Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)

A baloldal természetesen a szegények pártján áll. De mit jelenthet ez? A karitatív akciókat – abból kiindulva, hogy a szegénység okait kell megszüntetni -, mint a helyzet lényegi kezelését megkerülő, megalázó jótékonykodást utasította el az osztályharcos szemlélet. De a szegény­ség okai nem szűntek meg (csak mások lettek), s akik magukat balol­dalinak vallották, az okokkal való elvi foglalkozásba bonyolódva egyre kevésbé foglalkoztak magukkal a szegényekkel. Ma is érvényesnek tartjuk azt, hogy a szegénység nem örök szükségszerűség, s azt is, hogy nem elég gyógyítani az általa ejtett sebeket, hanem azok keletkezésé­nek okai ellen kell mozgósítani a társadalom minél több energiáját. De nem ér semmit az olyan – bármi következetes – elvi baloldaliság, amely a gyakorlatban nem tud azonnali segítséget nyújtani. Az aláb­biakban Havas Gáborral, a Szegényeket Támogató Alap egyik létreho­zójával készített interjút tárjuk olvasóink elé. Azon kevesek egyikét kérdezzük tehát a szegénység kezelésének lehetőségeiről, akik való­ban megpróbáltak cselekedni is az egyre súlyosabb társadalmi gond enyhítésére. Szerkesztőségünket Tót Éva képviselte.

(Lengyel Gábor fotója)

A legutóbbi időben változott-e a szegénységgel kapcsolatos felfogás, ennek a jelenségvilágnak az értelmezése, megítélése, s ha igen, akkor milyen értelemben?

Az igazán lényeges változás abban van, hogy nemcsak hogy elismerik a szegénység létét, amit hosszú időn át gyakorlati­lag tagadtak, hanem azt is belátják, hogy a szegények hely­zete egyre rosszabb. Ugyanakkor – s ez megítélésem szerint legalább ilyen fontos – szisztematikusan összekevernek kü­lönböző súlyú és jellegű társadalmi problémákat. Igen sok szó esik arról, hogy egyre többen élnek a társadalmi minimum alatt.

Nem vitás, hogy a napjainkban zajló változások követ­keztében olyan emberek, családok helyzete is megrendül, akik korábban biztonságban érezték magukat, akik a Kádár-korszak konjunkturális időszakában bejutottak a középréteg­be, ott megvetették a lábukat, és azt hitték, hogy végleg kilá­baltak a szegénységből. Ezeknek a családoknak egy részét most valóban elszegényedés fenyegeti.

De amikor olyan számokkal dobálóznak, hogy itt most már lassan hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt, akkor megpróbálnak összemosni két teljesen különböző dol­got. Mert egészen más jellegű probléma az, hogy mi történik a hagyományos szegénységgel, azokkal a csoportokkal, ame­lyek mindig is szegények voltak, és generációról generációra továbbörökítették a maguk társadalmi helyzetét. Ez a sze­génység szükségszerű alkotóeleme volt a korábbi társada­lomszerkezetnek is.

Évtizedekkel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek elején kezdődött az a folyamat, amelynek során a társadalomnak ez a képzetlen és iskolázatlan része fokozatosan leszakadt, el­maradt a társadalom egészétől. Pontosabban a társadalom többi részében jelentős gyarapodás ment végbe, ezzel párhu­zamosan átalakult az életforma, és ennek következtében lét­rejött egy szakadék, amely egyre mélyült és szélesedett.

A középrétegekből nem lehet ide visszakerülni?

Egészen szélsőséges esetektől eltekintve nem. Aki egyszer innen kitört, aki egyszer már a középrétegek életformáját élte, aki egyszer már birtokába jutott azoknak az eszközöknek, amelyekkel meg lehetett haladni a hagyományos szegény­ség állapotát, az továbbra sem teljesen fegyvertelen, és akár­milyen rosszul alakuljon is a sorsa, nem kell attól félnie, hogy végérvényesen visszasüllyed a szegénységnek ebbe a telje­sen kilátástalan állapotába.

Melyek a középrétegek életformájában ezek az elemek, amelyek meg­gátolják a visszacsúszást, és amelyek megszerzésével stabilizálni lehet a már elért társadalmi státust?

Általában több élem együtt teszi ezt lehetővé. A hatvanas évek elejétől a magyar társadalom korábbi középrétegei, a jól képzett szakmunkások és a birtokos parasztok leszármazottai fokozatosan helyreállították azokat a pozíciókat, amelyeket az ötvenes években elveszítettek. Az örökölt tradíciók, a több generáción át felhalmozott kulturális tőke segítségével az adott viszonyok között hatékonyan működő életforma-mo­delleket dolgoztak ki, és a maximumot tudták kihozni ebből a kettős életből, amit egyfelől a bérmunka, másfelől a második

gazdaság jelentett.

Azokon a településeken, ahol ennek az életvitelnek bővülő lehetőségei voltak, a példa sokakat magához tudott von­zani a korábbi szegény rétegekből is.

Ha a kilépés megtörtént, az mindenképpen az életforma mélyebb átalakulását jelentette, és nem csak annyit, hogy több a kereset, vagy be lehet szerezni olyan fogyasztási cikke­ket is, amelyekről korábban szó sem lehetett. Átalakult az élet­forma, átalakult a hétköznapi kultúra, vagyis pontosan a bűvös kör szakadt meg, amely a szegényeket a tartós és kilátás­talan szegénység állapotában tartja.

Tehát aki egyszer a hagyományos szegénységből kilé­pett, azt az oda való visszasüllyedés veszélye többnyire nem fenyegeti. Lehet, hogy az anyagi helyzete megromlik, hogy egyszer csak filléres napi megélhetési gondokkal kerül szem­be, de azokat a kulturális eszközöket, amelyeket korábban megszerzett nem veszti el. Még leginkább a nyugdíjasoknál fordul elő, hogy olyanok, akik korábban elfogadható közép­osztályi szinten éltek, ebben a tradicionális értelemben újra szegénnyé válnak, mert az anyagi elszegényedés olyan tar­tós és olyan mértékig rombolja a korábban kialakított élet­formát, hogy a folyamat egy idő után visszafordíthatatlanná válhat.

Mik ezeknek az élethelyzeteknek a leglényegesebb elemei?

A közepes életforma esetében az egyik legalapvetőbb dolog az, hogy van értelme a felhalmozásnak, mert van rá lehe­tőség. Mindenféle értelemben, tehát a fogyasztási javak be­szerzése értelmében, a tőkegyűjtés értelmében és az iskolá­zás, a tudás felhalmozásának értelmében is.

Egyrészt van perspektívája, mert világosan látható, hogy milyen mértékben és milyen irányba juthatok előre általa, másrészt a lehetőség is adott, mert van megfelelő jövedelem, van megfelelő lakás, megfelelő ingatlan, és főként van az élet­formának egy olyan stabilitása, amelyre hosszú távú straté­giát lehet és érdemes építeni.

A szegény-kultúrát ezzel szemben az jellemzi, hogy a le­hetőségek sincsenek meg, és a perspektíva is hiányzik, ezért a rövid távú érdekek, a pillanatnyi késztetések mindig előny­ben részesülnek a hosszabb távú meggondolásokkal szem­ben. Mindez szükségszerűen következik az életforma jellegé­ből. Ha valaki szakképzetlen, és nincs lehetősége arra, hogy a munkaerőpiacon stabil helyet szerezzen magának, ahol ér­demes hosszú időre lehorgonyoznia, akkor nyilvánvalóan a pillanatnyilag éppen legjobbnak látszó lehetőséget próbálja megragadni. Ebből fakad, hogy a szegények nagyon gyakran változtatják a munkahelyüket. Eleve hátrányos, versenykép­telen helyzetben vannak a munkaerőpiacon, és ezt egyetlen módon tudják úgy-ahogy ellensúlyozni: ha a sok rossz lehető­ség közül az adott pillanatban legjobbnak tűnőt választják.

Ez a stratégia – a gyakori munkahely változtatás, az al­kalmi munkák és a vállalati munkaviszony gyakori váltogatása – a nyolcvanas évek közepéig működőképesnek bizonyult, mert olyan volt a szabályozás és a gazdaság működése, hogy viszonylag tág mozgásteret biztosított hozzá. Amióta viszont megjelent a munkanélküliség, és az egész szabályozási rend­szer gyökeresen megváltozott – azóta ez a stratégia lényege­sen nagyobb kockázattal jár. Ma már az iskolázatlan, képzet­len munkavállaló nem tud minden probléma nélkül újra elhe­lyezkedni, ha az előző munkahelyéről kilép azért, mert rövid időre adódik valami jobban fizető idénymunka.

