A 2007 és 2008 között elvégzett empirikus kutatást összefoglaló írás a különösen Budapest és vonzáskörzete körében élő, és valamely politikai cél köré szerveződő civil szervezetben (baloldali és/vagy zöld, illetve szélsőjobboldali) részt vevő fiatal felnőttek habitusait, szocializációs útjait mutatja be.

2007 szeptembere és 2008 februárja között munkatársaimmal empirikus kutatást folytattunk fiatal felnőttek körében. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen volt a fiatal felnőttek szocializációja és melyek identitásuk, társadalmi érzékenységük, valamint aspirációik – általános értelemben habitusaik – jellemzői. Ebben a tanulmányban a politikai célokat kitűző civil szervezetekben tevékenykedő fiatal felnőtteket mu­tatunk be.

A módszer

A társadalmi hierarchia minden szintjét érintve 120 mélyinterjút készítet­tünk 25 és 35 év közötti, pályájukat éppen kezdő fiatal felnőttekkel. (Vizs­gálatunkat technikai okok miatt döntően Budapestre és vonzáskörzetére korlátoztuk, de kutatásunk következő szakaszában tervezzük kiterjesz­tését a vidéken élő fiatal felnőttekre is.) Tartva azonban attól, hogy az alapvetően a képzettségi, foglalkozási, hatalmi és munkaerő-piaci helyzet kombinációja alapján kirajzolódó struktúrában nem jelennek majd meg eléggé markánsan bizonyos nagyon fontos, de specifikus foglalkozási és kulturális dimenziók kombinációja mentén kialakuló csoportok, külön is vizsgáltuk a politikai célú, (de pártoktól, pártok vezetőitől független) civil szervezetek fiatalságát, a fiatal akadémiai és egyetemi értelmiséget és a gyermeküket (gyermekeiket) otthon nevelő kismamákat.

A vizsgálat indításakor a 120 mélyinterjús lehetőséget szétosztottuk az előbb ismertetett dimenziók mentén kirajzolódó szereptípusok között, majd ezeken belül az interjúalanyok kiválasztása a hólabdamódszer és a véletlen kiválasztás kombinációjával történt.

Tekintettel a minta méretére, vizsgálatunk nem alkalmas arra, hogy ké­pet adjon a különböző dimenziók mentén kirajzolódó szerepek társadalmi arányairól, sem az általunk előre definiált, sem a vizsgálat eredménye­ként azokon belül feltárt szerepeket illetően. Arra is csak korlátozottan alkalmas, hogy az ex ante megadott szerepeket, szereplőket általános­ságban jellemezze. Arra viszont használható, hogy feltárja az ex ante meghatározott csoportokon belüli szereptípusokat és azok jellemzőit.

A minta kiválasztása során az életkori határokat nem mindig sikerült pontosan betartanunk, különösen a szélsőjobboldali fiataloknál, akikhez nagyon nehéz volt hozzáférkőznünk.

A politikai cél köré szerveződő civil szervezetek közül két átfogó típus: a baloldali és/vagy zöldszervezetek valamint a szélsőjobboldali szerve­zetek köréből választottuk ki interjúalanyainkat. (A liberális civil szerve­zetek fiatalságát nem vizsgáltuk, mivel tapasztalataim szerint azok sem eszmeileg, sem gyakorlatilag nem jelenítenek meg önálló alternatívát a liberális párthoz képest, szemben a kiválasztott két csoporttal, amelyeknek szervezetei a „minden párttal" szembeni oppozíció alapállásából születtek és működnek, vagy igyekeznek működni). A két típuson belül 10-10 mély­interjú készítésére volt lehetőségünk, emellett magam az előbbiek vonat­kozásában a „résztvevő megfigyelő" tapasztalataival is rendelkezem. (A mintába bekerülő civil szervezetek körét az anonimitás feltétlen biztosítása érdekében nem ismertetem, mindazonáltal jelzem, hogy minden jelentős szervezet reprezentált.) Az interjúalanyokat a szövegben fantázianévvel szerepeltetjük, legfontosabb adataikat pedig a mellékletben közöljük.

Hasonlóságok

A két csoporthoz tartozó fiatal felnőtteknek és sorsuknak, a jelentős eltérések mellett, közös vonásai is vannak. Először ez utóbbiakat is­mertetem.

Szocializáció

A családi szocializációt tekintve feltűnő, hogy a szélsőjobboldali fiatal felnőttek családjai szinte minden esetben, a baloldali/zöld- fiatal felnőttek családjai kisebb részben a politikai rendszerváltás után lejtmenetre ke­rülő családok, melyek a társadalmi hierarchia legkülönbözőbb szintjeiről indultak, és lefelé mozogva a legkülönfélébb szintekre érkeztek.

„Korábban apám sikeres belsőépítész volt, de a rendszerváltás után már nem volt annyi munkája. Merthogy ő formatervező is volt, és a rendszerváltás után egy csomó új dizájn bejött, főleg olasz dizájnok. De ő nem is tudta magát jól menedzselni, mert korábban egy tervezőirodában dolgozott, ahol felhajtották neki a munkát, ő meg megcsinálta. Amikor neki kellett volna a saját maga mene­dzserének lenni, meg a pénzügyeket is vinni, az már nem nagyon ment neki, és utána meg is szűnt ez a tervezőiroda, és akkor ő, a rendszerváltás után, munkanélküli lett, és nagyon nehezen viselte az egész új rendszert, nem tudott beleszokni. Meg is betegedett, és az lett a vége, hogy amikor 97-ben érettségiztem, meg is halt." (Anita, zöldszervezet)

„Amikor az én életem elkezdődött 1987-ben, egy alagsori mosó­konyhában éltünk, innen költöztünk Kőbányára, ahol hál' Istennek, a faterom egy olyan jó állást talált, hogy rendkívül jó anyagi körülmé­nyek közé kerültünk. Tehát, míg más ötezer forintot keresett, ehhez képest az én apám negyvenezer forintot, és bejárta a fél világot. Ezután, csak később jöttek az anyagi nehézségek, és azok a dolgok is, amelyek szerintem köszönhetőek a magasabb székekben ülő emberek sorozatos rossz döntéseinek, tehát hogy elkezdték eladni az egész országot, és olyan emberek kerültek bizonyos pozíciókba, akiknek fogalmuk sincsen semmiről. Ehhez kapcsolódik az is, hogy annál a cégnél, amelyiknél apám volt, átvette a vezetést egy… hát nem tudok rá jobb kifejezést mondani, egy igazi pénzagyú kapita­lista. Ennél nem is tudok negatívabb dolgot mondani egy emberről. Gyorsan elintézte azt, hogy senkinek ne legyen jó, csak neki. Ez az időszak nekem még bőven a gyerekkoromban volt. Azonkívül, hogy kurva szegények voltunk, semmit nem tudnék mást elmondani, szü­leim mindent megpróbáltak, csak hát el voltak lehetetlenítve. Amire a három gyerek vállalását alapozták, az hirtelen nem lett. Azután hiteleket vettek fel az OTP-től úgy, hogy később hatszázezer forint után hárommillió forintot fizettünk vissza. Ez 1994-ben történt, és valamikor 2006-ban fizettük be az utolsó részletet." (György, szél­sőjobboldali szervezet)

A családi nevelésben – szemben a minta egészével – nagy szerepet kaptak bizonyos ideológiák és főként azokhoz nem feltétlenül kötődő társadalmi értékek. Míg azonban a baloldali és/vagy zöldszervezetek fiataljainak családjai ebből a szempontból sokszínűek (konzervati­vizmus, liberalizmus, szocializmus, antikommunizmus, vallásosság, antirasszizmus, a szegények iránti szolidaritás, közösségiség, barátság, természetszeretet), és gyakran magukat, az egyes családokat is ideoló­giai és értékpluralizmus – valamint sok esetben ebből adódó belső konf­liktus – jellemzi, addig a szélsőjobboldali szervezetekben tevékenykedő fiatalok családjai – a nagyszülőkig, sőt dédszülőkig is visszamenőleg – minden esetben döntően erősen konzervatív ideológiákat és értékeket adtak át gyermekeiknek (antikommunizmus, erős vallásosság, néhol rasszizmusba hajló nacionalizmus). Ezek mellett azonban néhányuknál megjelennek olyan egészen általános értékek is, mint a szolidaritás, a közösségiség és a barátság.

„A szociális érzékenység, az mindig benne volt a családban, bár nem mondom azt, hogy mindig jártak adakozni, de esetileg segítették a szegényeket. Nem úgy, mint sok más családban, ahol nemhogy szolidaritás lenne, hanem antiszolidaritás van. Rasszizmus nem volt, soha nem hallottam senkit sem zsidózni, sem cigányozni vagy bármi ilyet a családban. Akkor még a kapitalizmusról meg hasonlókról nem volt fogalmam annyira, nem tudtam, hogy ahhoz hogy állnak hozzá a szüleim, de biztosan nem voltak kifejezetten pénzéhesek. Van az a fajta ember, aki csak úgy önmagáért szeret pénzt keresni, nekik viszont az volt a fontos, hogy a gyerekeket el tudják vinni nyaralni, meg hasonlók, tehát a pénzkeresésnek mindig valami célja volt. Vagyis nem voltak kifejezetten kapitalista mentalitásúak. K: Politikai elvek jöttek feléd?

V: Mind apám, mind anyám SZDSZ-tag volt a rendszerváltás után, nagy SZDSZ-esek voltak, de aztán a 94-98 közötti időszakban ők is kiábrándultak.

K: Aktívan részt vettek a pártéletben?

V: Azt nem mondanám, de azért párszor eljártak pártrendezvényekre. Az egész baráti társaságuk SZDSZ-es értelmiségi volt, főleg apám révén, de leginkább nagyapám révén. Igazából apám oldala a csa­ládban az teljesen értelmiségi, a nagyapám az hét nyelven beszél, a nagyanyám is öt nyelven, az apám hat nyelven, szerencsére én is örököltem valamit a nyelvérzékükből. A nagyapám bélyeget gyűj­tött, már az előző rendszerben is levelezett a hatalommal, beszólt, ez volt a szórakozása. Apámnak mindig volt értelmiségi társasága. Anyám családja pedig ilyen gyakorlatias polgári család. Mindeze­kért számítógépet egész jól szerelek, de egy szög beverésénél már gondjaim vannak. Ennyi. És ami még fontos lehet, az az, hogy antikommunisták voltak, a nagyapám már az előző rendszerben is kekeckedett, ráadásul apai nagyapámék lecsúszott arisztokraták, tehát ők nagyot vesztettek az előző rendszerváltással, és az anyám családja is vesztett a kommunizmussal, mert a nagyapáméknak már üzeme volt, gyártottak vagy valami ilyesmit, és azt elvették. Tehát mindenki antikommunista volt, bár az egyik inkább liberális, a másik inkább jobboldali. Az egész család egyébként budapesti, nem nagyon vannak vidéki rokonok. Ja, és ami még érdekes, hogy bár szociálisan érzékenyek, senki sem balos a családban. De nem érzek nagy különbségeket. Ha ma politizálnak a családtagok, akkor hatalmas ordibálás van, de én igazából tudom, hogy ezek között az elvek között nincs olyan nagy különbség, csomó alapdologban hasonlóan gondolkodnak." (Richárd, baloldali szervezet)

„Apám hegymászó volt, meg anyám is természetjáró, ezért elég sokat vittek túrázni, evezni, turistaházakba, menedékházakba, és ez biztos, hogy nagyon benne van abban, hogy a természet szeretete meg védelme az ott ketyeg bennem, és hát ez hozott a másféle aktivista tevékenység felé is. Ami a többi családi értéket illeti, ezek átlagos középosztálybeli értékek voltak… Nyilván az, hogy apám szeretője jött velünk nyaralni, az azért ezt némileg árnyalja… De anyámmal jól megvoltak, tehát köztük nem volt különösebb problé­ma soha… Mármint apám új nője meg anyám között. Szóval ilyen alapfokú értékek voltak: a szegényekhez való viszonyulás; az em­bernek a cselekedeteiért viselni kell az erkölcsi következményeket, a felelősséget." (Márk, zöldszervezet tagja)

„Édesapám, amellett, hogy párttitkár volt, amíg élt, nagyon sok em­bernek ingyen javította a tévéjét, tehát ha valahonnan örökölhettem vagy elleshettem azt, hogy hogyan kell az emberekkel bánni és mi­lyen értékek vannak, akkor tőle. Hogy nem a pénz a fontos, hanem igenis sokkal többet adhat vissza, ha rád mosolyog, ha kedvesen szól hozzád, segít legközelebb egy apróságban valamit elintézni, tehát ez a kapcsolatrendszer nagyon sokat segített, nagyon sokat jelentett akkor neki is, és sokszor nem értettem meg gyerekkorom­ban, csak sokkal később, hogy mi ennek a jelentősége. Elmegy egy öreg nénihez, kicseréli a képcsövét, aminek kétezer forint az ára, és kér tőle háromszázötven forintot, és megkérdeztem tőle, hogy miért, és azt monda, hogy azért, mert a néni nem tud többet fizetni… A nagyszüleim nagyon szegények voltak és nagyon vallásosak, de soha a szájukból nem hangzott el, hogy »miért nem mész el a templomba?« Örültek, ha elmentem. Én egyébként büszke vagyok rá, hogy evangélikus vagyok, de én ezt máshogy élem meg. Nekem nem a templomba járás és az ima a fontos, hanem egyszerűen van egy erkölcsi értékem, ami szerint élek, amit nagyon sokféleképpen fejezhetnék ki, de ezekben a vallási elvekben nyilvánul meg… Na­gyon pozitív élményeket hozott a családunkba az, hogy a gyerekekre semmit sem akartak rákényszeríteni, és mindent támogattak. Példá­ul, ha pályaválasztásról volt szó, akkor sem volt semmi, eldönthettük magunk, hogy mit akarunk, és soha nem mondták azt, hogy ez nem lesz jó, vagy az nem lesz jó. Ha lányokat hoztunk haza, akkor sem mondták azt, hogy miért ilyet, miért olyat, miért nem hosszabb a haja, miért vörös és miért van fülbevaló az orrában, tehát ez sosem volt probléma." (Dániel, zöldszervezet)

„79-ben születtem, tehát még volt pár évem az előző rendszerben. A szüleimet abszolút nem érdekelte a politika, a nagyszüleimet sem. A dédapámra emlékszem, ő erősen antikommunista volt. Az Őrség­ben lakott, aztán ávósok vitték el, mert nem volt hajlandó belépni a téeszbe. Komoly dolgok voltak ott az ÁVH-nál, a kéztöréstől kezdve minden, de gondolom, ezt jobban nem kell részleteznem." (Kálmán, szélsőjobboldali szervezet)

„Nem mondhatom, hogy egy bigott keresztény családból származom, de a családomban egy viszonylag normális, egészséges keresztény erkölcsi mércével mérték a dolgokat. A keresztényit azért akartam kihangsúlyozni, mert a családom mind a két ágon régi református, protestáns család, akiknek fontos volt a vallás. Templomot építettek, amit civil ember megtehetett, azt ők megtették. Engem református gimnáziumba írattak, és ezután következett a Károli Református Egyetem. Ezekhez kapcsolódtak azok a mércék, amiket otthon elvártak. A fafaragásokból, a régi motívumokból egyenesen követke­zik a magyarságtudat, a nemzeti önazonosság, a nemzeti öntudat, az egészséges nacionalizmus. Egészséges nemzeti öntudatban neveltek fel, normális erkölcsi mércékkel." (Károly, szélsőjobboldali szervezet)

Igen gyakran a hangoztatott értékekkel ellentétben a család többnyire nem nyújtott valódi közösségi élményt a fiataloknak. Ez a magyarázata annak, hogy kamaszkorukban sokan lázadtak szüleik ellen – bár ez a lázadás nem mindig telítődött világnézeti tartalommal.

„Kőbányán születtem, ott is nőttem föl. Az egész családom kőbányai, tehát ez egy ilyen nagyon lokális család. Az átkos rendszernek egy tipikus középosztálybeli családja voltunk. Anya, apa, a bátyus, meg én [nevet]. Hát ilyen nagyon…, szóval nem mondom, hogy egy túlságosan egészséges család voltunk, mert nem sikerült túl sokat kommunikálnunk egymással, és ez nagyon nagy hiányként maradt meg bennem. Az volt az elsődleges szempont, hogy így a felszínen rendben tartani a dolgokat, így kifelé. És az többször is előkerült, mint mondat, hogy »mit gondolnak rólunk a szomszédok?!« Tehát ez volt a fő irány. És akkor még meghatározó elem volt a családban a nagymamám, aki egy bigott katolikus, vallásos ember, aki engem például többször kitagadott a családból, mert nem a katolikus elvek­nek megfelelően éltem a tinédzserkoromat." (Klára, zöldszervezet)

„Főleg édesapám ágáról mélyen katolikus a családunk, ő is a ben­césekhez járt. Neki ez nagyon komoly követendő példa is volt, és ez nagy ellentét közöttünk, mert én nagyon sok rosszat is láttam ott. Az előző rendszerből ráadásul neki ez sok hátránnyal is járt, mert ő nem makacsságból, hanem meggyőződésből kitartott a keresztény erköl­csi magatartás és elvek mellett, és minket is nagyon így neveltek. De ezt inkább csak az életvitelükön láttuk, ezt a szeretetközpontúságot, és ami nagyon nem működött, az a családon belüli nyitottság. És amikor kiköltöztünk Hegyeshalomra, akkor végül is úgy jött ki, hogy több munkával járt az, mint a szülők gondolták. Akkor volt az első nagy vitám az édesapámmal, és azóta is sokszor emlegetjük, hogy akkor elkezdtek minket csak szóval nevelni, és attól én próbáltam elzárkózni, mert egy ilyen »vizet iszik, bort prédikál« dolgot éreztem benne. És akkor ennek úgy lett vége, hogy mondtam neki, hogy évek óta tanítanak minket az életükkel, és most egy pár éve nincs idejük ránk, mert mindig csak a munka, ugyanakkor tőlünk elvárják, hogy úgy fejlődjünk, ahogy kell, ami miatt az igét kaptuk. Szóval ezt nem bírtam elviselni. Nem éreztem összecsengőnek az életünket." (Péter, szélsőjobboldali szervezet)

Érdekes megfigyelni az interjúkból, hogy az olyan individuálisabb érté­kek, mint az önmegvalósítás, az értékes, érdekes munka, a szabadság és az anyagi jólét nem kapnak olyan nagy szerepet a civil szervezetek fiataljainak családi neveltetésében, mint a minta egészében.

Az olyannyira óhajtott közösségi élményt a különböző szintű iskolák sem nyújtják fiataljaik számára, és említésre méltó értékeket sem. Ami megragadja őket, az néhány kiemelkedő tanár tudása, de főként sze­mélyisége.

„Az általános iskolában is meg a középiskolában is volt egy-egy ta­nárom, akik mind a ketten lázadók voltak. Én mind a kettőjüket meg szoktam említeni, amikor előkerül, hogy miért lettem az, aki lettem. Tehát ez a két ember nagyon beleszólt a nevelésembe meg az ok­tatásomba. Az egyik az általános iskolai történelem-tanárnő volt, aki például az együtt töltött évek alatt nem tudom, hány százszor – mert ez volt nála egyfajta büntetés – íratta le velem azt a mondatot, hogy: »A jó, az a somlói galuska, a rossz pedig a kelkáposzta főzelék«. Tehát hogyha a dolgozatban vagy felelés közben azt mondtad, hogy »ez a király jó volt«, vagy »ez a rendszer rossz volt«, akkor ezt a mondatot kellett leírnod vagy ötvenszer. És ez, a mai aggyal, sze­rintem egy fantasztikus dolog. Tehát ilyen nincs, hogy valami jó vagy rossz. Valami valamilyen, de azt le kell tudnod írni. Ez volt az egyik. A másik, hogy én középiskolában tömegkommunikációt tanultam egy fantasztikus tanártól: fotózni meg videózni, meg vágni, meg újságírni, meg ezeknek az alapjait, amit tizenöt évesen az ember általában nem csinál. Nekünk állandóan szociofotókat kellett készítenünk, meg dokumentumfilmeket kellett csinálnunk, meg politikai naplót kellett írni tizenöt évesen, ami azt jelentette, hogy minden héten egy más heti vagy napi újságot kellett olvasnunk, és tíz cikket kiválasztani, és tíz mondatban összefoglalni annak a cikknek a tartalmát. Tehát én mind a mai napig emlékszem, hogy melyek voltak akkor a poli­tikai issue-k abban a témában. És minden héten egy témáról egy otthoni dolgozatot kellett írni, tehát, magyarul, el kellett mondanod a véleményedet. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy erős bennem a társa­dalomkritika. Hozzáteszem, hogy a középiskolában erősen lázadtam, és nagyon sok büntetést kaptam, meg igazgatóit. K: Az iskolai igazságtalanságok ellen lázadtál? V: Igen. Általános iskolában is meg középiskolás koromban is egy­szerűen nem bírtam – és ezt a mai napig sem bírom, ezért nincsen már nagyon régóta munkahelyem -, hogy jön valaki, és megmondja, hogy mit kell csinálni. És nem mondja meg, hogy miért, hanem csak azért, mert ő úgy akarja. Aztán, amit nem bírok még, amikor a kiseb­bet bántják. Hogy amikor a roma kiscsajt (romatöbbségű általános iskolai osztályba járt – Sz. E.) már ötvenedszer alázzák meg az egész osztály előtt… Én erről azt érzem, hogy ez elviselhetetlen. És általános iskolás koromban sem értettem, hogy miért kell őt bántani. Miért kell megköpködni azért, mert nem csinálta meg a házi felada­tát? Miért nem kérdezi meg tőle valaki, hogy miért nem csinálta meg? Én tudom, hogy miért, mert a barátom. Szóval, ezeket nem bírtam. Középiskolás koromban is rengeteg konfliktusom volt ebből, mert az ilyeneket nem szerettem." (Klára, zöldszervezet)

„A gimnázium liberális szellemű volt. A váci Madách Imre Gimnázi­umba jártam. Nagy értékzavar volt ott: akadt egy-két tanárunk, akik a nyilvános elvekkel teljesen szemben mentek. Plusz információkat tudtunk meg tőlük… Például Trianonról beszélgettünk nagyon sokat, jóval többet annál, mint ami a tankönyvekben szerepel. A világháború utáni időszakról szintén, illetve még a rendszerváltozás utáni idő­szakot is érintettük. Nem ugyanazt mondták el, mint ami hivatalosan elfogadott… Jellemzően a humán tárgyakat tanító tanárok voltak emlékezetesek: a latintanár, a történelemtanár, és mindez ugyanígy vonatkozott az általános iskolai tanulmányokra is. K: Hogyan nyilvánult meg az iskola liberális szelleme? Mit nevezel annak?

