Ali Sariati az 1979-es iráni iszlám forradalom egyik legfőbb szellemi előkészítője volt, aki az iszlám és a nyugati filozófia egyformán mély ismerete révén szinte egyedüliként hágott át a politikai iszlámot a (szekuláris) baloldaltól elválasztó határvonalon. Szellemi öröksége felveti a kérdést: vajon meg-/újjászülethet-e hiteles iszlám baloldal, vagy a politikai iszlám végleg a retrográd és imperialista-barát erők szolgálatába szegődik.

Ali Sariati volt az egyik legfontosabb ideológusa az 1979-es iráni forra­dalomnak, annak a felkelésnek, amely az emberiség eddigi történetében egyike a legnagyobb tömegeket megmozgató lázadásoknak.

Sariati Nyugaton meglehetősen ismeretlen, bár ez nem különösebben meglepő, hiszen a baloldal és a politikai iszlám kapcsolatait számos prob­léma árnyékolja be. Sariati, legalábbis a forradalom előtti Iránban, szinte egyedüliként hágott át ezen a határvonalon. Hiszen oly könnyedén kezd az ember egyszerűen a „baloldal-jobboldal" felosztásban gondolkodva olyan hevesen vitatott terminológiák felépítésébe, mint az „iszlamo-fasiszta"; ám Sariati szellemi hagyatéka éppen azt jelzi számunkra, hogy a dolgok korántsem ennyire egyszerűek.

Mint a jelen életrajzi cikk címe is utal rá, az utópia jelentős szerepet játszott Sariati politikai kozmológiájában, amelynek célja a társadalom és az egyén teljes társadalmi-politikai-morális-egzisztenciális újjászületése volt. Sariatit – legalábbis egy meghatározott nyugati szemszögből nézve – még érdekesebbé teszi, hogy a vallási dogmákat ismételgető politikai iszlamisták többségével ellentétben ő alaposan ismerte a nyugati filozófi­át is. Műveiben sehol sem javasol visszatérést valamiféle „aranykorhoz", sokkal inkább érdeklik az értelmiségi szerepvállalással vagy éppen a döntés, a választás aktusával kapcsolatos elmélkedések, amelyekben Kierkegaard, Fanon, Husserl és Sartre gondolatai tükröződnek.

A „baloldali" és „jobboldali" kategóriák nála közvetlenül azért sem hasz­nálhatók, mivel az utópia megvalósításának egzisztenciális szükségletei és a realitások közötti viszony tekintetében a XX. századi marxizmus eltérő utakat javasolt. Úgy tűnik, a világ paradox módon a feje tetejére állt, midőn Utópia képzeletbeli partjait a liberális globalizáció ideológiájának zászlaja alatt a „jobboldal" hódította meg, miközben a „baloldal" meg­szorításokat és óvatosságot javasol, és a fennálló helyzet konzerválását tartaná üdvösnek. Még történelmi távlatban sem könnyű az utópia jeleire bukkannunk a sztálinista-kautskysta bürokrácia működésében, illetve amikor a Francia Kommunista Párt elutasította az algériai függetlenségi harcok támogatását, amikor Adorno patetikusan megbélyegezte a diáklá­zadásokat, vagy akár manapság, a környezetvédő mozgalmak reakciós tendenciáiban, amelyeket lényegében a „baloldalról" kopíroztak. Részben e kiszikkadt, fatalista baloldal elutasítása késztette a francia filozófust, Michel Foucault-t arra, hogy lelkesen üdvözölje az iráni forradalmat:

„Iszlamista mozgalomként képes lesz az egész régiót lángba borítani, megdöntve a legingatagabb rezsimeket, és megzavarva a legszilárdabbak működését is. Az iszlám – amely nem csupán egy vallás, hanem egy egész életforma, szoros kötődés egy történelemhez és egy civilizációhoz – igen jó eséllyel óriási lőporos hordóvá válhat..."

A palesztin felszabadítási mozgalomról pedig így írt:

„Micsoda erővé válhat ez a cél, amennyiben magába olvasztja a mar­xista, leninista vagy maoista mozgalmaknál sokkal erőteljesebb iszlám mozgalom dinamizmusát?"¹

És itt belepillanthatunk a vonzás és taszítás ama különös keverékének kellős közepébe, amelyet a baloldal a politikai iszlamizmus irányában táplál és kifejez. Pontosan azért, mert a progresszív utópisztikus baloldali vízió kiszenvedett immár, borzasztó modernizációs elméletekké, betokozódott protesztpolitikák előre sejthető lózungjaivá, sőt legújabban már a közép­osztályok életmód-politikájává torzult, a nyugati baloldal az iszlamisták képében rátalált a tökéletes Másikra. Az egész „iszlamo-fasiszta" vita azt igyekszik bizonyítani, hogy ez a fajta vonzalom önmagában valamiféle rossz dolog. Bár a régi vágású baloldaliak és jobboldaliak folyamatosan pocskondiázzák ezt a fajta vonzalmat, nem kizárt, hogy valójában ők is inkább a maoisták fegyverbe szólító politikájától, a „lázadás jogának" hall­gatólagosan elfogadott romantikájától tartanak, vagy még inkább attól a felfogástól, amely állandó választóvonalat képezett a balos radikálisok és mérsékeltebb kollégáik között, azt hirdetve: „az idő mindig itt van!".

A baloldali tudományos világ szélső tartományaiban azonban újjáélesz­tik a forradalmiságot, és – micsoda meglepetés! – vízióért a baloldal is a valláshoz fordul. Slavoj Žižek, Alain Badiou, Terry Eagleton és Giorgo Agamben az elmúlt néhány év során mindnyájan olyan munkákat adtak ki, amelyekben bizonyos mértékig visszatérnek a keresztény kánonhoz, hogy általa hangsúlyozhassák a forradalmi szubjektivitást. Ám itt egy trük­köt láthatunk: miközben a szerzők önbeteljesítő módon kijelentik, hogy a forradalmi kommunizmus és a vallási radikalizmus könnyedén kiválthatják egymást, valójában mindezt végső soron a materialista elmélet nevében teszik, hiszen igyekeznek kiaknázni a vallási szövegekben rejlő univer­zális, világi, utópisztikus episztemológiai elemeket. Vagyis úgy akarják jóllakatni a kecskét, hogy azért a káposzta is megmaradjon.

Ali Sariati sokféleképpen értelmezett gondolatai

Túlontúl is egyszerű lenne Sariatit ugyanazzal a trükkel megvádolni, mint a fentebb említett ideológusokat, vagyis megkeresni filozófiájában a radikális szakítást, igyekezetet, hogy vallási málháját lerázza magáról. De (sajnos) Sariati gondolkodása sohasem idomult efféle kényelmes formulához. A vallás mélyen beágyazódott gondolataiba, és éppen emiatt figyeltek fel rájuk, ez hajlította röppályájukat a forradalmi végkifejlet felé. Gondolatai ugyanakkor továbbra is meglehetősen ismeretlenek, és egy rakás közkeletű félreértés még bonyolultabbá teszi, hogy munkásságát a maga valójában értelmezhessük.

Először is, Sariati Southamptonban halt meg, egy évvel az 1978-as iráni általános sztrájk kitörése előtt, amelyet az 1979-es hatalomátvétel követett. Ez a tény táplálja azt a közkeletű félreértést, hogy befolyása a legjobb esetben is csupán marginálisnak tekinthető, mondjuk Maóéhoz vagy Leninéhez képest, akik a kezdetektől végig ott voltak az esemé­nyek sűrűjében. Másodszor, Sariati írásait a marxizmus és az iszlamista felszabadítási elmélet afféle elfajzott keverékének tekintették, amelynek semmiféle tartós értéke nincsen, és nem több egyfajta ideológiai kurió­zumnál. Bár stratégiailag képes volt a baloldal és a konzervatív vallási frakciók összeboronálására, ám a valódi állami ideológia alapvetéseként csupán a vallási önkényuralom számára készítette elő a talajt. És végül az a tény, hogy a forradalmat követő államhatalom idollá emelte Sariatit, azt látszik bizonyítani, hogy ő már ante post is csupán az új rezsim in­tellektuális apologétája volt, afféle marionett-filozófus, akinek zsinórjait Khomeini ajatollah tartotta a kezében² .

Vagyis nem csupán mi, beképzelt és naiv nyugatiak nem vagyunk elég dörzsöltek ahhoz, hogy teljesen megértsük Sariatit, de munkásságának valódi jellege még szülőhazájában, Iránban is rejtve marad. Ali Rahnema Sariatiról szóló politikai életrajzának bevezetőjében felidézi beszél­getését egy teheráni könyvárussal, aki – miután elmesélte neki, hogy Sariati életrajzán dolgozik – így hezitált: „Annyi mindent elmondtak már Sariatiról, ám én mégsem értettem meg tökéletesen ezt az embert. Vajon szent volt, vagy ő maga lett volna a sátán?"³

De idézhetjük Hamid Algar bevezetőjét is, amit Sariati Marxism and other Western Fallacies [Marxizmus és más nyugati téveszmék] című könyvéhez⁴ írt, ahol Algar beszámol róla, hogy 1979 áprilisában, nem sokkal az új forradalmi rezsim hatalomátvételét követően, egy Furqan⁵ nevű szakadár csoport Sariati valódi, antiklerikális üzenete nevében követett el merényleteket magas rangú állami tisztségviselőkkel szem­ben. Algar elutasítja ezt a csoportot, mint az Egyesült Államok ügynökét, amelynek célja a széthúzás és a feszültség gerjesztése volt Khomeini uralma és Sariati ideológiai alapvetése között. Ám azt ő is kénytelen el­ismerni, hogy a játszmának abban a pillanatában az amerikaiak igencsak lemaradva kullogtak az események után: csupán pár hónappal korábban történt, hogy „az amerikai Külügyminisztérium elkezdte vizsgálni Sariati elképzeléseit és befolyását".⁶

És a dolog egyre zavarosabbá válik. A Marxism and other Western Fallacies első perzsa nyelvű kiadása a hatóságok ösztönzésére, Sariati hozzájárulása nélkül jelent meg, aki ekkor éppen börtönben ült. A kiadás indítékai között éppen úgy szerepelt az a szándék, hogy munkásságát diszkreditálják, mint az, hogy gondolatait kifejezetten antikommunista irányba torzítsák, hiszen az iráni sah – tévesen – leginkább a kommu­nistáktól rettegett. És mindennek dacára Algar a szövegben továbbra is Sariati antimarxizmusának bizonyítékát látja. Úgy vélem, elég egyértel­mű, hogy Sariati munkássága mindmáig azoknak a paranoiáknak, félreér­téseknek, rágalmaknak és ellen-vádaskodásoknak a szövevényébe van gabalyodva, amelyek egytől-egyig egy forradalmi utóhatásoktól rázkódó ország politikai manőverkészletének megszokott elemei. Összes mun­kája előtt olyan fordítói megjegyzések, bevezetők és előszavak állnak, amelyek 1978 és 1980 között íródtak, s az interregnum politikai viharok rázta időszakának termékei. Ebből a szempontból Ali Rahnema könyve valódi áttörést jelent.

A politikai iszlám baloldali elutasításáról

Ha igaz, hogy a valóban jóstehetséggel megáldott filozófusok úgy utaznak a mi jelenünkbe a múltból, mintha a jövőből érkeznének, ak­kor Sariati tanulmányainak felolvadása az objektívebb angol nyelvben a világtörténelem egy cseppet sem véletlenszerű, döntő pillanatában következett be. Meglehetősen sok erőfeszítés történt a muszlim és a szocialista frakciók erejének egyesítésére az „Állítsuk meg a háborút!" jelszóval meghirdetett tüntetések idején, ám most úgy tűnik, hogy a szél az ellen a multikulturális relativizmus ellen fordult, amely e feszültségektől terhes szövetséget előre mozdította. A Monthly Review 2007. decemberi számában a neves baloldali Samir Amin nyílt és egyértelmű támadást indított a politikai iszlamizmus, mint a Közel-Keleten eluralkodó konzek­vensen reakciós erő ellen, és határozottan arra szólította fel a baloldalt, hogy maradjon tőle távol:

„Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására… Ha valamely szeren­csétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy az iszlamista szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolguk lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt."⁷

Ám Amin polémiájában akad némi őszintétlenség. Nem csupán azért, mert ő maga is jól ismeri a politikai iszlám családjának sokféleségét és egymásnak is ellentmondó frakcióit, de marxistaként azt is észre kelle­ne vennie, hogy éppen ebben a dialektikus viszonyban gyökereznek a reakciós vonások ellentétei is. A politikai iszlám semmivel sem vonzódik jobban a fasizmushoz, mint a katolikus egyház, amely közismerten mene­déket kínált a náci Németország háborús bűnöseinek, míg latin-amerikai variánsa a legradikálisabb egalitárius felszabadítási teológusoknak és politikai mozgalmaknak nyújtott teológiai alapokat Che Guevara halála óta. Az a vélemény, hogy a baloldalnak a Közel-Keleten teljes mértékig meg kell tagadnia a politikai iszlámot, őszintén szólva nevetséges, és – legalábbis a jelen történelmi pillanatban – egyszersmind politikai öngyilkosság lenne. Ahol a régión belül valódi elmozdulás történik, így például az egyre inkább kiterjedő egyiptomi munkás- és szakszervezeti sztrájkok esetében⁸ , az iszlamistákkal kötött koalíció nélkülözhetetlen legitimációs faktornak bizonyul, sőt olyan kritikus diszkurzív küzdelem is egyben, amely igyekszik bal felé lökni az iszlamistákat (Egyiptom esetében az Iszlám Testvériséget).

Alain Badiou a Being & Event [Lét és esemény] nagy várakozással övezett folytatásában, a Logic of Worlds-ben [Világok logikája]szintén tagadja, hogy a politikai iszlamizmusból eredhet progresszív forradalmi szubjektivitás:

„…hiábavaló erőfeszítés lenne, ha valaki genealógiai szempontból próbálná értelmezni a kortárs politikai iszlamizmust, különösen pedig annak ultrareakciós változatait, amelyek eleddig példátlan bűncselekmé­nyekkel harcolnak nyugati versenytársaik ellen az olajüzlet gyümölcseinek megszerzéséért. Ez a politikai iszlamizmus a vallás – amelyből amúgy semmiféle természetes (vagy éppen »racionális«) módszerrel nem vezet­hető le – új típusú manipulációja, amelynek célja a posztszocialista jelen homályba burkolása, és – a Hagyomány és a Törvény nevében – minden részleges és töredékes emancipatórikus törekvés megsemmisítése. Eb­ben a tekintetben a politikai iszlamizmus teljességgel mai jelenség azon hűséges alattvalói számára, akik a politikai kísérletezgetések jelenét termelik, és azon reakciós alattvalói számára is, akik tagadják a szakítá­sok szükségességét ahhoz, hogy olyan emberiséget alkossunk, amely méltó erre a névre, sőt, akik a bevett rendet a folyamatos emancipáció csodálatos zálogaként bálványozzák."⁹

De ebből elég. Badiou polemikus igyekezete, hogy az összes politikai iszlamistát valamiféle Örök Törvény obskúrus védelmezőiként egy kalap alá vegye, túl elnagyolt ahhoz, hogy hasznát vehessük. Térjünk vissza Sariatihoz, aki – mint az Rahnema idézett életrajzából kiderül – csak kihangsúlyozza azoknak a papírfiguráknak a sutaságát, akikre Amin és Badiou világtörténeti drámájuk szerepeit osztották.

A hús-vér valóság: 1933-tól 1977-ig

Ali Sariati 1933-ban született, amikor Irán a nagy ideológiai szakadások korszakát élte. Az iráni filozófus-teológus, Ahmad Kaszravi egy köny­vében elvetette a papság uralmát és megkérdőjelezte a síita iszlám hitelességét – ezért 1946-ban meggyilkolták. 1941-ben megalakult a szo­cialista-kommunista Tudeh párt, és 1947-ben Ali Sariati apja, Mohamed-

Taki Sariati részt vett az Iszlám Igazság Terjesztésének Központja nevű szervezet megalapításában. E szervezet a fundamentalista hangzású elnevezésre rácáfolva valójában inkább reformista organizáció volt, sőt idővel egyre radikálisabban értelmezte az iszlámot, azt kutatva, hogy miként került az a feltétlen hitet és abszolút engedelmességet követelő szertartásosság és klerikalizmus zsákutcájába, és miként lehetne ezek helyett több figyelmet szentelni az országot sújtó társadalmi egyenlőt­lenségeknek és az imperialista kiszolgáltatottságnak.

A Tudeh növekvő népszerűsége a progresszív gondolkodású irániak körében arra ösztönözte Sariati apját, hogy megismerkedjen a marxista eszmékkel. Az 1940-es évek végére egyfajta dialektikus kapcsolat kez­dett kialakulni és mozgásba lendülni az iszlám és a marxizmus között. A Központ magát a világi Tudeh párt riválisaként határozta meg, és ez az embrionális formájú politikai iszlamizmus sokat átvett annak nézetei közül. így az iszlamista baloldalt már keletkezése pillanatában meg kell különböztetnünk attól a konzervatív-restaurációs irányzattól, amely szintén új iszlamista gondolatokat vitt a politikai küzdőtérre, ám sokkal inkább egy idealizált múlt felélesztésén fáradozott, és nem érdekelte a vallás és a társadalom átfogó kritikája.

Diákként Sariati egyre inkább a politika felé fordult, leginkább az iszlamista baloldal dinamikájának köszönhetően, de szerepet játszottak ebben a robbanásszerűen szaporodó pártok, informális szatellitcsoportok és frakciók is. Első munkája egy olyan terv befejezése volt, amivel apja felhagyott: lefordította Abdel Hamid Dzsovdat et-Sar könyvét, az Abu Zarr-i Gifárit. Abu Zarr – akár valóban létezett, akár nem – afféle iszlám ultrakommunistaként jelenik meg tolmácsolásában, aki hitéért bármit képes kockára tenni. Ali Rahnema így írja le Sariati teremtményét:

„Abu Zarr az eltökélt, hajlíthatatlan, forradalmi muszlim jelképe, kódja vagy allegóriája, aki egyenlőséget, testvériséget, igazságot és felszaba­dítást prédikál…, és így Sariati büszkén jelentheti ki, hogy Abu Zarr elő­futára az összes, a francia forradalmat követő egalitárius iskolának."¹⁰

Ez volt az első alkalom, hogy Sariati megmutatta leninista hajlandó­ságát arra, hogy bátorító, ösztönző jellegű stratégiai lépéseket tegyen, anélkül, hogy különösebb tekintettel lenne közben a szigorúan vett té­nyekre vagy politikai összefüggésekre. Ez az eklektikus hajlama tovább fokozódott, amikor 1959-ben Párizsba költözött, és bekerült a minden rendű és rangú filozófusok, forradalmárok és tudósok zaklatott, tarka kavalkádjába. 1962-ben Jean-Paul Sartre előadásait hallgatta Frantz Fanon A Föld rabjai című könyvéről; mindketten jelentős szerepet kap­tak Sariati felszabadítási teológiájának kialakulásában. Hatással volt rá az ismert orientalista, Louis Massignon is, akinek legemlékezetesebb eredménye az volt, hogy az iszlámot jobban megérttette a katolikus egyházzal. Az egyetemi szociológia előadásokon többek között Webert, Marxot és Durkheimet tanulmányozta. Nemigen tévedünk, ha kimondjuk: az 1960-as évek Párizsában Sariati valószínűleg a világ legszélesebb spektrumú és egyben leginkább koncentrált filozófiai gyúelegyének volt kitéve. Ez talán azt is segít megértenünk, hogy Sariati miként volt képes túllépni azon a sovén jellegű nacionalizmuson, amely megannyi harmadik világbeli gondolkodót ejtett rabul.

Amikor végül katedrát kapott az iráni Mashad Egyetemen, előadásai éppoly népszerűek lettek a hallgatók között, mint amilyen népszerűtlenek az egyetemi bürokrácia és az iráni titkosrendőrség, a SAVAK köreiben. Diákok százai vettek részt rendszeresen ezeken az előadásokon, ame­lyek kitüntetett eseményekké váltak – a más tanszékekről is özönlő diákok stúdiumot váltottak, hogy hallgathassák, miközben állandó csodálóinak köre felvette és leírta elhangzott szavait. Ezeket az átiratokat azután fokozatosan kötetekké szerkesztették, amelyeket országszerte terjesztettek.

Gondolatai a legkülönfélébb szóba jöhető témák, tételek és néző­pontok szétágazó szintézisei, variációi és nüanszai voltak. Rahnema „elsőosztályú eklektikusként" jellemzi, aki „részben mohamedán, részben keresztény, részben zsidó, részben buddhista, részben zoroasztrista, részben szufi, részben eretnek, részben egzisztencialista, részben hu­manista s részben szkeptikus"10 (370. old.). Az ő politikai iszlamizmusa lebontja mindazokat a leegyszerűsített dichotómiákat, amelyek elho­mályosítják felfogásunkat: a nők teljes egyenlőségét pártolta, híve volt az antiklerikális reformoknak és az egyházi közvetítést elvető szufi spi­ritualizmusnak, de nem a tolerancia és a tisztelet liberális parancsának engedve, hanem azért, mert mindezt eszköznek tekintette a tömegek radikalizálásához. Marxszal kapcsolatban saját olvasata volt:

„Az Iszlámsenászi-ban Sariati »ökonomizmusáért« és a „történelmi materializmus" kifejezés megalkotásáért kárhoztatja Sztálint. Abbéli igyekezetében, hogy feloldozza a marxizmust a redukcionizmus, az ökonomizmus és a materialista determinizmus vádjai alól, Sariati azt ismételgeti, hogy mindazok, akik redukcionizmussal, ökonomizmussal vagy materialista determinizmussal vádolják a marxizmust, összekeverik annak hivatalos formáját a tudományos marxizmussal."¹¹

A központi üzenet igen fontos: mikor jön el a megfelelő pillanat az osztályok egalitárius megszűnésére? Soha. És mikor akarjuk, hogy eljöjjön? Most. Ez a szakadás a – jobb szó híján – determinista és a voluntarista irányzat között ott visszhangzott az iráni baloldal vitáiban is, különösen azokban, amelyeket az 1970-es évek marxista-leninista fedajín gerillái folytattak. Midőn a sah 1963-as ún. „fehér forradalma" progresszív reformokat vezetett be Iránban, kérdésessé vált, hogy alkal­mas-e az ország a forradalomra, illetve hogy egyáltalán szükség van-e forradalomra Iránban. A fedajínok egyik legfontosabb ideológusa, Maszúd Ahmadzsadeh Heravi azt igyekezett kifejteni, hogy a forradalomra érett körülmények dacára a munkásosztály miért nem lázadt fel a rendszer ellen. Arra a következtetésre jutott, hogy a súlyos elnyomás miatt a forradalom alanyainak történelmi tudatossága elegendő idő hiányában nem fejlődhetett ki, és így csupán egy fegyveres élcsapat lehet képes a zombivá tett tömegeket dermedt állapotukból felrázni.¹²

Elméleti végjátékok, avagy közvetítheti-e egy szent a Sátán akaratát?

A voluntarista erőszak egzisztenciális hatalmáról vallott nézetek felülete­sen emlékeztetnek Frantz Fanonnak és a korszak latin-amerikai ideoló­gusainak elképzeléseire. Az akaratról és a voluntarizmusról szóló hasonló viták osztották meg az olaszországi baloldalt is az 1970-es években. Találhatunk egy olyan logikai láncot, amelyre felfűzhetjük Mario Tronti elméletét a munkások és a tőke közötti közvetlen antagonzimus centrális szerepéről, az ennek realizálására tett kísérletek történelmi fiaskóját, a munkásmozgalom szétesését, és az egy évtizeden át húzódó balos terro­rizmust – amely bevallottan több volt, mint az állami és a szélsőjobboldali terrorizmusra adott puszta reakció – az 1970-es évek Olaszországában. Ezért a teleologikus marxizmustól és a munkásosztály aktivitásába vetett hittől elszakadva az iráni baloldal is azzal a filozófiával legitimálta saját gerillahadjáratait, amelyet akkoriban a világ minden szegletében hallani lehetett, vagyis hogy a fegyveres erőszak nem konklúziója, hanem egye­nesen előfeltétele a forradalomnak.

Ha Sariati marxizmus-interpretációi visszhangot keltettek a baloldalon, akkor ugyanezt mondhatjuk el az „imperializmusról" vallott tételeiről is, hiszen a kettő között egyértelmű a párhuzamosság: „Azt állította, hogy az iszlám és a kolonizáció céljai és alapelvei ellentétesek egymással. Ez az ellentét kibékíthetetlen, hiszen antagonisztikus ellentmondáson alapul."¹³

Éppen az imperializmussal kapcsolatos sarkos elképzeléseik tették lehetővé, hogy a mudzsahedek, a fedajínok, illetve Khomeini (hívei) fél­retegyék ellentéteiket a forradalmi építkezés során, eltekintve a baloldal szétesésétől és attól, hogy nem foglalkoztak a belső ellentmondásokkal és szociális feszültségekkel. Akármi volt is az iszlám, bárki magáénak tekinthette. Sariati elképzeléseiben átformáló forradalmi teológiaként jelent meg, amely nem csupán kiűzi Iránból az imperializmust, de képes az országot minden létező társadalmi összefüggésben az egyenlőség államává tenni.

Ám akárcsak Sariatinak a forradalmi frakciókra tett közvetlen befolyása esetén, itt kezdenek a dolgok egyre bonyolultabbá válni. Sariati követői a kétes Furqan-csoport kivételével nem egyesültek valamiféle sajátlagos, befolyásos politikai mozgalommá. Első pillantásra nehéz megérteni, hogy egyesek miként tarthatják Sariatit az ideológusnak az iráni forra­dalom összes szereplője közül, hiszen a történet egyetlen pontján sem találkozhatunk egy kifejezetten sariatiánus ideológiai szervezettel. Csak annyit tudunk, hogy írásait propagálták az egyetemeken és időnként a mecsetekben is, hogy népszerűek voltak az elit értelmiségi körökben, hogy némelyik mudzsahed vagy fedajín is ismerte őket, és végül eljött az idő, amikor Khomeininek is át kellet futnia őket.

Az mindenképpen egyértelmű, hogy a forradalom utolsó éveiben a vallási oldal radikális szárnyának karizmatikus vezére, Khomeini ajatollah rátelepedett az osztályanalízisre és a populista retorikára, és igyekezett monopolizálni a baloldal ideológiai terrénumát. Felmerül a kérdés, hogy Sariati valóban afféle hídszerepet játszott-e a baloldal ideológiai bekebe­lezésében? Azt, hogy Khomeini egyre inkább egy szintetizáló iszlám-bal­oldali retorika felé fordult, betudhatjuk közismert ravaszságának, amellyel a lehető legtöbb és legkülönfélébb tojást igyekezett kosarába gyűjteni. De mélyebbre tekintve, vajon Sariati filozófiája, a maga félig megemésztett eklekticizmusával és anti-szisztematikus ontológiájával, valóban a töké­letes eszköz lett volna a klérus kezében a baloldal beolvasztására?

Ha Khomeini valamiről, hát arról közismert, hogy másoknak soha nem engedett betekintést a lapjaiba. Néhányan még a hozzá közelállók közül sem értették meg egészen a forradalom végéig a vallási jogrend felsőbbrendűségéről (vilajet-e fakih) vallott nézeteit. A Corriere della Sera újságírójaként dolgozó Michel Foucault-t is meglepte, ahogyan Khomeini a nép „kollektív akarata" csendes megtestesítőjének szerepéből a forradalom utáni korszak karizmatikus hadurává vált. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Khomeini tisztán opportunizmusból és cinizmusból vette át a baloldal nyelvezetét és jelképrendszerét. Ugyanakkor az is szinte kétségtelen, hogy Sariatinak és az iszlamista baloldalnak igenis volt va­lamiféle szerepe abban, hogy az iráni baloldal az ajatollahok uszályába került. Erre ugyan kevés a közvetlen bizonyíték, de még mindig ott a probléma, hogy Sariatit sokan a forradalom legfontosabb filozófusának, sőt a filozófusának tekintik.

