Krausz Tamás tanár úr bűvkörébe kerülve részt venni egy „brainstorming" jellegű, tél végi eszmecserén a Kossuth Klubban – ritkán adódó intellek­tuális élvezet. Ha olykor mégis osztályrésze lehet ilyesmiben az egyszeri sportújságírónak, akkor semmiképpen sem szabad kihagyni a ritkán adódó lehetőséget.

A téma természetesen a magyar futball, meg egy kicsit a nemzetközi is. Méltatlan lenne előhozakodni az unásig csépelt Bill Shankly-idézettel („A futball nem élet és halál kérdése – sokkal több annál"), így aztán marad­nék öreg ultipartnerem zöld asztal melletti körökben szállóigévé nemesült merengésénél: „Tudod, ötvenhat novemberében már ott álltam az osztrák határon, Clevelandben várt remek állással a nagybátyám. Én azonban visszafordultam, mert rádöbbentem: Amerikában nincs Fradi."

Nos, az NB I-ben ma sincs – de nyártól már lesz -, viszont a magyar futball továbbra is agyaglábakon billegő tákolmány – legalábbis, ami a klubfutballt illeti. (Szövetségi szinten a telki edzőközpont átadásának bűvöletében élünk, amikor ezeket a sorokat a számítógépembe pötyö­göm, éppen készülődök a szubalpin éghajlatú, festői településre, ahol hazánkban a legmagasabb az egy főre eső milliomosok száma, néhány óra múlva ünnepélyesen megnyitják Kisteleki István MLSZ-elnök élet­művének büszkeségét.)

Persze amikor a Kossuth Klubban beszélgettünk, hol volt még Telki, és hol volt még a magyar válogatott tavaszi világbajnoki sikersorozata, az olyan futball-nagyhatalmak, mint Málta és Albánia elleni diadalok?

Akkor még csak az NB I-es klubok jelentős részét megszűnéssel fe­nyegető pénzügyi válság hatásairól tudtunk értekezni.

Arról, hogy például Nyíregyháza bő kétszázmilliós költségvetésének csupán a felét látja Révész Attila, az időközben lemondott klubmene­dzser – azt a százmilliót, amit a város ad, példátlanul bőkezű módon az élvonalbeli csapatoknak otthont adó települések közül -, arról pedig fogalma sincs, hogy a másik felét honnan kalapozza össze. S hogy Luis Ramos Archangel Colone, a klub legpiacképesebb – amúgy hondurasi – játékosa a farkasordító hidegben gyalog kénytelen edzésre járni, mert visszavették az autóját.

Meg arról, hogy Prukner László, a hosszú évek óta fillérekből gaz­dálkodó Kaposvár középiskolai tanár szakvezetője hogyan kényszerül újabb bűvészmutatványokra kitartó klubelnöke, Illés János kreatív tá­mogatásával.

Igen, Diósgyőrtől Győrig mindenhol az Advertum-szerződésből remélt milliókra ácsingóztak, ezekkel a pénzekkel remélték befoltozni a klubok költségvetésén tátongó szakadéknyi réseket! A nyíregyházi klubtulaj­donos Sziky Gyula nevéhez köthető Advertum Kft. az államtól kapott 5,2 milliárdos kormánygaranciából kifizette volna a Magyar Hivatásos Labdarúgó Liga 3,1 milliárdos állami tartozását, a maradékból pedig egy országos, a sporthoz köthető médiarendszert épített volna ki. A Kossuth Klubban tartott performance idején mindez még reális lehetőségként élt a honi futball világában, március végére azonban a válság elmosta a kormánygaranciát, Gyurcsány Ferenc utolsó erejével, lemondása előtt még – állítólag – azt mondta a tervezetre: „Na, ezt azért talán mégse kellene lenyomnunk az emberek torkán."

No persze az sem menthette volna meg a magyar futballt az anyagi gondoktól, ha létrejön a fent említett megállapodás. Amíg a nézőszám az egy-kétezres régióban mozog (eltekintve néhány kivételtől), amíg továbbra is a feketepénzek, az arculat-átviteli szerződéseken alapuló pénzügyi hókuszpókuszok képezik labdarúgásunk anyagi alapjait, s amíg a lakóhelyem környékén fungáló, hivatalosan abszolút amatőr BLSZ I-es csapat (figyelem, labdarúgásunk negyedik vonaláról beszélünk!) az NB I-ből éppen hogy kiöregedett, egykori válogatott labdarúgókat, továbbá sztáredzőt foglalkoztat fejenként több százezres havi fizetésért, addig túl sok jóra ne számítsunk. (Természetesen a fent részletezett fizetések feketén vándorolnak az illetők zsebébe, az adóhatóság gondos kikerü­lésével.)

Ettől persze még kijuthatunk a dél-afrikai világbajnokságra – az „őszi versenyekig" nyugodtan hülyíthetjük a közvéleményt azzal, hogy a csoport élén nyaralunk -, csak amíg Rudolf Gergely lesz az egyetlen, a honi pontvadászatban szereplő válogatott futballista, addig ennek az égvilágon semmi köze nem lesz a magyar futballhoz.

Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy az 1989-es események felhívták a világ figyelmét a bányászmozgalomra, amit az azóta bekövetkezett események más megvilágításba helyeznek. Az elemzés kerete az állandó kölcsönhatás a cselekvők (ez a megközelítés hangsúlyozza a választást, a spontaneitást és a határozatlanságot) és a körülmények vagy a struktúra között (a gondolkodás és a viselkedés olyan visszatérő mintázata, amely korlátozza az emberek szabad cselekvését). A tanulmány e két véglet közötti átmenet határozatlan, sőt, cseppfolyós voltát hangsúlyozza.

1989 júniusában bányászsztrájkok kezdődtek a Szovjetunió kiterjedt szénmezőin. A munkabeszüntetés akkoriban nagy újságszámba ment. A glasznoszty és a peresztrojka eladdig kevés reakciót váltott ki a mun­kásokból, ellentétben a moszkvai értelmiséggel, valamint a Baltikum, a Kaukázus és Nyugat-Ukrajna neofita nacionalistáival. Hirtelen az osztálykérdés is bevonult mint probléma a köztudatba, amire a nyugati média azonnal reagált: tudósítókat és filmeseket küldtek Oroszország és Ukrajna korábban alig ismert, eldugottnak számító vidékeire.

A sztrájk legvége felé érkeztem meg Donyeckbe egy tudósokból, vi­deósokból és egyetemistákból álló „vegyes csapat" tagjaival, akiket egy munkanélküli acélmunkás toborzott össze Pittsburghben, kihasználva a nemrég indult testvérvárosi csereprogram lehetőségeit. így kezdődött el ismeretségem a „szén és a rózsák városával", a helyi bányákkal és bányászokkal. Eleinte meglehetősen kényelmetlenül éreztem magamat. Engem és kollégáimat a bányászok több ízben is összetévesztettek a nyugati média képviselőivel („Eto BBC, da? Washington Post?"). Mun­kástörténész vagyok, kutatásom eladdig az 1930-as évekre korlátozódott. A szovjet munkásokat, kutatásom tárgyait csak könyvtárakból és levéltá­rakból ismertem; és ha akartam volna, sem készíthettem volna már velük interjút. Donyeckben azonban ez az alapállás megváltozott. Meggyőz­tek, hogy készítsek televíziós interjút aktív és nyugdíjas bányászokkal, családtagjaikkal, szomszédjaikkal, a vezető és a mérnöki-technikai réteg tagjaival, szakszervezeti munkásokkal, és még az utcai „megmondó" emberekkel (illetve, ahogyan emlékszem, asszonyokkal) is. Az interjúk­ból, a kujbisevi és a panfilovi bányász szakszervezeti bizottság drámai üléséből, amelyet felvettünk, és a donyecki televízió átadott anyagaiból egyórás dokumentumfilm készült.¹ A film ma is hasznos pedagógiai eszköz az egyetemi oktatásban, amely korhű képet ad erről a zavaros időszakról a „szén és a rózsák városában".

1991-ben és '92-ben még kétszer jártam és interjúztam Donyeckben. A 90-es évek elején-közepén több írásom született a bányászmegmozdulá­sokról. Néhány ezek közül a publicisztika műfajába esik, különösen azok a cikkeim, amelyek megpróbálták „leleplezni" az AFL-CIO's Free Trade Union Institute erőszakos politikáját. Más írások az oral history címszó alatt szerepelnek, és végül vannak olyanok, amelyekben számos műfaj keveredik.² Az a tény, hogy néhány cikket leszámítva az összes ilyen tárgyú írásom társszerzős, vagyis közös munka, elárulja, hogy mennyire elbizonytalanodtam, amikor először merészkedtem a kortárs történelem ingoványos talajára. Valamivel később az 1990-es évek folyamán visszatértem a bányászmozgalom témájához, abban a reményben, hogy sikerül megértenem, mi történt menet közben. Mivel még ekkor is bizony­talan voltam munkám státuszát és minőségét illetően, és nem tudtam, mennyire „történelem" az, amit csinálok, egy tudományosan kevéssé elismert folyóiratban publikáltam a tanulmányt.³ Ezután többé-kevésbé lemondtam arról, hogy kövessem az aktuális történéseket, és csak egy általános tanulmányt publikáltam a munkások helyzetéről a posztszovjet korszakban, egy afféle „tíz éves visszatekintést".⁴ A közben eltelt idő­szakban a mozgalom által kínált megoldásokkal nem, de a munkásokkal határozottan rokonszenvező szociológusok és politológusok kiterjedt kutatáson alapuló, értékes munkákat publikáltak a bányászmozgalomról. Olyan okok miatt azonban, amelyek az oroszországi mozgalom nagyobb politikai láthatóságával függnek össze, a kutatás nagy része Kuzbassz és Inta területére koncentrált, míg az ukrajnai Don-medence kevés figyelmet kapott.⁵

Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy az 1989-es események felhívták a világ figyelmét a bányászmozgalomra, ami miatt elkezdődött ismeretsé­gem a Don-medencei munkásokkal. Ez elegendő idő ahhoz, hogy törté­neti perspektívába kerüljön, ami akkor és utána történt, noha egyedül az idő múlása soha nem elégséges faktor a dolgok megértéséhez, és nem is lehet az. Amikor újra elővettem a témát, rájöttem, hogy revideálnom kell néhány korábbi tézisemet, részben azért, mert korábban nem értettem meg bizonyos részletek jelentőségét, vagy új adatokra bukkantam, rész­ben pedig azért, mert a későbbi történések más megvilágításba helyezték a korszak sajátosságait. Elemzésem kerete az állandó kölcsönhatás a cselekvők (ez a megközelítés hangsúlyozza a választást, a spontaneitást és a határozatlanságot) és a körülmények vagy a struktúra között (a gon­dolkodás és a viselkedés olyan visszatérő mintázata, amely korlátozza az emberek szabad cselekvését). Tanulmányomban a két véglet közötti átmenet határozatlan, sőt, cseppfolyós voltát hangsúlyozom.

Egy történész visszatekintése

Amint Charles Maier írja Kelet-Németország felbomlása kapcsán, „az 1989-es események olvasata… azt mutatja, hogy (nem pusztán triviális tautológiai értelemben) a politikai akció először a maga jogán zajlik le, és csak akkor lesz sikeres, ha a hosszú távú feltételek megengedik".

Ugyanakkor megjegyzi, hogy ennek a fordítottja is igaz: „ugyanezek az események arról is tanúskodnak, hogy a kitartó és elszánt politikai tevékenység segíthet úgy alakítani a környezetet, hogy az megfeleljen a fenti feltételnek". Más szavakkal, „az 1989-es év megerősíti, hogy a történeti elemzésnek mindig arra kell törekednie, hogy megfejtse ezt a kölcsönhatást".⁶ Ez a fontos észrevétel a történészre hárítja a feladatot, hogy felismerje azokat a mechanizmusokat, amelyek a politikailag ked­vező környezetet létrehozzák.

Kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk a politikai akció résztvevőit, és cselekvési környezetüket. A legelemibb szinten a bányászmozgalom nem jöhetett volna létre, ha nincs meg legalább a következő három tényező: a bányásztömegek, az általános talajvesztettség érzése és az aktivisták azon meggyőződése, hogy a helyzet megérett arra, hogy sérelmeiket túlvigyék a normális csatornákon. 1989-ben a Szovjetunióban több mint 1,2 millió embert foglalkoztattak a szénbányák, kétharmadukat a közvetlen termelésben. Noha az utolsó évtizedekben megnőtt az atom­energia, a gáz, és más energiaforrások jelentősége, a szén továbbra is fontos összetevője volt a szovjet üzemanyag-egyensúlynak. És valóban, ahogyan a Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat a nyersacél és más fontos ipari nyersanyagok termelésében az 1970-es években, úgy már sokkal korábban több szenet termelt ki, mint az USA, vagy bármely más ország.

De minek? Ezek egy letűnt korszakban voltak az ipari hatalom muta­tói, amelyet Maier a „szén és acél románcaként" emlegetett, és amely az 1930-as és 40-es években érte el a tetőfokát.⁷ Gondoljunk csak az óriási kohókra az Egyesült Államok középső területein, vagy idézzük fel Sztahanovot és Magnyitogorszkot. Az 1950-es években az acélmű világszerte elismert ipari státusszimbólum volt, amely megalapozta Nyugat-Európa háború utáni újjáépítését. Ez azonban az 1970-es évek­re alapvetően megváltozott. Még látványosabb volt a szénbányászat párhuzamos hanyatlása Nyugaton. A Ruhr-vidéken az 1950-es évek közepén a bányászat félmillió embert foglalkoztatott, míg 1977-ben már csak 128 ezret. Franciaországban 1980-ban 43 ezer bányász dolgozott, míg 1960-ban 320 ezer. Ugyanebben az időszakban megfeleződött a bányász munkaerő száma Britanniában, a kitermelés pedig 200 millióról 130 millióra apadt.⁸

„A termelés állandó forradalmasítása, a társadalmi feltételek állandó zavara, vég nélküli bizonytalanság és nyugtalanság… Minden régi, nagy múltú nemzeti ipart… felváltottak az új iparágak". Marx és Engels nagyon jól értették volna, hogy mi történik a re-strukturálás fájdalmas évtizedei alatt.⁹ Ezzel szemben a központi irányítású „szocialista" gazdaságok Kelet-Európában ragaszkodtak ahhoz, amit a legjobban ismertek, vagyis „öntötték tovább a vasat", hogy Maier találó kifejezésével éljünk. Jó példa erre Nova Huta. Ez a stratégia nem igényelt nagy társadalmi átalakulást, vagy modernkori népvándorlást; egyszerűen minden maradt a régiben.

A probléma az volt, hogy minél jobban integrálódtak ezek a gazda­ságok a kapitalista „globális" gazdaságokba a kereskedelmen és a befektetésekhez szükséges hiteleken keresztül, annál világosabbá vált, hogy a szén és acél „folytatódó" románca munkások millióit ítéli arra, hogy „állami támogatásokból és a veszteséges gyáraknak juttatott egyéb támogatásokból vagy külső segítségből" éljenek.¹⁰ Az 1980-as években történt, hogy (hála Margarat Thatcher makacs ellenszenvének az állami segélyek minden formája iránt, leszámítva a vállalkozók támogatását) Britannia 170 bányájának legtöbbje bezárt, noha az ipar még 1984-ben is több mint 180 ezer munkást foglalkoztatott¹¹ , az Egyesült Államok szénbányászatának súlypontja pedig áthelyeződött a nyugati államok­ba, ahol nagyon gyenge volt a szakszervezet. Az amerikai eredmény az volt, hogy az egy főre jutó termelés megkétszereződött, miközben a munkások száma a felére csökkent. A virginiai Pittston-sztrájk és a vele többé-kevésbé egyidejű szovjet bányászsztrájk közötti hasonlóság csak felszínes, akkor is, ha kölcsönösen kifejezték szolidaritásukat egymás iránt. A Pittston-sztrájk alapjában azért szerveződött, mert a társaság radikális változásokat tervezett a standard foglalkoztatási és juttatási gyakorlatban¹² ; míg a szovjet sztrájkot az motiválta, hogy az állam a retorikáján kívül semmit nem tudott megváltoztatni.

1990 márciusában Ted Friedgut és én azt írtuk, hogy „A bányászok nem azért sztrájkoltak, mert féltek a gazdasági reform bomlasztó ha­tásaitól, hanem azért, mert úgy érezték, ők valahogy 'kimaradtak' a peresztrojkából".¹³ Most azt mondanám, az a megfogalmazásunk, hogy „peresztrojka alulról" tévesen nagyította fel, milyen mértékben azono­sultak a bányászok és más munkások Mihail Gorbacsov programjával és politikájával. Ez a téves felfogásunk leszűkítette a többszörös lehe­tőségeket olyan dichotómiákra, mint a változás ellenzői és támogatói, a peresztrojkabarát és a peresztrojkaellenes frakciók, a reformerek és a keményvonalasok – egyszóval, olyan leegyszerűsítésekre, amelyek akkor és még valamivel utána is uralták a nyugati médiát. Ez elfedte azt a tényt, hogy nem az forgott kockán, lehetséges-e a változás, avagy milyen gyorsan kell megtörténnie; a dolog igazi tétje az volt, hogy milyen irányba menjen a változás és kik ellenőrizzék a folyamatot.

Mi akkor – ma már riasztó – önbizalommal írtuk: „a várakozásokban való csalódás vezetett a sztrájk kitöréséhez", noha ezzel eleve azt fel­tételeztük, hogy ilyen várakozások széles körben jelen voltak akkoriban a bányászok között. Volt ugyan némi alapja a kijelentésnek, mert egy szociológia felmérés, amelyben 216 donyecki bányászt kérdeztek meg, arra az eredményre jutott, hogy a várakozásokban való csalódás volt az „elsődleges ok".¹⁴ De ma már feltenném a profán kérdést: ki „vert át" kit ebben a diskurzusban, és vajon nem csak arról volt-e szó, hogy a bányászok az alárendelt csoportok gyakorlatához híven azt az olvasatot prezentálták a hatóságoknak és a fantáziátlan szociológusoknak, amelyik beleillett a nyilvános magyarázatba?

De vajon hitték-e igazán a bányászok, hogy az a peresztrojka, amelyről szakadatlanul beszélt Gorbacsov és reformkommunista társai, valóban jobbá teszi majd az életüket? Kevés bizonyíték van arra, hogy ez így volt. Igaz, a bányászsztrájk és a munkásbizottságok által kiadott nyilatkozatok kezdetben, vagyis 1989 júliusában és augusztusában még elmondják, hogy „minden lehetséges támogatást meg kell adni a gazdasági pereszt­rojkának".¹⁵ De ez a megfogalmazás arról is tanúskodhat, hogy hasonló­képpen ahhoz a folyamathoz, amelynek során a balti köztársaságok és Örményország nacionalistái és pártfőnökei átvedlettek kapitalistává, a bányászok egyszerűen kisajátították a peresztrojka nyelvét, hogy egyfajta „védekező" álarcot szerezzenek.

Miért volt szükségük erre a védekezésre? Ez elvezet minket a fent említett harmadik tényezőhöz. Több mint négy évvel azután, hogy Gor­bacsov lett a pártfőtitkár, a Szovjetunió a szétesés olyan állapotába került, amit Yeats megjövendölt A második eljövetel c. híres versében: „A centrum gyönge: minden szétröpül,/a világ csupa zűr, kívül, s belül" (Nagy László fordítása). A tiltakozó mozgalmak gyors terjedése és az állam erőtlensége (vagy kudarca) azok megfékezésében persze jellemzi magát a környezetet, amely kedvező terepet teremtett a mozgalmak el­indulásának, azonban közel sem volt világos, mennyi ideig áll fenn ez a kedvező helyzet. A tbiliszi események és a munkástiltakozások szomorú sorsa Gorbacsov elődei alatt – beleértve az 1962-es novocserkasszki mészárlást és a donyecki ellenzékiekkel, Vlagyimir Klebanovval és Alekszej Nyikitinnel való keménykezű leszámolást – legalábbis azt sugallták, hogy az állami elnyomást sem lehet kihagyni a számításból.¹⁶ Röviden, ami meggyőzhette a Don-medencei bányászokat, hogy csat­lakozzanak a sztrájkhoz, csak azért, hogy kis idő után felfüggesszék, az az volt, hogy az állam nem avatkozott közbe… de megtehette volna, ha túl erős a nyomás. Ugyanígy azt mondhatjuk, hogy 1991. március-áprilisában a második nagy sztrájkmozgalom merészebb követeléseit és a sztrájk nyilvánvalóbban politikai és elhúzódó jellegét magyarázhatja, hogy (legalább) a sztrájkvezetők tisztában voltak az állam fokozódó gyengeségével az autoritás és az erőforrásokkal való rendelkezés területén.¹⁷

Ha elismerjük, hogy akkoriban túlságosan leegyszerűsítettük a mozga­lom lényegét, amikor peresztrojkabarátnak minősítettük, akkor radikálisan át kell gondolnunk akkori értékelésünket a sztrájk kimeneteléről is („a Don-medencei bányászok jelentős győzelmet szereztek a peresztroj­kának"). A sztrájk eredménye az volt, hogy vállalati, városi és regionális szinten felálltak a munkás- és sztrájkbizottságok. Ezek a szervezetek párhuzamosan működtek a korábbi szakszervezetekkel és a területi szovjet-és pártszervekkel, és ideiglenesen átvették a hatalmukat vagy annak egy részét.¹⁸ A végeredmény az lett, hogy az emberállomány és az erőforrások nagy része átkerült a Független Bányászszakszervezetbe (NPG), amelyik 1990 októberében Donyeckben tartotta alakuló kongresszusát. A Szovjetunió felbomlása után létrejöttek a külön orosz, kazah és ukrán egységek.

A sztrájkbizottságok és az NPG puszta léte sokban magyarázza, hogyan és miért folytatódott a bányászmozgalom az 1989-es kezdeti sztrájk után. Mivel „köztes" helyzetben voltak a hivatalosan elfogadott és az illegális szervezetek között, hasonló helyet foglaltak el a politikai térben, mint a reformfolyamat által életre hívott számtalan politikai moz­galom, amelyek között bőven akadtak nemzeti színezetűek, zöldek és a demokrácia iránt elkötelezettek. Mint lényegében osztályalapú szerve­zetek, amelyek mentesek voltak a kommunista befolyástól (sőt, jórészt ellenségesek a kommunistákkal szemben), jól illusztrálják a szovjet történelem egy különleges pillanatát. Noha a „tranzitológia" teleologi­kus implikációi jogosan kritizálhatók, a mozgalmat mégis leginkább az „átmeneti" címke jellemezheti.¹⁹ Miközben a munka és képviselete már nem volt kommunista irányítás alatt, a tőke uralma sem érvényesült. Ez azzal a következménnyel járt, hogy szokatlanul erős volt a munkások valódi és szimbolikus ereje. Míg Lengyelországban az egész '80-as években fennállt ez a helyzet, a Szovjetunióban és a legtöbb kelet-euró­pai országban sokkal rövidebb ideig tartott az „átmeneti" állapot. Leszá­mítva azt a fontos és nyilvánvaló körülményt, hogy ezen időszak alatt érezhetően romlottak az anyagi körülmények, ez volt a legkedvezőbb környezet a munkások és kollektív képviseletük számára. A munkások a saját és mások narratívájának hősei lettek, és ez a szokatlan helyzet nagymértékben magyarázza a mozgalom által kiváltott – és visszate­kintve nyilvánvalóan eltúlzott – optimizmust, amelyben a kommentárok többsége osztozott.²⁰

Ki (vagy mi) a felelős?

2000 októberében a Független Bányászszakszervezet alapításának tízéves évfordulója alkalmából rendezett konferencián az egyik legismer­tebb donyecki aktivista, Jurij Boldirjev a következő provokatív magyaráza­tot adta a bányászmozgalom kezdeti lendületére: „1989-ben nem a népi kezdeményezés hatására kezdődött a sztrájk" – jelentette ki – „hanem azért, mert Gorbacsov engedélyt adott rá. Ezt az akciót a KGB tervezte el és hajtotta végre, amelyet akkor megosztott a belső harc. Az egyik frakció győzedelmeskedett, és megszervezte a sztrájkot". Állításának bizonyítására elmondta, hogy július 21-22 éjszakáján látott két civil ruhás KGB-ügynököt, akik a tömeg élére álltak, „amikor az már kezdett feloszlani, ahogyan a sztrájk kifulladt". Boldirjev az aktivistákhoz fordulva így fejezte be a beszédét: „a szovjet rendszer összeomlása szörnyetegeket teremtett. Mi és ti is a részesei voltunk ennek. Ez a rendszer döntötte el, hogy mi lesz belőlünk".²¹

A hajlandóság, hogy másokat hibáztassunk azért, ha a dolgok rosszul mennek, vagy csalatkoztunk a javulásba, az emancipációba vagy a nagyobb szabadságba vetett reményeinkben, éppolyan elterjedt, mint amennyire érthető. Amikor másokba helyezzük a reményt vagy a „társadalmi autoritást", akkor még erősebb az igény, hogy kudarc vagy csalódás esetén manipulatívnak, csalónak vagy másképpen „hamisnak" állítsuk be őket. Ahogyan a bányászok és az ipar helyzete rosszabbo­dott mind Oroszországban, mind Ukrajnában, az emberek százával találtak felelősöket. A Kijevben ülő hataloméhes politikusok, a korábbi vállalatigazgatók, akiket korrumpált a lehetőség, hogy kormányhiva­talhoz juthatnak, vagy állást kapnak a Világbanknál, a nyugat-ukrajnai nacionalisták, a zsidók, a korábbi bányászaktivisták, akik ugródeszkának használták a mozgalmat, hogy karriert fussanak be a politikában vagy az üzleti életben, maguk a bányászok, akiknek nem volt meg a szükséges „kultúrájuk" vagy „érettségük" ahhoz, hogy tudják, kiket kell támogatniuk, vagy mit kell tenniük, és természetesen maga a kommunista rendszer, amely nem készítette fel őket a politikai aktivitásra – a lista olyan hosszú, mint amennyire deprimáló a külső szemlélőnek.

Ebben az összefüggésben kell belehelyeznünk Boldirjev értelmezését a bányászmozgalomról, amelyben pedig olyan kiemelkedő szerepet ját­szott. Az a feltételezés, hogy Gorbacsov és a KGB egy meg nem nevezett frakciója „rendezte meg" az 1989. júliusi sztrájkot, teljesen abszurdnak és nevetségesnek hangzik. A feltevés, hogy a bányászok képtelenek arra, hogy megszervezzék magukat, és eldöntsék, hogy mit is akarnak csinálni, abba a hagyományba illeszkedik, amely a népet naivnak és együgyűnek tekinti a „sötét erőkkel" szemben. Mindazonáltal, a feltevés frissítően anti-romantikus képet fest a sztrájkról, és magában rejti azt a kérdést, hogy vajon a sztrájkból kisarjadt mozgalom fenn tudott volna-e maradni több mint két évig külső erők segítsége nélkül?

Nem meglepő, hogy Boldirjev beszédéből idéz az a moszkvai tör­ténész, aki felhívja a figyelmet a sztrájk vezetőinek szinte teljes jogi védettségére. Ez vajon, kérdezi a történész, „társadalmi tekintélyük megerősödésének" köszönhető-e, vagy „annak, hogy az ország politikai vezetésének jelentős erői érdekeltek voltak a bányászmegmozdulások radikalizálódásában?"²² Az a feltevés, hogy valamifajta szövetség, vagy legalábbis érdekazonosság állt fenn a sztrájkvezetők és a törvény és a rend erői között, azonban akkor lenne valószínű, ha annyira szokatlan lett volna az előbbiek védettsége. De az 1989-es és 1991-es sztrájkellenes törvények korántsem voltak annyira drákóiak, hogy ez a feltevés meg­állja a helyét. Ha a bányászmozgalomnak valóban voltak szövetségesei, azokat máshol kell keresnünk.

