó társa­dalmat alkotnának, egy ilyen társadalom kialakításának lehetőségé­ben azonban egyelőre kevesen bíznak. E kevesek egyike V. Belocerkovszkij, aki az elképzelhető önkormányzati társadalom egyik válto­zatát, a maga „utópiáját" fogalmazza meg. Úgy gondoljuk, a jövőkép különböző variációit (érvek és ellenérvek indukálására) a jövőben is érdemes lesz közreadnunk.

*

Gorbacsov előtt a szovjet sajtó gondosan kerülte, hogy bármit is mondjon a dolgozói önkormányzatról, most meg úgy tünteti fel, mint valaminő jótékony „adományt", a termelést ösztönző eszközt. De még mindig titkolják egyrészt azt, hogy igazi és hatékony önkormány­zat jelenleg csak a tőkés országokban létezik, másrészt és főleg titkol­ják az eszméket, az önkormányzat elméletét, mint egy új rend (sztroj) alapját, (…) amely arra hivatott, hogy megnyissa a felnőtt emberiség korszakát, azét az emberét, amely ereje nagy részét nem egymás el­leni harcra fogja pazarolni, de a Homo Sapiens fejlődéséért és túlélé­séért küzd majd (…).

Az önkormányzaton alapuló rend többek között nagy lehetősé­gekkel bír a jelenleg az egész emberiséget érintő, közvetlenül fenye­gető ökológiai és humanitárius problémák megoldásában, beleértve a „harmadik világ" problémáit.

Jelen cikk célja: röviden leírni egy ilyen társadalmat, annak alap­vető elemeit, mechanizmusait és egyidejűleg – lehetőségeit. A leírás a létező elméleti munkán és a Nyugaton működő önkormányzó válla­latok gyakorlatán alapul.¹

A társadalmi rend alapelemei

1. Mindenekelőtt e társadalom alapja független önkormányzat, ami nem egyéb, mint az iparvállalatok és intézmények belsejébe be­hatolt demokrácia, amelyben a munkástanács = törvényalkotó ha­talom, az irányítás = végrehajtó hatalom.

Az önkormányzat – értelme szerint – csakis teljes lehet, minden­féle (állami vagy párt-) beavatkozás nélkül. S létrejöhet és működhet a legkülönbözőbb profilú vállalatokban és intézményekben (és Nyu­gaton már létezik is): ipari és mezőgazdasági, tudományos és beteg­ellátó intézményekben, iskolákban, biztosító társaságokban, folyóira­tok szerkesztőségében stb.

2. Az önkormányzat elválaszthatatlan a termelőeszközök és á termékek csoportos, dolgozói tulajdonától. Vagyis az üzemek és a vállalatok kollektívái egészükben kell hogy tulajdonosok legyenek, úgy, hogy a vállalat (intézmény) minden dolgozója társtulajdonos. A társtulajdon jogosít munkára, biztosít részvételt a beszerzésekben, a berendezések javítási és korszerűsítési költségeiben. Bérmunka csak kivételesen fordul elő, rövid, szerződéses formában (például szakértők szerződtetése, konzultáció vagy valamilyen vizsgálat cél­jából).

Az a munkás, aki belép a kollektívába (állandó munkára), köteles megfizetni a vállalati tulajdon ráeső részét. (így összegben vagy rész­letekben, figyelembe véve belépéskor megállapított jövedelmét, a mérnöknek többet kell fizetnie, mint a munkásnak.) Távozáskor a munkás visszakapja a termelőeszközök beszerzésére, javítására és korszerűsítésére befizetett összeget (az amortizációt minden eset­ben figyelembe véve), és elveszíti tulajdonjogát – a jogot, hogy meg­felelő arányban részesüljön a nyereségből és részt vehessen az irá­nyításban. Vagyis a dolgozói tulajdon csoportos formája a tőkés (és szövetkezeti) tulajdontól eltérően nem örökletes, és nem képezheti adásvétel tárgyát. Amint látjuk, ez új tulajdonforma. A múltban ez a forma csak epizodikusan jelentkezhetett az élet perifériáján, az önkormányzat társadalmában uralkodóvá kell lennie.

A termelőeszközök sorában különleges helyet kell elfoglalnia a földnek. Egyik sajátossága, hogy nem emberi munka terméke, a má­sik, hogy mindazoké, akik rajta élnek. Ebből következik, hogy a meg­művelendő földnek kettős tulajdonban kell lennie: az államnak, mint a társadalom képviselőjének tulajdonában, és az adott földön dolgozó emberek tulajdonában. Az állam, mint „címzetes" tulajdonos jogot formálhat földjáradékra (amelynek mértéke a föld minőségétől és el­helyezkedésétől függ), a föld elkobzására (bírói úton) annak a másod­tulajdonos által történő „megrongálása" esetén, és kényszermegvál­tásra (vagy más termőföldre történő cserére) valamely társadalmi szükséglet esetén.

A „másodlagos" tulajdonosok rendelkeznek a gazda minden egyéb jogával, beleértve a föld eladását, illetve újabb területek meg­vásárlását. Ha egy dolgozó kilép a „kollektív gazdaságból", meg kell kapnia az őt megillető földterületet, vagy, ha úgy kívánja, annak árát. (Valamint meg kell kapnia a földművelő termelőeszközök őt megillető ellenértékét.) Vagyis a földtulajdonnak örökletesnek kell lennie. (Egy nagyobb területet megtartani, anélkül, hogy a tulajdonos megművel­né, nem lesz előnyös, mivel állandóan járadékot kell fizetni utána.)

A dolgozói csoporttulajdon az iparban és a mezőgazdaságban – amint alább azt bemutatjuk – teljes mértékben akaratlagosan, az ön­kormányzó vállalatok bővített állami újratermelése folyamatának eredményeként jön majd létre. De a dolgozói csoporttulajdon elve már ma is létezik a Nyugat számos önkormányzó vállalatában és a kibucokban. Elfogadta a lengyel Szolidaritás önkormányzatról szóló p­rogramtervezete is.

Az önkormányzati rendszer, amely másként, mint minden­nemű erőszaktól független rend, nem képzelhető el, a szövetke­zeti és magánvállalkozások létrehozásának szabadságát is feltétele­zi, olyanokét is, amelyek bérmunkásokat alkalmaznak. De az önkor­mányzat bevezetésekor az állam tulajdonában lévő vállalatoknak, be­leértve a mezőgazdaságiakat is (szovhozok és kolhozok), át kell kerül­niük (eladás révén) azok kollektíváinak tulajdonába – és nem magán­személyek kezébe.

3. Az önkormányzat, elválaszthatatlan a piacgazdálkodástól. De a „piac", amint azt alább látni fogjuk, ebben az esetben nem „tőkés piacot" jelent. Ez a gazdaság nem lesz teljesen spontán, irányítatlan. Az állam képes és köteles is lesz befolyásolni a piacot az önkor­mányzó szektor céltudatos bővítése, valamint a hagyományos techni­kák beiktatása segítségével: adó- és hitelpolitikával, állami megren­delésekkel (természetesen nem kényszerítő erejűekkel), a földjára­dékkal, bizonyos árak szubvencionálásával.

4. Nézetem szerint az önkormányzó kollektívák rendjének leg­fontosabb eleme a bővített állami újratermelés – az állam által létreho­zott új önkormányzó vállalkozások. Ez biztosítja az önkormányzat és a termelőeszközök dolgozói tulajdonának fennmaradását, megaka­dályozza az önkormányzó vállalatok tőkés vállalattá történő átala­kulását.

A termelés önálló, extenzív bővítése mellett (új munkahelyek lé­tesítése) a kollektívák számára előnyös lenne az új munkahelyekre olyan új munkásokat felvenni, akik nem egyenrangú társtulajdonosok, hanem fizetett alkalmazottak, proletárok, s a kollektíva magának tartja meg az általuk termelt nyereséget (terméktöbbletet). Ellenkező eset­ben a bővülő vállalkozás tagjai nemcsak hogy nem növelik jövedelmü­ket, de saját pénzükből és erőikből hoznak létre konkurenciát önma­guknak, amikor valakinek, aki „az utcáról jött", odaajándékozzák a termelőeszközöket. Ily módon az önkormányzó vállalatok bővülése összefügg azok tőkés átalakulásával és megállítja az önkormányzat fejlődését. Önkormányzatban élni (és gazdagodni!) ebben az esetben csak a dolgozók első nemzedéke fog, amely az önkormányzat beve­zetésekor az államtól kapott termelőeszközöket. Valamennyi új nem­zedék megint bérmunkássá lesz (későn születtek). S ebben az eset­ben özönvíz előtti, kicsinyes, anarchisztikus kapitalizmus jön létre, amely nehezen összeegyeztethető a termelőerők korszerű fejlesztési színvonalával.

Az önkormányzatok, valamint a magán- és szövetkezeti tulajdon­nal rendelkezők önbővülésének megakadályozását egyetlen nem erőszakos eszközzel lehet elérni: azzal ha az állam foglalkozik új ön­kormányzó vállalatok létrehozásával (vagy finanszíroz ilyeneket). Ha az állam új vállalatokat hoz létre (az önkormányzó építési és tervező vállalatok segítségével) és eladja őket (nyereség nélkül!) új dolgozói kollektíváknak, akkor a szabad munkaerő-tartalékok elsősorban ezekbe az új vállalkozásokba fognak áramlani. Az emberek inkább mennek majd olyan helyre dolgozni, ahol az állam által újonnan létesí­tett önkormányzó vállalatoknál „gazdák" lehetnek, semmint hogy ki­zsákmányolt proletárok legyenek azoknál a polgártársaiknál, akik előbb születtek, mint ők. Ily módon a már működő önkormányzó (és magánkézben lévő) vállalatok önbővülése lehetetlenné válik. Az ön­kormányzó vállalatok akárcsak a magán- és szövetkezeti vállalatok számára a fejlesztésnek csak egy útja marad – az intenzív fejlesztés, vagyis a berendezések, a technológia és a munkaszervezés fejlesztése. A termelés célja pedig tulajdon jólétük fokozása és a munkafeltételek javítása lesz. Eltűnik a tőkefelhalmozás lehetősége és szükséges­sége (extenzív fejlesztés proletárok bérmunkájával), és nem jelenik meg tőkefelhalmozó konkurencia sem. Nem jelenik meg az a konku­rencia, amelyet én agresszívnek nevezek (vagy pontosabban, a tő­kés konkurencia agresszív komponensének), mivel arra irányul, hogy versenytársait a piacról kiszorítva, csődbe juttatva vagy bekebelezve váljék uralkodóvá a piacon. Az agresszív konkurencia a kapitalista berendezkedés negatív következményei többségének oka: a ki­zsákmányolásé, a válságoké, az inflációé, a környezet tönkreté­teléé, a világ egyenlőtlen fejlődéséé, a munkanélküliségé, a kul­túra és művészet lealacsonyításáé.