Mindmáig nem tudhatjuk, hogy vajon Sariati filozófiája felelős-e az 1979 és 1981 között végbement konzervatív „második forradalomért", vagy a politikai iszlám egy soha meg nem valósult átalakítási forgatókönyveként intakt maradt ez ügyben. A Rahnemának feltett kérdés – szent volt-e Sariati, vagy maga az ördög? – bizonyos szempontból megválaszolatlan maradt. Vajon újjászületik-e egyszer egy hiteles iszlamista baloldal, vagy mindörökre a Badiou és Amin által beharangozott nyomasztó jövő vár rá? Nehéz lenne megmondani, de Sariati öröksége, minden bizonytalan­sága és tisztázatlansága dacára, legalább arra ösztönöz, hogy vállaljuk a kockázatot.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 Az idézett szövegek, és Foucault valamennyi, a Corriere della Sera hasábjain megjelent írása az iráni forradalomról megtalálhatók: Afary és Anderson: Foucault and the Iranian Revolution. Chicago University Press, Chicago, 2005.

2 Ennek a tételnek meglehetősen szórakoztató illusztrációja Sariati „hivatalos" honlapja www.shariati.com. Nem világos, hogy ki üzemelteti ezt a honlapot, és milyen alapon hívják „hivatalosnak".

3 Ali Rahnema: An Islamic Utopian: A Political Biography of Ali Shariati. I.B. Tauris, London, 1998, x.

4 Ali Shariati: Marxism and Other Western Fallacies. Mizan Press, Berkeley, 1980. A cím nem Sariatitól származik; a gyűjteményes kötet szerkesztői találták ki, és illeszkedik azok közé a szóviccekkel operáló címek közé, amit az iráni-iszlamista kiadások annyira kedveltek (mint pl. Dzsalal Al-Ahmad Westoxification c. műve).

5 Az „ismérv", vagy a „kritérium". Az Al-Furqan a Korán egyik szúrája, amely a Jó és a Rossz közötti döntés kritériumáról szól. (A ford.)

6 Shariati: Marxism 9.

7 Samir Amin: „Political Islam in the Service of Imperialism", Monthly Review, 2007. december. (A tanulmányt lásd e számunkban – a szerk.)

8 „A munkásság legtartósabb és leghevesebb tiltakozó mozgalma árasztja el Egyiptomot a második világháború vége óta. Márciusban a liberális napilap, az al-Masri al-Yawm nem kevesebb, mint 222 ülősztrájkról, munkabeszüntetésről, éhségsztrájkról és demonstrációról számolt be 2006-ból. 2007 első öt hónap­jában a lap minden egyes nap újabb és újabb munkásakciókról tudósított." Joel Beinin – Hossam el-Hamalawy: Strikes in Egypt Spread from Center and of Gravity, Middle East Report on-line, 2007. május 9. http://www.merip.org/mero/ mero050907.html

9 Idézi Alberto Toscano: „The Bourgeois and the Islamist, or The Other Subject of Politics", Cosmos and History: The Journal of Natural and Social Philosophy, 2006. január-július.

10 Ali Rahnema: i. m.: 59.

11 Ali Rahnema: i. m.: 342.

12 Az iráni baloldal ideológiai fejlődéséről kiváló munkát írt Behrooz Maziar: „Iran's Fadayan 1971-1988: A Case Study in Iranian Marxism" JUSUR- The UCLA Journal of Middle Eastern Studies, 6. sz., 1990, 1-39.

13 Ali Rahnema: i. m.: 360.

Afganisztán a többpólusúvá vált világban a változás veszélyes időszakát éli át, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Középtávon a pártok helyzete azonban sem itt, sem az ázsiai válságív más pontján nem tűnik kilátástalannak: e rendkívüli jelentőségű geostratégiai térségben a többi nem-állami szereplővel (a törzsi, etnikai és vallási hálózatokkal, a civil társadalom elemeivel) együtt megkerülhetetlen tényezőkké válhatnak.

Bevezetés

Afganisztánban a politikai pártok megjelenése nem a külső tényezők erőltetésére létrejött új jelenség, és nem a megtorpanó modernizáció mellékterméke. A pártok valójában a belső fejlődés torz, ám unikális termékei. Külső támogatóik, a regionális küzdőtéren egymásnak feszülő nagyhatalmak nem tudták őket megvenni, legfeljebb időlegesen kibérelni vagy egymásnak ugrasztani. Az afgán politikai mozgalmak, a későbbi pártok pedig renitens és önjáró védenceknek bizonyultak.

Afganisztán politikai fejlődését nagymértékben meghatározza az a tény, hogy az ország nem vált gyarmattá; olyan mesterséges politikai képződmény volt, amely a Nagy Játszma során a közép-ázsiai cári terjeszkedést elválasztotta a brit-indiai gyarmatbirodalomtól. A XIX. század második felében az afgán ütközőállam létrehozása, majd a XX. század első felében fenntartása a szemben álló nagyhatalmak érdekeit szolgálta, ahol az állam sohasem volt elég erős, s a központi hatalom nem érvényesítette befolyását az ország egész területén. Nem alakult ki egységes nemzetállam egységes nemzeti piacokkal, az ország egé­szére kiterjedő, hatékony közigazgatással. Következésképp az egyik legnagyobb probléma az afgán nacionalizmus, mint integráns eszme viszonylagos gyengesége.

Az ország a gyarmatosítási törekvésekre elzárkózással reagált. Állami függetlenségét a geostratégiai egyensúly tartotta fenn. Ellenállt a nyugati rendszerbe integrálódásnak, jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett távolságot is tartani tőle. Az afganisztáni konfliktus kialakulásának fő oka a térség érzékeny geostratégiai egyensúlyának felbomlása volt. Ez a folyamat már 1973-ban, a királyság megdöntésekor elkezdődött. Az állam jól-rosszul még ebben a helyzetben is működött addig, amíg a regionális hatalmi egyensúly egészen ki nem billent, és a külső beavatkozás az országot a teljes működésképtelenség felé sodorta. A szovjet csapatkivonást követően a nagyhatalmak közvetlen érdeklődése elfordult az országtól. Az 1990-es években regionális hatal­mi ambíciókat dédelgető szomszédjai – Pakisztán és iszlám támogatói (elsősorban Szaúd-Arábia), Irán, a posztszovjet köztársaságok, illetve a régióban érdekelt India, Oroszország és Kína – a térségben vívták meg „helyettesítő" háborúikat (egyes afgán harcoló felek bevonásával) a kö­zép-ázsiai szénhidrogén-forrásokért. Noha a külföldi érdekekért afgánok harcoltak afgánok ellen, ez mégsem volt polgárháború, mert nem a lakos­ság, hanem a milíciák harcoltak egymás ellen. A tálib rezsim megdöntését követően, 2001-től Afganisztán nem stabilizálódott, a regionális hatalmi játszma tovább folyt, immár középpontban a nem-állami szereplőkkel. Az ország túlélésének egyetlen reménye, hogy működésképtelensége vagy szétesése szomszédjainak nem érdeke, sőt, ez saját állami létükben fenyegetné őket.

Afganisztán sorsának alakulásában a külső tényezők szerepe megha­tározó. Félgyarmati ütközőállam-státuszának megőrzéséért drága árral: elszigeteltséggel és mélységes elmaradottsággal fizetett, ám nem maradt érintetlen a XX. század nagy történelmi eseményeitől, szellemi áramlata­itól. Az ország sorsát korántsem csupán a külső erők határozzák meg. Az 1940-es-évek végétől az 1970-es évekig figyelemre méltó belső társadal­mi folyamatok zajlottak le, amíg ki nem billent a geostratégiai egyensúly, és az ország a hidegháborús szembenállás, majd az azt követő regionális vetélkedés áldozatául esett. A válság elhúzódásának, az államkudarc létrejöttének elsődleges oka, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat alá­becsülték, a bipoláris világrend bukását követően semmibe vették.

Mindez meghatározta a politikai kultúrát, amelyet egyaránt alakított a bezárkózás és a kitörés kényszere a szorító nagyhatalmak által kijelölt szűk mozgástérben. A politikai skála mindkét pólusa e nagyhatalmi pressziók elleni tiltakozás eredményeként jött létre. Az ország ifjú naciona­listái az integráció új útjait keresték – legyen az a Szovjetunió vagy Kína vezette nemzetközi munkásmozgalom, vagy az elnyomott muszlimok nemzetek és államok felett átívelő szupranacionális közössége. Az iszlamisták korai nemzedékei is forradalmárok és modernizátorok, akár­csak a baloldal; fejlődésük korai szakaszaiban táboraik átjárhatók voltak.¹ Később megmerevedett a pártszerkezet, a skála egyik pólusán baloldali, a másik végén iszlamista csoportokkal. Afganisztán szovjet megszállását követően, a hidegháborús szembenállásban minden csoport valamelyik táborba kényszerült betagozódni. A több évtizedes fegyveres konfliktus, majd az egypólusú világ nem mutatkozott alkalmas politikai klímának a pártok fejlődéséhez.

Ezért, bár első olvasatra meglepőnek tűnik, de 2001, a tálib rezsim megdöntését követően burjánzásnak indultak a pártok. Ez az ország is mutatja a frissen bimbózó, törékeny demokrácia-kezdemények vagy a demokrácia-kudarc gyermekbetegségeit. Túl sok a politikai párt, és a pártpolitikai térkép erősen fragmentált. 2009 közepén 113 párt volt be­jegyezve. Sok afgán kritizálja a pártok szaporodását, és azt az afgánok személyes ellentéteinek, frakciózási hajlamának tudja be. Ne feledkez­zünk meg róla, hogy ez az átmenet időszakában, a rendszerváltás idején Kelet-Európát is jellemezte.

Téves nézet, miszerint a pártképződés „poszttálib" jelenség lenne; a legtöbb párt adományok szerzésére alakult NGO politikai köntösben, vagy személyi ambíciókhoz kötött „hiúsági vállalkozás". A hagyományos nézetekkel ellentétben, ebben az országban évszázados belső küzdelem, társadalmi dinamizmusok eredménye gyanánt hatvan éve működnek pártok. Ez még akkor is igaz, ha a modernizációs erők külső hatalmak segítségével és külső források igénybevételével próbálkoztak. Még nem nyugati értelemben véve pártok: a legtöbb nélkülözi a kohéziót és a ki­kristályosodott struktúrát, az egymástól megkülönböztető programot és belső demokráciát. Több közülük szélsőségesen hierarchikus, gyakran autoriter és túlperszonalizált. Nem egy közülük személyes ellentétek, törésvonalak terméke. Hátsószobai alkuk, szalonintrikák, teaházi mesék jellemzik politikai kultúrájukat; a legendák és a valóság között szakadék tátong. A pártok szerveződésének történelmi folyamatából hiányzik a függetlenségi mozgalom ethosza. Központi kérdésük a modernizációs dráma. Afganisztánban a pártok kevésbé csoportosulnak politikus dinasz­tiák köré, mint a dél-ázsiai régió más országaiban, részben az afgánok kollektivizmusa, „törzsi demokráciája", központi hatalom ellenességének hagyományai miatt, másrészt azért, mert a három évtizedes konfliktus során a hagyományos elitet félreállították. Elsősorban a családi, törzsi, etnikai kapcsolathálóra számíthatnak, ezek testületi érdekeit képviselik. Az etnikai szerveződés, mint minden politikai erőnél, az iszlamistáknál is domináns. Ez igaz a térség más országaiban, a kurd, a beludzs, a pakisztáni pártokat illetően is.² Afganisztánban ezzel szemben a nyelv is vízválasztó: ilyen kötődéseiknek megfelelően beszélhetünk pastu vagy dari nyelvű pártokról.

A legtöbb afgán párt a kialakulás stádiumában van, vagy proto-párt. Kérdés, hogy melyik lesz túlélő. A cseppfolyós és radikálisan változó körülmények ellenére számos párt évtizedek óta stabilitást tanúsít, annak ellenére, hogy az 1940-50-es évek fordulójának viszonylag nyitott politi­kai környezete, az 1964-es alkotmány időszaka, a Nadzsíbullah-rezsim utolsó esztendei, valamint 2001, a tálib rezsim bukását követő néhány év kivételével Afganisztánban a politikai erőknek nem volt lehetőségük, hogy nyíltan színre lépjenek, és civilizált vitát folytassanak arról, hogy az országnak mely irányba kellene haladnia.

A politikai paletta a töredezettség ellenére állhatatosan kétpólusú. A skála két pólusán a régi baloldal utódpártjai és az iszlamisták pártszerű szervezetei találhatók. A mezőny közepe üres, hiányoznak a mérsékeltek. Korábban nem így volt. Az első kísérletek a politikai szervezkedésre az első alkotmányos mozgalom (1903-1909) alatt történtek.³ A XX. század második felében három fő politikai áramlat emelkedett ki: a politizált iszlám áramlat, a baloldal és a nacionalisták. Új erő gyanánt az utóbbi években megjelent a régi lövészárkokon átívelő, szűk demokratikus mozgalom.⁴

Ahol nincs törzsiség, vagy nem elég erősek az állam funkciói, a maoizmustól az iszlám szélsőségességig széles skálán mozgó etnikai pártok jönnek létre, amelyek ki vannak téve a modern iszlamizmus csap­dájának. Azoknál a pastun törzseknél, ahol megmaradtak a tradícionális vezetők, és a káoszban nem emelkedtek fel a konkurrens, alacsonyabb státuszú hadurak, a tradícionális társadalmi dinamizmusok mentén szer­veződő iszlám pártok is mérsékeltek.

Afganisztán szovjet megszállását követően a mérsékelt nacionalis­ták és más középutas erők elvesztek, vagy leértékelődtek. A „status quo" visszaállításának igénye és külföldi támogatóik elvárásai miatt az iszlamisták radikalizálódtak, a tradícionalistákból fundamentalisták, a modern radikálisokból dzsihádisták lettek. Az idegen megszállók elleni harc ebben az időszakban sem párosult a nemzeti függetlenségi harc ethoszával, hanem csak a dzsihád kultuszának kialakulásával, az erő­szakos restauráció, sőt, a középkorba visszatérés igényével.

Az iszlamisták és a baloldal közötti másik átjárás a tálibok kialakulásá­nak kezdeti időszakában volt, ahol a konkrét politikai teendők, a fegyve­res csoportok háborújának megszüntetése, az ország területi integritá­sának, közbiztonságának helyreállítása mellett a hívószó a tribalizmus, etnicizmus, nacionalizmus (pastunizmus) és a dzsirga-demokrácia⁵ volt. Az afganisztáni, pastunisztáni, valamint a beludzs szekuláris nacionalis­ták és a baloldal egy része, törzsi eredete miatt a törzsi intézményekben bújt meg és reinkarnálódott. Ezt a politikai intézményrendszer (nemcsak a pártok, de más közösségi és állami intézmények⁶ ) megszilárdításának folyamatában a modernizáló erőknek és a nemzetközi közösségnek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a Durand-vonal⁷ mindkét oldalán jobban ki kellene aknázniuk.

A többpártrendszer hatástalaníthatja az iszlám szélsőségeseket. Az iszlamisták csak pártnak látszó vagy pártnak álcázott szervezeteket tud­nak létrehozni, nem képesek integrálódni a pártok szerkezetébe. Ezért mindent elkövetnek, hogy a pártszerkezet gyenge legyen és a politikai élet marginális szereplője maradjon.

A Karzaí-rendszerben azonban a rekonstrukció, biztonság, jó kormány­zás összefüggéseit nem értették meg, és a belső támogatottsággal ren­delkező, vagy szakértő politikai erőket nem vonták be a hatalommegosz­tásba; sem a tálibokat, sem a marxista rezsimek szakembereit. Mivel a politikai intézményrendszer nem szilárdult meg, nincs biztonság és lassú a rekonstrukció. A demokratizálódási folyamatok megtorpantak, a kor­mány hatalma az ország harmadára sem terjed ki. A működésképtelen, gyenge és korrupt állam a káosz spiráljában sodródik egyre lejjebb.

A pártok helyzete mégsem kilátástalan. Hosszabb távon a nem-állami szereplők felemelkedése a pártokat az egész régión átívelő válság sta­bilizációjának fontos szereplőivé teheti.

Az első demokrácia időszaka (1949-53) és a pártmagvak

A Durand-vonal két oldalán a politikai mozgalmak szoros interakci­ókban fejlődtek. Az afgán politikai szervezetekre korábban az indiai antikolonialista mozgalom gyakorolt hatást, s ez fordítva is érvényesült. Az 1920-40-es esztendőkben az afgán szellemi és politikai áramlatok kibontakozása hatott a pastunok antikolonialista harcára, amely már az 1920-as évektől használta a brit politikai nyelvezetet és az indiai függetlenségi mozgalom fogalomrendszerét (erőszaknélküliség). Ez az afgán politikusok frazeológiájában nem érvényesült. Az 1935-ös indiai függetlenségi törvény, az 1936-os indiai törvényhozási választások, különösen pedig az 1947-es események, a csak vallási alapon a hindu vagy muszlim államhoz csatlakozásról döntő Mountbatten-dekrétum, az Északnyugati Határtartományban a csatlakozásról szóló döntésből a Kongresszus többségű tartományi parlament kizárása (Gaffar Khán⁸ pártja, a Khudaí Khizmatgár a Kongresszus része volt), Pakisztán meg­alakulása, Afganisztán és Pakisztán viszonyának elmérgesedése, az ún. Pastunisztán-kérdés kialakulása katalizátor hatással bírt, s nagy hatást gyakorolt az afgán politikai életre. Az afgán nacionalisták mindmáig nem ismerik el a Durand-vonalat államhatár gyanánt.

Az 1932-ben megnyílt kabuli egyetem már diplomások ezreit bocsátotta ki. Hazatértek a külföldön tanultak. A kabuli Ghází, Habíbíje, Isztiqlál és Nezsát líceumok mellett a Durand-vonal mindkét oldalán élő törzsi ifjaknak szervezett ugyancsak kabuli Hushál Khán és Rahman Baba lí­ceumok nevelőmunkája, az újságok, folyóiratok befolyása következtében a kialakult értelmiség körében gyorsan fejlődött a politikai tudatosság. Mahmúd Khán miniszterelnökségének (1947-1955) demokratizáló folya­matai lehetővé tették számos, a pártok előfutárainak tekinthető politikai áramlat létrejöttét.

Az 1947-től alakuló politikai csoportok és az 1951-es sajtótörvény nyomán megjelenő újságok szellemiségét a második világháború után kialakult hidegháború, a két világrendszer harca, a Pastunisztán-kérdés és Moszadik iráni reformmozgalmának hatása határozta meg. Kezdetben négy független magánlap látott napvilágot Kabulban; az Angar [Parázs], a Vatan [Haza], Nidá-i Khalq [A nép hangja], és a Khalq [Nép], később az afganisztáni pastun mozgalom, a Vís Zalmiján [Ébredő Ifjak] második orgánuma, az Ulusz [Nemzet]. Ekkor alakultak meg – még párttörvény híján – az első magánújságok köré csoportosuló értelmiségi körökből az első proto-pártok. A Vís Zalmiján mozgalom lapja, az Angar újság köré elsősorban pastunok csoportosultak⁹. A Ghubbár vezette, városi tádzsik Vatan-csoportot a még radikálisabb, Mahmúdí-kör fellépése követe. Ek­kor jött létre a pártstruktúrát végigkísérő pastun-tádzsik polarizáció.

Az 1935-ös brit-indiai alkotmányban rögzített, régi brit abszolút több­ségi választási rendszer mintájára 1949-ben tartottak először, 1952-ben pedig másodszor választásokat. 1949-ben a választások szabadabbak voltak, a Vís Zalmiján és a Vatan mozgalmak köréből többen szereztek mandátumot. 1952-ben a hatalom a választásokat már manipulálta. Az ez elleni demonstrációkat leverték, a sajtótörvényt visszavonták. 1953-ban az első demokratikus periódus véget ért.

1953-63 között, Daúd miniszterelnöksége idején, a kurzus nem ked­vezett a pluralizmusnak. Ám Daúd gazdasági reformjai (az agrárreform és a tervgazdálkodás bevezetésével állami beruházások, a hadsereg fejlesztése stb.) következtében új osztályok, rétegek jelentek meg (ipari munkásság, műszaki értelmiség, modern tiszti kar), amelyek következtében felmerült a politikai intézményrendszer reformjának igénye. 1963-ban a király alkotmányozó bizottságot nevezett ki a kép­viseleti demokráciát és többpártrendszert körvonalazó új alkotmány elkészítésére.

A „második demokrácia" időszaka (1964-73) és a proto-pártok

Az 1924-es (visszavont) reformot és az 1931-es konzervatív alkotmányt követően 1964-ben megszületett az ország harmadik, progresszív al­kotmánya, női választójoggal¹⁰ és sajtószabadsággal. Afganisztán alkot­mányos monarchia lett, s az alkotmány 32. cikkelye pártok alapítására jogosította fel az állampolgárokat. 1965-ben általános választásokat tartottak. Az afgánok történelmük során ekkor szavazhattak harmadik, s 1969-ben negyedik alkalommal. A párttörvényt 1966-67-ben a parla­ment mindkét háza jóváhagyta, ám a király sohasem írta alá. Ezt Amin Szaikál „fatális tévedésnek"¹¹ minősíti, mivel emiatt a szélsőbalosok és az iszlamisták, akiket a király korlátozni kívánt, ellenőrzés nélkül bontakoztathatták ki tevékenységüket, ami hamarosan a rendszer szét­eséséhez vezetett.

Ez a proto-pártok formálódásának időszaka. Akárcsak a korábbi pártmagvaknál, itt is a folyamatosság, az áramlatok egyenes ívű fejlődé­se, a köztük való átjárás csekély volta figyelhető meg. Az azonos szellemi áramlatok fragmentált csoportjai között természetesen tapasztalható volt kölcsönhatás és személyi fluktuáció.

Ekkor alakult ki az afgán pártstruktúra baloldal, iszlamisták és nacio­nalisták szerinti hármas tagoltsága. Ez a Közép-Kelet és Dél-Ázsia más országaiban három különböző korszakban ment végbe, Afganisztánban viszont e három irányzat azonos időben lépett színre. Ám hamarosan megindult a struktúra kétpólusúvá válása. Az 1960-as évek végétől a baloldal és az iszlamisták összetűzései gyakorivá váltak. A nacionalisták és más mérsékeltek két tűz közé szorultak.

Az első szabad választások, párttörvény híján, pártok nélkül, a régi brit-indiai típusú – abszolút többségi, egyéni – választási rendszerben, személyek és nem pártplatformok mentén zajlottak. 1965 októberére az alkotmányos koalíció hat csoportra esett szét: a konzervatív csoport, a szabad gazdaság hívei Abdul Madzsíd Zábulíval az élen, a Vahdat, vagyis Khalílullah Khalílí köre, a síita csoport, Sziddíq Farhang köre, Karmal-Anáhita vezetésével a baloldal, valamint Farhád csoportja, a pastun nacionalisták köre.

A baloldal három áramlat: a „szocialisták", a maoisták és a „szociálde­mokraták" között oszlott meg, ha egyáltalán alkalmazhatók itt ezek az európai kategóriák.

1965 júliusában az alkotmány 31. paragrafusával összhangban ha­tályba lépett a sajtótörvény. A kormányújságok, a pastu Hevád [Haza], a dari nyelvű Anísz [Társ] valamint az angol nyelvű Kabul Times mellett hat magánújság látott napvilágot; a Vahdat [Egység], Pajám-i Emrúz [A ma üzenete], Mardom [Nép], az Afghán Millat [Afgán Nemzet], a Khalq [Nép], és a Mu'szavát [Egyenlőség]. Utóbbi három pártlap volt.

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártot 1965. január 1-én magukat marxistának nevező baloldali csoportok hozták létre, amely 1966-ban Khalq [Nép], majd 1968-tól Parcsam [Zászló] néven lapokat adott ki. 1967-ben szakadás következett be az ANDP soraiban. Az 1977-ig elkülönült vidéki, pastun nacionalista, illetve az urbánus, dari nyelvű, kozmopolita csoportokat lapjaik után Khalqnak [Nép] és Parcsamnak [Zászló] nevezték. 1965-ben az ANDP-nek négy, 1969-ben már csak két képviselője jutott be a parlament alsóházába.

Az ANDP nem mutatta centralizált párt fegyelmét, belső dinamikái inkább hasonlítottak a tradícionális törzsi politikusok lazán struktúrált perszonalizmusára.¹² Kettős tagoltságát sokan eltérő szociális és etnikai eredetével magyarázzák. Történelmi előzményeinek a másfél évtizeddel korábbi, első demokratikus periódusból más és más szellemi áramlatok tekinthetők.¹³ A vidéki-urbánus, pastun-tádzsik ellentéten túlmenően ezek a frakciók tovább fragmentálódtak. Ezt a töredezettséget Glatzer¹⁴ a pastun törzsi struktúrák flexibilitásával, szövetségi kötődéseinek gyakori változá­saival, blokkosodási hajlamával magyarázza. A frakciózásban, a csoportok állandó fragmentálódásában más indítékok is szerepet játszottak, ami a tör­zsi eredetű tagság dinamikáival és etnikai ellentétekkel nem magyarázható. Ezek közül legfontosabb motiváció a monarchiához fűződő viszony volt.¹⁵ A magukat hatalomból kisemmizetteknek tartó Ghilzaí és Karlání pastun törzsszövetség törzsei szemben álltak a királyi dinasztiát adó Durrání törzs­szövetséggel és az elperzsásodott, városi Mohammadzaí dinasztiával. A nemzeti kisebbségek tagjai monarchiaellenességük miatt csatlakoztak a Khalqhoz, amelyből kisebbségi, pastunellenes pártok is eredtek.

Az 1960-as években létrejött marxista tankörökhöz katonák is csat­lakoztak, akik létrehozták saját szervezetüket, a Fegyveres Erők For­radalmi Tanácsát egy heráti pilóta, Qadír vezetésével. A Khalq részéről Hafízullah Amín, a Parcsam részéről pedig Mír Akbar Khaibar szervezett tiszteket a pártba.

Az egypártrendszer és a marxista fordulat (1973-78)

A „demokrácia második időszakának" Mohammed Daúd vetett véget, aki 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot. Az 1977-es alkotmány egypártrendszert körvonalazott, amelyben az egyetlen elismert párt a Daúd által alapított párt, a Millí Ghorzang [Nemzeti Mozgalom] volt. A kétkamarás parlamentet egykamarássá szervezték. Az alkotmány a parlament szerepét átruházta az államhatalom szerveire, elválasztva annak szervezetét és funkcióját, valamint megtiltotta a fegyveres erők részvételét az ország politikai életében. Hangsúlyozzuk tehát: az egy­pártrendszert nem a marxista rezsimek, hanem Daúd vezette be.

Az 1970-es évek közepére a geostratégiai egyensúly felbomlott a tér­ségben. 1976-ban Brzezinski felkérte az iráni sahot Daúd támogatására, Pakisztánban pedig Bhutto leverte a beludzs nacionalisták felkelését. Indiában megbukott Indira Gandhi kormánya, és a Dzsanata Párt került hatalomra. 1978 áprilisában meggyilkolták Khaibart, az ANDP egyik alapítóját, akinek temetése rezsimellenes tömegtüntetésekbe torkollott. Mielőtt Daúd letartóztathatta volna őket, marxista tisztek 1978. április 27-én megdöntötték Daúd rendszerét, és a véletlenül az ölükbe hullott hatalmat pár nap múlva átadták az újraegyesült Afganisztáni Népi De­mokratikus Pártnak.