A donyecki mozgalom egyik legkülönösebb vonása, legalábbis az általunk vizsgált időszakban, hogy mind a városi sztrájkbizottság, mind pedig az NPG a helyi termelési szövetkezettől, a Donyeckugoltól kapta azokat az irodákat, ahonnan irányították a mozgalmat.²³ Ami teljesen rendellenesnek látszik az észak-amerikai munkaügyi viszonylatban (képzeljük el, hogy a General Motors ad otthont az Egyesült Autóipari Munkások Szakszervezetének a detroiti Woodward Avenue-n!), azt magyarázza a menedzsment és a munkások közötti erős és kölcsönös függés, amelyet a tervutasításos rendszer „centrumában" elhelyezkedő hivataloknak való közös alárendeltség kényszerített rájuk. Természetesen az NPG veszélyeztette a korábban létező Bányamunkás Szakszervezet tekintélyét és az áruk és a szolgáltatások elosztása feletti hatalmát. De a Donyeckugol szempontjából a lázadó NPG integrálása nem jelentette a régi szakszervezettel kötött egyezmények érvénytelenítését, és a két szervezet közötti munkamegosztás stratégiai értelemben megkönnyítette a centrummal való tárgyalásokat. Igaz, a sztrájkbizottságokban vagy a munkakollektívák tanácsaiban (STK) ülő bányászok kritizáltak, sőt, nemegyszer leváltottak menedzsereket és igazgatókat. De tisztelték és nagyra becsülték azokat, akik sikeresen alkudtak ki a centrumtól olyan erőforrásokat, amelyeket szétosztottak a bányászok és családjaik között. Sarah Ashwin arra az eredményre jutott kuzbasszi kutatásai kapcsán, hogy a bányászok az adminisztrációt a munkakollektíva részének tekin­tették, és vice versa, és ez volt a helyzet Donyeckben is.²⁴

Ez tehát nem annyira a munkások harca volt a főnökeik ellen, mint inkább a munka harca a tőke ellen. A bányászok és a mozgalom szem­pontjából a tágabb értelemben vett ellenség az a „rendszer" volt, amelyik megfosztotta a munkásokat munkájuk gyümölcsétől, és kevesebbet adott nekik vissza, mint amennyit megérdemeltek. 1989-ben Boldirjev „minisztériumi feudalizmusról" beszélt, mások pedig egyszerűen „kommu­nizmusnak" hívták.²⁵ Ha, ahogyan hitték, a rendszer (vagy másképpen: a „centrum") kevesebbet vett volna el tőlük, és többet hagyott volna meg a „saját" piaci értékesítésre, akkor a bányáknak nem kellett volna annyi állami segítség. A bányászok meg voltak győződve arról, hogy ez a bol­dog, piac-alapú alternatíva a kulcsa annak a „normális életnek", ami után vágyakoznak, és amit tipikusan „kapitalizmusnak" neveztek.²⁶

Nem lenne tisztességes naivnak titulálni ezt a várakozást, nem azért, mert a bányászoknak nem volt elég tapasztalata ahhoz, hogy az általuk megismert szocializmus alternatíváin elmélkedjenek, hanem azért, mert a szovjet társadalom sok más szektora is osztotta ezt a hitet. És valóban, ismerősen csengett, és korántsem csak a szovjet állampolgárok körében az a felfogás, hogy nincs szükség arra, hogy az állam sajátítsa ki és ossza el újra az erőforrásokat, szabja meg az árakat és követeljen áldo­zatokat az állampolgároktól. Ami megkülönböztette, sőt, lángra gyújtotta a bányászok mozgalmát, az a két klasszikus szocialista követelésben – a munka és a szükség alapján való részesedésben – való erős hit volt, még akkor is, ha a munkások mindkettőt a kapitalizmussal azonosították.²⁷

Ha a munkásoknak a munkájuk immanens értékébe vetett hite abból táplálkozott, hogy ők voltak a szocialista építés hősei, az a tény, hogy a piacban ismerték fel azt a mechanizmust, ahol ez az érték megvalósul, elárulja, mennyire erodálódott a szovjet állam redisztributív hatalmába vetett bizalom – és következésképpen súlyosan gyengült az azon alapuló legitimáció. A „szabad" piacra/árakra való áttérés követelése bizonyítja, hogy mennyire könnyen nyertek teret a neoliberális eszmék ebben az ideológiai vákuumban. Komoly etnográfiai kutatásokat igényelne annak megállapítása, hogy vajon a bányászok a neofita „demokraták" buz­galmának köszönhetően vették át ilyen könnyen ezeket az eszméket, hiszen a média hirtelen tele lett a külföldi jólét képeinek propagálásával vagy egyszerűen csak megfordították a szovjet propaganda jelszavait.²⁸ Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy a bányászok csak passzív szócsövei voltak másoknak, vagy hogy vezetőik balekok voltak, akiket elkábított az új propaganda.

Ahogyan másutt rámutattam, a mozgalomnak az államhoz intézett követelései logikailag inkonzisztensek voltak: egyfelől, azt akarták, hogy növeljék az állami támogatást, másfelől, sürgették a bányák anyagi függetlenségét (hozraszcsot); egyfelől, támogatták a piaci nyitást, hogy szabadon adhassanak el szenet, másfelől viszont el akarták törölni a szolgáltatások és áruk piacát, amelyet hagyományosan a bányák nyúj­tottak a munkásoknak.²⁹ De nem kell azt gondolnunk, hogy ezt az inkon­zisztenciát az igazgatók vagy a liberális értelmiség „helytelen" befolyása okozta, amelyet a mozgalomra gyakoroltak. A bányászok maguktól is követelhették mind az állami támogatás növelését, mind pedig a szabad szénpiacot, mert meg voltak arról győződve, hogy mindkettőt megérdem­lik. Azt is hitték, egyébként nem minden ok nélkül, hogy az adott politikai körülmények között jelentősen megnőtt a tárgyalóerejük, sőt, talán soha nem lesznek még egyszer ilyen kedvező helyzetben.

Meta-történeti szinten a kedvező környezetet, amelyben megfogalma­zódhattak és a nyilvánosság előtt megjelenhettek ezek a követelések, az hozta létre, hogy zavar keletkezett a központosított állam redisztributív funkcióiban. Ez a zavar annak a nyitásnak a terméke volt, amelyet a pe­resztrojka elindított a maga alternatív mechanizmusaival. A követelések és a rájuk szervezett akciók segítettek „olyanná formálni a környezetet, amely kritikus volt sikerük érdekében", vagy legalábbis kedvezett a moz­galom irányának. Semmi más nem magyarázhatja ugyanis, hogy miért voltak olyan bizonytalanok más iparágak munkásai, akiknek a többsége nem is csatlakozott a sztrájkhoz, mint az, hogy zéró összegű játéknak tekintették a bányászkövetelések teljesítését. Ebben az értelemben ok és hatás, struktúra és cselekvés tandemben működött, és mindegyik megteremtette a feltételeket és a korlátokat a másik számára.

A mozgalom politizálása – vagyis a nyíltan politikai követelések artiku­lációja – tehát nem annyira a radikalizálódás eredményének tűnik, mint inkább azé a felismerésé, hogy a mozgalmat az elszigetelődés veszélye fenyegeti, és ki kell szélesíteni a társadalmi bázist. De az „artikuláció", a „felismerés" és a cselekvés más attribútumai nem vihetnek minket ennél tovább. A „rendszer" összeomlása vagy megdöntése, ami olyan valószínűtlennek tűnt 1989-ben, egyszerre megjelent mint lehetőség, amint az egész gazdaság és a távoli köztársaságok kicsúsztak a centrum irányítása alól. A szovjet állam fokozódó tehetetlensége és egy alternatív és egyre növekvő erő megjelenése Oroszországban Borisz Jelcin és a Demokratikus Oroszország formájában alakította ki azt a környezetet, ahol 1991-ben elkezdődött a második általános bányászsztrájk. Ez az akció tovább bonyolította az állam helyzetét, amelynek más kihívások­kal is szembe kellett néznie. Ezért nem csekély engedményt jelentett Gorbacsov beleegyezése abba, hogy a bányák feletti jogi fennhatóság átszálljon az egyes köztársaságokra. Legalábbis a bányászok szemében ez mindennél jobban szimbolizálta annak a „rendszernek" az összeom­lását, amelybe belenevelődtek, és amelyet mindenekfelett okoltak nehéz sorsukért.

Hány óra van?

Nem sokkal a Szovjetunió összeomlása után Michael Burawoy és Pavel Krotov megkérdezték egy tanulmányban: „mi történik a tervgazdaság­gal, ha a párt szétesik, és a centrum nem irányít többé?" Válaszuk, amely a Vorkuta Ugol és 13 bányája tanulmányozása után született, az volt, hogy az államszocialista gazdaságokon belül erősödnek bizonyos tendenciák. Ezekből hármat emeltek ki: erősödnek a már létező kész­letmonopóliumok; cserekereskedelem formájában erősödik a laterális csere; és, tekintve, hogy a menedzsmentet jobban leköti az áruellátás és cserekereskedelem problémája, mint a munka szabályozása, „és szükség van az autonóm munkaszervezés kiterjesztésére a hiány miatt", nő a munkások ellenőrzése a termelés felett. Mivel lényegében fenn­maradtak a régi termelési viszonyok, és a „vállalatok és szövetkezetek stratégiájának fő motívuma a profit maximalizálása kereskedelem útján", Burawoy és Krotov úgy jellemzik a Szovjetunió utolsó éveiben kezdődő és a posztszovjet érában folytatódó átmenetet, mint a „kereskedelmi tőke felemelkedésének" időszakát. És mivel, folytatják az érvelést, a kereskedelmi tőke történetileg nem felbomlasztani, hanem megőrizni kívánta a korábban létező termelési rendszereket, úgy „Oroszországban is a kereskedelem expanziója konzerválja, nem pedig megszünteti a szovjet vállalatot".³⁰

Az a feltevés, hogy a szovjet vállalat túlélhette (volna) a Szovjetunió bukását talán kevésbé különös, mint az, hogy a feudalizmusból a kapi­talizmusba való európai átmenet egyik fontos jellemzője felbukkanhat a késő huszadik századi Oroszországban. Természetesen a szerzők fő ál­lítása nem az volt, hogy „Oroszország visszatér a múltba, mint inkább az, hogy megmutassák a ragyogónak lefestett orosz kapitalista út töviseit".³¹ Az út valóban rögös volt, mert a tőke uralma nem tudta betölteni azt az űrt, amely a központosított szovjet minisztériumi irányítás megszűnésével keletkezett a gazdaságban (amit Boldirjev „minisztériumi feudalizmusnak" nevezett). Ahogyan Burawoy évekkel később megjegyezte: „ahelyett, hogy a pártnak könyörögtek volna nyersanyagért, a vállalatok most a központi banknál vagy a helyi kormánynál kilincselhettek olcsó hitele­kért".³² Azok a vállalatigazgatók voltak a fő „koldusok", akik addig tudták megőrizni a munkáskollektívák támogatását, amíg hatékonyan cserélték/ szállították a szükséges árukat. A privatizáció ebben az értelemben nem segített a fő problémán, sőt, tulajdonképpen a munkások gondjaihoz képest mellékesnek számított. Hiába voltak névleges tulajdonosai a válla­latnak, a munkások továbbra is rá voltak utalva egy erős főnökre (hozjain, vozsgy), aki ki tudta alkudni a szükséges dolgokat, és minél erősebb volt, annál jobban tudta teljesíteni ezt a feladatot. Ebben az értelemben a szovjet vállalat és a menedzsment és a munkások közötti paternalista viszonyok, amelyeket a szovjet korszak is nagyon támogatott, tovább erősödtek a korai posztszovjet években.³³

E helyütt nem tudjuk eldönteni, hogy Burawoy és Krotov történelmi analógiája teljesül-e a posztszovjet orosz gazdaság más szektoraira. Lehetséges, hogy, mivel a szénbányászat megfizethetetlenül sok tőkét követelt a termelési befektetéshez és a megújításhoz, és ráadásul az ipar jövője nagyon bizonytalannak látszott, a bányászmenedzsment különösen hajlott arra, hogy keresse az állami támogatást, és árucserén alapuló kereskedelmet folytasson. Akárhogy is van, tézisük éppúgy ráillik a függetlenné vált Ukrajnára, mint Oroszországra, hiszen az előbbire is igaz, hogy a radikális gazdasági reform elmaradása érintetlenül hagyta a régi szovjet gazdasági rendszert. Ez a környezet ösztönözte együtt­működésre a munkásokat és a vállalatigazgatókat, hogy erőforrásokat szerezzenek a centrumtól.

Ez az egyesült front jelentette a legnagyobb kihívást az ukrán kormány számára, amikor gyakorolni kívánta az államhatalom előjogait. A szénbá­nyászat esetében a front regionális jelleget öltött. Mind a Független Ukrán Bányászszakszervezet (NPHU), mind a donyecki városi sztrájkbizottság együttműködött a termelőszövetkezetek vezetőivel és a bányaigazgatók­kal, hogy megvédjék az ipart és a bányászati régiót a kijevi Kravcsuk-adminisztrációval szemben. Ez a regionális szemlélet kétségtelenül okozott nézeteltérést az NPHU és az ország nyugati részén működő nacionalistább Lviv-Volinszk ág között, de ezt a belső megosztottságot kiegyenlítette más iparágak munkásainak támogatása a Don-medencé­ben, akik éppen a regionalizmus okán álltak az NPHU mellé.³⁴

Az 1992-93 folyamán megjelenő regionális autonómia követelését számos ok motiválta, köztük nyelvi és kulturális tényezők. De a terme­lőszövetkezetek és a bányaigazgatók számára a gazdasági tényező volt a legfontosabb – különösen az a jog, hogy közvetlen szerződése­ket köthessenek az orosz ellátókkal és ügyfelekkel, és vámmentesen jussanak hozzá az utánpótláshoz. így ösztönözte a kereskedelmi tőke a „merkantilista politikát, biztosítva a védelmet, a kereskedelem és az adózás kedvező feltételeit és egyebeket". Oroszországban a „szub­venciók és hitelek rendszerének fenntartására létrejött erős politikai lobbik" magukba foglalták a Civil Szakszervezetet és az Oroszországi Független Szakszervezetek Föderációját (FNPR). Viktor Csernomirgyin személyében, aki maga is olaj-és gázigazgató volt, az „igazgatók lobbija" erős támogatóra találtak a miniszterelnöki hivatalban.³⁵ Ukrajna „erős emberét" Jefim Zvjagilszkijnek hívták.

Zvjagilszkij 1979-től volt a Zasziadko-bánya igazgatója, amelyet a régió legnyereségesebb vállalatává fejlesztett, önmaga pedig legendás figurává vált Donyeckben. Olyan sikeresen használta ki a peresztrojka lehetőségeit, hogy a Zasziadko munkásai nem csatlakoztak az 1991-es sztrájkhoz, mert nem akarták kockára tenni a Zvjagilszkij által kiharcolt juttatásokat és szolgáltatásokat. 1992 novemberében Zvjagilszkij ott­hagyta a bányamenedzsmentet és Donyeck polgármestere lett. A sors iróniája, hogy Zasziadko volt az első bánya, amely 1993 júniusában csat­lakozott egy újabb nagy sztrájkhoz, amely hamarosan kiterjedt az egész régióra. A miniszterelnök-helyettessé avanzsált Zvjagilszkij kulcsszerepet játszott a tárgyalásokban, amelyek eredményeképpen a sztrájkvezetők és a bányamunkások általános (noha nem egyetemes) helyeslésével befejeződött a tiltakozás.³⁶

A sztrájk befejezésének egyik feltétele volt Kravcsuk miniszterelnö­kének, Leonyid Kucsmának a lemondása, és ideiglenes helyettesítése Zvjagilszkijjel. Nem került ugyan sor a sztrájkvezetők által követelt nép­szavazásra a Kravcsuk-kormány sorsáról, de ehelyett 1994-re irányozták elő mind a parlamenti (Verhovna Rada), mind pedig az elnöki választá­sokat. Az ellenzéki jelöltek, akiknek a nehéz- és kitermelő iparágakban volt a gazdasági bázisuk, földrajzilag pedig Kelet-Ukrajnához kötődtek, jelentős eredményeket értek el a márciusi országgyűlési választáso­kon. Ugyanezen érdekek győzelmét jelentette Kucsma júniusi diadala Kravcsuk fölött – igaz, nagyon szoros versenyben.³⁷

A győzelem azonban csak látszólagos volt. Valójában a „vad keleti" Don-medencei „klánnak" csak részben és ideiglenesen sikerült hatalmába kerítenie az államot. Zvjagilszkij, a nómenklatúrából kinőtt kapitalista jel­legzetes képviselője 1994-ben a korrupciós vádak elől Izraelbe menekült.³⁸ Nem sokkal az elnökválasztás után Kucsma eltávolította a központi kormányzati funkciókból a donyecki vezetőket, és helyükbe kinevezte a saját, dnyipropetrovszki régióból származó embereit. Az elkövetkező két évben komplex átrendeződés ment végbe a donyecki elit soraiban. Új kereskedelmi érdekek, vállalkozások jelentek meg, ezúttal az ener­giaellátáshoz kapcsolódóan, és felvásároltak sok fémüzemet, amelyik nem tudta fizetni az energiaszámlát. Ezeket a manővereket elkeseredett harcok kísérték, amelyeket több látványos bérgyilkosság „tarkított".

De amellett, hogy a regionális hatalmi súlypont áthelyeződött a Don-medencéből, és a hatalmi átrendeződést az elitek konfliktusa kísérte, valami más is történt ezekben az években. Azután, hogy a bányász­mozgalom kivívta különleges, mondhatni hegemón helyzetét a Don-medencében, amely elég volt ahhoz, hogy megingassa a kijevi politikai hatalmat, a mozgalom rövid időn belül teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Ez elsősorban azért történt így, mert az iparág, amelyet olyan sikeresen megvédett a mozgalom, súlyos válsággal küszködött. 1990 és 1995 kö­zött, ahogyan csökkent a kereslet, a kitermelés ára pedig veszedelmesen közelített az import árakhoz, a kitermelt szén mennyisége 145 millióról 65,6 millióra csökkent. Az állami szubvenció legnagyobb része arra ment el, hogy fizessék az (elmaradt) béreket, és fenntartsák a szolgáltatásokat, úgyhogy alig maradt valami a termelés fejlesztésére. A független Ukrajna Don-medencéjében még inkább teljesült az, amit elmondtunk az 1980-as évekről: hogy a bányamunkásoknak nem maradt más, minthogy „állami támogatásokból, egyéb szubvenciókból és külső segítségből" éljenek. A munka ráadásul sokkal veszélyesebbé is vált, és több ezer ember életét követelte a posztszovjet időszakban.³⁹

1994 októberében az államelnök Kucsma meghirdette az ár- és ke­reskedelem liberalizálásának „nyugati" politikáját, a szigorú pénzügyi ellenőrzést és a privatizáció felgyorsítását. Behívta a Világbankot, hogy szakértői felmérjék a szénbányászat állapotát és kilátásait. A Világbank fő javaslatai, miszerint be kell zárni az „életképtelen" bányákat, szelektíven kell befektetni másokba, és jelentős erőforrásokat kell kivonni az ipar­ágból, félelmetesen emlékeztettek arra a thatcheri megoldásra, amelyet egy évtizeddel korábban a brit bányászoknak kellett elszenvedniük.⁴⁰ A szén románca egyértelműen a végéhez közeledett.

A bányaiparnak juttatott szubvenciók lefaragása, amelyet a kormány inflációellenes intézkedésként próbált beállítani, azzal a megjósolható következménnyel járt, hogy a bányákban nem tudták fizetni a béreket, ami új tiltakozáshullámot indított el. Az 1996 februárjában kirobbant nagy sztrájkok emlékeztettek az 1989 júliusában és az 1993-ban lezajlott tilta­kozásokra, de nem hoztak komolyabb eredményt. Erre a sztrájkolók a til­takozás extrémebb formáihoz nyúltak, beleértve a vasúti és közúti forga­lom lezárását, ami miatt letartóztatták és bíróság elé állították a donyecki városi sztrájkbizottság vezetőit. „Ezután – írja Vlad Mihnyenko, a régióból származó tudós – egymást követték a vadsztrájkok, az éhségsztrájkok, és folyt a sztrájkolók melletti hangulatkeltés a Don-medencében", mint ahogyan egyre gyakoribb lett a „rendőrséggel való összetűzés, a kollektív öngyilkossággal való fenyegetőzés, és sokan valóban öngyilkossággal fejezték ki tiltakozásukat".⁴¹ A bányászmozgalom aktivistáinak növekvő elkeseredettsége és elszigetelődése hűen tükrözte a bányabezárások­nak, a munkások elvándorlásának negatív spirálját, és a megmaradó lakosság körében eluralkodó anómiát.

Kucsma 1999-es újraválasztási sakkhúzása, vagyis az, hogy „szabad gazdasági zónának" nyilvánította a donyecki oblasztyot, és „elsődleges fejlesztési területeket" jelölt ki a Don-medencében, sikeres volt a szava­zatok maximalizálása tekintetében. De az elsődleges haszonélvező az új tulajdonosok osztálya volt, akiket kevéssé kötöttek a régi nómenklatúra paternalista hagyományai, és amelyek bonyolultabb szálakkal kapcsolód­tak a nemzeti pénzügyi forrásokhoz és a tulajdonosi menedzsmenthez. Új kereskedelmi érdekeltségeik olyan vertikálisan integrált, úgynevezett pénzügyi ipari csoportokból (FIG-ek) álltak, amelyek számára a „szén­bányászat csak… egy költségkímélő forrást jelent a nagyobb haszonnal kecsegtető, exportra termelő fémipar számára".⁴² Úgy tűnik tehát, hogy az „átmenet" legalább két olyan jellemzője, amelyet Burawoy és Kratov a posztszovjet orosz gazdaság „kereskedelmi tőkés" korszakával azo­nosított – a vertikálissal ellenkező laterális csere, és a jóléti funkciók fenntartása, amelyek szükségesek a termelési folyamatot ellenőrző munkások megelégedettségéhez – eltűnőben volt Ukrajnában, ahogy a huszadik század a végéhez közeledett.

Ha mindez igaz, akkor vajon milyen sors vár a Don-medencei bányá­szokra és a mozgalmukra? Egy meglehetősen pesszimista forgatókönyv szerint megismétlődhet az a helyzet, amelyben David Kideckel szerint a romániai bányászok kerültek 1989 után. Szerinte nem a „posztszocia­lizmus" írja le a legjobban a román, illetve a legtöbb kelet-közép európai ország társadalmi rendszerét és értékeit, mint inkább az „újkapitalista" jelzővel lehetne illetni azokat. Ezalatt Kideckel azt érti, hogy „az alapvető kapitalista törvények érvényesülése új, még egyenlőtlenebb formában, mint az a nyugati modell, amelyből származik. Erre példa a második jobbágyság intézménye" – folytatja – „a 'hosszú tizenhatodik században' az újkapitalizmus létrehoz egy függő hátországot Közép-és Kelet-Euró­pában, ahol megjelenik a nyugati prototípus keleti adaptációja. Hasonló­képpen az új szolgasághoz, az újkapitalizmusban az osztálykülönbségek gyorsabban és nagyobb mértékben nőnek, mint amit korábban Nyugaton tapasztaltunk. Amikor a kapitalizmus először megjelent keleten, a szám­szerűen domináns paraszti réteg soha nem részesült olyan társadalmi juttatásokban, mint amelyeket a nyugati kapitalizmus biztosított, és soha nem alakult ki egy erős középosztály. Az újkapitalizmusban megint csak azt látjuk, hogy egy szűk elit kisajátítja a közjavakat, és megakadályoz­za átlátható, igazságos elosztásukat". A következmények a munkások számára súlyosak. „Munkájuk és bérük mind abszolút, mind relatív ér­telemben elértéktelenedik a megélhetés költségeihez képest", és vagy „leértékelt, segélyen élő emberek lesznek, vagy pedig… elidegenedett ellenfelek".⁴³

Függetlenül attól, hogy helyénvaló-e az analógia a Don-medencei bányászok és küzdelmük, valamint a tizennegyedik századi Nyugat-Európát vagy a tizenhatodik századi Kelet-Európát alakító erők között, annyi világos, hogy a Szovjetunió összeomlása óta nem volt könnyű az életük. Természetesen ez a többi munkás túlnyomó többségére is igaz. Ami megkülönbözteti a bányászokat, az nem helyzetük nyomorúsága, hanem az, hogy képesek voltak egy olyan mozgalmat éveken át fenn­tartani, amelynek legfőbb célja az volt, hogy „normális életet" biztosítson a bányászoknak és családjuknak. Most, miután egyre jobban demoralizálódtak, és nincsenek többen mint 400 ezren, valószínűleg hiányzik a lehetőség és az eszközök ahhoz, hogy folytassák a harcot.

Irodalom

Ashwin, Sarah: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester 1999.

Baron, Samuel H.: Bloody Saturday in the Soviet Union. Novocherkassk 1962, Stanford 2001.

Bizyukov, Petr: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Clarke, Simon, (ed.): Management and Industry in Russia. Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-125.

Brisbin, Jr., Richard A.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002.

Boldyrev, Yuri: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publikálatlan kézirat, 1992.

Bunce, Valerie: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, 54 (1995) 111-127.

Burawoy, Michael: From Capitalism to Capitalism via Socialism. The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, 50 (1996) 77-99.

Burawoy, Michael-Krotov, Pavel: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, 198 (1993), 49-69.

Christensen, Paul: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb 1999.

Clarke, Simon: Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al. (eds.): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London 1993, 199-241.

Crowley, Stephen: Hot Coal, Coal Steel. Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor 1997.

Crowley, Stephen F.-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, 61-96.

Dobb, Maurice: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946.

Dodonov, Boris: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 (4 September 2002): 1-4 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1347279.html (A szerk.)

Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, International Energy Agency.

Feuer, Lewis S.( ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City 1959.

Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (1990), 5-32.

Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike, July 1989. Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990).

Gordon, L. A.-Klopov, E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999.

Grant, Bruce: In the SovietHouse of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton 1995.

Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection [Letöltve: 2004. július 15.] Lásd: http://www.khpg.org/en/index.php?r=a2b2 (A szerk.)

Humphrey, Caroline: The Unmaking of Soviet Life. Everyday Economies after Socialism. Ithaca 2002.

Kideckel, David: The Unmaking of an East-Central European Working Class, In C. M. Hann (ed.): Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, 114-132.

Klose, Kevin: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York, 1984.

Kuzio T: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, 12 (1996) 117-144.

Levchik, D. A.: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg., Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003), S. 111-119.

Lopatin, L. N. (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo 1993.

Maier, Charles S.: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review 105 (2000) 807-831.

Maier, Charles S.: Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany, Princeton 1997.

Mykhnenko, Vlad: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden Lásd: http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf

Mykhnenko, Vlad: State, Society and Protest under Post-communism: Ukrainian Miners and Their Defeat. Paper for the Political Studies Association – UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London. Később megjelent in Mudde, C. & Kopecký, P. (eds): Uncivil Society? Contentious Politics in Eastern Europe. London, 2002 Routledge, pp. 93-113. (A szerk.)

Reshetilova, T. B. et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997.

Siegelbaum, Lewis H.: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia: A Ten-Year Retrospective, Social Science History Journal, 28 (2004): 637-665.

Siegelbaum, Lewis H.: Freedom of Prices and the Price of Freedom: The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States, The Journal of Communist Studies and Transition Politics, 13 (1997), S. 1-27.

Siegelbaum, Lewis H.: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, 27 May 1991, 693-694.

Siegelbaum, Lewis H.: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike, The Nation, 23 October 1989, 451-456.

Siegelbaum, Lewis-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, 2 November 1992, S. 502-506.

Siegelbaum, Lewis H.-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out, Oral History Review 20 (1992), S. 67-86.

Siegelbaum, Lewis H.-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany 1995.

Simon, Rick: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot 2000.

Suicides in Donbas attributed to economic hardships, RFE/RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1344205.html (A szerk.)

Sweezy, Paul et al: The Transition from Feudalism to Capitalism, London 1978.

Walkowitz, Daniel: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners, in Siegelbaum – Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. 159-184.

Wallis, Emma: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000.

Zimmer, Kerstin: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference "Reinventing Regions in a Global Economy," Pisa, Italy, 12-15 April, 2003, http://www.regional-studies-assoc.ac.uk/events/pisa03/zimmer.pdf [Már nem letölthető.]

Jegyzetek

1 Perestroika from Below. Rendezte: Daniel Walkowitz (Pastime Productions, Icarus-First Run, 1990).

2 Lásd pl. Lewis H. Siegelbaum: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike. The Nation, October 23, 1989, pp. 451-56; Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, November 2, 1992, pp. 502-06; Lewis H. Siegelbaum-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out. Oral History Review, vol. 20, nos. 1 -2 (1992): 67-86; Theodore H. Friedgut -Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike July 1989: Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990); Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine 1989-1992. Albany,1995, Suny Press.

3 Lewis H. Siegelbaum: Freedom of Prices and the Price of Freedom. The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States. The Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 13, no. 4 (Dec. 1997): 1-27.

4 Lewis H. Siegelbaum: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia. A Ten-Year Retrospective. Social Science History Journal, vol. 28, no. 4 (2004): 637-65.

5 Olyan nagy a szakirodalom, hogy nem lehet itt felsorolni. A legtermékenyebb kutatási projekt a „Russian Research Program" (Orosz Kutatóprogram) a warwicki egyetem összehasonlító Munkatörténeti Intézetében, Simon Clarke vezeté­sével. Frissített irodalmukat 1997 januárjáig lásd: http://warwick.ac.uk/fac/soc/compladstuds/russia/publications.htm. A kutatás az orosz bányászokra fókuszált, de kivétel pl. Stephen Crowley: Hot Coal, Coal Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, 1997, University of Michigan Press. Meg kell még említeni Renfrey Clarke nevét, aki szabadúszó újságíróként dolgozott Moszkvában, és rendsze­resen írt elemzéseket a munkáshelyzetről és a „gyújtópontokról". On-line listákat is közzétett, mint a Johnson's Russia List és a Greenleft Weekly. Lásd: és Lásd még ehhez a 30. lábjegyzetet.

6 Charles S. Maier, Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany. Princeton, 1997, Princeton University Press, p. xv.

7 Uo. pp. 97-102. Lásd még Maier: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review, vol. 105, no.2 (2000): 807-31.

8 Maier: Dissolution, p. 100; Gordon, L. A.-Klopov E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999, Kompleks-Progress, p. 49.

9 Lewis S. Feuer, (ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City, 1959, Anchor, pp. 10-11.

10 Maier: Dissolution. pp. 102-05.

11 Emma Wallis: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000, Ashgate.

12 Richard A. Brisbin, Jr.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002, Johns Hopkins University Press.

13 Friedgut-Siegelbaum, "The Soviet Miners' Strike", p. 11. Lásd még a szer­zőktől: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (May/June 1990): 12, ahol azt írjuk: „Sok sztrájkbizottsági vezető számára a sztrájk tudatos erőfeszítést jelentett azért, hogy kiszabadítsák a peresztrojkát közvetlen főnökeik markából, akikre széles körben úgy tekintettek, mint akik akadályozzák, vagy eltorzítják a kibontakozást".

14 Uo. A felmérés adatai megjelentek az Izvesztyija 1989 augusztus12-i számá­ban. Idézi Ignatov, a donyecki első titkár. Vecsernij Donyeck, 1989. augusztus 16.

15 L. N. Lopatin, (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo, 1993, Sovremennaia otechestvennaia kniga, p. 94.

16 Lásd Samuel H. Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, 2001, Stanford University Press. Klebanovról (szül. 1932) lásd Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection. Nyikitinről (szül. 1937) lásd Kevin Klose: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York,1984, W. W. Norton & Co., pp. 29-98.

17 Stephen F. Crowley-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, pp. 65-66; Lewis Siegelbaum: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, May 27, 1991, pp. 693-94.