Az önkormányzaton alapuló társadalomban az agresszív konku­rencia eltűnése után csak a tőkés konkurencia másik komponense marad meg – a piaci. Konkurencia a piacon a vásárlóért, az árumennyiség vagy a szolgáltatások eladásának növeléséért azok minősé­gének, választékának növelésével és az árak csökkentésével. És ez a konkurencia már nem lesz tőkés jellegű. Végre uralkodóvá válik a gazdaságban a szocialista ciklus: áru-pénz-áru. A termelők azért fognak árut és szolgáltatásokat eladni, hogy az így szerzett pénzen további árut és szolgáltatásokat vásároljanak önmaguknak. (Köztük olyanokat is, amelyek segítségével javítani lehet a munka feltételein.) Vagyis a pénz eszköz lesz, nem pedig cél, mint a tőkés ciklusban: pénz-áru-pénz, ahol áru a munka is, és ahol az ember (a természet, a tartalékok) a felhalmozás eszközei.²

A továbbiakban megjegyezzük, hogy az önkormányzó szektor ál­lami bővített újratermelése annak is tényezője, hogy a termelőeszkö­zök dolgozói megőrizzék és bővítsék csoporttulajdonukat. Örökölhető tulajdonforma nem létezhet, a dolgozó kollektívák nem fizethetnek a nyereségből százalékot a távozó munkásoknak, mivel nem lesz mód­juk bérmunkásokkal pótolni őket. (A szabad munkaerő az állam által létrehozott új csoporttulajdonú vállalkozásokba áramlik). Ha a távozókat új résztulajdonosokkal pótolják, akkor a végtelenségig aprózzák a nyereséget.

Ugyanebből az okból (nincsenek bérmunkára jelentkezők, nincs munkaerőpiac) a magán- és szövetkezeti vállalkozások kénytelenek lesznek vagy eltűnni, vagy dolgozói tulajdonú vállalattá átalakulni. A termelőeszközök örökölhetősége a kollektív tulajdon esetében va­lószínűleg éppúgy a múlté lesz, mint az örökölhető embertulajdon: a jobbágyok vagy rabszolgák.³

A fejlett önkormányzó társadalomban a termelőeszközöknek fel­tehetőleg csak három tulajdonformája létezik majd: csoportos dolgo­zói tulajdon, egyéni (családi) dolgozói tulajdon és állami tulajdon. Ál­lami tulajdonban kell maradniuk azoknak az ágazatoknak, ahol minő­ségi konkurencia nem lehetséges, és fontos a centralizáció (például: energetika, távközlés, vasúti szállítás és talán a bányászat). Vagy azoknak az ágazatoknak, amelyek esetében a korlátlan gazdasági konkurencia káros: oktatás, egészségügy, jogszolgálat, művészet. Ezekben az ágazatokban alighanem a kettős munkadíj lesz hasznos: állami minimum, és az igénybevevők által fizetett további szabott árú összeg (biztosítási pénztárak). Ez bizonyos gazdasági érdekeltséget és bizonyos – a piactól való – függetlenséget biztosít. Természetesen az állam az alapvető tudományokat is köteles finanszírozni, de egyút­tal garantálnia kell a tudósok önkormányzathoz való jogát is.

Meg kell jegyeznünk, hogy az önkormányzat hívei között vannak (vagy legalábbis voltak), akiknek az a véleményük, hogy a bővített új­ratermelés szervezésével foglalkozzanak maguk az önkormányzó vállalatok, és ne az állam, mert szerintük az nem lesz képes ezt haté­konyan művelni. A tőkefelhalmozás hajszolásának visszafogására ebben az esetben törvényszabta normák bevezetését ajánlják a válla­lati nyereség felhasználási és felhalmozási alapjainak szabályozására.

A lengyel Szolidaritás önigazgatási programtervezetének szer­zői az állami bővített újratermelés hívei, és ennek megfelelően elve­tették a részvényrendszer bevezetését, ami a tőkés bővített újrater­melés és az agresszív konkurencia fontos eszköze lenne.

Amikor az állami bővített újratermelés mellett foglalok állást, ab­ból indulok ki, hogy a szabad piac és a magasan fejlett (képviseleti) politikai demokrácia állama képes lesz megfelelő hatékonysággal és hibátlanul intézni a termelés bővítését, mivel a szabad piacról hozzá­jut az ehhez szükséges objektív kiinduló adatokhoz. Valamely ága­zatban az áremelkedés például azt jelzi majd, hogy ebben az ágazat­ban új vállalkozásokat lehet létesíteni. Ugyanakkor az állam kezében a termelés bővítése a népgazdaság irányított, tervszerű fejlesztésé­nek eszköze lesz a társadalom egészének érdekében; humanitárius és ökológiai feladatok megoldását, a munkanélküliség megakadályo­zását és az árak szabályozását is szolgálja.

Szeretném megjegyezni, hogy bármennyire fontos a termelőesz­közök tulajdonformájának meghatározása a szociális-gazdasági rendszer alapjai szempontjából, szerintem itt a konkurencia formája még fontosabb. A kapitalizmusban ez a tőkefelhalmozás agresszív konkurenciája. Az államszocializmusban – adminisztratív konkuren­cia (a tisztségviselők között), számok fölhalmozása (főleg felkerekítetteké!) a jelentések számára. Az önkormányzatot azonban piaci konkurencia jellemzi. A kapitalizmus megjelenése előtt ez csak a gazdasági élet perifériáján létezett, a működő kapitalizmusban az agresszív komponens elnyeli.

A bővített újratermelés fent leírt mechanizmusa nem utópia, nem csupán a teoretikusok elméjében létezik. Modellje, „az új társadalom prototípusa a régi kebelében" – például számos multinacionális tőkés konszern. Ezek leányvállalatai önállóan működnek, „önelszámolóak", és egymás között piaci, nem pedig agresszív konkurenciát folytatnak, a termelés bővítésével nem foglalkoznak. Ez a konszern központi ve­zetőségének feladata, amely a szükséges összeget a leányvállalatok nyereségeiből vonja el.

Még jobban megközelíti modellünket a Baszkföldön (Spanyolor­szág) működő önkormányzó vállalatok föderációjának struktúrája. A föderáció neve: Mandragóra.⁴

Önkormányzó vállalatok szinte valamennyi nyugati ország­ban léteznek, és általában valamennyi mutatójuk (nyereséges­ség, a munka termelékenysége stb.) jelentősen megelőzi a velük összehasonlított tőkés vállalatokét. Az önkormányzó vállalatok a legjobban az USA-ban terjedtek el, számuk ott 8 ezer körül van, a munkaképes lakosság 8%-át foglalkoztatják, és a vállalkozások száma nő.

5. A politikai struktúra. Az önkormányzó társadalomban az állam­hatalomnak, amely egyebek mellett még a bővített újratermelés szer­vezőjének fontos funkcióját is betölti, különösen hatékony társadalmi kontroll alá kell kerülnie, s ezért az önkormányzó rendszerben minden eddig ismertnél magasabb szintű demokráciára van szükség.

A történelem azt mutatja, hogy az önkormányzó közösségek első követelése az, hogy közvetlen képviseletük legyen a törvényhozó hatalom szerveiben, azt az önkormányzó kollektívák képviselői­nek tanácsává alakítva át. (Nemcsak termelő, de alkotó és egyéb kollektívák részvételével.) Természetesen nem minden kollektíva lesz azonnal képes bejuttatni képviselőjét a parlamentbe: nem lesz annyi hely. Egyazon ágazat kollektíváinak képviselői azonban sorban bejuthatnak (választások útján), és ezek a delegátusok az egész ága­zat érdekeit képviselni fogják. A képviselőket csak egy ciklusra vá­lasztják (ez a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb elve), s a kö­vetkező ciklusra ugyanazon ágazat másik kollektívájának képviselő­jét választják majd meg. A „parlamenti" tapasztalat átadása céljából minden ilyen alkalommal a küldöttek felét újraválasztják. Ezenkívül képviselői tapasztalatot szerezhetnek az emberek vállalatuknál, hiva­talukban, körzetükben – azok önkormányzati gyakorlata során.

Az önkormányzó és önfinanszírozó kollektívák soha nem fogják megengedni, hogy képviselőik a törvényhozásban bármilyen más ér­deket is képviseljenek az őket megválasztó kollektívák és ágazatok érdekein kívül. A delegátusok tartozhatnak valamely párthoz vagy tár­sadalmi szervezethez, de ezek érdekeit nem a parlamentben fogják szolgálni. És így végeredményben a törvényhozó hatalom párto­kon kívüli lesz.

Azok többsége, akik a lengyel Szolidaritásban az önkormányzat hívei, amellett állt ki, hogy a dolgozói kollektívák közvetlenül képvisel­jék magukat a törvényhozó szervekben: következésképp e szervek­nek pártokon kívüli jelleggel kell bírniuk.⁵

A végrehajtó hatalom (a kormány) viszont ebben a modellben pártok tagjaiból áll, és területi elven alapuló külön választások ered­ményeként jön létre. Világosabban szólva: a végrehajtó hatalomnak elsősorban hivatásos politikusokból kell állnia, olyan emberekből, aki­ket minden választó ismer (kizárólag ismert emberekre szavazni – ez is az önkormányzó demokrácia fontos elve). És mindkét elv érvénye­sülhet, ha a végrehajtó hatalom irányító tagjait a különböző pártok ve­zető személyiségei közül választják meg. Ezeket az embereket az egész ország ismeri, és politikai tapasztalattal is rendelkeznek.

Amennyiben egypártrendszer evolúciójáról van szó, úgy a végre­hajtó hatalom jelöltjeinek szerepében az egyetlen párt frakcióinak ve­zetői léphetnek fel. Ily módon a frakciózás (a frakciók tevékenységé­nek szabadsága) az önkormányzat létrejöttének minimálisan elen­gedhetetlen feltétele. Mellesleg a frakciók szabadsága elválaszthatat­lan a nyilvánosságtól a pártvezetés munkájában, mivel a pártban nyil­vánosság nélkül létező frakciók-maffia jellegűek. A nyilvánosság be­vezetése láthatóvá teszi a pártvezetésben létező valamennyi csopor­tosulást. A nyílt politikai konkurencia épp annyira szükséges a de­mokrácia számára, amennyire a gazdaságnak piaci konkurenciára van szüksége. A politikai konkurensek (pártok, frakciók) megakadá­lyozzák egymást a törvények megsértésében, a hatalommal való visszaélésben, s mivel érdekeltek a választók támogatásában, kény­telenek számon tartani azok érdekeit. Noha a végrehajtó hatalomnak elvileg a törvényhozó hatalom ellenőrzése alatt kell állnia, ez az ellen­őrzés önmagában nem elegendő. Ezért nem osztom az önkormány­zat azon híveinek véleményét, akik egy teljesen pártok nélküli rend­szer mellett állnak ki, amelyben – egyebekről nem beszélve – nehéz lenne hivatásos és közismert politikusokból álló végrehajtó hatalmat létrehozni.

Humanitárius és ökológiai problémák megoldása

Az önkormányzó dolgozói kollektívák fent leírt modelljének rendkívül fontos sajátossága a gazdag kormány és a gazdag és autonóm regio­nális hatalmi szervek.

A kapitalizmusban a kormány azért szegény, mert az ország gaz­daságának nagy része nem az övé, következésképp a tőke nagy ré­sze felett sem a kormány rendelkezik. A tőke magánkézben van, és össznemzeti humanitárius vagy ökológiai célokra fordítani igen nehéz.

Az államszocializmusban a kormány azért szegény, mert az or­szág egész gazdasága az övé! Nincs gazdasági konkurencia, de van­nak kolosszális, permanens veszteségek, és a költségvetés oroszlán­részét ezek kompenzálására fordítják, valamint az „A"-csoport [a had­sereg, ill. a Katonai Komplexum rövidítése – A ford.] fejlesztésének elkerülhetetlen erőltetésére stb.