A hatalomátvételt követő változás több volt, mint puccs. A társadalomátalakító kísérletek nagyobb változást indukáltak az országban, mint előtte évszázadok. Szétzúzták a tradicionális elit hatalmi kiváltságait, a vallási hierarchiát, s nagy csapást mértek a törzsi rendre. Mindez bár forradalomnak tekinthető, de nem többnek nemzeti-demokratikus átala­kulási kísérletnél.

Az áprilisi hatalomátvétel idő előtt, különböző külső és belső kö­rülmények és véletlenek által kikényszerítetten ment végbe.¹⁶ Selig Harrison a következőket írta: „A sokak által helytelenül kommunistának nevezett hatalomátvétel Kabulban akkor és oly módon jött létre, amikor és ahogy csak lehetett, annak következtében, hogy az iráni sah felbo­rította a szovjetek és a Nyugat között Afganisztánban három évtizede fennálló egyensúlyt, támogatni kezdvén Daúd rendszerét. Amikor 1979 januárjában Iránban a sah rezsimje összeomlott, az Egyesült Államok elveszítette fő szövetségesét a Szovjetunió déli határai mentén, katonai létesítményeivel, a Szovjetunióra irányuló elektronikus megfigyelőrend­szereivel. A washingtoni hidegháborús harcosok ekkor Afganisztánra összpontosították figyelmüket."¹⁷

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nacionalistának és modernizátornak tekintette magát. Vezetői ésszerűvé tették együttműködésüket a szovjetekkel, mivel a hamarosan kibontakozó külföldi beavatkozással szemben csak az ő segítségükkel konszolidálhatták forradalmukat. Az ANDP modernizáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy elnyerje a modern gondolkodású középosztály kényszerű toleranciáját, amely két tűz közé került, a szovjetek, illetve a fanatikus muszlimok közé, akik szembeszegültek a társadalmi reformokkal.¹⁸

Az 1920-as években szovjet Közép-Ázsiában tevékenykedő Turkesztáni Bizottságra, és az 1910-20-30-as évek „muszlim nemzeti kom­munistáira", Szultángálíjev híveire ugyanez a megállapítás illik. Abban is hasonlítottak az afgán marxisták az 1920-as, 30-as évek muszlim forradalmi katonai és agrártanácsaira, hogy társadalomátalakító vízió­juk nem terjedt túl a nemzeti kérdés nacionalista felfogásán (vagyis a kisnemzetiesítésen, a nemzetiségek, etnikai csoportok nemzeti iden­titásának megteremtésén), az oktatási reformon és az agrárreformon. Az agrárreform a tradicionális közösség értelmezésen és közösségi tulajdonfelfogáson alapult. A gazdaság más szektoraiban meg sem kísérelték a termelési viszonyok társadalmasítását. Külpolitikájukban az el nem kötelezettséget és semlegességet, belpolitikájukban az iszlám princípiumainak tiszteletben tartását hangsúlyozták.

De ezt az új vezetést radikális földreformprogramja, osztályharcos és antiimperialista retorikája, valamint a szovjet tanácsadók növekvő jelenléte miatt (bár ezek száma még mindig kevesebb volt, mint az amerikaiaké Iránban), s mivel a kormány barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nemzetközi média és a rendszer belföldi ellenzéke hamarosan kommunistaként bélyegezte meg.¹⁹ Brzezinski – aki ekkor még egyedül állt a beavatkozás szorgalmazásával – így fogalmazott: „biztosítani kell az ország semlegességét",²⁰ (noha Afganisztán mindig is semleges volt).

1978 végéig az új, forradalmi rezsim nem nevezte magát marxistának; a tradicionális értékek tiszteletben tartását hangsúlyozta. A forradalmi retorika túlfűtöttsége csak 1979-től jelent meg. A szovjetek szerepe a kezdetektől ambivalens volt. Meglepték őket az események, és az akkori szovjet vezetésen belül is sokan felismerték, hogy a kabuli hatalomátvétel inkább árt, mintsem használ nekik. Később igyekeztek beterelni Afganisz­tánt a szocialista táborba, ám a fokozatosságot is hangsúlyozták.

A khalqiak, főleg a pedagógusok révén, országszerte jól szervezett hálózattal rendelkeztek. Ezek a fővárosba áramlottak, és csak a tapasz­talatlan káderek maradtak vidéken, akik nem rendelkeztek kapcsolati hálóval, főleg Núrisztánban vagy Hazaradzsátban, ahol a Khalq jelenléte gyenge volt. Nehézzé vált a helyi közösségekkel való kommunikáció, és a kisebb incidensek gyakran nagy problémákká eszkalálódtak. Mivel a khalqiak többnyire első generációs vidéki értelmiségiek voltak, gyorsan bosszút akartak állni a városi eliteken, a királyi családdal és a hozzá közel álló körökkel kezdve, mindenekelőtt őket okolva az ország elma­radottságáért.

A társadalmat elidegenítette a földreform, amely azonban önmagában nem volt radikális, és kontinuitást mutatott Daúd miniszterelnöksége és köztársasága időszakának földreform-kísérleteivel. Ám azok a radikális módszerek, amelyekkel végrehajtották őket, ellentéteket gerjesztettek a közösségekben. A földosztó bizottságoknak a helyi rivális klánok tagjai és radikális maoisták is tagjai lettek, akik szították a helyi ellentéteket. A földreform kivitelezése helyenként egész helyi közösségeket hozott hátrányos helyzetbe. A korábbi kormányok a vidéki tulajdonviszonyokat közösségi eredetűnek tekintették, ezért a helyi közösségekre bízták az önszabályozást. Ez a konszenzus drasztikus módon felborult, amikor a közösségi tulajdonformák széles skáláját állami tulajdonnak tekintették, beleértve a nomádok földhasználatát is. Az afganisztáni tulajdon- és birtokviszonyokat tévesen feudalizmusnak aposztrofálták, és átvéve Igor Reiszner feudalizmuselméletét,²¹ a nomadizmust a feudalizmus peremjelenéségének nyilvánították. Az agrárreform végrehajtása során elkövetett balfogások (a nomádok legelőhasználata, a taszarruf jogának²² egyoldalú felmondása az állam részéről, a közösségi földterületek erő­szakos és kártékony felparcellázása, durva beavatkozás a tradicionális vízelosztási viszonyokba), a pastunizációs trendek, a női egyenjogúság hangsúlyozása, a menyasszonyváltság eltörlése, a felnőtt női lakosság­nak a művelődési programokba integrálása stb., mindez felbőszítette a lakosság egyre szélesebb rétegeit. Mivel az országban a legerősebbek a vallási hálózatok voltak, hamarosan a helyi papság állt az ellenállás élére.²³

Az új vezetés tisztában volt bázisának szűk voltával. Legitimációjukat Amanullah reformjaihoz vezették vissza, a Muszáhib fivéreket Amanullah trónja illegitim bitorlóinak, zsarnokoknak mutatták be, magukat pedig az Amaníja mozgalom örököseinek igyekeztek feltüntetni (utalva Nabí Csarkhí expedíciójára is, aki szovjet segítséggel sikertelenül kísérelte meg Amanullaht visszasegíteni a trónra).

Ezek a vidéki tisztekből és pedagógusokból lett pártkatonák később úgy vélték, hogy a pastunokra, de nem a tádzsikizálódott városi, az uralkodó nyugati Durrání pastun törzsszövetség Mohammadzaí klánjá­hoz tartozó elitre, hanem történelmi riválisaikra, a hatalomból kiszorított Ghilzaí törzsszövetséghez tartozókra és a keleti pastun törzsekre, a kisemmizettekre kell támaszkodniuk. A pastun dinasztiák uralmának végét, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát hirdették. Az 1978-as ha­talomátvétel törte meg a Mohammadzaí dinasztia két és fél évszázados államhatalmi monopóliumát, kinyitva a politikai küzdőteret a különböző közösségek képviselőinek és fegyvereseinek a hatalomért folytatott vetélkedése előtt.

1979 őszén Amín eltávolította Tarakít – akinek helyettese és tanítvá­nya volt – a Forradalmi Tanács elnöki székéből. A szovjetek már 1979 márciusa, a heráti felkelés leverése óta fontolgatták Afganisztán katonai megsegítését, ám a végső indítékot nem a déli határaik mentén eszka­lálódó ellenállás váltotta ki, hanem az a félelem, hogy Amín elvesztett iráni bázisaik helyett afganisztáni lehallgatóállomásokkal látja el az amerikaiakat, amelyekkel kazahsztáni űrkísérleteikre láthatnak. 1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, magukkal hozva helytartójukat, Babrak Karmalt. A szovjet megszállás megindította az afgán társadalom szétesését, ugyanakkor az ellenállási szervezetek pártosodási folyamatát is.

Az ellenállási mozgalom pártosodási folyamata

A szovjet megszállás alatt kísérlet történt a kisnemzetiesítésre, a nemzeti kisebbségek (tádzsikok, üzbégek, hazarák, núrisztániak stb.) identitá­sának megteremtésére. Ez az 1970-es évek végétől a dezintegrációs tendenciák megjelenéséhez vezetett. Megerősödött a regionalizmus, és 1980-tól a nacionalizmusra adott inadekvát válaszok gyanánt teret nyertek a vallásos-nacionalista eszmék különböző formái, a népi iszlám (szúfizmus) szabadabb formáitól az egyre fundamentalistább irányzato­kig: a deóbandí-iskola, a vahabíjja, a Dzsamí'a Iszlámíjja, a Muzulmán Testvérek vagy éppen a síita mozgalmak, amelyek az iráni, szaúdi, illetve a modernizált-radikális iszlám állam modelljei követésének igényével léptek fel.

A nem-pastun etno-nacionalista és a maoista csoportok már Daúd rezsimje ellen fegyvert fogtak annak pastunista politikája miatt. 1978-79-ben nemcsak a papság, de az értelmiség is nagy mértékben az iszlamisták és maoisták befolyása alá került, akik sikeresen alkalmazták a politikai mobilizáció technikáit. A felkelés szinergiája törzsi elemeket, erős embereket, hadurakat és modern gerillákat egyaránt inkorporált. A felke­lők eredeti nemzedékét, a földbirtokosokat, útonállókat, pártaktivistákat, törzsi vezetőket hamarosan kiszorították a hadurak. Mindez aláaknázta a korábbi elitek, vidéki notabilitások helyzetét.

Ezek az ellenállási gócok 1978-79-ben még elszigeteltek voltak és nem rendelkeztek számottevő erővel. Ha az ANDP egységes tudott volna lenni, képes lett volna megszilárdítani és megőrizni hatalmát, s nem került volna sor a szovjet bevonulásra sem. Az, hogy az ellenállás az idegen megszállásra vagy az idegen értékek importjára adott afgán nacionalista vagy xenofób reakció, merő spekuláció. Valójában nem rendelkezett a függetlenségi mozgalom ethoszával. Ha így lett volna, az ellenállás létre tudta volna hozni egységét, lett volna jövőképe, és nem okozott volna jóvátehetetlen károkat. A szovjet megszállás célja az afgán vezetés lecserélésére és a helyzet stabilizálására korlátozódott. Minél előbb el akarták hagyni az országot. Ám jelenlétüket helyi szinten úgy tekintették, hogy azért vannak afgán földön, hogy támogassák az ANDP-nek az afganisztáni társadalom status quo-ja megváltoztatására irányuló törekvéseit. Nacionalista ellenállás kezdődött, tömeges dezertálások a hadseregből, az államapparátusból, s ami még rosszabb, akik maradtak, nem voltak elkötelezettek ezeknek a változásoknak, és belülről obstruálták az állam működését, amelynek szétesése nem 1978-ban, hanem 1980-ban kezdődött. Azok a nacionalista elemek az államstruk­túrában, akiket elkötelezetté kellett volna tenni az állam megszilárdítása érdekében, a szovjet jelenlét által félreállításra kerültek.

Az iszlamisták ázsiója csak az ANDP 1978 áprilisi hatalomátvételét követően nőtt meg, akik a külföldről érkező, a pakisztáni szolgálatok által szétosztott rendkívüli katonai és pénzügyi segélyekből profitál­tak. Az ellenállás, a dzsihád során az iszlamisták számos tanzímra oszlottak. Pakisztán és az Egyesült Államok ernyőszervezetek létreho­zására irányuló törekvései csak rövidtávon eredményeztek egységet. A mudzsáhídok különböző etnikai, törzsi háttérrel rendelkeztek. Koalí­ciós csoportok, szövetségek véget nem érő váltakozása jellemzi őket, amelyek felépítésüket tekintve törékenyek, szövetségi orientációikban rugalmasak, dinamikáik megjósolhatatlanok. Iszlám felfogásuk nem kidolgozott, nem formál konstans ideológiát, alkalmazása a politikában nagyon is világi és instrumentális. A számtalan frakciót és csoportot igen nehéz volt pártokba szervezni. 1979 májusában a pakisztáni kormány arról döntött, hogy a segélyek áradatát kizárólag a pesávari nagy szunnita szervezetek kapják. 1980-ban a szovjet megszállással szembeni ellenállás nyolcvan csoportját Pesávarban hét nagy tanzímba szervezték. A nacionalista és a baloldali ellenállási csoportok támoga­tását megszüntették.²⁴ Pakisztán kétszer is megakadályozta azokat a törekvéseket, hogy nemzetgyűlést, Lója Dzsirgát hívjanak össze, amelyek a törzsi eliteket megerősítették volna az iszlamisták ellenében. Ezzel egyidőben az iráni kormány a síita afgán ellenálló csoportokat Teheránban nyolc tanzímba tagolta be.

A tanzím kevesebb mint párt, több mint katonai szervezet. A tanzím típusú szervezetek az afganisztáni pártstrukúra fejlődésének jelentős állomását jelentik. Regionális szerveződésűek. A régi törzsi, nemzetségi elit és az őket háttérbe szorító új fegyveres vezetők egyaránt jelenthetnek szervező erőt. Az afganisztáni politikai pártok első és második generá­ciójával ellentétben, ebben a formációban a születési, majd a szellemi elit szerveződését felváltják a katonai vezetők. A tanzímok jellemző módon fegyveres erővel bírnak. Kezdetben a hagyományos struktúrák mentén szerveződnek, de a tradicionális elitet váltják fel, és hamarosan jellemzővé válik az emigrációban, menekülttáborokban történő szerve­zés, noha a hívószó ekkor is az azonos területről származás, vérségi kötődés vagy ennek mítosza, amit csak később vált fel a származástól független, nemzetközi iszlám testvériség kohéziója. Az iszlamizmus tagadja a nemzetállamokat és a nacionalizmust, de a tanzímok még nem nemzetközi iszlamisták, pániszlám jelszavaik ellenére kifejezetten etnicisták, sőt nacionalisták. Ennek a folyamatnak eklatáns terméke a Hezb-i Iszlámí [Iszlám Párt].²⁵

Az összes pesávari pastun tanzím vezetője a királyi törzzsel szemben magukat elnyomottnak tekintő, rivális Ghilzaí törzsszövetség szülötte, akárcsak az afgán marxista rezsimek pastun vezetői (Tarakí, Amín, Nadzsíbullah), valamint a tálib vezetőség is.²⁶

Mindebből az iszlám oldalon is nyilvánvalóan következik a frakciókra töredezés, a szövetségek váltakozásának végtelen körforgása. A frakciózás és erőszakkal járó szövetségváltások során az etnikai tényező játszik főszerepet. Ehhez egyéb kulturális és szociális tényezők, illetve külső erők geopolitikai érdekei járulnak. A problémát az utóbbi jelentette. Az idegen eszmék, a pénz és a fegyverek beáramlása az országba felbo­rította a belső erők összetételének egyensúlyát. A politikai küzdőtéren új szereplők kerültek színre, és megváltozott a politikai szervezetek struk­túrája. A szovjet megszálláshoz fűződő viszony mentén átrendeződtek a frontvonalak. Ehhez járultak az etnicizmus és regionalizmus olyan sajátságai, amelyek mindazon etnikumnál jelen vannak, ahol él a törzsi rendszer vagy annak maradványai (uluszok). A törzsi társadalmakban, különösen a pastunoknál, a frakcionalizmus a rendszer része, a politikai szövetségek módozatai igen rugalmasak.

A kialakuló új osztály hamarosan túlterjeszkedett katonai, biztonsági feladatain, és megpróbált földre, javakra, pénzre, politikai befolyásra szert tenni. Míg ez a folyamat a szovjet megszállás alatt, a konfliktus közepette nem volt nyilvánvaló, 1992 után, és még inkább 2001 után ez lett a legfontosabb kérdés. A hadurakból vállalkozók, leginkább drogbá­rók lettek.

Kísérletek a többpártrendszerre Nadzsíbullah alatt

1986 májusában Karmalt az afgán állami és pártvezetés élén felváltó Nadzsíbullah a nemzeti kérdés megítélésénél – elődjéhez hasonlóan – abból a tételből indult ki, hogy nincs egységes afgán nemzet (az „afgán nemzet" kifejezés a Daúd-, valamint a Tarakí- és az Amín-érában volt használatos), hanem Afganisztán olyan soknemzetiségű ország, amely­ben különböző „nemzetiségek, etnikai csoportok, és törzsek" [millíjethá, aqvám va qabáíl] élnek.²⁷

Nadzsíbullah 1987. január 1-jén gorbacsovi mintára afgán peresztroj­kát, nemzeti megbékélést, többpártrendszert hirdetett. 1987. április 6-15. között parlamenti választásokat tartottak. Júniusban új kormány alakult. 1987. július 6-án látott napvilágot a többpártrendszert lehetővé tevő új alkotmány, és hatályba lépett az első párttörvény, amely azonban kor­látozott volt.²⁸ 1988-ban hét új pártot regisztráltak, ám ezek ugyanolyan joghézagban működtek, mint az 1964 után megalakult pártok. Néhány kvázi-iszlám és blokk-párt kapott lehetőséget a legális tevékenységre. Némelyik nem volt több mint az ANDP fiókszervezete.

1989. február 15, a szovjet csapatkivonás befejeztével – az általános hiedelmekkel szemben – a Nadzsíbullah rezsim nem tanúsította az összeomlás jelét. Nyugati állítások ellenére nem a szovjet fegyverszállítások folytatódásának köszönhette túlélését, mert azokat 1989-ben leállították. A rendszernek annyi erkölcsi tartaléka és a modernizációnak, társadalmi reformoknak annyi támogatottsága volt, hogy bármeddig kitartott volna, ha az ANDP önként nem adja át a hatalmat. Erre a hatalom szisztemati­kus önleépítése, a khalqí-parcsamí ellentétek és belső árulások sorozata miatt került sor. Nadzsíbullah lefegyvereztette támogatóit, a pastun törzsi milíciákat. Ezzel egyidőben a reguláris haderőkbe kooptálta későbbi áru­lóit, az északi tádzsik, hazara, üzbég és iszmáilita milíciákat. Az ANDP utóda, a Vatan párt az 1992. április 17-i utolsó plénumán jogutód nélkül feloszlatta magát.

Nadzsíbullah 1992 áprilisi lemondása, a Szovjetunió összeomlásával együtt, „olyan hatalmi vákuumot teremtett Kabulban, amelyet erősza­kosan ki akartak tölteni a regionális vetélytársak vagy a helyi etnikai szövetségek."²⁹

Dosztum Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Mozgalom] nevű milíciája, amely üzbég etnikai alapon szerveződött, a síita hazara Hezb-i Vahdat [Egység Párt], amely felfegyverezte a kabuli hazarákat, valamint Ahmad Sáh Masz'úd Súra-i Nizár szervezete megállapodtak, hogy elfoglalják Kabult, s ezzel megvétózzák az ENSZ tervét a békés átmenetre. Ehhez élvezték az ország megosztásában érdekelt szomszédos államok támogatását. 1992. április 17-én megakadályozták, hogy Nadzsíbullah elhagyja az or­szágot, aki ezt követően a kabuli ENSZ képviselet épületébe menekült.

A dzsihádi pártok fejlődési folyamata

1992. április 28-án a pesávari mudzsáhíd tanzímok bevonultak Kabulba. Az ENSZ békés átmenetet előkészítő terve értelmében az általános választások kiírásáig három hónapos rotációban kellett volna kormá­nyozniuk. Az első ügyvivő elnök, Mudzsaddadí 1992 júniusában átadta a kormányzást Rabbánínak, aki azonban nem akart megválni a hatalomtól. A tanzímok milíciái egymás torkának estek. A Rabbání-kormány betil­totta a politikai pártok tevékenységét. Következésképpen a mudzsáhíd tanzímok sem tudtak politikai pártokká fejlődni.

Az állam részleges diszfunkciója már az 1980-as évektől megfigyel­hető. 1992-től egyes területeken az állam hiánya, majd összeomlása tapasztalható. Az állam jogszolgáltatásának működésképtelenné válása, a közrend felbomlása, az erőszak monopóliumának dezintegrációja következtében politikai űr keletkezik, amelyet nem-állami szereplők³⁰ töltenek ki. A hadurak rendszere az erőszak privatizációjából indul ki. Szervezeteik, a milícia-pártok nem a politikai pártokat létrehozó társa­dalmi, gazdasági, politikai stb. körülményekből, hanem a magánosított erőszakból erednek.

A tanzím-pártok és milícia-pártok nemcsak az 1980-as években, de 2003 után sem belső folyamatok következtében, hanem külső körülmények hatására jönnek létre. Belső kényszerként a privatizált erőszak fenntartásának gazdasági alapjai mellett meg kell teremteniük az adott terület ellenőrzésének politikai alapjait is. A politikai befolyás megszerzése nem gazdasági hatalmuk felhasználásával, hanem kato­nai eszközökkel, erőfitogtatással történik. A korrupció módszereit már tudják alkalmazni, de még nem politikai struktúrák aktivizálására, hanem a rivális állami intézmények működésének megbénítására. Pártok és politikusok megvásárlásának kifinomultabb módszereiben még kevésbé gyakorlottak.

Az új típusú szereplők, a törzsi „vállalkozók", hadurak felemelkedésé­ben a fő katalizátor a külföldi beavatkozás volt. Nem a szovjet hadse­regről van szó, amelynek szerepe 1979-ben hasonlatosságot mutatott a brit hadsereg XIX. századi szerepével. Más külföldi hatalmak, Pakisztán, Szaúd Arábia valamint az Egyesült Államok patronáltak olyan politikai erőket, amelyek aktívak voltak a törzsek között. A külföldi patrónusoktól való függés nem volt új fejlemény Afganisztánban, ám 1978 után ez korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett.

E folyamat tekinthető a milícia-pártok megjelenése történelmi, gazda­sági, politikai és szociális hátterének, amelyek nem tévesztendők össze a tanzímokkal. A milíciák háborús időszak utáni további szerveződése érdekes és összetett folyamat. A milíciákból minden lehet: szerveződ­hetnek őrző-védő cégekké, politikai pártokká, legális vállalkozások vagy bűnözői szindikátusok hálózatává. NGO ritkán lesz belőlük, mert a java­kat nem adományok, hanem zsákmányszerzés révén gyűjtik be. Ritkán fejlesztenek ki ideológiát, s ha mégis, akkor az katonai feladatuknak megfelelően területük védelmére, ellenőrzésük konszolidációjára vagy a zsákmányszerzés igazolására korlátozódik. Ideológiájuk középpont­jában általában az etnikai kisközösségek védelme áll. Ezt többnyire a központi hatalommal és a pastunokkal szemben fogalmazzák meg. Föderalisták, akik minél nagyobb függetlenséget szeretnének élvezni a központi hatalomtól.

Ilyen hadurak a pastunok körében csak Dél-Afganisztánban, azon hierarchikus Durrání törzseknél találhatók, amelyek fogékonyabbak a hadurak kitermelésére, mint a qaumí (egalitárius) típusú keleti pastun törzsek. Utóbbiakban a hadurak felemelkedésének útját állják a hagyo­mányos törzsi intézmények. A pastun törzsi sávban a Ghilzaí és Karlání törzsszövetségekhez tartozó törzsek területein a Durand-vonal mindkét oldalán a törzsi hadurak csak a menekülttáborokra, tömeges migrációs színterekre tudtak támaszkodni. A törzsi-nemzetségi legtimáció azonban mindenütt meghatározza a kiterjedés mintáját és a poszt-konfliktusos környezetbe történő reintegrációjukat. A szovjet megszállás elleni dzsihád során a kormánybarát hadurak milíciái közül a pastunokból a későbbiek során sem fejlődött párt.³¹

A törzs nélküli hadurak tanzímot sem tudnak alakítani, nemhogy pártot. A kialakuló tanzímoknál ugyanaz figyelhető meg, mint a Khalqnál, vagy később a táliboknál: lázadnak a hatalom korábbi birtokosai, a Durrání-Mohammadzaí elit ellen. A tanzímok vezetői között nem találunk Durránít. A haduraknál ez a lázadás, a hatalomból kiszorított tradicionális elit helyét kitöltendő, belülről zajlott le.

Ha a tanzímokból pártok lesznek, ezek egytémás pártok. Vannak közülük, amelyek a régi status quohoz térnének vissza, a király nélküli királysághoz, természetesen az első és második demokrácia időszakát kivéve. Témájuk a status quo helyreállítása vagy az új rend, a régi status quo teljes tagadása, ebben az esetben purifikátor iszlám köztársaság sarí'át törvénykezéssel. Pártstruktúrát csak a Hekmatjár féle Hezb-i Iszlámí épített ki, amely a gyökerét vesztett (törzs nélküli, városi, mene­kült, emigráns) pastunok pártja.

A tanzímok ún. helyettesítő témája volt az idegen megszállók elleni harc. Politikai módszereik, szervezési struktúrájuk minden esetben te­kintélyelvű. Politikai programjukhoz tartozik – ha van ilyen – a központi hatalom gyengítése, a lokális hatalmi centrumok (benne saját kiskirályságuk) megerősítése. Ezért általában a tanzímok és a milíciapártok az erős parlamenti rendszer, sőt a föderalizmus hívei. A milícia-pártok be­vallottan, nyíltan etno-centrikusak, de azok a tanzímok is, amelyek iszlám ideológiájuk szerint a muszlim hívők szupranacionális, homogén testvéri közösségét, az ummát hirdetve tagadják a nacionalizmust, szintén az etnicizmus talaján állnak.

Egyiknek sincs világos politikai programja. Az a vízválasztó közöttük, hogy titkolt vagy kevésbé burkolt visszarendeződési programjában mely politikai erőnek az ország mely politikai korszaka (a királyság időszakának törzsi állama, a mudzsáhíd-éra iszlám állama, vagy a tálib emírátus) a modellje. Ily módon Afganisztánban a történelem nem előre mutat, hanem kerekei visszafelé forognak, vagy egy helyben beragad­tak. Ennek okai átfogó vizsgálatot igényelnek. Ezzel szemben a qaumí típusú (egalitariánus törzsi szerveződésű) pártok dzsirga-demokráciája a modern pártoknak kedvez, a tradicionális keretek ellenére belőlük nem fejlődtek tanzímok.

A tálib mozgalom

A tálib mozgalom nem párt, hanem politikai mozgalom. Többkomponen­sű, amorf és heterogén politikai áramlatokat tartalmaz, amelyek a bralví³² vallási eredetű pastun nacionalizmustól a deóbandí³³ fundamentaliz­muson át a vahabita puritanizmusig, sőt, ma már a szupranacionalista, globális dzsihádizmusig terjednek. Olyan mozgalom, amelynek vahabi purifikátor-fundamentalista jellege ellenzi a választásokat³⁴ és szemben áll a politikai pártokkal, miközben a mozgalom politikai pártképződés melegágya is lehet.