18 Az egyik vezető sztrájkbizottsági aktivista virtuskodva kijelentette, hogy a sztrájk alatt „ők voltak az ügyészek, a rendőrök, a helyi hatóságok, a jóléti intézmények, a szakszervezetek, a politikai pártok és az ellátók". Yuri Boldyrev: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publi­kálatlan kézirat (1992), idézi: Crowley- Siegelbaum: Survival Strategies. p.69. Lásd még: Paul Christensen: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb, 1999, Northern Illinois University Press, 1999, p. 82.

19 A „tranzitológia" veszélyeiről lásd: Valerie Bunce: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, vol. 54, no. 1 (Spring 1995): 111-27.

20 A munkások önbizalmának, sőt, társadalmi erőként való "látható" megjele­nésének relatíve hosszú időszakát Lengyelországban kétségtelenül segítették a katolikus egyházhoz és az értelmiséghez fűződő kapcsolatok. Ezt jövendölte meg Andrej Wajda Márványember c. filmje, (1977), illetve ünnepelte később a Vasember (1981).

21 Idézi D. A. Levchik: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg. Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003): 112-13.

22 Uo., p. 113.

23 Donyeck főútjának, az Artyem utcának egyik masszívabb épületében talál­hatók az irodák. Ugyanez volt a helyzet a távoli északi szénbányászati városban, Vorkutában Michael Burawoy és Pavel Krotov szerint: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, no. 198 (1993): 62.

24 Sarah Ashwin: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester,1999, Man­chester University Press. Ashwin erre úgy utal, mint „elidegenedett kollekti­vizmusra". Mások, engem is beleértve, vállalkozói paternalizmusnak nevezik.

25 „Interview with Yuri Boldyrev", August 19, 1989; és The Nation, Oct. 23, 1989, pp. 451-52. Boldirjev volt akkoriban a Gorkij szénbányászati sztrájkbizott­ság elnöke.

26 Lásd: Daniel Walkowitz: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. pp.159-84; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 19-24, 196-200 .

27 Kifejtését lásd: Freedom of Prices. pp. 13-15.

28 Kitűnő etnográfiai munkát írt a témában Caroline Humphrey: The Unmaking of Soviet Life: Everyday Economies after Socialism. Ithaca, 2002, Cornell University Press; és Bruce Grant: In the Soviet House of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton, 1995, Princeton University Press.

29 Siegelbaum: Freedom of Prices. pp. 6-7, 13-14.

30 Burawoy-Krotov: Economic Basis. pp. 52-54. A kereskedelmi tőke történel­mi szerepéről való felfogásuk forrása: Maurice Dobb: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946, Routledge & Kegan Paul; és Paul Sweezy et al.: The Transition from Feudalism to Capitalism. London, 1978, Verso.

31 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 64.

32 Michael Burawoy: From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, no. 50 (1996) 94.

33 Lásd: Simon Clarke:Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al., (ed): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993, Verso, pp. 216-19; Petr Bizyukov: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Simon Clarke (ed.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, Edward Elgar, pp. 99-125; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 15-16, 155-56; Ashwin: Russian Workers. pp. 74-78, 124-25.

34 Az egyik kutató nemrégiben azt írta, hogy a bányászok politikai követeléseit 1993 júniusában „teljes egészében támogatták a szénbányász szakszervezetek, a bányavezetők és más iparosok, valamint az összes donyecki politikai párt és moz­galom (a liberálisoktól a kommunistákig), a helyi kormányzati tisztviselők, a média és a régió lakosságának legnagyobb része is". Vlad Mykhnenko: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden, p. 27,  http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf

35 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 65; Rick Simon: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot, 2000, Ashgate, pp. 118, 137­38.

36 Simon: Labour and Political Transformation. pp. 150-54. Posztszovjet Ukrajna legváltozatosabb sztrájkjának menetét a napi sajtóból lehet követni. Lásd például: Gyelovaja Ukraina (Kijev), Zsizny (Donyeck), Vecsernij Donyeck (Donyeck) és a Novosztyi i szobityija (Donyeck) című lapokat. Mihnyenko a „donyecki tiltakozó mozgalom legsikeresebb kollektív akciójának" nevezte a sztrájkot. In From Exit to Take-Over. p. 27.

37 T. Kuzio: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 12, no. 2 (1996) 117-44.

38 Miután 1997-ben ejtették az ügyét, visszatért Donyeckbe, és 2003-ban még tagja volt a parlamentnek. Üzleti érdekeltségeiről lásd: Kerstin Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference „Reinventing Regions in a Global Economy", Pisa, Italy, April 12-15, 2003, pp. 7, 12, (a szerző engedélyével idézem a szöveget).

39 T. B. Reshetilova et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997, MGGU, p. 98; International Energy Agency, Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, OECD, pp. 157-58; Boris Dodonov: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague, Czech Republic RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 4 September 2002 1-4.

40 Részletesebben lásd: Siegelbaum. Freedom of Prices. pp. 17-22; Simon: Labour and Political Transformation. pp. 159-64.

41 Vlad Mykhnenko: State, Society and Protest under Post-communism. Ukrainian Miners and Their Defeat. paper for the Political Studies Association -UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London, pp. 17-19, . Az öngyilkos­ságokról lásd még: Suicides in Donbas attributed to economic hardships. RFE/ RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1.

42 Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm. pp. 10-12.

43 David A. Kideckel: The Unmaking of an East-Central European Working Class. In C. M. Hann, (ed.): Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, Routledge, pp. 114-16.

 

A cikk eredeti megjelenése: Lewis H. Siegelbaum: The Donbass Miners' Movement in the Very Late Soviet Era: An Historical Perspective. In Tanya Penter (szerk.): Mitteilungsblatt des Instituts fur soziale Bewegungen, vol. 37 (2007): 133-47 (Sowjetische Bergleute und Industriearbeiter – Neue Forschungen).

(Fordította: Bartha Eszter)

A tanulmány írója 1997 és 2007 között vizsgálta Wroclawban egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. Azt a fő kérdést kívánja megválaszolni, hogyan sodródtak a Kelet- és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a 80-as években még velük, a munkásokkal szövetséges liberális eliteket, miközben – hiteles baloldal híján – egyre nyitottabbá válnak a neonacionalista ideológiára és az azt hirdető politikai pártokra. Egy munkás-aktivistával készült mélyinterjús kutatás keretében a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen „önvédelmi" stratégiákat alkalmaztak a munkások, hogy megvédjék a gyárat a re-strukturálás és privatizáció viharaiban is, illetve, hogyan buktak meg ezek a kísérletek.

Bevezetés

Bár a kapitalista globalizáció egy korszakának lezárultával a diszkonti­nuitás jelei egyre inkább megmutatkoznak most, 2008 tavaszán, de – cseppet sem meglepő módon – semmi jele annak, hogy az alapstruktúrák átalakulása is folyamatban volna. A társadalomtudomány művelői tudják, hogy ennek az az oka, hogy a hatalmi viszonyok és egyensúlyok, melye­ken egy adott korszak társadalmi fejlődése nyugszik, azaz a Gramsci-féle történelmi egység, nem mozdultak el számottevően, átalakulásukról pedig végképp nem beszélhetünk. Egyre erősödő, fenyegető feszültsé­gek lépnek fel, és nem várt megrázkódtatásoknak és meglepő átrende­ződéseknek lehetünk szemtanúi a globalizálódó kapitalizmus tájképét szemlélve, ám sehol sem tünedeznek fel a diszkontinuus változások jelei. A hangsúly-áthelyeződések azonban már jól láthatók.

Gondoljuk csak el a következő helyzetet: az IMF felügyelő bizottsága az évtized harmadik – az USA „másodlagos hitelválsága" által elindított – pénzügyi cunamijának hatására összeül (2008 áprilisában). Szemben a korábbi két-három esettel, ez a pénzügyi válság magának a nyugati bankrendszernek a létét veszélyezteti. Az IMF-et irányító bizottság el­nöke most azt kéri a tagoktól, hogy egy pillanatra feledkezzenek meg a rövid távon érzékelhető katasztrófákról, a súlyos veszteségekről és az ingatag pénzügyi rendszerről, és tegyék félre az asztalukon fekvő, gon­dosan elkészített komplex mennyiségi egyenlegeket, melyek a globális kapitalizmus e legfelsőbb irányítóinak a napi betevőjét jelentik az átlagos hétköznapokon. Mindezek helyett arra kéri a jelenlévőket, hogy képzel­jék el, mit jelent majd munkájuk szempontjából az, hogy hamarosan – mindössze húsz év múlva – olyan világban élünk, amelyben nemcsak a 2000. év hétszáz milliónyi nyugati fogyasztónak, hanem három-négy milliárdnyi globális fogyasztónak az igényeit kell kielégíteni; többségük Eurázsia nagy területein egységes nagy nemzeteket alkotva él, melyek jórészt viszonylag erős, de nem nyugati típusú örökségre épülő államok – elsősorban Kínáról, Indiáról és Oroszországról van szó. Megkérte a résztvevőket, gondolkodjanak el azon, hogy ezeknek az államoknak olaj-, rizs-, réz- és gabonaforrásokra lesz szükségük, hogy kielégítsék a négymilliárd fogyasztó igényeit. Aztán felszólította a gazdasági vezetőket, hogy hangosan gondolják végig azokat az elkerülhetetlenül bekövetkező politikai feszültségeket, melyeket az alapvető és kétségtelenül szűkös mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokért folytatandó versengés hoz majd létre, és vegyék számba azokat a feszültségeket is, melyeket ez a helyzet a rendszerben világszerte kialakít majd, továbbá próbáljanak számolni a társadalom szempontjából az előre kiszámíthatatlan következ­ményekkel – a globális felmelegedéssel, a szárazságokkal, az árvizekkel. A neoliberális globalizáció optimista látomása és az „adjunk mindenkinek egy-egy morzsát"-elve helyett (ezek az IMF-evangélium szólamai 1989 óta), a világszervezet főpapja most őszintén a szemünkbe mondja, hogy mostantól fogva a piacokért és a létfontosságú nyersanyagokért folyó élethalálharcnak, a strukturális inflációnak és a magas kamatlá­baknak, a nemzeteken belül fokozatosan kiéleződő társadalompolitikai feszültségeknek és a militarizált nemzeti kapitalizmusok közötti súlyos rivalizálásnak az időszaka következik – döbbenetesen súlyos ökológiai kockázatok és az egzisztenciális fenyegetettség körülményei közepette. Mindez olyan hitelesen hangzott, mint valami végső kijózanodás, sokkal hitelesebbnek, mint azok a korábbi figyelmeztetések, melyek az egypó­lusú világ délibábja óta valaha is elhangzottak.

Gondoljuk meg, hogy a FED (2008. május 14-én) húsz évig tartó szé­gyentelen szponzorálási pénzügyi spekulációkat és a Wall Street-i tőzsde­ügynökök és bankárok bevételeinek hathatós támogatását követően most úgy határoz, hogy kísérletet tesz arra, hogy „a széllel szemben haladjon", és olyan eszközöket próbál kifejleszteni, melyekkel megakadályozható vagy legalább csökkenthető a további spekulációs lufik kialakulása.

Ha tekintetünket most egészen más irányba fordítjuk, és szemügyre vesszük a külföldiek tulajdonában lévő Rom-Petrol és a francia autó­gyártók romániai vállalataiban dolgozók sztrájkjait (2008 áprilisában), akik harcuk eredményességeként ünneplik az éppen bejelentett 20%-os béremelést, mondván „ ez jó lecke azoknak a politikusoknak, akik az utóbbi évtizedben kiárusították a romániai munkaerőt a globális kapita­listák és a román állami osztály érdekében" (a szó szerinti idézetet lásd a Financial Times-ban), azt látjuk, hogy ezt az üzenetet a hivatalos politika rangjára emelte például a lengyel kormány. Vagy nézzük csak meg a járványszerűen terjedő paraszti és munkástiltakozásokat Kínában és Indiában, ahol az állam irányításával a kapitalista fejlődés javára folynak a földkisajátítások.

Lehet, hogy mindezek a jelenségek arra utalnak, hogy a globalizáció és a financializáció periódusának – melyet időnként és megtévesztően „Bretton Woods Il-nek" is neveznek – vége, és elindultunk egy új kor­szak felé, mely a polgárt és a munkást erőteljesebben támogatja? Más szavakkal, kifelé tartunk-e a globális neoliberalizmusból és közeledünk-e egyfajta „beágyazott liberalizmushoz" annak minden, a nemzetek újraé­ledését, az állam és a polgárjogok megerősödését elősegítő következ­ményével? Nem valószínű, különösen nem valószínűek olyan fejlődési elemek, melyek tágabb értelemben a munkásoknak és az állampolgárok­nak javára volnának. Hogy ez megtörténjen, ahhoz, tudjuk, két feltételre van szükség: a hosszú, szekuláris áthelyeződésre a (tőkétől eredő) profltok és a (bérekből származó) jövedelmek egyensúlyában, mivel a hetvenes évek vége óta egyre inkább a tőke felé elbillent egyensúlyt drasztikusan vissza kell fordítani a munkások javára; továbbá arra, hogy az ugyancsak hosszú ideje tartó, a tőke tényleges megadóztatásának egyre csökkentő mértékét – szemben a munka megadóztatásával – szintén meg kell állítani. Röviden, a társadalmi bér szisztematikus, a rendszerváltás óta minden OECD-országban tapasztalható csökkenését vissza kell fordítani, ha új korszak kezdetében reménykedünk, mert ez a lépés jelezné a hatalmi viszonyok alapvető változását és a nemzetek feletti történelmi egységnek, illetve helyi formáinak átalakulását. És még ha a nemzetek feletti osztály olyan nagy bölcsei, mint Larry Summers egyszer csak azt kezdték mondogatni – ezen folyamatok hatására és korábbi, hatalomban megcselekedett lépéseikkel ellentétben -, hogy mindezeket a feltételeket meg kell teremteni az „etnikai globalizáció" érdekében (2008 májusa), ami lehetővé tenné, hogy a globális növe­kedés nagy tömegek számára hozzon profitot, és ne csak egy szűk kis körnek, mégis elenyészően kevés jele látszik annak, hogy a kapitalista államhatalom kellőképpen ki tudja magát szabadítani a kapitalista hálózatokkal kialakított, kölcsönösen előnyös viszonya kötelékeiből ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtegye. Lehet, hogy a kapitalista államnak valóban van valami „relatív autonómiája", de mégsem ren­delkezik Münchausen báró képességeivel. Túlságosan is megköti saját nemzetek-felettisége és az a tény, hogy túlságosan is egybefonódott a nemzetek feletti osztály közvetlenül tőkés szegmensével. A munka és a tömegek szuverenitásának kettős válsága, melyet a munka és a tőke, az állam és az állampolgárok közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyrendszer csak tovább erősít, inkább azt valószínűsíti, hogy minden úgy folyik tovább, ahogy eddig is folyt.

Általános alapvetésem tehát a következő: a nemzetek felettivé váló államok munkás-állampolgárai nyilvánvalóan megérzik annak az egy milliárdnyi új munkaerőnek a piacra lépését, akik a rendszerbe 1989 óta integrálódtak, de megérzik majd annak a kétmilliárdnyinak a megjelené­sét is, akikkel az eljövendő két évtizedben számolnunk kell; mint láttuk, e körülményt nem kisebb személyiség nevezte a jövendő korszak megha­tározó elemének, mint maga Alan Greenspan. Ennek az alapvető ténynek a kialakulásáért a globális neoliberalizmusra és a financializálódásra hárul a felelősség. Ezek változhatnak és akár alkalmazkodhatnak is az új feltételekhez, de a globális proletariátus számának megháromszorozó­dása – mely a legkülönfélébb okokból elszigetelt és mélységesen eltérő nemzetállamokban végtelenül szétforgácsolt – még jó sokáig teherként nehezedik világunkra, dacára Wallernstein prognózisának: szerinte már látható a vég.

A fentiek következtében az állami elitekre erős nyomás nehezedik társadalmi legitimitásuk megszerzésekor, hiszen foglyai maradnak an­nak a globális rendszernek, mely szükségszerűen egymással versengő államokká alakítja őket: versengésük tárgya pedig a mobil tőke, mely­nek az egyes nemzeti elitek készségesen kínálják fel lakosságukat és területeiket. Bizonyosan lesznek majd különbségek, melyeket az eltérő földrajzi elhelyezkedés, az eltérő történelmi múlt és az állami eliteknek a tőkeforrásokhoz való közelsége és távolsága határoz majd meg. De főszabály lesz az állami elitek legitimációjára nehezedő nyomás, valamint az a jelenség, hogy újra meg újra kiüresednek a nemzetállam építésének és társadalmi irányításának liberális és modernista ideológiái – akár jobboldali, akár baloldali színezetűek is lesznek ezek.

Mindezek következtében, ahogyan azt talán elsőként (1993-ban) Paul Piccone meglátta, szemtanúi lehetünk a kiterjedt hibrid populizmus keletkezésének és újraéledésének, melynek összetevői elsősorban a szimbolikus etnikai nacionalizmus, illetve a vallás és ezek eklektikus keveredése a klasszikus baloldaltól kölcsönzött elemekkel. Piccone Franciaország példáján így mutatta ezt be: „a francia új jobboldal úgy tesz, mintha felfedezte volna Kolumbusz tojását, amikor szembehe­lyezkedik az egyetemessé váló Új Osztállyal, mely egyfajta absztrakt liberalizmust óhajt mindenkire rákényszeríteni, miközben a populisták saját közösségeikben, a maguk sajátos kultúrájában, intézményrendsze­rében, vallásainak parancsai stb. szerint akarnak élni.." (1993: 21). Ám Piccone elmulasztotta hozzátenni ehhez, hogy a társadalmat alakító új osztály absztrakt liberalizmusa már a kilencvenes évek elejére szorosan egybeforrt a versengő kapitalista állam globalizáló célkitűzésével, és ennek következtében kezdte elveszteni valamikor ténylegesen létező legitimitását. De helyesen mutatott rá arra a dialektikus viszonyra, mely a helyi közösségek kulturális különössége és az absztrakt liberális koz­mopolitizmus két véglete között alakult ki, és ami egyre inkább jellemzi az újfajta, egypólusú világ korszakát.

A szélsebesen terjedő populizmusok azonban nem csak nyílt, jobbol­dali ideológiai intervenciók képében jelentkeznek az elit politikacsinálás napi üzletmenetében. Hanem egyre inkább azok az eszközök, melyek révén a jogfosztott népesség szélesebb körei hangot adhatnak a globális modernizmusokkal szembeni elégedetlenségüknek. Akik nem lépnek fel nyíltan vagy nem szavaznak egyenesen a jobboldalra, gyakorta soto voce a liberális államosztályokat hibáztatják, mondván bűnrészesek „az emberek" rovására szövögetett összeesküvés bonyolításában. A töme­gek neheztelése és a szervezett radikális jobboldal közötti dialektikus viszony feltárása jelentős feladat, melyben az etnográfiai módszereknek valószínűleg nagy hasznát vehetjük.

Az alábbiakban először néhány átfogó elemzést igyekszem áttekinteni, melyek a fenti álláspontot igazolják, majd pedig belemerülünk a formá­lódó populizmus antropológiai komplexitásába, magyarán közelebbről szemügyre vesszük lengyel munkások egy csoportját, akiknek sorsát a kilencvenes évek végétől máig követtem nyomon.

A félelem, a válság és nemzet antropológiája

A kortárs antropológiában Gingrich és Banks (szerk., 2005), továbbá Appadurai rámutat a társadalmi bizonytalanság, félelem és düh jelentő­ségére, mivel ezek ágyaznak meg az etnikai és vallási újnacionalizmusok ideológiájának. Arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a befogadó készség milyen szoros kapcsolatban áll a neoliberális globalizáció teremtette ál­talános körülményekkel. Elemzéseik egybeesnek a Jonathan Friedman által (2003-ban) kifejtett kettős polarizáció általános fogalmával: ezek a polarizációk a társadalmi megosztottságokat az egyre szélesebb körben mutatkozó, mély kulturális különbözőségekkel állítják szembe egy olyan korszakban, melyben az uralkodó elitek és szövetségeseik strukturálisan kénytelenek kozmopolita osztályokká formálódni és egyidejűleg félre kell tenniük a nemzeti projektet mint sorsközösséget. E folyamat során a hajdani „fordista" munkásosztályok képviseleti értelemben és szó szerint is újfajta „etnikai népességgé" alakulnak át, míg az alsó osztá­lyok képviseleti értelemben és ténylegesen is classes dangereuxes-zé válnak. Ezen egymástól alapvetően eltérő nézeteket képviselő szerzők álláspontja egybecseng, amikor azt sugallják, hogy az újnacionalizmus feltámadásának (Európában és azon túl) magyarázatait csak úgy vizsgálhatjuk, ha a hátteret az az összetett képlet adja, melyet – az én megfogalmazásomban – egyfelől a népszuverenitás, másfelől a munka kettős válsága alkot; ez a kettős válság valóban az évezred fordulójának sajátossága. Azt is állítják továbbá, bár nem mindig részletesen kifejtve, hogy a nacionalista paranoia spiráljai, melyek strukturálisan e kettős válságból származtathatók, sajátos, csak rájuk jellemző, meghatározott történelmi dinamikájukat, jelentésüket és szimbolikájukat kimutathatóan osztálykonfigurációktól – összeütközésekből, szövetségekből és meg­osztottságokból – nyerik a specifikus, helyi történelem (gyakorta rejtett) közegében.

Ezen általános téziseknek az antropológián túl is számottevő támo­gatottságuk van. Az összehasonlító társadalomtörténettel foglalkozó tudósok közül például Moore (1972), Mann (2000), Katznelson (2000) és Tilly (2004) is arra a következtetésre jutottak, hogy a demokratikus kapita­lizmus keretei között az osztálymegosztottságokat elemezni, kifejezni és szervezetileg is segíteni kell, ha a liberalizmus a demokratikus folyamatok központi hajtóereje kíván maradni. A kettős válság azonban minimum azt jelzi, hogy az elmúlt három évtizedben a liberálisoknak éppen ezeken a területeken vált egyre nehezebbé az ideálhoz való közelítés. Ami az európai színteret illeti, a poszt-szocialista keleti országok jóval nehezebb helyzetben vannak, hiszen ezek függőségben lévő országok, egyértelmű­en komprádor kapitalizmusok, jó esetben a kontinens nyugati jóléti szint­jének 30%-án vegetálnak, bár a nyugati államok elitjeit is mélyen érinti a kettős válság. Ráadásul a helyzet nem korlátozódik Európára. A Közel-Keleten és Ázsia nyugati felén jelentkező vallásos fundamentalizmust sok elemző szerint a nemzeti baloldal eltiprása segítette elő (Ali, 2002). Számos tanulmány igazolta, hogy a neoliberális globalizáció azáltal, hogy fragmentálta a munkaerőt, lefelé nyomta a társadalmi jövedelmeket és a tőke szuverenitása javára visszaszorította a népszuverenitást, továbbá azzal, hogy korlátozta az „állam bal kezét" (a társadalmi részvételt és beleszólást) – ahogyan Bourdieu (2000-ben) fogalmazott -, miközben szabad mozgást biztosított a „jobb kéznek" (a pénzügynek, a jognak és rendnek), többé-kevésbé okkal-joggal állítható, hogy szisztematikusan hívta életre a mélységes népi bizonytalanság érzetét, megteremtve a félelem politikáját; mindezek eredményeképpen védekező, nem-liberális népi reakciókat vált ki egymástól olyan eltérő régiókban, mint Közép- és Nyugat-Afrika, az USA, Nyugat-Európa, Kelet-Európa, a Kaukázus vidéke és Kelet-Ázsia (lásd még Frank, 2005; Friedman (szerk.), 2003; Gingrich és Banks, 2005; Derlugian, 2005; Turner, 2003; Nonini, 2003; Wievorka, 2003; továbbá saját összegző cikkemet: Kalb, 2005a).

A félelemből eredő populista politikára nem szabad egyértelműen úgy tekintenünk, mint ami közvetlenül a globális szereplők ellen irányul, illet­ve mint amit közvetlenül a globális szereplők, az egyre növekvő számú kivándorló tömegek, a kereskedelem és az informatika stb. váltottak ki. Ezt a mindig homályos absztrakció szintje mozgatja, melyet Eric Wolf „stratégiai hatalomnak" nevezett (Wolf, 1991). Leginkább az történik, hogy a helyi adottságokból adódó tényleges következmények a legkü­lönfélébb, kívülről meghatározott „kritikus kereszteződések" révén ala­kulnak ki, mely kereszteződések a globális folyamatokat meghatározott nemzeti terepeken és helyi előtörténeti adottságokon át kapcsolják össze a létrejövő és kialakult eseményekkel és narratívákkal (Kalb, 1997, 2000, 2005; Kalb és Tak, 2005). A kritikus kereszteződések kapcsolják egybe a strukturális hatalom szintjét a „taktikai hatalom" intézményi területeivel és a mindennapi közvetítői hatalommal (Wolf, 1991), és ezekbe a dinamikus kapcsolatokba ágyazódnak bele a félelem és düh politikájának csírái.

Én különösen is hangsúlyoznám azt, hogy a populáris aggodalmakat és paranoiákat elsődlegesen a mindennapi közvetítői hatalom, az álla­mon alapuló taktikai politikai környezet (beleértve a politikai lehetőségek struktúráját) és a globális strukturális hatalmi viszonyok közötti kapcso­lathiány okozza. Ezek az aggodalmak pedig tovább izzítják a nemzeti populizmust, mely a kudarcot vallott liberális modernizmus helyébe lép. Jóval szűkebb politikai értelemben a populizmus a mi körülményeink között a liberális elitek és liberális ideológiák elutasításával egyenlő, mivel ez utóbbiak nem tudták a maguk hasznára fordítani a nemzetállamok forrásait, azaz a globális folyamatokat nem tudták a helyi szükségletek­hez és óhajokhoz igazítani, sőt ünneplik az elit kozmopolitizmusát, vagy ami még rosszabb, nyíltan a helyi források kifosztásán ügyködtek. De szélesebben értelmezve a populizmus a jogaiktól megfosztottak hangula­tának és érzékeny pontjainak indikátora, hiszen ők szenvedik meg, hogy a mindennapok egyre kaotikusabbá és ellenőrizhetetlenebbé válnak és óriási a szakadék a tőlük fényévnyire lévő, az ő további kifosztásukat szolgáló közhatalmi projektek között.

Míg a nyugati sajtó címlapjai általában „orientalizáló" képet rajzolnak a poszt-szocialista Keletről, s ezen országokat a többségi etnikai nacionalizmus¹ fortyogó katlanjának mutatják, alig-alig történtek konkrét, a kelet-európai térségek új nacionalizmusának dinamizmusát feltáró antro­pológiai vizsgálatok. Ezzel szemben a politológusok vagy a politikaszoci­ológusok a kilencvenes évek kezdete óta folyamatosan elemzik a kelet-európai nacionalizmusokat, és már számtalanszor erélyesen felhívták a figyelmet a bennük rejlő súlyos veszélyekre (például Tismaneau, 1998). Az ilyen tanulmányok újabban kevésbé verik félre a harangot, viszont jóval mélyebben elemzik a helyzetet, és antropológiai módszereket is egyre gyakrabban alkalmaznak és szorgalmaznak (Ost, 2005; Derlugian, 2005), s ez jelentős előrelépést mutat még akkor is, ha etnográfiai elem­zéseik nem mindig nyűgözik le az antropológusokat.

A nyugati média, persze, hajlamos arra, hogy a Nyugaton jelentkező nacionalizmusokat egészen másképp kezelje. A jelenlegi konfliktusokat, melyek Nyugaton a nacionalizmust a bevándorlással kapcsolatos prob­lémák mezébe bújtatják, úgy értelmezik, mintha azokat pusztán a helyi szélsőjobbos mozgalmak táplálnák. Ezzel egyúttal elködösítik a nyugati nacionalizmus forrásait, hiszen olyan cselekvőkre hárítják át ezeket, akiket a Nyugat maga is lényegétől idegennek tekint, nevezetesen a be­vándorlókra és a szélsőjobb peremén működőkre.² Az ilyen mozgalmakat és vezetőiket afféle eltévelyedésként kezelik a liberalizmus szerintük jól beágyazott eszméihez képest: a Nyugat ebben különbözik a Kelettől, mely kimondottan és köztudottan nacionalista.

Ezekkel az önfelmentő, orientalizáló képzetekkel szemben meggyőző­désem, hogy a nyugat- és kelet-európai populáris nacionalizmusoknak tágan értelmezve azonos társadalmi gyökerei vannak és összevethető a befolyásuk is; talajukat mindkét esetben a neoliberális globalizáció és osztály-újrarendeződés egymásba kapcsolódó folyamatai biztosítják, míg az általuk kiváltott tényleges történések dinamikája, természetesen, az eltérően irányított és egymáshoz eltérően viszonyuló politikai terepekből fakad, és szimbolikájukat az eltérő nemzeti történet, emlékezet és am­nézia formálja egyedivé.³

A nyugati neoliberalizmussal foglalkozó újabb antropológiai munkák Gingrich és Banks, szerk., 2005) bizonyos értelemben visszhangozták a média álláspontját a bevándorlók és a szélsőjobbos mozgalmak szerepét illetően. Ezek a művek alig-alig tettek valamit azért, hogy eloszlassák az orientalizáló és a véletlen szerepét hangoztató ködösítést. Mások a konzervatív nyugati elitet vizsgálták (Holmes, 2000) és a köreiben újjáéledt katolikus szervezeti ideológiákat. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a kulturális esszencializmus újra méltó helyére kerüljön a nyugat-európai és kontinentális korporatizmus jobbszárnyán, de nem ad magyarázatot arra, miből táplálkozik az elit körökön túl fellépő populizmus dinamikája és tartalma.

Semmibe sem kerül a népi populizmust analitikailag félresöpörni. Ám a populizmus minden fajtája strukturális és jelentőségteljes fenomén, és ezért jobban tesszük, ha komolyan számolunk vele. Mint Peter Worsley már régen leírta: „ a populizmus az embereknek azt az örökös próbálkozását jelenti, hogy a politikát valahogyan a magukénak tudják érezni", miközben a „teljes igazságot" keresik és azt követelik, hogy „saját társadalmaik működtetésében részt vehessenek" (Wolsley, 1969: 248, 244, 245).