A hagyományos szegénység életében a megváltozott helyzet gyökeres és – lehet mondani – tragikus fordulatot ho­zott, mert a korábbi minimális biztonságot nyújtó egzisztenciá­lis háttér is megszűnt.

Van esély egy újfajta stratégia kialakítására?

Egyelőre semmiféle jele nem látszik annak, hogy kialakulná­nak a helyzethez jobban igazodó újfajta stratégiák, és ennek az egyik legfőbb oka éppen az, hogy a szegénység kultúrája egy bűvös kört teremt, amelyből nem lehet kitörni. Az egyetlen lehetőség az önszerveződés volna, viszont a szegénység kultúrája hagyományosan kizárja a konstruktív önszerve­ződés lehetőségét. Amikor megjelenik a hatékony önszerve­ződés, a hatékony érdekvédelem, akkor már nem lehet a sze­génység kultúrájáról beszélni. Az a társadalmi csoport, amely erre képes, már kilépett a szegénység állapotából.

A szegények fatalisták, rendkívül kevéssé bíznak a jövő­ben, úgy gondolják, hogy minden a szerencsén múlik, hogy rajtuk kívülálló erők döntik el, mi történik velük, hogy jobban vagy rosszabbul megy-e a soruk, és nincs meg bennük az a hit, hogy a sorsukon bármilyen értelemben változtatni tudnak. Ez nagyon jellemző vonása a szegények kultúrájának.

Ráadásul a „létező szocializmus" azt sugallta – sőt na­gyon töredékesen, nagyon sok diszfunkcióval terhelten és ir­tózatos áron, de valamit meg is valósított belőle -, hogy „ha Te rendes magaviseletű polgára vagy a társadalomnak, és nem nagyon ugrálsz, akkor azért valamilyen módon gondos­kodunk rólad". így aztán beépültek és borzalmasan erőssé váltak a „csodaváró" reflexek. „Majd az illetékes hatóságok intézkednek, s valahogyan gondoskodnak rólam. Ha végképp reménytelenné válik a helyzet, ha a problémák már annyira felhalmozódnak, akkor valamit majd csak fognak csinálni." Mindennapos tapasztalatok voltak és vannak arról, hogy a va­lóságban ez nem egészen így működik. Ezek a reflexek mégis léteznek, és újra és újra a hatóságokat ostromolják, noha ma már annyit sem tudnak elérni, amennyit régebben sikerült ki­csikarni. Erinek a mentalitásnak a tehetetlenségi nyomatéka azonban borzasztóan erős. Ez bizonyos mértékig igaz az egész magyar társadalomra. Mindenki azon lamentál, azon siránkozik, hogy milyen borzalmasak az állapotok, de nagyon kevesen próbálnak ezen változtatni.

A szegényekre mindez hatványozottan érvényes.

Ez is szerepet játszik abban, hogy olyan rettenetesen ne­héz bármifajta önszerveződési folyamatot elindítani.

Mindenképpen szükség van olyan külső animátorokra, közvetítőkre, akik ezt a bűvös kört egy ponton meg tudják szakítani, és ezzel elmozdítják a holtpontról a dolgokat.

Tudna említeni konkrét példát ilyen kísérletre?

Próbálkozások vannak, s ha a szegénység önszerveződésé­ről nem is beszélhetünk, de a velük szolidáris erők elkezdtek szerveződni.

Magyarországon a hagyományos szegények igen jelen­tős részét adják a cigányok. Sok ellentmondással terhelten, de kezdi magát megszervezni egy organikus cigány értelmi­ség. Létrejöttek olyan szervezetek, amelyek autentikus érdek­képviseleti szervezeteknek tekinthetők, és a korábbi, állami­lag manipulált szervezetektől eltérő módon működnek.

Ez mindenképpen előrelépést jelent. Abban például, hogy Miskolcon sikerült megakadályozni ennek a bizonyos gettónak, vagy ahogy a hatóságok eufemisztikusan nevezték, az alacsony komfortfokozatú lakótelepeknek a megépítését, óriási szerepe volt egy cigány tanítónak – Horváth Aladárnak -, aki fölismerte a tervben rejlő iszonyatos veszélyeket, és szá­mos embert maga mellé tudott állítani. Megszervezte a Gettó­ellenes Bizottságot, és meg tudott nyerni olyan szakértőket, akik aztán a nyilvánosság erejére támaszkodva – mert anélkül nem ment volna -, meg a politikai változásokban rejlő lehető­ségekre támaszkodva – mert anélkül sem ment volna -, meg tudták akadályozni, hogy a gettó felépüljön.

Persze megakadályozni egy ilyen szörnyű terv megvaló­sulását, ez a könnyebbik része a dolognak. Helyette egy min­denki számára elfogadható alternatív megoldást találni az ér­dekeltek bevonásával, lényegesen nehezebb. Ehhez mé­lyebbre hatoló önszerveződés és az érdekeltek nagyobb akti­vitása szükséges.

A kifejezetten politikai jellegű szervezetektől részben vagy teljesen függetlenül is létrejöttek olyan kezdeményezé­sek, amelyek valamilyen módon a szegények érdekvédelmét vállalták magukra, és nem is csak ezen az egyszerűbb akció­szervezési szinten. Megalakult például a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, amely abban a pillanatban, amikor a hajléktalanok egy csoportja a helyzet elviselhetetlenségét jel­ző, már-már politikainak is nevezhető tiltakozó akciót indított, megpróbálta ezt a közvetlenül az érdekeltek által kezdemé­nyezett folyamatot valamiképpen katalizálni, de bekapcsoló­dott a SZETA és több budapesti szociális munkás is. Azzal, hogy késlekedés nélkül a hajléktalanok mellé álltak, jelentős mértékben növelni tudták az akció hatékonyságát. Kemény érdekvédelmi harcok árán sikerült épületeket és pénzt sze­rezni a fővárosi tanácstól. Új, az eddigiektől eltérő elvek alap­ján működő átmeneti szállásokat lehetett kialakítani. Ezek a szállások azután a további önszerveződés bázisaivá váltak.

Súlyos konfliktusok és problémák árán, de mégiscsak elindult valami. Az éjjeli menedékhely típusú átmeneti szállókkal szem­ben kialakulóban van egy másik, emberszabásúbb alternatí­va. A mozgalom által birtokba vett szállókon egyrészt nem­csak ágyat adnak, hanem szociális gondozás is folyik, más­részt megjelentek az önkormányzat csírái. Mindez lehetősé­get teremt arra, hogy a hajléktalanok, akik többnyire volt állami gondozottak és mindenféle értelemben megvetett, kiszolgál­tatott, perifériára szorult tagjai a társadalomnak, visszanyer­jék az emberi méltóságukat, és az eddiginél aktívabb része­sei legyenek saját sorsuk alakításának.

Ez a példa is mutatja, hogy szükség van „katalizátorok­ra", olyan magasabb társadalmi státusú emberekre, akik szo­lidaritást vállalnak a legelvetettebb társadalmi csoportokkal, és képesek az adott társadalmi csoportban rejlő energiákat úgy mozgósítani, hogy az alaphelyzet tehetetlenségi nyoma­téka valamelyest csökkenjen. Annak idején a SZETA létrejöt­tében is komoly szerepet játszott, hogy a szervezet létrehozá­sát kezdeményező szociológusok szegény- és cigánykutató­ként nap mint nap szembesültek a szegények helyzetével és az állami szociálpolitika tökéletesen diszfunkcionális működé­sével. Ezért a puszta tényfeltárást egyre kevésbé tekintették elégségesnek. A SZETA ilyen értelemben előképe a ma sok­kal jobb körülmények között létrejövő hasonló társadalmi szerveződéseknek.