Helytelenek azok a szakirodalmi felvetések,³⁵ , amelyek a nemzeti és politikai tudatszintek konfliktusáról szólnak, azt állítván, hogy a (szekula­rizált vagy vallásos) nacionalizmus szembesül a politikai tudatszinttel,³⁶ ha bármelyikük kialakulásában valamelyik fejlődési fok kimarad, illetve hogy a radikális baloldaliakból lesznek a politzált iszlám szélsőségesei.³⁷ Akik ezt állítják, a tálibok életidegen iszlám-interpretációját asszociálják az 1978 májusától bevezetett társadalomidegen reformokkal, mindkettőt a marxista ideológiából eredeztetve. A tálib ideológia iszlám értelmezése nem az afgán falu értékrendjét tükrözi, hanem azt, ahogyan a menekülttá­borok gyökértelenjei az afgán falut látják. Az iszlámról, nőkről, oktatásról alkotott nézeteik nem a marxizmus iszlám-groteszkjét tükrözik, hanem a menekülttáborok erkölcsét, ahol a nők és a gyerekek nem fontos gaz­dasági szereplők, s nem a jövő letéteményesei, mint a pastun vidéken, csupán haszontalan kenyérpusztítók.

Ilyen közegből emelkedett ki a tálib mozgalom, amelynek nacionalista vonásai a törzsi területeken szerveződő és a pastunisztáni baloldaltól is segítséget kapó afgán baloldali nacionalistáktól, a Da Szólei Ghorzang [Békemozgalom]-tól³⁸ erednek,³⁹ dzsihádi elemei pedig a gyökértelenség vallási radikalizmusából származnak. A Ghilzaí törzsek és a keleti pastunok dzsirga-demokráciája,⁴⁰ egalitarianizmusa révén baloldali ele­meket is kooptált. Csatlakoztak hozzá a rutbaví rendszerben a hierarchia törzsi vesztesei, akik kiábrándultak a Durrání elitből, majd a hadurakból. Egy részük nomád, akiket sebezhetőségük okán különösen súlyosan érintettek az utóbbi három évtized fegyveres konfliktusai.

A mozgalom másfelől a gyökértelenek: a menekülttábor lakók és szeminaristák drog- és Kalasnyikov-„kultúrájának" terméke, amely a hagyományos törzsi elemekkel szemben a hadurak és tanzímok által már megkezdett harc folytatásának szolgáltat új kereteket.

A tálib mozgalom bralví színezetűből – a nacionalizmus mutánsából – fokozatosan vált az előbbivel szembe helyezkedő deóbandí fundamen­talistává. A tálibok szárnybontogatásaik idején a királyság és Daúd köz­társaságának időszakát történelmi örökségüknek tekintették, át akarták adni a hatalmat Záhir sahnak, legalább is 1995-ös Washingtoni Nyilatko­zatukban ezt ígérték. Ma már a tálib mozgalom radikális iszlamista, amely monopolizálni akarja a politikai hatalmat a sarí'át jogrendszere alapján. Ellentétben afganisztáni uralmuk időszakával, amikor csak Afganisztán „felszabadítása" (az ország újraegyesítése, a közbiztonság megterem­tése, a közélet tisztasága) érdekelte őket, egyre inkább integrálódnak a globális dzsihádba. Ideológiájuk bázisát Maudúdí,⁴¹ a népszuverenitást tagadó, isteni szuverenitásból eredeztetett iszlám államelmélete alkotja, az iszlám törvénykezés bevezetésével.

A tálib mozgalom csak látszólag tradicionalista, valójában szakít a múlttal. Amíg iszlamista elemei bralví vallási alapokon álltak, ami az afgán nacionalizmus melegágya volt, torz módon ugyan, de maguk is nacionalisták voltak. Amikor a bralví irányzatot kiszorítja a deóbandí iskola, etnicisták lesznek anélkül, hogy nacionalisták lennének. Ezért ellenfeleik a nacionalisták. Ebben a stádiumban, már Maudúdí alapján, az isteni szuverenitás elvét vallják, ezért utasítják el a választásokat és a népképviseleti intézményeket. Később, amikor egyre inkább terjed körükben a korábban Afganisztánban ismeretlen vahábita és szalafista irányzat – amely 1979, Afganisztán szovjet megszállását követően a Pa­kisztánnak nyújtott szaúdi segítség révén indult hódító útjára -, globális dzsihádisták lesznek. 1994-2001 között az afganisztáni tálibok még nem léptek ebbe a szakaszba.

A mozgalom ideológiájának fő motívuma a társadalom megtisztítása. Bár a tálib mozgalom háborúját a narkogazdaságból fedezi, nem tűri az egyéni bűnözést. A táliboknak van osztálytudatuk. Míg a 2005-ös törvényhozási választásokon megfenyegettek gazdag hadurakat, a szegény volt marxista jelöltek útjába nem gördítettek akadályt Helmand, Kandahár, Uruzgán, Khoszt tartományokban.⁴² A tálib ideológia alapja nem a törzsi becsületkódex, a Pastunválí, s ideológiailag nem érték a khalqíak révén⁴³ marxista hatások sem. Mivel a menekülttáborok termé­ke, ellenfele a tradicionális elit. Sajátos osztálytudatuktól eltekintve nem igaz, hogy a tálibok antiimperialisták lennének, inkább a közép-ázsiai olajkutak és földgázmezők kincseit az Öböl-menti kikötőkbe kivezető, megépíteni tervezett vezetékek olcsó segédcsapatai, előőrsei, s egyre inkább a vahabizmus és szalafizmus foglyai.

A törzsi, vallási, etnikai, nemzeti és politikai tudatszintekből az ország földrajzilag elszigetelt egyes területein valamelyik tudatszint hiányzik, ezért Afganisztánban a politikai pártok és mozgalmak alakulása torz mutánsokat eredményez. Itt a tradícionalizmus modern eszméket rejt, az extremizmus pedig nem a baloldal szülötte, hanem a nemzeti gyökereit meg sem talált, törzsi kötelékeit elveszítő, s ezek helyett új integrációt kínáló menekülttábori iszlamizmusé. Ezek lehetnek az etnicizmust tagadó pániszlamisták, de akár etnicisták is. Az etnicizmus ugyanis nem azono­sítható a nacionalizmussal. A fundamentalizmustól az iszlám szélsősé­gesség irányába fejlődés nem a tradicionalisták, hanem a gyökereiket vesztettek ideológiájára jellemző.

A törzsi tudat párosulhat vallási tudattal is – ilyen a tálib mozgalom. Amikor kimarad a fejlődésből a nemzeti tudatszint, a vallási szint a politi­kai tudatszinthez kapcsolódik. Ekkor az iszlám tradicionalizmus, illetve a politizált iszlám radikalizmus mozgalmairól beszélhetünk. A tálib mozga­lom csak az előbbi kritériumnak felel meg, tehát iszlám fundamentalista (tradicionalista) mozgalom, ám sok tekintetben nacionalista mutánsnak is tekinthető.⁴⁴

A pártok a tálibok alatt

A pártok működése 1992 után illegális volt. Az 1990-es évek végétől, amikor nem volt nemzetközi érdeklődés irántuk, sőt létezésükről sem tudtak, figyelemre méltó tálibellenes földalatti mozgalom fejlődött ki. A legtöbb pártelőzmény az emigrációban népfront, emberjogi, humanitá­rius segélyszervezetek, társaságok, alapítványok formájában alakult. Ez a pártok „NGO-sodásának" időszaka. Több párt programja ma is inkább humanitárius, mintsem politikai. A Karzaí kormányra jellemző, a politikai pártokat a civil társadalommal szembeállító törekvései ekkor még nem jelentkeztek. Az egyesületek, NGO-k nem a pártok ellenében, azokat akadályozandó működtek, de a pártok helyett, kibontakozásukat elősegítendő.

Ezekből a mozgalmakból a tálib rezsim bukását követően több kisebb, „poszt-dzsihádi" párt emelkedett ki. Ezek olyan újonnan alakult csopor­tokat tartalmaztak, amelyek a demokratikus értékek, az emberi jogok védelme mellett kötelezték el magukat, reagálva a tálibok jogsértéseire. Ezt követték 1999-től a különböző tálib- és mudzsáhíd-ellenes frontok.

A pártok a tálibok utáni időszakban

Az ország jövőjéről döntő bonni konferenciára⁴⁵ nem hívták meg a párto­kat és a releváns politikai erőket, sem a tálibokat, sem pedig a marxista rezsimek szakembereit. A demokratikus erők kizárása a bonni rendezési folyamatból végzetes következményekkel járt Afganisztánnak a tálib időszakot követő politikai fejlődésére nézve.

A tálibok utáni periódus első fázisát (2001-2004) a többpárti pluralizmus kibontakozására vonatkozó optimizmus jellemezte. Még sem az elnök, sem a nemzetközi közösség nem döntötte el, hogy pártokon alapuló vagy pártok nélküli rendszert támogassanak.

A kiábrándulás időszaka akkor kezdődött, amikor az elnök és a nem­zetközi közösség a pártokat kizáró, tisztán egyéni SNTV választási rendszer⁴⁶ bevezetése mellett döntött. Mivel nem jutottak szerephez a képviseleti demokráciában, a pártok korlátozták tevékenységüket, és belső reformmechanizmusaik elakadtak. Ennek következtében az iszlám pártok konzervatívabbak és autoriterebbek lettek. Egyikük sem tartott nyilvános kongresszust.

A párttörvény

A 2003. október elnöki aláírást követően október 18-án hatályba lépett párttörvény volt az ország történelmében az első törvény, amely teljes körűen engedélyezte politikai pártok működését. Mivel ekkor még az új alkotmány nem került elfogadásra, a párttörvény az 1965-ös alkot­mány 32. cikkelye alapján készült.

Eszerint 700 támogatóval bárki alapíthat pártot, akit nem terhelnek háborús, emberiségellenes vagy köztörvényes bűnök. De nem tisztázta a törvény, hogy ennek megállapítására mely fórum hivatott. Nem jegyez­hető be olyan párt, amelynek tevékenysége vagy szellemisége ellentétes az iszlám vallással, fegyveres csoportokhoz kötődik, regionalista vagy etnikai gyűlöletet szít, vagy külföldi forrásokból kap támogatást.⁴⁷ Az iszlámellenesség amorf fogalom, amely tág teret enged a hatóságoknak, hogy iszlámellenesség ürügyén fellépjenek a nekik nem tetsző szerve­zetekkel szemben. 2009 márciusában új párttörvény született, amely azonban nem hozott lényegi változást. 1.400-ra emelte a pártalapításhoz előírt támogatók számát és enyhített az etnikai gyűlöletszítás tilalmán. Az iszlámellenesség ürügyével a hatósági retorziók Damoklész-kardja továbbra is a pártok felett lebeg. A választási rendszert sem sikerült meg­változtatni a 2009-2010-es választási ciklus előtt. A pártok fejlődésének mindkét kerékkötője megmaradt.

A választási törvény

A 2004. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés, a Lója Dzsirga által elfogadott új alkotmány jóváhagyta az országban immár hivatalosan működő többpártrendszert.

A politikai pártokra a csapást az jelentette, hogy az elnök, az eredetileg tervezett kiegyenlített országos pártlistás vegyes rendszert – amely száz pártlistás és 149 egyéni választókerületi helyet javasolt – anélkül, hogy eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének és konzultált volna a pártokkal és más társadalmi szervezetekkel, április 6-án dekrétummal tiszta egyéni át nem ruházható (SNTV) rendszerre változtatta, ami gyakorlatilag kizárta a pártokat mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból, marginalizálta őket a politikai intézményrendszerben. Ez ellentétes volt az alkotmány 3. cikkelyével, amely elismeri, hogy „Afgan­isztán állampolgárainak jogában áll a törvénnyel összhangban politikai pártokat alapítani", illetve a 35. cikkellyel, amely szerint „az afgán állam politikai rendszere a politikai pártok pluralizmusán alapul", valamint a Párttörvény 12. cikkelyével is, amely kijelenti, hogy „a politikai pártok jelölteket állíthatnak a választásokon."⁴⁸

A választási rendszer értelmében Afganisztán 35 alsóházi választóke­rülettel rendelkezik. 239 képviselő az ország 34 tartományának képvise­letében kerül megválasztásra. Minden tartomány egy-egy többszemélyes választókerületet alkot. Mivel a pártok nem indíthatnak képviselőket, az adott választókerületben indulók száma nem korlátozott.⁴⁹

A SNTV rendszer keretében a képviselői helyeket a becsült népesség száma alapján osztották ki a tartományoknak. A népesebb tartományok­ban, ahol több a képviselői hely, az adott tartományban versengő vezető jelöltek elviszik a voksok jelentős hányadát, kevés szavazatot hagyva a jelöltek maradékának. Ennek következtében olyan jelölt, akit erősen támogat egy kisebb csoport, az összes szavazat csekély arányával is bejuthat a parlamentbe. Ez a rendszer a szervezett kisközösségeknek kedvez.

A 2004-es első elnökválasztás

2004. október 9-én, az első elnökválasztáson az afgánok történelmük során első ízben választották vezetőjüket. Noha a jelöltek közül többen pártvezetők voltak,⁵⁰ a 18 elnökjelölt közül mindössze négyen indultak párttámogatással. Még a pártokkal szemben álló Karzaít is pártok, tár­sadalmi szervezetek széles skálája támogatta.⁵¹ Az afgán köztársasági elnököt a tizennyolc (2009-ben már 17) éven felüli mindkét nembeli sza­vazópolgárok közvetlenül választják meg kétfordulós, minősített többségi rendszerben. A szavazás szinte teljes mértékben lefedte az etnikai ará­nyokat.⁵² Karzaí 55.4%-ot, a tádzsik Júnusz Qánúní 16.3%-ot, a hazara Mohaqqiq 11.5%-ot,⁵³ míg az üzbég Dosztum 9.7%-ot kapott. Ez volt a történelem legnagyobb külföldön is tartott választása. Ezúttal kül- és bel­földön az afgánok szimultán szavazhattak, a törvényhozási választások során már nem, az alkotmány nem szabályozza ezt a kérdést.

A pártok a 2005-ös törvényhozási választásokon

A SNTV rendszer igen negatív hatást gyakorolt a 2005. szeptember 18-án, 36 év után országszerte megtartott törvényhozási választások kimenetelére, és kedvezőtlenül hatott a pártok és a pártszerkezet fejlődé­sére is. A politikai erőket szétforgácsoló, de a szervezett kisközösségeket erősítő SNTV választási rendszer hatására nemcsak a pártok 2001 utáni fejlődése torpant meg, hanem pozícióba kerültek a centripetális erők, megbénítva az alkotmány betűje szerint erősen centralizált, a valóságban azonban dezintegrálódó állam működését.

A SNTV rendszer összetörte az első elnökválasztás pontos etnikai tükrét. Felértékelte a szervezett kisebbségi csoportokat, az etnikai és vallási közösségek és mudzsáhíd tanzímok képviselőit, valamint a helyi erős embereket. Őket számarányukon és politikai súlyukon felül juttatta a törvényhozásba. A tartományi tanácsokban valamivel hívebben tükröződ­nek az etnikai arányok, ám még hangsúlyosabban vannak jelen a helyi hadurak képviselői. A végeredmény erős fragmentáltságot mutat, min­denki mindenki ellen van a széttöredezett hálózatban. Ez a mudzsáhíd tanzímok konszolidációját is megakadályozza, nem képesek országos nagy pártokká alakulni.

A külföldön élő afgánoknak a szavazásból való kizárása és az alacsony részvételi arány miatt, de főleg a SNTV rendszernek köszönhetően, az új törvényhozás összetétele – a pastunok hátrányára – nem tükrözi az ország lakosságának etnikai viszonyait. A Voleszí Dzsirgában a 249 képviselőből mindössze 113 pastun, tekintet nélkül arra a tényre, hogy az ország lakosságának többségét (53-55%) alkotják. A tádzsikok 60 képviselői helyet szereztek. A hazara és az üzbég közösségek 42, illetve 22 helyet szereztek, messze becsült arányukon felüli mértékben. Négy képviselő türkmén, három arab, két pasai, egy núrisztáni, egy beludzs (brahúí) és egy tatár. A szenátus etnikailag hasonlóan kiegyensúlyozat­lan, a képviselők alig 40%-a pastun, 25%-a tádzsik, 15%-a hazara és 10%-a üzbég.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokon a 2 700 Voleszí Dzsirga-jelöltből 386, azaz 14%-uk, a 3 025 tartományi tanácsi jelölt közül 372 (12.5%) jelölt meg pártkötődést. 53 párt indított jelöltet, a legtöbbet a Karzaí-táborból Gailání szervezete és az Afghán Millat párt. Biztonsági okokból a demokratikus pártok kevés jelöltet indítottak saját nevükben, a legtöbb támogatottjuk „függetlenként" indult. A bejegyzett mudzsáhíd pártok alig indítottak jelölteket saját nevükben. (Qánúní Afghánisztán-e Nevín pártja és a Dzsam'íát egyet sem). Mivel a jelöltek nem indulhat­tak pártok nevében, ez korlátozta lehetőségüket, hogy világos politikai célkitűzésekkel kampányoljanak.

A pártok a törvényhozásban

Mindezek ellenére nagyobb lett a párttámogatással megválasztott kép­viselők aránya. Hivatalosan 14. 5%-uk, 36 fő jelentett be pártkötődést. Nyíltan 30%-uk, látensen további 30%-uk pártkötődésű. így legalább 60%-uk, Kabulban 90%-uk kapcsolódik pártokhoz. 33 pártot képviselnek, közülük 19 iszlám, 7 új demokratikus, 4 régi baloldali, 3 nacionalista párt. 26 párt öt képviselőnél kevesebbel rendelkezik. A legnagyobb csoport a Hezb-i Iszlámí 40 képviselővel. A Dzsamíát és a Hezb-i Vahdat ugyan­csak nagymértékben képviselteti magát. A Voleszí Dzsirga tagjainak több mint fele a mudzsáhídok oldalán harcolt.

A 2005-ös választások során alkalmazott választási rendszer direkt a politikai pártok ellen hat. Azok, akik a törvényhozásban blokkot akarnak létrehozni, az etnicitáshoz folyamodnak mint támogatásra mozgósító erőhöz.⁵⁴ Ez a szempont működött a Voleszí Dzsirga elnökének meg­választásánál is.

A választási eredmények a korábban ismert, nagyobb szervezeti ka­pacitással, szervezési tapasztalattal rendelkező pártoknak kedveztek. Ebben a rendszerben a választók nem pártokat favorizáltak, hanem olyan egyéneket, akik erős közösségi támogatással rendelkeztek. A törzsi és etnikai lojalitás szignifikáns szerepet játszott a legtöbb jelölt megválasz­tásánál, különösen közismert személyiségek esetén.

A jelenlegi pártstruktúra

Több évtizedes háború, anarchia, zsarnoki elnyomás periódusait köve­tően az afganisztáni pártok úgy bukkantak elő, mint a holtából újjáéledő Főnix-madár. A tarka paletta ellenére a struktúra még mindig bipoláris jellegű.⁵⁵

Az iszlamisták

Az iszlamisták igen sokszínűek. Mérsékelt iszlamistákra, síita pártok­ra, fundamentalista és radikális szunnita pártokra, szalafi és vahabita pártokra, „legális tálib pártra", Hezb-i Iszlámí utódpártokra, Dzsamí'át-i Iszlámí utódpártokra, valamint regionális pártokra oszthatók. A hadurak és a tanzímok problematikájával már foglalkoztunk. Az utóbbi időben a legérdekesebb fejlődésen a síita pártok mentek át.

Amióta a Hezb-i Vahdat magáévá tette a hazarák vallási, politikai és jogegyenlőségi követeléseit, ezeknek nincs hazara megfelelőjük. Meg­jegyzendő, hogy a teheráni nyolcakba⁵⁶ beépültek olyan hazara csoportok is, akikre hatottak Alí Sarí'áti vallási köntösben jelentkező progresszív tanai. Ezekből a csoportokból – ha nem tagosítják be őket a szovjetek elleni dzsihádba és a khomeinizmusba – akár baloldali vagy nacionalista, esetleg egyszerre baloldali és nacionalista mozgalom is lehetett volna.

A síita pártok nagy fragmentálságuk ellenére megerősödtek. A szer­vezett kisközösségeket erősítő SNTV rendszer kedvez politikusaiknak, erőre kapásuk a többpólusúvá váló világban a térség regionális hatalmai, főleg Irán aktivizálódásával is magyarázható. Míg 2005-ben a törvény­hozási választásokon Baghlan tartományban kormánypárti mérsékelt iszlamisták (Mudzsaddadí, Gailání), a Hezb-i Iszlámí, Szajjáf pártja, a Dzsamí'át-i Iszlámí és a baloldali elemeket (Gorúh-e Kár, SZFZA, ANDP) tömörítő iszmáilita párt, a Hezb-i Paivand-i Millí neveztek jelölteket, a 2009-es tartományi tanácsi választáson már az összes párt regionális párt, a jelölteket indító hét síita párt közül négy hazara, egy iszmáilita, ezen kívül a Dzsamí'át tádzsik, és a Dzsonbes-e Millí üzbég.

A Nemzeti Egységfront a Karzaí kormány legfontosabb ellenzéki elemeit, a Dzsamí'át-i Iszlámí-t, Júnusz Qánúní Új Afganisztán Pártját, Mohaqqiq és Dosztum pártjait, a Núrulhaq Ulumí vezette Nemzeti Egy­ségpártot, a baghláni iszmáilita pártot, vagyis a parlamenti képviselők mintegy 40 %-át tömöríti soraiban. Megalakulását 2006. április 6-án jelentették be, hivatalos alakuló rendezvényét pedig 2007. február 21-én tartotta a kabuli stadionban. Követelése között szerepelt új párttörvény, a SNTV választási rendszer eltörlése, pártlistás, arányos választási rendszer, valamint a kormányzók választhatósága (hogy ezek helyiek legyenek). Karzaí azonban egyrészt azzal, hogy a 2009. augusztus 20-i elnökválasztásra alelnökjelöltjének Fahím tábornokot, az ellenzék emblematikus személyiségét nevezte meg, másrészt a síita családi törvény aláírásával maga mellé tudta állítani a hazara vezetőket, har­madrészt pedig Dosztum hazatérésének engedélyezésével, valamint azzal, hogy a baghláni kormányzói posztot Dosztum fiának ígérte meg, s így sikerült megnyernie magának az iszmáilita vezetőt, szétrobbantotta az ellenzéki frontot.

A baloldal

Az „új demokrácia pártjai", a szekuláris nacionalisták (Afganisztánban szociáldemokratának nevezik őket, pártjuk az Afghán Millat a Szocialista Internacionálé tagja), a maoista és az ANDP-utódpártok tartoznak ebbe az áramlatba.

A tálibok utáni időszakban egy új vonulat alakult ki az illegalitásban és az emigrációban , az „új demokrácia" pártjai, amelyek át akarnak hatolni a régi lövészárkokon. Tagjai politikai aktivisták új nemzedéke, akik főleg a baloldali táborból fejlődtek ki, mind a volt ANDP-sek, mind a maoisták soraiból, de korábbi mudzsáhídok is vannak közöttük.

Az ANDP utódpártok mindegyike azt állítja, hogy szakított a múlttal. Magukat és célkitűzéseiket részben szociáldemokratának, részben szo­cialistának, a legtöbben nemzeti demokratikusnak nevezik. Több párt programjában síkra száll a többpólusú világ mellett. Meghatározó, hogy Oroszország, India, Irán külpolitikai álláspontjával rokonszenveznek, vagy a nyugati szövetség, illetve Pakisztán mellett teszik-e le a voksot. Ebben a körben vízválasztó a szovjet bevonulás megítélése. Megosztottabbak, mint valaha. Szervezeti töredezettségük reprodukálja a régi Khalq/Parcsam-szakadékot, ám a megosztottság mélyebb, reflektál az aminista, karmalista, nadzsíbista tendenciákra. A legtöbben azt állítják, hogy maguk mögött hagyták a múltat. Egyesek azt vallják, hogy párt­juknak nincs ideológiája, és támogatják a piacgazdaságot. Mások arra a nosztalgiára apellálnak, ami egyre inkább nő az ország lakosainak körében a marxista rezsimek szociális vívmányai iránt.

A pártok a 2009-2010-es választások küszöbén

Afganisztánban 2009-ben elnöki és tartományi tanácsi, 2010-ben pedig alsóházi választásokat tartanak, továbbra is SNTV rendszerrel. Kétévi vita után a parlament nem fogadta el az új választási törvény tervezetét, ami a 249 fős alsóház számára a jelenlegi SNTV helyett vegyes rend­szerű, kiegyenlített, arányos megoldást javasolt, országos listát állítani képes pártokkal. 2009. augusztus 20-án 41 jelölt vetélkedik az elnöki posztért, közülük hatan indulnak párttámogatással, három baloldali, egy nacionalista, egy „új demokrata" és egy mérsékelt iszlám párti aspiráns.⁵⁷ Bár nem esélyesek, de így kaptak lehetőséget a pártok politikai modelljeik bemutatására. A nagy pártok nem léptek porondra, és Karzaí kihívói, Asraf Ghání, Abdullah és Ramazán Basardúszt nem rendelkeznek pártkötődéssel. Ez a választás a 2004-essel ellentétben nem etnikai sza­vazásról, hanem modellek bemutatásáról (ámbár egyik modell sem esé­lyes), hátsószobai alkukról és a regionális kontextusról szól. A választás kimenetelét eldöntő háttéralkuk kivételével ezek a témák kedvezőbbek a pártok jövőbeli fejlődése számára, mint az etnikai szavazás. A Karzaí és Abdullah, az Északi Szövetség utóda, a széttöredezett Nemzeti Egység­front kemény magja jelöltjének harca a rossz kormányzás, a korrupció, a romló biztonsági helyzet miatt felerősödő dezintegrációs folyamatoknak megfelelően Észak és Dél küzdelmévé vált.

A 3.195 tartományi jelöltből 386, alig 12%-uk indult párttámogatással. A legtöbben, 56-an az északi Balkhban és a közel ötszáz jelölthöz képest igen kevesen, 33-an a kabuli tarományban, 18-an pedig Nangarhár tar­tományban mérettették meg magukat pártszínekben. A felkelés sújtotta Núrisztán, Zábul, Uruzgán tartományokban, a Haqqání terroristák által fenyegetett Khosztban és Pandzssír tartományban senki sem vallott színt pártkötődését illetően.

Ami a tartományi tanácsi választásokat illeti, a pártok átstruktúrálódására jellemző példa az északi, multietnikus Baghlán tartomány helyzete. A 2005-ben még szignifikáns modern pártok eltűntek a küzdőtérről. A tar­tomány rivális erői, a tádzsik Dzsamí'át-i Iszlámí és az iszmáiliták pártja, a Hezb-i Paivand-i Millí [Nemzeti Összefogás Pártja] nyílt párttámogatás nélkül indították jelöltjeiket. A legtöbb jelöltet a pastun arculatú Hezb-i Iszlámí és az üzbég többségű Hezb-i Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Moz­galom Pártja] indította, és megjelent öt tizenkét imámos síita (zömmel hazara tagságú) párt, noha 2005-ben még egyikük sem volt számottevő a tartományban. Ez mutatja Irán növekvő befolyását a térségben a többpó­lusúvá váló küzdőtéren, de azt is, hogy Karzaí vezetőik lekenyerezésével számított a hazara voksokra. Baghlán az ellentétek tartománya. A szava­zást megzavaró, legdurvább szimultán támadásra, a legtöbb merényletre, a tartomány északi részén került sor, itt a legalacsonyabb a részvételi arány, míg az iszmáilita és hazara körzetekben (Dósí, Khindzsán, Tala va Barfak) kiemelkedően magas.

A jelenlegi klíma azonban még nem kedvez a pártok fejlődésének. Nem alakult ki közvetítő szerepük a kormányzat és a társadalom között. Egyik oldalon sem örvendenek túlzott népszerűségnek. Mivel nem sike­rült az emberekkel megismertetni magukat, a pártokat illetően igen sok téveszme és manipuláció van forgalomban.