Az önkormányzó társadalomban a kormány rendelkezni fog tőké­vel a bővített újratermelés finanszírozására. Ehhez először úgy jut, hogy a dolgozó kollektíváknak eladja az állami vállalatokat, ezt pedig az újonnan létrehozott vállalatok eladásából befolyt összegből egé­szíti ki, valamint a szokásos forrásokból, beleértve az állami tulajdon­ban lévő iparvállalatok nyereségét. E jelentős jövedelemforrások bir­tokában a céltudatos bővített újratermelés segítségével és a megfe­lelő tervekbe fektetett tőkével az állam megoldhatja az ökológiai és humanitárius problémákat. (Ne feledjük, hogy az agresszív konkuren­cia hiánya elősegíti ezeknek a feladatoknak a megoldását.)

Természetesen, ha az említett tervek nagyon költségesek lesz­nek, akkor az állam kénytelen lesz (a parlament jóváhagyásával) emelni az adókat, de ez nem idéz elő gazdasági depressziót, mint a tőkés társadalmakban, ahol a vállalatok gazdái bővített újratermelést folytatnak, amit az adók növelése lelassít, és az ismert negatív követ­kezményeket idézi elő: nő a munkanélküliség, a kisvállalkozások csődbe jutnak stb.

Az önkormányzó társadalomban az adók emelése esetén az em­berek valamivel kevesebbet fognak keresni, lelassul a termelés inten­zív fejlődése, de mindez bőségesen megtérül, ha a környezet javítá­sára, az emberek egészségére, a nyomornegyedek felszámolására és a modern világ egyéb szociális rákfenéinek eltűnésére gondolunk.

Az önkormányzó állam nagy lehetőségei az ökológiai és humani­tárius problémák megoldásában korunkban az önkormányzati forma egyik döntő előnye, hiszen ezek a problémák az egész emberiség lé­tét fenyegetik.

A munkanélküliség problémája

Az agresszív konkurencia eltűnésével eltűnik a munkanélküliség egyik legfőbb oka is. A gazdaság fejlődése egyenletesebb lesz, a vál­lalatok csődje ritkasággá válik, s a tőke megszűnik – olcsó munkaerőt keresve – kiáramlani az országból.

De megmaradnak a technika és a technológia fejlődésével kap­csolatos problémák. Azonban az önkormányzó vállalatok, mivel nem szorongatja őket az agresszív konkurencia, ritkábban folyamodnak majd munkaerő-csökkentéshez a berendezések modernizálása ré­vén, és gyakrabban folyamodnak új termékek előállításához, vagy valamennyi dolgozó munkaidejének csökkentéséhez, vagy ehhez és ahhoz is együttesen.

S mégis, minden enyhítő körülmény ellenére a foglalkoztatottság problémája időről időre nyilván felmerül majd a társadalom és a ha­talom számára. De az önkormányzó társadalomban, ahol a bővített újratermelés megszervezése állami feladat, az állam hatékony me­chanizmussal rendelkezik a munkanélküliség elleni harchoz: az adó­politikával. Jelentős munkanélküliség esetén a kormány (a parlament jóváhagyásával) az adók emelésével gyorsan minimumra csökkent­heti a munkanélküliséget. Az adók emelésével az állam egyrészt fo­kozhatja az új munkahelyek létesítésének tempóját, másrészt lelas­síthatja valamennyi önkormányzó és egyéb vállalat technikai fejlődé­sét (kivéve az állami szektort) – mivel kevesebb pénzük marad a ter­melés modernizálására. Az adók növelése ily módon kettős hatást gyakorol a munkanélküliség csökkentésére. És nem is kell erősen megszorítani ezt a prést!

A munkanélküliség likvidálásával és a munkaerőhiány megjele­nésével az adók csökkenni fognak. Az állam valamivel kevesebbet fog építeni, az önkormányzó vállalatok pedig ennek megfelelően gyorsabban növelik majd a munka termelékenységét, és munkáske­zeket szabadítanak fel. Végül ne feledkezzünk meg arról a körül­ményről se, hogy az elbocsátott munkások (természetesen meghatá­rozott szabályok szerint – a család létszámának, életkoruknak, mun­kában eltöltött éveiknek stb. figyelembevételével) nagy segélyt kap­nak (a termelőeszközök beszerzésébe, javításába és korszerűsíté­sébe befektetett összeg rájuk eső részét), és ezért komoly lehetősé­gük lesz jó új munkahelyet keresni, átképezni magukat vagy új vállal­kozásba fogni.

Befejezésül megjegyezzük, hogy az önkormányzati viszonyok között, amely a termelőeszközök és termékek csoporttulajdonán alapszik, eltűnik (vagy nagyon meggyengül) az ember elidegene­dése saját munkájától. Eltűnik az örökös ellentmondás a tulajdonosi és altruisztikus törekvések, az erkölcsi elvek és a sikerért folyó harc, az önmegvalósításra való és az egységre való törekvés között. Az ön­kormányzat és a dolgozói tulajdon lehetővé teszik embernek és társa­dalomnak, hogy elinduljon ideáljai felé, az ember természetének meg­felelő létfeltételek megteremtése irányában.

(Ford.: Harsányi Éva)

Jegyzetek

1 Mindezt Szamoupravlenyije [Önkormányzat] (München, 1985) című könyvemben fejtettem ki részletesen. Azonban jelen írásom­ban egy sor új elemzést is kifejtek.

2 Gondolom, nincs értelme, hogy a szovjet olvasónak bizonyítsam: a totalitáriánus államszocializmusban szintén a tőkés pénz-áru­-pénz ciklus működik. A termelés a termelésért, annak bővítéséért folyik, ember és természet ennek a folyamatnak eszközei. A különb­ség csak annyi, hogy a magántőke társadalmában a konkurencia stimulálja a tőkefelhalmozást, az államszocializmusban pedig a gazdasági veszteségek által okozott lyukak betömésének szüksé­gessége, amely veszteségek a gazdasági konkurencia teljes hiánya miatt keletkeznek. S mivel az embereket rá lehet beszélni vagy kényszeríteni, hogy hiánygazdaságban éljenek, a gépeket viszont nem, ezért elsősorban a gépek és üzemek igényeit kell kielégíteni, és ezért kell szüntelenül bővíteni az ipari termelőeszközöket – a fo­gyasztási cikkeket, épületeket, szociális szférát szolgáló eszközök rovására. Az embereket pedig csakis demokrácia és jogrend nélküli társadalomban lehet rákényszeríteni, hogy megbéküljenek ezzel.

3 A termelőeszközök örökletes tulajdona kevésbé kegyetlen, de szin­tén illogikus és igazságtalan. Az emberek elmennek, s az ő részvé­telükkel vásárolt termelőeszközök elhasználódnak, más emberek, akik ottmaradnak, jövedelmet termelnek, amiből ezeket a termelő­eszközöket fenntartják és felújítják, a munkahelyről távozottak pe­dig tulajdonosok maradnak? Ismételjük, ez se nem logikus, se nem igazságos.

4 Ez a föderáció ténylegesen miniatűr önkormányzó társadalom, amelyben az állam funkcióit a bank tölti be, amelynek pénze azokból a betétekből (adók!) áll, amiket a föderáció önigazgató vállalatai fi­zetnek be. (Kb. 100 ilyen létezik, és több mint 20 ezer embert foglal­koztat.) A bank megfigyelő tanácsa (végrehajtó hatalom!) a föderá­ció vállalatainak képviselőiből áll. A bank kölcsönöket ad – kamat nélkül – a körzetben létrehozandó új önkormányzó vállalatoknak (bővített újratermelés!), a fiatal munkásoknak és a működő vállala­tok modernizálására, finanszírozza a föderáció tudományos-kutató munkáit ós a föderáció termelő-technikai iskoláit. (Részletesebben a Fórum 15. száma és a Szamoupravlenyije című könyvemben ír­tam a Mandragóráról.)

5 Egyébként a pártok nélküli parlament (Képviselők Tanácsa) minden máson túl munkaképesebb is lesz a hagyományos többpártrend­szerű parlamentnél. Nem lesz benne harc pártfrakciók között a mi­niszteri tárcákért, amelyek gyakorta igen elvtelen, az álláspontokat sűrűn váltogató küzdelmek. A küldöttképviselők mögött a megvá­lasztó dolgozó kollektívák stabil érdekei állnak – a vállalatok és ága­zatok érdekei -, valamint a választók közvetlen ellenőrzése.

A munka meglehetősen operatív módon folyhat. A konkrét problémák megoldását az illetékes küldöttbizottságok készítik elő (szakértők bevonásával), amelyek a parlament elé tárják megvita­tásra a lehetséges változatokat.

A végrehajtó hatalom szervei – minisztériumok, amelyek szá­mát a minimumra csökkentik – természetesen szakemberekből áll­nak majd, de munkájukban nyilván alkalmazzák a belső „önkor­mányzó demokrácia" egyes elemeit.

Szerda délutánonként benépesül a belvárosi kis bőröndös üzlet. Itt ta­lálkoznak az Arménia Örmény-Magyar Baráti Kör tagjai, hogy azután valamelyikük otthonában folytassák az összejövetelt. A tulajdonos, a mester, Simon József Zaven már Magyarországon született, ahová nagyapja menekült Konstantinápolyból, az ún. első holocaust idején, 1914-ben. Keveset tudunk róluk, egy olyan nemzeti kisebbség jelené­ről és múltjáról, amely már a középkorban, főként kereskedőként itt volt Magyarországon, s amely talán éppen kereskedő voltával is össze­függésben olykor a zsidókéhoz hasonlítható üldöztetésnek, gyűlölet­nek volt kitéve a világ egyes pontjain. Simon József Zavené a szó.

Magyarországon ma kb. ezer örmény család él. A magyarországi ör­mény kolónia tulajdonképpen három részből tevődik össze. Az erdélyi örményekből, a keleti örményekből, vagyis a deportálások, az 1914­-15-ös mészárlások elől menekült örményekből – akkor 70 család ér­kezett Magyarországra, az ő leszármazottjaik vagyunk mi, én magam is (egyébként egy idős néni él még itt, Magyarországon, aki végigélte a genocídiumot) – és azokból, akik 1945 után kerültek ide házasság vagy valamilyen tanulmányút révén, azután itt maradtak, letelepedtek, egzisztenciát teremtettek maguknak.

Az örményekkel szemben ma Magyarországon semmiféle gyű­lölség nincsen. Sőt azt lehet mondani, a magyar társadalom nagy szimpátiája érezhető az örménység iránt. Ez abból is adódhat, hogy nagyon sok erdélyi örmény él Magyarországon, akik az idők során in­tegrálódtak. A földrengés után a magyar társadalom maximális segít­séget nyújtott. Itt, Magyarországon, a világon elsőként több száz ör­mény gyereket fogadtak be egy hónapra, és 73 millió forint gyűlt össze a Magyar Vöröskeresztnél. Ezt a szimpátiát onnan is le tudom mérni, hogy az örményországi földrengés idején vadidegen emberek jelen­tek meg az üzletben, hogy hogyan tudnának segíteni?