A helyzet azóta csak romlott, noha a problémáról ma már nyíltan lehet beszélni, és az újságok tele vannak ilyen tárgyú írásokkal. Tíz évvel ezelőtt még sokkal könnyebb lett volna radikális javulást elérni. Ma az egész társadalom válságban van, és nincsenek erőforrásai, illetve a szociálpolitikai célokat szolgáló erőforrásokért lényegesen nagyobb a verseny, mint akkor volt, hiszen a középosztály elszegényedő csoportjai komoly konkurenciát jelentenek a hagyományos szegény­ségnek. Ugyanakkor mindenképpen meg kellene találni a módját annak, hogy a szükséges gazdasági változásokkal együtt járó súlyos megrázkódtatások tragikus következmé­nyeit mérsékelni lehessen. Létre kell hozni egy olyan szociál­politikai eszközrendszert, amely a még elfogadható emberi életet a társadalom minden állampolgára számára garantálja. E garanciák megteremtése nélkül a hagyományos szegény­séget – és a következmények révén az egész társadalmat – katasztrófa fenyegeti. Ennek máris számos előjele van.

A helyzet nem is ott a legsúlyosabb, ahol ekörül a legna­gyobb csinnadratta folyik, mert maga az a tény, hogy csin­nadratta folyik, rákényszeríti az illetékeseket arra, hogy vala­mit tegyenek. Ózdon pl. köztudomásúlag súlyos gondok van­nak, de azáltal, hogy ez állandóan napirenden van, a nyilvá­nosságban megteremtődik az esély arra, hogy valami mégis történjék a legsúlyosabb következmények elhárítása érdeké­ben. Ugyanakkor százával vannak olyan falvak, sorvadó, pe­rifériális helyzetű települések, ahol a lakosság igen jelentős százaléka tartósan munkanélküli, és egyáltalán nem vagy csak sokkal kisebb mértékben részesülnek kompenzáció­ban, és gyakorlatilag máris afrikai szintű nyomorban élnek.

Ami tragikus azért is, mert méltatlan az emberhez és elfo­gadhatatlan egy magát európainak valló társadalomban, de még tragikusabb azért, mert a következő generáció esélyeit tovább rontja. Hadd említsem példaként Csenyéte esetét. Ez egy kis falu Borsod északi csücskében, egészen közel a cseh határhoz. Összesen 260 ember él itt. Kb. hatvan megnyomo­rított, tönkretett, nagyon alacsony nyugdíjjal rendelkező egy­kori paraszt és kétszáz cigány. Közülük a munkaképes korúak gyakorlatilag mind munkanélkülinek tekinthetők, még akkor is, ha van köztük olyan, akinek a munkakönyve be van adva a tsz-hez, hiszen nekik sem tudnak rendszeres munkát biztosí­tani. Első menetben fölmértük ezt a katasztrofális helyzetet, majd rögtön azon kezdtünk gondolkodni, hogy hogyan le­hetne itt valamit tenni. Azt persze tudtuk, hogy ezt a hanyatló tendenciát nem lehet egyik napról a másikra megfordítani, de abban reménykedtünk, hogy meg lehet állítani, és hosszabb távon talán pozitív irányú változások is megindulhatnak.

Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ott élő embereket valamiféleképpen érdekeltté kell tenni, és ki kell mozdítani ab­ból a teljes reményvesztettségből, amelyben már nagyon rég­óta élnek. Az első lépés nyilván az volt, hogy ösztönözzük őket arra, hogy minél artikuláltabban fogalmazzák meg azt, hogy mitől elviselhetetlen ott az élet. Min kell elsősorban vál­toztatni ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen. Több alkalommal is összeültünk az ott élő emberekkel, és egy idő után nagyon érzékletesen és világosan meg tudták fogalmazni a problé­máikat.

Az is világos volt, hogy hiába fogalmazták meg ezeket a problémákat, egyenként, elszigetelten nem tudnak érvényt szerezni a követeléseiknek azokkal az intézményekkel, ható­ságokkal szemben, amelyeknek befolyása lehet az életük alakulására.

Ha viszont ezt valamilyen szervezet nevében teszik, ak­kor mindjárt más a helyzet. így került sor aztán arra, hogy Hor­váth Aladár, az a bizonyos cigány tanító, aki korábban Miskol­con már megszervezte a Phralipe helyi szervezetét, Csenyétén is bábáskodott a helyi tagszervezet létrejötténél. De nem úgy, hogy megérkezett Miskolcról a tanító, és ő majd meg­mondja, hogy mit kell csinálni. Inkább csak kedvet csinált a do­loghoz: felolvasta a Phralipe alapító nyilatkozatát és program­ját. Azokon a pontokon, ahol valami nem volt világos, részlete­sebb magyarázatokkal szolgált, és megpróbált úgy érvelni, hogy az ott lévő emberek számára belső üggyé váljon, hogy egy ilyen szervezetet érdemes megalakítani.

Ezután megszerveződött egy falugyűlés, ahol az összes olyan intézmény képviseltette magát, amelyiknek a falu sorsa szempontjából szerepe lehet, s ott a felszólaló cigányok már ennek a szervezetnek a nevében léptek fel és fogalmazták meg a mondandójukat.

Ezen a falugyűlésen természetesen mindenféle ígéretek hangzottak el, és ugyancsak természetesen ezeknek az ígé­reteknek a tört része sem teljesült. Az is természetes, hogy a Phralipe csenyétei szervezetében hamarosan erős belső fe­szültségek jöttek létre. Többek között azért, mert a cigány tár­sadalomban nincs semmiféle hagyománya a hierarchiának, főként a formalizált, intézményesített hierarchiának. Vannak presztízskülönbségek, az egyik embernek nagyobb a tekinté­lye, mint a másiknak, de ezt nem engedték soha semmiféle módon intézményesíteni. (Ezért is alapvető hazugság a vaj­daság intézményére mint autentikus és hagyományos intéz­ményre hivatkozni. Azt éppen hogy a „fehér ember" találta ki, azért, hogy a hatóságok dolgát megkönnyítse.)

A konfliktusok egy része tehát ebből származik ti., hogy ügyvezetőt és vezetőséget választottak egy olyan közegben, ahol ennek nem volt hagyománya, és ezért nagyon nehezen tudták elfogadni az emberek. Másrészt a cigány közösségek­ben a rokonsági kapcsolatok jelentősége különösen nagy. Ezek a kapcsolatok a közösségen belül alcsoportokat hoznak létre, amelyek között gyakoriak a konfliktusok, és most ezek a konfliktusok áttevődtek a szervezetre.

Tehát megint abba ütközünk, hogy van egy tradicionális szegénycsoport, amelynek hagyományai számos ponton szemben állnak a társadalomszerveződés modern formáival.

Ezek az ellentétek, különbözőségek hogyan oldhatók fel?

Csak úgy oldhatók fel, ha az emberek számára egyértelművé és világossá válik, hogy eredményeket lehet elérni ilyen mó­don. Hozzá kell tenni, hogy ez a nagyon sete-suta szervező­dési próbálkozás olyan közegben megy végbe, amely kifeje­zetten a létrejövő szervezet ellen dolgozik. Az egész régió, amelyhez Csenyéte is tartozik, hasonlóan lerobbant állapot­ban van, mint maga a falu. Kontraszelekció zajlott az elmúlt évtizedben, mindenki elmenekült innen, aki valamennyi erőt és képességet érzett magában, és olyan emberek maradtak ott, akik nem igazán hisznek abban, hogy bármi is megváltoz­hat általuk. És erős képességük van arra, hogy megtalálják azt az ideológiát, amely megindokolja, hogy mit miért nem ér­demes csinálni. Mindez nem igazán teremt kedvező feltétele­ket ahhoz, hogy egy ilyen önszerveződés sikereket tudjon fel­mutatni, és elhitesse, hogy ezek között a feltételek között is el lehet jutni valameddig.