V: Nagyon nagy szabadságunk volt. Az egész alapállása olyan volt, hogy nemigen akartak nekünk adni szellemi muníciót. K: Mármint erkölcsit?

V: Igen. Nem volt szó olyan erkölcsi kérdésekről, amikről szerintem igenis szükség lett volna beszélni. Ezt az ember nemcsak a családjá­ban kapja, hanem az iskolának is hozzá kellene járulnia szerintem. K: Mi az, amit jó lenne, ha közvetítene az iskola? V: Elsősorban a nemzeti és hazafias érzelmek közvetítésére gon­dolok és az erkölcsi oktatásra is. A történelemoktatással nagy gond van. Hiányos és rossz értékeket közvetít. Olyan szemléletmódja van, aminek az ellensúlyozására volna szükség. A kisebbségi érzést neveli bele az emberekbe. Folyamatosan a kudarcokról van szó és a sikerekről jóval kevésbé. Vegyünk egy példát: a kalandozások korából megemlítik a merscheburgi csatát, hogy 933, az augsburgit, hogy 995-ben volt, és nem tanulunk semmit a pozsonyi csatáról és a két nagy vereség közötti tucatnyi kalandozásról. Nem tanulunk semmit, csak folyamatosan a negatív dolgokat. Ez így a kisebbségi érzést növeli." (Kálmán, szélsőjobboldali szervezet)

Látható, hogy az emlékezetes tanárok által közvetített értékek – és a velük szembeni elvárások – a két csoportnál egészen különbözőek.

Mindkét csoport tagjainak nagy részénél (szemben a minta egészé­vel) megfigyelhető az iskola (iskolák) elleni lázadás, amely az extrém öltözködéstől egészen az alternatív iskolai programok és intézmények (például saját készítésű iskolai újság) szervezéséig terjedt. Ezekben a lázadásokban a családi minták elleni lázadás folytatását és a közösségi igények kielégületlenségét kell látnunk.

A pályakezdéshez kapcsolódó szocializáció mindkét csoportnál nagyfo­kú egzisztenciális bizonytalanságérzés forrása. A húsz fiatal között négy (egy biztos, három meglehetősen bizonytalan hátterű) kisvállalkozót ta­láltunk (hármat baloldali/zöld-szervezeteknél, egyet egy szélsőjobbolda­linál). A baloldali/zöldszervezetek többi tagjai részben „fizetett aktivisták", részben szórványos alkalmi munkákból élő munkanélküliek (vagy a kettő kombinációi). Ők nem is szeretnének tartós és teljes munkaidős mun­kahelyet, mivel úgy vélik, hogy az korlátozná szabadságukat, autonóm életvitelüket, hogy az egy elidegenedett viszonyba sodorná őket.

A szélsőjobboldaliak zömmel alacsony és bizonytalan státuszú mun­kás pozíciókban vannak – többen egyetemi és/vagy főiskolai végzett­séggel, (munkásdefiníciómat lásd: Szalai, 2006), vagy munkanélküliek. Ők úgy érzékelik, hogy egzisztenciájukat elsősorban a globalizáció veszélyezteti.

„Úgy akarom a létfenntartást valahogy megoldani, hogy ne kelljen beszállni nagyon a mókuskerékbe. Vagy ha kell, akkor is ezt mini­malizálni kell, hogy ne kelljen nagyon alkalmazkodni. Azt, hogy én nem akarok dolgozni, halál komolyan mondtam. Nem akarok olyan tevékenységet végezni, ami tőlem idegen, független célokért megy, és aminek az egyetlen értelme a létfenntartás. Ezt valahogy meg kéne tudni oldani máshogyan. Erre vannak kísérletek Európában, például a squat-hálózat. Nemrég voltam Grazban, részt vettem ott egy osztrák házfoglaláson, és konkrétan láttam, hogyan él meg a grazi aktivista miliő abból, hogy… Én négy napig voltam ott, és egyetlenegyszer sem kellett a rendes árutermelés társadalmába bekapcsolódnom, a rendes, hivatalos módon ahhoz, hogy például egyek. Luxuscikkekhez jutottunk hozzá ingyen, egyszerűen a feles­legből lecsapolva… Most lehet, hogy ki fogsz röhögni, de például a bioszemétből kivettek kétnapos lejárt dolgokat. Persze ki kellett mazsolázni. Volt például olyan eper, ami már rothadásnak indult, de olyan dolgokat is lehetett ott találni (bejáratott hálózata van ennek Nyugaton), hogy egyszerűen nem kell, hogy pénzt kiadjál ételre. Vagy ha pénzt kiadsz is, akkor például van most Magyarországon az a kezdeményezés, hogy szatyor. Ez azt jelenti, hogy a termesztőktől közvetlenül felvásárolják a közvetítő kiiktatásával az árut, és akkor így létrejön egy fogyasztói kollektíva. Ebben pénz van, tehát ez áru­kapcsolat megint csak, de ilyen felesleglecsapoló, árukapcsolatot kikapcsoló változata is van ennek. Nekem közvetlen célom, hogy szeretnék olyan lakhatást, emberi kapcsolatokat, olyan létfenntartás, ami megpróbál kihúzódni az árutermelés társadalmából." (Krisztián, baloldali szervezet)

„Amikor korábban tévé- és videószerelőként dolgoztam, akkor úgy gondolom, hogy egy olyan szintet értem el a szakmában, hogy Magyarország élvonalában voltam. Mert ahova jártam iskolába, én átvettem a tanulókat, és tanítottam is őket, sőt az iskolának én oldot­tam meg olyan dolgokat, amiket ők nem tudtak megoldani, tehát én akkor nagyon magas szinten képviseltem a szakmát. Csak sajnos a mai globalista világban erre a szakmára már nincsen szükség. Tehát vedd meg és dobd ki, ha elromlott. Főleg a tévéket. Annak idején, olyan 15-20 évvel ezelőtt, egy videó ötvenezer forintba került. Akkor az egy évi fizetése volt egy embernek, és ha azt az ember megjaví­totta ötezer forintért, akkor emberünk boldogan kifizette. De ha most megnézed, akkor egy videó kerül tízezer forintba, és nem érdemes javíttatni már ötezer forintért. Sajnos ez tönkretette a szakmát. Ebből adódóan én átnyergeltem ipari technikára, illetve fejlesztésre, ami viszont nekem nem annyira tetszik. Jó, nyilván szakmai kihívás, mert agyalni kell, gondolkodni kell, de azután azt is tönkre tette a Gyurcsány. Úgyhogy most van egy másik munkám (biztonságtechni­kai szakember – Sz. E.), ami nem egy nagy was ist das, de nem kell semmi komolyra gondolni." (Zsolt, szélsőjobboldali szervezet)

Összességében, amit látunk, az az egész szocializációs folyamat keltette nagyfokú bizonytalanság és elidegenedettség – és az erre láza­dásként adott dacreakciók.

Identitás, problémaérzékenység, aspirációk

A két csoport között mindhárom témában jelentősek a hasonlóságok és a különbségek, de ebben a fejezetben főként a közös vonásokra helyezem a hangsúlyt.

Szemben a minta egészével, a politikai célú civil szervezetek fiatalsá­gának identifikációs folyamatában erősen értéktelített fogalmi apparátu­sok kapnak döntő szerepet.

Mindkét csoport tagjai igen kifejlett társadalmi érzékenységgel rendel­keznek. Az általuk érzékelt problémák döntően a globális újkapitalizmus keltette társadalmi feszültségek köré összpontosulnak. Ezek közül kiemelkedik a társadalmi folyamatok céltalansága, a pénz uralta emberi kapcsolatok, a növekvő egyenlőtlenségek és az agresszió, valamint a klímaváltozás problematikája.

„Szerintem a legnagyobb probléma az, hogy megyünk előre, úgy­mond előre, de nem tudjuk, hogy hova. Hogy olyan világban élünk, amelynek egyetlen kimondott célja, hogy növekedjünk, de hogy hova, meg minek, meg valójában ez mi célt szolgál, az teljesen homályos… Hát persze, meg van ez magyarázva, hogy miért kell növekedni, de nem látja senki sem, hogy ez hova vezet. Mindig is növekedni akartak a különböző világhatalmak, csak akkor ezt úgy definiálták, hogy kiraboljuk a többieket, és akkor jó nekünk, ha minél nagyobb földterület tartozik hozzánk, és minél több rabszolgánk van, ha minél több értéket tudunk felhalmozni. De ez most teljesen másról szól, most ez egy teljesen absztrakt dolog, amit követünk, de eszerint élünk, és tulajdonképpen nem tudjuk, hogy hogyan. És közben rohadnak szét az emberi kapcsolatok. És szerintem ez a legnagyobb probléma, mind globális, mind személyes síkon. A kilá­tástalan növekedési kényszer." (Dóra, zöldszervezet)

„A legnagyobb problémák: a társadalom szétszakadása miatti feszültségek, ide értve a migrációt is, ez ketyeg, Magyarországon még nem, de az biztos, hogy ketyeg. Aztán a klímaváltozás. Meg a demokratikus rendszer visszásságai. És ide értem azt is, hogy a kritikusabb, felelősebb hangok nem tudnak annyi emberhez eljutni, mint a nagytőke altatódala." (Márk, zöldszervezet)

„Ha tudatosság lenne, akkor szó sem lehetne olyasmiről, hogy egyik térségből a másikba demokráciákat erőből akarjanak megcsinálni, hogy hagyjanak országokat éhen veszni, szó nem lehetne arról, hogy egy őszödi beszéd után miniszterelnök maradhasson valaki. Szó nem lehetne arról, hogy egy ország csak úgy elkezdhessen hábo­rúzni, mert abban a pillanatban, hogy a gyerek elkezd verekedni, a felnőtt odamegy, és szétszedi őket, nem engedi meg, hogy vereked­jenek, és megérteti velük, hogy a másik ugyanolyan gyerek, csak te ilyen vagy, ő meg olyan." (András, szélsőjobboldali szervezet)

„Számomra ami fontos és tényleg működésbe tud hozni sok embert és ezért együtt tudnak cselekedni, az a krisztusi szeretet. Én most így fogalmazom meg, a vallásom miatt, de teljesen mindegy, melyik vallásból indulunk ki. Az, hogy figyelsz a másikra tényleg, őszintén. A kapcsolatot és ennek hiányát tartom a világ legnagyobb problé­májának. Amikor a Népfőiskolán masszírozni kellett, akkor nekem mindig nagyon fontos volt az, hogy minden idegszálammal odakon­centráljak, és el tudtam érni azt, hogy együtt lélegezzek azzal, akit masszíroztam, és szinte mindenki elaludt, amikor masszíroztam. Az emberek között az egymásra figyelés a legnagyobb hiány, ami mindenhol látszik. Annyira önzőek lettünk, hogy a másik ember nem sokat jelent. Meg a társ, aki nélkül bekattanó, magányos emberkék lennénk. Vannak szülők, akiknek egy gyerekük van és mindent meg akarnak neki adni, de szerintem az első dolog, amit meg kellene neki adni, az a testvér. Szerintem Magyarország nagyon rossz anyagi helyzetben van, sokan küzdenek a létért is, de ha mi ezt együtt csinálnánk, akkor az sokkal mosolygósabban menne." (Péter, szélsőjobboldali szervezet)

„Az emberek elveszítették egymással a közös hangot. Egy olyan világban élünk, amelyet Brecht próbált meg létrehozni a színházával, azaz, hogy a nézőt elidegeníteni ettől az egésztől. Ugyanez megy a világban: az emberek idegenként kezelik egymást, mindenki min­denkitől fél, retteg, és közben az emberek semmi olyan dolgot nem tesznek, ami átfordíthatná ezt az egész dolgot, csak panaszkodnak, és ez rendkívül kevés. Ez még annál is kevesebb, hogy a Kossuth téren azt kiabálják, hogy Gyurcsány takarodj. De a panaszkodás, az megy, hogy jaj, milyen ez a világ. A világ pont olyan, amilyenné tesszük. Az én világnézetem szerint az ember akár teremtve lett, akár magát álmodta ide erre a világra, mindenképpen azért van itt, hogy egy immunsejt legyen a bolygó testén. Nem tudsz mondani egy állatot vagy egy növényt, ami ezt megtagadta volna. Egyetlen ilyen van, és ez az ember. Mert az emberiség, amit csinál a modern korban – kivágják az összes esőerdőt, megmérgezik az összes folyót -, azzal minden szinten próbálja a saját kényelmének szolgálatába állítani az egész planétát, a bolygó összes teremtményét. Nézd meg, hogy viselkedünk az állatokkal, egymással, még a legszűkebb rokonok, barátok, ismerősök is. Az ember egy ráksejt lett a bolygó testében, egy hatalmas nagy ráksejt. Sehova nem vezet ez az egész, és tényleg azt mondják, hogy nem kell ide Jelenések könyve, mert ezek kiirtják egymást úgyis. Én nem hiszek abban, hogy ezért len­nénk itt, pedig minden ebbe az irányba tendál. Összefoglalva: az a legnagyobb probléma, hogy az ember úgy gondolja, hogy ami neki jutott volna, az nem jó, mert nem elég kényelmes. Megtagadta a szerepét mind biológiai, mind fizikai, mind szellemi értelemben, és ez a legnagyobb bűn." (György, szélsőjobboldali szervezet)

Ami az aspirációkat illeti, ott főként a két csoport különbségei domi­nánsak. Közös vonás mindazonáltal a szűkebb és tágabb világ radikális megváltoztatásának igénye – és eléggé általános az ebben való csaló­dottság. (Azoknál mutatkozik meg némi reménykedés, akiknek várakozá­sai, elvárásai vagy ideákkal erősen telítettek és teljességgel általánosak – vagy éppen hogy kevésbé radikálisak.) Közös továbbá a valódi emberi közösségek iránti nyílt vagy rejtett sóvárgás – és ebből a szempontból is erős a kielégületlenség. A csalódásokért a fiatalok részben a „világot", részben saját civil szervezetüket teszik felelőssé.

„Jelenleg úgy érzem, hogy sokszor vagyok kicsit depis, nem látom azt, hogyan tudnék olyan életet élni, ami számomra kielégítő volna. Amiket csinálok, az leginkább sodródás. Tehát ez az aktivizmus, egyetemi élet, akármi, ez sodródás. Kb. így élem meg. Nem érzem, hol tudnám megfogni a saját életemet. Általában nem látom maga­mat a jövőben, de ennek – egy kicsit úgy érzem – tudom is mi az oka, vagy sejtem, tehát vannak rá magyarázó elméleteim. Az érzelmi szélsőségesség, meg ezek a hangulatváltozások, meg egyáltalán a céltalanság, azok nagyrészt ezeknek a dolgoknak a termékei. Hogy amiket csinálok, azokban nem tudom megtalálni az önmegvalósítást, a nem elidegenedett életet, ami nem is tudom, hogy micsoda. Tehát hogy az aktivista klisék, az egyetemi élet kliséi, az önfenntartás kli­séi, ezek mind ugyanaz a mókuskerék. Szerintem egyébként nem vagyok hibahatár. Úgyhogy tökéletesen átlátom ennek az egésznek az árnyoldalát. Tehát hogy ez az egész önfényezés, moralizálás, a lelkiismeretünk megvásárolása – ugyanakkor becsatornázásunk a rendszerbe. Ennyi erővel elmehetnénk moziba is vagy járhatnánk vendéglőbe, ha meg tudnám fizetni, meg az Isten tudja. Hol különbö­zik ez a masszától, ettől az egész spekulatív izétől? Tulajdonképpen kommunát szeretnék, idén voltak is rá kísérletek, amelyek főleg csak magállapotban maradtak, vagy másként szólva alapszinten." (Krisztián, baloldali szervezet)

„Nincs megoldás. Amikor még a MIÉP tagja voltam, akkor azt hittem, hogy van. A Parlamentbe jutunk, és akkor parlamentáris keretek között ezt meg ezt meg lehet oldani. De nem lehet bejutni oda, mert hiszen kinek a kezében van? Vagyis a médiáról van szó. Mert mi a demokrácia lényege? Az, hogy te azt válasszál, aki szerinted jó. Ha van tíz ember, akik közül lehet választani, akkor te azok közül választasz, akiket a média mutat. Lehet, hogy a másik nyolcezer­szer jobb, de azt te nem ismered, mert nem tudsz róla semmit. Én nem látok kiutat, nem látom értelmét az egésznek. 1998 óta az X. szervezet tagja vagyok, de másra sem korlátozódik a tevékenysé­günk, minthogy minden évben Z. emlékműsort csinálunk. Ennyi. Tehát hogy a Z-esteken kívül mást nem csinálunk, és mivel már elkerültem K-ból, én már ebben sem veszek részt. Én a személyes környezetemben szeretnék boldogan élni. Engem már nem érdekel, hogy mi történik az országban. Nyilván látom, hogy ki a hülye, ki nem. A másik lehetséges út az lenne, hogy fognék egy puskát, és elkezdeném a tetőről lődözni őket, de nyilván az embernek most már családja lesz, és akkor ezt nem fogja megtenni. A forradalmárságból én már kinőttem." (Zsolt, szélsőjobboldali szervezet)

Különbözőségek

Szocializáció

Míg a baloldali/zöldszerveztek fiataljainak édesapja zömében értelmiségi (csupán egy szakmunkás és egy vállalkozó apa található körükben), addig a szélsőjobboldali fiataloknál az apák felerészt értelmiségiek, fe­lerészt szakmunkások vagy betanított munkások. Nagyapai ágon utóbbi csoportnál igen erősek az antikommunista, szélsőjobboldali tradíciók, amelyek néhány esetben a családok Horhy korszakban betöltött elit­pozíciójából fakadnak.

Bár a baloldali/zöldszervezetek fiataljainál is előfordul (két esetben), hogy az anya egyedül nevelte fel gyermekét (gyermekeit), a szélsőjobb­oldali fiatalok többsége apa nélküli családban nőtt fel. A tekintélyelvű mozgalmak, szervezetek iránti vonzódásuknak ez részben magyarázó tényezője lehet: a szervezet a családi nevelésből hiányzó erős kezű de egyben szeretetet is sugárzó, biztonságot nyújtó apát szimbolizálja, pontosabban pótolja.

Míg a baloldai/zöldszervezetek fiatal aktivistái már korai életszakaszuk­ban széles és sokszínű nemzetközi kapcsolati hálót alakítottak ki, addig a szélsőjobboldali fiatalok külföldi kapcsolatai a határokon túl élő – első­sorban erdélyi – magyarsággal való kapcsolattartásra korlátozódnak.