A következőkben a fentiek kifejtése érdekében fejest ugrok a Wroclawban élő munkások egy csoportjának történetébe; ennek révén talán átláthatjuk, hogyan sodródtak a – Kelet-és Közép-Európa talán legjelentősebb társadalmi szegmensét adó – szakmunkások és betanított munkások oda, hogy egyre keserűbben utasítják el a liberális eliteket. A következők afféle mikroszkopikus archeológiai vizsgálat leírásai a munkások körében érzékelhető, fokozódó elégedetlenségnek, melyet a tulajdontól való megfosztás félreértett és félremagyarázott folyamatai váltottak ki. Ez az elutasítás és elégedetlenség nemcsak munkájukhoz való viszonyukat, hanem egész habitusukat áthatotta.

1997 és 2007 között követtem egy háztartási gépeket termelő gyárban és más, helyi, wroclawi üzemekben dolgozó, a Szolidaritás szervezetei körül alakult munkáscsoport sorsát. A munkások a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején építették ki helyi szolidaritási köreiket a kommu­nista elnyomás elleni tiltakozásul. önszerveződésüket a katonai hatalom korszakában és az 1985-től fokozatosan meginduló átalakulási folyama­tok során is megőrizték; erőteljes de facto, illetve de jure követelésekkel léptek fel „saját" gyáraikkal szemben, és aktívan próbáltak érvényt szerezni ezeknek a követeléseknek, valamint gyáraikat is igyekeztek megvédeni a Balcerowicz-féle liberalizációs válság, stabilizáció és priva­tizáció viharaiban. Azt kívánom igazolni, hogy a liberális folyamatok célja az volt, hogy a munkásságnak a javaktól való nyílt megfosztása újra és – paradox módon – jogszerűen az állami tulajdonba vételhez vezessen: de most a visszaszerzett szuverenitás és parlamenti demokratizálódás eszközeivel. Célom annak bizonyítása, hogy a folyamatokat belülről át­élve jóval könnyebb volt megérteni az eseményeket, és azt is bizonyítani kívánom, hogy a kívülálló kényelmes pozíciójából a történteket könnyű­szerrel lehet sikeres demokratikus átalakulásként fetisizálni.⁴

Az alábbiakban bemutatott eseményeket illetően tisztában vagyok azzal, hogy a lengyelországi magánosítás meglehetősen szélsőséges jegyeket mutatott. De mégsem tekinthetem kivételes esetnek, hanem inkább olyan folyamatnak, melyről más, Európa egészét átható esetekkel együtt mint kontinuumról alkothatunk fogalmat.

„A történelem ismétli önmagát" – beszélgetések egy lengyel populistával

A munkásosztállyal kapcsolatos tapasztalatok és többféleképpen értel­mezhető jelentőségük megközelítéséhez a legjobb bevezetést Krysztof Zadroznyval folytatott beszélgetéseim jelentették. Zadrozny 1953-ban született Wroclawban, szakiskolai tanár, munkásaktivista, aki végül soha nem gyakorolta eredeti szakmáját, hanem megmaradt a helyi Polar nevű gyár futószalagja mellett, nem vállalt fizetett állást a szakszervezetekben, a politikában, de nem lett belőle művezető sem. Az 1981. decemberi sta­táriumellenes sztrájk és gyárfoglalás vezetője volt. 1982-ben a Jaruzelski-kormány letartóztatta, majd 1983-1988 között szerkesztette és kiadta az „Otthonunk" című illegális üzemi lapot. Ekkor újra internálták, majd elbocsátották, és egész Wroclawban eltiltották a gyári munkától fegyelmi kihágásokra hivatkozva, mivel 1988-ban újraélesztette a Szolidaritás helyi szerveit. Ezután egy ideig kémények takarítását vállalta, továbbá volt ifjúsági kosárlabdaedző, több katolikus hittársával együtt „házi templomi" szünidei táborokat szervezett; egyébként nővére fontos helyi és országos pozíciót betöltő vezető a Szolidaritásban. Mindenekelőtt azonban szívó­san küzd azért, hogy ne hazugságban, hanem „igazságban éljünk", és az a cél vezeti, hogy Lengyelországban „normális" életet lehessen élni. Három gyereke van, a legidősebb akkor született, amikor ő internálva volt, mindhárom gyerek pedagógiával kapcsolatos tanulmányokat folytat. Mint a legtöbb, általunk megkérdezett munkás, Krysztof ma is abban a kis lakásban él, melyet a hetvenes évek végén kapott, nem messze a gyárépületektől. Abban a közegben, ahol az emberek több mint felének maximum általános iskolai végzettsége van, igyekezett megfelelni a több száz vagy talán több ezer ismerősétől és kollégájától ráruházott bizalomnak. Mint szakiskolai tanár és futószalag mellett dolgozó munkás, reá hárult a szerep, hogy a munkásosztály érzékenysége és a politika között közvetítsen, de ugyancsak közvetítői szerepet játszott a szervezeti területen dolgozó magasabb iskolai végzettségű szereplők – köztük saját nővére – és kollégáinak képviselete terén is.

Amikor 1998-ban először találkoztunk vele a Polar irodaházában lévő kicsi és komor szakszervezeti irodájában, a Polar részvényeinek egy részét éppen egy francia iparcsoport készült felvásárolni. Az EU, mely ragaszkodott a Lengyelországba irányuló import teljes liberalizációjához, egészen 2000-ig fenntartotta a lengyel exporttermékekkel szemben a speciális tarifákat, visszatérő témája volt beszélgetéseinek és baráti vitáiknak. Nem sokkal korábban jelentette be a gyár vezetése, hogy a munkaerő 15%-os leépítésére készül (az 1997-es adatok szerint 4,500-an dolgoztak a gyárban). MacKinsey elemzései alapján a gyár vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy a Polar jóval több munkaerőt használ az azonos termékeket gyártó nyugati gyárakhoz képest. „Az Európai Unió egy nagy Szovjetunió", mondta Zadrozny magabiztos túlzással. „Olyan sokat fecsegtek itt az önigazgatásról, a helyi vezetésről stb. és a végén óriási monopóliumot csinálnak".

Az antikommunista ellenállás szótárában a monopólium egyet jelentett a társadalmi és anyagi pazarlással, kiszámíthatatlansággal és alattomos korrupcióval. Az önkormányzás vagy önigazgatás ezzel szemben a „normális" életet és „az igazságnak megfelelő életet" jelenti. Ezek voltak azok az alapvető szimbólumok, melyek érdekében a lengyel munká­sok szembeszálltak a pártállammal, sokkal inkább ezek, mint a „civil társadalom" vagy akár a „pluralizmus" jelszavai, melyek inkább taktikai és intellektuális koncepciók maradtak. A normális élet és az igazság ismerete alkották a komplex népi szimbólumot, melyek végső soron a munkások mozgósítását is biztosították. Ezek az 1990-es években és a XXI. század elején is vonzó és kívánatos célok maradtak, sőt manapság egyre inkább a liberális állam és nemzetek feletti szövetségeseik elleni harc jelszavai.

2007 áprilisában, tíz évvel később ugyanabban a kicsi irodában talál­koztunk vele. Most is a futószalag mellett dolgozik a gyárban, ami ma a Polar-Whirlpool nevet viseli. „A történelem ismétli önmagát"- magya­rázza. „Naivitásunkkal és jó szívünkkel éltek vissza. Az 1989-et követő években csak azt hallottuk, hogy semmik se vagyunk; hogy a Nyugat idejött, hogy mindent átvegyen tőlünk; hogy a lengyeleknek nemzeti bűneik vannak. És így aztán az emberek szépen lassan elfogadták a status quót. De véleményem szerint ami 1989-ben hiányzott, az az abnormálissal szembeni ellenállás szelleme volt. És ez igaz a Szolidari­tásra és az egyházra is. Nézzük csak a jelenlegi helyzetet, például hogy a szupermarketekben dolgozó nőket nem engedik ki a vécére, és ezért pelenkát hordanak. Hol van ilyenkor a Szolidaritás? Hol van az egyház? Azonnal fel kellett volna lépniük ez ellen. És akkor egyéb dolgok sem történhettek volna meg. És azt hiszem, hogy a vállalkozásokat és a Polart is szándékosan darabolták fel. Magukra hagyták őket, hogy harcoljanak magukért. És ezzel a szolidaritásnak befellegzett".

„Azt mondták nekünk, hogy ennek így kell lennie, hogy itt van ez az át­menet, és hogy boldogoknak kellene lennünk, hogy egyáltalán van mun­kánk. Igaz, a munkahely nagy érték, de a méltóságunk és a keresetünk is számít. Azt gondolom, meg kéne néznünk, hogyan is zajlott a privatizáció, a Polart is beleértve, hogy vajon tényleg privatizálás történt-e, vagy pedig, ahogy az emberek mondják, egyszerűen csak lopás zajlott".

„Nem tudjuk visszacsinálni a történteket. De pszichológiailag mégis fontos volna megtudni, hogy vajon a mi cégünket értékén alul adták-e el. Akkor ugyanis könnyebben lehetne ma valami engedményt követelni, mondjuk magasabb bérekért harcolni. Becsületbeli kérdés. Én sosem hittem, hogy ennek így kellett történnie, hogy a lengyelek természetéből következik, hogy ezt vagy azt nem tudják megcsinálni, nagy hiba volt azt mondani, hogy a lengyelek semmit sem érnek."

Néhány fogalmat tisztáznunk kell, hogy kontextualizálhassuk és szét­bogozhassuk a helyi történetek látszólag jól látható, de valójában sok­szorosan rétegzett szálait. A privatizációban például ösztönös érzéseikkel szemben az emberek Lengyelországban tiszta szívvel hittek, de 1989-től 1992-ig, amikor a fogalom először bukkant fel köreikben, mindenképpen lelkes hívei voltak (lásd még Kalb, 2008; Ost, 2005). Nézetük szerint azonban kezdettől fogva egészen másféle jelentésben jött át a folyamat, amelyet a Nyugat, illetve a liberális lengyel elit használt. Nem azt jelen­tette, hogy egy köztulajdont eladnak egy magánbefektetőnek, hanem inkább ennek az ellenkezőjét. A lengyel munkások számára az 1980-as évek vége felé a privatizáció fogalma elsődlegesen azt jelentette, hogy a cégeket – melyek, mint köztudott, a kommunista korszakban a teljes közösségi élet színterei voltak, beleértve az egészségügyi szolgáltatást, a szabadságot, a lakáshoz jutást, az óvodákat, a kölcsönöket stb. – el kell venni a kommunistáktól, akiket a többség a nemzetre rátelepedett, illegitim, külsődleges magántulajdonosoknak tekintett. A privatizáció to­vábbá azt jelentette, hogy ezek a gyárak egyidejűleg a munkások kezébe kerülnek, vagyis a tényleges nemzeti közösség kezébe.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Lengyelországban és Wroclawban a huszadik század elején tapasztalt munkás-önigaz­gató mozgalmak valóságosan is jelen levő célok voltak; pontosabban, kézzel foghatóan valóságos és a mindennapok gyakorlatába beépülő projektnek látszottak. A poszt-szocialista korszakkal foglalkozó tudósok közül kevesen elemezték ezt a jelenséget a fontosságának megfelelően, ezért itt kitérőt kell tennünk. E nélkül ugyanis nem érthetők meg a helyi közösségek tapasztalatai.⁵

A statárium idején, 1981 szeptemberében a Szolidaritás kongresszusa által elfogadott program lényegi – meglehetősen figyelemre méltó – kö­vetelése volt a munkásönigazgatás, melyet a katonai rezsim egyik első civil törvényeként vezettek be (Poznanski, 1996). Gyakorta hallani azt a nézetet, hogy éppen ez volt az a követelés, mely a lengyel lázadás radikalizálódásának jegyét hordozta, s mint ilyen, meggyőzte Moszkvát és a lengyel tábornokokat arról, hogy a katonai beavatkozás egyre in­kább elkerülhetetlen, ha meg akarják védeni a nómenklatúra pozícióját. De most, amikor a Szolidaritást törvényen kívül helyezték, a katonai rezsim úgy vélte, ha a gyárakban lehetővé teszik az önigazgatás új in­tézményeinek kiépítését, akkor le tudják csillapítani a tömegek indulatait, egyidejűleg elvágják az értelmiség és a munkásság közötti kapcsola­tokat, és valamiféle legitimációt biztosítanak a rezsimnek. Ráadásul, ez a törvény egy csapásra megoldotta volna a szocialista felhalmozás járványos betegségeit.

Először is, azzal, hogy a vállalatokat tették felelőssé saját finanszírozá­sukért, a tábornokok azt remélték, hogy a gyárak majd rákényszerülnek arra, hogy felelősségteljesebben és vállalkozóbb módon kezeljék a pénz­ügyeiket. Másodszor, a hatalom azt is remélte, hogy meg tudja akadá­lyozni, de legalább a vállalat szintjére vagy helyi szintre tudja lenyomni a munkások újabb béremelési követeléseit. Ezáltal azt is remélték, hogy a szocialista felhalmozás egyik szisztémás problémáját is megoldják: neve­zetesen azt, hogy az állam képtelen ellenőrzése alatt tartani a béreket, a profitot, a befektetést, és korlátozni tudják az állam ellen irányuló kollektív munkásakciókat. Mostantól a munkások irányítják majd saját bérkészle­tüket, mely a Kornai-féle értelemben vett „kemény kényszerekkel" (1980) körülbástyázott, korlátozott költségvetés egyik eleme. És mivel jelentős ellenőrzéshez jutottak az általános költségvetés fölött, a munkások majd saját béreiket a termelési beruházások és az extenzív szociális alapok kiadásaival összhangban állapítják meg. A hatalom arra számított, hogy a munkások felelős gondozói és jó befektetői lesznek saját társadalmi újratermelésüknek. A terv szerint ezzel a szocialista gondoskodó államot, illetve annak feloldhatatlan ellentmondásait számolták volna fel (lásd Poznanski, 1996; Ekiert és Kubik, 1997). Visszatekintve látható, hogy valóban ez történt, csakhogy nem egészen úgy, ahogyan azt Jaruzelski és Moszkva elképzelte. Nemcsak a patriarchális viszonyoknak, hanem a szocialista államnak tout court lett vége, mert az állam végső soron ellenőrzését veszítette a „népi tulajdon" felett – majd pedig kialakult a neoliberális patriarchátus, hogy mindent visszavegyen a dolgozóktól, amint azt majd látni fogjuk.

A kommunista technokraták azt remélték, hogy az újonnan létrehozott, rendszerpárti szakszervezetek (melyek OPZZ néven szerveződtek) képesek lesznek majd ellenőrzésük alatt tartani az önigazgató intézmé­nyeket most, hogy a Szolidaritást törvényen kívül helyezték. De azokon a területeken, ahol a Szolidaritás erős volt és illegalitásba vonult, mint például a Polarban és sok más wroclawi gyárban, az OPZZ csak a fehérgalléros alkalmazottak egyes csoportjait tudta megnyerni. Az új munkástanácsokat nagyon hamar legyűrték az összetartó és demokra­tikus munkáskollektívák, melyek ekkor formálisan legális módszereket alkalmaztak annak érdekében, hogy az államtól megszerezzék a tényle­ges ellenőrzést a termelési tulajdon fölött. Zadrozny és kollégái alaposan kivették a részüket ebből a harcból, mely a munkásosztály érdekeiért és a nemzeti vagyon visszaszerzéséért folyt a Moszkva által támogatott kom­munistákkal szemben; tény, hogy Krysztof kulcsszerepet játszott, és a Polarban dolgozó százak, sőt ezrek elismerését is kivívta.⁶ A nyolcvanas évek vége felé sikerült is kiszorítaniuk a nómenklatúrát a gyár, illetve a gyár társadalmi vagyontárgyai fölötti ellenőrzés területéről; ennek követ­keztében meg tudták akadályozni, hogy a nomenklatúra privatizálja a gyárat és a vagyontárgyakat; 1989-re pedig valóban maguk választották és nevezték ki saját vezetőiket. Hasonló események zajlottak le más, fontos wroclawi gyárakban, például a számítógépeket gyártó Elwróban vagy a vasúti kocsikat gyártó Pafawagnál. Több tízezer munkás érezhette a városban, hogy a gyárakat és a társadalmi vagyont lényegében ellen­őrzése alá vonta. A Polar személyzeti igazgatója 1998-ban, miközben azt magyarázta, milyen súlyos morális és tényleges nehézségekkel jár több mint ezer dolgozó elbocsátása, újra meg újra hangsúlyozta nekünk, hogy továbbra is él a Polar dolgozóiban a gyár tulajdonjogának tudata.

A „privatizáció" másik, rendszerváltó fogalma természetesen egészen máshonnan érkezett. Első ízben a közbeszédben 1988-1989-ben gdanski liberális közgazdászok, különösen Leszek Balcerowicz használták elő­szeretettel. Ezeket a közgazdászokat meghívták a Geremek és Michnik körül gyülekező politikai liberálisok vezérkarába, bár a liberálisok csoport­ja már 1985-től szkeptikusan viszonyult a munkásönigazgatás eszméihez (Ost, 1990). De egy olyan gazdasági környezetben, melyet de facto győzedelmes munkáskollektívák irányítottak, jog szerint birtokoltak és morálisan magukénak vallottak, míg a korábbi formális résztulajdonos, az illegitim és szovjetek támogatta kommunista állam már szemmel látha­tóan az összeomlás szélén járt, a privatizáció újfajta ötletét a munkások úgy értelmezték, mint a népi tulajdonért vívott küzdelmeik végjátékát. A privatizációt az első időben széles körben úgy értelmezték, mint az eredeti, a katonai hatalmat életre hívó 1981-es szolidaritási követelések megvalósulását. Valahogy úgy kell elképzelnünk, mint a munkásfelkelést megkoronázó szertartást.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a munkásönigazgatás nem pusztán a munkások ügye volt, és nem pusztán a munkásoknak a privatizációval kapcsolatos értelmezéséről szólt. Az önigazgatás sok, egyetemet végzett embert is vonzott, különösen az olyan magasabb képzettséget kívánó területeken, mint a wroclawi számítógép-gyártó Elwro, de máshol is. Az 1989 utáni első két parlamentben volt egy frakció, amely az önigazgató intézményekből nőtt ki, és amely védelmezte a munkásszövetkezetek eszméjét mint a gazdaság privatizálásának egyik kívánatos formáját. Az önigazgató gyárak már 1988-ban kitermelték a jól képzett káderek országos mozgalmát, mely a kerekasztal-tárgyalások eredményességét szorgalmazta és jelentős pénzügyi és gazdasági szabályozókat követelt, melyek az önigazgató demokratikus szövetkezeteket segítették.⁷ De ezek a „szerves" cselekvők hamar rájöttek, hogy a kerekasztalban részt vevő liberális értelmiségieknek (nekik mára már gyakorlatilag nincs is választói bázisuk), ahogyan azt a tábornokok előre megjósolták, nem volt türelmük, hogy kivárják, amíg a munkáshatalom konszolidálódik (Ost, 1990). Az egyetlen, széles körben tiszteletnek örvendő, kezdettől fogva az üggyel szimpatizáló személy a korábban trockista Jacek Kuron volt (ugyancsak Kuron kezdeményezte 1976-ban a KOR-nak a felállítását: ez a bizott­ság az internált munkásoknak jogi támogatást biztosított. A KOR révén a lengyel értelmiség végül kapcsolatot talált a munkástiltakozásokkal, miután korábban – 1968-ban, 1971-ben, 1976-ban – sikertelen és összehangolatlan akciókat szervezett (lásd Kubik, 1995 és Ekiert és Kubik, 1997), de Kuron hamar elszigetelődött. Időközben a liberális állam kiala­kításának létfontosságú pénzügyi feladatait kényelmesen átpasszolták Balcerovicznak, meg az általa kötött washingtoni megállapodás nyugati résztvevőinek, akik csöndben kidolgozták a sokkterápia programját. Egyik wroclawi beszélgetőpartnerem, Andrzej Piszel, számítástechnikai kutató­mérnök, 1989 után a parlamenti önigazgató csoport tagja volt. Ma sikeres számítógépes vállalkozó, akinek nincsenek politikai illúziói, és élénken idézi fel, hogy a Geremek – akit ő nagyra becsült – körüli csoport meg­határozó tagjai hogyan fütyölték ki rendszeresen és hogyan alkalmaztak még ennél is kevésbé civilizált módszereket az ő elhallgattatására, ami­kor a gazdaság munkásönigazgató szektorát erősítő politikai javaslatokat terjesztett elő. Ma is azt gondolja, hogy ezzel a liberálisok valami nagy és megvalósítható társadalmi-gazdasági lehetőséget fojtottak el politikai okokból, de erre még gondolni sem szeret.

Ugyanakkor a sokkterápia, mely egy csapásra liberalizálta a piacot és csakis az mozgatta, hogy bármi áron konszolidálja az állami költségve­tést, olyan súlyosan büntette az összes termelő vállalatot, hogy veszélybe került a gyárak puszta fennmaradása, beleértve a közösségi funkcióikat is, melyek megőrzése sokkal fontosabb lett az aktivisták számára, mint a legális formáról folytatott torz vita. Míg az új rezsim finoman elhúzta a nyilvános vitát az egyes legális privatizációs módszerekről, aközben olyan nagy csapást mért a nemzeti gazdaságra, hogy a legtöbb gyár teljesen ellehetetlenült, és 1991-re gyakorlatilag térdre kényszerültek, és az államhoz fordultak kölcsönökért és segítségért. így az új liberális állam fokozatosan de facto elvonta a tulajdonlást a munkáskollektívák­tól és az állami bankokhoz és az államkincstárhoz rendelte. Ebben a folyamatban szétverte a munkásszolidaritást és felmorzsolta az önigaz­gató és szövetkezeti mozgalmakat. 1993-ra Lengyelországban megint munkástömegek tüntettek a sokkterápia és a szegénység ellen (Ekiert és Kubik, 1997), a szövetkezeti módszer lekerült a politikai viták napi­rendjéről és a privatizáció fogalma egyre inkább az állami kincstár által fenntartott gyárak és üzemek működtetését jelentette, melyeket aztán gyorsan kivittek a varsói tőzsdére, hogy égetően szükséges új, külföldi tőkeforrásokat vonhassanak be.

Ha 1985-1989-ben a munkások visszavették a kommunistáktól a ter­melési eszközöket, akkor 1989-1995-ben a liberális állam vette vissza a munkáskollektívák tulajdonát; a liberális állam saját, független kincstára javára a globalizációs módszerek alkalmazásával újra centralizálta a nemzeti vagyont. Az egyik döntő jogi elem volt, hogy azok a gyárak, me­lyek a kincstár tulajdonába kerültek, azonnal kikerültek az önigazgatási jogi rendszerből, elvesztették jogukat, hogy munkástanácsaik legyenek, illetve a munkástanácsok elvesztették azt a jogot, hogy igazgatókat nevezzenek ki. Az állami kisajátítás így jogi alapokat biztosított a még mindig meglévő és konkrét népi követelések elhárítására, vagyis arra, hogy a munkások ténylegesen is tulajdonosok lehessenek gyáraikban. Mikor 1997-ben első interjúinkat készítettük, a Polar és a többi gyár dolgozói kezdtek szembesülni jogi vereségükkel, és felismerték, hogy megfosztották őket hatalmuktól, miközben a puszta létfenntartásra kellett koncentrálniuk.

„Az igazi privatizáció", ahogy Zadrozny használja a kifejezést, a leg­tisztább formájában munkásszövetkezetet jelentett, míg kissé lazábban és kompromisszumosabb formában legalább olyan privatizációt, mely a gyár és a munkások javát szolgálta, s melynek során az alulról gyakorolt ellenőrzés növekedést, befektetést és magasabb béreket eredménye-zett.⁸ „A lopás", természetesen par excellence populista motívum. De mint láttuk, meglehetősen valóságosan fogalmazza meg a munkásközössé­gek tulajdontól való megfosztását, és jogszerű és pénzügyi eszközökkel történő átjátszásukat az állam és a globális piac kezére – kivonva az erkölcsi tulajdonosok ellenőrzése alól. Megfogalmazza továbbá a mun­kásközösségek anyagi kifosztásának következményeit is – és nemcsak a közösségekét, hanem a tényleges testvéri egyletek sorsát is, melyeket a nemzeti felkelés küzdelmeinek története forrasztott egybe -, amint a privatizáció tényleges menete során a tulajdon eltűnik az állami bürok­rácia és a nemzetközi vevők kezében.

Zadrozny rövid beszéde a lengyelekről, akiknek azt mondták, hogy megvannak a maguk bűnei, és ezért nem kellene annyira bízniuk saját képviseleti forrásaikban, elsősorban az 1989 utáni neoliberális tulajdon­áthelyezés tágabb lengyel közösségi kultúrájáról szól. Arra a széltében-hosszában hallható undorító retorikára utalt, melyet a liberális elit folyta­tott, és amit aztán a média és a tudományos körök is felhangosítottak, mikor kiderült az államháztartási hiány nagysága. Egyetlen liberálisnak sem volt mersze ahhoz, hogy a tartozásokat – mint az illegitim rendszer által felhalmozott tartozást (ahogyan arra Naomi Klein fontos megjegy­zése rámutatott, 2007) – felmondja és eltörölje.⁹ De míg a sokkterápia alapjaiban rendítette meg a nemzetet, addig az értelmiség és a média kétségbeesetten igyekezett magát „középosztálynak" mutatni, egyre inkább a munkásokra és a parasztokra kezdett mutogatni mint bűnba­kokra, akik a felelősek azért, hogy Lengyelország most már egyértelműen a globális kapitalista versengés színtere lett. A média a munkásokat és parasztokat szisztematikusan alkoholistáknak és naplopóknak állította be, a szakszervezeteket pedig leszólta, mondván, nem megfelelőek az új polgári Lengyelország számára.¹⁰ Tény, hogy a „civil társadalom" koncepcióját egészében és rendszeresen szembefordították velük. Még az olyan tisztességes értelmiségi is, mint Adam Michnik az 1989-es korszakos eseményeket felidéző tizedik évfordulós ünnepségen a bécsi Kaiserliche Hofburgban, melyen magam is részt vettem,¹¹ nyíltan leszólta a lengyel ipart, „ex-szocialista munkásokról" beszélt, akik „csak Lenin-mellszobrokat tudtak gyártani". Ugyanezen, az elit számára rendezett összejövetelen Leszek Balcerowicz szinte áhítatos büszkeséggel beszélt arról, hogyan engedte szabadjára a piac által kierőszakolt kreatív rombo­lást annak érdekében, hogy megbüntesse a lengyel munkásokat, mert „elvesztették józan eszüket", amit minden bizonnyal az állami irányítású ipar idézett elő (Kalb, 2002; lásd még Buchowski, 2006). Míg az elit békés győzelmét ünnepelte a kommunizmus és a gonosz birodalma felett a gaz­dag Bécsben, nem akadt a korábbi rendszertagadók, most új lengyel elit pózában fellépő résztvevők között egyetlen egy sem ezen a banketten, aki a munkások harcait – és nehéz helyzetét – felidézte volna.

Ez a közeg, melyet Michal Buchowski nemrég a „belső keletiesítés" fogalmával írt le (2006, valamint Kideckel, 2001, 2002), „a munkásokat és a parasztokat hibáztatja súlyos helyzetükért és a társadalmi nehéz­ségeket is az ő nyakukba igyekszik varrni…" (Buchowski, 2006: 467). Buchowski megírja, hogy a közhangulat szerint „a munkások 'civilizá­ciós szempontból megbuktak' (Sztompka, 1993), „általában fegyelme­zetlenség és az iparkodás hiánya jellemzi őket" (Sztompka, 1996) és szembeszállnak az igyekvők erőfeszítéseivel és a régió társadalmainak haladásával…" (ibid, 469). Azzal, hogy gyakorta felemlegetik a Homo Sovieticus-szindrómát, a liberális értelmiségiek kirekesztik a munká­sokat az európai keretek közül és a kortalan Ázsiába utalják vissza. Ugyanakkor a liberálisok szenvedélyesen követelik, hogy az új európai panteonban helyet foglalhassanak, és ennek érdekében szívesen idézik fel lelkiismeretes és békés kiállásukat a liberális civil társadalom mellett a kommunista Góliáttal folytatott harcban, valamint gyakorta hivatkoznak „a gazdaság" sikeres liberalizációjára és a privatizációra.

Krysztof Zadrozny alapvetően nem hajlandó nyilatkozni erről a bosszantó szimbolikus erőszakról. Mint az igazság rendíthetetlen bajnoka, kitartóan hangoztatja azonban, hogy egész életében hazugságnak tar­totta azt az állítást, hogy a lengyelek „semmit sem érnek". De világosan látja, milyen súlyosan érintette ez a nyilvános támadás, az elismerés megvonása az ellenállás fenntartását, és erkölcsileg hogyan érvény­telenítette a munkáskollektívák közös akcióit. A belső „keletiesítésnek" az volt a funkciója, hogy mint a kulturális tulajdonelvétel egyik formája, elmélyítette és csillapította az egyidejűleg zajló anyagi tulajdonelvonás keltette érzelmi hullámokat. Ez az egyik olyan kulturális mechanizmus volt, mely felszínre hozta az ún. lengyel etnikai népréteget a kozmopolita elittel szemben, ahogyan azt Jonathan Friedman előre látta.

Ebben a rövidke összefoglalóban Zadrozny még egy fontos megfi­gyelést említ, melyet szintén dekódolnunk kell: „a vállalatokat részekre szabdalták, és magukra hagyták őket az élethalálharcban", mindezért a Szolidaritást és az egyházakat is hibáztatja. Egy szuszra említi ezt a „lengyeleknek megvannak a maguk bűnei" kijelentéssel és a másik szólammal, mely szerint „az ellenállás szellemének hiánya" volt jellemző. Tény, hogy ezzel az egész liberális tulajdonáthelyezési komplexumot egy­szerre minősíti. Ne feledjük, hogy amikor „vállalkozásokról" beszél, akkor valójában egész életközösségekről és az általuk biztosított társadalmi szolgáltatásokról szól. Szűkebben értelmezve az önigazgató mozgalomra utal, és védelmébe veszi a gyárakat a neoliberális állammal szemben. Helyesen ismeri fel a munkásosztály 1990 táján bekövetkezett szétforgácsolódását, és ráérez arra is, hogy a kialakulóban lévő liberális állammal szemben megbuktak, de figyelmen kívül hagyja azokat a módszereket, amelyeket a kommunista tábornokok sikeresen és szándékosan a rend­szerbe belekódoltak.