A tálibok vagy más iszlamisták bevonása a kormányba paradox módon minden pártellenességükkel egyetemben kedvezne a pártoknak, hiszen akkor markánsan megfogalmazhatnák magukat és programjukat valami ellenében. Ugyanilyen antitémát képeznek a külföldi erők, amelyeket hét éve még felszabadítóként üdvözöltek, ma már viszont megszállók, akiknek ellenében a kialakuló nemzeti egységet a politikai pártok is meglovagolhatják.

Ebben a közegben a politikai pártok fejlődése ismét stagnálni látszik, és „a civil társadalom" nem a pártok szervezőereje, hanem annak révén külső erők a pártokat igyekeznek meggyengíteni. A gyenge állammal szemben a nem-állami szereplők egyre szélesedő táborában nem a civil szervezetek és politikai pártok küzdenek vállvetve más nem-állami szereplők: vallási hálózatok, terrorszervezetek és „üzleti vállalkozások" hálózatai ellen, és nem utóbbiak pénzelik a pártokat (legfeljebb a maguk által létrehozottakat),⁵⁸ hanem a civil szervezetek kontra politikai pártok kívülről szított iszapbirkózásának állóvizében kárörvendő harmadikként az utóbb említett veszélyes hálózatok erősödnek. Afganisztánban a kö­vetkező évtizedeket sem az állami és nem-állami szereplők egymással vívott harca fogja jellemezni, hanem a politikai pártok, valamint a vallási és terrorszervezetek, bűnözői szindikátusok immár egymás ellen folyta­tott küzdelme.

A társadalom hagyományos elemei maradtak a fő szervezőerők, és a modern pártok is hagyományos köntöst öltenek. Ugyanakkor az állam gyenge marad vagy teljesen dezintegrálódik. Ennek következtében a nem-állami szereplők jelentősége felértékelődik. Egyes nem-állami szereplők – vallási hálózatok – irtják azokat a struktúrákat, ahol a pártok erőt gyűjtve megbújnának.⁵⁹ Más – törzsi, etnikai – struktúrák szere­pének erősödése felértékeli a pártokat is. A baloldal és az iszlamisták küzdelméből egy harmadik erő, a nacionalizmus emelkedik ki, ahogyan azt Kurdisztánban, Beludzsisztánban és Pakisztánban is látjuk. Pa­kisztánban a nacionalizmus előretörésével a pastunok többé már nem lesznek a hidegháború vagy az iszlamisták túszai. Ez Afganisztánban is új impulzust ad a pártok fejlődésének, s a bipoláris struktúrát tripoláris szerkezet válthatja fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a politikai skála kiegyenlítődését. Megállapíthatjuk, hogy hosszú távon a pártok jövője biztatóbb, mint középtávon. A pártoknak Afganisztánban van jövőjük.

 

Jegyzetek

1 Fiatal korában Hekmatjár maoista, Masz'úd pedig pályája kezdetén parcsami volt.

2 Míg ezek is etnikai alapon szerveződnek, az etnikai identitás nem jelent fel­tétlenül nyelvi azonosságot. A kurd dialektusok között olyan erős az eltérés, hogy nem is értik egymást, a szeraikí és brahuí nyelvűek is beludzsnak tekintik magukat, pártjaik perzsa és urdu, vagy éppen angol nyelven politizálnak.

3 Ghubbár az alkotmányos mozgalmat Dzsamíát-i Szirrí-je Millí-nak [Titkos Nemzeti Társaság] nevezi. Mír Ghulám Muhammad Ghubbár: Afghánisztán dar maszír-e táríkh [Afganisztán a történelem útján], Kabul, 1346 (1967). 717.

4 Mohamed Iszmáíl Akbar: Ráh-i Ájanda [A Jövő Útja] (dari nyelven), Kabul, 2006. 1.

5 A dzsirga a törzsi tanács, amelynek minden felnőtt egyenlő szavazati joggal rendelkező tagja. Ez a „törzsi demokrácia" legfőbb intézménye. Ezért a totalita­rizmusra törekedő iszlamisták a törzsi tanácsok ellenségei.

6 Önkormányzatok, törzsi és faluközösségi tanácsok, törzsi milíciák és falusi segédrendőrség.

7 1893-ben az Abdurrahmán emír afgán uralkodó és Sir Henry Mortimer Durand által az Afgán Királyság és a Brit Birodalom között aláírt szerződés szerint (amely a brit-indiai gyarmatbirodalom és Afganisztán között a Durand-vonalnak nevezett tűzszüneti vonallal ideiglenesen osztotta meg a pastun törzseket), legkésőbb száz év múltán az elcsatolt területeknek vissza kellett volna kerülniük az anyaország­hoz. A brit birodalomhoz került pastun törzsi területeket öt központi irányítású, Londonból kinevezett politikai megbízott irányítása alatt álló törzsi ügynökségre osztották. Idővel számuk hét lett. 1947, Pakisztán megalakulását követően sem integrálták őket a pastunok által lakott Északnyugati Határtartományban, hanem szövetségi irányítás alatt maradtak.

8 Ghaffar Khán (1890-1988). Az indiai antikolonialista mozgalom, a pastun nem­zeti mozgalom veteránja, a „határvidék Gandhija", a pastun nacionalizmus atyja.

9 1947-ben Raszúl Pastun alapította Kandahárban pastun irodalmi, nyelvművelő mozgalomként. Később vezetője Núr Mohamed Tarakí lett. 1953-ig működött. Sokan az első afgán pártnak tartják. Nézetünk szerint ezek a csoportok csak pártmagvak voltak.

10 A nőknek először az 1924-es alkotmány biztosított választójogot, ezt az 1931-es alkotmány visszavonta, majd 1959-ben ismét választójogot kaptak.

11 Amin Saikal: i.m. 155.

12 Rubin, Barnett R.: The Fragmentation of Afghanistan, Yale University Press, New Haven, 1995. 47.

13 Halliday, Fred and Zahir Tanin: „The Communist Regime in Afghanistan 1978­-1992: Institutions and Conflicts." JESTOR Europa-Asia Studies, Vol. 50., No. 8. 1998. december, 1357-80.; 1359.

14 Glatzer, Bernt: „The Pashtun Tribal System" in: Pfeffer, George and Deepak, Kumar Beheera (eds): Concepts of Tribal Society, Contemporary Tribal Studies, Vol. 5., Concept Publishers, New Delhi, 2002.

15 Dupree, L.: „A Communist Label is Unjustified. A Letter to New York Times", New York Times ,1978. május 20. 11.

16 Die Zeit (Hamburg), 1978. június 9. 4.

17 Selig Harrison: „The Shah, Not the Kremlin Touched the Afghan Coup", Wa­shington Post, 1979. május 13.

18 Selig Harrison: „Afghanistan. Soviet Intervention, Afghan Resistance and the American Role", in: Michael Klare – Peter Kornbluh (eds): Low Intensity Warfare. Counterinsurgency, Proinsurgency and Antiterrorism in the Eighties. Pantheon Books, New York, 1988.

19 New York Times, 1978. május 18.

20 Zbigniew Brzezinski: Power and Principle. Memoirs of the National Security Adviser 1977-81. New York, 1983. 356.

21 Reiszner, Igor: Razvityije feodalizma i obrazovanyija goszudarsztva u afgancev. Nauka, Moszkva, 1954.

22 A nomád törzsek szabadon legeltethetnek a művelés alatt nem álló állami földeken.

23 A vallási hálózatok sokkal gyengébben voltak mint Közép-Ázsiában, Iránban vagy Pakisztánban, ám a diffúz társadalmi struktúrájú országban mégis a legna­gyobb szervező erőt jelentették.

24 Steve Coll: Ghost Wars. New York, 165.; Mohammad Iszmá'íl Akbar: Faszl-e Ákher. Pesávar, 2003. 382. és 140.

25 A Hezb-i Iszlámít két tanzímba szervezték Gulbuddín Hekmatjár és Júnusz Khálisz vezetésével. Míg a Hezb-i Iszlámí katonai szárnya Hekmatjár vezetésével harcol a Karzaí kormány és a nemzetközi szövetségesek ellen, politikai szárnya re­gisztráltatta magát, és informálisan a legnagyobb képviselő csoporttal rendelkezik az afgán parlamentben. Júnusz Khálisz halála után tanzímjának katonai szárnya a Tora Bora Front fia, Anvar Ul-Haq vezetésével a tálibok oldalán harcol, politikai szárnya ugyanakkor beépült a keleti Nangarhár tartomány közigazgatásába.

26 Yusufzai, Rahimullah: „Influence of Durrani-Ghilji Rivalry on Afghan Politics", in: Afghanistan: Past, Present and Future. Islamabad, 1997.

27 Qánún-e Aszászí-je Dzsumhúrí-je Afghánisztán [Az Afganisztáni Köztársaság Alkotmánya]. Kabul, 1356 (1987).

28 Sokan nem ismerik el teljes körű párttörvényként, ezért említik a 2003-as törvényt az első párttörvény gyanánt. Azzal érvelnek, hogy a gyakorlatban meg­maradt az állampárti funkció, és a többpártrendszer csak csíráiban, irányítottan és ellenőrzötten, a korábbi állampárt árnyékában működhetett.

29 Fred Halliday: „Revolution in Afghanistan", New Left Review, No. 112. 1979. november-december. Lásd: http://home.comcast.net/~platypus1919/hallidayfred_afghanrev1978_NLR10901.pdf.

30 Milíciák, hadurak, tanzímok, vallási alapítványok, bűnözői szindikátusok. Gyakran párhuzamos adminisztrációt működtetnek az általuk ellenőrzött terü­leteken.

31 Ulumí bírta rá 1992-ben a laskargahi volt khalqí milíciákat, Khán Mohamed és Allah Núr szervezeteit, hogy a Dzsamí'áttal együttműködjenek, ne harcoljanak a mudzsáhíd kormány ellen.

32 Az iszlám szinkretikus, népies irányzata szentek és sírok kultuszával, preiszlám hagyományokkal, szúfí dervisrendekkel, Mohamed próféta kultuszával. Az iszlám legrugalmasabb, legtoleránsabb irányzata.

33 1867-ben az észak-indiai Deóbandban alapította Maulana Mohamed Qászim Nanutáví és Maulana Rasíd Ahmed Gangulí. A brit gyarmatosításra adott válasz­ként létrejött purifikátor, Nyugat-ellenes mozgalom. Célja a Mohamed próféta korabeli egalitárius iszlámhoz való visszatérés. Politikai szervezete a Dzsamí'át-i Ulama-i Hind volt, amely ellenezte a szubkontinens megosztását. A pakisztáni madraszák 64%-a deóbandí. A deóbandí iskolához tartozó Maulaví Fazl Ur-Rahmán, a pakisztáni Dzsamíát-i Ulama Iszlámí vezetője részt vett az afganisz­táni tálib mozgalom kibontakoztatásában. Zia Ul-Haq pakisztáni katonai diktátor (1977-1988) is deóbandí volt. Pakisztánban a Tahrík-i Nifáz-i Saríát-i Mohammadí (a Mohamedi Törvénykezés Kikényszerítésének Mozgalma) elnevezésű radikális szervezet (más néven a pakisztáni tálibok mozgalma) is deóbandí. Ez az irányzat a síitákat nem tartja muszlimoknak, a népi iszlám hagyományait „pogány prakti­káknak" hívja, és a nőkről alkotott nézetei is megegyeznek a tálibokéval.

34 Egyes tálibok 2005 után jól kihasználták a választási lehetőségeket, bejutottak a törvényhozásba, egyikük, a tálibok zábuli rakétás mollája a 2009-es elnökvá­lasztáson is indult.

35 Antero Leitzinger: „The Roots of Islamic Terrorism", The Eurasian Politician , 5. sz. 2002. április-szeptember.

36 A nemzeti kérdés elé helyezett osztályharccal vagy a nacionalizmust tagadó iszlám politikai vízióval.

37 Vaknin, Sam: „Afghan Myths. An Interview with Anssi Kullberg". http://samvak.tripod.com/pp100.html

38 Sahnaváz Tanaí védelmi miniszter 1990 márciusában puccsot kísérelt meg Nadzsíbullah elnök ellen a khalqí tisztek bebörtönzése, a pastun törzsi határőrség lefegyverzése, az északi nemzetiségi milíciáknak a fegyveres erőkbe történt kooptálása elleni tiltakozásul. A puccs leverését követően a puccsista tisztek, köztük pilóták gépeikkel együtt Pakisztánba menekültek. A Békemozgalom 1991-ben Ravalpindíben alakult. Elnöke Sahnaváz Tanaí. Ez a szervezet látta el pilótákkal és más tisztekkel a tálibokat.

39 Gilles Dorronsoro: La révolution afghane: des communistes aux taliban. Karthala, Párizs, 2000.

40 A törzsi tanácsokban, dzsirgákban közmegegyezéssel, nyílt szavazással döntenek. Minden szavazat egyenlő.

41 Abú Ala' Maudúdí (1903-1976) szunnita fundamentalista iszlamista politikus. 1941-ben az indiai Dzsamíát-i Iszlámí megalapítója és elnöke. 1947-től 1972-ig a Dzsamíát-i Iszlámí Pákisztán elnöke volt.

42 A Szvát völgyében fekvő Matta körzetben a helyi tálibok a föld nélküli zsel­léreket szervezték a földesurak ellen. Jane Perlez and Pir Zubeir Shah, "Taliban Exploit Class Rifts in Pakistan ", New York Times, 2009. április 17.

43 Az 1996 szeptemberében, Kabul elfoglalása előtt meggyilkolt katonai veze­tőjüket, Molla Bordzsánt kivéve.

44 Dr. Fazal Ur-Rahim Marwat – Dr. Parvez Khan Tarun: „The Rise of Taliban in Afghanistan and their Impact on Pakistan", Afghan Studies Journal, No. 2. Peshawar, 2000.

45 Az ENSZ égisze alatt 2001 decemberében megrendezett bonni konferen­cia vázolta fel a politikai intézmények rehabilitációjának ütemtervét: rendkívüli nemzetgyűlés, majd alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását új alkotmány elfogadására, elnöki, törvényhozási és helyhatósági választások megrendezését. Elnökválasztásra először 2004-ben, majd 2009-ben került sor. Tartományi taná­csokat 2005-ben és 2009-ben választottak. Parlamenti választásokra 2005 után 2010-ben kerül sor. Helyhatósági választásokat nem tartottak.

46 Single Non Transferable Voting (egyéni át nem ruházható választási rend­szer), ahol nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők indulhatnak. Ez a kor­szerűtlen rendszer csak Jordániában, Vanuatun, a Pidkin-szigeteken és részben Tajvanon honos. Nem korlátozza az indulók számát sem. Nincs bejutási küszöb. A többképviselős választókerületekben a szavazatok sorrendjében igen eltérő eredménnyel be lehet jutni a törvényhozásba.

47 Törvény a politikai pártokról, második fejezet, 6. cikkely.

48 Article 3 of the Constitution, http://president.gov.af/Contents/68/Documents/199/ChapterOneConstitutionState.html. Article 12 of the Political Parties' Law, http://www.afghan-web.com/politics/parties_law.html

49 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame or New Beginning? 21 July 2005, Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work , 15 May 2006.

50 Júnusz Qánúní, Latif Padrám, Iszháq Gailání és Fárúq Nedzsrábí. Ugyanak­kor Mohaqqiq a Vahdat-i Iszlámí-je Mardom, Dosztum a Dzsombes-e Millí elnöke s egyben nemhivatalos jelöltje volt.

51 A politikai pártok közül a Maház-i Millí vezette a Karzaí melletti kampányolást. Számos kisebb párt is támogatta, amelyek aktívan kampányoltak mellette.

52 A pastunok az ország lakosságának mintegy 55%-át, a tádzsikok 19%-át, az üzbégek 9%-át, a hazarák 8%-át, a csahar ajmakok 4%-át, a türkmének 3%-át, a beludzsok mintegy 1%-át alkotják

53 Az Iránban élő afgán menekültek szavazataival lett a harmadik.

54 William Maley: „Fledging Democracy a Target for Destruction", The Australian, 2006. szeptember 12.

55 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame orNew Beginning? 21 July 2005., Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work, 15 May 2006.

56 Az iráni kormány 1980-ban 86 síita afgán szervezetet nyolc tanzímba szerve­zett, ekkor vesztek el a síita ellenállás baloldali és mérsékelt irányzatai.

57 Habíb Mangal a Nahzat-i Farágírán [Demokratikus Mozgalom], Sahnaváz Tanaí a Da Szóleí Ghórzang [Békemozgalom], ANDP parcsamí és khalqí utódpár­tok, Mahbúbullah Kusání egy régi maoista új pártja a Hezb-iÁzádegán [Szabadok Pártja], Sah Mahmúd Popal a Hezb-i Szolh-e Millí Iszlámí-je Afghánisztán [Afga­nisztáni Iszlám Nemzeti Békepárt], a 2004-ben is indult Latíf Pedrám a Nemzeti Kongresszus, Fárúq Nedzsrábí a Hezb-i Isztiqlál [Függetlenség Pártja] jelölésével. Popal kivételével mindnyájan pártelnökök.

58 Ezek Afganisztánban nem politikai befolyásuk kiterjesztésére hoznak létre pártokat, hanem kényszerűségből, magánmilíciáik legalizálására.

59 Ez tapasztalható az Afganisztán és Pakisztán határán elterülő törzsi ügy­nökségeken, ahol az iszlám szélsőségesei kiirtják a modern politikai pártok, elsősorban az Avámí Nemzeti Párt képviselőit.

A szerző szerint a politikai iszlám az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szövetségese, mivel eltünteti az alsóbb osztályok és az őket kizsákmányoló globális kapitalizmus közti különbséget, s nem az érintett népek autentikus vallási meggyőződésének spontán eredménye. Alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

A politikai iszlámhoz kötődését kinyilvánító valamennyi irányzat „az iszlám sajátszerűségét" hangoztatja. Szerintük az iszlám számára ismeretlen a politika és vallás elválasztása, ami – állítólag – a kereszténység sajá­tossága. Nem sokat érne, ha emlékeztetnénk őket arra, hogy szólamaik szinte szóról szóra megismétlik azt, amit a XIX. század elején az európai reakciósok (mint pl. Bonald és Maistre) mondtak, midőn elítélték mind­azokat a változásokat, amiket a felvilágosodás és a francia forradalom hozott a keresztény Nyugat történetében.

Ebből az álláspontból kiindulva a politikai iszlám minden irányzata a kultúra területén vívja a maga harcát – ám a „kultúra" fogalmát egy bizo­nyos valláshoz tartozás konvencionális elismerésére redukálja. A politikai iszlám militánsai valójában egyáltalán nem érdekeltek a vallásalkotó dog­mák megvitatásában. Csakis a közösségi tagság rituális megerősítése érdekli őket. A modern világ valóságának ez a szemlélete nem csak a mögöttes gondolat tökéletes üressége miatt nyomasztó, hanem azért is, mert igazolja az imperialista centrum és az elnyomott perifériák közti har­cot az ún. kultúrák közti konfliktussal helyettesítő imperialista stratégiát. A kultúra kivételes hangsúlyozása lehetővé teszi, hogy a politikai iszlám az élet minden színteréről eltüntesse az alsóbb osztályok és az őket elnyomó, kizsákmányoló globalizálódott kapitalizmus közti társadalmi konfrontációt. Azokon a területeken, ahol valódi társadalmi konfliktusok alakulnak ki, a politikai iszlám militánsai nemigen vannak jelen, s veze­tőik vég nélkül ismételgetik, hogy ezek a konfliktusok nem lényegesek. Az iszlamisták e területeken kizárólag azzal a céllal jelennek meg, hogy iskolákat és kórházakat nyissanak. Mindez azonban nem több, mint jóté­konysági munka és indoktrinációs eszköz, nem pedig az alsóbb osztályok támogatása a szegénységükért felelős rendszer elleni harcban.

A valódi társadalmi kérdések területén a politikai iszlám a dependens kapitalizmus és a domináns imperializmus táborát erősíti. Védi a tulajdon szentségét, és legitimálja az egyenlőtlenségeket, illetve a kapitalizmus reprodukciójának valamennyi feltételét. Az, hogy a Muszlim Testvériség az egyiptomi parlamentben támogatta a tulajdonosi jogokat a (kisparasztság zömét kitevő) bérlő földművesek jogai ellenében megerősítő legújabb reakciós törvényt, csak egy példa a sok száz közül. Egyetlen muszlim államban sem láttunk példát arra, hogy az iszlamista mozgalmak meg­torpedóztak volna egy reakciós törvényt. Ráadásul ezeket a törvényeket az imperialista rendszer vezetőinek jóváhagyásával hirdetik ki. A politikai iszlám nem antiimperialista, még akkor sem, ha militáns képviselői így gondolják! Ellenkezőleg: az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szö­vetségese, amely tudatában is van ennek. Ezért aztán könnyen érthető, hogy a politikai iszlám mindig is saját köreihez sorolta Szaúd-Arábia és Pakisztán uralkodó osztályait. Sőt, ezek az osztályok a kezdetektől fogva legaktívabb támogatói közé tartoztak. A helyi komprádor burzsoázia, az újgazdagok, az imperialista globalizáció nyertesei nagylelkűen támogat­ják a politikai iszlámot. Ez utóbbi az antiimperialista álláspontot felváltotta egy „nyugatellenes" (mondhatni „keresztényellenes") hozzáállással, ami az érintett társadalmakat nyilvánvalóan zsákutcába viszi, s így nem gördít akadályt a világrendszer fölötti imperialista kontroll kiépítése útjába.

A politikai iszlám nem egyszerűen bizonyos kérdésekben reakciós (el­sősorban a nők státusát illetően), s talán felelős egyes, a nem muzulmán állampolgárok (pl. az Egyiptomban élő koptok) ellen irányuló fanatikus inzultusokért, hanem alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

Mindazonáltal létezik három fontos érv, ami amellett szól, hogy a társadalmi mozgalmak általában kezdjenek párbeszédet a politikai iszlám mozgalmaival. Az első, hogy a politikai iszlám nagy tömegeket mozgósít, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni és alábecsülni. Kétségtelenül számos kép támasztja alá ezt az állítást. Mégis, hideg fejjel kell gondolkoznunk, s helyesen kell értékelnünk ezt a mobilizáló hatást. A megszervezett választási „sikerek" rögtön más perspektívába kerülnek, ha szigorúbb elemzésnek vetjük alá őket. Gondoljunk például a távolmaradók óriási arányára – több mint 75 százalék! – az egyiptomi választásokon. Az iszlamista irányzat ereje javarészt pusztán az aktuális társadalmi konfliktusoknak teret adó helyszínekről hiányzó szervezett baloldal gyengeségének másik oldala.

Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására. Ha a politikai iszlám sikeresen mobilizálja az emberek tömegeit, ez egy olyan tény, amit minden hatékony politikai stratégiának be kell építenie véleményébe, javaslataiba, választásaiba. Azonban szövetséget keresni velük nem feltétlenül a kihívás kezelésének legjobb eszköze. Ki kell mondani, hogy a politikai iszlám szervezetei – különösen a Muszlim Testvériség – nem keresik efféle szövetség lehetőségét, sőt, inkább elutasítják. Ha vala­mely szerencsétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy a politikai iszlám szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolga lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt.

A „dialógus" partizánjai által hangoztatott második érv szerint a politikai iszlám, noha társadalmi javaslatait tekintve reakciós, mégis „antiimperi­alista". Azt hallottam, hogy az általam erre a fogalomra javasolt kritérium (a társadalmi haladásért folytatott harcok feltétel nélküli támogatása) „ökonomista", s figyelmen kívül hagyja a Dél lakosságát érintő kihívások politikai dimenzióit. Nem hiszem, hogy annak fényében, amit az erre a kihívásra adandó kívánatos válaszok demokratikus és nemzeti dimen­zióiról mondtam, ez a kritika jogos. Azzal egyetértek, hogy a jelen lévő erők nem szükségszerűen értenek egyet a Dél népei előtt álló kihívá­sokra adandó válaszok társadalmi és politikai dimenziói kezelésének módjában. El lehet képzelni egy olyan politikai iszlámot, mely antiimpe­rialista, noha társadalmi kérdésekben elmaradott. Irán, Palesztinában a Hamasz, Libanonban a Hezbollah s bizonyos iraki ellenálló mozgalmak juthatnak eszünkbe. Ezekről a különleges helyzetekről a későbbiekben szólok. Amit állítok az az, hogy a politikai iszlám mint olyan egyszerűen nem antiimperialista, sőt, mindent összevetve a világ domináns hatalmai mögött sorakozik fel.

A harmadik érv az iszlamofóbia legyőzésének szükségességére irányítja a baloldal figyelmét. Bármely baloldali, aki megérdemli ezt a nevet, el kell, hogy gondolkodjon a question des banlieues-ről, vagyis a jelenlegi fejlett kapitalizmus metropoliszaiban élő, emigráns gyökerű alsóbb osztályok kezelésének problémájáról. E probléma és a különbö­ző csoportok (maguk az érintettek, az európai választási baloldal és a radikális jobboldal) által adott válaszok elemzése meghaladja jelen írás kereteit. Itt megelégszem azzal, hogy bemutatom elvi álláspontomat: a progresszív válasz nem alapulhat a kommunitarianizmus intézmé­nyesítésén, mely lényegileg és szükségszerűen kapcsolódik összes az egyenlőtlenséggel, s végeredményben a rasszista kultúrában gyökerezik. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrájának egyik speciális ideo­lógiai produktuma, a kommunitarianizmus (mely már Nagy Britanniában is győzedelmeskedett) kezdi beszennyezni az európai kontinens politikai életét. A politikai elit és a média fontos szegmensei által szisztematiku­san erősített iszlamofóbia része a közösségi diverzitás tőkeérdekeket szolgáló kezelési stratégiájának, mivel a sokféleségnek ez a látszólagos elismerése valójában csak az alsóbb osztályokon belüli megosztottság elmélyítését szolgálja.

Az ún. problémás környékek (banlieue-k) kérdése speciális kérdés, és az imperializmus (vagyis az elnyomó imperialista centrumok és az elnyomott perifériák kapcsolatainak imperialista kezelése) kérdésével való összezavarása, ami olykor előfordul, semmiféle előrehaladást nem hoz e két tökéletesen különálló területen. Ez a kavarás része a reakciós eszköztárnak, s erősíti az iszlamofóbiát, mely cserébe lehetővé teszi az imperialista centrumokban élő alsóbb osztályok, illetve az érintett perifé­riákon élő emberek ellen irányuló offenzívák legitimizálását. A dolgoknak ez az összezavarása, és cserébe az iszlamofóbia, értékes szolgálatot tesznek a politikai iszlámnak, hitelességet kölcsönöznek nyugatellenes diskurzusának. Véleményem szerint a két reakciós ideológiai hadmű­velet, melyet egyrészt a nyugati rasszista jobboldal, másrészt a politikai iszlám támogat, egymást erősítik, s támogatják egyben a kommunitárius praktikákat is.

Modernitás, demokrácia, szekularizmus és az iszlám

A kép, melyet a mai arab és iszlám régiók mutatnak, olyan társadalmak képe, ahol a vallás (az iszlám) a társadalmi és politikai élet minden területén előtérben helyezkedik el, olyannyira, hogy furcsának tűnik az elképzelés, hogy mindez másképp is lehetne. A külföldi megfigyelők többsége (a politikai vezetők és a média) azt a következtetést vonja le, hogy a modernitás, talán még a demokrácia is, idomulni lesz kénytelen az iszlám erős jelenlétéhez, de facto kizárva ezáltal a szekularizmust. Vagy lehetséges lesz ez a kompromisszum, s akkor támogatni kell azt, vagy nem, s abban az állapotban kell kezelni a világnak ezt a térségét, melyben ma is van. Magam egyáltalán nem osztom ezt az ún. realista víziót. A jövőt – a globalizálódott szocializmus távlatában – e népek (akárcsak mások) számára a demokrácia és a szekularizmus jelenti. Ez a jövő ugyanúgy lehetséges ezekben a régiókban, mint másutt, de sehol nem biztos és garantált.