Identitás, problémaérzékenység, aspirációk

A két csoport tagjainak identifikációjában igen lényeges különbségek mutatkoznak. Egyrészt a baloldali/zöldszervezetek fiataljainak identitása erősebb, szilárdabb talajon áll, mint a szélsőjobboldali fiataloké – sőt elmondható, hogy utóbbiaknál az identifikációs folyamat több esetben sem igen indult vagy teljesen eredménytelen. Ezek a fiatalok egyáltalán nem tudják meghatározni sem egyéni, sem kollektív identitásukat. Úgy is értelmezhetjük, hogy az identitást esetükben a szervezethez – az erős apához – való tartozás érzése helyettesíti. Másrészt míg a baloldali/ zöldszervezetek tagjainak meglehetősen erős az egyéni identitása -„társadalmi harcosként", „humanistaként", „lelki kérdésekkel foglalkozó emberként", „nőként" stb. határozzák meg magukat – ugyanakkor cso­portidentitásuk ennél jóval halványabb vagy teljességgel hiányzik, addig a szélsőjobboldali szervezetek fiataljainak vagy egyáltalán nincs vagy igen gyenge az egyéni identitása és szinte kizárólag kollektív identitással ren­delkeznek – „olyan vagyok, azokhoz tartozom, akik szeretik a hazájukat", „olyan vagyok, mint akik a Vér és Becsülettől jobbra állnak", „gárdista vagyok" stb. – vagy, mint az előbb említettem, még azzal sem.

A fent vázolt kép persze a valóságban bonyolultabb. Az emberi identi­tás mindig több komponensű, ellentmondásokkal terhes, és többnyire hie­rarchikus – bár ezt csak kevesen képesek felismerni és megfogalmazni. A két csoport közül a tudatosság mozzanatát kizárólag a baloldali/zöldszer­vezetek fiataljainál figyelhetjük meg, és itt egyben többnyire tudatosodnak az identitás pluralitásával összefüggő szerepkonfliktusok is.

Richárd, az egyik baloldali szervezet vezető aktivistája kereső fog­lalkozását tekintve vállalkozó, de elsősorban „társadalmi harcos"-ként határozza meg magát. Saját és a környezetéhez tartozók szerepkonflik­tusáról a következőket mondta:

„Én csak tanultam a közgazdaságtant, de nem mentem el bankba, el­mentem egy céghez, és tök mást csináltam. Olyan munkát csináltam, aminek semmi köze nem volt a tanulmányaimhoz. Ezt akár érettségi után is csinálhattam volna. Aztán elkezdtük ezt a vállalkozást, aminek szintén semmi köze nincs ahhoz, amit a főiskolán tanultam. K: A civil szférában nem akartál elhelyezkedni? V: Nem. Tehát ez úgy van, hogy aki aktivista, mindenképpen szem­bekerül azzal a konfliktussal, hogy a nézetei meg az aktivizmusa, tehát a privát élete meg a pénzkereső élete között ellentmondás van. Különböző módszerek vannak arra, hogy hogyan lehet ezt áthidalni. Van olyan, akinél ez nincs ellentétben, tehát el tud men­ni pl. bionövényeket termeszteni vagy kézműves vagy ilyesmi, vannak ilyen elvont arcok. Na, én nem vagyok ilyen, nem tudok bionövényeket termeszteni meg vázákat gyúrni, meg semmi ilyesmi. Na és akkor van a másik fajta emberke, aki összeköti a kettőt, és elmegy egy civil szervezethez fizetett alkalmazottnak, ezt elég sokan csinálják. Én ezt nem gondolom jónak, én ezt nem akarom csinálni. Tehát átgondoltam, nyilván találtam volna egy civil szervezetnél fizetett állást előbb-utóbb, már csak az ismeretségek révén is, mint ahogy pl. egy aktivista haverom dolgozott a T. szervezetnél egy ideig. De én ezt kifejezetten nem akartam. Na, és van egy harmadik út, amikor az ember teljesen különválasztja a kettőt. Van egy kapitalista meg egy antikapitalista életed. Tehát teljesen különválasztod. Kicsit skizofrén ugyan, tehát ez sem jó, de jobbnak tartom, mintha össze­kötjük a kettőt, és azt mondjuk, hogy a kapitalista az nem is olyan rossz, meg a civilt sem kell olyan komolyan venni. Mert ennek ez lesz a következménye. Szerintem egy gazdagabb NGO-hoz beállni fizetett alkalmazottként, abból előbb-utóbb az lesz, hogy elhalványul­nak az elvek, és beeteted magad azzal, hogy te milyen alternatív arc vagy. Én nem hiszek ebben a struktúrában."

Csak a szélsőjobboldali szervezeteknél találkozunk azzal a jelenség­gel, hogy a fiatalok identitásfejlődésében és szerepeik változásában a máig elérve cezúraszerű és 180 fokos fordulatokat jelentő változások következtek be. A baloldali/zöldszervezetek fiataljainak identitása is változásokon ment keresztül, de jóval harmonikusabb módon. A szél­sőjobboldali fiatalok körében kamaszkori lázadásként többen voltak korábban liberálisok, anarchisták, rockerek stb. – és találtunk egy volt sátánistát is.

Mint arról szó volt, a két csoport tagjai nagyon hasonló problémákra, feszültségekre érzékenyek mind a magyar társadalmat, mind a „világ­társadalmat" tekintve. Mindkét csoport érzékeli a lokális és a globális válságot. Az azonban lényeges különbség, hogy míg a baloldali/zöldszer­vezetek tagjai a magyar problémákat erősen összekapcsolják a globális problémákkal, figyelmük mindkét szintre kiterjed, addig a szélsőjobboldali szervezetek fiataljait szinte csak a magyar sorskérdések foglalkoztatják. Másrészt, e két csoport tagjai gyökeresen eltérően magyarázzák az érzékelt társadalmi problémák, feszültségek okait. Míg a baloldali/zöld­szervezetek tagjai a válságjelenségeket döntően a globális újkapitalizmus szerkezeti sajátosságaiból – a tőkelogika uralma, az erősek növekvő uralma a gyengék felett, minden ellenkező látszat ellenére a női értékek erősödő elnyomása stb. – vezetik le, addig a szélsőjobboldali fiatalok többsége döntően faji előítéletekkel telített összeesküvés-elméleteket kreál. A társadalmi bajok okaként a zsidók világuralmi törekvéseit, a ci­gánybűnözést jelölik meg, valamint azt, hogy a liberálisok szándékosan le akarják zülleszteni az országot, hogy így biztosítsák mindenek felett álló hatalmukat. Magyarország politikai megosztottságát az ország genetikai megosztottságával magyarázzák. Sokat beszélnek a rend­szerváltás előtti politikai elit hatalomátmentéséről, melynek lehetőségeit szerintük az 1980-as évek végén született titkos MDF- SZDSZ paktum teremtette meg.

Két karakterisztikus gondolatmenet a két csoportból:

„A világ és Magyarország legnagyobb problémájának az erőszakot tartom. Azt hiszem, ezt. De azért mondom az erőszakot, mert a szegénységet is erőszaknak élem meg, mint gazdasági erőszakot. Ha másképpen kéne mondanom, akkor azt mondanám, hogy ha az emberek megalázó életkörülmények között kell hogy éljenek, akkor az is erőszak. K: Miből ered ez?

V: A félelemből. Abból, hogy a rendszer logikájából adódóan van egy olyan gazdasági érdekkör, ami fenn akarja tartani a maga hatalmát, és legjobban úgy tudja ezt megtenni, hogy félelemben és elnyo­másban tartja az embereket. És a tanulatlan, depresszív tömegektől sokkal kevésbé kell félni, mint azoktól, akik például képesek… meg van nekik… És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szegény vagy tanulatlan embereknek nincs meg a lehetőségük arra, hogy szerveződjenek, de sokkal nehezebben kezdik el megszervezni saját magukat, mint azok, akiknek lehetőségük van arra, hogy példákat lássanak, kérdéseket tegyenek föl, utánajárjanak a dolgoknak… Amikor ez nincs adva, akkor ezek az emberek olyan hátrányokat szenvednek el, ami miatt kurva nehéz kitörni abból a helyzetből, amiben vannak. Mert nem fognak azon elgondolkodni, hogy hogyan csináljunk forradalmat, amikor épp azon kell gondolkodniuk, hogy a kislányuk otthon épp mitől nem fog éhen halni. Meg hogy ne veszít­sék el azt a munkahelyüket, amiből a fél dolláros napi jövedelmüket össze tudják koldulni." (Klára, zöldszervezet)

„Zsidó, cigány együtt. Ezek tudatosan rombolják a nemzetet. Meg vannak a kínaiak, akik azokkal a tényleg überolcsó termékeikkel na­gyon rombolják a magyar gazdaságot, ártanak a magyar termékek­nek. De ők nem tudatosan. A zsidóknak meg a cigányoknak van egy célja, hogy valami izé… Dávid-csillagos cigány országot létrehozni, de nem tudom, hogyha ezek már elnyomták a magyarokat, akkor a kettő együtt mihez kezd majd egymással. De a lényeg az, hogy ez a két csoport tudatosan át akarja venni a hatalmat. A többi idegent nem utálom igazság szerint, bár azért az sem jó, hogy teszik tönkre a gazdaságot." (Gábor, szélsőjobboldali szervezet)

Az aspirációkat tekintve fontos vonás, hogy eme szempontból a két csoporton belül is markáns törésvonalak húzódnak.

A baloldali/zöldszervezetek fiataljainak egy része nagyon radikális társadalmi változásokra vágyik – ehhez kapcsolódóan többen saját szervezetüket is radikalizálni szeretnék -, de e várakozások mögül szinte teljességgel hiányzik egy akárcsak lazán felvázolható jövőkép is. Ennek egyik döntő tényezője, hogy nem érzékelnek maguk mögött társadalmi bázist, nem érzékelik a társadalom baloldali és/vagy zöldértékek mentén történő megszerveződését és radikalizálódását. Van közöttük olyan is, aki vállaltan nem erőszakmentes, és a civil szervezeten belüli emberi közösségépítést csak felesleges „lelkizésnek" tekintik – a közösség, közösségek iránti igényét hárítja.

„Három dolog miatt jöttem el a B. mozgalomból. Hangsúlyozom, hogy négy-öt évig ott voltam, és saját csoportot is elkezdtem. Az egyik az, hogy a B-seknek nemcsak társadalmi tevékenységük van, hanem belső munkájuk is, meditálnak, meg ilyenek. Ez engem baromira nem érdekelt soha.

K: Emiatt kilógtál a sorból?

V: Nem én voltam az egyetlen ilyen. A másik ok az erőszakmentes­ség kérdése – én magam nem vagyok erőszakmentes -, a harmadik pedig végül is az, hogy megalakult a C. szervezet, és akkor többen is átjöttünk a B-sektől. Az a mozgalmi szféra, ahova átjöttünk, már akkor is olyan volt, mint most. Mindenki csinál mindent. Akik a B. mozgalomban hasonlóan gondolkodtak, mint én, azokkal együtt részt vettünk a C. megalapításában. K: Ez mit jelent számodra?

V: Hát akkor még sok időm volt, mert tanultam. Amikor tanul, akkor még sok ideje van az embernek, úgyhogy rengeteg időt töltöttünk el ott, mindig szerveztünk valamit. Mindent csináltam benne. Főleg ut­cai akciókat csináltunk, de ha nyilatkozatokat kellett megfogalmazni, abban is részt vettem.

K: Ott milyen volt a kapcsolatod az emberekkel? V: A C-ben társadalmilag céltudatosabb emberek voltak a B-sekhez képest. Sokan a személyes találkozók miatt járnak a B-seknél ösz-sze, mert a saját kis lelki békéjük miatt szükséges, hogy ezekre a találkozókra eljárjanak, és nagyon sokan be is érik ennyivel, vagyis hogy részt vesznek ezeken a meditatív tréningeken. A C-ben pedig mindenki társadalmi elhivatottságból tevékenykedett. K: És az F. szervezet, ahol most vagy?

V: Az F-fel az a probléma, hogy nem jönnek az ügyfelek. Az F. arról szólna ugyebár, hogy a különböző munkahelyekről jövő emberek kisebb nagyobb problémáit megpróbálnánk megoldani, mégpedig a mi sajátos eszközeinkkel. Tulajdonképpen azt csinálnánk, amit a szakszervezetek nem csinálnak. Csakhogy a probléma az, hogy az emberek nem jönnek hozzánk az ügyes-bajos dolgaikkal, úgy­hogy ez egy kicsit befulladt. Bár volt pár akciónk már. Kint voltunk a Globfesten, akkor volt, hogy felszólaltunk egy tüntetésen az is­kolabezárások ellen, és a rádióban is voltunk többször." (Richárd, baloldali szervezet)

Az adott csoporthoz tartozó fiatalok másik része – döntően a női akti­visták – viszont az előzővel szöges ellentétben teljes erőszakmentessé­get hirdet, és a civil szervezetekben elsősorban alulról felfelé építkező, az erőszakmentességet a mindennapi élet szintjén is kipróbáló és gya­korló közösségépítési lehetőséget keres – és ilyen irányú változásokat szeretne globális szinten is. Ugyanakkor a kívánt közösségi társadalom konkrétabb körvonalai náluk is hiányoznak. Mégis – talán éppen a „vég­letes végiggondolatlanság" miatt – az általános tendenciával szemben e fiatalok erősen reménykednek egy „szebb világ" eljövetelében.

„Azok a dolgok, amiket mi szervezünk meg csinálunk, nagyon más jellegű kapcsolatokat hoznak létre, mint amelyek úgy általában vannak a világban. A lehetetlennek a falait döngetni, az szerintem nagyon erőssé tud tenni közösségeket meg emberi kapcsolatokat. Vannak ezek a mozgalmi kapcsolataim. Meg vannak olyan emberi kapcsolataim, ahol erős felelősséget vállalok emberekért. Ilyenek a szüleim, meg egy-két barátom, akik így lógnak a levegőben, és tudom, hogy szükségük van rám, és akkor ezek így arról szólnak, hogy én próbálok segíteni, ott lenni és megpróbálni tanácsokat adni, már amennyiben ilyet lehet. Tehát ott lenni ezeknek az embereknek. Akiknek csak arra van szükségük, hogy szeressem őket, feltétel nél­kül. Például a szüleim, akik egyre öregebbek meg egyre nehezebben boldogulnak és értik a világ dolgait, nekik csak azért vagyok, hogy szeressem őket. Meg aztán van pár barátom is, akik nem annyira ta­lálták meg helyüket a világban, nekik is ott vagyok támaszként, hogy valahogy boldoguljanak. De ez a hozzáállás más kapcsolataimban, tehát a munkámban és az aktivista kapcsolataimban is fontos. Van egyfajta hozzáállásom az emberekhez: fontos, hogy felelősséget vál­laljak értük, tehát hogy ne mechanikusan építsem a kapcsolatokat, hanem minél többet beleadni. Például próbálok nagyon-nagyon elvá­rások nélkül lenni feléjük, pont azért, mert az emberek szét vannak csúszva szerintem ezerrel, és hogyha elvárásaid vannak, akkor az nehéz, merthogy nem tudnak neki úgysem megfelelni. K: Mit vársz szervezetedtől és saját tevékenységedtől? V: Hát ez nagyon nehéz, mert sokszor hit kérdése. Abban remény­kedem, hogy a B. is egyike azoknak a szervezeteknek, akik képesek arra, hogy új irányt adjanak a társadalomnak, mert egyre inkább az van, hogy az emberek kiábrándulnak a meglévő társadalmi értékek­ből – ha lehet ilyet mondani, hogy most még vannak értékek -, és egyre inkább irányt vesztetté vagy elanyátlanodottá válnak. És azt gondolom, hogy azok a témák, amikről mi beszélünk, hozzájárulhat­nak az emberek életéhez, hogy újra visszataláljanak a nagy kérdé­sekhez. Hát vajon mi az élet értelme? Meg hogy vajon hogyan lehet ezt az életet, amit ide ránk küldtek, a Földön értelmesen eltölteni? És én azt remélem, hogy mi is azon szervezetek egyike vagyunk, akik egyrészt ébresztgetjük a népet, és azok, akik már felébredtek, azoknak tudunk segíteni, hogy mi mindent lehet csinálni. Úgyhogy én abban hiszek, hogy lesz forradalom. Hiszek ebben. Persze nem arról beszélek, hogy menjünk ki október 23-án Árpád-sávos zászlók alatt, ezzel szemben állok. Sajnos e miatt is nagyon rossz ma használni a »forradalom« szót. De én ebben hiszek. Mert ma már mindenki mondja, hogy elkerülhetetlen az, hogy ami van, az összedől. Tehát hogy előbb-utóbb ez gazdaságilag nem lesz tovább fenntartható. Nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol. A jelek ma már egyértelműen arra utalnak, hogy egy káosz fog kialakulni kurva sok erőszakkal. Én abban hiszek, azt szeretném hinni, hogy addigra például a nemzetközi B. mozgalom, meg más hasonló alternatív erők képesek lesznek olyan erőssé válni, hogy lesz nekik hangjuk, ami befolyásolni tudja tömeget, tömegeket abban, hogy milyen választ adnak a kialakuló krízishelyzetben. Mert lehet, hogy valami kataszt­rófa történik és elborul az emberek agya, és mindenhol erőszak lesz, és akkor talán csak mi és a hozzánk hasonlók lesznek képesek arra, hogy a tömegeket egy másik irányba mozdítsák el. Úgyhogy én ebben látom a saját szerepemet meg a mozgalom szerepét. K: És a várakozásaid mennyiben teljesültek eddig? V: Hát azokat a várakozásaimat tekintve, hogy összedől a rendszer és katasztrófa lesz, szerintem eddig jó irányban haladunk. Azt na­gyon nehéz megítélni, hogy hogyan áll a mozgalom szénája. Viszont azt gondolom, hogy van sok olyan jel, ami azt mutatja, hogy egyre többen figyelnek. Ha nézem Magyarországon az összes ilyen civil szerveződést, ezek azért reményre adnak okot. Valami történik, és nemcsak Magyarországon. Ha ilyen kis példákat néz az ember, azért valami elindulóban van, csak az a kérdés, hogy lépést tudunk-e tartani a történelem sebességével." (Klára, zöldmozgalom)

Végül, a baloldali/zöldszervezetek fiataljai harmadik csoportjának a mozgalom (mozgalmak) céljaival, működésével szembeni elvárásai végletesek, illetve erősen ingadoznak, szervezeti kötődésük bizony­talan (bár eddig csak a baloldali/zöldszervezeteken belül „ingáztak"), a közösség(ek) iránti vágyuk pedig a magas elvárások és az érzelmi instabilitás miatt kielégíthetetlen.

Korábban már találkoztunk Krisztiánnal, akinek alapattitűdjét a követke­ző mondatba lehet összesűríteni: „Vagy megdöntjük a kapitalizmust, vagy teljesen felszámoljuk az elidegenedést – vagy nem érdemes semmit se csinálni." A szervezetek tucatját is megjárt hősünktől (aki az adott csoport paradigmatikus alakja) idézek most is:

„Miben látok értelmet? Nem az, hogy egyetem meg munka, meg ilyen baromságok, hanem olyan, ami ténylegesen tevékenység és nem… érted. Számomra ezek pozitív célok, ezekért tudok dolgozni. Természetesen abban az értelemben nincsenek előítéleteim, hogy megtagadom az együttműködést olyanokkal, akikkel valamilyen előnyös szempontból együtt tudok működni. De nem véletlenül va­gyok depressziós. Azért kicsit letisztázott dolog számomra, hogy én nagyjából mit szeretnék. Nyilván vannak bizonytalan pontok, nem véletlenül érzek céltalanságot, meg nem tudom, hogy még mit, de bizonyos típusú alapigazságok azért már vannak. Vagy olyan dolgok, amik rögzültek. Például számomra egy kommuna azért lenne nagyon fontos, mert egyszerűen olyan mindennapi kapcsolatokat teremt, választott emberi kapcsolatokat, amelyek ilyen alap, létfenntartási szükségletekre megoldást nyújtanak, és esetlegesen valamilyen közösségi együttműködést alakítanak ki, amiből bármi lehet. Szóval végül is korlátlanok, nincs bennük olyan, hogy konkrét ilyen-olyan izé, de én ezzel kapcsolatban nem merek nagy dolgokat mondani."

Rátérve a szélsőjobboldali szervezetekhez tartozó fiatalok csoportja­ira, azok egy része a krisztusi szeretet és a teljes közösségiség megva­lósításán, valamint az ország politikai megosztottságának felszámolásán (a Fideszben is csalódtak) szeretne munkálkodni. Ezen általánosságon kívül azonban más konkrét társadalmi célt nemigen tud megnevezni. Ők azok, akik elsőként csalódtak a szélsőjobboldali mozgalmakban, bár az azokkal való kapcsolatot teljességgel még nem számolták fel.