A rezsim persze nem láthatta előre a munkásközösségek gyárak fölött gyakorolt ellenőrzésének felerősödését, mivel alábecsülte a munkás­közösségek összetartó erejét, miközben saját legitimitását túlbecsülte; ám azt okosan és szándékosan alakították ki a tábornokok, hogy a harc célpontja a nemzeti központtól az egyes helyi gyárakhoz rendelődjék. Azok a feltételek, melyek lehetővé tették, hogy a munkások visszave­gyenek vagyontárgyakat a kommunista államtól, egyidejűleg lehetetlenné tették, hogy a későbbiekben a liberális állam tulajdonszerzési igényével szemben eredményesen léphessenek fel. Ez a feltételekbe kezdettől fogva bele volt kódolva. Mindenekelőtt a katonai elnyomás közepette megvalósult önigazgatás elvágta a helyhez kötődő munkások és a nemzeti értelmiség közötti szövetség szálait. Ne feledjük, hogy pontosan ez a szövetség tette lehetővé elsősorban az 1980-ban megvalósult szö­vetséget (lásd Kubik, 1995, Ost, 1990, és mások). Miután az értelmiség elszakadt a munkásközösségek alkotta civil bázistól, most a haldokló kommunista államrendszer vonta őket ellenőrzése alá, s mára az értel­miség szilárdabban liberálisabb – vagy inkább neoliberálisabb -, mint valaha, és pontosan azt tették, amit a kommunista tábornokok beléjük kódoltak: szembefordultak a helyi tulajdonos-munkássággal, és megtör­ték kohéziójukat, hatalmukat és formálódó szövetségüket, és megóvták az állam számára a vagyont, melynek ekkorra már ők – az értelmiség – lettek a legfőbb haszonélvezői és tulajdonosai is. Zadrozny érthetően nem látta át ezt akkor. A felismerés pusztító hatással volt rá. Ezért kell szükségszerűen összeesküvést, de legalább perverz bűnrészességet feltételeznie. Mielőtt ebbe a kérdésbe részletesebben belemennék, elő­ször legalább egy aspektusát vizsgáljuk meg annak, hogyan ásta alá az ellenállást az önigazgatás intézményesülése. Ez az aspektus segíthet megértenünk Krysztof csalódottságát.

Mikor az önigazgatás megszilárdult, bekövetkezett az előre látható vezetőváltás is. Ez a személycsere jelentősen hozzájárult az 1989 utáni népi energiák és mobilizációs készségek hiányához. Míg Zadroznyt, az igazságban élni vágyó szaktanárt kollégái körében óriási elismerés és tisztelet övezte, egy kb. tízezer dolgozót foglalkoztató háztartásigép­gyár igazgatásához másféle habitusú emberekre volt szükség. Ebben a váltásban Zadrozny joggal érezte úgy, hogy mások nála rátermettebbek és képzettebbek. Nővére, Margolzata Cakinska erős akaratú, határozott asszony, aki a számviteli osztályon dolgozott könyvelőként, majd belépett az irányítói csapatba, és sikeresen a maga javára fordította a bátyját övező tiszteletet, amit 2008-ban is a magáénak tudhatott. Ma is a Polar demokratikusan választott, fizetett szakszervezeti alkalmazottja (és or­szágos szinten politikai támogatója a jobboldali koalíciónak). Zbigniew Kostecki, aki korábban a minőségellenőrzésen dolgozott és közgazdász diplomával rendelkezett, felkérést kapott, hogy legyen a munkástanács vezetője, később pedig a Polar ellenőrző bizottságának elnöke és egy nagy helyi üzem igazgatója lett. Az önigazgató vezetők wroclawi klubja, melynek tagjai a nyolcvanas évek végén emelkedtek ki, azért jött létre, hogy összehangolja az önigazgatói aktivisták tevékenységét. A klub Andrzej Piszelt választotta vezetőjéül. Piszel termelésirányító volt az Elwro nevű számítógépes cégnél, számítástechnikából egyetemi vég­zettségű szakember, később parlamenti képviselő és sikeres vállalkozó lett.

Röviden, tanúi lehetünk annak, ahogy a vezetés a mélyen politikus meggyőződésű szaktanártól, az igazságkeresés harcosától, a szerelő­szalag mellett dolgozó kollégái körében nagy tiszteletnek örvendő, hiteles személynek a kezéből átkerül egy technikaibb szemléletű, iskolázottabb vezetés kezébe, akik aztán itt szerzett tapasztalataikat egy nagyobb, or­szágos karrier kialakításában kamatoztatják. De ezek az új emberek nem tudták és nem is akarták mozgósítani a munkásközösségeket az 1989 utáni rezsim elleni harcra. A liberálisok számára a munkásönigazgatás inkább átmeneti technikai megoldásnak tűnt a központilag vezérelt gaz­daság problémáinak megoldására a teljes piacosítás érdekében, mintsem a tömegek igazságvágya megnyilatkozásának, ahogyan azt Zadrozny és kollégái gondolták.

Akkor folytassuk most Zadrozny elbeszélését azon a ponton, ahol az előbb félbehagytuk:

„Most derül ki, hogy mindent a titkosszolgálat készített elő (lásd még Los és Zybertowicz, 2000, DK). De ezt tudnunk kellett volna korábban is. Én mondogattam is ilyesmit, de senki sem hallgatott rám. Amikor az emberek kritikus véleményt fogalmaztak meg, félresöpörték őket, mint a holdkórosokat. Ma is a termelésben dolgozom, és a melósok mindig szidtak, eleinte Walesa árulása miatt, aztán az AWS korrupciós botrá­nyai miatt. És én voltam az, akit hibáztatni lehetett a bajokért, míg a fent ülőknek egyáltalán nem kellett mosakodniuk. Egyszerűen nem érdekelte őket, mit gondolnak róluk. Meg is vagyok lepve azon, hogy ezek a kitűnő emberek nem tartották fontosnak a megtisztulást."

Aztán azzal folytatja, hogy mivel a valódi folyamatokat sosem vizs­gálták ki, beleértve annak eldöntését is, ki vegyen részt a kerekasztal tárgyalásain, és mindazt, ami később bekövetkezett, a fenti vádak újra meg újra megfogalmazódnak, és a média azonnal látványos híreket csinál a vádakból, amivel aztán véglegesen lerombolja a hírbe hozottak tiszta nevét és a politikai célokat, de sosem vezet tisztánlátáshoz. Ebben a felfogásban, melyet számos informátorom képvisel, a színfalak mögött ténykedő titkosszolgálatok váltak a tényleges hatóerőkké, melyek min­den magánismeretet ellenőriznek. Amikor egyes csoportok politikailag megszerveződnek és akadállyá válnak a belső hálózatok számára, akkor – Zadrozny szerint – mindig egykettőre fel tudják őket morzsolni azzal, hogy kiszivárogtatnak az emberekről egy-két információt, illetve bármilyen kitalált történetet. „És végül minden botrány arra szolgál, hogy magát a megtisztulást lejárassa, mivel, mint láthatja, mindenkinek van vaj a fején."

Sok ember lejáratódott a kommunizmus időszakában, mert karriert akartak csinálni, magyarázza Zadrozny. „De nem szükséges az em­bernek a karrier minden áron. Csak élj tisztán!" És aztán elmond saját illegális gyári lapjáról, az Otthonunkról egy történetet a nyolcvanas évek­ből: „Mi tényleg feltártunk dolgokat. Nyomoztunk. De ma tengernyi sok a hazugság. És a sajtót kiárusították, mi meg hagytuk. Ez égbekiáltó, eladni a médiát és a bankokat (90%-ban külföldi tulajdonban vannak). Nagy a valószínűsége, hogy az egész privatizációt a bankok kezdték saját érdekükben, amikor egyik napról a másikra lerövidítették a kölcsönök visszafizetésének időszakát a kilencvenes évek elején. Mi a Polarban attól kezdve már képtelenek voltunk fizetni. Nem elleneztem, hogy a Szolidaritás a politika porondjára lépjen. De a Szolidaritás úgy ment be a politikai arénába, hogy nem csinált politikát. A kerekasztalnál nemcsak liberálisoknak kellett volna ülniük, hanem olyanoknak is, akik nem annyira ácsingóznak a jó üzletre".

Krysztof 1998 óta egyre közelebb került a Lengyel Családok Ligája nevű jobboldali párthoz, melyről azt gondolja, nem járatta le magát erköl­csileg olyan mértékben, mint a többi párt, és nagy híve a Kaczynskiaknak. Nagyon megviselte, hogy 1997-1998-ban a Szolidaritás és annak jobboldali pártja, az AWS milyen gyengén szerepelt. Csalódottságát elsősorban a privatizáció módszerei és következményei okozták. Sem a Szolidaritás, sem az AWS nem volt hajlandó politizálni, és kivenni a privatizációt a neoliberális körök kezéből. A Polart először a MacKinsey világította át a nyugati standardnak megfelelően. Aztán elbocsátották a munkaerő 30%-át, és a gyár francia befektetők kezére került, akik nem óhajtottak valódi beruházásokba fogni vagy akár jelét adni annak, hogy valamiféle „szociális csomaggal" kívánnának foglalkozni. Különösen ez utóbbi elmaradása bántotta a Polar-beli régi szakszervezeti embereket. Egyértelművé vált, hogy minden intézményi támogatást elvesztettek, és teljesen ki vannak szolgáltatva a piaci erőknek.

De végső soron ennél jóval többről volt szó, akárcsak annak idején, hiszen a gyárak és az önigazgatás nemcsak a termelés színterei voltak. A közösségről volt szó, az „Otthonunkról", és általában az értékekről. Innentől Zadrozny hosszan mesél a hanyatlás, a szomszédság, a bizton­ság, a sport, az ifjúság, a bűnözés kérdéseiről. Meg van róla győződve, hogy a volt kommunista biztonsági erők profitáltak az utcai bűnözés­ből, a huliganizmusból és a félelemből, és boldogan hagyták, hogy így alakuljanak a dolgok. Környezetében a háztulajdonosok szövetségét felszólították, hogy fizessenek hozzájárulást a rendőrség kiadásaihoz, ha jobb közbiztonságot szeretnének. És mindannyian fizettek, beleértve az ő szervezetét is. A félelem elgyengíti az embereket, és egyre többen gondolnak a szép kommunista múltra, állítja, erősödik a nosztalgia, me­lyet ő mélyen megvet. Néha részt vesz az esküdtszék munkájában is, és ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a bíróságokat nagyon rosszul finanszírozták az egész korszakban, és ezért nem is tudtak megfelelően foglalkozni a társadalomra nehezedő nyomással. Zadrozny, a szaktanár és kosárlabdaedző, sajnálattal tapasztalja a lakótelepeken élő munkásfi­atalok demoralizálódását, és végül oda lyukad ki, hogy Pilsudkit dicsőíti, a két háború közötti szocialista vonzalmú lengyel diktátort, és összeveti a mai, szerinte minősíthetetlenül rosszabb vezetőkkel és rendszerükkel. Aztán nem állja meg, hogy innen egy ugrással ne essen túlzásokba: „Ha a kommunista középvezetőket börtönbe csuktuk volna (ahogy azt Pilsudski biztos megtette volna), akkor a hibalehetőség elhanyagolható lett volna. A nagy többség korrupt volt. Egyszerűen nem kellenek a hazafiaknak."

Az amnézia elleni harc Kaczynski-módra

Nem csoda hát, hogy Zadrozny felvidult, amikor 2005-ben megalakult a Kaczynski-féle jobboldali populista kormány. A Kaczynski testvérek, akiket az Economist Európa „szörnyeteg ikreinek" nevezett, pontosan azokkal a választási programpontokkal élesztették újjá a jobboldali ha­talmat, melyek oly közel álltak Zadrozny szívéhez. A helyi közösségek szintjéről „beemelték" az országos politikába Zadrozny osztályának és generációjának dühét és indulatait. Az ikrek a nacionalista és protek­cionista gazdaságpolitikát, konzervatív család- és nőpolitikát, a nulla toleranciát és a bűnözésellenes álláspontot az Európai Unió ellen inté­zett vitriolos támadásokkal és autoriter megtisztulási fantazmagóriákkal kötötték össze. Politikai vízióik csúcspontját az EU-ban tanúsított nyers németellenes magatartás, a formálódó európai alkotmányos megállapo­dás elleni mozgósítás – mondván, ez csorbítja a lengyel szuverenitást – jellemezte, továbbá liberálisellenes kirohanások, melyeket az európai multikulturalizmus képviselői által támogatott varsói „meleg büszkeség napjára" összpontosított a kormányzat. A leglátványosabb lépéseik közé tartozott, hogy jogról és rendről szóló víziójukat nem korlátozták a lakótelepi fiatalkorúak kisstílű bűnözésének megelőzésére, hanem kiterjesztették a társadalom felsőbb rétegeire is, hogy felszámolják a közép- és felső szintű korrupciót, amit a Zadroznyhoz hasonlók már évek óta követeltek.

A populistáknak mindenhol küzdeniük kell a hivatalos és a kényszerű amnézia ellen. Az új liberális rezsimek történelmi és kulturális narratívája arra szolgál, hogy elfedje a tényleges kulturális és anyagi kifosztást, Bourdieu jól ismert kijelentése szellemében: „a szükségszerűt erény-nyé" kell tenniük. A Kaczynski-kormány pontosan ezt tette, és ezzel kiváltotta a lengyelországi és más nemzetiségű liberálisok ellenszenvét. A Kaczynskiak két kitűnő alkalmat is kreáltak, hogy az amnézia ellen felléphessenek. Az első a titkosszolgálatok és kollaboránsaik elleni tá­madás volt, és szimbolikusan nekimentek az „éles választóvonal" által előidézett történelmi amnéziának; a második támadás pedig a nyomorral és a társadalmi jogokkal kapcsolatos amnéziát illette, és a varsói „meleg büszkeség" felvonulás körül sűrűsödött össze. Mindkét lépésnek nagyon erős jelentése és visszhangja volt a munkások köreiben.

A Kaczynski-rezsim elsődleges célja az volt, hogy felszámolja az „éles választóvonal" elvét, melyet a kilencvenes években Michnik és Geremek, valamint a hozzájuk hasonló liberálisok rendre megvédtek. Az éles választóvonal a lengyel közbeszédben arra a politikai viszonyra utal, melyet a kerekasztal részvevői, a "választott" demokraták, a kom­munisták és a tábornokok fogadtak el, s melynek lényege: nem vádolni és nem büntetni senkit a múltat illetően. Wroclawban nem akadt olyan beszélgetőtársam, akinek egyetlen jó szava lett volna az éles választó­vonal politikájáról. Kivétel nélkül megtisztulást és büntetést követeltek. A Kaczynski-kormány ezt a népi és populista érzelmet egy nagyon jól megalapozott korrupcióellenes felügyelet létrehozására fordította, mely többek között kb. 700,000 lengyel magánszemély adatlapjaival foglalko­zott, akiket a kommunista titkosszolgálatokkal való együttműködéssel vá­doltak. Nagyon sokat elárul a folyamatokról, hogy a Kaczynski-kormány első számú és legjelentősebb áldozata maga Bronislaw Geremek volt, a széles körben tekintélynek örvendő, korábbi külügyminiszter, történész­professzor, az Európai Parlament tagja és az európai liberális-konzervatív agytröszt aktív résztvevője. Geremek mellett megvádoltak több százezer tudóst, bírót, adminisztrátort, mérnököt és üzletembert. Mindegyikőjüket beidézték, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot arról, hogy nem bűnösök, ami az ártatlanságra és bűntudatra épített, és szándékosan az eredeti liberális eljárás kifordítása volt. A gyanú is elegendő volt a vádhoz, és bizonyítékokat kellett bemutatni, hogy az illető a gyanút megcáfolhassa. Az egész nyugati sajtó csatlakozott Adam Michnik liberális napilapjában, a Gazeta Wyborczában közölt nyilvános felháborodásához az ellen, hogy Geremekről lealacsonyító képet fessen a kormányzat, hiszen sokak számára Geremek a más véleményű megvesztegethetetlenség ikonja volt, akit a varsói populista kormány behódolásra kényszerített, és aki kétségbeesetten bizonygatta ártatlanságát a „polgárnak" nemigen nevezhető médianyilvánosság előtt.

De persze, ahogy Buchowski (2006) tisztán látta, az, hogy Geremek vezette a korrupciós listát, következett egyfelől a materiális történelem­ből, másfelől a munkásság tulajdontól való megfosztásának közösségi kultúrájából. Végül is az 1989 utáni lengyel elitnek szembesülnie kellett azzal, hogy az elfojtás visszaütött: az elit megbűnhődött a munkásság küzdelmeinek és súlyos helyzetének önként magára vett és nemzetileg is elvárt amnéziája miatt; másképpen fogalmazva a „paktumban foglalt" és látszatra alkotmányosan előírt amnézia szükségképpen a megtisz­tulás követelésében ütött vissza, ami nem kizárólag a kommunistákról, hanem elsődlegesen róluk, a lengyel elitről szólt. És ezt az egészet úgy állították be, hogy most a lengyel etnikai nemzet elégtételt vesz azokon a honfitársain, akik a nemzetet kiárusították. Volt ennek a folyamatnak a lengyel liberális elitnek szánt rejtett, baljós üzenete: nem teljesen nyíltan, de azt üzente: könnyen lehet, hogy nem ti, hanem mi vagyunk „a nép". Krysztof Zadrozny ezzel az üzenettel teljes szívvel azonosult.

Most képzeljük el ebben a kontextusban a „meleg büszkeség fesztivált", más néven a „homoszexuálisok parádéját". Ezt a nemzetközi felvonulást eredetileg a poszt-szocialista Varsóban azért akarták megrendezni, hogy szembeszegüljenek Lech Kaczinskynak, a város polgármesterének „multikulturalizmus-ellenességével". Kaczynski polgármester a parádét 2004-ben és 2005-ben is betiltotta, ráadásul tett néhány csípős, politika­ilag inkorrekt, homofób kijelentést. Egy ifjúsági szervezet, mely szorosan kötődött a Lengyel Családok Ligájához, és az a Giertich alapította, aki Jaroslaw Kaczinsky ideológusa és művelődési minisztere volt, néhány évvel korábban megtámadta és összeverte a parádé néhány résztvevő­jét. A nyugat-európai multikulturális balos politikusok közbeléptek, és hi­vatalosan is figyelmeztették Varsót, hogy amit csinál, az az „intolerancia" gerjesztése. Ez a nyomás tette lehetővé, hogy 2006-ban és 2007-ben megrendezzék a felvonulást, melyen magas rangú nyugati politikusok, főleg német zöldek vettek részt azzal a jelszóval, hogy az emberi jogokat védelmezik. A Lengyel Családok Ligája ugyanakkor engedélyt kapott arra, hogy ugyanabban az időben ellentüntetést szervezzen. Krysztof Zadrozny rész vett ezen. Felháborította az a multikulturális és emberjogi beállítás, amelyet az EU propagált. „Miért csinál az EU akkora ügyet ab­ból a felvonulásból? – kérdezte. „Brüsszelben senkinek nincs egy szava sem, ha a lengyel munkások az alacsony béreken tengődve éheznek, úgy kell dolgozniuk, mint a kutyáknak és ki vannak zsákmányolva".

Krysztof számára a meleg büszkeség fesztiválja nyilvánvalóan paródia volt, mely ismét csak egy másik, fontos amnéziát szolgált. Mindenképpen hangsúlyozni kívánta, hogy a parádé elnevezésében emlegetett „egyen­lőség" fogalma valaha a társadalmi jogokat jelentette, nem kizárólag a multikulturális homoszexuális jogokat. És egyúttal utalt is Nyugat-Európa saját történelmét illető feledékenységére. Wroclawban sok interjúalanyom értett egyet ezzel. Persze, van osztályütközés is a büszkeségparádéhoz hasonló „multikulti" események mögött. De a posztszocialista ipari mun­kások szempontjából, akik először elvesztették a gyáraik és közösségeik fölötti ellenőrzést, és alig tudták ép bőrrel megúszni az ipar összeomlását, és akik kemény munkára és anyagi stagnálásra kényszerültek egy szé­lesebb nyilvános közegben, mely nyíltan fetisizálta a fogyasztást, ezek a parádék olyan rituáléknak tűntek, melyek feldicsérik a szexuálisan kicsapongó, szabadon válogató fogyasztás adta örömöket. A parádé szá­mukra a soha véget nem érő szabad cserét jelentette, de nem pusztán a tárgyak szabad cseréjét, hanem az intim viszonyok szabad cseréjét is. Nekik az élet mást tanított. Többek közt azt, hogy a családon és a munkáskollektíván belüli intim viszonyok a szolidaritásra, nem pedig a szabad cserére épülnek.¹²

Krysztof egy másik megjegyzése arra vonatkozott, hogy a tömeges fogyasztás liberális ígérete egyszerűen hazugság volt, és hogy ezért aztán nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a végtelen lehetőségek cseréje, és tisztességtelenül osztják a korlátlan örömöket is. Számukra a meleg büszkeség parádéja nem pusztán illetlen nyilvános tett volt, ahogyan azt a lengyel egyház minősítette. Sokkal inkább olyan illetlen nyilvános mí­tosz volt, mely arra szolgált, hogy elhallgattassa a lengyel közvéleményt a többség életét jellemző hiányról, a napi robotról és elszigeteltségről. A valóságnak ezek a tényei sokkal kevesebb közfigyelmet és tiszteletet kaptak – az EU-t is beleértve -, mint egy fölösleges parádé, mondják a munkások. így lehetett ez az esemény is a közösségi amnézia egyik újabb megnyilvánulása. Olyan fesztivál, mely arra szolgált, hogy elrejtsék a kényelmetlen valóság egy darabját. És a lengyel etnikai nemzet újra meghatározta magát a promiszkuitásba merült kozmopolitákkal szem­ben. Az előbbiek úgy tekintettek az utóbbiakra, mint akik a szó szoros értelmében bárkinek képesek eladni magukat.

A történelem még mindig ismétli magát

Beszélgetéseink során Zadrozny sokszor hangsúlyozta, hogy „a törté­nelem ismétli önmagát". A lengyelek a történelem során sokszor vesz­tették el szuverenitásukat és méltóságukat, és szilárd meggyőződése, hogy nincs vége ennek a nemzeti viktimizációnak a liberális kapitalista globalizáció korszakában sem. „A hatalom ugyanolyan, mint volt", -mondja. „Nagy a kiábrándultság. Én is csalódott vagyok. Azt hittük, hogy ha valamelyik nyugati cég idejön, akkor jó irányítás és igazságosság lesz, és a szocializmusra jellemző dolgok mind eltűnnek. Mint például a kisstílű bérharcok, az egész piti alkudozás. Azt hittük, ez a rendszer bölcs és humánus lesz."

2005-ben a Polart a Whirlpool vásárolta meg. Wroclaw lesz ennek az amerikai piacmeghatározó óriásnak az európai termelési és fejlesztési központja a háztartási gépek gyártása terén. 2005-től végül mégis sor kerül jelentős befektetésre: új gyártósorokat, gépeket állítanak be, új épületeket emelnek. Ugyanakkor Zadroznyt gyakorta megállítják a kol­légái, és panaszkodnak a felsrófolt termelési normák és a műhelyekben tapasztalható piti despotizmus miatt. „Abnormális," – mondja, utalva ezzel a munkásság szimbolikus örökségére, a „normalitás" kiküzdéséért foly­tatott harcokra. „Bizonyos dolgok, mint például az emberi lények helyett a termelékenységre, a munkára való összpontosítás, ma is megvan. Ez amerikai cég ugyan, de a koldusok cége. A Nyugatnak egyet kellene jelentenie a minőséggel. Mindenki panaszkodik a szocializmusra, de ezek a főnökök manapság roppant elszántak, hogy kipréseljék belőlünk a napi 500 darabot – minden feszes és merev. A szocializmussal összevetve a jelenlegi normánk sokkal keményebb. És a főnökök stílusa közvetlenül levezethető a szocializmusból. A kommunizmus legrosszabb jellemzői megmaradtak, és a legrosszabb nyugati sajátosságok adódtak hozzájuk".

A műhelyben a dolgozók reálbére alig emelkedett 1997 óta, amikor kutatásainkat elkezdtük. Ma is éppen csak fölötte van a 300 eurónak. Az átlagbérek, természetesen, emelkednek, és minden személyes megnyi­latkozás, melyet a munkásokkal folytatott interjúkban kaptunk, beleértve a szakszervezet képviselőit, a személyzeti vezetőket és a helyi kutatókat is, azt mutatják, hogy a gyártósornál dolgozók bére stagnál. Tény, hogy Zadrozny generációjának egész életében ez a stagnálás jutott. Ezzel szemben a Polar-Whirlpool gyárban az egy munkásra jutó termelékeny­ség 700%-kal növekedett, mióta a gyár a Whirlpool tulajdonába került. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, természetesen jelentős szerep jutott az új beruházásoknak: új gépeket, új felszereléseket és újfajta logisztikát honosítottak meg. De nagyon sokat mond a tény, hogy a műhelyben a viszonyok feltűnő hierarchizálódása zajlott le, a főnökök és minőségel­lenőrök száma durván megduplázódott. Ezek a vezetők ma nagyjából 50-100%-kal keresnek többet a gépsornál dolgozóknál, és ez kapitalista fegyelmet eredményez a műhelyben. A hosszú ideje itt dolgozó munká­sok nem tudnak olyan időszakot felidézni, amikor a munka ilyen nagy stresszel járt. Megjegyzik, hogy a fiatalok nagyon nehezen bírják ezt a légkört, és sokan néhány hét után ott is hagyják a gyárat. Zadrozny, aki tanár és tréner is, gyakran segít nekik fizikai állapotuk, energiájuk és koncentrációs képességeik megőrzésében, de még a legkiválóbbaknak is három teljes hétre van szüksége ahhoz, hogy el tudják viselni a nyomást és általában hónapokig tart, amíg egészen hozzászoknak.

Zadrozny komolyan aggódik. „A fiatalokat becsapták. Keményen tanul­tak, de hiába, ha itt nem kapnak rendes állást. Ez itt féktelen versengés. A fiatalokat és képességeiket is kizsákmányolják. Szerintem tömeges a csalódottság. Egyfelől voltak a nagy ígéretek, de ténylegesen csak nagyon kevés valósult meg belőlük. Csak az életnek ez a sekélyessége maradt meg, és a régi életmódminták széthullóban vannak. Hanyatlik a hazafiság. így aztán könnyű az embereknek elmenni innen, kivándorolni. Semmi sem tartja őket vissza. Még gyerekeket is külföldön csinálnak, nem itthon. És semmire sem becsüli a szakszervezeteket, amiket mi építettünk ki. De persze lehettünk volna sokkal radikálisabbak. Ha nem kellett volna bizonyos dolgokkal annyit törődnünk (az hiszem, arra gondol, hogy még 1988-1989-ben is valós volt a Szovjetunió fenyegető jelenléte), az egész rendszert a feje tetejére állíthattuk volna, saját kormányt, saját parlamentet választottunk volna korábban. A munkásellenes szabályozók nem lettek volna ilyen elterjedtek, és akkor a bejövő nyugati munkaadók másféle feltételeket találtak volna nálunk. És végül is, ez nagy veszte­ség. Az emberekben megvolt az akarat. Lelkesek voltak. Új társadalmat építhettünk volna. És azt hiszem, a lengyelek ezt remélték. Olyan volt a helyzet, mint a háború után. Érezni lehetett az újjáépítés légkörét, és az emberekben megvolt az elszántság, hogy másik rendszerre és másféle szokásokra váltsanak át. De szerintem ez nem működött. Itt a vadkapitalizmus vert gyökeret. A felszínen minden nagyon szép volt, de belül nem azok az emberi viszonyrendszerek formálódtak ki, amelyekért mi küzdöttünk".

Következtetések

Egy nemrégiben megjelent inspiratív tanulmányban a politológus David Ost (2005) azt állította, hogy a Kaczynski ikrekhez hasonló jobboldali ideológusok ravaszul ráerőltették a lengyel posztszocialista munkás­ságra makacs „liberálisellenes" hegemóniájukat (de talán máshol is így történt Európában). Azért tettek így, hogy megszerezzék a munkások szavazatait, és közben elkerüljék a tőkével való konfrontálódást. A reak­ciós kultúra és a szimbolikus politizálás, írja, vette át az antikapitalista mobilizálás és a szervezett alku szerepét. Én a lengyel fejleményekkel kapcsolatban egy másik magyarázattal szolgálok. Az én alternatív ma­gyarázatom kevésbé „eszmei alapú" (Ost kifejezése). Közelebb áll Laclau és Mouffe (1985) megközelítéséhez, és a Gramsci-féle felfogáshoz, aho­gyan a posztszocialista Lengyelországban a munkásszolidaritás drámai hatalomvesztéséhez viszonyul, illetve a politikai folyamatokat és ezek közösségi jeleit felismerni képes „józan eszük" változó artikulálódását elemzi. Ostnak teljesen igaza volt, amikor a lengyel liberális értelmiség 1989 utáni szereplését nevezte meg döntő tényezőnek, de alapjában véve tévedett abban, hogy a Kaczynski-féle kialakuló jobboldali elit és köreik manipulálták volna az ipari munkásságot egyfajta paranoiás libe­rálisellenes politika befogadása érdekében, így eltérítve őket „valódi" osztályérdekeiktől. Hangsúlyozom, hogy az idők folyamán a tényleges harcok a nyilvános szimbolikus konfrontáció formájába mentek át, mi­után a közösségi tulajdon megszerzéséért folytatott küzdelem elbukott, és tovább folytatódott a kulturális „tulajdonvesztés", és a tömegeknek az anyagi és kulturális források meggyengülésével új harcokba kellett bocsátkozniuk, de most már liberális és globális kontextusban.