De amikor mi belekezdtünk ebbe a vállalkozásba, számot vetettünk azzal, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, és cso­dákat nem lehet várni. A legfontosabb feltétele, hogy a faluba kerüljenek olyan animátorok, akik segítik ezt a folyamatot. De föltétlenül kellenek további emberek is, akik ebben hajlandók szerepet vállalni. Ha minden jól megy, ősszel újraindul az is­kola alsó tagozata Csenyétén, ehhez tanítókra van szükség, méghozzá elszánt, a helyzethez alkalmazkodni tudó tanítók­ra, hiszen ma a faluban a legfiatalabb cigányoknak sincsen meg a nyolc általánosuk. Ami persze végképp versenyképte­lenné teszi őket, még a környékbeli rosszul fizető munkahe­lyeken is. Munkaalkalmat kell mindenáron teremteni, ehhez is szükség van egy helyben lakó animátorra, falugondnokra, aki a szervezés feladatait ellátja. Létre kell hozni – és most ezen dolgozunk – egy alapítványt, mert anyagi háttérre is szükség van. Az is probléma ugyanis, hogy ezek a munka és rendsze­res jövedelem nélkül tengődő emberek nem hitelképesek, és ez a sokféle értelemben vett hitelképtelenség sokakat vissza­rettent a segítségnyújtástól. Felmerül ez a probléma az újra­kezdési hitel igénybevételekor és számos más alkalommal is.

És természetesen támaszkodni kell a sorvadó, de még meglévő helyi hagyományokra is. Pl. régi hagyomány a kosár­fonás, de a környéken kevés a kosárfonásra alkalmas vessző, ezért felmerült, hogy egy nagyobb területre fűzvesszőt le­hetne telepíteni, és akkor nagyobb mennyiséget lehetne elké­szíteni, és az értékesítést is hatékonyabbá, szervezettebbé lehetne tenni, de ehhez is tőke kell.

Ha lennének animátorok, megszűnhetne a kölcsönös és sehova sem vezető gyűlölködés a magyarok és a cigányok között, és megindulhatna a kölcsönhatás. Fontos, hogy ne kí­vülről, erőszakosan bevitt ideák szabják meg a dolgok mene­tét, hanem a kezdeményezések azokra a meglévő, bár erő­sen elfojtott képességekre, adottságokra épüljenek, amelyek a jelenleginél lényegesen hatékonyabban is működtethetők. De ehhez a,szükséges „kezdőlökést" meg kell adni. Azt re­méljük, hogy ebből kialakulhat egy modell, amelynek a ta­pasztalatai aztán máshol is hasznosíthatók.

Hozzá kell tenni, hogy a környéken kezdenek kialakulni már részben spontán, részben politikai erők által támogatott önszerveződések. Például egy közeli faluban lakó református pap vezetésével létrejött egy faluszövetség. Velük is próbáljuk megtalálni a kapcsolatot, hogy ezek a próbálkozások fogas­kerekek módjára összekapcsolódjanak, minden olyan esetben, amikor az elvi ellentétek nem zárják ki az együttműködést.

(Lengyel Gábor fotója)

1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háború­nak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazda­sági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab ország­ban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt el­képzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A re­cesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok kör­berohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság ha­tására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsí­tani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A má­sodik olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.

A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafi­zetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósság­szolgálataikat.

Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának irá­nya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásai­kért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek elle­nére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelked­tek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-or­szágok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.

Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adós­ságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mu­tat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milli­árdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-ameri­kai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda át­hághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai ada­tokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a kül­kereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorláto­zással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereske­delmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növeke­dése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.

A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adós­ság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségek­kel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.

A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni vala­mit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adós­ságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Mi­ért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblé­mája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizet­ni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.

De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akar­ják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozó­dott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fize­tendő kamat mennyisége 100 milliárd.

De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet pro­dukálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlan­dóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós orszá­gok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a defi­cit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete szá­mára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fi­zetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az ál­landóan növekvő adósságok egyre több problémát okoz­nak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok szá­mára is.

Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültsé­gek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett or­szágok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazda­sági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.

Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, sze­génységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező or­szágokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi ke­retei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?

Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazda­sági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerül­hetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett or­szágok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlí­tésére egészen mások.

Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különb­ség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellen­kező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.

Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a való­ságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechaniz­mus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a ka­matlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet fel­tornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még eb­ben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlá­bakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kor­mány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazda­ságot megfelelő irányba terelje.

De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát al­kotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai veze­tésük van).

Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben er­ről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülmé­nyeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hite­lezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehető­sen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.

És azok között az országok között, amelyek nem tartoz­nak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen ki­egyenlítő mechanizmusok.

Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét ab­ban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.

Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyet­len gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt je­lenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?

Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a ka­matlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló export­jukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből le­hessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felve­vők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fi­zetése illúzió.

Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell ki­dolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.

Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Ter­mészetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.

Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.

(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)

A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocia­lista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árak­ban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek eseté­ben azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leér­tékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a terme­lékenység-növekedésben következik be lemaradás.

1. A probléma itt

Bár nem értek egyet azzal, hogy napjainkban az utóbbi négy évtized magyar történelmének pozitívumairól és eredményei­ről csak elvétve esik szó, most mégis a sztálini és posztsztálini típusú rendszerek hibáinak, vétkeinek vagy akár bűneinek sorát szeretném egy tényezővel bővíteni. Úgy gondolom, hogy jelenkorunkra, a mai társadalomra és különösen a po­tenciálisan baloldali politikai erőkre nézve úgyszólván végze­tes következményekkel jár, hogy a megelőző tájékoztatás- és művelődéspolitika elmulasztotta megismertetni velünk a mai kapitalizmus valóságos arculatát. Akik maguk is éltek az ötve­nes évek előtti társadalom viszonyai között, már természet­szerűen jócskán megfogyatkoztak, az azóta felnőtt generá­ciókat viszont többnyire csak töredékélmények és különböző indítékokkal és módon manipulált információk érték.

A szocialista vagy népi demokratikus forradalmaknak ne­vezett gyökeres társadalmi-politikai fordulatok során meghir­detett kulturális forradalmakból leginkább csak az általános alapfokú tömegoktatás valósult meg. A Nyugattól való elzáró­dás és elzárkózás valamint a „béketábor" sokoldalú összeko­vácsolása ugyanakkor nagyfokú szellemi provincializmushoz vezetett, ami az országban felhalmozódó tudást objektíve egyoldalúvá, hiányossá tette, sőt helyenként kifejezetten a tu­datlanság előtt nyitotta meg az utat, és hallatlanul megnövelte a társadalom manipulálhatóságát. Ennek következtében a végrehajtó hatalom által szigorúan felügyelt tömegkommunikáció a hatalom jelentős tényezőjévé, a társadalom politikai akaratát formáló „láthatatlan kézzé" vált. Úgy tűnik, hogy e szerep formai oldalát tekintve mindmáig nem következett be lényeges változás. Olyan kardinális tartalmi kérdésekben vi­szont, mint amilyen a kapitalizmus megítélése is, néhány év, a fiatalabb generációk által is érzékelhetően rövid időszak le­forgása alatt gyökeres átalakulást, úgyszólván 180 fokos for­dulatot tapasztalhattunk. Megítélésem szerint ezzel az ilyen jellegű kérdésekben még 1989 végén is egységesnek tekint­hető tömegkommunikáció az egyik végletből a másikba esett, az egyik rossz koncepciót a másik rossz koncepcióval vál­totta fel.

Nem nagy túlzással a húsz-harminc évvel ezelőtti sajtó­ról elmondhatjuk, hogy benne a kapitalizmus mint általános, totális és végső válságát élő formáció jelent meg, kapitalizmu­son értve a fejlett tőkés országok nemzetállami keretben léte­ző rendszereit, és elutasítva azok gyakorlatának csaknem minden elemét. (A hivatalos ideológia szerint lényegében az OECD-országokban volt kapitalizmus, a béketáborban szo­cializmus, a többieknek pedig csak ilyen vagy olyan orientá­ciójuk lehetett.) Ezek az értékelések persze alapvetően valós elemekre épültek, viszont a merev elutasítással a többé-ke­vésbé dogmatikus társadalomvezetés komoly tanulási lehető­ségektől is elzárkózott, sőt lényegében csak igen korlátozott értelemben vett tudomást arról, hogy a kapitalizmus nem mel­lettünk létezik, hanem velünk létezik, és a kelet-európai és más (fél-)perifériákon megindult szocialisztikus rendszerépítő kezdeményezések nagymértékben a világrendszer azonnal kiiktathatatlan aszimmetriáinak, továbbra is létező egyenlőt­lenségeinek termékei. Ez az egydimenziós, fekete-fehér ka­pitalizmuskép természetesen nem volt hiteles a társadalom tömegei előtt, különösen mivel legvérmesebb hirdetésének időszakában a fejlett tőkés országok soha nem tapasztalt fel­lendülést éltek meg, és érdekes az is, hogy a dogmatikus kapi­talizmuskritika éppen a 70-es évek gazdasági válságával egy időben hagyott alább.