„Egy hosszú vándorút végét jelentené, mire az embereket rá lehetne gyúrni arra, hogy ne egy kétfelé szakadó ország legyünk, hanem sok különböző csoport színesítse ezt az országot, ne egymás ellen, hanem egymás mellett, illetve egymásért. Én nem tudom, hogyan lehet a mai gyakorlati politikai kultúrát alakítani olyanra, mint amit most láttam Dániában. Nyolc párt van a parlamentben, és vannak öthatodos törvényeik, és az elmúlt húsz évben ötször volt olyan, hogy nem tudtak megegyezni, és népszavazást kellett kiírni, mert úgy elő volt készítve és olyan közös érdekek mentén dolgoztak, ami az ország közös érdekét jelenti, hogy ez így működik. Nálunk az 50+1 százalékos törvényekkel is már gondok vannak, és ez nevetséges, és nem hiszem, hogy ennyire különböző megoldási utak lennének egy ország helyzetére. Ne négy évre tervezzenek, hogy jó lesz, még meg lehet csinálni, és akkor még újraválasztanak, hanem lenne vala­ki, aki azt mondaná tíz-tizenöt-húsz évre előre, hogy mit kell tenni, és közös megegyezés legyen, és ne csak az egyik párt döntsön. Ez onnan felülről nem fog kiindulni, csak akkor, ha a magyar nép ezt választatja a politikusaival. Egy kevésbé birka nép kellene. Most a birkáknak kell lépni, tehát én úgy érzem, hogy csak egy alulról jövő kezdeményezés az, aminek hosszabb távú eredményei lehetnek. Idő kell hozzá.

K: Mi volt a felemelő a Kossuth téren? És mi történt utána? V: Hát a Kossuth tér pár napig volt felemelő, és utána hatalmas baromságok hangzottak el a színpadon. Azért is alakult az egye­sület, mert mindenki egyetértett abban, hogy iszonyú nagy baj van, és változásokra van szükség. De olyan alpári dolog lett a Kossuth térből pillanatok alatt, ahova nem tudtunk jó szívvel kimenni azok­kal, akikkel korábban polgári kört alakítottunk. Kimentünk oda, majd elmentünk onnan hamar. Huszonhat vezetője volt a Kossuth térnek fénykorában, amikor a legtöbben voltak, és mi felajánlottuk, hogy szí­nészek vannak a sorainkban, akik szívesen kijönnének. De például

Makoveczet lehazaárulózták, hogy ide nem jöhet, és kiderült, hogy egy szélsőség lett ott úrrá, illetve nem is szélsőség, hanem fizetett emberei voltak a kormánynak.

Volt több tisztességes ember, akik otthagyták a munkahelyüket azért, mert itt most változást akartak, de őket nagyon elnyomták, nagyon gyorsan, és az elnyomók nagy része önjelölt megváltó vagy provokátor volt, ahogy ezt szép lassan láttuk. Mi sokan voltunk kint, nagyon érdekes volt hogy beszélgettem velük, én már pont nem úgy gondoltam, mint ők, engem üvöltve zsidóbérenceztek ott a főszerve­zők, mert mondtam, hogy a Szűrös. És azt mondták rólunk, hogy mi is csak meg akarjuk osztani a népet, azért csináltunk új szervezetet, hiába mondtuk, hogy nem, és szívesen kijövünk. Szerettük volna például, ha bemondják az egyesület nevét, de a végére elkezdtek ultimátumot adni, hogy felengedik a Makoveczet, de ezt meg ezt nem mondhatja és ezt meg ezt meg kell mondania. K: Mik voltak ezek a tiltott és követelt mondatok? V: Azt kellett volna mondania, hogy ők mennyire jó fejek a téren, mennyire végre ők azok, akik felvállalják a magyar nemzetért való munkát, de tilos lett volna kimondani az egyesület nevét." (Péter, szélsőjobboldali szervezet; rőla még annyit, hogy azért szakított vele a barátnője, mert „túl jó embernek" tartja, és jelenleg pszichoszoma­tikus betegségben szenved.)

Az előzővel szöges ellentétben, a szélsőjobboldali fiatalok második csoportja erős faji előítéleteiből és az erőszakhoz való erős vonzódásából következően (többen beszélnek közülük a világ túlnépesedéséről, melyet csak háborúk enyhíthetnek) a társadalmi problémák megoldását egyes etnikai kisebbségek – elsősorban a cigányság – erőszakos kirekeszté­sében vagy egyenesen fizikai megsemmisítésében látja.

„A magyar ember nemzeti öntudatát szépen lerombolják, meg akkor erre rájön még egy rakás társadalmi probléma, ami a magyar embert lelki beteggé teszi, és utána irányíthatóak lesznek, sőt nagyon lazán elnézik, hogy »hát istenem, eddig volt magyar címer, most már lesz Dávid-csillag«. Ez az egyik. A másik a cigány kisebbség kérdése, az is kisgyermekként, nem tudatosan kezdődött nálam. A cigányokat, megmondom őszintén, gyűlölöm, és ha rajtam múlna, irtanám őket, de komolyan. Azért azt elismerem, hogy köztük is lehet jóravaló, de azoknak az arányát egy százalék alá becsülöm, de mondha­tom, hogy még az is elég jelentős hányad… Ők a legundorítóbb, legvisszataszítóbb fajta ember a földön, annak tartom őket. Nem tehetek beszólásokat, mert nem akarok ártani a Gárdának, főleg, mint jelenlegi tag, de ez a véleményem. De akárki megkérdezi, meg is mondom.

K: És miért nem szereted a cigányokat?

V: Érdekes, hogy ennek személyes okai is vannak, mert van egy nagyon durva sztorim, ami ok, vagyis sokban az lenne, de mégsem az. Hát ez most elég hülyén hangzott. Leginkább az életvitelük miatt. Tulajdonképpen számomra a cigányok testesítik meg… Valljuk be, az átlag cigány mit csinál? Megy az utcán, nem dolgozik, kötekszik, verekszik, késel, meggyalázza a nőket stb. Vagy elég csak a beszéd­stílusára gondolni." (Gábor, szélsőjobboldali szervezet)

Habitusok

Most már lehetséges felvázolnunk a politikai célú civil szervezetek fiatal felnőttjeinek habitustípusait, melyek tapasztalataim szerint elsősorban nem intellektuális, racionális, hanem érzelmi választóvonalak mentén különülnek el egymástól. A típusalkotásban részben támaszkodom Heller Ágnes (1978) enthuzianizmusról írott fejtegetésére, Arthur Koestlernek (1994) a társadalomalakító viselkedésről alkotott, Helleréhez sokban hasonló elméletére.

Az első habitustípus az absztrakt enthuzianiszta (Heller), illetve a ko­misszár (Koestler). A társadalom radikális megváltoztatásának igényével lép fel, és ezen az úton az elvont eszmétől, céltól halad a konkrét va­lóságig, a konkrét emberekig. Az elvont eszme, az elvont cél iránti erős elkötelezettsége, ideáinak feltétlen normaként való tételezése vezérli a társadalmi egyénekhez, a konkrét emberekhez való viszonyát, a konkrét emberek iránti elvárásait – miként társadalom- és emberképét is.

Koestlert idézem: „A komisszár a kívülről jövő változásban hisz. Hite szerint az emberiséget sújtó összes nyavalyát, beleértve a székrekedést és az Oedipus-komplexust is, a forradalom, azaz az árutermelés és elosztás újraszervezése tudja és fogja meggyógyítani. Hiszi, hogy ez a cél minden eszköz használatát szentesíti, beleértve az erőszakot, a cselvetést, az árulást és a méreg használatát is. A komisszár szerint a logikus érvelés tévedhetetlen iránytű, a világegyetem egyfajta óriási óramű, amiben az egyszer mozgásba lendített nagyon nagy számú elektron előre kiszámítható pályán örökké keringeni fog. Bárki, aki mást hisz, az a valóság elől menekül. A színképnek ez a fele bocsátja ki a legalacsonyabb frekvenciájú rezgéseket, és ez bizonyos értelemben a sugárnyaláb legdurvább összetevője is. Ugyanakkor ez sugározza a legtöbb hőt." (Koesler 1994, 1:20)

A második típus a konkrét enthuziaszta (Heller), illetve a jógi (Koestler). Nála az előző típushoz képest minden pont fordítva van: az eszme, a társadalmi cél iránti elköteleződés a konkrét emberek iránti elkötelező­désnek, szeretetnek csupán végeredménye lehet. A konkrét emberek konkrét szükségleteiből kiindulva jut el általános eszméinek, ideáinak a megfogalmazásához, ebből következően számára az eszközök fontosabbak a céloknál.

Ismét Koestlert idézve: „A színkép másik végén – ahol a hullámhossz oly mértékben lerövidül és a rezgésszám oly magas, hogy szabad szemmel már nem látható – színtelenül, anélkül, hogy a legcsekélyebb mennyiségű hőt is termelné, de a mindenen áthatolás képességével felruházva, szinte beleolvadva az ultraibolya-fénybe – kuporog a jógi. Nincs kifogása az ellen, hogy a világegyetemet óraműnek nevezzék, de úgy véli, hogy a verkli vagy a halastó is legalább ennyire fedné a valóságot. Abban hisz, hogy a cél előre nem látható, csak az eszközök számítanak. Az erőszakot minden körülmények között elveti. Véleménye szerint a logikus érvelés fokozatosan elveszíti iránytű jellegét, ahogyan a tudat közeledik az egyedül számító abszolútumhoz vagy az igazság mágneses pólusához. Meggyőződése, hogy a külsődleges eszközökkel semmi, ellenben az egyén belső erőfeszítése árán minden tökéletesít­hető. Bárki, aki mást hisz, az a valóság elől menekül. A jógi szerint az uzsorások által az indiai parasztokra kényszerített adósrabszolgaságot nem pénzügyi törvényekkel, hanem spirituális eszközökkel kell megszün­tetni. Hite szerint minden ember egyedül van a világban, ugyanakkor egy láthatatlan köldökzsinór köti a világmindenséghez. Az egyén alkotóerejét, jóságát, igaz voltát, hasznosságát csak az ezen a zsinóron eljutó nedv táplálja. A földi életben egyetlen feladatunk az, hogy elkerüljük az olyan cselekedeteket, érzelmeket vagy gondolatokat, amelyek esetleg a köldök­zsinór szakadásához vezethetnek. Ezt egy nehéz, gondosan kimunkált technikával tudjuk csak tartósan elérni, és ez az egyetlen technika, amit a jógi elfogad." (Koesler 1994, 1:20-21)

Ugyanakkor Heller Ágnes itt következő fejtegetéseiben feltárulnak ezen habitusnak a jógiénál összetettebb jellege és belső ellentmondásai:

„A konkrét eszmék enthuziasztája… nem albatrosz. Nemcsak a magas égen, a határhelyzetek ritka levegőjében tud repülni, erős járású a földön is. Szereti az életet, az élet örömeit, az embereket. Nem aszkéta, nem veti meg az élvezőképességet. Érzéseinek totalitását nem nyomja el az eszme iránti lelkesedésből, és nem kívánja meg ezt másoktól sem. De mindig és mindenkor a feladatra mutat… A »jó ember« pszichikus struktúrája nem arisztokratikus ugyan, mint a polgári enthuziasztáé, de ugyanakkor a »jó ember« a jelenben – és gyakorlatilag – mégiscsak arisztokrata. Mert a konkrét élet és a konkrét eszme között is szakadék tátong: az eszme köré szerveződött élet megszüntethetetlenül elit jelle­gű." (Heller 1978, 414)

A harmadik habitustípus a sodródó. Nem jellemzi sem elvont eszmék, célok, sem konkrét emberek iránti erős elköteleződés, a mozgalmaktól és az azokhoz kapcsolódó szervezetektől sokkal inkább saját belső lelki feszültségei (elsősorban személyes kapcsolatteremtő képességének gyengesége miatti frusztrációja és/vagy kielégíthetetlen szeretetéhsége) feloldását, feloldódását várja – akár tudattalanul is. Miután azonban ez nem lehetséges – a társadalmi mozgalmakban, szervezetekben való részvétel hosszabb távon önmagában nem jelenthet gyógyírt egyéni lelki problémákra -, az ezzel a beállítódással jellemezhető egyén társadalmi célját (céljait) és szervezeteit folyamatosan váltogatja – és folyamatosan csalódik.

A negyedik habitustípus az antienthuziaszta, akinek lelki struktúrájában eszmék iránti odaadásnak nemigen van helye. Ezt a struktúrát a negatív érzelmek dominálják. A társadalmi mozgalmakban, szervezetekben való részvételének fő motivációja az általános tagadás és a gyűlölet, melyet szükségképpen konkrét embercsoportok felé irányít – az emberek iránt általában táplált negatív érzelmek a maguk totalitásában lelkileg nem igen vállalhatóak, ezért azokat az adott egyén konkrét és körülhatárolhatónak tűnő embercsoportokra vetíti ki (sokszor látszólag az imádatig lelkesedve más embercsoportokért), mely lelki folyamat azután a legkülönfélébb téves összeesküvés-elméletek forrásává válik.

A fenti tipológiában természetesen csupán a politikai célú civil szer­vezetekben tevékenykedők habitusának ideáltípusait különítettem el, a konkrét emberek konkrét habitusai mindig ezeknek valamiféle ke­verékét alkotják, és a mozgalmár élete során változhat, változik abból a szempontból, hogy érzelmi struktúrájában melyik habitustípus válik dominánssá.

Arra vonatkozóan, hogy a fiatal mozgalmároknál a mai Magyarorszá­gon van-e összefüggés a habitustípus és a konkrét szervezeti hovatar­tozás között, kutatásunk korlátai miatt még csak hipotézist sem tudok megfogalmazni. Egy kivétellel: az antienthuziaszta szinte kizárólag a szélsőjobboldali szervezetekben fordul elő.

Az árok

Tanulmányom végéhez közeledve fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a szocializációs és részben identifikációs hasonlóságok ellenére miért válik el egymástól olyan élesen a baloldali/zöld- és szélsőjobboldali civil szervezetek fiatalságának a társadalmi válság okairól alkotott képe, és miért oly különbözőek aspirációik? Továbbá miért van az, hogy a jobbol­dali szervezetek fiatalságát a szélső jelzővel kiegészítve írom le, de nem beszélek szélsőbaloldali vagy „szélsőzöld"-fiatalokról? Válaszomat kissé távolról indítva kezdem.

Azt a társadalom-lélektani helyzetet, amely a rendszerváltással előállt, Erős Ferenc (1993) elsősorban identitási problémaként írja le. Magam, ennél egy lépéssel továbbmenve, identitási válságról beszélek. A régi identitások megrendülnek vagy felbomlanak, de a választható értékek és szerepkészlet csak az elitek és a hozzájuk kapcsolódók számára bővül – és számukra is csak átmenetileg. A társadalom tagjainak többségében az új értékek berobbanása és a választási lehetőségeknek az uralkodó ideológia (ideológiák) által hirdetett bővülése inkább erős frusztrációt okoz – valós lehetőségeik és vele együtt a választható társadalmi sze­repek skálája az új társadalmi szerkezet megszilárdulása és ezzel együtt az egyéni és társadalmi alternatívák gyors szűkülése felé haladva a gyarapodás helyett rohamosan apadnak.

Mindazonáltal a politikai rendszerváltás időszakában – mint arra Losonczi Ágnes is rámutat (2005) – a társadalmi szereplők, ezen belül is elsősorban a középnemzedék tagjai – vagyis a „nagy generáció", akik nem mások mint hőseink szülei – erősödő reidentifikációs kényszert, vagyis identitásuk újradefiniálásának kényszerét érzékelik. Következik ez egyrészt az általános társadalmi klímából – „a múlttal szembe kell nézni", „a múlttal szakítani kell" -, másrészt saját eddigi fejlődéstörténetükből és megváltozott élethelyzetükből is. Miközben tehát a reidentifikációs folya­mat lehetőségei igen korlátozottak, az erre való külső és belső késztetés minden korábbinál erősebbé válik.

Hőseink szülei – mint azt több írásomban kifejtettem (elsősorban lásd Szalai, 2003) – a Kádár-korszak puha diktatúrájában nagyjában-egé­szében belsőleg integrált generációvá váltak. Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő című, az 1960-as évek közepén született regényében min­den tudományos elemzésnél mélyebben képes láttatni ezt a folyamatot. Története két testvérpár szenvedélyes barátságáról szól, egyikük szülei vezető káderek, másikuk apja deklasszálódott volt patikatulajdonos – és ők a mindkét oldalú szülői tiltás ellenére a történet végére a kommuna­szerű együttélést választják.

Nos, az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére ez az „együtt­élés" szinte egycsapásra felbomlik. Ismét Szabó Magda az, aki a leg­korábban és legplasztikusabban láttatja ennek előzményét: a szülőkkel való szakítás annak idején nem volt belsőleg szervesen végigvitt, lelkileg lezárt folyamat. Ezért a megtagadott szülői minták a megrázkódtatássze­rű társadalmi és egyéni változások, a reidentifikációs kényszer idősza­kában hirtelen előtörnek – hogy az új identitás meghatározó elemévé váljanak. Hőseink szülei számára egyszer csak nagyon fontossá kezd válni, hogy valójában kik is voltak az ő szüleik. Különösen a státuszában és egzisztenciájában lejtmenetre kerülő családokban erős a késztetés a szülői mintákhoz való visszatérésre, az abba való kapaszkodásra és az azzal való vigasztalódásra. Mélyebb értelemben ez nem más, mint kísérlet az „identitáspótlék" ezen minták felmelegítése révén történő megtalálására.

Hőseink olyan családokban töltötték gyermekkorukat, ahol a fent leírt reidentifikációs folyamat a mindennapi családi beszélgetések vezető témájaként jelent meg. (Ráadásul, miként Utasi Ágnes [2003] kutatásai mutatják, a bizonytalan társadalmi-gazdasági közegben a család szere­pe a fiatalok számára felértékelődik – bármennyire is hiányolják abból hőseink a valódi közösségiséget.) Ezért van az – mint láttuk -, hogy elsősorban a szélsőjobboldali fiataloknál a nagyszülői – elsősorban nagy­apai – minta válik az identifikációs folyamat meghatározó elemévé. (Az ez ellen való komoly lázadáshoz ugyanis erőforrásokra lenne szükség, ezek azonban hiányoznak.)

A baloldali/zöldszervezetek fiataljainak családjai világnézetileg vissza­menőleg is sokszínűbbek voltak, ezért náluk a nagyszülői mintakövetés jóval halványabb, jóval kevésbé érhető tetten – identifikációs folyamatuk jóval autonómabb volt, mint ahogy a jelenben is az. Ezért az ő világnézet­ük, értékeik árnyaltabbak, komplexebbek – viselkedésükben nem vagy csak jóval kevésbé hajlamosak a szélsőségekre, értve ezalatt a durva és/vagy kirekesztő magatartást.

Elmondhatjuk, hogy míg a szélsőjobboldali fiatalok családjaiban az általános társadalmi regresszió (Szalai, 2004) családi regresszióban is megjelenik (nem volt terem idézni, de sokuk számára a Horthy-korszak és annak családmodellje az etalon), addig a baloldali/zöld-fiatalok csa­ládjaiban hőseink közvetítésével mégiscsak megindul valamiféle halvány innováció és alternatívakeresés. (Nem találkoztunk olyan baloldali fiatal­lal, aki a létezett szocializmusba visszavágyott volna, a zöld-, ökoszociális eszme számottevő térhódítása pedig Magyarországon csupán az utóbbi évtized fejleménye.)

Ami miatt – többekkel egyetértésben megfogalmazott hipotézisem szerint – ma a szélsőjobboldali fiatalok köre a kiterjedtebb (beleértve az itt most csak kevésbé vizsgált szellemi foglalkozású fiatalokat is), vagy leg­alábbis a látványosabb, annak persze más okai is vannak. Az egyik okot többek között még Vajda Mihály (1995) írta le híres fasizmuskönyvében: a szélsőjobboldali eszmék az egzisztenciálisan bizonytalanná váló kö­zéprétegek ideológiái, amelyekre azonban a munkásság legalacsonyabb státusú rétegei is fogékonnyá válhatnak – vagyis az ismert bűnbakke­resési folyamatokról van szó. A másik okot is már többször leírtam: az a tény, hogy a neoliberális reformokat Magyarországon elsősorban a magát baloldalinak nevező párt vezényletével hajtották végre, a kapitalizmus el­len ösztönösen lázadó fiatalokat döntően a szélsőjobboldal és csak jóval kevésbé a baloldali és/vagy zöldeszmék és -szervezetek, -mozgalmak irányába radikalizálta. Árnyaltabban fogalmazva: utóbbi megállapítás el­sősorban a klasszikus baloldali értékeket képviselő szervezetek, mozgal­mak, és csak jóval kevésbé a zöldszervezetek, mozgalmak vonzerejére igaz – utóbbiak hatóköre jelenleg már növekvőben van.