A Kaczynski-jelenség a lengyel népi harag szerves terméke, és nem e haragnak valami ármányos politikai kihasználása, még kevésbé a népi megbántottság meglovagolásának egy formája. Mi több, a jelenkori len­gyel történelem cseppet sem egyedüli abban, hogy a liberális kozmopoli­tizmussal szemben etnikai népi küzdelmek jelentkeznek, melyek az osz­tályok közötti ellentétek régi stílusú modernista nyelvezetét helyettesítik. Ostnak elemeznie kellett volna a liberális állami eliteknek a globalizáció nyomása alatt összeomló legitimációját Lengyelországban és másutt a nacionalista ideológiák hegemón ravaszságának hangsúlyozása helyett, és kitartóbban kellett volna ragaszkodnia etnográfiai érdeklődéséhez. így a következő helyzet áll elő: azzal, hogy Ost azt hangsúlyozza, hogy a jobboldali ideológusok szándékosan kreáltak politikai kereteket, elemzése végső soron nagyobb politikai legitimitást biztosít a versengő államnak és a neoliberális globalizációnak, melynek ezek a keretek is részei, mint amilyen legalitást a tulajdontól megfosztottak tudnának adni a rendszernek. Míg Ost elismeréssel adózik az együttérző liberális baloldalnak, ténylegesen segít legalizálni a tulajdonelvétel strukturális folyamatát, hiszen erről nem beszél, azaz figyelmen kívül hagyja ezt. Mint Zadrozny története mutatja, a melankólia sokkal többféle forrásból fakad, mint pusztán a bérharcokért folyó mobilizáció hiányából.

A Kaczynski-közjáték ugyanakkor még valami másra is rámutat. Az 1989-et követő politikát Kelet-Közép-Európában mindig is a megbántottság, a harag jellemezte, s nem pedig a kiállás, a cselekvés. A választói részvétel általában alacsony, úgy 50% körül mozog, és egy kezünkön megszámolhatjuk, hány olyan kormány volt ebben a térségben, mely egymás után két választáson győzött volna. A posztkommunista átme­netet a neoliberális globalizáció és munkaszuverenitás kettős válsága közepette a választók soha nem fogadták el. Azt, hogy kiszabadultak a szovjetek öleléséből és búcsút mondtak a kommunista pártgépezetnek, egyhangú helyesléssel fogadták, de ami utána következett, azt lényegé­ben utasították el. A Kaczynskiak azért juthattak hatalomra, mert szava­zóik, a választásra jogosultak maximum 15 %-a voltak az egyetlen olyan társadalmi csoport, mely 2005-ben egyáltalán hajlandó volt az urnákhoz járulni; a többiek jórészt otthon maradtak. És a wroclawi elektronikai iparban dolgozó beszélgetőtársaim többsége strukturálatlanul ugyan, de egyetértett velük, noha csak egy töredékük volt hajlandó a Kaczynskiakra adni szavazatait. A beszélgetőtársaim vagy suttogva, vagy néha ordítva fejezték ki a legkülönfélébb indíttatású politikai cinizmusukat bármely varsói kormány – köztük a Kaczynski-kormány – iránt is, s csak nagyon kevésszer adtak hangot pozitív hitüknek. Csak kevesen voltak, köztük Zadrozny, akik valóban azonosultak a Kaczynskiak erényre, félelemre és gyanakvásra épített kampányával. 2007 októberében a jobboldali kormányzat vereséget szenvedett, és a liberális Szabadság Unió lépett hatalomra. A választói részvétel 1989 óta most volt a legmagasabb, elérte a félelmetes 51%-ot. Míg a Kaczynskiak abszolút számokban nagyobb támogatást szereztek, mint 2005-ben, az iskolázott nagyvárosi fiatalság mozgósítása azonnal felborította a törékeny egyensúlyt.

És valami más is megváltozott a nagy lengyel városokban, Wroclawot is beleértve, a munkásosztály újratermelődésének körülményeiben. Az a tény, hogy 2004-ben Lengyelország végre az EU tagja lett, három olyan következménnyel járt, melyet a lengyelek már 1989 óta intenzíven óhajtottak: 1. lehetővé vált nagy tömegek munkavállalása Nyugaton; 2. a transznacionális vállalatok jelentősen megemelték az országba és Ke­let-Európába beáramló ipari befektetések összegét; 3. nagy pénzekhez jutottak a régiós és a mezőgazdasági pénzalapok. Lengyelország kapott a legtöbbet ezekből a beáramló pénzekből, míg Közép- és Kelet-Európa egészében a nyugat-európai korporációk elsődleges tömegtermelési bá­zisa lett. 2004 után ez a három folyamat együtt végül azt eredményezte, hogy az Európában legmagasabb munkanélküliség jelentősen csökkent Lengyelországban (hivatalosan 2003-ban a munkanélküliség közel 20%-os volt, 2007-ben pedig kb. 13%-os).

A csökkenő munkaerőtartalékok és a globális kapitalizmusba való felgyorsult beilleszkedés láthatóan felerősíti az iparban a despotikus munkaerőrendszereket. A tömeges kivándorlás miatt 1989 óta először munkaerőhiány lépett fel. És a nyugati tőke, amely végre jelentősebb beruházásokba kezdett az álló tőke szférájában, váratlanul magasra emelte a termelékenységi mutatókat, hiszen a munkásoknak a fokozódó kelet-ázsiai versenytársakkal kell felvenniük a tempót. Míg beszélge­tőtársaim a kilencvenes évek végén az áskálódó kommunistákra és a közéletet korrumpáló liberálisokra panaszkodtak, ebben az új európai és globális kontextusban történeteik már egyre inkább a régi (nyugati) stílusú kizsákmányolásról szólnak. Érzékelhető, hogy a politikai azonosságtu­datban szélesebb körű átrendeződés zajlott le, mely hozzájárul majd a lengyel történelmi sérelmek újrafogalmazásához a következő években. „Végtére is, munkások vagyunk" – mondta 2007 áprilisában egyik, kissé zavarban lévő informátorom, aki az 1990-es évek vége felé ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindig is vállalkozó volt. Mióta 1997-ben elkezdtem a vizsgálatokat, most fordult elő először, hogy ez a szó: „munkás" a régi szocialista konnotációkkal önmeghatározásként felbukkant. Miközben ezt a mondatot megfogalmazta, beszélgetőtársam, egy ötvenes éveiben járó férfi, fürkészően nézett a kérdezőre, teljes bizonytalanságban, de mégis reménykedve abban, hogy önmeghatározása helyeslésre talál.

Lengyelországhoz és a hozzá hasonló államok számára az a kérdés, hogy a következő 20 évben bekövetkező folyamat: kétmilliárd új munka­erő és fogyasztó integrációja a világrendszerbe vajon középosztálybeli fogyasztókká teszi-e őket, vagy „lehorgonyozza" újonnan felismert mun­kásidentitásukat. A megbántottság politikája nagyon valószínűen meg­marad a liberális kozmopolitizmus homályos nacionalista elutasításának keretei között, mondván, a liberálisok kiárusítják a nemzetet, és időnként megerősödik majd az osztályharc a dolgozó emberek szlogenjének hang­súlyozásával, mihelyt a termelésben dolgozó lengyelek érezni fogják az ázsiai munkaerőtartalékokra nehezedő, demokratikusnak aligha nevez­hető versengő államok által rájuk terhelt kizsákmányolás hatásait.

E tanulmányban vizsgálatom tárgyát a populáris nemzeti paranoia speciális lengyel megvalósulása képezte. Tézisem az, hogy a jelenlegi, gyakorta vijjogó nemzeti és nacionalista címlapsztorik elemzéséhez nem elég a nacionalista pártok és elitek tanulmányozása, hanem be kell vonnunk a képbe az osztálykonfigurációk és röppályák szorosan összefüggő megközelítéseit, hogy behatolhassunk a társadalmi és egzisztenciális bizonytalanság, az ezzel járó megélt félelmek és dühök mélyen fekvő textúrájába. Bemutattam, hogy sikerrel alkalmazhatjuk az Edward Thompson-féle „osztályharc osztályok nélkül" módszerét – különösen, ha összeházasítjuk Eric Wolf elemzőerejének stratégiáival. E sikeres elemzés révén közelebb kerülhetünk a jelenlegi poszt-szoci­alista/posztjóléti állapotoknak és a munka- és népi szuverenitás kettős válsága összefonódásának megértéséhez, ahhoz a válsághoz, mely a világ bármely pontján jelentkező helyi, népi csalódottság és paranoia szükséges háttere.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

A tanulmány a Max Weber Program (EUI) szervezésében 2008 májusá­ban megrendezett, Globalizáció és egyenlőtlenségek: Gondolatok, elmél­kedések a megosztott világ fejlődéséről című konferenciára készült.

 

Hivatkozások

Ali, Tariq, 2002, The Clash of Fundamentalisms. London, Verso.

Appadurai, Arjun, 2006, Fear of Small Numbers. An Essay on the Geography of Anger. Durham-London, Duke University Press.

Bartha Eszter, 2007, Alienating Labor. Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989. Dissertation CEU.

Bourdieu, Pierre, 2000, Acts of Resistance. Against the Tyranny of the Market. New York, The New Press.

Buchowski, Michal, 2006, The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly, vol 79, (2006), no 3, pp. 463-482.

Derluguian, Gyorgi, 2005, Bourdieu's Secret Admirer in the Caucasus. A World System Biography. Chicago, Chicago University Press.

Ekiert, Gregorz-Jan Kubik, 1999, Rebellious Civil Society. Popular Protest and Democratic Consolidation in Poland 1989-1993. Ann Arbor, University of Michigan Press.

Frank, Thomas, 2004, What's the Matter with Kansas? How Conservatives won the Heart of America. New York, Owl Books

Friedman, Jonathan (ed.) 2003, Globalization, the State and Violence. Walnut Creek, Altamira Press.

Gingrich, Andre-Marcus Banks (eds.), 2005, Neo-Nationalism in Europe and Beyond. Perspectives from Social Anthropology. New York-Oxford, Berghahn Books.

Holmes, Douglas, 2000, Integral Europe – Fast Capitalism, Multiculturalism, Neo-Fascism. Princeton, Princeton University Press.

Gledhill, John, 2000, Power and Its Disguises. Anthropological Perspectives on Politics. London, Pluto Press.

Kalb, Don, 2005, From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory, vol. 5, no.2, (2005), pp. 176-204. Magyarul lásd Don Kalb: A folyamatoktól az erőszakig – Politika és tudás a globalizációról és birodalomról folyó vitákban Eszmélet 78. 2008. nyár.

Kalb, Don, 2002, "Afterword: Globalism and postsocialist prospects", Chris Hann (ed.), Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. (London) Routledge

Kalb, Don-M. van der Land-R. Staring-B. van Steenbergen-N. Wilterdink (eds.) 2000, The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Boulder-Lon­don, Rowman and Littlefield.

Kalb, Don-Herman Tak (eds.), 2005, Critical Junctions. Anthropology and History beyond the Cultural Turn. New York-Oxford, Berghahn Books.

Kalb, Don, 1997, Expanding Class. Power and Everyday Politics in Industrial Communities, The Netherlands 1850-1950. Durham-London, Duke University Press.

Kalb, Don, 2008, "Headlines of Nationalism. Subtexts of Class", Antropologica 2008 (megjelenés alatt).

Katznelson, Ira, 1998, Liberalisms Crooked Circle. Princeton, Princeton University Press.

Klein, Naomi, 2007, The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. Lon­don, Penguin Books.

Kornai János, 1980, A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kubik, Jan, 1994, The Power of Symbols against the Symbols of Power. The Rise of Solidarity and the Fall of State Socialism in Poland. University Park, Penn State Press.

Los, Maria-Andrzej Zybertowicz, 2000, Privatizing the Police State. The Case of Poland. Basingstoke, MacMillan.

Mann, Michael, 1999, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing", New Left Review I/235 (1999) 18-45.

Moore, Barrington,1978, Injustice. The Social Bases of Obedience and Revolt. White Plains, NY, M.E. Sharpe.

Nonini, Don, 2003, American Neoliberalism, 'Globalization', and Violence: Reflections from the United States and Southeast Asia. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State, and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 163-202.

Ost, David, 1990, Solidarity and the Politics of Anti-Politics. Opposition and Reform in Poland since 1968. Philadelphia, Temple University Press.

Ost, David, 2005, The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press.

Piccone, Paul, 1993, Confronting the French New Right: old prejudices or a new political paradigm? Telos, no. 98/99 (1993), pp. 3-23.

Poznanski, Kazimierz, 1996, Poland's Protracted Transition. Institutional change and economic growth, 1970-1994. Cambridge, Cambridge University Press.

Shields, Stuart, 2007, From socialist Solidarity to neo-populist neoliberalisation? The paradoxes of Poland's post-communist transition. Capital and Class, (2007), vol. 93, pp. 159-78.

Smith, Gavin, 2006, When 'the logic of capital is the real that lurks in the background'. Current Anthropology, vol. 47, no. 4 (2006), pp. 621-39.

Tilly, Charles, 2003, Contention and Democracy in Europe, 1650-2000. Camb­ridge, Cambridge University Press.

Tismaneanu, Vladimir, 1998, Fantasies of Salvation: Democracy, Nationalism, and Myth in Post-Communist Europe. Princeton, Princeton University Press.

Turner, Terence, 2003, Class Projects, Social Consciousness, and the Contradictions of 'Globalization'. In Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State and Violence. Walnut Creek, Altamira, pp. 35-66.

Van der Veer, Peter, 2006 Pim Fortuyn, Theo van Gogh, and the Politics of Tolerance in the Netherlands. Public Culture, vol. 18, (2006), pp. 111-125.

Wieviorka, Michel, 2003, "The New Paradigm of Violence", Jonathan Friedman (ed.): Globalization, the State and Violence, Walnut Creek, Altamira, pp. 107-40.

Wolf , Eric, 1990, Facing Power. American Anthropologist vol. 92, (1991), pp. 586-596.

Worsley, Peter, 1969, The Concept of Populism. In Ghita Ionescu-Ernest Gellner (eds.): Populism. Its Meanings and National Characteristics. London, Weidenfeld and Nicholson.

 

Jegyzetek

1 Michael Buchowski kimutatta, hogy a kelet-európai eliteknek hasonló és ta­lán még a nyugatiakénál is radikálisabb, orientalizáló ideáik vannak saját, nekik alávetett honfitársaikról (Buchowski, 2006).

2 Peter van der Veer kivétel e szabály alól. ő a holland populizmus iszlámellenes mobilizációját annak következményeként látja, hogy maguk a hollandok véglete­sen képtelenek megküzdeni saját vallásosságukkal (Van der Veer, 2006).

3 Ebben egyértelműen osztozom Michael Burawoy (2001) véleményével, amikor a világrendszer és az osztályszempont alapján bírálja Eyal, Szelényi, Townsley (1998), továbbá Stark és Bruszt (1998) nézeteit, bár én kicsit elfogadóbb vagyok az ezen szerzők által hangoztatott folyamatfüggő megközelítések tekintetében, mint Burowoy. Én a hangsúlyt a globális folyamatok és az ezt keresztező helyi fej­lemények kritikus találkozási pontjaira teszem (lásd Kalb, 2005). Ezek egymásnak nem alternatívái. Lásd még Jan Drahokoupil (CEU-disszertáció) tanulmányát az Európai Unióban kialakuló versengő állam fogalmával kapcsolatban (megjelenése 2008-ban várható).

4 Természetesen akadnak kitűnő átfogó elemzések is, melyek „tisztes távolból" követték az eseményeket, mint egy nemrég megjelent mű: Stuart Shields: „From socialist Solidarity to Neo-populist neoliberalization? The paradoxes of Poland's post-communist transition", (Shields, 2007).

5 Meglepően kicsi a munkás önigazgatással/önirányítással foglalkozó kutatások száma mind Lengyelországban (bár nem állítom, hogy minden forrást ismernék), mind a nemzetközi publikációkban. A legjobb munka ezen a téren talán Poznanski 1996-os tanulmánya. De még egyetlen következetes és alapos helyi elemzést sem láttam a folyamatok tényleges dinamikájáról. Általában a szocializmus utolsó évti­zedében és a posztszocializmusba való átmenet idejével foglalkozó helytörténeti kutatások csak most érnek el a kiadáshoz, lásd például Bartha Eszter éleslátó CEU-disszertációját: „Elidegenedett munka: munkások a szocializmusból a kapi­talizmusba vezető úton Kelet-Németországban és Magyarországon, 1968-1989", 2007. Az a véleményem, hogy a lengyel helyzetben ezek a helyi dinamizmusok gyakorta a tulajdonnak a munkáskollektívák általi valamiféle legitim ellenőrzéséhez és a tulajdon hatékony követeléséhez vezettek. A tanulmány a továbbiakban több mint hatvan oral history interjúra épül, melyeket Herman Takkal, Ewa Ignaczackal és Kacper Poblockival készítettem 1997 és 2007 között Wroclawban. Átnéztük a Polar munkásönigazgatása egyik kulcsfigurájának, Zbigniew Kosteckinek a nyolc­vanas évek elejétől a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakból való személyes archívumát, mely tanulmányokat, szabályzatokat és sajtókivágásokat tartalmaz. Mindenkinek köszönetemet szeretném kifejezni.

6 Igaz, volt még egy másik személy is, aki a Polarban és Wroclawban hasonló befolyásra tett szert, mint zadrozny. Neve Andrzej Kowalski. őt Patrick Kenny (2005) is megemlíti, és Andrzej is egyik informátorunk volt. A két főszereplő közötti különbségek nagyon érdekesek. zadrozny szülei egy keleti faluból származnak, és mindvégig vallásosak maradtak. Krysztof tanári diplomát szerzett. ő a forradalmi lengyel nacionalista katolicizmust képviselte. Kowalski szülei Gdansból szár­maztak, és lényegében ateisták voltak. Andrzej csak általános iskolát végzett, és sokkal balosabb elkötelezettségű volt, mint Krysztof. A munkások katolikus hitét mint a lázadás etikai hajtóerejét talán alábecsülték a szocialista Lengyelországban zajlott „munkáskonfliktusokban".

7 Ez az információ azokból az interjúkból származik, melyeket Andrzej Piszellel és Zbigniew Kosteckivel, két kulcsszereplővel folytattunk, továbbá a Kostecki saját archívumában található újságkivágásokon és más írásokon alapul, melyek a nyolcvanas évek elejéről a kilencvenes évek elejéig terjedő korszakban a munkásönigazgatással foglalkoztak.

8 Interjúim során lehetőségem nyílt, hogy a Polar munkásainak privatizációs politikáját mélyebben megértsem; ők megpróbálták megakadályozni, hogy egy ágazati befektető vegye át a céget, miután a Siemens megfojtotta a nagy helyi Pafawag gyárat és felszámolták az Elwrót, a számítástechnikai üzemet is. Cso­portosan próbáltak a lehető legtöbb részvényt szerezni (tehát nem individualizált részvényeket), melynek révén maradt 15%-uk. A többit az állam kapta, miután a Polart bevezették a varsói tőzsdére és 35%-át a Brandt, egy francia befektető vette meg, mely aztán 2000-ben csődbe ment. A további részleteket itt sajnos nem tudom kifejteni.

9 Az adósság összegét végül két hullámban jelentősen csökkentették a kilencve­nes évek elején és közepén. A nyugati, szuverén hitelezők, többségükben a hitele­ző államok párizsi klubjának tagjai, az 1989-1992 közötti időszakban folyamatosan nyomást gyakoroltak a lengyel gazdaságra a hitelek visszakövetelésével, és kivár­ták, amíg az új rezsim teljességében átvette a kialakuló washingtoni konszenzus liberalizációs, stabilizációs és privatizációs elképzeléseit. Amikor a kommunisták az 1993-as választásokon visszakerültek a hatalomba, a Nyugat pánikba esett, és úgy döntött, csökkentik a tartozások összegét, hogy Lengyelországot és ezzel talán az egész Kelet-Európát is a nyugati táborban tudják tartani, és hogy meg­akadályozzák, hogy az ellenőrzés végképp kicsússzon a kezükből. Lengyelország volt az első nemzet, melyet a „nemzetközi közösség" ilyen szívélyesen kisegített. 2000 után még néhány nemzet részesült ebben a kiváltságban, főképpen afrikai államok, a Világbank szigorú iránymutatásának megfelelő feltételekkel.

10 Jerzy Scacki, a lengyel szociológia egyik alapítója, 1997-ben a bécsi Társada­lomtudományi Intézetben egy beszélgetésen mondta ezt el, melyen személyesen részt vettem. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy a szakszervezetek a civil társadalom alapsejtjei, de ezt azzal utasította vissza, hogy a lengyel szakszerve­zetek „kommunista stílusú követelőző magatartást" tanúsítanak.

11 Mint a bécsi Társadalomtudományi Intézet SOCO-programjának vezetője voltam jelen, és ebben a minőségemben vettem részt a tízéves évfordulós meg­emlékezésen. A SOCO elsődlegesen a visegrádi országokban társadalompolitikai kutatásokat támogató program volt, s a Ford Alapítvány és az osztrák szövetségi kancellária finanszírozta. A SOCO a kommunisták 1992-es váratlan lengyel vá­lasztási sikereire adott nyugati reakcióként született.

12 Margolzata Calinska, Zadrozny testvére és a Szolidaritás helyi vezetője a Polarban általában „a családom" kifejezéssel utalt a gyárra, a munkásokra és a Szolidaritásra együttesen.

Tény, hogy a mai modern futball képe a kilencvenes években alakult ki, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy a régebbi, nemzeti jellegű futball ebben az időben változott át, jutott el egy új szintre, aminek következté­ben már olyan globális labdarúgásról beszélhetünk, melyet jobban körül lehet írni, s jellemzőit jobban lefedhetjük az üzlet, a szórakoztatóipar, a pénz és a hasonló fogalmak segítségével, mint a focinak az eredeti gon­dolattartama által. Mi történt ekkor? A labdarúgás úgymond „forradalmat" élt át. Azért beszélhetünk „forradalomról", mert a futballt átalakító, mo­dernizáló számos külső és belső tényező egyszerre fejtette ki a hatását. Melyek voltak ezek? A médiaipar fejlődése és a televízió térhódítása;

az emberek életszínvonalának emelkedése; a labdarúgás szabályainak átalakítása és a munkaerőpiac liberalizálása; valamint a kereskedelmi stratégiák erősödése, a kapitalizálódás és a tőzsdei részvétel. Ez az a kiindulópont, ahonnan elindulhatunk a foci „lelkének", mozgatórugóinak, törvényszerűségeinek keresésére.

„A forradalmat" kihasználó, a gyorsan eszmélő, a változtatások szükségességét felismerő, és ezekbe bekapcsolódó ligák, klubok olyan előnyökre tehettek szert, amelyeket később már nehezebb volt, mostanra pedig lehetetlen behozni. Eme folyamat eredményeinek kiváló kontrasztpéldáját adja az angol-magyar futball a jelenlegi álla­potában. Az az angol foci, mely az 1980-as években még a mélypont­ját élte: huliganizmus, rossz stadionok, katasztrófák, defenzív játék jellemezte. Ma azonban a világ leglukratívabb bajnokságát tudhatja magáénak, ahol évente átlagosan 1,2-1,8 milliárd fontos bevételt lehet elkönyvelni (magyar bajokságban mikor lehet ennyi pénzről álmodni?). Hogyan sikerült ez neki? A '80-as évek katasztrófái (Bradford, Heysel Stadion,Hillsborough) és az ezeket kivizsgáló Taylor-jelentés után a brit kormány hatalmas pénzeket fektetett bele a játék, és vele a foci hírnevének megújításába. A stadionokat állami pénzből újjáépítették, és azokat már nemcsak a meccsnapokon, hanem azokon kívül is hasz­nálatba vehették az emberek. Üzleteket, boltokat, éttermeket nyitottak, a kulcsszó ezekben az építményekben már a multifunkcionalitás volt. Ezekkel párhuzamosan a liga szerkezete is átalakult: 1992-ben 22 csapat megalakította a Premier League-et, melyben már a klubok mint gazdasági társaságok szerepeltek. A cég tulajdonosai a részvényesek lettek, akik részvényeiket szabadon adhatták-vehették a tőzsdén, ezáltal új, friss pénzek jelentek meg az ágazatban. A játékszabályokon is változ­tattak – a győzelem már 3 pontot ért -, és a munkaerőpiac liberalizálása következtében pedig külföldi, új játékosok játszhattak a csapatokban, új edzők érkezhettek, akik a stílusukkal visszaadták a játékba a korábban elvesztett lendületet. (Gondolhatunk itt Cantonára, Henryra vagy Arsene Wengerre is.) A foci végérvényesen árucikké vált, amelyből a legna­gyobb szeletet a sportra a 20. században a legnagyobb hatást gyakorló televízió igyekezett birtokolni. Miért? Mert a foci egy olyan konstans dolog, melyet az emberek szeretnek, jól értékesíthető, kellően kitölti a műsoridőt. Ez pedig nagyon sok pénzt megér! A SkyTV az angol mérkő­zések közvetítési jogáért 1992-ben 305 millió fontot, 2007-2010 között pedig már 1,7 milliárd fontot fizetett! És ekkor még nem is beszéltünk a szponzorokról, a merchandise termékekről, a belépőjegyekről, mellyel a klubok a bevételeiket növelhetik. És hol vannak ehhez képest – hogy ne menjünk messzire – például a magyarok? Ahol a liga éves költségvetése nem vetekedhet egy kisebb angol klub bevételével. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a változások szelének köszönhetően az angol, de talán mondhatjuk azt is, hogy a nyugati labdarúgás és a keleti (magyar) foci között olyan mély szakadék keletkezett, melyet már soha nem lehet áthidalni, nemhogy kiegyenlíteni. Ez a mai futballt jellemző egyik sajátosság, a modern foci első tézise.

Az egyre erősödő globalizációs hullámoknak köszönhetően pedig – melynek az lenne a célja, hogy a világot egyesítse, de valójában csak job­ban szétszakítja – a foci már nem szorítható pusztán hazai keretek közé. A kluboknak már világméretű kereskedelmi stratégiákat kell kidolgozniuk, melynek része, hogy olyan játékosokat igazoljanak le világszerte, akikkel növelni tudják piaci értéküket. A játéktudás helyett az imázs lett a köz­ponti érték, a cél viszont változatlan maradt: jó játékosok szerződtetése, megfizethető áron. Ennek érdekében egyfajta munkamegosztás alakult ki „Nyugat és Kelet" között. Ez a második tézis. A munkamegosztás iskolapéldája Szenegál. Köztudott, hogy az afrikai vagy az ázsiai játé­kosok közül a jobbak az európai piacon kamatoztatják tudásukat. A 11 szenegáli játékos közül pedig – akik a franciák ellen játszottak a 2002-es világbajnokság nyitómeccsén – egyikük sem otthon, hanem mindegyikük egy-egy francia ligacsapatban rúgta a bőrt. Elég meglepő, nem?

Az itt érvényben lévő munkamegosztás tehát arról szól, hogy a kicsik eladják a tehetséges játékosaikat a nagy kluboknak, viszonylag olcsón. A nagy klubok ezzel pedig rengeteg pénzt takarítanak meg, hiszen egy-egy játékos felnevelése amúgy sok-sok millióba kerülne. Amelyik játékosnak pedig sikerül így leszerződnie, annak nagy álma válik valóra: egy nyugati elitklubban futballozhat. Itt ugyanis minden adva van, amire valaha is vágyott: népszerűség, szervezettség, pénz. Nem véletlen tehát, hogy ezek az elitklubok monopolhelyzetben vannak vetélytársaikkal szemben, amelyet erősít szervezettségük és anyagi hátterük is, így olyan árakat diktálhatnak, amelyekkel nehezen, vagy sehogy se lehet felvenni a ver­senyt. (Első tézisünk további megerősítést nyert.)

Azonban ne gondoljuk azt, hogy a nagy nyugati klubok egytől-egyig nyereségesek. 2001-ben az angol ligákban szereplő 92 klub közül csak 18 tudott profitot termelni. Ez látszólag ellentmondásban áll a fentebb vázolt adatokkal, de gondoljunk csak bele! A kluboknak, bár hatalmas bevételeik vannak a televíziós jogdíjakból, a merchandise termékek árusításából és a jegyeladásokból, ezek közel egyenértékű kiadásokkal párosulnak – itt elsősorban a játékosok fizetésére kell gondolnunk, me­lyek a maximalizált bérek eltörlése, és a Bosman-szabály bevezetése után az évek során egyre inkább növekedtek, így egy klub önmagában már nem mindig lehet nyereséges. (Angliában egy játékos átlagfizeté­se 2006-ban 676 ezer font volt évente!) Ezért azt mondhatjuk, hogy a klubokat nem maga a foci, hanem a focira telepedő üzletek (például a televízió) tartják fenn, alakítják a fejlődő világnak megfelelően. Ez a foci „lelkének" keresése során felállított harmadik, végső tézisünk.

A szerző szerint a nacionalizmus azért tud támogatókat szerezni a társadalom széles csoportjai köréből mert az különböző módon, és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átalakulásra jellemző kirekesztésekre. Ezzel túlmutat azon a felszínes megállapításon, hogy a szerbek radikálisan polarizálódtak két markáns – az EU barát demokratikus és a bezárkózó radikális nemzeti – identitás között.

2008. február végén Mladen Dinkić, Szerbia gazdasági minisztere kije­lentette, hogy országa megint „kollektív őrületbe esett". Dinkićhez hason­lóan sok politikai elemző is úgy vélekedett, hogy a szerbiai politikai elit reakciója és a Koszovó függetlenségének kikiáltását követő társadalmi nyugtalanság egy dolgot jelent: visszatér a nacionalizmus.