A modernitás, mely Európából indult útjára a XVI. században, törés a vi­lágtörténelemben. A modernitás azt állítja, hogy az emberi lények felelősek saját történelmükért, egyénileg és kollektíven egyaránt, vagyis szakít az uralkodó premodern ideológiákkal. A modernitás így lehetővé teszi a de­mokráciát, ugyanakkor megköveteli a szekularizmust, a vallás és a politika szétválasztásának értelmében. A modernitásnak, a demokráciának és a szekularizmusnak a XVIII. századi felvilágosodás által formált és a francia forradalom által megvalósított komplex összekapcsolása, fejlődése és visszafejlődése alakítja azóta is a modern világot. Azonban a modernitás maga nem pusztán egy kulturális forradalom. Jelentése csak a kapitalizmus megszületéséhez és megerősödéséhez való szoros kapcsolódásán ke­resztül bontható ki. Ez a kapcsolat formálta a „valóban létező" modernitás történelmi korlátait. A modernitás, a demokrácia és a szekularizmus mai konkrét formáit tehát a kapitalizmus fejlődéstörténetének produktumaiként kell vizsgálnunk. Azok a speciális körülmények alakítják őket, melyekben kifejeződik a tőke dominanciája – történelmi kompromisszumok, melyek meghatározzák a hegemonikus blokkok társadalmi tartalmát (ezt nevezem én a politikai kultúrák történelmi folyamatának).

A történelmi materialista módszer általam használt értelmezését csak azért mutatom itt be röviden, hogy, a kapitalista modernitás, a demokrácia és a szekularizmus kombinációinak különféle útjait elméleti kontextusba helyezzem.

A felvilágosodás és a francia forradalom a radikális szekularizmus egy modelljét helyezte előtérbe. Ateista vagy agnosztikus, deista vagy hívő (ez esetben keresztény), az egyén szabadon dönt, az állam erről mit sem tud. Az európai kontinensen – és Franciaországban a restauráció óta – azok a visszalépések és kompromisszumok adták a (toleranciaként értel­mezett) szekularizmus felhígított formáinak alapját, melyek a burzsoázia hatalmát kombinálták a premodern rendszerek domináns osztályainak hatalmával, anélkül, hogy az egyházak társadalmi szerepét kizárták volna a politikai rendszerből. Az Egyesült Államok sajátos történelmi útja egy alapvetően reakciós politikai kultúra kialakulásához vezetett, melyben a valódi szekularizmus gyakorlatilag ismeretlen. A vallás itt társadalmi sze­replőként van jelen, s a szekularizmust összekeverik a hivatalos vallások sokféleségével (minden vallás, vagy akár szekta, hivatalos).

Nyilvánvaló kapcsolat van a radikális szekularizmus pártolásának mértéke és a társadalomnak a modernitás központi motívumával össz­hangban álló formálására való készség foka között. A baloldal, legyen akár radikális vagy mérsékelt, mely hisz abban, hogy a politika hatékony lehet a társadalmi fejlődés meghatározott irányokba való terelésében, védi a szekularizmus erős koncepcióit. A konzervatív jobboldal azt állítja, hogy a dolgokat hagyni kell menni a maguk útján, legyen szó akár gaz­dasági, akár politikai, akár szociális kérdésekről. Ami a gazdaságot illeti, a „piac" mellett való kiállás nyilvánvalóan a tőkét szolgálja. A politikában az alacsony intenzitású demokrácia válik megszokottá, a valódi alter­natívákat felváltja a politikai váltógazdaság. S a társadalomban, ebben a kontextusban, a politikának nincs szüksége aktív szekularizmusra – a „közösségek" kompenzálják az állam tökéletlenségeit. A piac és a képviseleti demokrácia történelmet ír, s ezt a lehetőséget meg is kell adni nekik. A baloldal jelenlegi visszaszorulásában a társadalmi gon­dolat e konzervatív változata jelentős szerepet játszik, számos írásban, Touraine-től Negriig. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrája még messzebb megy a politikai tett felelősségének tagadásában. A sokszor hangoztatott kijelentés, miszerint isten vezérli az „amerikai" nemzetet, s az ehhez a „hithez" való makacs ragaszkodás tökéletesen lenullázza a szekularizmus koncepcióját. Azt mondani, hogy Isten csinálja a tör­ténelmet, valójában nem más, mint engedni a piacnak, hogy egymaga tegye ezt meg.

Ebből a szempontból hol helyezkednek el a Közel-Kelet népei? A földig hajló, szakállas férfiak és a csadort viselő nők csoportjainak képe elhamarkodott konklúziókhoz vezet az egyének vallási kötődésének in­tenzitásáról. Nyugati „kulturalista" barátaink, akik a hitek sokféleségének védelmében szólalnak fel, ritkán ismerik föl azokat a metodikákat, me­lyeket a hatóságok a számukra kedvező kép megteremtése érdekében használnak. Természetesen vannak olyanok, akik „megőrülnek Istenért" (fous de Dieu). Vajon arányaikban többen vannak-e, mint a spanyol ka­tolikusok, akik Húsvétkor körmenetet tartanak? Vagy a televangelistákat hallgató hatalmas tömegek az Egyesült Államokban?

A térség mindenesetre nem mindig mutatott ilyen képet. Az ország és ország közti különbségektől eltekintve egy Marokkótól Afganisztánig húzódó hatalmas térséget határozhatunk meg, mely magában foglalja az arab népeket (kivéve az Arab félszigeten élőket), a törököket, irániakat, afgánokat, valamint a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok népeit, ahol a szekularizmus kifejlődésének lehetősége nem elhanyagolható. Eltérő helyzetet találunk a többi szomszédos nép körében, a félszigeten élő araboknál vagy Pakisztánban.

Ebben a nagy térségben a politikai tradíciókat erősen befolyásolták a modernitás radikális áramlatai: a felvilágosodás gondolatai, a francia forradalom, a szovjet forradalom és a III. Internacionálé kommunizmusa mindenkinek a tudatában ott volt, és sokkal nagyobb súlyt képviselt, mint például a Westminster parlamentarizmusa. Ezek a domináns áramlatok inspirálták az uralmon lévő osztályok által végrehajtott politikai transz­formációk főbb modelljeit, melyeket az ő szempontjukból a felvilágosult despotizmus formáinak nevezhetünk.

Minden bizonnyal ez volt a helyzet Mohammed Ali vagy Iszmail Kedive Egyiptomában. A törökországi kemalizmus és az iráni modernizáció is hasonló eset. A történelem legújabb fejezeteinek nemzeti populizmusa a modernista politikai projektek ugyanezen családjához tartozik. A modell­nek számos variánsa létezett (az algériai Nemzeti Felszabadítási Front, a tunéziai bourguibizmus, az egyiptomi nasszerizmus, vagy a szíriai és iraki baathizmus), de a mozgalmak egy irányba mentek. A látszólag kirívó esetek – az ún. kommunista rezsimek Afganisztánban és Dél-Jemenben – valójában nem voltak nagyon különbözőek. Ezek a rezsimek sok min­dent elértek, emiatt nagyon széles körű volt a támogatottságuk. Ezért, noha nem voltak igazán demokratikusak, utat nyitottak egy demokratikus irányú fejlődés lehetőségének. Bizonyos feltételek mellett, mint például Egyiptomban 1920 és 1950 között, választási demokrácia-kísérlet zajlott le, melyet a mérsékelt antiimperialista centrum (a vafd párt) támogatott, a domináns imperialista hatalom (Nagy-Britannia) és helyi szövetsége­sei (a monarchia) pedig elleneztek. A szekularizmus mérsékelt formáit egészen biztosan nem „utasították el" az emberek. Ellenkezőleg, az általános közvélemény éppen a vallásos egyéneket tekintette maradinak, s többségük valóban az is volt.

A modernista kísérletek, a felvilágosult despotizmustól kezdve a radikális nacionalista populizmusig, nem a véletlen művei voltak. A kö­zéposztályokban uralkodó, erőteljes mozgalmak hozták őket létre. Ezek az osztályok ily módon fejezték ki abbéli igényüket, hogy teljes értékű partnernek tekintsék őket a modern globalizációban. Ezek a nemzeti bur-zsoának nevezhető programok modernisták, szekularizálók és a demok­ratikus fejlődés potenciális hordozói voltak. De mivel szembe mentek az uralkodó imperializmus érdekeivel, ez utóbbi szüntelenül harcot vívott e projektek ellen, és saját céljai érdekében szisztematikusan mozgósította a háttérbe szoruló obskuránsokat.

Közismert a Muszlim Testvériség története. Valójában a britek és a monarchia hozta létre az 1920-as években, hogy elzárja az utat a de­mokratikus és szekuláris vafd előtt. A CIA és Szadat által Nasszer halálát követően megszervezett, szaúdi menedékből való tömeges visszatérésük szintén közismert. Mindannyian jól ismerjük a Talibán történetét, melyet a CIA hozott létre Pakisztánban azért, hogy fölvegye a harcot azokkal a „kommunistákkal", akik fiúk és lányok előtt egyaránt megnyitották az isko­lákat. Az is köztudott, hogy kezdetben az izraeliek támogatták a Hamaszt annak érdekében, hogy gyengítsék a palesztin ellenállás szekuláris és demokratikus irányzatait.

Az Egyesült Államok folyamatos, erős és határozott támogatása nélkül a politikai iszlám sokkal nehezebben tudta volna átlépni Szaúd-Arábia és Pakisztán határait. A szaúd-arábiai társadalom még el sem kezdte tradícióitól való eltávolodását, amikor földjében fölfedezték az olajat. Az imperializmus és a hagyományos uralkodó osztály szövetsége azonnal megköttetett, s új távlatokat nyitott a Wahabi politikai iszlám előtt. Saját oldalukon a britek sikeresen megtörték az indiai egységet azáltal, hogy rávették a muszlim vezetőket saját államuk létrehozására, mely már születésekor a politikai iszlám csapdájába esett. Meg kell jegyeznünk, hogy azt a – Mawdudinak tulajdonított – elméletet, mely legitimálta ezt a kuriózumot, az őfelsége szolgálatában álló angol orientalisták már korábban részletesen felvázolták.

Így tehát könnyű megérteni az Egyesült Államoknak azt a törekvését, hogy megtörje az ázsiai és afrikai országok Bandungban (1955) létre­hozott egységfrontját az Iszlám Konferencia életre hívásával, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán közvetlenül támogatott (1957-től kezdve). A politikai iszlám ezen keresztül terjedt szét a térségben.

Az itt felsorolt észrevételek alapján a legkevesebb, ami elmondható, hogy a politikai iszlám nem az érintett népek autentikus vallási meggyő­ződésének spontán eredménye. A politikai iszlámot az imperializmus szisztematikus ténykedése hozta létre, melyet természetesen támogattak az elmaradott reakciós erők és az alárendelt komprádor osztályok. Hogy a dolgoknak ez a kimenetele a baloldali erőknek is felelőssége, melyek sem nem látták, sem nem tudták kezelni ezt a kihívást, nos, ez minden kétségen felül áll.

Az első front országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) érintő kérdések

Az Egyesült Államok programja, melyet európai és japán csatlósai eltérő mértékben támogatnak, az, hogy katonai kontroll alá vonja egész boly­gónkat. Ezt a célt szem előtt tartva választották „első csapás" régiónak a Közel-Keletet, négy okból: (1) itt helyezkedik el a világ legnagyobb olaj­készlete, s ennek az Egyesült Államok katonai erői által való közvetlen felügyelete Washingtont privilegizált helyzetbe, szövetségeseit, Európát és Japánt, illetve riválisait (pl. Kínát) pedig kényelmetlen energiafüggő­ségi helyzetbe hozná; (2) a Régi Világ ösvényeinek kereszteződésében fekszik, s ez megkönnyíti a Kína, India és Oroszország ellen irányuló permanens katonai fenyegetés területi elhelyezését; (3) a térségben aktuálisan gyengeség és káosz uralkodik, ami könnyű győzelmet ígér az agresszor számára, legalábbis pillanatnyilag; végül (4) Izraelnek, Washington feltétlen szövetségesének jelenléte a térségben.

A frontvonal országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) ez az agresszió lerombolta (az első három esetében) vagy lerombolással fenyegeti (Irán).

Afganisztán

Afganisztán modern történelmének legjobb időszakát az ún. kommu­nista köztársaság időszaka alatt élte át. Ez egy modernista felvilágosult despotikus rendszer volt, mely mindkét nem gyermekei előtt megnyitotta az iskolák kapuit. Ellensége volt az elmaradottságnak, ezért jelentős társadalmi támogatottságot élvezett. Az általa véghezvitt agrárreform javarészt a törzsi vezetők türannoszi hatalmának visszaszorítását célzó intézkedéscsomagokból állt. A parasztság többségének – legalábbis hall­gatólagos – támogatása garantálta e jól kezdődő változás valószínű sike­rét. A nyugati média és a politikai iszlám által kommunikált propaganda ezt a kísérletet az afgán emberek által elutasított kommunista és ateista totalitarizmusként értelmezte. A valóságban a rezsim egyáltalán nem volt népszerűtlen, akárcsak Atatürk a maga idejében.

Az, hogy e kísérlet vezetői, minkét irányzat (Khalq és Parcham) eseté­ben kommunistaként definiálták önmagukat, nem meglepő. A szomszé­dos közép-ázsiai szovjet népek által elért fejlődés modellje (mindannak ellenére, amit eddig erről a témáról elmondtak, illetve a rendszer autokra­ta gyakorlatával együtt), összehasonlítva a többi szomszédos országban (Indiában és Pakisztánban) regnáló brit imperialista irányítás okozta társadalmi katasztrófával, arra ösztönözte a helyieket (akárcsak a térség sok más országában), hogy a maga valóságában mérjék föl az akadályt, melyet az imperializmus bármely modernizációs kísérlet megvalósítá­sában jelent. Az, hogy az egyik irányzat a többiektől való szabadulás érdekében behívta a szovjeteket, nyilvánvalóan negatív hatással járt, s kockára tette a modernista nemzeti populista projekt jövőjét.

Az Egyesült Államok különösen, és szövetségesei általában mindig is makacs ellenfelei voltak az afgán modernizálóknak, legyenek azok kommunisták vagy sem. ők mozgósították a Pakisztán stílusú politikai iszlám maradi erőit (a talibánokat) és a hadurakat (az ún. kommunista rezsim által sikeresen semlegesített törzsi vezetőket), s ők képezték ki és fegyverezték fel őket. A Nadzsibullah kormány még a szovjet kivonulás után is az ellenállásra való képesség jeleit mutatta. Valószínűleg felül is kerekedett volna, ha nem érkezik a talibánok támogatására a pakisztáni katonai offenzíva, azt követően pedig a hadurak újjászervezett erőinek támadása, ami csak növelte a káoszt.

Afganisztánt lerombolta az Egyesült Államok valamint szövetségesei és csatlósai, elsősorban az iszlamisták beavatkozása. Afganisztánt le­hetetlen az ő fennhatóságuk alatt újjáépíteni, mely alig titkoltan rejtőzik egy gyökértelen bohóc mögött, akit texasi kenyéradó transznacionalista gazdája ültetett a székébe. Az állítólagos „demokrácia", melynek nevében Washington, illetve a segítségül hívott NATO és az ENSZ, legitimizálni igyekeznek folyamatos jelenlétüket (valójában megszállásukat), hazug­ság volt már a kezdet kezdetén, s elképesztő bohózattá lett azóta.

Az afgán problémára egyetlen megoldás létezik: minden idegen erő­nek el kell hagynia az országot, s minden hatalmat rá kell kényszeríteni, hogy hagyjon fel szövetségesei finanszírozásával és felfegyverzésével. Azoknak a jószándékú embereknek, akik attól tartanak, hogy akkor az afgán emberek majd eltűrik a talibánok (vagy a hadurak) diktatúráját, azt felelem, hogy a külföldi jelenlét volt és lesz mindig is ennek a diktatúrá­nak a leghatékonyabb támogatója! Amikor a nyugat kevesebb figyelmet volt képes szentelni az afgán ügyeknek, az afgán emberek más irányba mozdultak el, feltehetően a lehető legjobb irányba. A „kommunisták" felvilágosult despotizmusával szemben a civilizált nyugat mindig is az érdekeit kevésbé veszélyeztető, elmaradott despotizmust pártolta.

Irak

Az Egyesült Államok katonai diplomáciája már jóval azelőtt célul tűzte ki Irak lerombolását, hogy két különböző alkalommal ürügyet talált volna rá: a Kuvait elleni 1990-es invázió idején, illetve 2001. szeptember 11-én, melyet Bush goebbelsi cinizmussal és hazugságokkal („Ha elég nagyot hazudsz, s kitartóan ismételgeted, az emberek előbb-utóbb elhiszik.") használt fel erre a célra. Ennek az elhatározásnak igen egyszerű oka van, melynek semmi köze az iraki népnek Szaddam Husszein egyébként valóban véres diktátorsága alól való felszabadítását taglaló diskurzus­hoz. A lényeg, hogy Irak kinevelt egy olyan tudományos és technikai kádergenerációt, amely számossága révén képes volt egy koherens és stabil nemzeti program háttértámogatására. Ezt a veszélyt megelőző háborúval kellett elhárítani, melyre az Egyesült Államok akkor és úgy vindikálta magának a jogot, amikor és ahogy neki tetszett, a nemzetközi jog legminimálisabb figyelembe vétele nélkül.

E nyilvánvaló tény mögött számos komoly kérdés húzódik meg: (1) Hogyan válhatott Washington terve ilyen könnyen – még ha csak egy rövid történelmi pillanatra is – fényes diadallá? (2) Milyen új helyzet ala­kult ki az iraki nép számára? (3) Milyen válaszokat ad az iraki nép erre a kihívásra? (4) Milyen megoldásokat szorgalmazhatnak a demokratikus és progresszív iraki, arab és nemzetközi erők?

Szaddam Husszein veresége előre látható volt. Egy olyan ellenséggel szemben, akinek a fő ereje abban áll, hogy légi bombázóival büntetlenül hajthat végre genocídiumot (a nukleáris fegyverek használata a követ­kező lépés), az emberek egyetlen hatékony választ adhattak: ellenállást folytatni megszállt területükön. Szaddam rezsimje elszántan pusztított minden, az emberek által hozzáférhető védelmi eszközt; az összes olyan szervezetet és politikai pártot (mindenekelőtt a Kommunista Pártot) igyekezett likvidálni, melyek szerepet játszottak a modern Irak történel­mének alakításában, beleértve magát a Baath pártot is, mely ennek a történetnek az egyik legfontosabb szereplője volt. Ilyen körülmények kö­zött nem meglepő, hogy az iraki emberek harc nélkül engedték elfoglalni országukat, valamint az sem, hogy bizonyos viselkedésmódok (mint pl. az agresszor által szervezett választásokon való látszólagos részvétel, vagy a kurdok, a szunniták és a síiták között kitört testvérgyilkos har­cok) a vereség potenciális elfogadása jeleinek tűntek (Washington erre építette stratégiáját). De érdemes megjegyezni, hogy a helyi ellenállás napról-napra erősödik (a különböző ellenálló erők súlyos gyengeségei ellenére), és ez már lehetetlenné tette a rend látszatának fenntartására képes udvaronc rezsim megteremtését. Mindez, bizonyos értelemben, már Washington terveinek bukását jelzi.

A külföldi katonai megszállás új helyzetet teremtett. Az iraki nemzet valódi fenyegetés alatt áll. Washington képtelen az ország ellenőrzésére (akárcsak az olajkészletek lerablására, ami első számú célja) egy látszó­lagosan nemzeti kormány közvetítésével. Ezért a projekt folytatásának egyetlen lehetséges módja, ha részekre szabdalja az országot. Az ország legalább három (kurd, szunnita és síita) államra való tördelése talán a kezdetektől szerepelt Washington tervei között, Izraellel szövetségben (a valóságot a jövőben majd feltárják az archívumok). Ma a „polgárháború" az a kártya, melynek kijátszásával Washington legitimizálja a katonai jelenlét fenntartását. Nyilvánvaló, hogy a cél a folyamatos megszállás volt és marad: ez az egyetlen eszköz, mellyel Washington biztosíthatja az olajkészletek feletti ellenőrzését. Bizonyosan nem lehet hitelt adni Washington olyan szándéknyilatkozatainak, mint pl. „elhagyjuk az orszá­got, mihelyt helyreállt a rend". (Ne felejtsük el, hogy Egyiptom 1882-ben kezdődött megszállásáról a britek soha nem mondtak egyebet, mint hogy átmeneti – de 1956-ig tartott!) Ezalatt az Egyesült Államok természetesen apránként lerombolja az országot, iskoláit, gyárait, tudományos kapaci­tásait, felhasználva minden eszközt, még a legaljasabbakat is.

Az iraki emberek által a kihívásra adott válaszok – eddig legalább­is – nem tűnnek alkalmasnak a helyzettel való szembenézésre. Ez a legkevesebb, amit elmondhatunk. Mik ennek az okai? A domináns nyugati média émelygésig ismételgeti, hogy Irak egy mesterséges ország, s hogy az elkerülhetetlen polgárháború (melyet talán csak az idegen megszállás fenntartásával lehet elfojtani) Szaddam szunnita rezsimjének a síiták és kurdok feletti elnyomó uralmában gyökerezik. Az ellenállás így néhány, a szunnita háromszög kemény magjához tartozó Szaddam hívőre korlátozódik. Bizonyára nem könnyű ennyi hazugságot koherenciában tartani.

Az első világháborút követően a briteknek komoly nehézséget okozott az iraki nép ellenállásának megtörése. Imperialista hagyományaikkal tökéletes összhangban a britek importálták a monarchiát, uralmuk támogatására létrehoztak egy nagybirtokos osztályt, s így privilegizált helyzetbe hozták a szunnitákat. Azonban szisztematikus erőfeszítéseik ellenére a britek kudarcot vallottak. A Kommunista Párt és a Baath Párt volt az a két fő szervezett politikai erő, melyek megtörték a mindenki (szunniták, síiták és kurdok) által gyűlölt „szunnita" monarchia erejét. Az e két erő között folyó erőszakos verseny, mely 1958 és 1963 között a legfőbb színjáték volt, a Baath Párt győzelmével ért véget, amit abban az időben a nyugati hatalmak megkönnyebbülve üdvözöltek. A kommunista program a demokratikus fejlődés lehetőségét hordta magában; ez nem volt igaz a Baath Pártra. Ez utóbbi alapjaiban nacionalista és pánarab volt, elismeréssel adózott a német egység megteremtésére irányuló porosz modellnek, s tagjait a szekuláris, modernista kispolgárságból toborozta, mely ellenséges volt a vallásosság maradi kifejeződéseivel szemben. A Baath Párt uralma, előre megjósolhatóan, diktatúrává vált, mely csak félig volt antiimperialista, abban az értelemben, hogy a kö­rülményektől és feltételektől függően a két partner (a baathista hatalom Irakban, illetve a régióban domináns amerikai imperializmus) képes volt kompromisszumokat kötni.

Ez az alku táplálta a vezér megalomán túlkapásait, aki azt gondolta, hogy Washington hajlandó lesz őt fő szövetségeseként elfogadni a régióban. Úgy tűnt, hogy a Washington által Bagdad számára nyújtott támogatás (a vegyi fegyverek átadása bizonyíték erre) az Irán ellen 1980 és 1989 között folytatott abszurd és kriminális háború során, igazolja ezt a kalkulációt. Szaddam sosem képzelte volna, hogy Washington csal, hogy Irak modernizációja az imperializmus számára elfogadhatatlan, s hogy az ország lerombolását célzó döntés már megszületett. Szaddam beleesett a csapdába, amikor kigyulladtak a zöld lámpák Kuvait lerohanására (mely az ottomán időkben az Irakot alkotó provinciák része volt, s a brit imperialisták választották le annak érdekében, hogy létrehozzák saját olajtelepeiket). Ezt követően Irakot évtizedes szankciók sújtották, valójában az ország kivéreztetésének céljával, azért, hogy az így kelet­kezett vákuumban megkönnyítsék az Egyesült Államok katonai erőinek fényes diadalát.

A Baath rezsimek, többek között a Szaddam vezetése alatti legutolsó, mindenért hibáztatható, kivéve a szunniták és a síiták közti konfliktus kiélezését. Akkor vajon ki a felelős a két közösséget sújtó véres har­cokért? Egy napon bizonyára meg fogjuk tudni, hogy a CIA (és kétség kívül a Moszad) miképpen szervezte meg e tömegmészárlások jó részét. Mindemellett azonban igaz az, hogy a Szaddam rezsim által teremtett politikai sivatag és az elvtelen opportunista módszerek általa nyújtott példája arra bátorította a hatalom egymást követő aspiránsait, hogy ezt a – sokszor a megszálló által is védelmezett – utat kövessék. Olykor talán még annyira naivak is voltak, hogy azt képzelték, hogy a megszálló szolgálatára lehetnek. A szóban forgó jelölteknek, legyenek akár vallási vezetők (síiták vagy szunniták), kétséges (törzsi jellegű) „előkelőségek" vagy az Egyesült Államok által exportált notóriusan korrupt üzletembe­rek, soha nem volt valódi politikai hatalmuk az országban. Még a hívők által tisztelt vallási vezetőknek sem volt az iraki emberek által elfogadott politikai befolyásuk. A Szaddamnak köszönhető légüres tér nélkül soha senki nem ismerte volna meg a nevüket. A liberális globalizáció imperia­lizmusa által teremtett új politikai világgal szemben lesznek-e eszközeik más, hiteles, népi és nemzeti, sőt, akár demokratikus erőknek önmaguk újjászervezésére?

Volt idő, amikor az Iraki Kommunista Párt állt az iraki társadalom által produkált legjobb teljesítmények megszervezésének fókuszában. A Kom­munista Párt az ország minden régiójában szervezett volt, s dominálta a sokszor síita származású értelmiség világát (csak mellékesen jegyzem meg, hogy a síiták számos forradalmárt és vallási vezetőt termeltek ki soraikból, s csak a legritkább esetben bürokratákat és komprádorokat!). A Kommunista Párt hiteles, népies és antiimperialista volt, kissé hajlott a demagógiára, s magában hordozott egy demokratikus potenciált. Azt követően, hogy a baathista diktatúra lemészárolta legjobb katonáinak ezreit, hogy a Szovjetunió összeomlott (amire az Iraki Kommunista Párt nem volt felkészülve), s hogy az értelmiségiek száműzött csoportja elfogadhatónak tartotta az amerikai erők táborának függelékeként való visszatérést, vajon az Iraki Kommunista Párt arra van-e ítélve, hogy örök­re eltűnjön a történelem porondjáról? Sajnos, ez nagyon is lehetséges, azonban egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen.

Irakban a kurd kérdés valódi kérdés, akárcsak Iránban és Törökor­szágban. De ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a nyugati hatalmak, meglehetősen cinikus módon, mindig is kettős mércét hasz­náltak. A kurd követelések elnyomása Irakban és Iránban soha nem érte el a rendőri, katonai, politikai és erkölcsi erőszaknak azt a szintjét, amit Ankara megengedett magának. Sem Irak, sem Irán nem ment el olyan messzire a kurdok puszta létének tagadásában. Törökországnak azon­ban, mint a demokratikus nemzetek egyik szervezete, a NATO tagjának, mindent meg kell bocsátani, emlékeztet minket a média. A nyugat által eminens demokratának nyilvánítottak között van a portugál Salazar, aki alapító tagja volt a NATO-nak, valamint a demokrácia nem kevésbé lelkes hívei, a görög ezredesek és a török tábornokok!