Habitus és társadalom

Végezetül meg kell fogalmaznunk kutatásunk „nagy" elméleti kérdését, amely részben Jürgen Zinnecker kérdésfelvetéséhez kötődik: Zinnecker a fiatalok habitus-struktúrájának – Bourdieu elméletére támaszkodva – nagy jelentőséget tulajdonít a társadalmi szerkezet reprodukciójában. Magam már 2001-ben, a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban című könyvemben bíráltam Bourdieu-nek a habitus és a társadalomszerkezet összefüggéséről alkotott meglehetősen statikus elméletét – kutatásaim szerint a szociokulturális tényezők által is alakított habitus adott esetben nem a létező társadalomszerkezet újratermelődé­se, hanem éppen hogy meghaladása vagy legalábbis megváltoztatása irányában hat. Másrészt – és ezt most teszem hozzá (nem függetlenül Bourdieu más kritikusaitól, például Boltanskitól) – magam Bourdieu-hoz képest kevésbé szoros összefüggést tételezek fel habitus és társadalmi cselekvés között. Mégpedig azért, mert a habitus nem önmagában, hanem az őt „körülölelő" konkrét és tárgyiasult intézmény vagy intézmé­nyek közvetítésével, az azon/azokon belüli erőviszonyok által módosított erővel, formában és tartalommal fejti ki társadalomalakító hatását.

E megszorítások ellenére mindazonáltal feltehető a kérdés, pontosab­ban a következő kérdés tehető fel: a fiatal baloldali/zöld- és szélsőjobb­oldali aktivisták eddig megismert habituális tulajdonságai és társadalmi cselekedetei milyen irányba befolyásolhatják a magyar politikai és tár­sadalmi viszonyokat?

Ezt a kérdést itt és most nem fogom tudni teljességgel megválaszolni, mivel az alapos válaszhoz elemeznem kellett volna azoknak a konkrét szervezeteknek a működését, amelyekben hőseink helyet foglalnak.

Ami az adott civil szervezetek tevékenységéről, társadalomban betöl­tött szerepéről madártávlatban látható: a szélsőjobboldali szervezetek ma már a „nagypolitikai" viszonyok alakító tényezőjévé nőtték ki magukat, számos esetben ők tematizálják a politikai élet legfelsőbb szintjein folyó diskurzusokat. A klasszikus baloldali értékek mentén létrejött baloldali szervezetek zömmel csak szubkultúrák. A zöldszervezetek pedig átme­netet képeznek a szubkulturális állapot és a „politikai aktor"-szerep között. (Például a Védegylet és a Humanista Párt a „TB-mentők" nevezetű ernyő­szervezetbe tömörülve ez év elején aktívan részt vett és nagy szerepet játszott annak az ötszázezer aláírásnak az összegyűjtésében, amelyet az egészségügy burkolt privatizációjának megakadályozásáért szerveztek. Vagy: a zöldszervezetek bázisán jelenleg ökoszociális párt formálódik, amelyet az egyetemi ifjúság nagy érdeklődéssel kísér.)

Azt láttuk, hogy a fiatal szélsőjobboldali és baloldali/zöldaktivisták közötti árkot számos tényező mellett elsősorban a múlthoz való viszony hozta és hozza létre. Azt is láttuk azonban, hogy a jövővel kapcsolatos aspirációk mentén a két csoport belsőleg is differenciált. A habitusok differenciái tükröződnek az aspirációk megosztottságában – de utóbbi csak tovább erősíti a habituális különbségeket.

A habituális belső megosztottság – „munkamegosztás" – adott eset­ben még erősítheti is egy szervezet hatékonyságát. Ha azonban ez gyökeresen eltérő aspirációkban és jövőképekben ölt testet, az már a szervezetek elejét, társadalmi aktivitását gyengítő tényező lehet. Ráadá­sul ezek az eltérő jövőképek is rendkívül homályosak és bizonytalanok – nem véletlen az az eddig nem hangsúlyozott (a nyomaték kedvéért közlésre erre a fejezetre tartogatott) tény, hogy hőseink többsége nem látja az adott szervezeten belüli jövőjét. (Bár mindkét csoportban akad egy-két fiatal, akinek vannak hosszú távú tervei – szervezetének tartós munkaviszonyú „alkalmazottja" szeretne lenni vagy most pályázik erre az állásra.)

A fentiek akár az adott szervezetek fennmaradását is veszélyeztethetik vagy legalábbis visszavethetik azokat a befelé forduló szubkulturális állapotba.

Mindez persze nem az érintett fiatalok szubjektív „hibája", hanem az ál­talános válságból, ezen belül országunk növekvő kiszolgáltatottságából, az országosan és egyénileg választható alternatívák rohamos szűkülé­séből ered. (Ezért van az, hogy a fiataljaink között húzódó legfontosabb törésvonalat döntően a múlthoz való viszony és nem a jövőkép hozta, hozza létre). Mindazonáltal – a téma lehető legelfogulatlanabb megkö­zelítésére való törekvésemet immár feladva, és szavaimat már csak a baloldali/zöldaktivistákhoz intézve – abban mégis csak bízhatunk, hogy mindig is a fiatalság volt az, amely képes volt akár a legreménytelenebb helyzetekből is kiutat mutatni. Kis kitérő: egyik fiatal zöldaktivista pana­szolta, hogy szervezetében túl sok a „tudóskodás". Nos, pontosan ezt az attitűdöt kell feladni. A világfolyamatok és a magyar társadalom múltbeli és jelenlegi viszonyainak jelenleginél mélyebb, elméletibb igényű megis­merése nélkül a sokak által várt jövőkép nem születhet meg. De ha végül is megszületik, akkor hőseink habituális alapvonásaiból következően bizonyosan egy, a tőke által nem vagy csak kevésbé uralt társadalmat fogunk magunk előtt látni.

A tanulmányban megszólaltatott fiatalok jellemzői

Krisztián: Baloldali szervezet tagja, 24 éves, bölcsészhallgató, emellett egy MSZP-közeli alapítvány ösztöndíjasa.

Richárd: Baloldali szervezet tagja, 28 éves, gazdasági főiskolát végzett, több alkalmazotti állás után jelenleg kisvállalkozó.

Dániel: Zöldszervezet tagja, 33 éves, közgazdasági és műszaki egye­temeket végzett, civil szervezete alkalmazottja és saját kisvállalkozása is van.

Dóra: Zöldszervezet tagja, 30 éves, bölcsészettudományi egyetemen és a CEU-n is végezett, civil szervezete alkalmazottja.

Klára: Zöldszervezet tagja, 31 éves, műszaki főiskolát végzett, kis­vállalkozó.

Márk: Zöldszervezet tagja, 29 éves, tanítónak képző főiskolát végzett, jelenleg félállásban civil szervezete alkalmazottja.

***

András: Szélsőjobboldali szervezet tagja, 30 éves, hittudományi egyetemet és műszaki főiskolát, valamint szakmunkásképzőt is végzett, jelenleg egy építészirodában építésztechnikusként dolgozik, emellett alkalmi munkákat végez. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Gábor: Szélsőjobboldali szervezet tagja, 20 éves, gimnáziumi tanuló, fizikus szeretne lenni. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Kálmán: Szélsőjobboldali szervezet tagja, 29 éves, közgazdasági főiskolát végzett, utána minőségellenőr volt, jelenleg munkanélküli. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Károly: Szélsőjobboldali szervezetben vezető pozíciót tölt be, 26 éves, jogi egyetemet végzett, kisvállalkozó a kereskedelemben. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Péter: Szélsőjobboldali szervezet tagja, 26 éves, műszaki egyetemet végzett, jelenleg mozgássérültek segédápolója. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Zsolt: Szélsőjobboldali szervezet tagja, 30 éves, szakközépisko­lában érettségizett, majd több tanfolyamot végzett (többek között újságíróiskolát), jelenleg biztonságtechnikus. Volt MIÉP-es. 2006-2007-ben ott volt a Kossuth téren.

Jegyzet

A tanulmány a Kelemen Gyula Alapítvány támogatásával az MTA Politikai Tudományok Intézete és a NYME BTK Európa Tanulmányok Tanszéke kutatási programja keretében készült. Az interjúk készítésében döntő szerepet játszott Papp Ábris és Vojtonovszki Bálint, részt vett még a munkában Bodori Katalin és Murányi Veronika.

Irodalom

Albrow, Martin (1998): Abschied vom Nationalstaat. Frankfurt am Main, Suhrkamp. (Eredeti angol cím: The Global Age. State and Society Beyond Modernity, 1996).

Bauer Béla et al., (2003): Ifjúsági rétegek az ezredfordulón. Új Ifjúsági Szemle, 1. sz. 105-125. o.

Bauer Béla – Szabó Andrea (szerk.) (2005): Ifjúság – 2004. Gyorsjelentés. Buda­pest, Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda.

Blossfeld, Hans Peter (ed.) (2006): Globalization, Uncertainty and Youth in Society. The Losers in Globalizing World. London, Routledge.

Erős Ferenc (1993): Rendszerváltás – identitásváltás. In: A válság szociálpszi­chológiája. Budapest, T-Twins Kiadó, 211-225 o.

Erős Ferenc (2001): Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás­stratégiák. Budapest, Janus/Osiris Kiadó.

Erős Ferenc (2007): Trauma és történelem. Szociálpszichológiai és pszichoana­litikus tanulmányok. Budapest, Jószöveg Műhely Könyvkiadó.

Gábor Kálmán – Balogh Iván (1992): Értékek, orientációk, ideológiák az egyetemi hallgatók körében. In: Gábor Kálmán (szerk.) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. A kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái. Szeged, Minisz­terelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkársága, 119-134. o.

Gazsó Ferenc – Laki László (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban. Budapest, Napvilág Kiadó.

Hegedűs T. András – Forray R. Katalin (1989): Az újjászületés gyermekei – a konszolidáció gyermekei. Budapest, Magvető.

Heller Ágnes (1978): Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kiss Viktor – Reich Orsolya (2005): Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára. Eszmélet, (Ősz), 25-50. o.

Koestler, Arthur (1994): A jógi és a komisszár. Budapest, Osiris – Századvég Könyvtár, 1. köt., 20-31 o.

Losonczi Ágnes (2005): Sorsba fordult történelem. Budapest, Holnap Kiadó.

Murányi István (2006): Identitás és előítélet. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Somlai Péter (1989): Kiilleszkedési zavarok (kutatási összefoglaló). ELTE Szo­ciológiai Intézet.

Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre (2007): Új ifjúság. Szocio­lógiai tanulmányok a postadoleszcensekről. Budapest, Napvilág Kiadó.

Szabó Magda (1967): Mózes egy, huszonkettő. Budapest, Magvető Könyvki­adó.

Szabó Máté (2004): Globalizáció, regionalizmus, civil társadalom. Budapest, Századvég Kiadó.

Szalai Erzsébet (1998): Narcissus megkísértése. In: Vadkeleti metszetek. Buda­pest, Osiris Kiadó.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Budapest, Aula Kiadó.

Szalai Erzsébet (2003): Meg sem született illúziók. In: Baloldal új kihívások előtt. Budapest, Aula Könyvkiadó. 34-40. o.

Szalai Erzsébet (2004): Az újkapitalizmus intézményesülése – és válsága. Kritika, április. 2-8. o.

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Utasi Ágnes (2003): A bizalom hálója. Mikrotársadalmi kapcsolatok, szolidaritás. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Utasi Ágnes (2008): Éltető kapcsolatok. A kapcsolatok hatása a szubjektív élet­minőségre. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Vajda Mihály (1995): A fasizmusról. Budapest, Osiris Kiadó.

Vikár György (1980): Az ifjúkor válságai. Budapest, Gondolat Kiadó.

Zinnecker, Jürgen (1992): A fiatalok a társadalmi osztályok terében. (Új gondolatok egy régi témához). In: Gábor Kálmán (szerk.) Civilizációs korszakváltás és ifjúság. A kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái. Szeged, Minisz­terelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkársága, 5-28. o.

A legtöbb huszadik századi posztrevolúciós kísérlet összeomlása a századvégen szinte mindenütt defenzívába szorította a szocialistá­kat. Ma kiadni a „huszonegyedik századi szocializmusért" jelszavát annyi, mint e defenzív magatartás meghaladására tenni kísérletet, s maradéktalanul korunk legsürgetőbb problémájára: fönntartható szocialista rend megteremtésére fordítani erőfeszítéseinket. E tekin­tetben – Hugo Chávez venezuelai elnök szavaival szólva – „Mészáros István olyasvalaki, aki lámpással mutatja nekünk az utat. Rámutat, mi a veleje annak a vitának, amelyet le kell folytatnunk ahhoz, hogy levetkezzük a defenzív magatartást, amelyben a világ népei és forra­dalmi mozgalmai megrekedtek, és offenzívára váltsuk át világszerte, előrelépve a szocializmus felé." (Idézet Mészáros: O desafio e o fardo do tempo histórico című könyvének hátsó borítójáról [Sao Paulo, Boitempo Editorial, 2007]: készülő angol kiadása: The Challenge and Burden of Historical Time [Monthly Review Press, 2008]. Mészáros itt következő cikke: „A közösségi rendszer és az önkritika elve" jóval nehezebb olvasmány, amint amilyeneket rendesen megje­lentetni szoktunk a Monthly Review-ban. Azért tesszük itt közzé, mert hisszük, hogy a kérdés, amelyet fölvet, létfontosságú a szocializmus jövőjére, ennélfogva a világ jövőjére nézve. E cikk alapos figyelmet igényel, s ez főképp a fölvetett problémával velejáró kihívásokból adódik. Ez késztette Mészárost arra, hogy túllépjen a megszokott fogalmakon, s a marxi gondolkodás eleddig mellőzött aspektusaira építsen. Rövid bevezető szükséges hát fogalmi rendjéhez és szó­használatához.

Akik a hegeli és a marxi kritikai hagyományok hatása alatt állnak, azok számára a „kritika" szónak sajátságos jelentése van, nem tévesztendő össze a „kritizálással". Kritikára vállalkozni annyi, mint föltárni a látszat mélyén megbúvó lényeget, a történeti föltételeket, amelyek okán valamely különös társadalmi eszmerend és berendez­kedés szükségszerűnek és ésszerűnek tűnik föl. A kritikát a legkö­zönségesebben a történelmi múlt viszonylatában szokás gyakorolni. A burzsoá társadalom, például, saját fejlődésének eredményeként képes rálátni a megelőző feudális társadalom történeti támasztékaira és korlátaira. Minden osztálytársadalom számára normális dolog, hogy saját társadalmi alakulatát illetőn fölfüggeszti a kritikát, s a maga társadalmi viszonyait igyekszik örökéletűvé tenni. Ebből következik, hogy az uralkodó osztályalakulat csupán korlátozottan (és csakis fölívelő szakaszában) bocsátkozik önkritikába. Kiváltképp ez a helyzet a tőkével mint társadalmi renddel, ame­lyik post festum alapon működik, itt a társadalom újratermelésére vonatkozó döntéseket a vakon munkálkodó úgynevezett piaci me­chanizmus (a tőke árucsere-logikája) határozza meg, s így minden társadalmi döntés a profitérdekű gazdasági meghatározások ténye mögé sorolódik. Ez nem hagy teret ésszerű társadalmi döntéseknek vagy tervezésnek, s nincs helye az önkritikának sem. Mészáros számára, akárcsak Marx számára, a tőkerezsim szerves rendszer abban az értelemben, hogy minden összetevője kölcsönös hatású és egymást erősítő, s arra irányul, hogy az uralkodó társa­dalmi viszonyokat egészükben véve újratermelje. A kapitalizmust tehát, ahogy Mészáros mondja, egyfajta „öntudatlan tudatosság" működteti, amely az egyének háta mögött munkálkodik – az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz". Ezt erősíti minden ízében a hierarchi­kus munkamegosztás. Ilyen körülmények közt az egyenlőség, a demokrácia meg az önkritika legföljebb merő gúnyolódás azon, ami lehetne. A kapitalizmus szerves rendszere mint különös társadalmi anyagcsere-rend mindenféle ördögi kört hoz létre, s ezek által termeli újra kizsákmányoló viszonyait.

Ahhoz, hogy megteremtsük a lényegi egyenlőségen alapuló közös­ségi termelési rendszer lehetőségét, s ne essünk sem a „parancs­uralmi szocializmus", sem a „piaci szocializmus" (e két ikertestvér) eltévelyedésébe – mindkettő a tőkerezsimre (ha nem is okvetlenül a kapitalizmusra) jellemző tőke-munka viszony tényleges restauráció­ját jelenti -, az szükséges, hogy a szocializmus szerves rendszerként avagy társadalmi anyagcsererendként konstituálódjék, s ezáltal termelési viszonyai és döntéshozási viszonyai egymást erősítsék. A nagyobbrészt már kollektív termelési szervezet lehetővé, ám egyút­tal szükségessé is teszi – ha igazán szerves közösségi mód van kifejlődőben -, hogy életbe lépjen a jelenre irányuló s a társadalom alkotóelemeként jelentkező önkritika elve. A lényegi demokrácia föltételei mellett nem valósulhat meg valódi tervezés anélkül, hogy az egyének ne vállalnának folyamatos, tevékeny kötelezettséget az önkritikára, ennek pedig velejárója a szakadatlan tanulás a változó történelmi tapasztalatból. Ahogy Marx írta, a proletárforradalmak „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját me­netüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengeségeit és gyatraságait…" Ebből következik Mészáros számára, hogy az önkritika elvének alkalmazása éppúgy, mint a termelés kollektív megszervezése, megkülönböztető jegye a valódi szocializmusnak (közösségi termelési rendnek) mint szerves rendszernek. – [A Monthly Review szerkesztősége.]

***

Az önkritika szükségessége

Az önkritika irányadó elvének tudatos elfogadása és betartása: alapvető és föltétlen követelménye ez a tőke társadalmi anyagcsererendjével mint szerves rendszerrel szemben történelmileg indokolható alternatívának.

Az önkritika mind elméleti, mind gyakorlati operatív-módszertani el­véhez való eltökélt és tudatos ragaszkodás, minthogy semmiképp sem kerülhet ellentétbe a munka alternatív újratermelési rendjének szük­ségszerűn nyitott végű történeti meghatározottságaival – ellenkezőleg, létfontosságú garanciának kell lennie minden olyan csábítás ellen, amely visszaeséshez vezethetne holmi önelégült bezárkózásba s ezáltal a múlt hagyományos sémáinak megfelelő megrögzött, destruktív érdekek újra­termelésébe -, az új, bizonyosan tartós társadalmi formáció maradandó vonásaként szükséges fölkarolni. Hiszen pontosan ennek az irányadó elvnek a hiteles és folyamatos követése teszi lehetővé, hogy az emberek idejében kiigazítsanak bizonyos tendenciákat, amelyek máskülönben nem pusztán fölbukkanhatnak, hanem bizony meg is szilárdulhatnak, mintegy betokosítva a jelen adott szakaszát, s ezzel elzárva a fönntart­ható jövő kilátásait.

Azért van ez így, mert valódi önkritika nélkül elképzelhetetlen a szük­ségképpen változatos, ám eleinte csak lokálisan és részlegesen alkalma­zott intézkedéseknek – s ennek következtében potenciálisan egymással ütköző döntéseknek – a rugalmas összehangolása és konszenzuson alapuló integrálása valamely összefüggő egészbe. A lehetséges konflik­tusnak az a fajtája, amelyikkel itt foglalkozunk, épp abból a körülményből következőleg, hogy némely fontos intézkedéseket és döntéseket előbb csak lokálisan/részlegesen hoznak meg, mielőtt általánosan hatályossá tehetnék őket, nyilvánvalón sokkal inkább elkerülhetetlen lesz a társa­dalmi újratermelés szocialista módozatában, mint korábban bármikor másutt. Mégpedig lényegileg demokratikus jellege miatt, amely a ver­tikális/hierarchikus munkamegosztás meghaladásán alapszik. Ezért aztán roppant jelentősége van annak, hogy megfelelő módon lehessen védekezni – az érintettek által tudatosan fölkarolt önkritika révén – az esetleges konfliktusokból eredő károk ellen.

Annak a szükségszerűn hegemonikus alternatívának a minőségileg eltérő szerves rendszere, amelyet a munka a társadalmi anyagcsere­újratermelés fönnálló módjával szemben támaszt, elgondolhatatlan az önkritika mint létfontosságú irányadó elv tudatos fölkarolása nélkül. Ugyanakkor lehetetlen számításba venni az önkritika mint állandó irányadó elv tudatos alkalmazását és működtetését egy bizonyos típusú társadalmi újratermelés híján, amelyiknek valódi szerves rendszerként kell eredményesen fönntartania magát anélkül, hogy a következetesen nyitott végű történelmi fejlődés irányától való eltérítés veszélyétől kellene tartania. Hiszen dialektikus korrelációról van szó a jövő számára nélkü­lözhetetlen, minőségileg más típusú szerves rendszer és az önkritika szükséges irányadó elve között, kapcsolatuk teszi ezt az új típust egyál­talában megvalósíthatóvá.