Napjaink közgondolkodása a „szocialistának" neve­zett rendszerek bukását látva idealizált képet alkot a kapi­talizmusról, kisajátítva számára a törvényesség, a haté­konyság, a jólét, a szabadság tulajdonságait. Persze gyak­ran már nemkívánatosnak minősül, s így veszít szerepéből a szocializmus-kapitalizmus fogalmi párosa is, és a polgári de­mokrácia próbakövét alkalmazva a fejlett tőkés országok „de­mokráciáknak", a volt béketábor országai pedig ilyen vagy olyan „diktatúráknak" minősülnek. A lényeg azonban a merev és mechanikus elhatárolódás, a két csoport prekoncepciók alapján történő gondolati elkülönítése és szembeállítása. A különbség pusztán annyi, hogy a régi dogma szerint itt jó volt, és ott nem, az új dogma szerint ott jó, itt pedig nem. Az eredmény is ugyanaz: ahogy korábban a nyugati társadalmak pozitívumairól nem vettünk tudomást, és ezáltal egyoldalúvá váltak ismereteink, most – univerzális, tökéletes és korlátlanul adaptálható modellnek tekintve a kapitalizmust – megfosztjuk magunkat, helyesebben megfosztanak bennünket annak le­hetőségétől, hogy a nyugati társadalmak visszásságaiból, tor­zulásaiból tanuljunk, és – gondolati vagy gyakorlati – követ­keztetéseket vonjunk le. Provincializmus, tudatlanság, mani­pulálhatóság ismét.

Ismét előállt tehát az, hogy az egyik létező rendszer kri­tikája a másik létező rendszer apológiájára épül, ami szük­ségszerűen instabillá teszi a logikai építmény alapzatát. S mi­vel a tömegkommunikáció az így kialakított értékrendet a tár­sadalom kötőanyagává teszi, vagy legalábbis akként feltéte­lezi, a megalapozatlan paradigmák váltogatása következté­ben maga a társadalom válik bármikor kiábrándíthatóvá és destabilizálhatóvá. A posztsztálinista közgondolkodás kez­deti sekélyességének legkézzelfoghatóbb következménye, hogy a politikai köznyelv megfosztatik dimenzióitól, s be­záródik a sztálinizmus, illetve ennek mechanikus ellen­tettje, az antisztálinista-utópista liberalizmus hamis al­ternatívájába. Ezt a leszűkítő és minden érintett számára végső soron megalázó »közmegegyezést« az egyik oldalról a hatalom, a másikról pedig az inszinuáció eszközeivel építik.¹ A váltott délibábok kergetésével és szem elől tévesztésével kialakul az illúziók és kiábrándulások ördögi köre, ami periodikusan vezet a tömegek és tömegmozgalmak csalódottságá­hoz, kifáradásához és kifulladásához, újra és újra előkészítve a talajt a „nemzetmentő" tekintélyuralom vagy bonapartizmus számára.

Kellő ismeretek nélkül kivédhetetlenek a manipuláció azon kezdetleges formái is, amikor egy változtatás vagy újítás mellett a legfőbb érv az, hogy „egy demokráciában, egy jogál­lamban ez így van, egy piacgazdaságban ez így működik …" „Egy jogállamban nem a nép, hanem a parlament választja a köztársasági elnököt." „Egy demokráciában nem működhet­nek a munkahelyeken pártszervezetek." Gyakorlatilag utánjá­rásba sem kerül, hogy az ilyen kijelentésekkel szembeállítsuk a tényeket: a jogállamnak és demokráciának tekintett orszá­gok jelentős részében (Svédország, Egyesült Királyság stb.) nincs is köztársasági elnök, de ha van is, Franciaországban például közvetlenül választják, és az Egyesült Államokban sem a parlament (Kongresszus), hanem a speciális elektori testület. A munkahelyi pártszerveződés tilalmának kritériuma alapján pedig nem minősülne demokráciának mondjuk Olasz­ország vagy az Egyesült Királyság!

A gazdasági rendszerek működésével kapcsolatos félre­vezető kinyilatkoztatások cáfolata már bonyolultabb az előb­bieknél, „utolérésük" nehézsége már a közmondásban sze­replő sánta kutyáéval is vetekszik. A gazdasági liberalizmus képviselői körében tipikus érvelés, hogy a piacgazdaságnak nincs ilyen vagy olyan formája, azaz csak jelző nélküli piac­gazdaság van, amely ab ovo a magántulajdon dominanciáját feltételezi. Ezzel szemben, ezen kívül csakis egy teljesen köz­pontosított, államigazgatás útján működtetett, totális állami tulajdont feltételező modell létezhet. „Nincs harmadik út!" (Lásd erről a Szabad Demokraták Szövetségének program­ját, Kornai János: Indulatos röpiratát, vagy a Népszabadság 1989. december 2-i számának tematikus mellékletében Tara­fás Imre, Kraszna Zoltán és Antal László véleményét!)

E nézet hirdetői a tiszta piacgazdaság és a tervutasításos gazdaság weberi értelemben ideáltipikus modelljét állítják szembe egymással. De még a weberi módszer logikájának következetességétől is eltérnek, amikor az ideáltípusokat a valóságban létezőnek tekintik, és nem a valóságban létező számtalan reáltipikus modell megismerését és megértését szolgáló absztrakcióknak. Nem vizsgálják, hogyan, milyen fel­tételek mellett jöttek létre az egyes rendszerek és mechaniz­musok, nem vizsgálják, milyen rendszerek és mechanizmu­sok léteztek a jelenlegieket megelőzően, és ebből követke­zően azt sem, hogy milyen változások, tendenciák vezethet­nek újabbak kialakulásához. Ha megjelenik is időnként ezen irányzatok számára a valóság, az csak mint a meglevő abszt­rakt modellek kombinációja létezhet. S mivel újabb „ideáltípu­sok" megjelenéséről nem lehet szó, számukra a történelem lezárt, „degenerálódott, s mint egy rossz verkli, már csak a régi nótát képes fújni, s új koordinációk létrehozása helyett legfeljebb »kombinálni« képes a régieket."²

Az a hangzatos kijelentés tehát, mely szerint „nincs har­madik út", több értelemben sem igaz. Egyrészt azért, mert a valóságban csak „harmadik utak" vannak. Sehol nincs és soha nem is létezett tiszta piacgazdaság vagy totális állami­gazgatási gazdaság. Ha sorra vesszük a ma tőkés országok­nak tekintett rendszereket is: az Egyesült Államok, Japán, Svédország, Spanyolország, Dél-Korea, Brazília, Chile, Nigé­ria és a többi az adottságoktól és hagyományoktól függően mind más-más képet mutat, ha olyan fontos mutatók kombi­nációjával jellemezzük őket mint, mondjuk, a nemzeti jövede­lem központosítottsága, az állami tulajdon részaránya, a GDP és GNP aránya a nemzeti termelés és a belföldi felhasz­nálás aránya, vagy a munkanélküliség társadalmilag elfoga­dott rátája. Másrészt pedig az ideáltípusok szintjén sem igaz, hogy nincs harmadik út, vagyis csak a piac és az államigazga­tás létezhet mint az újratermelést koordináló mechanizmus, mert – ahogy arra Marxtól Polányin keresztül a nyugatnémet Zöldekig számtalan gondolkodó rámutat – a reciprocitás vagy az önigazgatás nem azonosítható egyikkel sem, sőt bizonyos feltételek között (és a kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen feltételek!) ezek válhatnak domináns koordinációs mechanizmussá.

2. A problémák ott

Még csak az sem mondható el általában, hogy minél „piacibb" egy rendszer, vagyis minél zavartalanabbul és erőteljesebben működhetnek a többi mellett a piaci mechanizmusok, annál fejlődőképesebb az adott társadalom, annál jobb teljesít­ményt mutat fel. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedben gátat vetettek az állami szerepvállalás és a dolgozói részvétel erősödé­sének, a magánszektor visszaszorulásának, a profithá­nyad csökkenésének (vagyis mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság), ezen lépésekkel csak rela­tív világgazdasági pozíciójuk gyengülését gyorsították fel. A világhírű amerikai menedzser, Lee Iacocca (a Chrysler igazgatótanácsának elnöke, a Ford korábbi vezérigazgatója) nézőpontjából 1984-ben ez így nézett ki: „a szabad kereske­delem nevében tétlenül ücsörgünk, és nézzük, amint Japán módszeresen meghódítja ipari és technológiai bázisunkat. A japánok – egyesítve a kultúrájukban gyökerező adottságo­kat és hatékonyságukat egy sor tisztességtelen gazdasági előnnyel – büntetlenül fosztogatják piacainkat.