Amikor a Kommunista Párt és a Baath Párt körül tömörülő iraki népi erők a turbulens történelem legjobb pillanataiban politikai hatalmat gya­koroltak, mindig találtak közös felületet a fontosabb kurd pártokkal. Ez utóbbiak ráadásul mindig is a szövetségeseik voltak. A Szaddam rezsim síita- és kurdellenes túlkapásai kétségkívül valóságosak voltak: például az 1990-es kuvaiti vereséget követően Bászra térség bombázása Szad­dam hadserege által, vagy a gáz bevetése a kurdok ellen. Ezek a túlkapá­sok a síita és kurd utánpótlást mozgósító washingtoni katonai diplomácia manővereire adott válaszok voltak. Ettől nem kevésbé bűnös tettek, rá­adásul ostobák, mivel Washington mozgástere meglehetősen korlátozott volt. De mi másra lehet számítani egy Szaddam-féle diktátortól?

Az idegen megszállással szembeni ellenállás, mely ilyen körülmények között váratlan volt, csodaszerűnek tűnhet. De nem az, mivel a valóság­ban az iraki emberek összessége (arabok és kurdok, szunniták és síiták) gyűlöli a megszállókat és napi tapasztalatai vannak bűneikről (merényle­tek, bombázások, tömegmészárlások, kínvallatások). Ezért még a nem­zeti ellenállás egységfrontjának (nevezzük, aminek akarjuk) létrehozása is elképzelhető lenne. Mint ilyen hirdetné magát, közzé téve az őt alkotó neveket, szervezetek és pártok listáját, valamint közös programjukat. Jelenleg azonban, a fent részletezett okok miatt, beleértve a társadalmi és politikai kötelékeknek a Szaddam-diktatúra, illetve a megszállás általi lerombolását, nem ebbe az irányba mutatnak az események. Az okoktól függetlenül ez a gyengeség súlyos hátrányt jelent, ami megkönnyíti a lakosság megosztását, akár kollaboránssá tételét, és a felszabadítás céljainak összezavarását.

Ki lesz képes legyőzni ezeket a hátrányokat? A kommunistáknak jól kell helyezkedniük, hogy ők legyenek azok. A térségben jelen lévő militánsok máris kezdenek elhatárolódni a Kommunista Párt vezetőitől (a domináns média által ismert egyedeiktől), akik összezavarodva és fejvesztve próbálják a legitimitás látszatát adni a kollaboráns kormányzatba való törekvésüknek. Még azt is megpróbálják elhitetni, hogy efféle maga­tartással a fegyveres ellenállás eredményességéhez is hozzájárulnak! De az adott körülmények között sok más politikai erő is tehetne lényegi kezdeményezéseket e front megalkotása érdekében.

A helyzet mindenesetre az, hogy gyengesége ellenére az iraki emberek ellenállása máris ellehetetlenítette (politikailag mindenesetre, hacsak nem katonailag is) a washingtoni projektet. Éppen ez az, ami miatt az Európai Unió atlantistái, az Egyesült Államok hű szövetségesei, aggód­nak. Tartanak az USA kudarcától, mert ez megnövelné a Dél népeinek erejét arra, hogy az imperialista trió globalizálódott transznacionális tő­kéjét rákényszerítsék Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nemzetei és népei érdekeinek figyelembevételére.

Az iraki ellenállás javaslatokat dolgozott ki, melyek lehetővé tennék a zsákutcából való kitörést és elősegítenék az Egyesült Államok csapdából való menekvését. Amit javasolnak: (1) transznacionális közigazgatási ha­tóság felállítása az ENSZ Biztonsági Tanácsának támogatásával; (2) az ellenállók akcióinak, illetve a megszálló erők által végrehajtott katonai és rendőri beavatkozásoknak azonnali felfüggesztése; (3) az összes külföldi katonai és civil hatóság távozása hat hónapon belül. A javaslatok rész­letesen a Bejrútban kiadott tekintélyes arab folyóirat, az Al Moustaqbal al Arabi hasábjain jelentek meg 2006 januárjában.

Az az abszolút szilencium, amivel az európai média blokkolja ennek az üzenetnek a terjedését, egyértelmű kiállás az imperialista partner mellett. A demokratikus és progresszív európai erőknek kötelességük elhatárolódni az imperialista trió ez irányú politikájától, s támogatniuk kell az iraki ellenállók javaslatait. Magukra hagyni az iraki embereket az ellenséggel való szembenézésben nem elfogadható megoldás: tovább erősíti azt a véleményt, hogy a nyugattól és népeitől semmi jó nem vár­ható, s így felerősíti az ellenállási mozgalom némely tagjai által elkövetett elfogadhatatlan – sőt bűnös – túlkapásokat.

Minél hamarabb hagyják el az idegen megszálló csapatok az országot és minél erősebb támogatást nyújt a világ s Európa az iraki embereknek, annál nagyobbak lesznek e mártíromságot szenvedett nép reményei egy szebb jövőre. Minél tovább tart a megszállás, annál több gyász követi majd szükségszerű végét.

Palesztina

Az I. világháború alatt kiadott Balfour-nyilatkozat óta a palesztinok egy olyan idegen nép kolonizációs programjának áldozatai, mely a maga számára tartja fenn a „rézbőrűek" fátumát, akár elismerjük ezt, akár úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla. Ez a projekt mindig is élvezte a térség domináns imperialista hatalmának (tegnap Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) feltétlen támogatását, mivel a térségben az e projekt által formált idegen állam, cserébe, csakis feltétlen szövetségese lehet az arab Közel-Keletnek az imperialista kapitalizmus dominanciája alá rendeléséhez szükséges beavatkozásoknak.

Ez nyilvánvaló tény Afrika és Ázsia népei számára. Ezért mindkét kontinensen spontán módon összefogtak a palesztin emberek jogainak érvényesítése és védelme érdekében. Európában azonban a „palesztin kérdés" megosztottságot okoz, ami a sokszor előszeretettel visszhangzott cionista ideológia által életben tartott zűrzavar eredménye.

Ma, inkább, mint valaha, az USA „Nagyobb Közel-Kelet projektjé­nek" végrehajtása kapcsán, a palesztin emberek jogait lábbal tiporják. Mindazonáltal a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elfogadta az Oslo, illetve a Madrid tervet és a Washington által felvázolt menet­rendet. Izrael az, aki nyíltan visszatáncolt a megállapodástól, s egy még ambiciózusabb expanziós tervet valósított meg. Ez alapjaiban rengette meg a PFSZ-t. A közvélemény joggal tehet szemrehányást neki azért, hogy naivan hitt ellenségei őszinteségében. A megszálló hatóságok által iszlamista ellenfelének (a Hamasznak) kezdetben nyújtott támogatás és a korrupció gyakorlatának a palesztin közigazgatásban való térnyerése (melyről annak pénzelői – a Világbank, Európa és a civil szervezetek – mélyen hallgatnak, hacsak nem maguk is részesei), a Hamasz választási győzelméhez vezettek (ami előre látható volt). Ez aztán újabb ürügy volt, melyet rögtön fel is használtak az izraeli politikával való feltétel nélküli szövetség igazolására, akármilyen legyen is az.

A cionista telepes program mindig is fenyegetést jelentett Paleszti­na mellett a szomszédos arab népek számára is. Az egyiptomi Sínai félsziget elfoglalására irányuló törekvések vagy a szíriai Golan fennsík annektálása bizonyíték erre. A „Nagyobb Közel-Kelet projekt"-ben Izraelnek, térségi monopóliummal rendelkező nukleáris katonai esz­köztárának és „nélkülözhetetlen partner" szerepének kiemelt helyet biztosítottak (azzal a hamis ürüggyel, hogy Izrael olyan technológiai felkészültséggel rendelkezik, melyre az arabok nem képesek. Micsoda elképesztő rasszizmus!).

Nem az a szándékom, hogy elemezzem a cionista telepesek terjeszke­dése elleni küzdelmek és a libanoni, valamint szíriai politikai konfliktusok és utak közti összefüggések komplexumát. A szíriai Baath rezsimek, a maguk módján, ellenálltak az imperialista hatalmak és Izrael követelé­seinek. Hogy ez az ellenállás megkérdőjelezhetőbb ambíciók (Libanon ellenőrzése) legitimálására is szolgált, ez semmiképpen nem vitatható. Köztudott, hogy a Libanoni Kommunista Párt ellenállást (többek között vízelterelést) szervezett az izraeli bevonulások ellen Dél-Libanonban. A szíriai, libanoni és iráni hatóságok szorosan együttműködtek annak érdekében, hogy ezt a veszélyes alapot lerombolják, s a Hezbollahhal helyettesítsék. A Rafiq al-Harriri ellen elkövetett merénylet (máig megol­datlan eset) egyértelműen ürügyet adott az imperialista hatalmaknak (az élen az Egyesült Államok, mögötte Franciaország) a beavatkozásra, két mögöttes céllal: (1) rákényszeríteni Damaszkuszt, hogy hosszú távon kö­teleződjön el a hűbéres arab államok (Egyiptom és Szaúd-Arábia) mellett, vagy amennyiben ez nem megy, tüntesse el a degradálódott baathista hatalom nyomait; valamint (2) lerombolni az izraeli bevonulásokkal szem­ben még meglévő ellenálló kapacitásokat (a Hezbollah lefegyverzésének követelése által). A demokráciáról szóló retorikát hasznos lehet ebben a kontextusban felidézni.

Aki elfogadja a ma folyamatban lévő izraeli program végrehajtását, az a népek létezéshez való jogának eltörlését fogadja el. Ez az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűntett. Az e bűntettet elutasítók „antiszemi­tizmussal" való megvádolása eszköz egy elképesztő zsarolásban.

Irán

Nem szándékom elemzést nyújtani az iszlám forradalomról. Vajon, miként azt a politikai iszlám támogatói és a külföldi megfigyelők állítják, annak a változásnak a deklarációja és kiinduló pontja volt-e, ami végül majd az egész térséget és a teljes, ez alkalomból ummanak (a „nemzet", mely soha sem létezett) átnevezett, muzulmán világot át kell, hogy hassa? Vagy elsősorban a síita iszlám és az iráni nacionalizmus kifejezésének kivételes kombinációjából fakadó egyszeri esemény volt?

A minket érdeklő aspektusból két kijelentést teszek. Az első szerint az iráni politikai iszlám rezsim természeténél fogva kompatibilis az országnak a globalizálódott kapitalista rendszerbe való integrációjával, hiszen a rezsim a gazdaságszervezés liberális alapelveire épül. A má­sodik szerint az iráni nemzet, mint olyan, erős nemzet, melyben mind az alsóbb osztályok, mind az uralkodó osztályok fő alkotóelemei, ha nem az összes, elutasítják országuknak az uralkodó globalizált rendszerbe való integrálását. Természetesen van ellentmondás az iráni valóság e két dimenziója között. Az utóbbi áll a teheráni külpolitikai irányvonalak hátterében, melyek a külföldi diktátumokkal szembeni ellenállásról ta­núskodnak.

Az iráni nacionalizmusban – mely erős és pozitív – rejlik a sah re­zsimje, illetve az azt követő khomeinista rendszer által megvalósított tudományos, ipari, technológiai és katonai modernizáció sikerének magyarázata. Irán azon kevés déli államok egyike (Kína, India, Korea, Brazília s talán még néhány más ország mellett), melynek van nemzeti polgári programja. Hogy ez a program hosszú távon megvalósítható-e vagy sem (személyes véleményem szerint nem), az nem jelen értekezés tárgya. Ma ez a program létezik és működik.

Az Egyesült Államok éppen azért döntött az ország egy újabb meg­előző háborúban való lerombolása mellett, mert Irán képes önmagát érdemi partnerként érvényesítő kritikus tömeget alkotni. Köztudott, hogy a konfliktus az Irán által fejlesztett nukleáris kapacitások körül zajlik. Miért ne formálhatna jogot ez az ország is, akárcsak mások, arra, hogy hasznosítsa ezeket a kapacitásokat, beleértve akár a nukleáris katonai hatalommá válást is? Milyen alapon tartják fent maguknak az imperialista hatalmak és izraeli cinkosaik a tömegmészárlásra alkalmas fegyverek fölötti monopólium jogát? Hitelt adhat-e bárki annak az érvelésnek, hogy a „demokratikus" nemzetek soha nem fogják használni az efféle fegyve­reket, miként azt a „lator államok" tehetnék, mikor köztudott, hogy ezek a demokratikus nemzetek a felelősek a modern történelem legnagyobb népirtásaiért, beleértve a zsidók ellen irányulót is, illetve hogy az Egyesült Államok már használt atomfegyvert, s a mai napig elutasítja használatuk általános tilalmát?

Következtetések

Ma a térség politikai konfliktusai három, egymással szemben álló csopor­tot érintenek: azokat, akik fennen hangoztatják nacionalista múltjukat (de valójában nem többek, mint a nemzeti-populista éra bürokratáinak korcs és korrupt örökösei); azokat, akik a politikai iszlám mellett törnek lándzsát; s azokat, akik a gazdasági liberalizmussal kompatibilis „demokratikus" igények mentén próbálnak szerveződni. A hatalom bármelyikük általi konszolidációja elfogadhatatlan egy olyan baloldal számára, mely szem előtt tartja az alsóbb osztályok érdekeit. E három tendencián keresztül valójában a jelenlegi imperialista rendszerhez kapcsolódó komprádor osztályok érdekei fejeződnek ki. Az amerikai diplomácia mindhárom vasat a tűzben tartja, és rendkívüli hasznosságuk miatt a felek közti konfliktusok kihasználására koncentrál. A baloldalnak az a törekvése, hogy ezekbe a konfliktusokba kizárólag az egyik vagy másik irányzattal való szövetségen keresztül kapcsolódjon be (s a jelenlegi rezsimet válassza a legrosszabb, vagyis a politikai iszlám, kivédése érdekében, vagy pedig szövetséget keressen ez utóbbival a rezsim megdöntése érdekében), bukásra van ítélve. A baloldalnak azáltal kell megerősödnie, hogy a számára termé­szetszerű helyeken megvívja természetszerű harcait: az alsóbb osztályok gazdasági és társadalmi érdekeinek védelmében, a demokrácia, valamint a nemzeti szuverenitás megteremtése terén, egységben kezelve ezeket az egymástól elválaszthatatlan elemeket.

A Nagyobb Közel-Kelet térsége ma központi helyet foglal el az im­perialista vezetők és a világ népeinek konfliktusában. A washingtoni adminisztráció projektjének megbuktatása előfeltétele a világ bármely régiójában való sikeres előrelépés lehetőségének. Amennyiben ebben kudarcot vallunk, minden kedvező változás végtelenül sérülékeny marad. Mindez nem jelenti azt, hogy a világ más térségeiben, Európában, Latin-Amerikában vagy másutt folytatott harcok jelentőségét alá kell becsülni. Mindössze annyit jelent, hogy olyan átfogó perspektívába kell őket he­lyezni, mely hozzájárul Washington megbuktatásához abban a térségben, melyet az évszázad első bűnös támadásának célpontjául szemelt ki.

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott vita szerkesztett változata a mai labdarúgás átalakulásának okaival és annak jellegével foglalkozik mindenekelőtt az angol és az orosz, illetve a kelet-európai futball tükrében.

Az Eszmélet Baráti Kör Kossuth Klubban rendezett vitája, amelyet 2009. február 2-án a labdarúgásnak szenteltünk, és amelynek szerkesztett változata e rovatunkban olvasható, jól mutatja, hogy a hazai labdarú­gás lehanyatlása általában a hazai kulturális élet, mindenekelőtt az ún. tömegkultúra területén végbement hanyatlás tükre. Itt nem önmagában a játékra gondolok, hanem arra a sok évtizedes „kulturális felhalmo­zásra", amelynek magam is személyes „résztvevője" voltam gyermek­koromtól kezdve. Hiába „tépik" itt Magyarországon egymást a vitázok, a rendszerváltás lényege mégiscsak egy jelenségben koncentrálódik: hiába építenek most új futballcentrumokat, akadémiákat, a klubfutball mégiscsak a nyugati „centrumfutball" karikatúrája marad, mert minden épkézláb, „nagylelkű" magánvállalkozások keretében kiképzett futballistát a tulajdonosok eladnak a világpiacon és őket általában gyengébb külföldi vagy magyar „botlábúakkal" helyettesítik. A nemzeti válogatott, amely a „külföldi zsoldosokból" áll, hivatott arra, hogy magyar közönségnek olyan élményt adjon, amely a politika által szisztematikusan felgerjesztett és valóban is létező nemzeti érzést kielégítse legalább azon a szinten, hogy nem vagyunk Máltánál „alávalóbb nemzet". A játék ugyan nálunk klubszinten már gyakorlatilag halott, ám a futballipar politikai körítése, a szurkolók elvadulása, az erőszak és a rasszizmus kiterjedése az egyre szűkülő szurkolói bázis egy jó részét – és már nemcsak a keménymagot! – is magával ragadta. Hol van már az az idő, amikor a szurkolói táborok elvegyülhettek a stadionokban, még a '70-es, '80-as években is? őrök és rendőrök ellenőrzése alá került e sport annak megfelelően, ahogyan a neoliberális állam általában védi a rendszer működését.

Tehát a magyar futballt a rendszerváltást követő elmúlt két évtizedben „szétglobalizálták". Ez a fejlemény nemcsak az épkézláb futballistákat vitte ki a honi fociból, hanem magát a honi futballkultúrát is megfojtotta, amint azt részletesebben ecseteltük a Kelet-Európa Tanulmányok 2. füzetében (A játék hatalma. Futball-pénz-politika). Ez a mintegy évszáza­dos „tömegkulturális" jelenség, amelyet labdarúgásnak nevezünk, mára tehát idehaza halott. Ami foci elnevezés alatt zajlik a világban, az valami egészen más játék, mint nálunk. A kenyér mellett a cirkusz az európai centrumban a szórakoztatóipar új formája lett, amely a tőkés fejlődés monopolisztikus jellegének és a tőkeuralom globális kiterjedésének meg­felelően egyre kevesebb országban és egyre kevesebb klubcsapatban koncentrálódik. A tőkefelhalmozás e speciális téren is visszaigazolta a rendszerkritikai elemzéseket.

Egy másik következtetés, hogy nem szabadna felcserélni a vitákban az okot és az okozatot. Vagyis nem az erőszak és a rasszizmus kiterjedése következtében pusztult le a futballkultúra Magyarországon, hanem min­denekelőtt üzleti okokból és abból a politikai természetű okból, amelyet úgy szoktunk leírni, hogy a demokrácia és a szabadság zászlaja alatt bemasírozott Magyarországra a fasizmus, a rasszizmus és az utcai erőszak. A rendszerváltás „legszentebb" következményeiről van tehát szó e téren is. Ma már nincsen komoly privatizálható haszon a magyar labdarúgás körül. Talán csak a Ferencváros – nem kis áldozatok és bukások után – és az izraeli TEVA gyógyszergyár által támogatott Deb­recen esete hordoz kapitalista haszonnal leírható tartós „feltámadást", hiszen még az MTK 15 éves szárnyalása is üzleti korlátok szorításába került, nem is szólva a többi csapat létezésének instabil feltételeiről. Az volt a rendszerváltást követő nagy kérdés – nemcsak a sportkultúra (benne mindenekelőtt a labdarúgás), hanem általában a népi kultúra, a „tömegkultúra" és a „magaskultúra" területén is – hogy van-e, létezik-e annyi állami vagyon, amelynek privatizálásából fenntartható valami a régi kultúrából (mozi, színház, sport). A kultúra területe általában közis­merten katasztrófatörténet (elegendő az új analfabétizmus és a rémisztő reklámkultúra kiterjedésére utalni!), mégis a magyar labdarúgás története azért lehetett a pusztulás szimbóluma, mert sokáig – jelentős hullámvöl­gyekkel és hegyekkel – mégis világszínvonalon állt. Innen is ered az a szisztematikusan fenntartott romantikus nosztalgia, amely még mindig a „nemzeti futball feltámadásában" reménykedik, figyelmen kívül hagyva a modern társadalom fejlődésében a kis nemzetállamok szerepének és jellegének átalakulását. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" – fejezhetjük be, noha a válasz talán kevéssé költői.

Korunk egyik alapvető kihívása az Észak-Dél-konfliktus, a világszegénység problémája. Jelen írás a kérdéskört – az általában megszokottól eltérően – nem erkölcsi-moralizáló felhanggal, hanem mint Európa gyakorlati fenyegetettségét vizsgálja.

I. Európa, vigyázz!

Megélhetési gondok miatt hozzávetőleg 200 millió ember kényszerül a szülőföldjét elhagyni az évszázad közepéig – mutat rá Bogárdi János, a bonni ENSZ Egyetem (UNU) „Környezeti és emberi biztonság" kutató­intézetének igazgatója. Ezek a földönfutók általában a hazájukon kívül próbálnak megélhetést és új lakóhelyet találni. A célpont többnyire Eu­rópa. Európának megközelítően ennyi gazdasági menekült betelepülési kísérletére kell számítania. A gazdasági migránsok számának rohamos növekedésében a klímaváltozás is jelentős szerepet játszik: a szárazság, az elsivatagosodás, illetve a szélsőséges esőzések, az áradások és a tengerszint-emelkedés újabb területeket tesznek megművelhetetlenné, lakhatatlanná.

Az Európának beígért, valószínűsített fenyegetettség többféleképpen értelmezhető-értékelhető. Értelmezhető komoly veszély jelzéseként, amelyre időben fel kell készülni: jó előre mind elméleti, mind gyakorlati megoldást kell találni. De értelmezhető úgy is, hogy a jelzett fenyege­tettség minőségileg nem új jelenség, és semmiféle új problémát nem jelent. Hiszen a riasztó jövő – lényegét tekintve – már régóta jelen van. Egy ötletszerűen kiragadott példa szerint Giuseppe Pisanu a belügyi tárcától az olasz parlamentben 2004-ben felhívta a figyelmet, hogy Eu­rópa kapuinál csak Líbiában kétmillió menekült gyűlt össze bebocsátást, becsempészést remélve az Európai Unió területére. Ezek szerint ebben a vonatkozásban nincs, és nem is várható semmi új a Nap alatt.

II. Mindennapi Auschwitz?

Néhány idézet a sajtóból.

„A Föld népességének a fele szegénységben él".

„Az ennivaló hiánya miatt az emberiség közel egyhatoda az életben maradásért küzd nap nap után".

„A világon egymilliárd ember éhezik, s ennek a hatalmas tömegnek a hatoda gyermek".

„300 millió gyermek éhezik a világban".

„Ötvenötmillió éhhalál évente".

„Évente 17 millió öt év alatti gyermek hal éhen".

„Napi 150 ezer ember pusztul éhen vagy éhezésre visszavezethető okok miatt, közöttük 96 ezer gyerek, döntő többségük Afrikában. Minden órában négyezer, percenként hatvanhat, másodpercenként egy ember­palánta élete vész oda, mert nincs mit ennie."

Békeidőben, a liberális (globális) kapitalizmus világrendjében minden hatodik-hetedik ember éhezik. Napi átlagban sok tízezer ember hal éhen. Ez azt jelenti, hogy másodpercenként legalább egy embertársunk élelem hiánya miatt elpusztul. (A nem-liberális kapitalizmus Auschwitzban – a hivatalos adatok szerint – öt éven keresztül átlagosan napi 2,000-2,200 jehovistát, kommunistát, homoszexuálist, oroszt, lengyelt, cigányt és fő­leg zsidót pusztított el túldolgoztatással, alultáplálással, megbetegítéssel, klinikai emberkísérletben vagy gázkamrában.)

A sajtóidézetek számaiban ugyan mutatkoznak kisebb-nagyobb elté­rések, ám a legszerényebb adatok is tetemesek. De – úgy tűnik – minket elkerülnek a fenti számok. Valamilyen különös szerencse folytán a kör­nyezetünkben nem tapasztaljuk, hogy percenként többen is éhen halná­nak. Ilyesmit – jó esetben – még évenként sem tapasztalunk. Ez az egész nem a mi ügyünk – gondolhatnánk. Semmi dolgunk a statisztikákkal.

A jelzett prognózisban azonban a jelenlegihez képest mégis némiképp új helyzetet teremthet, ha a hivatkozott százmilliók nem hajlandók – mint mai elődeik döntő többsége – csendben meghalni. Problémát jelenthet, ha nem próbálnak helyben éhen halni, hanem tízmillió számra felkere­kednek és nekiindulnak megélhetési területet keresni. De betelepítetlen szabad területek már nincsenek: azok jó ideje telítettek, foglaltak. Mi történhet ebben az esetben az éhhalál elől menekülőkkel?

Az egyik logikai lehetőség, hogy Európa befogadja a határaihoz érkező százmilliós nagyságrendű menekültet. A másik – valószínűleg reálisabb – lehetőség, hogy meggátolja Európába történő bejutásukat: fegyverrel akadályozza meg ezt az új népvándorlást, a földrész elözönlését. Ebben az esetben a helyzet – a végeredményt tekintve – ugyanaz, mintha a bennszülöttek otthon haltak volna éhen. A különbség: éhínség helyett lőtt sebektől pusztulnak el.

Ez utóbbi eljárásban az Európa számára jelzett fenyegetés valóban nem jelent új kihívást, új feladatot. Ha Európa el tud bánni egymilliárd éhezővel, kezelni tud napi néhány tízezer éhen halót, akkor a hagyomá­nyosan bevált, működő eljárással meg fogja oldani azt a problémát is, amit ennek többszöröse jelent. A feladat pusztán mennyiségi kérdés.

III. A bennszülöttek problémája a bennszülötteké

A XV. században a következőképp nézett ki a Föld benépesítése.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. Négerföld a négereké. Né­gerföld a bennszülötteké. Négerföld lényegében eltartja a lakosságát.

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. Arabföld az araboké. Arabföld a bennszülötteké. Arabföld lényegében eltartja a lakosságát.

Amerikában döntően indiánok élnek. Indiánföld az indiánoké. Indiánföld a bennszülötteké. Indiánföld lényegében eltartja a lakosságát.

Ausztráliában ősausztrálok (arandák, wonkangaruk, rembarangák, későbbi összefoglaló elnevezéssel aboriginek) élnek. Ausztrália az ős-ausztráloké. Ausztrália a bennszülötteké. Ausztrália lényegében eltartja a lakosságát.

Ázsiának különböző részein perzsák, hinduk, malájok, kínaiak, japánok stb. élnek. Területükön többé-kevésbé bennszülöttnek számítanak.

Európában döntően fehérek élnek. Európa az európaiaké. Európa a bennszülötteké. A fehérek döntően Európában bennszülöttek.

A XV. század végén a Glóbus lényegében eltartja a lakosságát.

Ebben az időben a Föld eltartotta a népességét – de csak többé-ke­vésbé. Csupán többé-kevésbé, mert akkor is voltak éhínségek. Voltak éhínségek, de a bennszülött népek így-úgy fennmaradtak. Többnyire olyan szokásokkal, hagyományokkal rendelkeztek, amelyek viszonylagos egyensúlyt teremtettek az uralt terület és a bennszülött lakosság között. Végső fokon az uralt terület eltartó képességéhez igazodott a lakosság lélekszáma. Voltak kötelező normaként érvényesülő előírások, hagyomá­nyok, amelyek egyfajta népességpolitikaként befolyásolták a születések számát. Voltak szokások, amelyek nevében magától értetődő módon megölték a közösség fölöslegessé vált (illetve fölöslegesnek minősí­tett) tagjait. Olykor igen kegyetlen hagyományok, szokások uralkodtak, amelyek feladata azt biztosítani, hogy ne bomoljon meg a terület eltartó képessége és lélekszáma közötti összhang. Az összhang biztosításáról maga a bennszülött közösség önszabályozó rendje gondoskodott.

Többnyire nem bomlott meg az említett összhang, de ez időnként mégis bekövetkezett. Ilyenkor a helyi közösség szabad (még nem benépesült) területekre való kirajzással, kitelepüléssel reagált, vagy területszerző háborúba kezdett. Négerföld, arabföld, indiánföld stb. lakói – az említett békés, illetve véres eszközök alkalmazásával – lényegében megakadályozták az egyensúlyvesztést, elkerülték az egyensúlyhiányt, elejét vették az egyensúlytalanság problémájának. Négerföld problémája a négereké. Arabföld problémája az araboké. Indiánföld problémája az indiánoké. Stb.