Sem a minőségileg különböző, új típusú szerves rendszer, sem a hite­les önkritika irányadó és operatív elve nem képes teljesen kibontakozni és pozitív értelemben funkcionálni a másik nélkül. Nem szabad azonban hagyni, hogy ebből a dialektikus kölcsönösségből konvencionálisan ma­gába forduló kör keletkezzék, s még kevésbé azt, hogy ezáltal mintegy készen kapott ürügye támadjon mindkettő elvesztegetésének, apologetikusan azt hangoztatva: minthogy a másik még nem áll teljesen készen, ezért nem lehet előrelépni az egyik megvalósításában, és vice versa. Jól tudjuk, ilyenképpen lesz egy-egy megszokott körben-toporgásból ördögi kör. Igazából a dialektikus korrelációt az új szerves rendszer és az ön­kritika eszköze között már történelmi fejlődésük igen korai szakaszában is – mihelyt a tőke fokozódón destruktív társadalmi újratermelési rend­jének mély strukturális válságából előáll annak a szüksége, hogy ki kell alakítani a munka hegemonikus alternatíváját – pontosan az határozza meg, hogy kölcsönösen segítik egymást.

Tekintettel arra, hogy a tőke – korunkban – minden ízében destruktív szerves rendszerével szemben szükséges alternatíva nem lehet más, mint minőségileg bár eltérő, de éppannyira szerves rendszer, csakis a társadalmi újratermelés közösségi módja minősülhet ilyennek. Más szóval, csakis közösségileg szervezett rendszer képes általános keretet szolgáltatni ahhoz, hogy folyamatosan kifejlődjék az a sokféle és lénye­gileg egyenjogú alkotórész, amelyeket – tehát az összes kreatív egyéni és kollektív erőt – szocialista módon lehet koherens egésszé, vagyis a társadalmi anyagcsere-újratermelés történelmileg életképes szerves rendszerévé integrálni. S e vállalkozás sikere csak akkor képzelhető el, ha az előirányzott új típusú szerves rendszerbe integrálás úgy megy vég­be, hogy a részek kölcsönösen támogatják és erősítik egymást egyfajta valódi jövőre-nyitottság alapján, a tudatos önmeghatározás szellemében, teret adva ezáltal a szabadon társult termelők önmegvalósításához „gazdag társadalmi egyénekként" (Marx szavaival szólva), az egymással és a természettel való társadalmi anyagcsere-kölcsönhatásuknak teljes mértékben fönntartható formája révén.

Egyik olyan követelménye ez az „új történelmi alaknak" mint a munka szükséges hegemonikus alternatívájának a tőke társadalmi anyagcse­rerendjével szemben, amely messzire nyúló fejlődés csíráját hordozza magában. Nyilvánvaló, hogy az önkritika elve szervesen hozzátartozik ahhoz a szellemiséghez, amely elengedhetetlen a szabadon társult termelők tudatos önmeghatározásához. De éppily nyilvánvaló, hogy a társadalmi egyének önmeghatározása csakis akkor szolgál rá erre az elnevezésre, ha tudatos választásból fakadó önkéntes aktus eredmé­nyeként alkalmazzák az önkritika létfontosságú irányadó elvét. Minden önkényes kísérlet arra, hogy az önkritika szertartását fölülről erőltessék rá az emberekre, ahogyan ez a sztálinista múltból ismeretes, csakis az önkritika kínos megcsúfolására vezethet, messzeható és ellenkező előjelű következményekkel: visszaesésekkel a valóságos történelmi fejlődésben.

Korlátozott önkritika és a tőkerendszer

Minthogy a közösségi rendszer – teljes ellentétben a tőke még vak pusztítása dacára is változatlanul terjeszkedő logikájával – nem számít­hat azokra a gazdasági meghatározottságokra, amelyek „az egyének háta mögött munkálkodnak", egyetlen módon képes a szabadon társult egyének akarati meghatározottságaival összhangban elrendezni ügyeit: ha minden szinten teljesen szabad utat enged az önkritika irányadó és operatív elvének. Ez annyit tesz, hogy igent mond ennek gyakorlására a különös egyéni ügyekben éppúgy, mint akár az egész társadalomra kiható, legmagasabb fokú és legbonyolultabb döntéshozatali eljárások­ban, amelyek óhatatlanul nyomot hagynak a természeten. S minthogy ez a következmény elkerülhetetlen, így hát mélyreható velejárói vannak nem pusztán a jelen nyilvánvaló időbeli meghatározottságaira, hanem a minőségileg új közösségi szerves rendszer tudatosan tervezett, általános társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjának leghosszabb távú történelmi dimenziójára is.

Később majd vissza kell térnünk a tőke egyre destruktívabb szerves rendszerével szembenálló, egyedüli fönntartható történelmi alternatíva, a tőle gyökeresen elütő közösségi rendszer némely ezzel ellentétes meghatározottságának tárgyalására. Előbb azonban, mielőtt még jelen­tékenyen módosuló horderejével kapcsolatosan vizsgálódnánk, amellyel hozzájárulhat a közösségi rendszer működtetéséhez, általánosságban kell fontolóra vennünk az önkritika lehetőségeit és korlátait.

Mondanunk sem kell, hogy az önkritika elidegeníthetetlen része az értelmiségi egyének tevékenységének (vagy legalábbis annak kellene lennie). Akármely nagy szellemi teljesítményre gondolunk, mindegy, milyen társadalmi környezethez kapcsolódik – legyen az például a hegeli filozófiai szintézis -, az önkritikának kreatív része van benne, ez meg­lehetősen világos, sőt olykor kifejezetten nyilvánvaló. De a különböző korlátok is nyilvánvalók, vegyük csak a problematikus társadalmi meg­határozottságok negatív hatását, akár egy olyan monumentális filozófiai vállalkozás esetében is, mint amilyen a hegeli szintézis. Ám ez aligha meglepő. Akad ugyanis számos olyan történelmi helyzet és velejáró tár­sadalmi kényszerűség, amikor még egy nagy gondolkodó is úgy találja, hogy lehetetlenség volna valamiféle „rhodoszi ugrással" próbálkoznia (Hegel szavával szólva). A francia forradalom és a tőkerendszer fejlő­désének emelkedő szakasza pozitív teret nyitott a hegeli teljesítmény számára. Ámde a tőkerendszer velejéhez tartozó meghatározottságok kizsákmányoló dimenziója, amelyen nem lehetett fölülemelkedni, ahogy telt-múlt az idő, mindinkább uralkodóvá lett, s ez a polgári rend hanyatló fejlődési szakaszában már súlyos következményeket ígért a jövőre néz­ve. A rendszer ellentmondásainak kritikátlan elfogadása és végső soron robbanásra kész strukturális antagonizmusainak védelmezése ennélfog­va egyre nyíltabban kiütközött. Ez hozta magával a hegeli filozófiában a spekulatív módon taglalt konzervatív kibékítést.

Következésképp Marx joggal jellemezte akként a nagy filozófusnak sa­ját önkritikus – és a maga módján egyben kritikus – szándéka ellenében ható társadalmi korlátoltságát, hogy „Hegel a modern politikai gazdaság­tan álláspontján áll".¹ Az efféle álláspont elfogadása, persze, messzeható következményekkel jár. Ennek szellemében ugyanis belépnek a képbe a tőke politikai gazdaságtanának elkerülhetetlen összebékítő előföltételei és bonyolult gyakorlati parancsolatai, még ha Hegel igen következetesen átlényegíti is ezeket. Ez spekulatív módon ugyan, de mély befolyással van a francia forradalomra alapozott, korábban teljesen elképzelhetetlen filozófiai szintézis általános jellegére. Számos példáját találhatjuk ennek a kibékítő fölfogásnak, amelyet Hegel a „világszellem" nevében ad elő a tőkés politikai gazdaságtan nézőpontjából. De hát a tőke látószögének megfelelő efféle korlátok óhatatlanul bekerülnek a képbe, és lerontják a kritikai szándékot – nem csupán a hegeli rendszerben, hanem más nagy gondolkodók műveiben is, akik a tőke politikai gazdaságtanának állás­pontján állva alkotnak fogalmat a világról, beleértve a skót fölvilágosodás mozgalmának óriását, Adam Smitht is. Az ilyen korlátok következtében többé-kevésbé tudatosan magukévá teszik a rendszer legproblematiku­sabb gyakorlati előföltételeit és objektív parancsolatait, így építik ki azt az álláspontot, amelyik megtestesíti annak a társadalmi újratermelési módnak az alapvető társadalmi-gazdasági érdekeit és középpontba állított értékeit, amelyikkel azonosulnak. Ez szab végső határt még a legjobb szándékú önkritikának is.

Az önkritikának ezt a csődjét nem pusztán az illető gondolkodók osz­tályhelyzete határozza meg fatális módon. Akad számos értelmiségi és politikus, beleértve néhány kimagaslót is, akiknek sikerült elszakítaniuk osztályaikhoz fűződő kötelékeiket, s kialakították a maguk radikális stra­tégiai rendszerét, amelynek hatalmas forradalmi-gyakorlati hordereje volt, megfelelő társadalmi mozgalmakra támaszkodtak, kibékíthetetlen ellent­mondásban annak az osztálynak az alapvető érdekeivel, amelyikbe be­leszülettek, s amelyikhez képest kellett állást foglalniuk fölnevelkedésük során. Elegendő Marx és Engels nevét említenünk ezzel kapcsolatban.

Természetesen igaz, hogy a jelentősebb társadalmi mozgolódá­sok és nagy fölfordulások időszakaiban számos egyén jóval erősebb személyes késztetést érez rá, hogy gyökeresen fölülvizsgálja saját osztályhovatartozását – a szereppel együtt, amelyet privilegizált osztálya játszik az adott történelmi körülmények között -, s eljusson odáig, hogy egész további életére elkötelezze magát a harcra annak az osztálynak az elnyomó funkciója ellen, amelyikben fölnevelkedett, mint normális körülmények között. Az ellenkezője is igaz, olyan értelemben, hogy a konzervatív politikai és gazdasági sikeridőszakok (kis „k"-val a konzer­vatív, puszta jelzőként, nem pártelnevezésként, hiszen ugyanígy áll ez a huszadik századi történelem utolsó három évtizedére, a mélységesen re­akciós fejlődés úgynevezett neoliberális szakaszára is) a társadalomban általában véve nagyarányú szellemi visszaesésekkel és meglehetősen abszurd álteoretikus divatokkal esnek egybe. Ez utóbbiak megalázón kur­ta időszakonként követik egymást, hívságosan vadászgatva olyanokra, akik mulandó, irracionális, önkiszolgáló kibúvókat keresgélnek.

Az igazság azonban az, hogy ilyen-olyan konjunkturális történések és korrelációk nem képesek meghatározni alapvető történelmi ügyeket. Még akkor sem találunk ilyesmire példát, ha a politikai gazdaságtan és a filozófia olyan kivételes reprezentánsaira gondolunk, akik a maguk korában a tőke álláspontjával akként azonosultak, mint Adam Smith vagy Hegel. Hiszen egy-egy gondolkodó képességét arra, hogy reális kritikai álláspontot képviseljen, megalapozva ezt azzal, hogy kész folyamatosan kellő önkritikát is gyakorolni, végső soron a kölcsönösen egymásra ható társadalmi erők általános történelmi konfigurációja dönti el. Ezek az erők szükségképpen keresztül-kasul áthatják a fejlődés minden dimenzióját, így az emberiség túlélésének elemi föltételeit is bolygónkon, miközben dúl a fönnálló rend egyre mélyülő strukturális válsága s a velejáró ter­mészetrombolás.

Így tekintve, semmiképp sem volt véletlen, hogy a tőke emelkedő fejlő­dési szakasza – amely bizonyos mértékig, még ha csak korlátozottan és szelektíven is, a kritikus magatartásnak kedvezett – a klasszikus politikai gazdaságtan nagy teljesítményét eredményezte. Ezzel szemben ugyan­ennek a tőkerendszernek a hanyatló szakasza a vulgárökonómia kínos elméleti elszegényedését és vaskos társadalmi apológiáját hozta magá­val, ami arra szorítkozott, hogy „a polgári termelés szereplőinek a maguk legjobb világáról alkotott banális és önelégült elképzeléseit rendszerezze, tudákos formába öntse és örök igazságoknak kiáltsa ki", amiként Marx maró gúnnyal kipécézte.² így hát, bármily elképesztő és potenciálisan tragikus is, a tőkerendszer történeti kibontakozása során az önkritikának még az a korlátozott megnyilvánulása is, amely korábbi szakaszát jelle­mezte, kénytelen volt átadni helyét a rendszer „örökkévalóságát" hirdető ideológiának és a leginkább retrográd politika autoritárius gyakorlati kie­rőszakolásának minden tevékenyen ellenzéki erő ellenében, fütyülve rá, milyen veszélyes következményekkel jár ez az emberiségre nézve.

A korlátozott önkritikától az apológiáig

Igen fontos volt eredetileg, a tőkerendszer történeti kibontakozásának emelkedő szakaszában, hogy nyilvánvaló osztálykorlátai dacára is akadt mozgástere az önkritikának. Jelentősége korántsem elhanyagolható, mert az általános tudományos haladás – ami nélkül a klasszikus politikai gazdaságtan teljesítményei elgondolhatatlanok – követelményei közé tartozik, hogy az önkritika egyáltalában az egyik szükséges föltétele a kutatott tárgy kritikai megértésének.

Ezért hangsúlyozta Marx, hogy analógiát lehet vonni a kereszténység történelmi fejlődésének kritikai elemei s aközt, hogy a burzsoázia akkor értette meg némileg jobban saját újratermelési rendjét, amikor kevésbé mitologizáló magatartást tanúsított tulajdon termelési módja iránt. Hang­súlyos ez az összefüggés Marx Grundrisséje egyik fontos szövegrészle­tében, amelyikben összekapcsolja az általános elméleti megállapítást – a társadalmi újratermelés fejlettebb történelmi szakaszának fő gazdasági kategóriáira vonatkozót – s azt az ezzel az általános elméleti megállapí­tással szükségképp velejáró, ám rendszerint elhanyagolt megszorítást, amelyik magának a tőke társadalmi-gazdasági rendjének mint a legfej­lettebb formának a helyes fölfogására vonatkozik. Azt írja:

A polgári gazdaság ily módon az antik stb. gazdaság kulcsát nyújtja. De semmi esetre sem a közgazdászok módja szerint, akik minden történelmi különbséget elmosnak és az összes társadalmi formák­ban a polgáriakat látják. A sarcot, a tizedet stb. megérthetjük, ha a földjáradékot ismerjük. De nem szabad őket azonosítanunk. Mint­hogy továbbá maga a polgári társadalom is a fejlődésnek ellentétes formája csak, ezért korábbi formák viszonyai gyakran csak teljesen elsatnyulva lelhetők fel benne, vagy éppen travesztálva. Pl. a községi tulajdon. Ha ezért igaz az, hogy a polgári gazdaság kategóriáinak igazságuk van az összes többi társadalmi formákra nézve, ez csak cum grano salis értendő. Tartalmazhatják azokat kifejletten, elsatnyulva, karikírozva stb., de mindig lényeges különbséggel. Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti, és minthogy ritkán és csak egészen meghatározott feltételek között képes önmagát bírálni – itt természetesen nem olyan időszakokról van szó, amelyek önmagukat a hanyatlás korának tekintik -, ezeket mindig egyoldalúan fogja fel. A keresztény vallás csak akkor volt ké­pes hozzásegíteni a korábbi mitológiák objektív megértéséhez, ami­kor önbírálata bizonyos fokig, úgyszólván dynamei, már készen volt. Így a polgári gazdaság nem merőben azonosítja magát mitologizáló módon a múltbeliekkel, bírálata a korábbi, nevezetesen a feudális társadalomról – amellyel még közvetlenül kellett küzdenie – ahhoz a bírálathoz hasonlított, amelyet a kereszténység a pogányságon, vagy akár a protestantizmus a katolicizmuson gyakorolt.³

Ezen az alapon dolgozta ki a „polgári társadalom anatómiáját" a klasszikus politikai gazdaságtan, mihelyt a föltörekvő burzsoá rend korábbi mitologizáló világképe tárgytalanná lett a feudalizmus fölött aratott győze­lem következtében. Határtalan optimizmus történelmi szakaszaként tük­röződött ez az új koncepciókban, amelyek a fölvilágosítás mozgalmának reményteli előrejelzéseit, valamint illúzióit testesítették meg Európában. Amiként Adam Smith egyik fegyvertársa, szintén a skót fölvilágosodás képviselője, Henry Home írta nagy derűlátással s lelkesedéssel: „Az Ész, amint visszanyeri szuverén hatalmát, általában száműzi [az ül­döztetést]… Különösnek vélik majd az eljövendő évszázadban, hogy hajdanában üldöztetés dúlt társadalmi lények között. Talán-talán még abban is kételkednek, hogy valaha komolyan gyakorolták az effélét."⁴ S éppily lelkesen nyilatkozott az új munka-ethoszban rejlő lehetőségekről, szemben a korábban uralkodók semmittevésével. „A tevékenység lénye­ges egy társas lény számára; egy önös lény nem is tudja, mire volna jó ez, miután már gondoskodott a maga létfönntartásáról. Egy önös em­bernek, akinek gazdagsága folytán rendelkezésére áll minden fényűzés az életben, s a tőle függőknek se szeri, se száma, nincsen alkalma a tevékenységre."⁵

Az új fölfogás magabiztossága, amely valódi tudományos teljesít­ményeket hozott létre annak megértésében, hogy miként terem a gazdagság, teljesen megfelelt a tőke attól a történelmi szakasztól fogva ellenállhatatlanul hódító álláspontjának.⁶ Úgy látszott, semmi másban nincs szüksége további önkritikára, mint másodrendű és jelentéktelen részletekben. A tőke hatalma sikeresen érvényesült minden téren -egészen odáig, hogy fölfüggesztette a további önkritika-gyakorlást. Előrenyomulásával szemben még az egykor oly sok kényelmetlenséget okozó politika sem tanúsíthatott semmilyen jelentős ellenállást. Ellenke­zőleg, az anyagi újratermelési folyamat primátusa alatt az állam maga is fokozatosan szerves részévé lett a tőkerendszer általános meghatá­rozottságainak. így hát minden-minden behódolt a tőkének, és konszo­lidálódott az uralma alatt, minthogy ez az uralom lett a leghatalmasabb terjeszkedő szerves rendszer, dacára lényegéhez tartozó, ám be nem vallott antagonizmusainak. És lévén, hogy rendszeruralmát a valóságban senki és semmi el nem vitathatta, nyilvánvalónak látszott hát mindazok szemében, akik a tőke álláspontjáról nézve alkottak fogalmat a világról, hogy az ő szerves rendszerük alkotja az egyedüli természetes rendszert. Ezért summázhatta mindezt Adam Smith úgy, hogy a tőke testesíti meg „a tökéletes szabadság és igazság természetes rendszerét".⁷

Önkritika és a két szembenálló szerves rendszer

A közösségi szerves rendszer, mint az egyedüli történetileg elképzelhető hegemonikus alternatíva a tőke társadalmi anyagcsererendjével szem­ben, nem engedheti meg magának elődje hajdan határtalan önbizalmá­nak és önelégültségének fényűzését. A folyamatban levő (és szükség­képpen változó) fejlődés föltételeihez illő önkritika tudatos alkalmazása nélkül ugyanis, attól a pillanattól fogva, hogy megkísérli konstituálódását, még csak hozzá sem kezdhet önérvényesítéséhez és önindoklásához.

A magát konstituáló közösségi rendszer nem számíthat azokra a gazdasági determinációkra, amelyek „az egyének háta mögött munkál­kodnak": ez a tőke társadalmi anyagcseréjének nyilvánvaló működési módja egész története során. Az effajta gazdasági meghatározottság jó összhangban van a tőke újratermelési folyamata specifikus részeinek öntudatlan jellegével – ami benne rejlik a viszonylag önálló és önérvényesítő módon terjeszkedő tőkék pluralitásában -, és paradox korrekciós funkciót tölt be a rendszerben. Az egyes tőkések ugyan követhetik egy bizonyos pontig a saját tervüket annak reményében, hogy sikerül keresz­tülvinniük érdekeiket, de nem tehetik ezt annak a termelési módnak az alapvető rendszer-meghatározottságai ellenében, amelyiknek részesei. Az alapvető rendszer-meghatározottságok és objektív gyakorlati pa­rancsolatok – amelyek szükségképpen az egyes tőkések háta mögött munkálkodnak – erőnek erejével érvényre juttatják magukat megannyi szertelenül önző döntéssel szemben. Egy bizonyos ponton túl ugyanis az önző döntések a rendszer maga mint történelmileg uralkodó szerves rendszer általános életképességét kezdenék aláásni, tekintettel az ön­tudatlan (megváltoztathatatlanul magára irányuló) egyéni tőkés tudat leküzdhetetlenül centrifugális tendenciájára.