Valóban, ha úgy tekintjük a nacionalizmust, mint egy irracionális erőt, amely mintegy immanens része a „Balkán" kultúrájának, akkor a szerbek megint „őrületbe estek", akármit jelentsen is ez. Ha megnézzük a 2000 utáni választási eredményeket, máris azt mondhatjuk, hogy megvan a bizonyíték. A 2003-as országgyűlési választásokat követően, a 2000-es rendszerváltozás után a nacionalista Radikális Párt szinte „konszolidálta" vezető szerepét.¹ Mindazonáltal, mivel soha nem kapta meg a parlamenti helyek többségét, a „demokratikus pártok" által alakított többpárti koalí­ciók rendre megakadályozták, hogy a Radikális Párt alakítson kormányt. Noha országos szinten ellenzékbe szorultak, a radikálisok átütő sikereket értek el a 2004-es helyi választásokon. Az 1996 óta „demokratikus irá­nyítás" alatt álló önkormányzatok többsége radikális irányítás alá került, ami alkalmat adott mind a helyi, mind pedig a külföldi médiának arra, hogy a nacionalizmus újjáéledéséről cikkezzen az országban. Zoran Djindjić miniszterelnök meggyilkolása (Demokrata Párt) 2003-ban és a kisebbségek ellen elkövetett atrocitások csak növelték az országban eluralkodó pánikot.

A „nacionalista érzelmek újjáéledése" váltotta ki állítólag azokat a zavargásokat, amelyek Koszovó függetlenségének kikiáltását követték kilenc év ENSZ-fennhatóság után. A különböző, békés vagy erőszakos „Koszovó Szerbiáé" tüntetések a 2008. február 26-i nagy belgrádi meg­mozdulásban kulmináltak. A tiltakozás, amelynek szervezésében részt vett az összes nagy parlamenti párt², utcai összecsapásokba torkollott az éjszaka folyamán. A tiltakozók kirakatokat törtek be, üzleteket fosztottak ki, autókat gyújtogattak, és megtámadták a követségi épületeket. Leégett az Egyesült Államok követsége, megsérült több mint 150 ember és a megmozdulásnak volt egy halálos áldozata. A főbb nemzetközi hírforrá­sok „militáns nacionalistáknak" állították be a szerbeket, a tiltakozásokat pedig a Milosevic-korszak eseményeihez hasonlították.³ Az országban azonban sokan helyeselték a közlekedési miniszter, Velimir Ilic szavait: „néhány követségi ablak betörése 'demokratikus' válasz országaik azon cselekedetére, hogy megfosztottak minket területünk 15%-ától… meg kell tanulniuk, hogy ez is hozzátartozik a demokráciához".

A kormány bukása a koszovói kérdés miatt és a „piszkos választási hadjárat" a 2008. májusi választások előtt azzal a következménnyel járt, hogy Szerbiáról kialakult egy radikálisan nacionalista társadalom homogenizált és esszencializált képe, vagy pedig a legjobb esetben úgy tűnt fel, mint egy mélyen megosztott nemzet. A szerbek állítólag radikálisan polarizálódtak két markáns identitáspolitika között. Az egyik volt a „demokratikus blokk" által hirdetett európai identitás, amely az EU-integrációt tűzte ki végcélként, a másik pedig egy radikális nemzeti identitás felvállalása, amely a '90-es évekhez hasonló nemzetközi elszi­getelődéssel fenyegette Szerbiát.

Tanulmányom célja ennek a „mainstream" kulturális diskurzusnak a dekonstruálása a nacionalizmus támogatói diskurzusának, hatalmi vi­szonyainak, és a mindennapi életet strukturáló gyakorlatának etnográfiai elemzésével. Hasznos analitikus eszköznek tartom az osztályfogalmat, mert segítségével történeti perspektívába állíthatók a „kultúra" körüli har­cok, és megragadhatók azok a politikai és gazdasági folyamatok, ame­lyek Szerbia társadalmi valóságát jelentik a szabadpiacra és a liberális demokráciába való „átmenet" időszakában. Megpróbálom megmutatni, hogy a nacionalizmus nem azért tud támogatókat szerezni a társada­lom széles csoportjai köréből, az elitektől az alsóbb osztályokig, mert a nemzeti identitás fontosabb, mint a társadalmi differenciálódás; hanem inkább azért, mert a nacionalizmus különböző módon és különböző okok miatt tetszik az egymástól nagyon különböző társadalmi csoportoknak: például úgy, hogy olyan erőteljes diskurzust produkál, ami biztosítja az elitek politikai tőkéjét, vagy a középosztály és a munkásosztály számára reményt ad az integrációra, válaszképpen a neoliberális társadalmi átala­kulásra jellemző kirekesztésekre. Ugyanez igaz a normatív és morálisan jól „körülbástyázott" nyugatbarát demokratikus mozgalomra.

A nacionalizmus irodalma

Óriási irodalom született Jugoszlávia széteséséről, az etnikai háborúról és a '90-es évek nacionalista politikájáról. Nem tárgyalhatom itt ezt az irodalmat; amit ki szeretnék emelni, az az, hogy miközben Jugoszlá­via szétesését általában a '70-es évekre visszavezethető strukturális okoknak szokták tulajdonítani, addig a '90-es években lezajlott etnikai tisztogatásokat és a társadalom szélsőséges radikalizálódását általá­ban az emberi tényezőkkel magyarázzák. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a szocialista Jugoszlávia bukásra volt „ítélve" a jugoszláv intézmények jellege és az 1974-es alkotmány által szentesített decent­ralizált politikai rendszer miatt, amely lényegében a hat köztársaság nemzeti erőviszonyai mentén osztotta szét a politikai hatalmat (Bunce 1999, Hayden 1992). Emellett a '80-as évek súlyos gazdasági válsága, a növekvő munkanélküliség és a „Nyugat" változó magatartása Jugoszlávi­ával szemben a hidegháború idején mind olyan tényezők voltak, amelyek fenntarthatatlanná tették a föderációt (Woodward 1995a, 1995b).

A '90-es évek újjáéledő nacionalizmusával és etnikai háborúival foglalkozó irodalom azonban a struktúrák helyett inkább az egyes po­litikusok tetteire és manipulációs képességére koncentrál. Nemcsak az első idők „mainstream" nyugati újságírói akarták a jugoszláv konfliktust beleágyazni holmi premodern, törzsi etnikai gyűlölködés kontextusába, hanem komoly tudósok is rengeteget foglalkoztak a jugoszláv köztársa­ságok politikai vezetőivel. Az utóbbiak általában úgy jelennek meg, mint erős, karizmatikus egyéniségek a weberi értelemben, akik a mesterien alkalmazott populizmussal és a köztársasági média ellenőrzésével szinte korlátlan hatalmat szereztek a maguk „kiskirályságában" (Thompson 1994, Milosevic 2000). De felmerül a kérdés, hogyan illik bele a konkrét történelmi kontextusba egy olyan feltételes eseménysor, mint az, hogy meghatározott emberek kerülnek kulcspozícióba egy adott (kedvező) történelmi pillanatban? Gagnon könyve úttörő módon lendíti át az elem­zést a fenti korlátokon. A polgárháború mítosza c. könyvében a szerző azt mondja, hogy a politikai elitek nem azért játszották ki a nacionalizmus kártyáját a berlini fal leomlását követő társadalmi forrongás időszakában, hogy mobilizálják a tömegeket, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy demobilizálják őket, különösen azokat a csoportokat, akik demokratikus változást követeltek. Az identitáspolitika mesteri elsajátításával biztosítani tudták politikai hatalmukat, vagy legalábbis elegendő időt nyertek ahhoz, hogy ők ellenőrizzék az állami tulajdon privatizációját, mielőtt beköszön­tött volna a liberális demokrácia új rendszere (Gagnon 2004).

Noha jelentős előrelépések történtek a jugoszláv nacionalizmus ér­telmezésében, a szakirodalomban még mindig vannak hiányosságok. Először, az irodalom jó része túlzottan is elit-centrikus. A legrosszabb esetben olyan benyomás keletkezik, mintha az egész konfliktus nem szólna másról, mint Milošević, Tudjman és Izetbegović személyes ér­dekeiről és politikai játékairól. A legjobb esetben pedig az aktorok társa­dalmi csoportok ugyan, de csak a politikai és a gazdasági elit, valamint az értelmiségi csoportok tartoznak közéjük (Devic 1998), miközben a társadalom többi része valahogy „kifelejtődik" az elemzésből. Ha mégis megjelennek, akkor legfeljebb csak úgy, mint áldozatok vagy passzív, netán rászedett emberek. Hogyan magyarázhatjuk azonban a nacio­nalizmus nagy térhódítását a '90-es években és ma, ha nem akarunk beleesni abba a tautológiai csapdába, hogy az identitáspolitikával pró­báljuk magyarázni az identitást, ahogyan egyes tudósok teszik, amikor a nacionalizmus újjáéledését annak tulajdonítják, hogy a kommunizmus összeomlása identitáshiányt, illetve identitásválságot eredményezett, és ezt az űrt tudta a nacionalizmus olyan sikeresen betölteni (Pavlović 2006, Watchel 1998, Michnik 1991)? Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben a nacionalizmusról szóló irodalom a 80-as évektől a 90-es évek végéig tartó időszakra és a koszovói háborúra fókuszál. Láthatóan a Milosevic-rendszer bukása és a demokrácia „megkésett" konszolidációja 2000-ben sokak számára a „nacionalizmus dominanciájának" végét és az annyira óhajtott „átmenet" kezdetét jelentette. Tudomásom szerint nincsenek szisztematikus kísérletek a nacionalizmus „újjáéledésének" vizsgálatára a szabad piac és a liberális demokrácia 2000 utáni új korszakában.

Tanulmányom célja tehát, hogy az elmúlt nyolc év hiányzó vagy hi­ányos kutatásait kiegészítsem a Szerbiai Radikális Párt támogatóiról gyűjtött etnográfiai adatokkal a vajdaságbeli Kikinda városában. Emellett meg szeretném mutatni, hogy az osztályalapú tapasztalatok antropoló­giai elemzése segíthet minket abban, hogy jobban megértsük, milyen összetett módon zajlanak le, és ágyazódnak bele a mindennapi életbe a makro-ökonómiai és intézményes változások, és hogyan alakulnak ki az új társadalmi-politikai realitásokhoz kapcsolódó jelentések a társadalmi identifikáció és jogigénylés sokféle keretében.

Egy „Nagy Szerbia"? A „nacionalista szerb" sztereotípiája

A szerbiai politikai helyzettel foglalkozó NGO-k közül sok megpróbálta már felvázolni a nacionalista párt szavazóbázisának társadalmi összetételét. Leggyakrabban a támogatók vidéken élnek, hiányzó vagy elemi szintű iskolázottsággal rendelkeznek, és általában a legalsóbb társadalmi osztályok tagjai. A „kemény" adatok mellett a standardizált közvéleménykutatáson alapuló „értékorientált" kutatások is adnak nekünk információt. A talán legnevesebb szerb NGO, a Szabad Választások és Demokrácia Központja (angol rövidítése: CeSID) egy 2005-ös kutatás kapcsán a következő eredményre jutott: „A társadalmi attitűdök és az értékorientációk predikátorai és a látens pártpreferenciák változóinak többszörös regressziójával ki tudtunk alakítani egy kulturális értékmintát, illetve el tudtunk különíteni egymástól két csoportot: a liberális-demokrata és a szocialista-nemzeti blokkot. Megmutattuk, hogy a liberális-demokra­ta blokkot leginkább a következők jellemzik: a törvényhozó és végrehajtó hatalomba (kormány, parlament) vetett bizalom, a nyugati orientáció és a konformizmus. A szocialista-nemzeti blokk jellemzői ezzel szemben: a rendőrségbe, a hadseregbe és a Szerb Ortodox Egyházba vetett biza­lom, bizalmatlanság a demokrácia iránt, egalitarizmus, nyugatellenes orientáció, intellektuális zártság, kevés motiváció a teljesítményre és a sikerre, a szeretet és a barátság előnyben részesítése; és végül, egyfajta hedonista orientáció"⁴ .

Hasonlóképpen érvel a Helsinki Emberjogi Bizottság, amikor megál­lapítja, hogy a nacionalizmus ma is domináns Szerbiában, mert soha nem szakítottak igazán a múlttal: „Mindig az volt a törekvés, hogy racio­nalizálják a múltat – kezdve az elkövetett bűnök és a Nagyobb Szerbia projektjének tagadásától a kommunista rezsim általános bűnbakká való kikiáltásáig. A katonai vereség, a múlt évtized történetével való szembenézés hiánya, a Nagyobb Szerbia programja melletti kitartás, az identitásválság és az általános frusztráció újjáélesztette a hagyományos konzervativizmust. A szerb konzervativizmus alapja: a gazdasági reflexió és a fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya, a politikai pluralizmus hiánya; az anarchiával és xenofóbiával terhelt demokrácia. Tekintve, hogy ez az értékrendszer lényegében tagadja az európai társadalmak mai eredményeit, minden új kormánynak ugyanazzal az alapdilemmával kell szembenézni: Európáért vagy Európa ellen"⁵ .

Az általam gyűjtött etnográfiai adatok azonban nem illenek bele a fenti paradigmába. Először is, az Észak-Bánát területén fekvő Kikinda nem „tipikus" vajdasági mezőgazdasági település. Ellenkezőleg, az 1960-as évektől az egykori Jugoszlávia második legfontosabb gazdasági cent­rumává fejlődött. A városban sok gyár működött, és a munkástömegek elhelyezése megkövetelte az új lakótelepek kialakítását. A város ipara (téglagyár, vegyigyárak, olaj- és gázüzem, fémfeldolgozás, gépgyártás és autóipar) hazai és külföldi piacra is termelt.

Másodszor, interjúalanyaim többsége középkorú mérnök volt, magasan képzett szakmunkás, és a városi közszolgáltatások, mindenekelőtt az ipari szektor adminisztratív dolgozói. Iskolai végzettségük is magasabb volt az átlagosnál: egyetem, főiskola, vagy technikum. Tehát vajmi kevés­sé lehet őket beszuszakolni az iskolázatlan, nacionalista segédmunkás fent leírt sztereotípiájába.

Végül, de nem utolsósorban, Kikinda a Vajdaság sok más településé­hez hasonlóan vegyes etnikumú város. A Szerbia Köztársaság statisztikai hivatala szerint Kikinda 67,000 lakosából 12,000 nem szerb etnikumú. A magyarok alkotják a városban a legnagyobb kisebbséget. Az ország más területein kirobbanó etnikai konfliktusok és etnikai diszkrimináció ellené­re Kikindára mindig úgy tekintettek, mint a türelem és a békés egymás mellett élés városára, ahol megfértek egymással a különböző etnikai és vallási csoportok, olyannyira, hogy 2003-ban az OSCE a „Legtoleránsabb város" címet adományozta Kikindának.

Természetesen a Radikális Párt támogatóinak nagy többsége nacio­nalistának nevezi magát. Sokan még kommunistának is tartják magukat, ami paradox állítás lehetne más országokban, de nem Szerbiában. Először is, Jugoszlávia teljes politikai és gazdasági struktúrája nemzeti/ etnikai alapokon nyugodott és reprodukálódott. Másodszor, a '90-es években volt egy bizonyos „összejátszás" a kommunista ideológia és a nacionalista projektek között. Akkoriban annak eldöntése okozta a fő konfliktust a Milosevic vezette Szerbiai Szocialista Párt (SZSZP) és V. Šešelj Radikális Pártja között, hogy melyikük a „patriótább", és melyikük tudja jobban „megmenteni" a nemzetet. E politikai és ideológiai házasság illusztrálására idézi Đuric a szakszervezet titkárát, Nezavisnostot, aki a következőket mondta a munkások 1990-es belgrádi tüntetéséről, ahol Milosevic elnök szólott a „néphez": „Mint munkások jöttünk el ide tüntetni és szerbekként távoztunk" (Đuric 2002: 35).

Valóban, a fenti „házasság" jóval bonyolultabb, mint előszörre látszik, és tisztázása kiterjesztett kutatást igényel, ha el akarjuk kerülni a meg­tévesztő általánosításokat. Mindamellett tény, hogy a Radikális Párt sok támogatója az SZSZP-táborból érkezett, és hogy ez a trend különösen észrevehető volt a kommunista rezsim 2000-ben bekövetkezett bukása után, illetve azt követően, hogy Milosevicet kiadták, és nemzetközi bíró­ság elé állították Hágában emberellenes bűncselekményekért.

összegezve, interjúalanyaim büszkén vállalták nemzeti identitásukat. A narratívákban igen erősen jelen van az a motívum, hogy ők valójában áldozatok, ami valamifajta erkölcsi elégtételt ad a katonai vereségért. Nem tagadják, hogy voltak etnikai tisztogatások. A '90-es évek háborúit azonban úgy tekintik, mint a Jugoszlávia felbomlásának megakadá­lyozására tett legitim kísérletet, nem pedig úgy, mint a mitikus „Velika Srbija" megteremtését célzó erőszakos program kibontakozását, amely magába foglalta volna a teljes szerb nemzetet egy szuverén és etnikailag homogén állam fennhatósága alatt.

Fontos hangsúlyozni a Koszovó által kiváltott szenvedélyes indula­tokat. Koszovó függetlenségének kikiáltása természetesen nemcsak a Radikális Párt híveiből váltott ki ellenkezést és haragot. Szerbia minden fontos politikai ereje ellenezte ezt a megoldást és Szerbia területe egy­harmadának elvesztését. Koszovónak kétségtelenül kiemelt helye van a „szerbség" kulturális mítoszaiban, mivel a „szerb civilizáció szívének" tekintik a területet. Az elvesztése által kiváltott reakció azonban nem magával Koszovóval vagy az identitásvesztéssel volt összefüggésben. Majdnem mindegyik interjúalanyom úgy vélekedett, hogy Koszovó tíz évvel korábban elveszett, és sokan titokban azt remélték, hogy így vagy úgy, de hamarosan befejeződik ez a történet. És, noha vannak legalábbis alkotmányos párhuzamok Koszovó és a Vajdaság között, mivel mindkettő autonóm tartomány volt, interjúalanyaim többsége nem tartott attól, hogy a Vajdaság is Koszovó sorsára jut. Félelmeik jóval inkább a mindennapi élet nehézségeihez kapcsolódtak, nem pedig az ország túlsó felén fe­nyegető újabb háborúhoz. Valójában az egyetlen szereplő, aki felhívta a figyelmet a Vajdaság és Koszovó helyzete közötti hipotetikus hason­lóságokra, Vojislav Koštunica volt (Szerbiai Demokrata Párt), amikor választási hadjáratában úgy festette le a Vajdaságot, mintha elszakítanák Szerbiától, azzal a jelszóval: „Ez nem tréfa".

Valószínűbb, hogy az embereket az a széles körben elterjedt hit há­borítja fel igazán, hogy a nemzetközi közösség megint igazságtalanul bánt el velük. Miután Koszovó kilenc évig volt ENSZ-fennhatóság alatt, státuszát csak a két érintett fél közötti egyezménnyel lehetett volna ren­dezni, nem pedig úgy, hogy az egyes országok sorra elismerték Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. A szerbek többsége nem csak csalódást érez, hanem haragot is a nemzetközi közösség iránt, amely a '90-es évek gazdasági szankciói és a NATO-bombázás után továbbra is „ellenségnek" tekinti az országukat. Hiszen Koszovó a nemzeti kép­zeletben ma is a „normalitás" utolsó jelképe, mióta Jugoszlávia és vele együtt az életük kifutott a „normális" kerékvágásból.

Összefoglalva, a társadalmi realitások jóval bonyolultabbak, mint azok a leegyszerűsítések, vagy sztereotipikus ellentétek, amelyeket a fenti NGO-k megfogalmaznak. Az olyan sematikus leírások, minthogy a nacionalisták vidékiek, iskolázatlanok, tradicionalisták, szemben a demokratákkal, akik városiak, iskolázottak és a haladás hívei, nemcsak olyan absztrakciók, amelyek nem tükrözik a jelen valóságát, hanem van egy erőteljes normatív dimenziójuk is, hiszen eszerint egyértelműen a demokraták alkotják a társadalom „értékesebb" részét. Ezért, ahelyett, hogy ilyen normatív kategóriákba soroljuk az embereket, fontosabb megtalálni és elemezni azokat az érintkezési felületeket, ahol az egyének állandóan újraalkotják többszörös identitásukat, az életüket strukturáló és a döntéseiket meghatározó, illetve korlátozó anyagi és szimbolikus folyamatok alapján.

Ha nem identitás, akkor micsoda? Osztályalapú élmények és a Radikális Párt narratívái

Tulajdonképpen miért támogatják az emberek a radikálisokat, ha nem illik rájuk az „ultranacionalista" fent leírt imázsa (természetesen vannak közöttük olyanok is, akikre ráillik!), vagy legalábbis miért osztják olyan sokan a nemzeti eszméket és attitűdöket? Miért törtek előre a radikálisok 2004-ben a kikindai és más önkormányzati választásokon? Azt várhat­nánk, hogy Kikinda lakosai a 2000-es politikai változások után kitartanak ama „pro-demokrata" orientáció mellett, ami 1996 óta jellemezte a várost, amikor először szavaztak a demokratikus ellenzékre a Milosevic-rezsim idején. Tézisem, hogy az emberek politikai preferenciáinak változását nagyban magyarázzák osztályalapú tapasztalataik az elmúlt húsz év társadalmi-gazdasági átalakulásának viszonyai között, a globális piaci integráció kontextusában. Ezt a korszakot különösen a társadalmi és állami tulajdonban levő iparvállalatok dolgozói úgy élték meg, mint a társadalmi-gazdasági javaktól való megfosztásuk időszakát. A Radikális Pártnak ezért sikerült kihasználni az emberek csalódottságát, agresszi­óját és félelmeit, hogy megerősítse saját politikai hatalmát. Helyesen írja

Ivan Krastev: „a közép-európai paradox az, hogy a populizmus erősödése nem a posztkommunista liberalizálás kudarcának, hanem éppen ellen­kezőleg, sikerének a következménye" (Krastev 2007: 58).

A radikálisok előretörése azonban nemcsak a szélsőséges populizmus és a mesteri manipuláció eredménye. Ha így érvelünk, akkor újfent visszaesünk a küldő-fogadó sémába, amelyet a '90-es évek elemzésénél is kritizáltunk. Ellenkezőleg, a Radikális Párt sikere a támogatók racionális politikai választásának megnyilvánulása, akik számára, noha eltérő okok miatt, ez a párt jelenti az egyetlen politikai erőt, amelyikkel azonosulhat­nak a politikailag és intézményesen szervezett baloldal hiányában.

Önigazgatás: közelebb visz a piachoz, vagy a gazdasági összeomláshoz vezető út?

A Sztálinnal való 1948-as szakítást és a hazai termelőeszközök nacionalizálásának megkezdését követően a vezetők kénytelenek voltak új útra térni és kitalálni a „szocializmushoz vezető jugoszláv utat". Mivel meg akarták mutatni, hogy a szovjetekkel szemben ők az igazi marxis­ták, iparfejlesztő politikájukat ettől kezdve nem a sztálini útra, hanem az önigazgató rendszerre alapozták. Ideológusai, különösen Djilas, Kardelj és Kidrič egyfajta harmadik útban gondolkodtak a tervgazdaság és a piacgazdaság között.

A produktív és improduktív munka megkülönböztetése alapján a jugo­szláv gazdasági rendszer a vállalatot tekintette alapvető egységnek. Az első lépés az volt, hogy társadalmi tulajdonba vették az állami tulajdont. Ez azt jelentette, hogy a tulajdonjog, ahogyan gyakran mondják „min­denkihez és senkihez sem" tartozott, maga a termelési egység pedig a vállalati szinten választott munkástanácsok irányítása alá került. Mivel a munkások voltak az egész társadalmi modell legitim bázisa, formálisan legalábbis joguk volt ahhoz, hogy megválasszák képviselőiket, döntsenek a vállalati tervről, a haszon szétosztásáról, a munkabér meghatározásá­ról, a szabályzat kidolgozásáról és a könyvelés adminisztrálásáról. Noha az egész rendszert nem az „alulról jövő" kezdeményezések mozgatták, hanem egy „felülről irányított forradalom" hozta létre, úgy tekintették, mint utat a valódi részvételi demokráciába.

A rendszer több fázison ment keresztül az 1950-es évektől az 1980-as évekig (Mencinger 2001). Végső formáját az 1974-es munkatörvénnyel nyerte el. Marxnak a „szövetkezeti szocializmusra" vonatkozó elképzelé­se alapján az önigazgató vállalatokat munkásszövetkezetekké alakították, a „társadalmi szerződés" és az „önigazgatási egyezmény" mechanizmu­sának segítségével. Hogy megteremtsék az „integrált önigazgatást", ami az „állam elhalását" jelentette, az adminisztrációt és a társadalmi szolgáltatásokat is de-etatizálták. Ezután a nem-piaci áruk közösségi, vagy helyi szinten kerültek elosztásra, „szabad munkacsere" alapján, amely „a közszolgáltatások vevői és végrehajtói közötti tárgyaláson ala­pul. Ide tartoznak az iskolák, az orvosi létesítmények, az önkormányzati szolgáltatások, stb. … A tárgyaló nem az állam, hanem az önigazgató érdekközösség. A bevételeket nem adók formájában szedik be, hanem a vállalatok jövedelméből és a dolgozók keresetéből fizetett hozzájárulás formájában" (Šmidovnik 1991: 29).

Természetesen mint minden más alkalmazott ideológiának, az önigaz­gatásnak is megvolt a maga „létező" verziója. Az irodalom gyakran hoz fel érveket a rendszer diszfunkcionális működésére és a megvalósulás fogyatékosságaira (Lydall 1989, Delkeva & Simmie 1991). Sokan hang­súlyozzák, hogy Jugoszlávia és a „termelők köztársasága" (Woodward 1995a) csak látszat autonómiát élvezett, hiszen a Kommunista Párt ellenőrizte közvetetten a vállalatokat az igazgatók kinevezésén és a termelési határozatokon keresztül. Tehát alapvető ellentmondás állt fenn egyfelől az önkormányzás normatív elvei, másfelől a hiányzó politikai pluralizmus és szabadpiaci szabályozás között. Ráadásul ez a rendszer volt az egyik oka a '80-as évek mély gazdasági válságának és Jugoszlávia szétesésének a '90-es évek elején. Ezt a tézist elsősorban a következőkkel magyarázzák: tisztázatlanok voltak a tulajdonviszonyok a társadalmi tulajdonú vállalatokban; a munkások „önzően" viselkedtek, mert állandóan magasabb fizetéseket követeltek az új befektetések helyett; szétesett volt a munkásosztály; túl bürokratikusan működött a szövetkezeteken alapuló termelőrendszer; végül, az önigazgatást úgy tekintették, mint „a makro-ökonómiai változás politikai akadályát, mert áttolta a fizetések és a munkahelyek körüli társadalmi alku helyszínét a vállalati szintre vagy még lejjebb" (Woodward 1995a: 329), ahelyett, hogy állami szintre emelték volna a tárgyalásokat (mint ahogyan Len­gyelországban történt).

A ma is létező két kikindai nagyvállalat, a Toza Marković és a Livnica dolgozói az interjúkban megerősítették, hogy ez volt a helyzet. „Az ön­igazgatás nem volt igazi szocializmus, noha látszólag minden úgy volt, ahogy a párt kiáltványában le van írva". A sztrájkok és a „munkameg­szakítások" számának emelkedése a '80-as években megerősíti ezt a képet. Ezek az események azonban átértelmeződnek, és új jelentést nyernek a mai visszaemlékezések tükrében, szemben az új gazdasági realitásokkal.

A privatizáció első hulláma

Már a '90-es évek elején, amikor Ante Markovic liberális reformjai elindí­tották az első privatizációs hullámot, az önigazgatás egy egészen más­fajta érvrendszer részévé vált. Lehet, hogy a gyakorlatban nem működött tökéletesen, de azt gondolták, hogy felkészítette a társadalmat a kapita­lizmusba való „sima" átmenetre. Ezt a tézist a „tranzitológusok" és a mun­kások egy része is támogatta, noha eltérő okok miatt. A „tranzitológusok" úgy gondolták, hogy a „közvetetten irányított piacgazdaság" és a kvázi laissez-faire rendszer könnyebbé teszi a kapitalizmus konszolidációját Jugoszláviában, mint a legtöbb szovjet típusú tervgazdaságot működtető kommunista országban. A munkások pedig azt hitték, hogy a társadalmi tulajdonú vállalatok privatizálása azt jelenti, hogy ők lesznek a vállalat igazi tulajdonosai (Uvalić 1997).

Egyik interjúalanyom, Milica ma hatvan éves. A férje tanár, és ma is segítik két gyermeküket, akik Novi Sadon tanulnak. Milica Kikindán szü­letett, ahová szülei Horvátországból települtek át a második világháború után. Gimnázium után Milica vegyészetet akart tanulni, de a Livnicától kapott egy tanulmányi ösztöndíjat a kohómérnöki karra. Akkoriban nem volt sok választása, mondja, mert segítenie kellett a családját. Belgrád­ban végezte tanulmányait, majd 2006-ig a Livnicánál dolgozott. Milica így emlékszik a '90-es évek elején kezdődő reformokra. „A 80-as évek végén a reformerek kerültek hatalomra [Ante Marković szövetségi kor­mánya]. Az ország nagy bajban volt, de fogalmunk sem volt, hogy mi lesz… Elkezdődött a vállalatok privatizálása, de félre ne értse! Ez nem az volt, amit ma privatizációnak hívunk. Nem, nem, Markovic reformer volt, de megmaradt kommunistának! A kommunizmusban azt mondtuk 'a tulajdon senkié és mindenkié', de mindig a munkások voltak a rend­szer középpontjában, ismeri az önigazgatást. Az akkori privatizáció azt jelentette, hogy a vállalatok részvényeket adtak a dolgozóiknak. Ez normális volt. Úgy értem, hogy a vállalat a miénk, hiszen mi építettük fel hosszú évek munkájával. Ki más kapta volna a részvényeket, mint mi? Ennek így kellene lennie. ma senki nem törődik velünk, ez az igazság, jól átejtettek minket".