Az Arménia Örmény-Magyar Baráti Kör egyébként semmiféle nemzetiségi, politikai vonalat nem képvisel; kizárólag kulturális téren működünk, mert kevesen vagyunk. A többség már elfelejtette a nyel­vet, csak vallásilag kötődik az örménységhez. Saját kultúránkat ápol­ni, megismerni, és akiket ez érdekel, azokkal megismertetni – ezt a kultúraőrzést jelenti ma a magyarországi örmények önszerveződése. Működik Magyarországon egy örmény katolikus egyházközség is, te­hát az egyházi autonómiánk is létezik. Ami a világ többi örményével való kapcsolatot illeti, ez annyiból áll, hogy tudunk egymásról, van egy külföldi örményekkel kulturális kapcsolatot tartó intézet-olyan, minta Magyarok Világszövetsége – amely összefogja a világ különböző ré­szein élő örmény diaszpórákat és kulturális támogatást nyújt. Ezzel a szervezettel van nekünk kapcsolatunk és a baráti társaságok örmény­országi szekciójával; kapunk újságokat, tankönyveket, könyveket. Kapcsolatban vagyunk a belgiumi örményekkel, a bécsiekkel és az er­délyiekkel.

Az örmények, tudjuk, szétszóródtak a világban. De a közös őshazának ma is kell legyen valamiféle összefogó szerepe. Hiszen megfogalma­zódtak olyan vágyak is, elsősorban az Amerikában élő örmények ré­széről, hogy létezzen egy független Örményország.

Ők tulajdonképpen arra vágynak, hogy az örmények által szent hely­nek tekintett Ararát másik oldala is (ahol kurdok laknak) Örményor­szághoz tartozzék. De az örménység egy másik része szerint ez irreá­lis célkitűzés. Amikor az örmények ezt el akarták érni, a világ nem se­gített, mint ahogy most sem. Hát még azt sem lehetett elérni, hogy a nagyhatalmak támogassák a genocídium tényének elismerését. Mert hiába ismeretesek az örményeket ért üldöztetések 75 év óta, Tö­rökország ma sem ismeri el. Azt mondják, átcsoportosították a lakos­ságot, mivel háború volt. Igaz, hogy közben másfél millió embert lemé­szároltak – dokumentumok bizonyítják, de Törökország ezt nem is­meri el. Ma is nagyon nehéz helyzetben van az örménység, mint ahogy a történelem folyamán mindig: egy mohamedán tengerben egyetlen keresztény államként (pontosabban: a grúzokkal együtt); s itt válik problematikussá a függetlenség kérdése is: hiszen abban a pilla­natban, ha kiválik a Szovjetunió kötelékéből, megeszik.

A Törökországon belül élő örményeknek ma vannak iskoláik, egyházi szervezeteik, újságjaik, de a török alkotmánynak van egy olyan pontja, amely szerint minden tevékenység, amely nem a törökséget és a török kultúrát szolgálja, törökellenes. Tehát minden meg­történhet bármikor a törökországi örményekkel – ahogy 1914-ben is megtörténhetett -, ha egy szélsőséges kormány jut hatalomra. Annak idején az örmények voltak az okai mindennek, máskor a zsidók, min­dig kellett és lehetett egy népet találni, amelyiknek a többség nagy erejével neki lehet menni. Ürügy mindig adódhat. Az első világháború idején azt mondták, az örmények az oroszokat támogatták, ezért kel­lett őket elpusztítani. Bármi megtörténhet bármikor.

Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon erről az 1914-15-ös, úgynevezett első holocaustról, amely az örmény népet sújtotta, eddig alig lehetett tudni, hallani? Tulajdonképpen csak most tört meg a jég egy tévéfilmmel.

Ennek nagyon egyszerű oka van. A török kormány nem ismerte el a genocídiumot, a magyar kormányok pedig mind a háború előtt, mind a háború után törökbarát politikát folytattak. Ez volt az, ami elhallgat­tatta a tényeket, egyszerűen nem vettek tudomást róluk. A magyar közvélemény tulajdonképpen Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye alapján ismerte meg ezt az első holocaustot. Korbuly Domokosnak Az örmény kérdés a magyar közvéleményben címmel 1942-ben megjelent könyvét korábban nem akarták kiadni, majd később, a nyilas időkben, bírósági eljárást indítottak ellene. A magyar irodalomban Herczeg Ferenctől Bródy Sándoron át Tabéri Gézáig említik az örmény genocídiumot, mégis elsikkadt ez a téma, és szerintem még ma is elsikkad az új genocídium, a bakui, a karaba-hi, mert most Litvániával vagyunk elfoglalva.

Önök innen, Magyarországról látnak-e valamilyen megoldást az ottani helyzetre?

Ez most már nagyon nehéz dolog. Az én meglátásom szerint egyet le­hetett volna tenni két évvel ezelőtt: ha bevonultatják a belügyi csapa­tokat arra a területre, és Karabahnak vagy önálló státust adnak, vagy hozzácsatolják az anyaországhoz. Ha azt mondjuk, hogy elítéljük a sztálinizmust, a sztálinizmus bűneit, ha revideáljuk a múlt hibáit, akkor nem igaz az, hogy nem lehet határokat kiigazítani a Szovjetunión be­lül. A 30-as években is voltak határkiigazítások az ukrán és az orosz föderáció között, sőt az északi, balti államok és az orosz föderáció kö­zött is, tehát szerintünk meg lehetett volna ezt a kérdést oldani. Most már, hogy idáig fajultak a dolgok, nem tudni mi lesz. Kb-ülés kb-ülés hátán, de semmiféle komoly határozat nem született. Az örményeket magukra hagyták, a blokád a mai napig fönnáll. Ha a népek önrendel­kezési jogáról beszélünk, akkor ugyanúgy joguk van az örményeknek Karabahban a saját életüket élni, mint ahogy nekünk jogunk van bár­hol a világon magyarnak lenni, örménynek, akárminek lenni.

Csak hát ezt a jogot az ott élő azerbajdzsániak egy része tetteiben nem ismeri el . . .

Mondhatjuk azt is, hogy ez egy modern vallásháború, mert a síita mu­zulmánok és a kereszténység törvényei közötti különbségek is közre­játszanak, és ugyanúgy üldözték a bakui zsidóságot is, ugyanúgy ül­dözték el a bakui oroszokat is, mint a bakui örményeket. Tehát ez már egy összetettebb kérdés. Vagy a központi kormánynak kellene meg­oldást találnia, vagy a hét köztársaságnak megoldani a problémát, amire viszont egyelőre semmi kilátás nem mutatkozik.

Így látja az „örménykérdés" mai állását egy vad nemzeti indulatok ál­tal fenyegetett nép magyarrá vált, de kibocsátó népe szenvedéseire még érzékenyen rezdülő képviselője. Magyarországon örménynek lenni legfeljebb kuriózum. A Kaukázusban azonban éppolyan szenve­délyeket csiholó tény, mint amilyenről a kisebbségi sorsot megélő er­délyi magyarok, szerbiai horvátok, albánok, koszovói szerbek vagy éppen bulgáriai törökök számolhatnak be. Vizsgáljuk meg tehát egy ilyen, tőlünk távolabb eső példán, a kaukázusi konfliktus forrásainál, egy nemzeti ellentét gyökereit és szárba szökkenését. (Lásd Fuat Orçun cikkét e számunkban.)

„Számomra az a legfontosabb kérdés, és visszamenőleg is a leg­nagyobb probléma az, hogy sohasem ment végbe a cigánysá­gon belül korszerű társadalmiasodás, korszerű fejlődés. A ci­gányságnak természetesen van egy saját társadalma, azonban egy másik típusú, egy európaibb típusú társadalomfejlődésen, mint cigányság, mint közösség nem esett át. Ez az én vélemé­nyem szerint nem elsősorban a saját hibája miatt van, hanem amiatt a kirekesztettség miatt, amit a történelem folyamán meg­élt, és még él napjainkban is. Amikor a cigányság Európának ebbe a térségébe érkezett, akkor itt korábban kialakult keresz­tény államok voltak. És nem a legjobbkor, éppen a keresztes há­borúk idején kezdtek szivárogni a Balkán felől a cigányok. A más hitű, más öltözetű, más nyelvű, más bőrszínű ember nyil­vánvalóan azonnal szemet szúr. Ráadásul ha ez a nép még nem is civilizált az akkori értelemben véve, hanem egy félnomád vagy egészen nomád, tulajdont nem ismerő népcsoport szivá­rog be, érkezik be ebbe a térségbe, ezekbe a kultúrákba, akkor alapvetően konfliktushelyzet keletkezik. Ez feloldódhatott volna a századok folyamán, de éppen ez a másság, a kirekesz­tettség, a társadalmonkívüliség hozta azt, hogy a cigányság nem tudott olyan gyorsan integrálódni, asszimilálódni ehhez a kul­túrához.

Úgy tűnik, hogy most a helyzet kiélezett, azonban cigány­ellenesség mindig is volt, mint ahogy volt antiszemitizmus is, ezek a mechanizmusok mindig működtek, csak bizonyos törté­nelmi helyzetben élesebben látszanak. Főleg, hogyha ez még esetleg politikailag is manipulálva van, ha valamiféle érdekcso­portosulás manipulálja. Az úgynevezett állóvizes konszolidált időszakban viszonylag csend volt, nyugalom volt, mert felülről csendet parancsoltak minden területen. A szociológusok, cigá­nyokat kutató emberek tudták, hogy micsoda tömeg él nyomor­ban putritelepeken, sötétségben, embertelen körülmények kö­zött. De nem beszélhettünk róla, mert nem hagyták. Ma ezek a kérdések sokkal inkább nyitottabbak, sokkal inkább lehet róluk beszélni, tehát világossá válik, megfogalmazódik. A másik oka annak, hogy ez ma előtérbe került, az, hogy amikor egy társa­dalom valamiféle válságba kerül, akár gazdasági, akár erkölcsi válságba (az pedig tagadhatatlan, hogy a kelet-európai országok és ezen belül a mi országunk igen súlyos gazdasági, erkölcsi válságba keveredett), ilyenkor mindig keresik a bűnösöket. En­nek technikája van: a történelemből ismerünk száz ilyen példát, megkeresik mindig azt a felelőst, akire leginkább rá lehet kenni a bűnöket, akit fékezőként lehet felmutatni. A bűnbakkeresés, a bűnbakképzésnek ez a technikája rendkívül világosan megnyil­vánult például a Miskolc környéki cirkuszban, amikor a város és a megye válságát úgy próbálták látványosan kezelni, hogy a ci­gányokkal kapcsolatos intézkedéseket kezdtek el indítani, gettó­telepítési hisztériát indítottak el, egy erdőben létesítendő új ci­gányterületre koncentráltak, hogy a lakosság figyelmét elterel­jék a valódi, igazi problémákról, és ettől kezdve a cigányok bűnbakká is váltak. Teremtenek ehhez persze mitológiát is; hogy felszedik a parkettát, nem dolgoznak, bűnöznek; itt említ­hető a segélyosztások körüli különtámogatási mítosznak a meg­teremtése, ezek mind kiagyalt, manipulatív eszközök amivel bűnössé, gyűlöletessé tehetnek egy népcsoportot. Az általános felfogástól eltérően a cigányok mindig is dolgoztak, mindig folytattak valamiféle saját mesterséget, ami feltétlenül szüksé­ges volt. Az én egész családomnak, apámnak és az egész csalá­domnak valamiféle mestersége, elfoglaltsága mindig volt.

Én cigánytelepen születtem, onnan jártam fel az iskolába. Az a közösség, ahol én laktam, ez egy muzsikus közösség, akik ha kellett, muzsikáltak, ha kellett, vályogot vetettek, ha kellett kosarat kötöttek, vagy ha akadt éppen valahol a városban mun­ka, akkor elmentek munkakönyvvel dolgozni. Aztán ezek a mesterségek a paraszti gazdálkodás megszűnésével, a téeszesítéskor, az iparosítás fejlesztésével egész egyszerűen felesle­gessé váltak.