Mi több, a szóbanforgó öntudatlan tudat a javíthatatlanul ellenséges­kedő/konfliktusos érdekek és a megfelelő stratégiák megnyilvánulása is egyben. Az érdekek ilyetén követése szükségszerűn fölerősíti az egész folyamat öntudatlan jellegét. Ezek ugyanis megadják a lehetőséget az egyes kapitalistáknak arra, hogy elébe vágjanak az ellenfél tervének s válaszlépéseinek az ő saját húzásaikra – azzal, hogy mindegyikük kölcsönösen megpróbál túljárni a vetélytárs eszén szigorún betartott (s még törvénnyel is szentesített) titoktartás révén -, s így egy kicsivel még homályosabbá teszik az egész társadalmi folyamatot. Ez az egyik fő oka, hogy az ellenségeskedés maga strukturálisan meghaladhatatlan. A partikuláris törekvések centrifugális tendenciája azonban, az egyén háta mögött érvényesülő alapvető rendszerparancsolatok előbb említett paradox korrigáló funkciójának köszönhetőn, mégsem uralkodhatik el teljesen, mivel ez veszélyeztetné az egész rendszer fönnmaradását.

A tőkerendszerrel velejáró leküzdhetetlen ellenségeskedés természe­tesen nem korlátozódik a különös kapitalista érdekek szembenállására és potenciális összeütközésére. Ha csupán erről volna szó, meg lehetne valósítani néhány jelentős javító intézkedést, ahogy ezeket csakugyan gyakorta posztulálják is képzelt gyógyírokat javalló ideológiai okfejtések formájában: a „népi kapitalizmus" folyton propagált Akciójától a „mindent átfogó tőkés tervezés" elképzelésén át John Kenneth Galbraith egyete­mes békéltető „technostruktúrájáig".

Ámde a különös tőkés érdekek – amelyek közvetlen szerepet játszanak az egyes kapitalisták viszálykodásában – ellenségeskedése mélyén vég­tére a tőke és munka mint az általános társadalmi anyagcsere-folyamat hegemonikus alternatív ellenőrzési módjainak rivális hordozói között meg­levő, strukturális okokból megszüntethetetlen, alapvető antagonizmust találjuk. A tőke csak azzal a föltétellel – és csak addig – képes fönntartani hegemonikus ellenőrzési módját, amíg képes megőrizni és erősíteni azt a mélyenfekvő strukturális antagonizmust, amelyik szükséges anyagi és ideológiai előfeltételét alkotja társadalmi újratermelési rendjének. A munka viszont, épp ellenkezőleg, csak akkor állhat elő a maga hiteles alternatívájával, ha sikerül létrehoznia egy minőségileg eltérő társadalmi újratermelési módot – a közösségi szerves rendszert – azáltal, hogy történetileg leküzdi az antagonisztikus ellenségeskedést egyáltalában, és így egyszer s mindenkorra a múltnak adja át egy törpe kisebbségnek az emberi lények túlnyomó többsége fölött strukturálisan bebiztosított hierarchikus uralmát, ahogyan ez a tőkerendszerből öröklődött.

Egy ilyen hegemonikus alternatíva kialakítása és sikeres működtetése persze elképzelhetetlen anélkül, hogy a szabadon társult társadalmi egyének ne tartanák tudatos ellenőrzésük alatt tulajdon élettevékeny­ségüket. Problémánk egyéni és társadalmi dimenziója e tekintetben szétválaszthatatlanul egymásba fonódik.

Magától értetődő, hogy szó sem lehet a szükséges döntéshozási folyamatok tudatos társadalmi ellenőrzéséről, ha maguk a különös egyének – akiktől várnivaló az idevágó döntések bevezetése és felelős kivitelezése – nem azonosulnak teljes mértékben a követett célokkal. Ám ez a körülmény nem teszi a kérdést magát tisztán vagy akár csak túlnyomórészt is személyes üggyé. A valódi szocialista tudat egyéni és társadalmi összetevői egyaránt csődöt mondanak olyannyira szükséges szerepükben, ha nem képesek ténylegesen erősíteni egymást. A különös egyének valódi személyes bekapcsolódása ugyanis a választott célok és stratégiák megvalósításába csakis akkor képzelhető el, ha maguk az általános társadalmi föltételek is aktívan elősegítik a folyamatot, ahelyett, hogy az ellenkező irányba húznának, ami lehetővé tenné, hogy az ellen­ségeskedés bizonyos formája beférkőzzék és aláássa az átfogó módon összetartó (kohezív) társadalmi tudat kialakulását.

Ez okból csakis egy bizonyos típusú társadalmi anyagcsererend – hangsúlyozottan: a közösségi szerves rendszer – minősül igazán kompatibilisnak a megkívánt egyéni és társadalmi tudat létrehozásával és folyamatos, határozott erősítésével. Az ilyen típusú újratermelési rendszer létesítése és öndeterminált megszilárdítása ugyanis az egyedüli módja annak, hogy le lehessen küzdeni az ellenségeskedést egyáltalában; teljes teret adva ezáltal ahhoz, hogy az egyének együttműködve (kooperatívan) valósítsák meg szabadon elfogadott tudatos döntéseiket.

Az „együttműködve" jelentése a szó teljes értelmében – s ez abszolúte lényeges a megokolható szocialista cselekvéshez – magában foglalja a társadalmi egyének képességét, valamint eltökéltségét nem csupán arra, hogy meghatározott föladatok végrehajtásának szenteljék magukat, de azt is, hogy önállón módosítsák cselekvésüket az együttesen fölmért következmények fényében. Az önkorrigáló cselekvésnek ez a módja jobban már nem is különbözhetne a cselekvés olyan jólismert változa­taitól, amikor valamely elkülönült hierarchikus hatóság, amelyet fölülről ültetnek a társadalmi egyének nyakába, vagy „öntudatlan tudatuk" vak hatása – vagyis a tőkerendszer „láthatatlan keze" – uralkodnék rajtuk ennek nemkívánatos következményeivel. E nemkívánatos következ­mények óhatatlanul előállnak abban a társadalmi anyagcsererendben, amelyikben a gazdasági törvények és meghatározottságok az egyének háta mögött, a tőkerendszer fönnmaradása érdekében munkálnak még akkor is, ha közvetlenül veszélyeztetik az emberiség túlélését.

Tehát a tudatosság és az önkritika elválaszthatatlan egymástól mint a döntéshozás és cselekvés két irányadó és operatív elve a közösségi szerves rendszerben. Ez könnyen megérthető. A helyes öntudathoz az egyéneknek határozottan, pozitívan törekedniük kell rá, hogy tudatában legyenek, milyen valós és potenciális hatással vannak embertársaikra döntéseik és cselekedeteik, s ez elképzelhetetlen szabadon gyakorolt önkritika nélkül. Ugyanakkor a tudatos védekezés a közösségi típusú társadalmi kölcsönhatás egész folyamatában a magukat állandósítani akaró megrögzött érdekek kialakítása és megszilárdítása ellen, ami vala­mifajta ellenségeskedést óhatatlanul újraélesztene, s az ilyen megrögzött érdekek kialakulásának tényleges megelőzése a lényegi egyenlőség együttműködő előmozdítása és fönntartása révén: ez alkotja a szükséges föltételt a társadalmi egyedek tudatos és pozitív hajlandóságú önkritikus tudata számára.

Ráadásul van e problémának egy olyan dimenziója is, amelyik időben és térben túllép a különös egyének közvetlen tapasztalatán. Hiszen az egyének élettartama nyilvánvalón korlátozott az emberiség történelmileg kibontakozó általános fejlődéséhez képest. És miközben az egyének természetesen alkotó részesei az emberi haladás éppen adott szakaszá­nak, ugyanakkor valamely különös közösség tevékeny tagjai is, annak sajátos történelmével és különböző problémáival, s ebből jelentősen eltérő végrehajtandó föladatok adódhatnak számukra. A problematikus ellentmondás az egyének és a közösség időtartama között különösen éles a szóbanforgó közösségi rendszer fejlődésének viszonylag korai szakaszában, amikor a múltból öröklött nagyobb szabású egyenlőtlen­ségek leküzdésének szüksége sokkal nagyobb gondot jelent. A fejlődés általános időskáláját illetőn is vannak bizonyos következményei a ko­rábban determinált cselekvési formáknak, amelyeket lehet – és kell is – módosítani hosszabb időszakaszon, jóval túl annak a nemzedéknek az életidején, amelyik a felelősséget viselte az egykor uralkodó körülmények között tudatosan meghozott eredeti döntésekért.

Ezek a megfontolások azonban nem csökkentik a tudatos döntéshozás – és a hozzá szorosan kapcsolódó, helyénvaló önkritika – irányadó és operatív elvének életbevágó fontosságát az egyének által a természettel és egymással létesített társadalmi anyagcsere-kapcsolataikban. Csupán azt nyomatékosítják, hogy a reális szolidaritásnak túl kell terjednie a legkülönfélébb közösségeken és az egymást követő nemzedékeken. Mellesleg szólva, a múlt leckéiből tanulni már csak azért is mindig lénye­ges marad, mert szükség van rá a tudatos önkritikus cselekvés elveinek elsajátításához. Ámde az önbírálat csakis akkor lehet majd képes rá, hogy teljes mértékben betöltse szerepét, amikor a megrögzött érdekek rossz irányba fordító ellenségeskedése már nem uralkodik a társadalmi cserekapcsolatokban. Ismeretes, hogy tragikus történelmi események és körülmények milyen gyakran ismétlődnek, és okoznak további pusztítá­sokat azért, mert az ellenérdekelt felek nem hajlandók szembenézni a föladattal, hogy kritikailag átértékeljék ezeket, beleértve mindenekelőtt a bennük játszott saját szerepüket: hogy megengedték az ilyen fejlemények bekövetkeztét. A szovjet típusú rendszer összeroppanása volt a szocia­lista mozgalom számára az egyik legtragikusabb történelmi tapasztalat a huszadik században. Még tragikusabb lenne, ha nem vonnánk le belőle a megfelelő tanulságokat.

Önkritika és szocialista átmenet

A közösségi rendszer kialakítása, amihez elengedhetetlen az önkritika tudatos alkalmazása és folyamatos hangsúlyozása, kétségkívül roppantul nehéz tanulási folyamat. Marx előre látta az efféle önkritika fontosságát a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában, mondván, hogy a proletárforradalmak

állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezd­jék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriás­ként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!⁸

Ebben az értelemben tanulni a történelmi tapasztalatból fontos része az önkritika folyamatának. Kiváltképpen, amikor olyan aktuális történelmi fejleményekkel van dolgunk, amelyeket szocialistának tüntetnek föl, ami­ként a szovjet rendszer tette. Érthető, hogy mivel Marx nem volt kortársa ezeknek az eseményeknek, semmiképp sem vehette számításba azokat a történelmi sajátosságokat, amelyek mellett az elképesztő posztrevolú­ciós fejlemények kibontakoztak Sztálin alatt a „szocializmus egy ország­ban" jegyében, és végül a szovjet típusú posztkapitalista tőkerendszer öszeroppanásához vezettek. Mindamellett az, ahogyan Marx jellemezte a tőke teljesen kifejlett rendjét, mint szerves rendszert, mert alkotó­elemei kölcsönösen támogatják egymást – s így olyan változtatásokat igényelnek, amelyek messze túlhaladnak jogviszonyain, miközben sok tekintetben többé-kevésbé érintetlenül hagyják a tőkeviszonyt, ideértve önérvényesítő megszemélyesítéseinek új formáit is -, segít rávilágítani, hogy mi is romlott itt el, és fontos útmutatásokkal szolgál a jövőre nézve szükséges önkritikához. Gorbacsov groteszkül kritikátlan „piaci szocializmus"-koncepciója is csupán képzelt gyógyírral próbálta orvosolni a rendszert, s kezdettől fogva bukásra volt ítélve, miközben a kapitalizmus restaurálásához vezető utat egyengette.

A „piaci szocializmus" kritikátlan elképzeléséhez hasonlatos valami jóval korábban fölbukkant már, és az is érthető, hogy megint jelentkezik Kínában.⁹ A piaci szocializmus képzelménye ténylegesen már Marx életében megjelent, még ha nem is ekképpen nevezték.

Marx egyáltalában nem rejtette véka alá, hogy mire gondol, amikor azt hangsúlyozta a Grundrissében: „egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei -s ezek saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert."¹⁰ S még azzal is megtoldotta ugyane művének egy másik helyén: „a magáért-való tőke a tőkés. Szocialisták persze mondanak olyat, hogy tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem. Akkor a tőke merő dolog­ként jelenik meg, nem termelési viszonyként, amely magába reflektálva éppen a tőkés. Különválaszthatom persze a tőkét ettől az egyes tőkéstől, és az átmehet egy másik tőkésre. De ez azáltal, hogy elveszti a tőkét, elveszti azt a tulajdonságát, hogy tőkés. A tőke ezért különválasztható ugyan az egyes tőkéstől, de nem a tőkéstől, aki mint olyan a munkással áll szemben."¹¹

Hasonlóképp misztifikáló és önlefegyverző fölfogás, amikor a tőke és a munka kapcsolatát úgy írják le a legfölületesebb módon, mint vásárlók és eladók kapcsolatát, mondvacsinált egyenlőséget hiposztazálva ez­által a valóságosan létező strukturálisan biztosított és őrzött uralom és alárendelés helyett. E viszony kritikus – és önkritikus – értékelésének teljes hiánya jókora szerepet vitt abban, ahogy Gorbacsov és mások elfogadták a piaci szocializmus képtelen stratégiáját, ami szükségszerű kudarchoz vezetett. A valóságban ugyanis az a viszonylat, amelyikről szó van, egyáltalán nem igazi piaci viszony, mint az egyes tőkés vállalatok közötti, amelyek kicserélik termékeiket, hanem csupán ennek csalóka látszata, afféle megtévesztő „láthatatlan kéz" szédelgése. Hiszen a tőke és a munka közti alapvető cserekapcsolat legbensőbb lényegi meghatá­rozója egy valódi hatalmi viszony a tőke fönnhatósága alatt. A valóságos mag – a szóbanforgó kapcsolat szilárdan fönnálló valódi előföltétele a termelés körében – mélyen rejtőzik az álegyenlőséget színlelő tranzakci­óknak a forgalom körében mutatkozó csalárd látszata alatt. Ahogy Marx teljesen világossá tette: „Nem puszta vevő és puszta eladó áll szemben egymással, hanem tőkés és munkás lép szembe egymással a forgalmi területen, a piacon, mint vevő és eladó. Tőkés-munkás viszonyuk elő­feltétele vevő-eladó viszonyuknak."¹²

Tehát az efféle stratégiailag tévútra terelő és önlefegyverző koncepci­ókból a fönntartható társadalmi átalakulás általános kerete – a szocialista jövőkép a szükséges történelmi alternatíváról a tőke szerves rendszeré­vel szemben – tökéletesen eltűnt. Helyét voluntarista taktikai elképzelé­sekből (ezeket helyénvaló stratégiai rendszabályok gyanánt értelmezik félre) és a tőke fönnálló anyagi rendjének egyik-másik eleméből álló ek­lektikus zagyvalék foglalta el. Miként az úgynevezett piaci mechanizmus vágyábrándokon alapuló elfogadása, amely egyáltalában nem szimpla mechanizmus, hanem a tőke szerves rendszerének egyik elválasztha­tatlan alkotóeleme, ennek egész mivolta is összeegyeztethetetlen az előirányzott változással. És mivelhogy a közösségi szerves rendszer szükséges stratégiai irányadó kerete sehol még csak jelezve sincs az efféle koncepciókban, egyáltalában nem lehet tere bennük a tudatos önkritikának, amely a szocialista vállalkozás sikerének elemi föltétele. Senkinek sem okozhat hát meglepetést a kapitalizmus restaurációja.

A post festum ellenőrzési rendszer ellentmondásai

Az egyik legfőbb ok, amiért csakis a közösségi szerves rendszer képes megfelelni a kihívásnak, hogy a maga normális és meghatározatlan ideig fönntartható működési módjaként fogadja el a tudatos önkritika irányadó elvét, a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés szerves rendszerének leküzdhetetlen post festum jellegével kapcsolatos. Ez a kizárólagosság mindenképp fönnáll. Még akkor is így van, ha a régi rendszernek csupán néhány meghatározó jellegzetessége marad meg bármi okból a poszt­revolúciós fejlődés vezérelvei között. Nagyon is érthető, persze, hogy bizonyos csábító késztetések és reagálások óhatatlanul föl-fölbukkannak a kapitalista gyűlölködés közepette, egy olyan ország jól ismert körbekerítettségéből következőleg, amelyik megpróbálja megszakítani korábbi kapcsolatait a globális tőkerendszerrel. Mindez azonban nem szolgálhat mentségül arra, hogy – amiként Sztálin Oroszországában – bekebelez­zék az új rendszerbe az egykor érvényesült igazgatási mód züllesztő és elidegenítő jellegzetességeit, mint amilyen a termelővállalatok szigorún fölülről való ellenőrzése, ahogyan a kapitalista „tekintélyuralom a mű­helyben" formájában átöröklődött. A tőke szerves rendszerében ugyanis ez a jellegzetesség maga is szerves része valamely általános rendszer­meghatározottságnak, s ennélfogva nem lehet elszigetelten megtartani, s csakugyan nem is akként marad fönn. A kapitalista változat esetében a műhely tekintélyuralma elválaszthatatlan a piac zsarnokságától, amely nagymértékben erősíti és kikényszeríti ezt.

Ha ennélfogva a „fölülről irányított szocializmus" (micsoda önellent­mondás!) vállalkozásának igazgatása nem éri el a voluntarista módon elképzelt pozitív eredményeket, ami törvényszerű, óhatatlanul fölszínre kell bukkannia az ismételt követelésnek, hogy legitimálni kell az iker­testvért. Vagyis fölhívások hangzanak el a „szocialista piacgazdaság" (megint egy javíthatatlan önellentmondás) bevezetésére, annak sajátos ellenőrizhetetlen zsarnokságával, tetézve ezzel mindazt, ami már be is kebeleződött a posztrevolúciós társadalomnak a globális kapitalista piaccal megújult kapcsolatai révén. Ahogy csakugyan történt.

Meglehetősen kényelmetlen igazság e tekintetben, hogy a kapitalista restauráció tendenciája a Szovjetunióban nem Gorbacsovval kezdődött. Ő csupán végső változatát teljesítette be. S még csak nem is Hruscsovval indult el, több évtizeddel azelőtt. Hruscsov csupán mutatósabb gyakorlati formába öntötte, a megfelelő ideológiai szósszal legitimálva. A kapitalista restauráció irányába tartó, hosszú tendenciát valójában maga Sztálin indította el, amiként részletesen elemeztem és dokumentáltam A tőkén túl című könyvemben.¹³ Bő fél évszázada lépett rá a Szovjetunió erre a végső soron ellenőrizhetetlen következményekkel járó, végzetes útra, amikor a korábbi szakasz, a második világháborúhoz és a háborút követő újjáépítés legsürgősebb föladataihoz kapcsolódó szükségállapot már túlélte magát, szükségtelenné vált, s föl kellett hagyni vele.

A fönntartható szocialista fejlődés érdekében gyakorolt, szükségszerű, tudatos önkritika kérdéséhez kapcsolódik – amiként erről föntebb az egyének és társadalmi stratégiáik kapcsán szóltunk – az a tény, hogy a múltból örökölt meghatározottságoknak még részleges fönntartása is nagy nehézségeket rejteget a jövőre nézve. Jól illusztrálható ez azzal a problémával, hogy az efféle meghatározottságok javíthatatlan post festum jellege mennyire alapvető kihívást tartogat a szocialista átalaku­lásra nézve. Olyan kihívás ez, amelyet nem lehet elkerülni, nem lehet kitérni előle vagy elodázni, ellenben a kezdet kezdetén habozás nélkül szembe kell nézni vele.

Marx szerint „a termelés társadalmi jellegét csak post festum tételezik" a tőkerendszerben csereérték formájában. Innen adódik, hogy a terme­lés egyetemesebb, társadalmi jellemzői a tőke saját terjeszkedésének pusztán közvetett melléktermékeiként, elidegenedett megnyilvánulásai­ként jelennek meg. S innen a rendszer mindent átitató irracionalizmusa, amit az iránt való teljes képtelensége gerjeszt, hogy társadalmi célok érdekében tervezzen, meg az a végtelen sok ellentmondás, ami ebből fakad, hiszen oly sokszor hirtelen intézkedésekre kényszerülnek az áruként létrehozott értékek megtermelése után. A tőke teljesen kifejlett szerves rendszere alatt a társadalmi cserekapcsolatnak ez a post festum jellege s a benne fogant ellentmondások mind nyilvánvalóbbak. Négy fő aspektusa van ennek.