Washingtonban ezt laissez faire közgazdaságtannak nevezik, és el vannak ragadtatva tőle. Tokióban más a neve: veni vidi vici közgazdaságtan, s higgyék el, ők még nálunk is jobban el vannak ragadtatva tőle. A japánok jöttek, láttak és győznek. A japánoktól való függőségünk mindaddig növe­kedni fog, amíg valamiféle gyakorlati határt nem szabnak an­nak, hogy elterpeszkedjenek piacainkon."³

„Napjainkban az iparpolitika robbanékony kifejezés. Akárha »Tűz van!«-t kiáltanának egy zsúfolt színházterem­ben. Sok ember pusztán e szó hallatára pánikba esik. Hát nem akarják, hogy Amerika erős és egészséges legyen? Dehogy­nem akarják! De azt szeretnék, ha ez mindennemű tervezés nélkül történnék. Azt szeretnék, ha Amerika véletlenül lenne naggyá.

Az ideológusok azzal érvelnek, hogy valamiféle iparpoli­tika a mi felfogásunk szerinti szabad vállalkozási rendszer vé­gét jelentené. Nos, ez a mi csodálatos szabad vállalkozási rendszerünk jelenleg 200 milliárd dolláros deficittel küzd, köl­tekezése szabályozhatatlanná vált, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig elérte a 100 milliárd dollárt. A meztelen igazság az, hogy a piac nem mindig hatékony."⁴

Iacocca indulatos szavai igazolják Almási Miklós azon megállapítását, miszerint „olykor a legváratlanabb területe­ken születnek meg a konzervatív ideológia és politikai gyakor­lat ellenfelei, gondoljunk az amerikai püspöki kar tiltakozó ál­lásfoglalására a »reaganomics« ellen, vagy olyan nagytekin­télyű gazdasági szakember kombattáns cikkeire, mint Lester Turow (helyesen: Lester C. Thurow. A. L), aki a MITI (helye­sen: MIT. A. L.) tanáraként folytat partizánháborút a hivatalos amerikai gazdaság- és szociálpolitika ellen."⁵ Thurow, az Egyesült Államok rangelső műszaki egyetemének (Massachusetts Institute of Technology, Cambridge (Boston), Massachusetts) professzora és dékánja, több kötetben is rende­zett formában fejtette ki a Iacocca által felvetett kérdések elméleti alapjait. 1980-ban megjelent, The Zero-Sum Society [A zéró összegű társadalom] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikának épp a termelést illetően passzív állami szerepvállalás következtében strukturális problémák sorával kell szembenéznie. Mégpedig elsősorban a termelé­kenység növekedésének lassúságával, amelynek megol­dása a jelentős gazdasági veszteségeknek a politikailag erős érdekcsoportok közötti elosztását tenné szükségessé. Ahhoz ugyanis, hogy hosszú távon az amerikai (a „legpiacibb") tár­sadalom meg tudja őrizni életszínvonalát és világgazdasági pozícióját – vagyis a következő nemzedék ne egy végzetes hanyatlást éljen majd meg -, ahhoz ma kell kevesebbet fo­gyasztani és többet megtakarítani, és lényegesen többet be­fektetni a modern ipari üzemekbe és berendezésekbe.

A „mi a teendő?" kérdésre tehát már 1980-ban megszületett a válasz, a „hogyan?"-ról pedig 1985-ben adott ki vas­kos kötetet Thurow: The Zero-Sum Solution [A zéró összegű megoldás] címmel. A program négy fő pontja a következő volt. 1. Egy ütőképes csapat kialakítása, ami a kormányzati és vállalati menedzsergárda új generációjának gyors kinevelését jelenti, és feltételezi a vállalkozás új értelmezését, és jobb tár­sadalmi viszonyok kiépítését. Ez alatt értendő a cégen belüli partnerség, a hozzáadottérték-maximalizáló szemlelet, a ré­szesedési rendszer és a részletes szakmafelosztástól való el­távolodás. 2. Magas színvonalú munkaerő megteremtése, ami a felsőoktatásban részt nem vevők felzárkóztatását jelen­ti, egyszerre a hatékonyság és az egyenlőség jegyében. 3. Több beruházás és megtakarítás (társadalmi és magán- egy­aránt), amit átfogó költségvetési reformmal, új adórendszerrel és átstrukturált kiadásokkal, mindenekelőtt a védelmi kiadá­sok csökkentésével és az infrastruktúrára fordítót összegek növelésével lehet elérni. 4. Állami iparpolitika, melyben a pél­dát Japán, az ottani MITI (Ministry of International Trade and Industry, Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium) szolgáltatja.

A piaci tőkés rendszer megváltoztatásának szükséges­ségét illetően még tovább megy Robert L. Heilboner, a New York-i új Társadalomkutató Iskola (New School for Social Re­search) professzora, a legolvasottabb amerikai közgazdasági elmélettörténeti könyv (The Worldly Philosophers) szerzője, Thurow szerzőtársa több könyv megírásában, aki szintén az amerikai, és általában a tőkés gazdaság szervi bajainak tekin­télyes és kitartó elemzője. Róla írta Ripp Géza egyik könyvé­ben a következőket: „A posztkeynesiánusok érvelési logikáját követte a neokonzervatív közgazdászok szemében mindin­kább »fekete báránynak« számító Heilbroner is, aki az infláció Galbraith-féle magyarázatára hivatkozva a „politikai akarat« erősítésének a szükségességét hangoztatta a »gazdasági mechanizmus működésének nem kívánt következményeivel" szemben, ami nála a tervezés kiterjesztésével és a piac visszaszorításával volt egyértelmű. »Ha, amint fenntartom, az infláció mélyen gyökerezik a gazdasági rendszerben, vagy ha az infláció deflációs 'gyógymódja' rosszabb, mint maga a be­tegség, akkor csak a további beavatkozást várhatjuk az álta­lam jelzett irányvonalnak megfelelően.« Majd szinte figyel­meztetésként hangsúlyozta: »De amit a konzervatívok képte­lenek meglátni, az az, hogy a tervezésnek nincs alternatívája, ha a kapitalizmust egyáltalán életben akarjuk tartani.« Sze­rinte a jelenlegi helyzetet az átmenet jellemzi az »üzleti civili­záció" korából a jövőnek az állam által dominált rendszerébe. »Középtávon« a legkívánatosabb megoldásnak azt találná, ha a szocializmus gazdasági rendszerét sikerülne párosítani a polgári demokrácia politikai rendszerével."⁶ – Mindebben nem az állami beavatkozás szükségességét tartjuk a lénye­gesnek, hanem annak a problémának az ismételt felvetését, hogy a „létező kapitalizmus" komoly és saját immanens elvei alapján nem korrigálható működési zavarokkal küzd.