Az én családom tömegével vetette a vályogot évtizedeken keresztül és az egész falut abból építették, ám egyszer csak meg­jelenvén a közeli téglagyárak, feleslegessé vált ez a csapat. Egy része persze elment a téglagyárba, de többségüket már nem tud­ták foglalkoztatni. A családom másik fele, aki kosarat kötött, a téeszesítésnél maradt munka nélkül; már nem volt szükség a pa­raszti gazdaságokban a kosárra, a paraszt örült, ha a munkaegy­ségekből meg tudott élni, a cigányember munka nélkül maradt. Ezek az emberek mindenféle képzettség nélkül teherautóra ül­tek, a toborzók elvitték őket mindenféle iparosított területekre (főleg a szocialista városok építési területeire), s aztán ott min­denféle építőipari munkába kezdtek. Csináltak egy ilyen vatta­szerepet a segédmunkástömegeknek a befogadására, és ezzel gyakorlatilag konzerválták azt a helyzetet, hogy a cigányok ne tudjanak előrelépni. Rájuk szakadt egy másik életforma, ami nagy traumát okozhat. Egy részének sikerül asszimilálódni vagy beilleszkedni. Persze megmaradt cigánynak akkor is. Más része pedig visszaszivárog a putritelepekre, és aztán ott próbálja a ha­gyományos életét élni, de már a régi mestersége nélkül. 10-20 vagy 30-40-50 évvel ezelőtt – vidéken ma is – a cigányság többsége mindig a falu szélén lakott. Tehát gyakorlatilag egy kü­lön világban, külön társadalomban élt. Érintkezése csak akkor volt a társadalommal, a környező lakosokkal, amikor munkát kapott vagy kért tőlük, vagy ha cserélt, vagy ha vásárolt. Igazá­ból vele közösségben nem élt sohasem. Na most, amikor ez a hagyományos életforma felbomlott, és megindult a vándorlás az iparosított területek felé, akkor ez azt jelentette, hogy beszi­várogtak, bekényszerültek az úgymond civilizációba, és a konf­liktus azonnali lett, állandó lett. Két eltérő típusú életformának a találkozása már automatikusan konfliktusos, ez ugyanaz, mint amikor 1300-ban bejöttek Ázsiából vagy valahonnan Irán, Tö­rökország, Perzsia területéről a keresztény Európába, és így au­tomatikusan konfliktushelyzet állt elő. Az előítéletek megvoltak a faluszéli cigánnyal szemben, „na de hát te ott jól vagy, veled nekem nincsen dolgom, nem is bántasz, néha ugyan ellopod egy tyúkomat, de hát egye fene", hanem amikor egy egész társa­dalom, és ezen belül igazából két különböző társadalom szem­besül és találkozik, akkor ott szükségképpen kiéleződött helyzet jön létre.

Egy toleráns társadalomban, egy kulturált társadalomban ezek valószínűleg kevésbé fordulnak elő, vagy legalábbis nem ilyen élesen. De hát ha azt mondom, hogy nemcsak a cigány­ságnak kellene itt fejlődni, akár szellemileg, gazdaságilag, er­kölcsileg, hanem a befogadónak is, akkor azzal csak egy tényt említek. Ha jól tudom, Péli Tamástól származik az a megfogal­mazás, hogy a falat kétfelől kell bontani, hogy végül is ez a talál­kozás megtörténjen, de ne erőszakos találkozás legyen.

Abban hiszek, hogy ez az új típusú demokrácia (ami ná­lunk most kezd kialakulni), az új kormányzat változásokat, eredményeket hozhat, bár korábban én megkérdeztem a párto­kat, és bizony kiderült, hogy többnyire semmiféle elképzelésük nincsen a cigánysággal kapcsolatban. Több párt azt mondta, hogy külön cigányprogram minek, mert az hiszik, ők egészen egyszerűen magyar állampolgárok. Mégis úgy gondolom, hogy az új kormányzatnak feltétlenül ki kell alakítani a maga elkép­zeléseit és gyakorlati lépéseit. A cigányság nagy többsége kvali­fikálatlan munkaerő, az ő számukra feltétlenül és a lehető leg­gyorsabban a képzés lehetőségét kell megteremteni. Mert ma egy portásnak joga van eldönteni a gyárkapuban, hogy van-e felvétel vagy sincs. Szubjektív megítélés. Látja, hogy ez egy ci­gány, s azt mondja, nincs felvétel… De ha mégis beengedik a portán, akkor a munkaügyi osztályon kezdik forszírozni, hogy mennyire kvalifikált, mennyire kommunikációkész, és mennyi­re lehet rábízni munkát.

Fájdalmas látni azt, hogy Ózdon, ahol pl. 40 éves cigány kohászok vannak – persze nem szereztek szakmunkás-bizo­nyítványt, de ezt a munkát végezték mindenféle iratok nélkül éveken át -, ma tömegesen kerülnek ki a kohászatból, holott szakmunkás szinten tudják csinálni, amit kell. Egy esetleges kor­szerűsítés kapcsán rögtön feleslegessé válnak, és ők válnak fe­leslegessé. A munkába állásnál is szükséges a beavatkozás. Már nagyon régen megfogalmazódott a pozitív diszkrimináció gon­dolata, tehát, hogy mindenképpen nem többletjogokat, de el­sőbbségeket kell adni számtalan területen, így a munkába állí­tás és a továbbképzés területén. Az egyik tehát mindenképpen az, hogy a cigányok munkához jussanak, a másik pedig a tanu­lás lehetőségének biztosítása, és ehhez mindenféle feltételt meg kell adni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarországon százezer em­ber beszéli a cigány nyelvet, akkor részükre kisebbségi és kol­lektív jogaiknál fogva lehetőséget kell adni az anyanyelven való tanulásra. Itt problémát okoz ugyanakkor, hogy a cigányság nagy többsége már csak magyarul tud, akkor ezeknek természe­tesen magyarul kell tanítani, de valahogyan mégis ahhoz a szinthez mérten. Ehhez szakemberek kellenek. Ami még fontos, az, hogy mint kisebbséget kezeljék, és törvény által is biztosítva legyen ennek a másságnak a megélhetősége. Valószínűleg na­pokon belül vagy hónapokon belül az új Parlament eldönti vagy eldöntheti a kisebbségi törvény elfogadásakor, hogy a cigányság­nak mint etnikai kisebbségnek miféle jogokat biztosít ebben. És ezen belül aztán nevezhetjük őket nemzeti kisebbségnek, et­nikai kisebbségnek, nyelvi kisebbségnek, teljesen mindegy, hogy ha azonos jogokat kap az úgynevezett nemzeti kisebbsé­gekkel . A cigányságnak is meg kell teremteni a belső integráció­ját. Ahhoz, hogy ez a belső integráció elinduljon, mindenkép­pen egyfajta önszerveződési folyamatot kell megindítani, és én ezt úgy nevezném, hogy politikai önszerveződés. Az önszerve­ződést én nem ott kezdeném, ahogy nagyon helytelenül és hi­básan egyesek elképzelik, amit én úgy nevezek, hogy a cigány kultúra iparosítása. Hogy a mi kultúránk, az a kultúra, amit folklórkultúrának neveznek, piacra kerüljön, s ettől majd a cigány­ság boldogulni kezd. Feltétlenül szükséges, hogy ez az életér­zés, amit a folklór világa teremt vagy hoz, ez éljen, fejlődjön, de hogyha csak ez marad, akkor a cigányság soha nem fog előre­lépni.

Egy sokirányú fejlődésnek kellene életbe lépni, és a hang­súlyt a politikai önszerveződésre helyezném. Azt azért tegyük hozzá, hogy a cigányságnak politikai kultúrája nincs. Honnan lenne, hiszen sosem politizált. De a magyar társadalomnak sincs politikai kultúrája ez ügyben, ebben nagy rokonságban vagyunk. Viszont ha bármilyen jogokat ki akar vívni, meg akar tartani a cigányság, ez csak politikai úton lehetséges. Az isko­láztatás, a munkába állítás, mindenféle szociális megoldás poli­tikai úton érhető el. Ezért szükséges egy alulról szerveződő, ál­lampolgári kezdeményezés alapján létrejövő valódi önszerve­ződés, mint a Phralipe is, amelyik ugyan tagsága érdekeit képvi­seli, de ezen keresztül az egész magyarországi cigányság politi­kai és kulturális érdekeit szem előtt tartja.

Az önszerveződésnek magával kell hoznia a cigányértel­miség megteremtődését és nagyobb számban való szaporodá­sát. Semmiféle politikai vagy nem politikai önszerveződés nem működik vezető egyéniségek nélkül, és afelől is – meg vagyok győződve, hogy ezt az értelmiség vállalhatja fel. És a cigányság bizony elég gyatrán, katasztrofálisan áll értelmiség dolgában. De már holnap el lehet kezdeni, hogy a legrátermettebb em­berek az önkormányzati rendszerben részt vállaljanak, és a he­lyi ügyeket megfogalmazva képviseljék a cigányság érdekeit, vagy egyeztessék az érdekeket a helyi nem cigány lakossággal. Én azonban tartok tőle, hogy a cigányság megint „intézkedés" tárgyává lesz lefokozva. Én azt látom, hogy ismét a cigánysággal szembeni elvárásokat fogalmazzák meg, és ez legalább olyan veszélyes, mint volt az MSZMP-nek a politikája.

Az előítéletek a legveszélyesebbek, még a politikai mani­pulációnál is veszélyesebbek. De akkor veszélyes igazán egy meglévő előítélet, ha azt még politikailag manipulálják is. Ná­lunk így történt, és félek, hogy így fog történni a jövőben is. Hogy mit lehet kezdeni az előítéletekkel, erre egészen egysze­rűen nincs recept.

Hát, a magyarok azt tudják a cigányokról, ami az utóbbi időben a politikai manipuláció útján eljutott hozzájuk. Azt tud­ják, hogy koszosak, büdösek, lopnak és nem dolgoznak, ezt biz­tosan tudják, de az értékeiket nem ismerik. Hiszen nem volt mód arra, hogy ezeket az értékeket megmutassák. Megmutas­suk. Tulajdonképpen nincs képük róla, nem is igyekeztek meg­ismerni. Féja Gézától olvastam valamikor néhány sort, amikor azt írja, hogy többet tudunk az indiánokról, mint a cigányokról, akik pedig itt élnek közöttünk. A magyar irodalomban sem je­lent meg a cigányemberről semmi, csak mindig valamiféle mu­latságos figuraként szerepelt, tehát hősként nem jelent meg so­sem, nem jelent meg a színpadon, a filmen sem, soha.

A pozitív diszkriminációt ott kell kezdenünk, hogy a ci­gányság értékeit kezdjük el megmutatni. Persze ez is manipulá­ció, de ez pozitív manipuláció lenne. Mert vannak értékei a nyelvében, a művészeiben, a manuális képességeiben, és szinte el sem lehet képzelni, hogy az elmúlt századokban hány száz­ezer cigányember szenvedte kárát (és persze az egész magyar térség is), hogy nem ismerhették meg ezeknek az embereknek a képességeit, hogy ezek az emberek nem kerültek be a véráram­ba, az oktatásba. Isten tudja, hány igazi nagy író lenne belőlük, hány tudós, mérnök, diplomata, miniszterelnök; hiszen nem tudjuk, soha nem fogjuk megtudni. És ez pótolhatatlan veszte­sége a cigányságnak és az egész országnak.