És valóban, mielőtt még részvényesek lettek volna, a Milicához hasonló emberek dolgoztak a gyárakban, és a „létező önigazgatás" hiányosságai ellenére is kialakult közöttük egy tulajdonosi érzés. Amikor a szövetségi kormány bejelentette a privatizációt, és a társadalmi tulajdon szabad elosztását vagy kiárusítását, úgy érezték, ők az egyedüli jogos tulajdo­nosok. Uvalić megjegyzi, hogy olyan nagy volt körükben a lelkesedés, hogy 1994-ig a munkások csaknem 80%-a részvénytulajdonosa volt a vállalatának (Uvalić 2001: 6). De ez az idő nem tartott sokáig…

Branko háttere hasonló Milicáéhoz. Dalmáciából ment Belgrádba, ahol villamosmérnöknek tanult, majd állást kapott a kikindai Toza Marković vállalatnál. Pár év után előlépett üzemvezetővé. Vezető pozíciója ellenére Branko hasonlóan vélekedett az első privatizációról, mint az alsóbb be­osztású munkások: „A probléma az volt, hogy oké, tulajdonosok vagyunk, volt, aki ingyen kapott részvényt, volt, aki nagyon nagy kedvezménnyel, és öt éven belül kellett visszafizetni, nem emlékszem pontosan. De mihez kezdjünk a részvényeinkkel? Végtére is a menedzsment tömve volt bankárokkal. Végül egy nap felhívtak a bankból, hogy menjek be a pénzemért. 'Milyen pénzemért?'- kérdezem. 'Hát amit a részvényekért kapott, amiket el akart adni'. De még csak meg se kérdeztek, hogy el akarom-e adni a részvényeimet!"

Milica megerősíti Branko történetét: „Először odaadták nekik [a Toza munkásainak] a részvényeket, de aztán kényszerítették őket, hogy el­adják, ha meg akarják tartani a munkájukat. Persze nem adhatták oda bárkinek. De akkor még nem tudtuk, hogy a gyerekeinknek nem lesz munkája. A Livnicánál is azt akarták, hogy a munkások adják el a részvé­nyeiket. De nem tudtak minket rákényszeríteni, mert mi megvettük azokat a részvényeket. A Tozánál ingyen adták őket, legalábbis az elején. De hiába, mert két év hiperinfláció után nem értek semmit. Látja, ilyen rossz volt a helyzet… Emlékszem, hogy akkoriban aznap, amikor megkaptam a havi fizetési csekkemet, rögtön hívtam a férjemet, hogy hagyja ott a munkáját és jöjjön a gyárba a csekkért, hogy rögtön mehessen bevásá­rolni a szupermarketba. Nem volt vesztegetni való idő, mert lehet, hogy pár óra múlva már egy dinárt sem ért volna az egész".

Milica nem túloz. 1993-ban a hiperinfláció elérte a csillagászati 352,459,275,105,195 %-ot. 1994-ben naponta 62%-kal, óránként pedig 2%-kal emelkedtek az árak (Dinkić 1995: 39-40). Ennek alapvető oka az volt, hogy az államháztartás óriási deficitet mutatott az etnikai háborúk és a gazdasági szankciók miatt, de részben maga a kormány is „mene­dzselte", hogy kihúzza a kemény valutát az emberek zsebéből (Dinkić 1995). így a munkások birtokában levő részvények elértéktelenedtek, mert évente csak egyszer vizsgálták felül az értéküket. És még ha normális esetben az infláció a dolgozókat segíti is, mert alacsony áron vehetik meg a részvényeket, a lakosság általános elszegényedése és az „informális alkuk" azt eredményezték, hogy a menedzsment kezében halmozódtak fel a javak – ahogyan sok más posztkommunista országban is megtörtént.

Végül 1994-ben a Demokrata Párt követelésére az országgyűlés megszavazta a privatizált tulajdon újraértékelését, és a kormány ér­vénytelenítette a privatizációt az átalakított vállalatok 87%-ában. Ez két következménnyel járt. Először, a részvények ára olyan magasba szökött, hogy a dolgozók nagy többsége nem tudta megfizetni (Uvalić 2001, 2). Másodszor, a társadalmi vállalatokat vagy nacionalizálták, vagy pedig „vegyes tulajdonú" státuszban működtek tovább (Lazic & Sekelj 1997: 1065). A munkások valóban kaptak részvényeket, de nagy részük az állami irányítású bankokhoz került, mert a vállalatok el voltak adósod­va, és a bankoktól kaptak hitelt. Az eredmény az lett, hogy a bankárok lettek az új irányító testületek kulcsfigurái, és ezzel egyidőben eltörölték a korábbi „munkástanácsokat". Ahogyan Karim Madjad rámutat: „Elis­merték a munkások nem létező szokásjogát (a részleges tulajdonjogot), de megtagadták tőlük azt a jogot, amit, ha vitathatóan is, de elnyertek az évek folyamán (az önigazgatás jogát)" (Madjad 2000).

A privatizáció második hulláma 2000 után

Milica a Livnicánál dolgozott 2006-ig, amikor befejeződött a vállalat privatizációja. Azt mondták neki, hogy túl sok a szakember, de mivel ő a legtapasztaltabb, maradhat, ha beéri eredeti fizetése kétharmadával. Milica azt mondja, hogy ez volt élete legmegalázóbb élménye, és ekkor döntött úgy, hogy 58 évesen elmegy nyugdíjba. Milica az új külföldi tulaj­donosokat hibáztatja: „A '90-es évek nagyon zavaros időszak volt… senki nem számított a háborúra és az összes bajra, ami a nyakunkba szakadt. Azt hittem, néhány hónap és vége. De tíz évig tartott! Ráadásául a bom­bázás. azok a gazemberek elpusztították az országunkat, de még utána is vártunk a befektetéseikre. Úgy értem, a gyárak álltak, sokan nem kaptak fizetést… Az emberek azt hitték, hogy október 5.⁶ után minden jobbra fordul. Mindenki azt hitte, hogy lesz majd pénz, sokan vettek fel hiteleket… és nézze meg most. A Livnica valamikor 5.000 embert foglal­koztatott, ma alig 2000-et. … Nehéz elmondani, mit jelentett a Livnica a városnak. Át kellett élni! Minden nap 3-kor megszólaltak a szirénák a városban. Ez jelezte a műszak végét a Livnicában. És aztán ezer meg ezer bicikli gurult végig a városon! Azt látni kellett, ahhoz, hogy igazán megértse a mai érzéseimet. Külön buszai voltak a gyárunknak, azok vitték a környező falvakba a munkásokat. Mindez véget ért. … Mindez azért történt, mert eladták az országunkat a külföldieknek. A szlovénok és a franciák mindent felvásároltak, és kirúgták a mi embereinket… Tudom, hogy régebben se volt itt Paradicsom, de legalább senkit nem rúgtak ki, legalábbis hivatalosan nem. Emlékszem, a '90-es évek elején előfordult, hogy 'kényszerszabadságra' küldtek minket. Nem volt ránk szükségük, vagy nem tudtak fizetni, úgyhogy pár hónapig nem mentünk dolgozni, de megkaptuk legalább a fizetésünk egy részét. Akkoriban nem értettem, mi történik. Olyan szégyen volt. Mindannyian vártuk a telefont, hogy visszahívjanak minket a munkába; volt olyan, akit nem hívtak vissza, de legalább a mérnökökre szükség volt. szégyen. Azután többé-kevésbé úgy dolgoztunk, mint régen, mert a gyár rengeteget termelt a háborúknak. Legalábbis akkor háború volt, nem panaszkodtam a dolgok miatt, segíteni kellett a nemzetünket. De ma kit kell segíteni?"

Milica volt kollégája, az ötvenes éveiben járó Iván magasan kvalifikált számítástechnikai szakmunkás. Története megvilágítja a privatizáció másik oldalát, a globális piaci integrációt: „A CIMOS (a Livnica egy részét megvásárló szlovén cég) első dolga az volt, hogy bezárta a csőgyártó részleget, mert a Kamnik (a CIMOS egy leányvállalata a szlovéniai Kamnikban) is gyártott csöveket. így aztán megszabadultak a konkurenciától! Máshol is ugyanez történt. Vársz arra, hogy jöjjenek a külföldiek, aztán jönnek és bezárják a gyárakat. Több munkahelyet remélsz, és a végén egyre kevesebb lesz vagy éppen semmi. Akkor majd megtudjuk, mi az a 'szabadpiac'! […] Volt valami szociális tervük is. Nem volt kötelező, de az emberek azt mondták, jobb, ha ma jut valami, mintha később kirúgnak. És ez volt az igazság. Itt ma mindenki nagyon bizonytalannak érzi a jövőt, az emberek már átéltek egy csomó mindent. Sokan azt gondolták, megéri, ha felvesznek minden ledolgozott évükért 200 Eurót, aztán elmennek. Az árak nagyon magasak, rengetegen tar­toznak a bankoknak, mások a gyerekeik tanulását fizetik. Igaz, [akkor nem volt] szabadság, de nem voltak 1000 eurós térítési díjak a 200 eurós fizetések mellett!"

Végül, idézem Bogdánt, a kikindai pszichiátriai intézet 42 éves ápolóját: „a múlt hónapban egy workshop-on egy orvos a klinikán kérte, hogy be­csüljem meg, az emberek hány százaléka depressziós… Azt mondtam: 'ki az, aki nem az?' Olyan sok ember vesztette el mindenét, a családját a háborúban, a munkáját és az emberi méltóságát. Ha elmegy és megnézi, hogyan dolgoznak a franciák [a Livnicának az a része, amit megvásárolt a francia Le Belier társaság], undorító. Ez a rabszolgák társadalma. Olyan hosszú munkaidő, jogok meg: semmi. Még a táppénz sincs meg úgy, ahogyan régen megvolt. Ha táppénzre mész, rád sütik, hogy szimu­lálsz, és levonnak a fizetésedből. És az egészségügy…oké, most javul, renoválják a kórházat, de ez is EU-s pénz. És állandóan el kell mennünk ezekre az EU-projektszemináriumokra, mintha attól lennénk okosabbak, hogy van egy aláírt papírunk [.] amikor a Toza, a Livnica és a Naftagas még erősek voltak, egy csomó pénzt adtak az egészségügynek és a kórháznak, volt, hogy 13. havi fizetést is kaptunk! Most mehetsz a magán gyógyszertárba, 500 dinár a tabletta, de tudom, hogy normálisan 400. Meg kell találnod, hol a legolcsóbb. Ez soha nem történt volna meg a szocializmus idején. De ma ez a filozófia, vedd meg vagy hagyd itt, ha nem akarsz dolgozni, ezrek állnak a kapuban! Nincsenek szindikátusok. Kapitalista társadalomban nem is lehetnek!"

A gazdaság liberalizálását követő társadalmi és gazdasági megfosztottság érzése, az állami tulajdon privatizációja és a globális piacokba való integráció a posztkommunista országokban jól ismert jelenségek. Amire rá szeretnék mutatni, az az, hogy interjúalanyaim többsége ugyanazt a nemzetinek ismert politikai pártot támogatta, noha eltérő társadalmi háttérrel rendelkeztek, és életútjaik is különböztek. Legtöbbjüknek volt egyetemi diplomája, mások a kétéves Visoke Školét végezték el, megint mások a technikumot. Különböző szektorokban dolgoztak: a gyárakban, kórházakban, az oktatásban, a közigazgatásban – noha mindig a köz­szférában (egy következő kutatásban érdemes lenne összehasonlítani a jelen munka tapasztalatait a privát szektorban dolgozók véleményé­vel).

Legtöbb interjúalanyom még mindig aktív, mások a vártnál korábban mentek nyugdíjba. Életkoruk 40 és 60 év közé esik, vagyis arról a kor­csoportról van szó, amelyik személyesen tapasztalta meg a rendszer­változást az utóbbi húsz esztendő folyamán, és össze tudja hasonlítani a jelenlegi életszínvonalat a szocialista időszak életszínvonalával. Nem szeretnék azonban úgy általánosítani, hogy a Radikális Párt elsősorban ezt a generációt vonzza. Számos előválasztási gyűlésen jártam, és na­gyon sok 20-30 éves fiatal férfi is volt a támogatók között. A középkorú korcsoport csak az én mintámban volt ennyire felülreprezentált, nem a párt szavazói között.

Amit mindegyik interjúalanyom átélt, az az életminőség romlása és a növekvő társadalmi bizonytalanság az elmúlt húsz év folyamán. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy nagyon sokan elvesztették az állásukat az ipari átalakítás folyamán, noha ez a csoport is jelentős lét­számú, és magas a munkanélküliség. A kikindai ipari szektor nemcsak az ott dolgozó embereknek volt fontos. A Toza és a Livnica nagyon sokat tett a helyi közösség jólétéért, mivel nemcsak munkát adott az embe­reknek, hanem sok helyi társadalmi szolgáltatást is működtetett, vagy finanszírozott, pl. közösségi centrumok, kórházak, oktatás, ösztöndíjak, rendezvények, kulturális és sportesemények, stb. Ezen szolgáltatások elvesztése az egész lakosságot érintette.

Az emberek nemcsak kiábrándultak a beígért demokratikus jólétből, hanem, ami a legfontosabb, anyagilag is sokat vesztettek. És nem sza­bad elfelejtenünk, hogy az anyagi mindig szimbolikus. Az utolsó társa­dalmi-gazdasági átalakulást az emberek úgy élték meg, mint személyes megaláztatást és emberi méltóságuk elvesztését. Sokszor mondják, hogy országuk a „Harmadik Világba" tartozik, olyan gyorsan vesztették el büszkeségüket a munkához való joggal együtt, hiszen jelenlegi hely­zetüket mindig összehasonlítják a korábbi „részvételi demokráciával" – akár valós, akár szépített a régi rendszerre való emlékezés. Ma a de­mokrácia számukra egyre inkább a „nyertesek" és a „vesztesek" közötti növekvő társadalmi szakadékot jelenti, és egyúttal az emberek politikai akaratának elvesztését államuk transz-nacionalizálódásával, amelynek során „kötelesek" követni a nemzetközi közösség által diktált politikai és gazdasági „kiigazításokat", sutba dobva közérdekeiket és közösségi szükségleteiket. így tehát már nem a szlovén és a horvát testvérek a bűnösök, akik elárulták Jugoszláviát és a „testvériség és egység" esz­méjét. Az ellenséget, az abszolút „másikat" ma a nemzetközi közösség „elvont hatalmai" jelentik, és kozmopolita, helyi politikai „bábjaik", akiknek zavaros gazdasági ügyeiről, sőt gyakran bűncselekményeiről napi híreket lehet olvasni a bulvársajtóban. Ezért nem csoda, ha az emberek úgy döntöttek, hogy kiszavazzák őket a hatalomból.

A Radikális Párt: bal vagy jobb? Szerbia, előre! ⁷

Az utóbbi nyolc évben négy országgyűlési választást (2000, 2003, 2007, 2008) tartottak Szerbiában és öt elnökválasztást (2002a, 2002b, 2003, 2004, 2007). Mivel egyik párt sem tudta megszerezni a parlamenti többséget, mindegyik fent említett kormány koalíciós alapon működött (rendszerint három-négy párt koalíciójaként). Érdekes, hogy mindegyik lehetséges kombinációt kipróbálták, mert a konzervatív, a jobboldali közép, a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista utódpártok is legalább egyszer együttműködtek már egymással, a Radikális Párt kivételével.

Egy ilyen arány elvben az ország politikai instabilitását bizonyíthatná. Csakhogy a fenti pártok politikai és gazdasági programja megegyezett: EU-integráció és kemény gazdasági megszorítások. Azt gondolták, hogy a liberalizmus Szerbia egyetlen lehetősége a „felzárkózásra" és a fenti program bármilyen megkérdőjelezése vagy vitája nem más, mint antidemokratikus akadály Szerbia európai típusú „normalizálódásának" útján. Talán nem véletlen, hogy az utolsó három kormány regnálása idején ugyanazok az emberek irányították a gazdasági minisztériumot. A G17-hez tartoztak, egy gazdasági szakembereket tömörítő, egykori NGO-ba. Miután szlogenjük az volt, hogy „a szakértelem a politika felett", úgy mutatták be neoliberális politikájukat, mint „antipolitikus" projektet, amely csak és kizárólag szakértelmet igényel. Így egyre homályosabb lett a bal és a jobboldal közötti határvonal. Szerbia rálépett a harmadik útra.

Nem csoda, hogy ebben a politikai környezetben, ahol az emberek elégedetlensége nem talált más kiutat, a Radikális Párt komoly politikai kihívássá fejlődhetett. De jobbról vagy balról jelent-e kihívást? Hivata­losan a Radikális Párt tipikus jobboldali pártként prezentálja magát. Fő céljai a pártprogram szerint: a monarchia visszaállítása, az állampolgárok szabadsága és jogai biztosítása, a közadminisztráció csökkentése és decentralizálása, és a piacgazdaság megteremtése. A Radikális Pártot a csetnik mozgalom politikai „utódjaként" alapították, és ezért történelmileg legalábbis antikommunista jellegű. Sok tagját üldözték, vagy száműzték a kommunizmus idején, és sokan úgy tekintenek rájuk, mint a „kommunista autoritarianizmus" elleni harc egyik eszközére. A '90-es években azonban a párt együttműködött a Milosevic-rezsimmel, mind kormányzati szinten, mind pedig a fronton, ami valamennyire megkérdőjelezi antikommunista imázsát. Ráadásul, miután Milosevicet kiadták Hágának, Szocialista Pártjának számos híve a Radikális Párthoz csatlakozott. Ezért, hogy megtartsák az új tagokat, az antikommunista diskurzus szinte teljesen abbamaradt.

A másik oldalon, az alternatív politikai baloldal hiányában a Radikális Párt szólítja meg azokat a tömegeket, akiket a rendszerváltás megfosztott az anyagi biztonság maradékától, úgy, hogy keményen bírálja a globális kapitalista rendszert és a liberális demokráciát. Fő témájuk az „ország kiárusítása", amivel egyszerre utalnak az állami politika transznacionalizálódására és a közjavaknak a helyi iparmágnások és a multinacionális vállalatok általi kisajátítására.

Ezen diskurzus szerint a szerbeknek ma már nincs szuverén államuk, mert a politikát nem a nemzeti érdekek diktálják, hanem a nemzetközi közösség, amely nélkül nincs külföldi segítség és EU-integráció. Ami még rosszabb, a szerbeknek még azt a szabadságot sem hagyják meg, hogy maguk szolgáltassanak igazságot. Ennek legvilágosabb bizonyítéka az, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság ítélkezett Milosevic felett. Még a Milosevic politikáját elítélő szerbek sem látnak ebben mást, mint a nagyhatalmak erődemonstrációját és a szerb nemzet megalázását. Ezen logika mentén lesz a szintén háborús bűnökkel vádolt Vojislav Šešelj, a Radikális Párt vezetője a hősi ellenállás szimbóluma, noha nagyon sokan úgy gondolják, hogy valóban követett el bűnöket.

Ugyanakkor a helyi politikai elitet azért vádolják korrupcióval, mert a vállalatok „privatizálásával" végigvittek egy vad liberális programot, ami a saját érdekeiket és a multinacionalista vállalatok igényeit szolgálta. A radikálisok rámutatnak az „osztályrétegződés különbségeire a szu­perfejlett és az alulfejlett országok között. A nyugati országok alapvető osztálykülönbségeit sikeresen semlegesíti az átlagosan magas életszín­vonal, amelyet úgy érnek el, hogy kifosztják a gazdaságilag szegény nemzeteket és államokat, elragadják természetes erőforrásaikat vagy felhasználják a létező legolcsóbb munkaerőt. Ezt pedig egyáltalán nem a szabadpiac megvalósításán keresztül érik el, ahogyan állítják, hanem skrupulus nélküli monopóliumokkal, pénzügyi spekulációkkal és uzsorára adott kölcsönökkel, de leginkább úgy, hogy korrumpálják a hatalomban levő helyi politikai elitet."⁸

Mindazonáltal a nemzeti narratívában problémás marad az a leegysze­rűsítés, amely a szerb áldozatokat állítja szembe a külföldi kizsákmányolókkal, akkor is, ha osztályköntösben jeleníti meg a konfliktust; ugyanis a nemzet homogén címkéjének segítségével eltereli a figyelmet a belső erőviszonyok egyenlőtlenségeiről. Hiszen végeredményben a Radikális Párt nem opponálja a kapitalista viszonyokat, csak a kapitalizmus meg­honosításának módját nehezményezi. Ettől függetlenül azonban igaz marad, hogy a párt állandó hivatkozása a munkások jogaira, a társadalmi biztonságra, a korrupció elleni harcra és az erős államra, amely garantál­ja a lakosság jólétét, nagy vonzerőt gyakorol a szerb társadalom jelentős csoportjaira. Szerbiában is megfigyelhető ugyanaz, amiért David Ost kri­tizálja a lengyel liberálisokat: a szerb „demokrata" pártok elismerik ugyan a gazdasági problémákat, de politikai megoldást javasolnak, vagyis az EU-integrációt (Ost 2005, 66). Ezzel szemben a radikálisok élesen bírálják az „adósodj el és add el" logikáját, és síkra szállnak azért, hogy nyissák meg újra a gyárakat, győzzék le a munkanélküliséget és a kor­rupciót, legyen jobb a társadalombiztosítás, és támogassák a fiatalokat és a nyugdíjasokat. Röviden, olyan ismerős identifikációs keretet adnak a választóknak, amelyben megjelennek a „kisemberek" szükségletei és érdekei. Ahogyan az egyik interjúalanyom megfogalmazta: „A demokraták kozmopoliták; a radikálisok a mieink".

Epilógus

Tanulmányom célja az volt, hogy megkérdőjelezzem a szerb társadalom létező, polarizált képét. Miközben úgy tartják, hogy a lakosság megoszlik egy európai demokrata identitás és a tradicionalizmushoz és a naciona­lista értékekhez ragaszkodó, „retrográd" identitás között, az antropológiai kutatás rámutathat a fenti kép erősen „konstruált" jellegére.

A Radikális Párt felemelkedése nem törvényszerűen jelenti azt, hogy támogatói megrekedtek az etnikai kizárások ideológiájában, sőt, készek egy új etnikai háborúra Koszovóban. Végeredményben nem a radikáli­sok, hanem Vojislav Koštunica konzervatív Szerb Demokrata Pártja lépett fel a legnacionalistább retorikával a 2008-as választási kampány során. A nacionalizmus nem csak egy másik identitás – új vagy feltámasztott – megjelenése, amely betöltötte az űrt a kommunizmus bukása után, és nem is redukálható egy egyszerű politikai mítoszra, amelynek nagy a manipulációs potenciálja. A nacionalizmus diskurzus és gyakorlat is egy­ben, és ami a legfontosabb: olyan dinamikus keretet ad, amelyen belül különböző életutakkal és osztálytapasztalatokkal rendelkező emberek azonosíthatják szükségleteiket, fejezhetik ki félelmeiket, és jelölhetik ki követeléseiket és ellenállási stratégiáikat. A Radikális Párt azért tudja megragadni a lakosság jelentős csoportjait, mert magyarázatot ad anyagi és szimbolikus megfosztottságukra, és egyúttal a társadalmi jogokon és jóléten nyugvó megoldásokat kínál az elkeseredett embereknek. A szervezett politikai baloldal hiányában a radikálisok fogalmazzák meg a globális kapitalizmus legkomolyabb kritikáját, miközben a „harmadik utas" demokrata pártok megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségnek tekintik a liberalizmust.

Befejezésül szeretnék azok ellen érvelni, akik kulturális és politikai őrü­letről beszélnek a mai szerb nacionalizmus kapcsán. Hogy visszatérjek a Helsinki Bizottság jelentésére, amely szerint a „nacionalisták" képtelenek reflektálni a gazdaságra, és a „fejlődés iránti elkötelezettség teljes hiánya" jellemzi őket, szeretném hangsúlyozni, hogy a Radikális Párt támogatása az emberek politikai akaratának reális kifejeződése, amely a saját társa­dalmi-gazdasági életútjaikra és érdekeikre való racionális reflexiót tükrözi. Osztálytapasztalataik és ezen tapasztalatok értelmezése és magyarázata segíthet megérteni az emberek politikai választását. Végeredményben Boris Tadić elnök volt az, aki előszeretettel hangoztatta az „Európához való visszatérést". A radikálisok a „normális élethez való visszatéréssel" akarják megfogni az embereket.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

Az Európai Szociálantropológiai Társaság (EASA) „A különbözőség és kölcsönösség élménye" című konferenciáján Ljubljanában 2008. augusztus 29-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

Hivatkozasok

Bunce, Valerie: Peaceful versus Violent State Dismembership. A Comparison of the Soviet Union, Yugoslavia, and Czechoslovakia. Politics and Society, Vol. 27, No. 2, 1999, p.217-237.

Dekleva Joze and Simmie James (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management., London, 1991, Pinter Publishers.

Devic Ana: Ethnonationalism, Politics, and the Intellectuals. The Case of Yugoslavia. International Journal of Politics, Culture, and Society, Vol. 11, No 3, 1998, p.375-409.

Dinkić Mladjan: The Economics of Destruction. Can it Happen to You?, Belgrade, 1995, Video Nedeljnik.

Đuric Dragan: Social dialogue in south-east European countries. South East Europe Review, Issue 03, 2002.

Gagnon V. P. Jr.: The myth of ethnic war. Serbia and Croatia in the 1990s. Ithaca-London, 2004, Cornell University Press.

Hayden M. Robert: Constitutional Nationalism in the Formerly Yugoslav Republic. Slavic Review, vol. 5l, no. 4, 1992, p.654-673.

Krastev Ivan, The Strange Death of the Liberal Consensus, Journal of Democracy, Volume 18, Number 4, October 2007.

Lazić Mladen and Sekelj Laslo: Privatisation in Yugoslavia (Serbia and Montenegro), Europe-Asia Studies, Vol. 49, No. 6, September 1997.

Lydall Harold: Yugoslavia in Crisis. Oxford, 1989, Clarendon Press.

Madjad Karim: Workers' control as a source of customary ownership rights. Evidence from the privatization in the Former Yugoslav Republics. paper presented at the 11th Conference of International Association for the Economics of Participation, Catholic University of Brussels, 4-6 July 2000. http://ocean.st.usm.edu/~w300388/brussels/MEDJ.pdf

Mencinger Joze: From a Communist to a Capitalist Economy? In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers, p.71-86.

Michnik Adam: Nationalism. Social Research, Vol. 58, No 4, 1991, p.757-564.

Milošević Milan: The Media Wars: 1987-1997. In Jasminka Udovički-James Ridgeway (eds.): Burn This House. The Making and Unmaking of Yugoslavia. Duke University Press, 2000, p.110-111.

Ost David: The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca-London, 2005, Cornell University Press.

Pavlović Vukašin: Civilno društvo i demokratija. Beograd, 2006, Službeni glasnik.

Šmidovnik Janez: Disfunctions of the system of self-management in the economy, in local territorial communities and in public administration. In Joze Dekleva-James Simmie (eds.): Yugoslavia in Turmoil. After Self-Management. London, 1991, Pinter Publishers.

Thompson Mark: Forging war. The media in Serbia, Croatia and Bosnia-Hercegovina. International Centre Against censorship, Article 19, London, 1994.

Uvalić Milica: Privatization in the Yugoslav Successor States. Converting Self-management into Property Rights. In Milica Uvalić and Daniel Whitehead-Voughan (eds.): Privatization Surprises in Central and Eastern Europe. Cheltenham, 1997, Edward Elgar, p.267-302.

Uvalić Milica: Privatization and Corporate Governance in Serbia (FR Yugoslavia). Florence, 2001, http:/ www.wiiw.ac.at/balkan/files/Uvalic.pdf .

Wachtel B. Andrew: Making a Nation. Breaking a Nation: Literature and Cultural Politics in Yugoslavia. Stanford, 1998, Stanford University Press.

Woodward L. Susan: Socialist Unemployment. The Political Economy of Yugoslavia 1945-1990., New Jersey, 1995a, Princeton University Press.

Woodward L. Susan: Balkan Tragedy. Chaos and Dissolution after the Cold War. Washington, 1995b, Brookings Institution.

Jegyzetek

1 A 2003-as országgyűlési választásokat a Szerbiai Radikális Párt nyerte a szavazatok 27,61%-ával, őket követte a Szerbiai Demokrata Párt (17,72%) és a Demokrata Párt (12,58%). 2007-ben a Radikális Párt 32,4%-ot szerzett, a Demok­rata Párt 25,6%-ot, a Szerbiai Demokraták pedig 18,8%-ot. 2008 májusában a Radikálisok 29,45%-ot kaptak, a Szerbiai Demokraták 11,6%-ot, és a Demokraták, a G17 és más kisebb pártok koalíciója 38,4%-ot.

2 Kivéve a Liberális Demokrata Pártot és a kis pártokat, de azok szavazóbázisukat tekintve szinte jelentéktelenek.

3 Lásd pl.: http://www.cnn.com/2008WORLD/europe/02/22/serbia.demos/index.html#cnnSTCText vagy http://www.time.com/time.com/time/magazine/article/0,9171,1738406,00.html [már nem élő linkek].

4 Srecko Mihailovic: Political Divisions and Value Orientations of Citizens of Serbia. CeSID November 2005. http://www.cesid.org/eng/programi/istrazivanja/index.jsp [már nem élő link].

5 Helsinki Committee for Human Rights in Serbia: Serbia in the vicious circle of nationalism.  http://tokenart.com/BalkanWitness/helsinki2.htm

6 A kommunista rezsim hivatalosan 2000. október 5-én bukott meg.

7 A Radikális Párt választási kampányának jelszava 2008 májusában.

8 Vojislav Šešelj: Ideological Concept and Theoretical Paradigm of Globalism as a New World Order. http://www.antiglobalizam.com/?lang=eng&str=koncept/1