Először is, a termelőtevékenység post festum társadalmi jellegét még elképzelni sem lehet a tőke történetileg kialakult csereviszonyaitól külön­választva, amelyek az általános árutermelés keretében jutottak érvényre, szigorún alárendelve a használati értéket a hasznot hajtó csereérték abszolút követelményének. Csakis ilyen, fölötte problematikus és végső soron teljességgel tarthatatlan közvetítés révén lehet a tőkerendszer termelési folyamatát a társadalmi termelés legfejlettebb formájának minősíteni a történelemben.

Másodszor pedig úgyszintén post festum jellegű az a potenciális korrektív funkció, amelyiknek egyáltalában helye lehet egy efféle post festum társadalmi termelési rendszerben, tekintettel a tőke termelő vál­lalkozásainak javíthatatlanul ellenségeskedő/irracionális piaci cserekap­csolataira. Jóllehet a piac mint egyetemesen jóindulatú „láthatatlan kéz" eszményítődik, még ez az eszményített állapot sem képes fölmutatni a probléma egyik létfontosságú aspektusát. Hiszen post festum meghatá­rozottságaiban maga a piac is, mint korrekcióval próbálkozó társadalmi­gazdasági és politikai hatalmi viszonyok alakzata (ezt jellemző módon egyenest „mechanizmusnak" tüntetik föl), csak részben képes lefödni az orvoslásra szoruló, érintett területet, még ha racionálisan működő „globá­lis piac" gyanánt hiposztazálják is. A piac sohasem képes átváltoztatni a termelő praxisok post festum társadalmiságát ellenőrizhető (racionális) társadalmisággá.

A harmadik fő aspektus: a tervezés szükségképpen post festum jellege még a leghatalmasabb kvázimonopolisztikus vállalatoknál is. Ennek rész­ben a mindenre kiterjedő árutermelés általános piaci kerete az oka, amit az előző pontban hangsúlyoztunk. De nem csupán az. Még fontosabb tényező az alapvető strukturális antagonizmus a tőke és a munka között, amely eltávolíthatatlan a tőkerendszerből, akármennyi és akármennyire változatos gyógymóddal próbálkoznak is. Ez utóbbiak sora a technikai és technológiai, valamint szervezési fortélyoktól – ideértve a „toyotizmus" praktikáit meg a takarékos ellátás- és beszállítás-tervezés („lean supply lines") stratégiáját a transznacionális iparvállalatoknál – egészen a munkásellenes törvényhozás legönkényesebb formáiig terjed, még az úgynevezett „demokratikus" országokban is.¹⁴

Negyedszer pedig: a végrehajtható kiigazítások post festum természete tüstént szemet szúr, mihelyt nagyobb konfliktusok és komplikációk lépnek föl a társadalompolitikai porondon, akár egy-egy adott nemzeti környezet­ben, akár nemzetek közti határokon is átterjedő módon. Működésbe hozni a kapitalista állam nyíltan elnyomó funkcióit: mindig ez számított az efféle problémák normális elintézési módjának. A legkiélezettebb nemzetközi helyzetekben kiterjedt ez még nagyszabású háborúk indítására is, beleért­ve a katasztrofális pusztítással járt két világháborút a huszadik században. Ugyanis mindenkor a tőke normális mivoltához tartozott azon az alapon működni: „ha másként nem kényszeríthető térdre az ellenség, akkor jöhet a háború". Miközben nyilvánvaló, hogy érvényben van e pusztító alapelv, amiként a világháború utáni számtalan katonai kaland tanúsítja, amelybe a fő imperialista hatalom, az Amerikai Egyesült Államok gyakran szövet­ségeseivel együtt bocsátkozott az utóbbi néhány évtizedben, beleértve a vietnami háborút és a folyamatban levő közel-keleti népirtást, ugyanakkor egy potenciális harmadik világháború kilátásai, amelyek az emberiség megsemmisítését vetítik előre, ésszerű módon áthághatatlan kényszerű korlátot jelentenek itt, ekképpen is hangsúlyozva az ilyen post festum orvoslás teljes tarthatatlanságát a tőkerendszerben.

Persze, a szovjet típusú posztrevolúciós alakzatok nem tartották meg mind e négy post festum jellegzetességet a társadalmi újratermelési folyamat ellenőrzésének általuk gyakorolt módozatában. Tragikus azon­ban, hogy ezek némelyike hétévtizedes történetük során mindvégig működésben maradt. Erről tanúskodik a termelési folyamat közvetlenül társadalmivá tételének kudarca. De ugyanígy a rájuk jellemző, igen-igen bürokratizált tervezési mód autoritárius retroaktív jellege is: a tervek ön­kényes módosítgatása és újbóli erőltetése azután, hogy csődöt mondtak, szintén post festum működési módjuk ellentmondásos jellegét domborítja ki. Azután pedig, tudjuk, a piac zsarnokságának végleges elfogadása – amit, észbontó módon, nem másnak, mint „a szocializmus megújulása biztosítékának" kiáltott ki Gorbacsov hivatalos „főideológusa" – megpe­csételte sorsukat a zabolátlan kapitalista restauráció útján.¹⁵

A súlyos probléma ezzel kapcsolatban az, hogy a társadalmi anyag­cserefolyamat post festum meghatározottsága lehetetlenné teszi a tudatos önkritika irányadó és működtető elvének alkalmazását. És e létfontosságú elvnek a hiánya azokban a társadalmakban, amelyek első lépéseiket teszik antikapitalista politikai forradalmaik révén a szocialista átalakulás irányában, előbb vagy utóbb óhatatlanul tévútra tereli ezeket a társadalmakat.

Viszonylag könnyű kritikusan viselkedni a múlt indokoltan tagadott aspektusaival, vagy akár a kibontakozó jelen bizonyos szakaszaival szemben is. Ám annak, hogy járható lesz-e a kitűzött szocialista cse­lekvési irány, az a valóságos próbája, hogy képesek vagyunk-e kritikus történelmi távlatba állítani a társadalmi fejlődés jelenleg igenelt és elfo­gadott körülményeit. Nem pusztán csak azért, hogy teljesüljön néhány formális követelmény, amelyet ellentmondást nem tűrőn előírnak az egyének számára, ahogyan gyakorta megtörtént a múltban, hanem azért, hogy együttműködve megbirkózzunk a valódi kihívásokkal, amiként ezek óhatatlanul adódnak a társadalmi cserekapcsolat adott föltételeiből. És természetesen a kritikának ez a fajtája csakis a hiteles önkritika követ­kezetes gyakorlása révén képzelhető el, azon az alapon, hogy józanul értékelődnek a – szükségképpen változó – dinamikus egészben a már létrehozott rész sajátságosan időhöz kötött meghatározottságai és ezek­nek megfelelő viszonylag korlátozott érvényessége, reális és potenciális ellentmondásaival egyetemben, valamint túlságosan is gyakori csábítá­saival is arra, hogy a „legkisebb ellenállás irányvonalán" haladjunk.

Önkritikus tervezés és a közösségi termelési rendszer

Beérhetjük itt annyival, hogy csupán egyetlen, ámde kulcsfontosságú tárgyat veszünk tekintetbe: a valódi tervezési folyamatot. Ennek inherens jellemző között ugyanis világosan észlelhetjük, hogy mennyire elválaszt­hatatlan egymástól a föladatok s a hozzájuk társuló nehézségek kritikus és éppannyira fontos önkritikus értékelési módja, a helyreigazító cselek­vés lehetséges formáival együtt, amikor erre van szükség.

Mondanunk sem kell, az igazolható döntéshozás szocialista típusa és a társadalmi anyagcserekapcsolat megfelelő gyakorlati igazgatása elképzelhetetlen mindent átfogó tervezés nélkül. A tervezésnek olyan típusa ez, amelyik képes konszenzus alapján egybefogni és tartósan koherens egésszé integrálni a szabadon társult egyének ügyes-bajos dolgait és tudatosan hozott döntéseit.

Ez óhatatlanul annyit jelent, hogy az öröklött hierarchikus társadalmi munkamegosztás „mankójának" – ami kétségkívül sok mindent „egysze­rűvé tesz" a parancsnokló személyzet számára – velejárója, hogy súlyos árat kell fizetni más egyebekért. Egyszerűsíti a dolgokat a döntéshozási folyamatot ellenőrzésük alatt tartók számára a rendszer eleve adott gazdasági determinizmusa révén, ám ugyanakkor megfosztja a dolgozó egyéneket döntéshozói hatalmuktól az adott területen. Természetes, hogy ezt a mankót félre kell dobni, a társas egyének önként és tudatosan vállalt önkritikus cselekvésre való képességének gyakorlásával kell helyettesíte­ni, ami magában foglalja egyúttal a cselekvéseikért viselt teljes felelősség vállalását is. Azért kell ily módon újradefiniálni a döntéshozási folyamatot, mert a „segítő mankó" nem egyszerűen kényelmes támaszték, hanem elválaszthatatlan tőle egy súlyos lánc is, ami óhatatlanul megköti az egyén karját-kezét.

Következésképp, a munka szükségszerű hegemonikus alternatívája radikális elmozdulást követel a társadalmi-hierarchikus munkamegosz­tástól, ennek eleve meghatározott gyakorlati parancsolataitól valamely megfelelő a munkakombinációhoz és -szervezethez, amelyeket egy minőségileg különböző közösségi szerves rendszer keretén belül kell végrehajtani. Ilyen rendszerben, mivel ez már képes megbirkózni az újratermelődő cserekapcsolat káros post festum meghatározottságaival, miként Marx mondja:

A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyes számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cseréjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek követ­kezménye az egyesnek a közösségi fogyasztásban való részesedé­se. Az első esetben a termelés társadalmi jellegét csak a termékek csereértékké emelése és e csereértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfelté­telezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik.¹⁶

Tehát alapvetőn fontos kérdésről van itt szó. A tőke társadalmi anyag­csererendjével szemben történetileg egyedül tartható hegemonikus alternatívában biztosítani kell ugyanis a föltételeket az ellenségeskedés egyszer s mindenkorra való megszüntetéséhez, ami máskülönben óha­tatlanul újra kiütközik – és a kapitalista restauráció irányában érvényesíti hatalmát – a társadalmi újratermelés többé-kevésbé kiszámíthatatlan post festum meghatározottságaiból. S az ellenségeskedés megszün­tetésének ez a lényeges föltétele, amelyen annyi minden múlik, csakis a tudatos és önkritikus – vagyis folyton-folyvást ésszerűn átigazított, nem pedig a nyakas ellenállást tanúsító egyénekre voluntarista módon rákényszerített – mindent átfogó tervezési folyamat célravezető fönntar­tása révén biztosítható.

Ebben az értelemben a tudatosság, az önkritika, az ellenségeskedés meghaladása és a társadalmi újratermelés hiteles tervezése maguk a társadalmi egyének által, összhangban értelmes élettevékenységük önálló meghatározásával, szétválaszthatatlanul egyesül abban, hogy le­hetővé teszi – túllépve az emberiségnek a természettel s az egyéneknek egymással folytatott anyagcseréje anakronisztikus post festum működési módján – egy bizonyos közösségi szerves rendszer pozitív létesítését, mint ami szükséges történelmi alternatíva a tőke fokozódón destruktív szerves rendszerével szemben.

Egyetlen itt említett föltételt sem lehet elhagyni vagy részben mellőzni. A közösségi rendszer elgondolhatatlan a maga cserekapcsolati formáinak állandó tudatos önkritikája nélkül, amelyet a szabadon társult egyének gyakorolnak. Ugyanakkor magának a közösségi rendszernek a pozitív módon támogatott valósága nélkül – amit semmiképp sem terhelhet strukturálisan támogatott ellenségeskedés – legföljebb üres posztulátum lesz a tudatos önkritika irányadó elvéből. A minőségileg eltérő új szerves rendszer ugyanis egyáltalán nem működhet a társadalmi egyének által folytatott létfontosságú újratermelési gyakorlatnak – a múlt és a jelen indokoltan tartós elemeinek értékelése alapján, a megrögzött érdekek holtsúlyától mentesen, szabadon elfogadott – tudatos tervezése nélkül. És persze az ilyen tervezés csakis mindazon egyéneknek a pozitívan eltökélt önkritikája révén valósítható meg, akik ezen a módon teljesen azonosulni képesek társadalmi fejlődésük általános célkitűzéseivel; ez a szükséges elföltétele valamely nyitott jövőbe való reális előrelátásnak, éles ellentétben azzal a bezárkózással, amit a dolgozó egyénekre korábbi társadalmi újratermelésük javíthatatlan retroaktív post festum meghatá­rozottságai erőszakolnak rá.

Érthető, hogy a társadalom létező formáitól a társadalmi anyagcsere­ellenőrzés közösségi módja felé tartó haladás az egyik legnehezebb elvégzendő föladat, amely nagy akadályokba és ellenállásba ütközik útközben. Az átmenet, természeténél fogva, mindig nehéz, mivel a tár­sadalmi kölcsönhatás és egyéni viselkedés mélyen beágyazódott módjait jelentősen módosítani kell, vagy teljes egészükben el kell vetni a meg­valósítása folyamán. Amennyiben maga a nép rendezi be gyökeresen más módon az életét, ami a közösségi rendszer sajátja, a különbség nem mérhető semmilyen múltbeli teljesítmény mércéjével.

Mindez azonban nem szolgálhat mentségül a távlat elvesztésére vagy a közösségi rendszerre való áttérés objektív és szubjektív követelménye­inek fölhígítására. Teljes kifejlődése, semmi kétség, jó időbe telik. De már megvalósítása legkorábbi szakaszában is szükség van rá, hogy átfogó képet alkossunk magunknak erről az új rendszerről, világosan definiál­ható kritériumairól és jellemzőiről – amelyek némelyikére rámutattunk föntebb -, hogy előttünk legyen a társadalmi átalakulás valós célja és meglegyen hozzá a szükséges útmutató iránytű. A kritika és az önkritika irányadó elve közvetlenül ezzel kapcsolatos.

Jegyzetek

1 Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Bp., Kossuth, 1970, 105.

2 Marx: A tőke I. MEM 23, 83.

3 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 31.

4 Henry Home (Lord Kames): Loose Hints upon Education, chiefly concerning the Culture of the Heart. Edinburgh & London, 1781. 284.

5 Uo. 257.

6 Marx hangsúlyozta ezzel kapcsolatban: „óriási haladás volt Adam Smith részéről, amikor a gazdagságot létrehozó tevékenység minden meghatározottsá­gát elvetette – munka egyáltalában, sem manufaktúra-, sem kereskedelmi, sem mezőgazdasági munka, de egyik is, másik is egyaránt. […] így a legáltalánosabb elvonatkoztatások egyáltalában csak a leggazdagabb konkrét fejlődés mellett jönnek létre, ahol egyvalami úgy jelenik meg, mint ami sok dologban közös, min­denben közös. Ekkor ér véget az, hogy csak különös formában lehet elgondolni. […] A meghatározott munka iránti közömbösség olyan társadalmi formának felel meg, amelyben az egyének könnyűszerrel térnek át egyik munkáról a másikra, és a munka meghatározott fajtája számukra véletlenszerű, ennélfogva közömbös. A munka itt nemcsak a kategóriában, hanem a valóságban is az egyáltalában-való gazdagság létrehozásának eszközeként lett, és nincs többé mint meghatározás az egyénekkel egy különösségben összenőve." Grundrisse. 29-30.

7 Adam Smith: The Wealth of Nations. Edinburgh, Adam and Charles Black, 1863. 104.

8 MEM 8, 108.

9 Amint egy pekingi konferenciáról írott cikk nemrégiben beszámolt róla, né­melyik kínai résztvevő akként érvelt: „Amikor az állami tulajdonú vállalatot sok részvényes tulajdonolta részvénytársasággá változtatják át, ez a tulajdon társa­dalmasítását jelenti, ahogy Marx és Engels leírta, mivel a tulajdonjog az egyes tulajdonosról nagyszámú tulajdonosra száll át [többek közt valaki a Központi Pártiskolából is ezt állította]. Ha az állami tulajdonú vállalat részvénytársasággá változott át, s az alkalmazottaknak részvényeket juttattak, akkor ez beteljesíti 'Marxnak a magántulajdonnal kapcsolatos célkitűzéseit'. Az állami tulajdonú vál­lalatok kezelésében 'nemzetközi normákat' kell követnünk, és 'modern tulajdonjogi rendszert' kell kialakítanunk. [Akár a Szovjetunióban és Kelet-Európában az 1980-as évek végén, az idézőjelekben szereplő kifejezések itt is a tőkés normákat és a tőkés tulajdonjogokat helyettesítő eufemizmusok.] A vállalkozások csakis akkor lehetnek hatékonyak szocialista piacgazdaságunkban, ha magántulajdonban vannak. [Ez az állítás, amelyet sokan hangoztattak, közvetlen átvétel a nyugati 'neoklasszikus' gazdaságelméletből.]" David Kotz: „The State of Official Marxism in China Today." Monthly Review 59, No. 4 (2007 szeptember), 60-61.

10 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 390.

11 Uo. 200. Marx kiemelése. A szocialista írások, amelyek Marx utal: John Gray: The Social System, valamint J. F. Bray: Labour's Wrongs.

12 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Bp., Kossuth, 1988, 89-90.

13 Lásd kiváltképp A tőkén túl következő szakaszait: 17.2 („Szocializmus egy or­szágban"), 17.3 („A desztalinizálás kudarca és a valóságosan létező szocializmus összeomlása"), 17.4 („A megkísérelt átváltás a többletmunka politikai kiaknázásá­ról gazdasági kiaknázására: 'glasznoszty' és 'peresztrojka' a nép nélkül").

14 Lásd például Ricardo Antunes idevágó írásait, egyebek közt: Adeus ao trabalho? (Sáo Paulo, Cortez, 1995) és Os sentidos do trabalho (Sáo Paulo, Boitempo, 1999).

15 Vadim Medvedev: „The Ideology of Perestroika", in Perestroika Annual, vol. 2, szerk.: Abel Aganbegyan, London, Futura/Macdonald, 1989, 32.

16 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 87.

Az éhínség a kibontakozó nemzetközi pénzügyi és hitelválság körül­ményei között újabb embermilliók életét fogja követelni, az éhínséget csökkentő segélyprogramok pedig még inkább politikai manipulációk eszközévé válnak. Kevesen tudják, hogy az élelmiszerárak emelkedése újabb 75 millió embert taszított az éhezési küszöb alá, s ezáltal a Föld alultáplált népességének becsült létszáma 2007-ben 923 millió főre nőtt. Más természetű, de hasonlóan fontos problematika, hogy a tőke­rendszer visszaéléseivel szembeni küzdelem világméretű gyengesége Magyarországon a fiatalság magatartásában is kifejeződik. E jelenség megnyilatkozásait vizsgálja egy izgalmas szociológiai tanulmány, amely a baloldali és szélsőjobboldali kritikai attitűd forrásain gondolkodik el. Egy másik terjedelmes és figyelemre méltó írás a hazai választói maga­tartás osztálymeghatározottságairól szól. Végül két cikk foglalkozik Karl Marx 150 éve megírt monumentális Nyersfogalmazványa, a Grundrisse recepciótörténetével és mai jelentőségével.

Címlapkép: Az 1980-as év Wold Press Fotója: Mike Wells (Nagy-Britannia): Éhező fiú és egy misszionárius. Uganda, Karamoja tartomány 1980 áprilisa.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : Az egy párt is sok volt – Húsz éves a Baloldali Alternatíva Egyesülés
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás a rendszerváltás után (1989-2006)
3. Szalai Erzsébet : Visszavágó múlt és megosztó jövő – Fiatal baloldali-, zöld- és szélsőjobboldali aktivisták a mai Magyarországon
4. Mészáros István : A közösségi rendszer és az önkritika elve
5. Immanuel Wallerstein : Hová tart a világ?
6. Benyik Mátyás : Dollárosítás, eurósítás és pénzügyi instabilitás?
7. Tütő László : Hogyan nem védelmezzük államunkat?
8. Walden Bello : Hogyan készül az élelmiszerválság?
9. Alexander King, Anette Groth : Aki az élelmet uralja …
10. Marcello Musto : A Grundrisse terjesztése és fogadtatásavilágszerte. Fejezet a marxizmus történetéből
11. Marcello Musto : Marx jelentősége napjainkban, 150 évvel a Grundrisse megírása után – interjú Eric Hobsbawmmal

1988-ban fiatalok egy csoportja közreadta – a körvonalazódó kapitalista rendszerváltoztatás alternatívájaként – egy emberközpontú átalakulás elméleti és gyakorlati programját. Külső körülmények és belső hibák miatt a kezdeményezés nem lett sikeres, de alapgondolata és története több, ma is hasznosítható tanuls&aacute