Az is tagadhatatlan, hogy elég sokan vannak cigányembe­rek, akik bűnöket követnek el, de ha azt mondom, ötven bebör­tönzött cigányból huszonöt politikai elítélt, akkor senki nem hi­szi el. Pedig erről van szó. Valamilyen módon a cigányságában érte a sérelem, és így keveredett törvény elé, vagy a börtönbe. Cigányozták, vagy molesztálták, vagy az előítéletet érezte és esetleg így keveredett egy verekedésbe.

A másik meg az, hogy olyan országot kell teremteni, olyan jóléti országot, ahol az emberek nem kenyeret lopnak, nem en­nivalót lopnak, tehát nem a szegénység hajtja, és ilyeténképpen az előbb említett 50 cigány bűnelkövetőből lehet hogy csak tíz lesz. Tehát lecsökkenhet. Az aztán egy másik elemzési kérdés, hogy az a tíz még miért az. Az ember nem bűnözőnek születik, az valaminek a következménye.

Ezek persze a szép célok. De egyelőre még mindennek az elején tartunk. Én el tudom képzelni, hogy itt hamarosan nem­csak cigányok körében, de más kisebbségek vagy nemzetiségek körében is egy nemzetiségi öntudatosodás megindul, mert már láthatólag meg is indult. És ha nem leli mega helyét ebben az új demokráciában a cigányság, hanem különböző atrocitások vagy társadalmi mellőztetések érik, akkor ez automatikusan vé­dekezéshez vezet. Mindnyájunk közös érdeke megteremteni azt a helyzetet, hogy ne kerüljön konfrontációba a cigányság és a magyar nemzet. Hogy ne kerüljön konfrontációba. Viszont ha itt valamiféle torzulás lesz a politikai társadalomban vagy az ön­kormányzatokban, akkor én tartok attól, hogy itt egy igazi pol­gárjogi mozgalom keletkezhet, ami felveszi ezt a kesztyűt.

De a mi szervezetünk soviniszta szervezet lenne, ha csak a cigányság érdekeit gondozná. Amikor a Phralipe megalakult, akkor világosan megfogalmazta, hogy az emberi jogok, a ki­sebbségi jogok és a kollektív jogok alapján áll: ez valamennyi kisebbségre, valamennyi emberre érvényes. Az alapvető em­beri jogokból kiindulva nekünk kutyakötelességünk akár tuda­tosan, akár ösztönösen szolidaritást vállalni mindenféle kisebb­séggel, akit baj ér.

Ebben a helyzetben elsősorban a cigányság kerül legin­kább az utcára, ők válnak munkanélkülivé. Ugyanakkor magyar emberek is válnak tömegesen munkanélkülivé. Lehet, hogy itt egy verseny, a munkásságon belüli harc fog keletkezni az elér­hető helyekért cigány és nem cigány között. És ennek már van­nak jelei is. El tudom képzelni, hogy tömegesen, százezrével lesznek cigányok és nem cigányok munkanélkülivé, és ha mégis lesz egy férőhely, akkor elsősorban magyar embert vesz­nek fel, és ez nem teremthet jó helyzetet. Nem biztos, hogy ez a két nyomorult egymással szolidaritást fog vállalni. Pedig elkép­zelhető lenne az is, hogy együtt követeljék a munkát és a ke­nyeret.

(Felvégi Andrea fotója)

A fentiek egy Osztojkán Bélával folytatott hosszabb beszélgetésünk részletei. Az ez ideig Osztojkán Béla által vezetett szervezet, a Phra­lipe ma 22 tagszervezetből áll, 1200 bejegyzett taggal rendelkezik, lapja van, tekintélyt szerzett magának, s mint Osztojkán Béla mondja: „él, és azt kell remélni, hogy fog is, és jól fog politizálni".

Várható, hogy a politikai szerveződés révén a cigányság is megin­dul a valamiféle nemzetté válás (és az általa nem kizárt), spontán asszi­miláció útján. A kérdés, hogy jövőnket továbbra is az államhatárokkal azonosított nemzetek versenye fogja-e uralni, (mert az ilyen világban mindig problémát fog okozni egy olyan kisebbség, amelynek nincs sa­ját országa, s amelytől a domináns nemzet féltékenyen őrzi az „ő orszá­gát"); vagy az a nemzetfelfogás jut érvényre, amelyben az egyes nem­zethez tartozás az egyének ügye, választása, a nemzeteknek (vagyis a különböző nemzeti identitású egyéneknek) azonos lehetőségeik van­nak az ország keretei között. S az egyének egyenlő jogai elmossák az egyes nemzetekhez tapadó értékelő mozzanatokat.

A cigányság ma proletárhelyzetű nép, s a társadalom proletarizációját az ebben érdekeltek cigánykérdéssé stilizálják, azzal leplezik.

A társadalom az osztálytársadalmak évszázadaiban, majd a néphatal­mat hazudott államszocializmus hipokrízisében túlságosan hozzászo­kott ahhoz, hogy a társadalom többségének valamilyen alapon való alávettetését természetesnek tartsa. A proletarizáció veszélyét a kü­lönböző társadalmi rétegek ma nem érzékelik eléggé, mint ahogy nincs meg a készenlét a nemzetek viszonyának, különösen a cigány kisebb­séghez való viszonynak humanisztikus kezelésére sem. Pedig nem ki­védhetetlen sorscsapásokról van szó. Kezelésük elsődleges parancsa, hogy összefüggésükben lássuk őket.

A nemzethez tartozás egyéni jogai védelmének párhuzamosnak kell lennie az egyének védelmével az induló helyzetből fakadó kiszolgál­tatottság minden formája ellen.

(Lengyel Gábor felvétele)

Tartalomjegyzék

1. Szabó Miklós, Kósa Ferenc, Für Lajos : Kerekasztal beszélgetés a nemzetről
2. Fuat Orcun : A kaukázusi konfliktus forrásainál
3. Sipos Péter : A “kurzus” és a keresztény-nemzeti ideológia kialakulása
4. Gilbert Wasserman : Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy
5. Lóránt Károly : Az adóssághegy – avagy hogyan birkózzunk meg vele
6. Immanuel Wallerstein : A nemzeti és az egyetemes: lehetséhes-e egy világkultúra?
7. Gian Maria Cazzanigga : 1993 – egy új nemzeti kérdés
8. Csanády András : Nemzetiségi ellentétek Romániában – és az egyenlőtlen fejlődés
9. Andor László : Az ismeretlen kapitalizmus
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Nemzeti érzés, nemzet, nemzetiség, baloldal
11. Kelet-Európa és a nacionalizmus – ma
12. k. g. : Diósi Ágnes Cigányút című könyvéről
13. Vagyim Belocerkovszkij : Az önkormányzó kollektívák társadalma
14. Szűcs Katalin Ágnes : Például az örmények – Interjú Simon József Zavennel
15. Osztojkán Béla : Cigányság, előítéletek, önszerveződés
16. Tót Éva : A szegényeké is kisebbségi sors – Interjú Havas Gáborral

A baloldal természetesen a szegények pártján áll. De mit jelenthet ez? A karitatív akciókat – abból kiindulva, hogy a szegénység okait kell megszüntetni -, mint a helyzet lényegi kezelését megkerülő, megalázó jótékonykodást utasította el az osztályharcos szemlélet. De a szegény­ség okai nem szűntek meg (csak mások lettek), s akik magukat balol­dalinak vallották, az okokkal való elvi foglalkozásba bonyolódva egyre kevésbé foglalkoztak magukkal a szegényekkel. Ma is érvényesnek tartjuk azt, hogy a szegénység nem örök szükségszerűség, s azt is, hogy nem elég gyógyítani az általa ejtett sebeket, hanem azok keletkezésé­nek okai ellen kell mozgósítani a társadalom minél több energiáját. De nem ér semmit az olyan – bármi következetes – elvi baloldaliság, amely a gyakorlatban nem tud azonnali segítséget nyújtani. Az aláb­biakban Havas Gáborral, a Szegényeket Támogató Alap egyik létreho­zójával készített interjút tárjuk olvasóink elé. Azon kevesek egyikét kérdezzük tehát a szegénység kezelésének lehetőségeiről, akik való­ban megpróbáltak cselekedni is az egyre súlyosabb társadalmi gond enyhítésére. Szerkesztőségünket Tót Éva képviselte.

(Lengyel Gábor fotója)

A legutóbbi időben változott-e a szegénységgel kapcsolatos felfogás, ennek a jelenségvilágnak az értelmezése, megítélése, s ha igen, akkor milyen értelemben?

Az igazán lényeges változás abban van, hogy nemcsak hogy elismerik a szegénység létét, amit hosszú időn át gyakorlati­lag tagadtak, hanem azt is belátják, hogy a szegények hely­zete egyre rosszabb. Ugyanakkor – s ez megítélésem szerint legalább ilyen fontos – szisztematikusan összekevernek kü­lönböző súlyú és jellegű társadalmi problémákat. Igen sok szó esik arról, hogy egyre többen élnek a társadalmi minimum alatt.

Nem vitás, hogy a napjainkban zajló változások követ­keztében olyan emberek, családok helyzete is megrendül, akik korábban biztonságban érezték magukat, akik a Kádár-korszak konjunkturális időszakában bejutottak a középréteg­be, ott megvetették a lábukat, és azt hitték, hogy végleg kilá­baltak a szegénységből. Ezeknek a családoknak egy részét most valóban elszegényedés fenyegeti.

De amikor olyan számokkal dobálóznak, hogy itt most már lassan hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt, akkor megpróbálnak összemosni két teljesen különböző dol­got. Mert egészen más jellegű probléma az, hogy mi történik a hagyományos szegénységgel, azokkal a csoportokkal, ame­lyek mindig is szegények voltak, és generációról generációra továbbörökítették a maguk társadalmi helyzetét. Ez a sze­génység szükségszerű alkotóeleme volt a korábbi társada­lomszerkezetnek is.

Évtizedekkel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek elején kezdődött az a folyamat, amelynek során a társadalomnak ez a képzetlen és iskolázatlan része fokozatosan leszakadt, el­maradt a társadalom egészétől. Pontosabban a társadalom többi részében jelentős gyarapodás ment végbe, ezzel párhu­zamosan átalakult az életforma, és ennek következtében lét­rejött egy szakadék, amely egyre mélyült és szélesedett.

A középrétegekből nem lehet ide visszakerülni?

Egészen szélsőséges esetektől eltekintve nem. Aki egyszer innen kitört, aki egyszer már a középrétegek életformáját élte, aki egyszer már birtokába jutott azoknak az eszközöknek, amelyekkel meg lehetett haladni a hagyományos szegény­ség állapotát, az továbbra sem teljesen fegyvertelen, és akár­milyen rosszul alakuljon is a sorsa, nem kell attól félnie, hogy végérvényesen visszasüllyed a szegénységnek ebbe a telje­sen kilátástalan állapotába.

Melyek a középrétegek életformájában ezek az elemek, amelyek meg­gátolják a visszacsúszást, és amelyek megszerzésével stabilizálni lehet a már elért társadalmi státust?