A kelet-európai rendszerek bukása láttán úgy tűnhet, mintha Heilbroner gondolatai időközben elvesztették volna relevanciájukat. E jeles nyugati gondolkodók azonban nem követik el azt a hibát, hogy formációelméleti értelem­ben (megvalósult) szocializmusnak nevezzék a sztálini és posztsztálini képződményeket. Különösen távol áll ez Michael Harringtontól, a jeles baloldali amerikai társadalom­tudóstól, aki a 60-as években a Nagy Társadalom koncepció­ját meghirdető Johnson elnök tanácsadója is volt, a 80-as években pedig egy ideig a Szocialista Internacionálé új prog­ramjának előkészítő munkálatait vezette; és utolsó, „Szocia­lizmus: múlt és jövő" című könyvében mint Amerika számára aktuális kérdésről írt a szocializmusról. „Harrington tragikus iróniának nevezi, hogy a szocializmust azonosították azzal, ami a Szovjetunióban fejlődött ki, különösen a sztálini idő­szakban, amit egyébként mind a marxizmus, mind a leniniz­mus reményei, nemkülönben az orosz tömegek ösztönös for­radalmi impulzusai elárulásának tekint."⁷ (Érdekes módon ez: még terminológiájában is megegyezik pl. Trockij elemzésé­vel.) Harrington nemcsak azoktól a rendszerektől hatá­rolja el magát, amelyekhez a világ köztudatában a kom­munista jelző tapadt, hanem attól a szociáldemokratái kompromisszumtól is, amely a kapitalizmus felhasznál­hatóságát és megszelidíthetőségét hirdette, és amelytől a hetvenes évek végén vissza kellett vonulni. „A szocialisták nem tudtak választ adni a gazdasági válság problémáira, s nem tudták kellően mozgásba hozni a társadalmat a maguk vezetési eszközeivel. Harrington szerint éppen ezért vissza kell térni a szocialista hagyomány demokratikus tételeihez. Ezek a következők: a javak újraelosztásának hangsúlyozása; a munkahelyi demokrácia; a társadalmi tulajdon új formáinak keresése, különösen a vállalkozások munkástulajdona; a döntések nyilvánossága; a munkaidő csökkentése és a sza­badidőre orientálás számonkérése az oktatástól."⁸

A laissez faire jelszava alatt folytatott politika ellen nem­csak a „baloldali", demokrata kötődésű közgazdászok és társadalomtudósok lépnek már fel. Így tett Herbert Stein, a washingtoni Amerikai Vállalkozási Intézet (American Enter­prise Institute) nyugalmazott munkatársa is, aki annak idején még a chicagói iskola növendékeként kezdte pályafutását, Nixon és Ford elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers) elnöke volt, majd pe­dig Reagan elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének (President Reagan's Economic Policy Advisory Board) tagja lett. Stein – utalva a New Deal keynesiánus fordulatára – 1989-ben megjelent könyvében (Governing the $5 Trillion Economy, azaz Az 5 ezer billió dolláros gazdaság kormányzása) Amerika második költségvetési forradalmának szükségessé­géről ír. Ez azt jelenti, hogy a kormány végső soron nemcsak a szövetségi költségvetés, hanem az egész nemzeti termék allokációjáért felelős. A kiadásokat, az adókat és a deficitet egyre inkább nemzeti célok megvalósításának eszközeiként kell tekinteni. „A játék neve nem a költségvetés kiegyensúlyo­zása. A játék neve a nemzeti termék jó hasznosítása, ami­be a költségvetés kiegyensúlyozása vagy beletartozik, vagy nem"⁹ – írja Stein, amit – néhány kevésbé jelentős nézetelté­rés fenntartása mellett – maga Heilbroner is melegen üdvözölt a Challenge [Kihívás] című közgazdasági folyóirat lapjain.

Stein persze fehér hollónak számít ezzel az állásponttal a republikánusok között. George Bush 1988 őszén még igen sok szavazatot köszönhetett annak, hogy elnökválasztási kampánya során megígérte: nem lesznek új adók. De az a tény, hogy a neoklasszikus nézetekkel szembenálló és a key­nesi hagyományon is túllépő gondolatok az amerikai konzer­vatív körökben is megjelennek, annak az esélyét jelzi, hogy enyhülhet az a diszkrepancia, amely a modern tőke önképe és valóságos természete között fennáll, s amiről 1989. szeptem­ber 20-án a Magyar Tudományos Akadémián „A modern dia­lektika: ideológia és gazdasági valóság" című előadásában John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem (Boston, Massachusetts) professzora, az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) volt elnöke is beszélt. Galbraith, aki a keynesi és a vebleni hagyomány nyomán szinte egész életművében a valóságos tőkés társadalom és gazdaság anatómiájával foglalkozott, előadásában szellemes példabeszédet mondott arról az üzletemberről, aki Washing­tonba érkezve a repülőtéren hangzatos beszédet mond a sza­bad verseny, a szabad vállalkozás, a tiszta piac előnyeiről és sérthetetlenségéről, majd átkelve a Potomac folyón, segélye­dért és kedvezményekért folyamodik a kongresszus tagjai­hoz. „Az ideológia és a valóság közötti konfliktus a tőkés vi­lágban – az, hogy az ideológia minimalizálja az állam szere­pét, a valóság pedig igényli azt – nagyon határozottan fenn­áll. A fejlesztő és gyógyító tevékenység így ki van zárva. Kivé­tel csak olyan esetekben van, ahol – mint a mezőgazdaság­ban, a csődbe jutó pénzügyi intézményeknél, és mondani se kell: a védelmi kiadásoknál – erős gazdasági és politikai érde­kek vannak jelen. Másutt mindenhol az ideológiáé az ellenőr­zés"¹⁰ – mondta Galbraith, rámutatva ennek már említett ká­ros következményeire.

Szintén a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitek eloszla­tása céljából írta „A mai tőkés gazdaságirányítás: mítoszok és valóság"¹¹ című könyvét Ankerl Géza, a több mint negyed­százada Nyugaton élő magyar gazdaságszociológus. Az ál­tala felvonultatott tényanyag szemléletes szembeállítást tesz lehetővé az ideológia és a valóság között.

Mi a mítosz, mit hirdet a neoklasszikus szemfényvesztés?

Tökéletes piacok, egészséges versenyszellem, fősze­repben a vállalkozó mint a fejlődés motorja, a magántulajdon hatékonysági fölénye, általános és növekvő jólét, szabadon mozgó „piaci" árak, alacsony állami részvétel, az egyéni érde­kekből automatikusan összeálló közérdek, „népi kapitaliz­mus", a külföldi tőke fejlesztő hatása, teljes monetarizáltság, decentralizáció, a privatizálás hatékonyságnövelő hatása.

Ezzel szemben milyen valóságos vonások rajzolódnak ki a könyv alapján?

Mindezek mellett olvashatunk a könyvben a katonai-ipari komplexumról, a cserekereskedelem jelentős szerepéről, a jövedelmező állami vállalatok magánkézbe adásáról stb. A kép tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek általában mu­tatják. És nem is olyan kedvező, hiszen egy alulfejlett társada­lom és gazdaság soha nem tudja ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az élenjárók.

A szolid institucionalistáknál sokkal keményebb bírálatot adnak a különböző radikális irányzatok, így például a főleg a Harmadik Világban követett „developmentalizmus", melynek egyik kiemelkedő képviselője, Samir Amin, az ENSZ Afrikai Gazdaságfejlesztési és Tervezési Intézetének igazgatója egy vitacikkben a következőket írta a helyenként ma is megváltó­ként kezelt piaci mechanizmusról: „aggodalom fog el, amikor azt hallom, hogy a »piac« szóval visszaélnek mind a Szovjet­unióban, mind Kínában. Személy szerint én nem vagyok a piac ellen, egyáltalán nem. Azt hiszem, szükség van a piacra, vagyis szükség van a piacgazdaság nagy rétegeire, de a pia­cot nem kell megtenni új istenné, és nem szabad arra számí­tani, hogy a piac lehetővé teszi azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket – mint a kapitalizmus sok évszázados gyakorlata tanúsítja – a kapitalizmusnak nem sikerült megol­dania. Vagyis nem szabad az egyik bálványt másik bálván­nyal felcserélni."¹²

A fejlődő országok tapasztalatai alapján Aminnak minden oka megvan arra, hogy kritikus legyen a kapitalizmussal szemben. „Ez a társadalmi rend képtelennek bizonyult arra, hogy megoldja a világfejlődés feladatait. Kérem, ne feledjék el, hogy a valóságban létező kapitalizmus nem csupán az egyes többé-kevésbé virágzó nyugati országokat jelenti, ha­nem az elhagyott afrikai, latin-amerikai gyermekek millióit, a függő államok többségében dühöngő éhínséget is. A kapita­lizmus természetéből következően nem tudja megállítani a vi­lág gazdaságának fokozódó polarizálódását, amikor a kisebb­ség rabló harácsolása lehetetlenné teszi a többség haladá­sát."¹³ A világrendszer-szemlélet és a világkapitalizmus dina­mikus vizsgálata tehát újabb érvet ad az ellen, hogy a jólét és hatékonyság fogalma a tőkés termelési mód számára kisajá­títható legyen, és a kapitalizmus vagy szocializmus kérdése pusztán szubjektív értékválasztás dolgává degradálódjék.