A bennszülöttek problémája a bennszülötteké.

IV. A gyarmatosítás, mint az önfenntartó rendszer felszámolása

A XV. század végétől megkezdődött, illetve felgyorsult a Föld felfedezése, az európaiak számára addig ismeretlen vagy kevéssé ismert területek elérése, megismerése, tudati birtokbavétele. A tudati birtokbavételt foko­zatosan katonai-politikai birtokbavétel követte. A XIX-XX. századig tartó politikai gyarmatosítás alapvetően átalakította a Föld képét.

A XV. században a Föld nagyobb területein lényegében európai (ke­resztény), indián, arab, néger, türk, finnugor, perzsa, hindu, mongol, kínai, japán, maláj, ősausztrál népek éltek. (A felsorolás korántsem teljes, és az osztályozás sem egységes szempontú, de többé-kevésbé lefedi a Föld lakott területét.) Az európai népek többségének társadalmát a fel­bomlásnak indult feudalizmus jellemzi, erősödő kereskedői, árutermelői tevékenységgel, pénzgazdasági elemekkel, polgárosodással. A többi jelentős nép megélhetése alapvetően a birtokolt földterülethez (mező­gazdaság, vadászat, halászat) kötődik. Ezek az önmagukra utalt népek a létfenntartásukat, közösségük megújulását, újratermelését saját erejükre, tevékenységükre támaszkodva biztosítják. Erre lehetőségük van, de erre rá is kényszerülnek. Lényegében társadalmi önellátással gondoskodnak a fennmaradásukról.

A földrajzi felfedezések nyomán egyes európai országok egyre széle­sedő és erősödő érintkezésbe kerülnek Európán kívüli népekkel. Ez az érintkezés nem azonos erejű felek közötti érintkezés, és – az eltérő civilizá­ciós szint, katonai erő stb. következtében – hierarchikus formát ölt: tipikus alakja a gyarmatosítás. A gyarmati (hódító és meghódított, anyaország és gyarmat közötti) kapcsolatok csökkentik az önmagukra utalt, önmagukra hagyatkozó népeknek a számát. Csökken az önmagukra hagyatkozó népek száma, mert egyre kevésbé van módjuk önmagukra hagyatkozni. A gyarmatosítás nem teszi lehetővé az önmagukra hagyatkozást: a benn­szülöttek önállóságának csökkenését, illetve megszűnését eredményezi.

A gyarmati kapcsolatok következtében a XIX-XX. századra a Föld poli­tikai térképe alapvetően átrendeződik. Indiánföldet keresztény országok (spanyol, portugál, holland, angol, francia) foglalják el. Arabföld brit, fran­cia, spanyol, olasz befolyás alá kerül. Négerföldön portugálok, hollandok, britek, franciák, spanyolok, belgák, németek, olaszok osztoznak. Stb.

Amerikában döntően nem indiánok élnek. Indiánföld nem az indiánoké. Indiánföld már nem a bennszülötteké.

Ausztráliában döntően nem ősausztrálok élnek. Ausztrália nem az ősausztráloké. Ausztrália már nem a bennszülötteké.

Afrika déli részén döntően négerek élnek. De négerföld nem a nége­reké. Négerföld már nem a bennszülötteké. (És négerföld már nem tartja el a lakosságát.)

Afrika északi részén (Ázsiába is átnyúlva) döntően arabok élnek. De arabföld nem az araboké. Arabföld már nem a bennszülötteké. (És arab­föld már nem tartja el a lakosságát.)

V. A gyarmatosítás, mint gazdasági befektetés

Az európai országok hódító törekvése elsődlegesen nem a bennszülöttek leigázására irányult. Ez csak megkerülhetetlen eszköz volt a tényleges cél, a vagyonszerzés, a gazdagodás megvalósításához. A gyarmatosítás végső soron az anyaországok gazdagodását szolgálta. A gyarmatokon összegyűjtött nemesfémek, kincsek döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus megalapozásában („eredeti tőkefelhalmozás"). A gyarmato­kon talált nyersanyagok döntő szerepet játszottak az európai kapitalizmus prosperálásában. A gyarmatok által biztosított olcsó munkaerő döntő szerepet játszott az európai kapitalizmus térhódításában.

A hódítás első, extenzív korszakának kifulladásával, a benne rejlő gaz­dasági lehetőségek kimerülésével megkezdődött az áttérés az intenzív korszakra. Ebben a hullámban (kiváltképp Rooseveltnek Churchill feletti diplomáciai győzelme nyomán) a katonai-politikai gyarmatosítást mindin­kább felváltotta az olcsóbban és hatásosabban üzemeltethető gazdasági gyarmatosítás. Ezzel további európai és Európán kívüli országok, népek, nemzetgazdaságok is a gyarmatosítás haszonélvezőivé váltak.

Az európai anyaországok a gyarmatok kínálta lehetőségek kiaknázásá­ból a történelem során jelentősen gazdagodtak, és ma is gazdagodnak. A gyarmatosítás (a politikai és gazdasági gyarmatosítás) mind ez ideig jó gazdasági befektetésnek bizonyult. E befektetés rövid- és középtávú előnyeiből azonban egy nem kalkulált következmény is származik: a bennszülött népek önfenntartó képességének – európaiak által történt – felszámolásával a bennszülöttek jelentős része megélhetési lehetőség nélkül maradt. Mivel a gyarmatosítás nemcsak a hagyományos önellátó termelést (termelési módot) számolta fel, hanem – az ennek részét képező – helyi „népesedéspolitikát" is, a megélhetési lehetőség nélkül maradtak száma rohamosan nő. És ez a fejlemény – mint az afrikai menekültekkel való riogatások is sugallják – egyre inkább visszahat Európára. Hosszabb távon a kör bezárul: ami eleve összetartozik, az összetartozóként is jelenik meg. A nem kalkulált következmény átér­telmezi a gyarmatosítás egész jelenségét. Megmutatja, hogy területek meghódítása nemcsak gazdasági befektetés, gazdagodás volt, hanem egyúttal mintegy „adósság a jövőre", a jövő elzálogosítása, „hitelfelvétel" az eljövendő nemzedékek rovására. Az anyaországok nemcsak a gyar­mati népek önállóságát számolták fel, hanem – hosszabb távon – önma­gukat is függő helyzetbe hozták. Nevezetesen: kiszolgáltatták magukat a nem tervezett következménynek, vagyis annak, hogy a bennszülöttek ilyen-olyan (kétségbeesett, illetve számonkérő) módon előbb-utóbb ko­pogtatni fognak. A gyarmatosítással az anyaországok is elvesztették az önállóságot, amennyiben egy nem várt és nem ismert problémahalmazt szabadítottak magukra.

A gyarmatokból való gazdagodás nem tervezett mellékhatása: a károsultak jelentkezése. Erre a fenyegető fejleményre maguk az anya­országok is felfigyelnek és reagálnak. Némely bennszülött csoportnak anyaországi állampolgárságot adnak – mintegy jelképesen elismerve együvé tartozásukat. Némely bennszülött csoportot (úgymond huma­nitárius megfontolásból) adományban részesítenek – csökkentendő a konfliktussal fenyegető feszültségeket.

Az említetteknél nagyobb súlyú reagálásként is értelmezhető az Euró­pai Unió létrehozása, illetve az Európai Unió bővítése. Az Európai Unió a gyarmatok kiaknázásának javaiból olyan országoknak is juttat (morzsá­kat), amelyek nem vettek részt a gyarmati hódításokban. A gyarmatosí­tásból való gazdagodás „szétterítése" formailag anyaországi státuszba emeli ezeket az országokat. A gyarmatosítás előnyeinek (pozitív öröksé­gének) megosztása rejtett, burkolt következménnyel jár: a gyarmatosítás negatív örökségének (a károsultak számonkérő megnyilatkozásainak, kárpótlási igényeinek) szétterítésével, megosztásával. Az Európai Uniós taggá válás újabb országokat tesz a károsultak célpontjává, emel be a bennszülöttek adósai közé.

Nem logikátlan, ha az európai anyaországok – kihasználva erőfölé­nyüket – a (politikai és gazdasági) gyarmatokból is megpróbáltak-megpróbálnak gazdagodni.

Nem logikátlan, ha a gyarmati eredetű vagyon egy részéből az anya­ország tulajdonnélküli állampolgárainak (bérmunkások, nincstelenek) is juttatnak – így korrumpálva őket. Ez a részesítés-részesedés döntő szerepet játszik a hazai feszültségek (a tulajdonosok és tulajdonnélküliek közötti konfliktusok, összeütközések) oldásában.

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek az európaiakat okolják, teszik felelőssé nehézségeik fennállásáért, és rajtuk kérnék számon ezek orvoslását?

Teljesen logikátlan-e, ha némely bennszülöttek – elveszítve életben maradásuk, megélhetésük helyi gyökereit – bebocsátást várnak Euró­pába, és – ösztönösen vagy tudatosan – elvárnák a létfenntartásukról való gondoskodást?

Teljesen logikátlan-e – bár a polgári jogrend szerint jogszerűtlen -, ha némely bennszülöttek azt a gazdagságot, amelynek kialakulásához őseik léte (és nem-léte, elpusztítása) is hozzájárult, a sajátjukénak is tekintik, és – különböző formákban – visszaigénylik a részüket?

VI. Eurafrika

A XIX. század végére lényegében megtörtént Afrika elfoglalása. Brit, francia, spanyol, portugál, német, olasz, holland, belga gyarmatosítók szerezték meg a hatalmat – a később megszállt Abesszínia és a forma­ilag független, gyakorlatilag az Egyesült Államok afrikai hídfőállásaként (befolyási övezeteként) működő Libéria kivételével – egész Afrika fölött. A kontinens újrafelosztása is elkezdődött az angol-búr háborúval, terü­letcserével (Zanzibár Helgolandért), majd az I. világháborúval. A továb­biakban előtérbe került a gazdasági gyarmatosítás.

A gyarmatosítás folyamata több rövid- és hosszú távú következménnyel járt az afrikai népek számára.

Rövidebb távú következmény a védekező bennszülöttek jelentős részének megölése, kiirtása. Rövidebb távú következmény egyes benn­szülöttek rabszolgaként dolgoztatása, illetve piacgazdasági hasznosí­tása. (Vö. a XVII. század elejétől virágzó brit rabszolga-kereskedelem Észak-Amerikába. Száz évvel később pedig szerződésben rögzítik a spanyol gyarmatokkal folytatott rabszolga-kereskedelem monopóliumát). Hosszabb távon is érvényesülő hatás a bennszülöttek gazdasági, kultu­rális és nyelvi önállóságának a felszámolása. Ez a korábbi önfenntartási gyakorlat és népesedésszabályozási (a közösség létszámát az önellátás által megszabott keretek között tartó) rendszer megszűnéséhez vezet. Következmény: relatív, majd abszolút túlnépesedés, vagyis az adott te­rület eltartó képessége és lélekszáma közötti egyensúly szétfoszlása.

Az európai anyaországok mai gazdagsága a gyarmatok – kényszerű – hozzájárulásával alakult ki. A mai Európa nem létezik gyarmatosítás nélkül. Afrika nélkül nincs mai Európa.

A bennszülöttek mai szegénysége és túlnépesedése az európai anya­országok nélkül nem alakult volna ki. Afrika mai állapota Európa arcképe: az európaiak tevékenységének lenyomata. A mai Afrika valójában Európa másik arca.

Vajon Afrika gyarmatosítása, az afrikai népek önállóságának megszün­tetése nem egyenértékű-e Afrika bekebelezésével, vagyis Afrika népeinek Európához csatolásával? Az anyaországok a gazdaságukba integrálták Afrika javait (nemesfémek, nyersanyag, munkaerő, rabszolga). Ezt az afrikai népek gazdaságának (az egyik szóhasználat szerint: az afrikai termelési módnak), gazdasági önállóságának, önfenntartó képességének felszámolásával érték el.

Amikor Európa a – katonai-politikai, majd erre épülő gazdasági – gyarmatosítással Afrikát az anyaországi tőke tartozékává, tartományává tette, akkor – objektíve – saját szerves részévé változtatta: beemelte, beolvasztotta az anyaországok rendszerébe. így a rendszer bipolárissá vált: az anyaországi és a gyarmati pólus, a „kizsákmányoló nemzetek" (Marx-Engels) és a kizsákmányoltak közötti aszimmetria jellemzi. A tőke anyaországa és külső vadászterülete közötti sajátos szimbiózisként működik.

A gyarmatosítás egyesítette Afrikát Európával. Kimondatlanul (ponto­sabban: minden elhallgatás ellenére) is valamiféle Eurafrikát hozott létre. Az afrikai népeket integrálta az anyaországok kiterjesztett és tovább ter­jeszkedő „Európai Uniójába". A gyarmatosítás a történelem során Európa és Afrika népeit (mint őseurópaiakat és mint afroeurópaiakat) egyaránt eurafrikai bennszülöttekké tette. Közös hazánk: Eurafrika.

Az európai életszínvonal és az afrikai életszínvonal – végső elem­zésben – egy tőről fakad, ezért együtt értelmezendő. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Az európai életszínvonal igenlése, elfogadása egyúttal az afrikai életszínvonal elfogadása, jóváhagyása, igazolása. (Az afrikai életszínvonal elvetéséből, elutasításából az európai életszínvonal bírála­ta, elutasítása következik – logikailag azonos vele.) Eurafrika GDP-je az uniós országok és a volt gyarmatok egy főre jutó jövedelemátlaga.

VII. A gyarmatosítás, mint gyámságba vétel: a bennszülöttek problémája az európaiaké (is)

Valamely egyén megfosztása megélhetésének feltételeitől (ezek megvo­nása tőle) egyenlő értékű az illető meggyilkolásával. (Az éhhalál elvonási tünet: a tápláléktól való megfosztás tünete.) Valamely nép (csoport) megfosztása megélhetésének feltételeitől, azaz életképtelenné tétele nem egyenlő értékű-e az illető nép (csoport) kiirtásával?

Az anyaországok nem irtották ki teljesen a legyőzött bennszülötteket (még Észak-Amerikában és Ausztráliában sem tették ezt, legfeljebb a britek az őslakosokat Tasmániában és a németek a hererókat Kame­runban), de – a hivatkozások szerint – jelenleg is naponta több tízezer áldozatuk pusztul éhen. Minden nap emberek tömegei halnak meg az európai gyarmatosítás haszonélvezői, örökösei miatt.

Vajon nem az-e a helyzet, hogy az anyaországok a gyarmataikat – a hagyományos, helyi termelési mód felszámolásával, a megélhetési feltételek megszüntetésével – objektíve a saját gyámságuk alá helyez­ték? Hogy magukat – objektív státuszukat tekintve – gondnokokká, a gyarmatosítottakat gondnokoltakká változtatták? „A gyámok jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet" – fogalmazta meg annak idején Immanuel Kant, más összefüggésben, a gyámi, gondnoki szerep lényegét.

A gyarmatosító európai népek a bennszülötteknek – mivel önálló életle­hetőségeiket kontinensnyi méretekben megszüntették – kimondatlanul is gyámjai vagy gyilkosai. Harmadik magyarázat, értelmezési lehetőség – a jelenlegi helyzetben – nincs.

Az önerőből életképtelenek gyámságba vétele, gondnokság alá he­lyezése a róluk való gondoskodás feladatát jelenti. A volt gyarmatokon tapasztalható tömeges éhhalál arra utal, hogy nem történik meg ennek a gondnoki teendőnek az elvégzése. A tömeges éhhalál a feladat ellá­tatlanságának passzív tünete. A feladat ellátatlanságának aktív tünete: létfenntartási feltételektől megfosztottak megjelenése Európa kapuinál.

A passzív tünet jelentkezését lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet róla tudatosan vagy öntudatlanul elterelni a figyelmet. Lehet „Mentsük meg az orangutánokat" kampányt szervezni a „Mentsük meg a bennszülötteket" vagy – divatosabban öltöztetve – a „Mentsük meg a bennszülött gyereke­ket" program helyett. Lehet állatvédő mozgalmat szervezni embervédő helyett. Lehet állatkínzást büntető törvényeket hozni. Stb. Vagy nem tudomást venni az egészről, és egyszerűen csak derűs fogyasztással, szórakozással kitölteni a szabad időnket. Lehet következetesen másra gondolni, másról beszélni! (Igazságtalan lenne azonban a probléma iránti teljes érzéketlenségről beszélni, hiszen próbálkozunk a megelőző csapással: óvszert reklámozó filmeket gyártunk az afrikaiaknak. Felsejlik Afrika jövője, amelyben a „Tégy az éhezés ellen" mozgalom – a problé­mát komplexen kezelendő – óvszert osztogat.)

Az aktív tünet megjelenését (földönfutók tömeges menekülési próbál­kozását Európába) azonban nehezebben lehet figyelmen kívül hagyni. Az a fenyegetés, amit Európa elözönlésének prognosztizált kísérlete jelent, gyakorlati kihívás. Olyan – egyre kínosabban – felmerülő gyakorlati kérdés, amire csak konkrét válasz adható. De van-e ilyen konkrét válasz? Található-e reális megoldás?

Kézenfekvő válaszkísérlet lenne a következőképpen gondolkodni. Őse­ink – sajnálatos módon antihumánus eszközöket is alkalmazva – ezt-azt elvettek a bennszülött népektől. Tekintsük úgy, hogy hiteleket vettek föl tőlük: gyarmati adósságot csináltak. Hajlandók vagyunk ezeket a „hite­leket" kamatostul visszafizetni – esetleg még a megölt bennszülöttekért is kollektív kárpótlást adni? Ezzel megszabadulunk a volt gyarmatokkal szembeni kötelezettségünktől. Kvittek vagyunk. Megszűnik gyámi-gond-noki szerepünk: a továbbiakban oldják meg nélkülünk a problémáinkat.

Kérdés azonban, hogy az adósság visszafizetésének, a károsultak kárpótlásának ez a jól hangzó logikája eredményezhet-e tényleges megoldást. Elejét veheti-e a további menekültáradatnak? Nyilvánvalóan nem. Már azért sem lehet megoldás, mert a ma „kárpótlandók" létszá­mához képest az eredeti „károsultak" lélekszáma elenyészően csekély. A gyarmatosítás óta bekövetkezett túlnépesedés következményei – ered­ményes megoldás reményében – nem háríthatók át a bennszülöttekre. Egy ilyen értelmezési kísérlettel nem lehet megszüntetni az Európát fenyegető tüneteket. Következtetés: Ahogy a karitatív segélyezés, úgy az „adósság-visszafizetés", a számszerű „kárpótlás" sem jelent megoldást. így nem lehetséges a gyámi feladat történelmi örökségétől megszabadul­ni. Az okozott kár, ezért a tényleges adósság ennél lényegesen nagyobb. Pontosabban: egészen más természetű.

Mit feltételez – komolyan véve – a gyámi feladat ellátása? Mit jelentenek-jelentenének a gondnoki teendők? Legszerényebb megközelítésben is a gyámolításra szorulók, gyámság alá kerültek, gondnokoltak életben tartását. Vagyis annyi segély (élelem, gyógyszer stb.) eljuttatását minden rászorulónak, amennyi legalább a biológiai vegetálását biztosítani tudja. Ám – nagy valószínűséggel – megoldhatatlan feladat arról gondoskodni, hogy az egyre növekvő népesség valamennyi rászoruló tagjához az idők végezetéig minden szükséges segély célba jusson.

Megoldási alternatívaként jöhet szóba a bennszülött népek megélhetési feltételek nélkül maradt csoportjainak az anyaországokba (illetve a kibő­vített anyaországokba: az Európai Unió országaiba) történő befogadása. (Befogadtuk a nyersanyagot, rabszolgamunkát, profitot stb. Lehetséges, hogy a létfenntartási eszközök nélkül maradt afroeurópai polgártársaink befogadása még hátra van?) Logikusnak tűnő javaslat. Amit főztünk, azt együk is meg! Ha akkor jó volt, szeressük a gyümölcsét is! Sajnos, cse­kély a valószínűsége annak, hogy ezek a jelenleg is munkanélküliségtől gyötört országok hosszú távon gondoskodni tudnának több százmillió frissen betelepült foglalkoztatásáról vagy akár csak a puszta eltartásá­ról. A gyámi-gondnoki teendők ellátása ebben a változatban is alapvető nehézségekbe ütközik.

Erkölcsileg elképzelhető (bár nem szívesen elképzelt) az alábbi érvelés is. A gyarmatosítás következménye, öröksége kettős: az anyaországok gazdagsága és a gyarmatok szegénysége. Évszázadokon keresztül az anyaországok az örökség egyik, a gyarmatok a másik oldalában dúskáltak, tobzódtak. Most fordítsuk meg a dúskálás irányát néhány évszázadra! Hajtsunk végre lakosságcserét: az éhező bennszülöttek települjenek át Európába, és helyükre anyaországiak költözzenek Af­rikába. így némiképp csökkenthető a hódítók és meghódítottak között fennálló történelmi aránytalanság. Ha egy ilyen ötlet Európában nem is számíthat különösebben nagy sikerre, nem teljesen kizárt, hogy némely szélsőséges bennszülött (illetve az ő álláspontjukra helyezkedő európai) megpróbálja terrorista eszközökkel népszerűsíteni. Sőt, az sem kizárható – különösen az európai és a gyarmati népek szaporodási tempójának különbségét is figyelembe véve -, hogy előbb-utóbb valamilyen illetékes nemzetközi szervezetben lefolytatott szavazáson demokratikus többséget szerez.

Lehet, hogy az Európai Unió polgáraiként mi is részesedünk a gyám szerepkörének történelmi örökségéből? Lehet, hogy az afrikaiak éhhalálát végső fokon tömeggyilkosságban, népirtásban társtettesként való részvételünk eredményeként is kell értelmezni? Vagy ha mi nem is szí­vesen gondolunk ilyesmire, biztonságban lehetünk-e afelől, hogy egyes afrikaiak sem fognak hajlani ilyen értelmezésre? (Annál kevésbé, mert különböző ENSZ dokumentumok sem a mi pozícióinkat erősítik. Például az egyik direktíva szerint egy nép semmilyen körülmények között nem fosztható meg a létfenntartás eszközeitől. Vagy egy 1948-as határozat népirtásként határozza meg valamely nemzeti vagy etnikai csoport élet­körülményeinek ellehetetlenítését.)

A hivatkozott prognózis szerint Európa a következő évtizedekben az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek tömeges mene­külési útirányává válik. Bizonyosak lehetünk-e afelől, hogy Európa nem válik egyúttal az önfenntartási lehetőség nélkül maradt gyarmati népek elégedetlenségének célpontjává? Biztonságban érezhetjük-e magunkat attól, hogy ezen népek egyes csoportjai nem fognak fellázadni a jelenlegi helyzet ellen?

Bennszülött körökben meghonosodott nézet szerint a fehérek, az európaiak jelenléte idézte elő az ő nyomorukat, kiszolgáltatottságu­kat. A reménytelen helyzetet – úgymond – meg kell bosszulni rajtuk. Európai (és nem európai) országok terrorista fenyegetettsége nem kis mértékben ösztönös – „géprombolás" szintű – adósságbehajtási figyel­meztetésként is felfogható. Vagyis – végső fokon – ez is a gyarmatokból (politikai és gazdasági gyarmatokból) való gazdagodás nem tervezett mellékhatása.

A gyarmatosítás – különböző formái – miatt keletkezett feszültség, illetve konfliktus feltehetőleg mindaddig fennmarad (és nem logikátlan, ha a lázadás legváratlanabb változataiban felszínre is tör), amíg kiváltó okai fennállnak. A gyarmati éhínség tartósításával a gondnok mintegy felhatalmazást ad a lázadásra (benne a terrorista lázadásra). E lázadás végső mozgatója, előidézője maga a gondnoki szerephez jutott Európa. Miként lehetne elejét venni annak, hogy túl sok afrikainak eszébe jusson saját helyzetét számonkérni az örökösökön?

VIII. Mit tehetünk, mi eurafrikaiak?

Nagyon úgy tűnik, hogy a gyámi szerepkört, a gyámkodás történelmi feladatát nem könnyű ellátni, de tőle megszabadulni sem igen lehet. Márpedig a kulcskérdés a gyámi státuszhoz való viszony körül forog. Lehet törekedni a gyámi szerep ellátására, lerázására (hárítására, meg­kerülésére), illetve megszüntetésére.

Az imént vázoltakban megmutatkozik, hogy a megélhetési lehetőség nélkül maradt bennszülötteknek sem helyben történő segélyezése, sem európai befogadásukkal járó segélyezése (bármily humánus szándékú eljárások is egyébként) nem vezet tartós megoldáshoz. A gyámi szerep felelős ellátása – akár rövid, akár hosszú távon – aligha megoldható feladat.

Jelenleg túlnyomóan a gyámsági feladatok alól történő kibújás zajlik. Ennek következménye kettős. Egyrészt megmutatkozik a tömeges éh-halálban. Másrészt megmutatkozik az éhhalál elől való, tendenciájában tömeges, Európába menekülési kísérletben.

A végső következtetésig lecsupaszított logikai alternatíva: az élet­képtelennek bizonyuló bennszülöttek teljes kártalanítása – vagy teljes megsemmisítése. (Egy klasszikus példa szerint az ügyvéd úgy is túljuthat a feladatán, hogy agyoncsapja a védencét.) A feladat teljes megoldása nélkül Európa nincs védve afrikaiak szeszélyesen hullámzó támadásaitól. Nem jut biztonságba a bennszülöttek kiszámíthatatlan követeléseivel szemben.

A gyámi feladattól megszabadulni, e szerepkörből véglegesen (azaz negatív következmények nélkül) kilépni – elvileg – akkor lehet, ha sikerül­ne az okozott kárt kompenzálni, a felhalmozott adósságot kiváltani. Ez az adósság azonban nem valamilyen számszerűsíthető összeg. Az okozott kár – sok egyébtől eltekintve – a bennszülött lakosság önfenntartó, önel­látó gyakorlatának a felszámolása. Ezért az okozott kár kompenzálása az eredeti állapot helyreállítása, vagyis az önfenntartás feltételeinek a megteremtése lenne az egész lakosság számára. (Tehát nem egyszerű kárpótlás, hanem a károkozás teljes jóvátétele.)

Az önellátó gazdasági rendszer visszaállítását önmagában sem le­hetne csekély feladatnak tekinteni. Azonban valószínűsíthető, hogy a gyarmati évszázadok alatt bekövetkezett túlnépesedés miatt az eredeti földterület már semmiképpen nem tudná eltartani a megsokszorozódott lakosságot. (És akkor a gazdálkodásra alkalmas földterület – környezet­rombolás miatti – zsugorodásáról még nem is esett szó.) A földterület és a mára felduzzadt népesség egyensúlya végleg megbomlott.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lehet-e egyáltalán bármi konstruk­tívat cselekedni? A kialakult helyzetre valószínűleg nincs átfogó humánus (tehát az önfenntartásra képtelenek kiirtását nem vállaló) megoldás. Amire a humánus alternatíván belül törekedni lehet: az elvándorlás kiváltó okainak enyhítése. Az okok két módon enyhíthetők. Egyrészt, minél több bennszülött számára olyan feltételek teremtésével, hogy rendelkezzen az önfenntartás (kollektív önfenntartás) képességével: helyben meg tudja termelni életben maradásának eszközeit. (Megjegyzendő: ez számos eu­rópai bennszülött számára is óriási vívmány lenne!) Másrészt, minél több olyan bennszülött számára, aki kimarad az előbbiből, Európában (illetve a világ más részein) létfenntartást biztosító tevékenység nyújtásával.

Így talán csökkenteni lehetne azt a kockázatot, amit bennszülött cso­portok – akár racionálisnak, akár irracionálisnak minősített – kiszámítha­tatlan számonkérő akciói jelentenek.