Általában több élem együtt teszi ezt lehetővé. A hatvanas évek elejétől a magyar társadalom korábbi középrétegei, a jól képzett szakmunkások és a birtokos parasztok leszármazottai fokozatosan helyreállították azokat a pozíciókat, amelyeket az ötvenes években elveszítettek. Az örökölt tradíciók, a több generáción át felhalmozott kulturális tőke segítségével az adott viszonyok között hatékonyan működő életforma-mo­delleket dolgoztak ki, és a maximumot tudták kihozni ebből a kettős életből, amit egyfelől a bérmunka, másfelől a második

gazdaság jelentett.

Azokon a településeken, ahol ennek az életvitelnek bővülő lehetőségei voltak, a példa sokakat magához tudott von­zani a korábbi szegény rétegekből is.

Ha a kilépés megtörtént, az mindenképpen az életforma mélyebb átalakulását jelentette, és nem csak annyit, hogy több a kereset, vagy be lehet szerezni olyan fogyasztási cikke­ket is, amelyekről korábban szó sem lehetett. Átalakult az élet­forma, átalakult a hétköznapi kultúra, vagyis pontosan a bűvös kör szakadt meg, amely a szegényeket a tartós és kilátás­talan szegénység állapotában tartja.

Tehát aki egyszer a hagyományos szegénységből kilé­pett, azt az oda való visszasüllyedés veszélye többnyire nem fenyegeti. Lehet, hogy az anyagi helyzete megromlik, hogy egyszer csak filléres napi megélhetési gondokkal kerül szem­be, de azokat a kulturális eszközöket, amelyeket korábban megszerzett nem veszti el. Még leginkább a nyugdíjasoknál fordul elő, hogy olyanok, akik korábban elfogadható közép­osztályi szinten éltek, ebben a tradicionális értelemben újra szegénnyé válnak, mert az anyagi elszegényedés olyan tar­tós és olyan mértékig rombolja a korábban kialakított élet­formát, hogy a folyamat egy idő után visszafordíthatatlanná válhat.

Mik ezeknek az élethelyzeteknek a leglényegesebb elemei?

A közepes életforma esetében az egyik legalapvetőbb dolog az, hogy van értelme a felhalmozásnak, mert van rá lehe­tőség. Mindenféle értelemben, tehát a fogyasztási javak be­szerzése értelmében, a tőkegyűjtés értelmében és az iskolá­zás, a tudás felhalmozásának értelmében is.

Egyrészt van perspektívája, mert világosan látható, hogy milyen mértékben és milyen irányba juthatok előre általa, másrészt a lehetőség is adott, mert van megfelelő jövedelem, van megfelelő lakás, megfelelő ingatlan, és főként van az élet­formának egy olyan stabilitása, amelyre hosszú távú straté­giát lehet és érdemes építeni.

A szegény-kultúrát ezzel szemben az jellemzi, hogy a le­hetőségek sincsenek meg, és a perspektíva is hiányzik, ezért a rövid távú érdekek, a pillanatnyi késztetések mindig előny­ben részesülnek a hosszabb távú meggondolásokkal szem­ben. Mindez szükségszerűen következik az életforma jellegé­ből. Ha valaki szakképzetlen, és nincs lehetősége arra, hogy a munkaerőpiacon stabil helyet szerezzen magának, ahol ér­demes hosszú időre lehorgonyoznia, akkor nyilvánvalóan a pillanatnyilag éppen legjobbnak látszó lehetőséget próbálja megragadni. Ebből fakad, hogy a szegények nagyon gyakran változtatják a munkahelyüket. Eleve hátrányos, versenykép­telen helyzetben vannak a munkaerőpiacon, és ezt egyetlen módon tudják úgy-ahogy ellensúlyozni: ha a sok rossz lehető­ség közül az adott pillanatban legjobbnak tűnőt választják.

Ez a stratégia – a gyakori munkahely változtatás, az al­kalmi munkák és a vállalati munkaviszony gyakori váltogatása – a nyolcvanas évek közepéig működőképesnek bizonyult, mert olyan volt a szabályozás és a gazdaság működése, hogy viszonylag tág mozgásteret biztosított hozzá. Amióta viszont megjelent a munkanélküliség, és az egész szabályozási rend­szer gyökeresen megváltozott – azóta ez a stratégia lényege­sen nagyobb kockázattal jár. Ma már az iskolázatlan, képzet­len munkavállaló nem tud minden probléma nélkül újra elhe­lyezkedni, ha az előző munkahelyéről kilép azért, mert rövid időre adódik valami jobban fizető idénymunka.

A hagyományos szegénység életében a megváltozott helyzet gyökeres és – lehet mondani – tragikus fordulatot ho­zott, mert a korábbi minimális biztonságot nyújtó egzisztenciá­lis háttér is megszűnt.

Van esély egy újfajta stratégia kialakítására?

Egyelőre semmiféle jele nem látszik annak, hogy kialakulná­nak a helyzethez jobban igazodó újfajta stratégiák, és ennek az egyik legfőbb oka éppen az, hogy a szegénység kultúrája egy bűvös kört teremt, amelyből nem lehet kitörni. Az egyetlen lehetőség az önszerveződés volna, viszont a szegénység kultúrája hagyományosan kizárja a konstruktív önszerve­ződés lehetőségét. Amikor megjelenik a hatékony önszerve­ződés, a hatékony érdekvédelem, akkor már nem lehet a sze­génység kultúrájáról beszélni. Az a társadalmi csoport, amely erre képes, már kilépett a szegénység állapotából.

A szegények fatalisták, rendkívül kevéssé bíznak a jövő­ben, úgy gondolják, hogy minden a szerencsén múlik, hogy rajtuk kívülálló erők döntik el, mi történik velük, hogy jobban vagy rosszabbul megy-e a soruk, és nincs meg bennük az a hit, hogy a sorsukon bármilyen értelemben változtatni tudnak. Ez nagyon jellemző vonása a szegények kultúrájának.

Ráadásul a „létező szocializmus" azt sugallta – sőt na­gyon töredékesen, nagyon sok diszfunkcióval terhelten és ir­tózatos áron, de valamit meg is valósított belőle -, hogy „ha Te rendes magaviseletű polgára vagy a társadalomnak, és nem nagyon ugrálsz, akkor azért valamilyen módon gondos­kodunk rólad". így aztán beépültek és borzalmasan erőssé váltak a „csodaváró" reflexek. „Majd az illetékes hatóságok intézkednek, s valahogyan gondoskodnak rólam. Ha végképp reménytelenné válik a helyzet, ha a problémák már annyira felhalmozódnak, akkor valamit majd csak fognak csinálni." Mindennapos tapasztalatok voltak és vannak arról, hogy a va­lóságban ez nem egészen így működik. Ezek a reflexek mégis léteznek, és újra és újra a hatóságokat ostromolják, noha ma már annyit sem tudnak elérni, amennyit régebben sikerült ki­csikarni. Erinek a mentalitásnak a tehetetlenségi nyomatéka azonban borzasztóan erős. Ez bizonyos mértékig igaz az egész magyar társadalomra. Mindenki azon lamentál, azon siránkozik, hogy milyen borzalmasak az állapotok, de nagyon kevesen próbálnak ezen változtatni.

A szegényekre mindez hatványozottan érvényes.

Ez is szerepet játszik abban, hogy olyan rettenetesen ne­héz bármifajta önszerveződési folyamatot elindítani.

Mindenképpen szükség van olyan külső animátorokra, közvetítőkre, akik ezt a bűvös kört egy ponton meg tudják szakítani, és ezzel elmozdítják a holtpontról a dolgokat.

Tudna említeni konkrét példát ilyen kísérletre?

Próbálkozások vannak, s ha a szegénység önszerveződésé­ről nem is beszélhetünk, de a velük szolidáris erők elkezdtek szerveződni.

Magyarországon a hagyományos szegények igen jelen­tős részét adják a cigányok. Sok ellentmondással terhelten, de kezdi magát megszervezni egy organikus cigány értelmi­ség. Létrejöttek olyan szervezetek, amelyek autentikus érdek­képviseleti szervezeteknek tekinthetők, és a korábbi, állami­lag manipulált szervezetektől eltérő módon működnek.

Ez mindenképpen előrelépést jelent. Abban például, hogy Miskolcon sikerült megakadályozni ennek a bizonyos gettónak, vagy ahogy a hatóságok eufemisztikusan nevezték, az alacsony komfortfokozatú lakótelepeknek a megépítését, óriási szerepe volt egy cigány tanítónak – Horváth Aladárnak -, aki fölismerte a tervben rejlő iszonyatos veszélyeket, és szá­mos embert maga mellé tudott állítani. Megszervezte a Gettó­ellenes Bizottságot, és meg tudott nyerni olyan szakértőket, akik aztán a nyilvánosság erejére támaszkodva – mert anélkül nem ment volna -, meg a politikai változásokban rejlő lehető­ségekre támaszkodva – mert anélkül sem ment volna -, meg tudták akadályozni, hogy a gettó felépüljön.

Persze megakadályozni egy ilyen szörnyű terv megvaló­sulását, ez a könnyebbik része a dolognak. Helyette egy min­denki számára elfogadható alternatív megoldást találni az ér­dekeltek bevonásával, lényegesen nehezebb. Ehhez mé­lyebbre hatoló önszerveződés és az érdekeltek nagyobb akti­vitása szükséges.

A kifejezetten politikai jellegű szervezetektől részben vagy teljesen függetlenül is létrejöttek olyan kezdeményezé­sek, amelyek valamilyen módon a szegények érdekvédelmét vállalták magukra, és nem is csak ezen az egyszerűbb akció­szervezési szinten. Megalakult például a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, amely abban a pillanatban, amikor a hajléktalanok egy csoportja a helyzet elviselhetetlenségét jel­ző, már-már politikainak is nevezhető tiltakozó akciót indított, megpróbálta ezt a közvetlenül az érdekeltek által kezdemé­nyezett folyamatot valamiképpen katalizálni, de bekapcsoló­dott a SZETA és több budapesti szociális munkás is. Azzal, hogy késlekedés nélkül a hajléktalanok mellé álltak, jelentős mértékben növelni tudták az akció hatékonyságát. Kemény érdekvédelmi harcok árán sikerült épületeket és pénzt sze­rezni a fővárosi tanácstól. Új, az eddigiektől eltérő elvek alap­ján működő átmeneti szállásokat lehetett kialakítani. Ezek a szállások azután a további önszerveződés bázisaivá váltak.

Súlyos konfliktusok és problémák árán, de mégiscsak elindult valami. Az éjjeli menedékhely típusú átmeneti szállókkal szem­ben kialakulóban van egy másik, emberszabásúbb alternatí­va. A mozgalom által birtokba vett szállókon egyrészt nem­csak ágyat adnak, hanem szociális gondozás is folyik, más­részt megjelentek az önkormányzat csírái. Mindez lehetősé­get teremt arra, hogy a hajléktalanok, akik többnyire volt állami gondozottak és mindenféle értelemben megvetett, kiszolgál­tatott, perifériára szorult tagjai a társadalomnak, visszanyer­jék az emberi méltóságukat, és az eddiginél aktívabb része­sei legyenek saját sorsuk alakításának.