3. Következtetés

A kapitalizmus problémáival, betegségeivel, válságaival fog­lalkozó irodalmat tehát, melynek itt csak néhány kiemelkedő képviselőjére vethettünk pillantást, nem negligálhatjuk egy olyan szemlélet alapján, hogy „ezek az ő gondjaik, eltörpül­nek a mieink mellett, nekünk egész más problémákkal kell szembenéznünk, majd, ha mi is olyan fejlettek leszünk, mint ők, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit nem old meg a piac, és különben sem lesz jobb nekünk attól, ha bíráljuk őket". Ha abból indulunk ki, hogy itt nem tőlünk elszigetelt or­szágokról, társadalmakról és gazdaságokról van szó, hanem erőteljes kölcsönhatások, függési viszonyok, aszimmetriák állnak fenn köztünk, akkor jelentést kap az a megállapítás, hogy egy egységes világgazdaság részei vagyunk, ha tet­szik: az ő viszonyaik a mi viszonyaink is egyben. Ezért lenne sürgős feladat a formációelméleti elemzés elvégzése (amit itt még igazából el sem tudtunk kezdeni), a mai, „létező" kapita­lizmus felfedezése, mégpedig nemcsak eldugott kutatóműhe­lyekben, hanem a köztudatban is. Nemcsak azt megismerve, hogy mit állít a tőke magáról, hanem azt is, hogy mi valójában, milyen konkrét folyamatok és tendenciák érvényesülnek a tő­kés gazdaságban. Ez azt is feltételezi, hogy a különböző mo­delleket fenntartásokkal kezeljük, korlátaik ismeretében alkal­mazzuk. A többi országot mint ránk ható rendszert, tanul­sággal szolgáló példát kezeljük, és ne mint másolható mintát vagy szubjektív, önkényes elhatározással választ­ható modellt. Hiszen az egyik rendszer másikra cserélése az egyik struktúra másikra váltását is jelenti, s egy merőben más rendszer – legyen bár akármilyen tetszetős – bevezetésének kísérlete nem létező strukturális elemeket feltételez, illetve lé­tezőket tesz fölöslegessé. Ez pedig – mivel a rendszer struktu­rális elemeit a társadalom csoportjai, rétegei, osztályai jelentik – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszerváltó egyrészt nem létező vagy ad hoc alapon összehozott csoportokra kíván építeni, másrészt meglévő csoportokat kíván ki­rekeszteni a társadalomból. Az új társadalom alakítása csakis az „itt és most" rendelkezésre álló előfeltételek kö­zött lehetséges. „Az emberek maguk csinálják történel­müket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják."¹⁴ Reális koncepció és stratégia az „itt és most" fennálló rendszer és a külső feltételek együttes tanul­mányozása alapján, a mindkettővel szemben érvényesített kritikai hozzáállás útján alakítható ki. Ez utóbbinak politikai fel­tételei – úgy tűnik – lassan végre megteremtődnek Magyaror­szágon is. És nemcsak a kettős feladat elvégzéséhez, hanem önmagában csak a magyarországi folyamatok helyes értel­mezéséhez is mindenképpen szükséges a létező kapitaliz­mus mikro-, makro- és globális szintű feltárása, ami egyre sür­getőbb feladat, és minden bizonnyal hozzá fog járulni a ma­gyar társadalomnak a 90-es években remélhetőleg bekövet­kező nagy nemzeti detoxikációjához.

Jegyzetek

1 Böröcz József: Két szék között. Valóság 1989/11. p. 72.

2 Banyár József: A reformközgazdaságtan néhány módszertani el­lentmondása. In: Válaszúton. Budapest, 1988. p. 190.

3 Lee Iacocca: Iacocca – Egy menedzser élete. Gondolat, 1988. p. 428.

4 Uo. p.431.

5 Almási Miklós: Az újkonzervativizmus ellenzéke. In: A 80-as évek kapitalizmusa. Kossuth, 1985. p. 268.

6 Ripp Géza: Imperializmus és reformizmus. Kossuth, 1982. p. 369.

7 Varsányi Gyula: Ök nem temetik (Angol és amerikai szerzők a szo­cializmusról). Népszabadság, 1989. december 7. p. 9.

8 Uo.

9 Robert L. Heilbroner: Examining Stein's Proposals. Challenge, 1989/4. p. 10.

10 John Kenneth Galbraith: The Modern Dialectic: Ideology and Economic Reality. kézirat, p. 12.

11 Ankerl Géza: A mai tőkés gazdaságirányítás. Kossuth, 1989.

12 Samir Amin: Nem válság, hanem válságok. Béke és Szocializ­mus, 1989/9. p. 75.

13 Uo. p.74.

14 Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Kossuth, 1975. p. 15.

Különböző jelzőkkel (feudális, kispolgári, burzsoá, mun­kás-, proletár-, utópikus, állam-, nemzeti, keresztény, ag­rár-, stb.) használt kategória, amely jelzős összetételen­ként más-más tartalom kifejezésére szolgál. Ugyanakkor e tartalmak közös vonása, hogy valamilyen formában min­degyikük tagadja a szabadversenyes kapitalizmust: szemben áll annak tőke-logikájával, tisztán profit-motivált piac­gazdaságával.

Az említett szocializmusok több síkon is megjelenhet­nek: létezhetnek elméleti-ideológiai elképzelésként, eb­ből kiinduló társadalmi-politikai mozgalomként, továbbá gyakorlatilag megvalósult társadalmi rendszerként.

Minden szocialista ideológia és mozgalom – az igaz­ságosság, humánum, egyenlőség stb. elveire hivatkozva – a tőkés gazdálkodástól elválaszthatatlan társadalmi konf­liktusok mérséklésére törekszik, de közülük csak a Marx által eredetileg proletárszocializmusnak nevezett típus te­kinti feladatának, hogy a kapitalista rendszert ökonómiailag (ezáltal világtörténelmileg) meghaladja. Nevezetesen, hogy a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási szisztémát, hatékonyabb termelési módot hozzon létre.

A marxi-engelsi elmélet szerint a kapitalizmust világtörténelmi értelemben meghaladó szocialista formáció legfőbb jegyei (alapvető kritériumai) a következők: 1. Osztálynélküli társadalom, amely ezért nem ismer önálló hatalmi-politikai szférát és politikai államot 2 A gazdaság és a társadalom szerveződése önkormányzati alapon megy végbe: maguk az érdekelt egyenek es közösségek döntenek valamennyi gazdálkodásbeli es társadalmi kérdésről. 3. Ennek megfelelően a dolgozók birtokba veszik életük újratermelésének gazdasági feltételeit, vagyis fel­számolják az öntörvényű (ezáltal elidegenült) gazdasági szférát. Helyette szükségleteikből és képességeikből kiinduló termelési módot (társult termelési módot) hoznak létre.

Általában elfogadott nézet, hogy szocialista forradalom (szocialista jellegű forradalom) elvileg egészen különböző gazdasági fejlettségű országokban bekövetkezhet. Ez a forradalom önmagában véve mindössze a politikai hatalom megragadását jelenti valamint azt, hogy az új ha­talom a társadalmi fejlődést – világtörténelmi értelemben vett – szocialista irányba akarja terelni.

A „létező szocializmus" országait sajátos kettősség jellemzi. Ezek az országok radikálisan szembefordultak a tőkés szisztémával. Másreszt viszont nem állt módjukban, hogy kísérletet tegyenek a kapitalizmusénál gazdaságosabban működő termelési rendszer ökonómialiag szerves úton való kialakítására, mivel egyetlen esetben sem gaz­daságilag élenjáróállamban következett be a hatalom megragadása. Társadalmi-politikai gyakorlatuk kezdettől fogva jelentős mertekben inadekvát viszonyban van az ál­taluk irányadónak minősített elmélettel. Olyan bizonyta­lan, eldöntetlen jövőjű társadalmak ezek. amelyek szá­mara továbbra is fennáll a következő alternatíva. 1. telje­sen Integrálodnak a tőkés világrendszerbe; 2. jelenüket a szocializmusba való politikai átmeneti időszak valamelyik – gazdasági, technikai, kulturális fedettségük szerint különböző – szakaszként igazolják. Ezen utólagos igazolódás feltétele azonban: a politikai hatalommal (az állammal) szemben alternatív önkormányzati társadalomszerveződés megteremtése, valamint a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási rendszer kikísérletezése.