Ez a példa is mutatja, hogy szükség van „katalizátorok­ra", olyan magasabb társadalmi státusú emberekre, akik szo­lidaritást vállalnak a legelvetettebb társadalmi csoportokkal, és képesek az adott társadalmi csoportban rejlő energiákat úgy mozgósítani, hogy az alaphelyzet tehetetlenségi nyoma­téka valamelyest csökkenjen. Annak idején a SZETA létrejöt­tében is komoly szerepet játszott, hogy a szervezet létrehozá­sát kezdeményező szociológusok szegény- és cigánykutató­ként nap mint nap szembesültek a szegények helyzetével és az állami szociálpolitika tökéletesen diszfunkcionális működé­sével. Ezért a puszta tényfeltárást egyre kevésbé tekintették elégségesnek. A SZETA ilyen értelemben előképe a ma sok­kal jobb körülmények között létrejövő hasonló társadalmi szerveződéseknek.

A helyzet azóta csak romlott, noha a problémáról ma már nyíltan lehet beszélni, és az újságok tele vannak ilyen tárgyú írásokkal. Tíz évvel ezelőtt még sokkal könnyebb lett volna radikális javulást elérni. Ma az egész társadalom válságban van, és nincsenek erőforrásai, illetve a szociálpolitikai célokat szolgáló erőforrásokért lényegesen nagyobb a verseny, mint akkor volt, hiszen a középosztály elszegényedő csoportjai komoly konkurenciát jelentenek a hagyományos szegény­ségnek. Ugyanakkor mindenképpen meg kellene találni a módját annak, hogy a szükséges gazdasági változásokkal együtt járó súlyos megrázkódtatások tragikus következmé­nyeit mérsékelni lehessen. Létre kell hozni egy olyan szociál­politikai eszközrendszert, amely a még elfogadható emberi életet a társadalom minden állampolgára számára garantálja. E garanciák megteremtése nélkül a hagyományos szegény­séget – és a következmények révén az egész társadalmat – katasztrófa fenyegeti. Ennek máris számos előjele van.

A helyzet nem is ott a legsúlyosabb, ahol ekörül a legna­gyobb csinnadratta folyik, mert maga az a tény, hogy csin­nadratta folyik, rákényszeríti az illetékeseket arra, hogy vala­mit tegyenek. Ózdon pl. köztudomásúlag súlyos gondok van­nak, de azáltal, hogy ez állandóan napirenden van, a nyilvá­nosságban megteremtődik az esély arra, hogy valami mégis történjék a legsúlyosabb következmények elhárítása érdeké­ben. Ugyanakkor százával vannak olyan falvak, sorvadó, pe­rifériális helyzetű települések, ahol a lakosság igen jelentős százaléka tartósan munkanélküli, és egyáltalán nem vagy csak sokkal kisebb mértékben részesülnek kompenzáció­ban, és gyakorlatilag máris afrikai szintű nyomorban élnek.

Ami tragikus azért is, mert méltatlan az emberhez és elfo­gadhatatlan egy magát európainak valló társadalomban, de még tragikusabb azért, mert a következő generáció esélyeit tovább rontja. Hadd említsem példaként Csenyéte esetét. Ez egy kis falu Borsod északi csücskében, egészen közel a cseh határhoz. Összesen 260 ember él itt. Kb. hatvan megnyomo­rított, tönkretett, nagyon alacsony nyugdíjjal rendelkező egy­kori paraszt és kétszáz cigány. Közülük a munkaképes korúak gyakorlatilag mind munkanélkülinek tekinthetők, még akkor is, ha van köztük olyan, akinek a munkakönyve be van adva a tsz-hez, hiszen nekik sem tudnak rendszeres munkát biztosí­tani. Első menetben fölmértük ezt a katasztrofális helyzetet, majd rögtön azon kezdtünk gondolkodni, hogy hogyan le­hetne itt valamit tenni. Azt persze tudtuk, hogy ezt a hanyatló tendenciát nem lehet egyik napról a másikra megfordítani, de abban reménykedtünk, hogy meg lehet állítani, és hosszabb távon talán pozitív irányú változások is megindulhatnak.

Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ott élő embereket valamiféleképpen érdekeltté kell tenni, és ki kell mozdítani ab­ból a teljes reményvesztettségből, amelyben már nagyon rég­óta élnek. Az első lépés nyilván az volt, hogy ösztönözzük őket arra, hogy minél artikuláltabban fogalmazzák meg azt, hogy mitől elviselhetetlen ott az élet. Min kell elsősorban vál­toztatni ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen. Több alkalommal is összeültünk az ott élő emberekkel, és egy idő után nagyon érzékletesen és világosan meg tudták fogalmazni a problé­máikat.

Az is világos volt, hogy hiába fogalmazták meg ezeket a problémákat, egyenként, elszigetelten nem tudnak érvényt szerezni a követeléseiknek azokkal az intézményekkel, ható­ságokkal szemben, amelyeknek befolyása lehet az életük alakulására.

Ha viszont ezt valamilyen szervezet nevében teszik, ak­kor mindjárt más a helyzet. így került sor aztán arra, hogy Hor­váth Aladár, az a bizonyos cigány tanító, aki korábban Miskol­con már megszervezte a Phralipe helyi szervezetét, Csenyétén is bábáskodott a helyi tagszervezet létrejötténél. De nem úgy, hogy megérkezett Miskolcról a tanító, és ő majd meg­mondja, hogy mit kell csinálni. Inkább csak kedvet csinált a do­loghoz: felolvasta a Phralipe alapító nyilatkozatát és program­ját. Azokon a pontokon, ahol valami nem volt világos, részlete­sebb magyarázatokkal szolgált, és megpróbált úgy érvelni, hogy az ott lévő emberek számára belső üggyé váljon, hogy egy ilyen szervezetet érdemes megalakítani.

Ezután megszerveződött egy falugyűlés, ahol az összes olyan intézmény képviseltette magát, amelyiknek a falu sorsa szempontjából szerepe lehet, s ott a felszólaló cigányok már ennek a szervezetnek a nevében léptek fel és fogalmazták meg a mondandójukat.

Ezen a falugyűlésen természetesen mindenféle ígéretek hangzottak el, és ugyancsak természetesen ezeknek az ígé­reteknek a tört része sem teljesült. Az is természetes, hogy a Phralipe csenyétei szervezetében hamarosan erős belső fe­szültségek jöttek létre. Többek között azért, mert a cigány tár­sadalomban nincs semmiféle hagyománya a hierarchiának, főként a formalizált, intézményesített hierarchiának. Vannak presztízskülönbségek, az egyik embernek nagyobb a tekinté­lye, mint a másiknak, de ezt nem engedték soha semmiféle módon intézményesíteni. (Ezért is alapvető hazugság a vaj­daság intézményére mint autentikus és hagyományos intéz­ményre hivatkozni. Azt éppen hogy a „fehér ember" találta ki, azért, hogy a hatóságok dolgát megkönnyítse.)

A konfliktusok egy része tehát ebből származik ti., hogy ügyvezetőt és vezetőséget választottak egy olyan közegben, ahol ennek nem volt hagyománya, és ezért nagyon nehezen tudták elfogadni az emberek. Másrészt a cigány közösségek­ben a rokonsági kapcsolatok jelentősége különösen nagy. Ezek a kapcsolatok a közösségen belül alcsoportokat hoznak létre, amelyek között gyakoriak a konfliktusok, és most ezek a konfliktusok áttevődtek a szervezetre.

Tehát megint abba ütközünk, hogy van egy tradicionális szegénycsoport, amelynek hagyományai számos ponton szemben állnak a társadalomszerveződés modern formáival.

Ezek az ellentétek, különbözőségek hogyan oldhatók fel?

Csak úgy oldhatók fel, ha az emberek számára egyértelművé és világossá válik, hogy eredményeket lehet elérni ilyen mó­don. Hozzá kell tenni, hogy ez a nagyon sete-suta szervező­dési próbálkozás olyan közegben megy végbe, amely kifeje­zetten a létrejövő szervezet ellen dolgozik. Az egész régió, amelyhez Csenyéte is tartozik, hasonlóan lerobbant állapot­ban van, mint maga a falu. Kontraszelekció zajlott az elmúlt évtizedben, mindenki elmenekült innen, aki valamennyi erőt és képességet érzett magában, és olyan emberek maradtak ott, akik nem igazán hisznek abban, hogy bármi is megváltoz­hat általuk. És erős képességük van arra, hogy megtalálják azt az ideológiát, amely megindokolja, hogy mit miért nem ér­demes csinálni. Mindez nem igazán teremt kedvező feltétele­ket ahhoz, hogy egy ilyen önszerveződés sikereket tudjon fel­mutatni, és elhitesse, hogy ezek között a feltételek között is el lehet jutni valameddig.

De amikor mi belekezdtünk ebbe a vállalkozásba, számot vetettünk azzal, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, és cso­dákat nem lehet várni. A legfontosabb feltétele, hogy a faluba kerüljenek olyan animátorok, akik segítik ezt a folyamatot. De föltétlenül kellenek további emberek is, akik ebben hajlandók szerepet vállalni. Ha minden jól megy, ősszel újraindul az is­kola alsó tagozata Csenyétén, ehhez tanítókra van szükség, méghozzá elszánt, a helyzethez alkalmazkodni tudó tanítók­ra, hiszen ma a faluban a legfiatalabb cigányoknak sincsen meg a nyolc általánosuk. Ami persze végképp versenyképte­lenné teszi őket, még a környékbeli rosszul fizető munkahe­lyeken is. Munkaalkalmat kell mindenáron teremteni, ehhez is szükség van egy helyben lakó animátorra, falugondnokra, aki a szervezés feladatait ellátja. Létre kell hozni – és most ezen dolgozunk – egy alapítványt, mert anyagi háttérre is szükség van. Az is probléma ugyanis, hogy ezek a munka és rendsze­res jövedelem nélkül tengődő emberek nem hitelképesek, és ez a sokféle értelemben vett hitelképtelenség sokakat vissza­rettent a segítségnyújtástól. Felmerül ez a probléma az újra­kezdési hitel igénybevételekor és számos más alkalommal is.

És természetesen támaszkodni kell a sorvadó, de még meglévő helyi hagyományokra is. Pl. régi hagyomány a kosár­fonás, de a környéken kevés a kosárfonásra alkalmas vessző, ezért felmerült, hogy egy nagyobb területre fűzvesszőt le­hetne telepíteni, és akkor nagyobb mennyiséget lehetne elké­szíteni, és az értékesítést is hatékonyabbá, szervezettebbé lehetne tenni, de ehhez is tőke kell.

Ha lennének animátorok, megszűnhetne a kölcsönös és sehova sem vezető gyűlölködés a magyarok és a cigányok között, és megindulhatna a kölcsönhatás. Fontos, hogy ne kí­vülről, erőszakosan bevitt ideák szabják meg a dolgok mene­tét, hanem a kezdeményezések azokra a meglévő, bár erő­sen elfojtott képességekre, adottságokra épüljenek, amelyek a jelenleginél lényegesen hatékonyabban is működtethetők. De ehhez a,szükséges „kezdőlökést" meg kell adni. Azt re­méljük, hogy ebből kialakulhat egy modell, amelynek a ta­pasztalatai aztán máshol is hasznosíthatók.

Hozzá kell tenni, hogy a környéken kezdenek kialakulni már részben spontán, részben politikai erők által támogatott önszerveződések. Például egy közeli faluban lakó református pap vezetésével létrejött egy faluszövetség. Velük is próbáljuk megtalálni a kapcsolatot, hogy ezek a próbálkozások fogas­kerekek módjára összekapcsolódjanak, minden olyan esetben, amikor az elvi ellentétek nem zárják ki az együttműködést.

(Lengyel Gábor fotója)