Alexander Dubček

Emlékezés az 1968-as Prágai Tavasz kiemelkedő politikusára, latolgatva a demokratikus szocializmus esélyeit a XX. században és az ezredfordulón.

Van valami hátborzongató abban, hogy 1992. november 7-én halt meg, a bolsevik hatalmi fordulat 75. évfordulóján, egy mindmáig tisztázatlan autóbaleset "eredményeképpen". Emlékiratait nem ismerem. Egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy 1968-ban – társaival együtt – ugyanazt a rendszerváltozást kívánta megvalósítani, amelyik 1989-ben bekövetkezett. Ez azonban nem lehetett őszinte, ugyanúgy nem, mint az a levél, melyet 1975-ben Husakhoz intézett, és melyben a diktátort a rendszer elviselhetőbbé tételére igyekezett rábeszélni. Számomra őszintébbnek tűnik az 1989 novemberi híres Vencel-téri tömeggyűlésen tartott beszéde: "Ma abban a fényben vagyunk, melyben egyszer már voltunk". Akkor még így hihette.

Nem volt cseh vagy szlovák Nagy Imre. Más "alkat" volt. Nagy Imre még a kommunizmus "hőskorában" került a mozgalomba. Dubcek apparatcsik volt, akit a "kommunizmus" megmerevedett korszaka nevelt, aki elfogadta a Moszkvából lefelé tartó hierarchiát. Megalkuvásai – úgy hiszem – nem csak a reálpolitikai érzék "eredményei" voltak, hiszen reálpolitika dolgában Kádár bizonyára "fölötte" állt. A Szovjetunióból jövő – szigorúbb vagy "puhább", kijátszhatatlanabb vagy kijátszhatóbb – rendelkezések "rendszere" számára természetesnek tűnhetett, és valamiféle "lelkiismeret furdalás" is gyötörhette, amiért e "rend" ellen fellázadt. Ha Nagy Imrében volt ilyen érzés, legkésőbb 1955 januárjában megszabadult tőle, mikor azt mondta a Politikai Bizottság ülésén: vele ilyen hangon, mint január 7-én Moszkvában, nem lehet beszélni. Dubcek egyszer háborodott fel: amikor Seleszt Ágcsernyőn Frantisek Kriegelt "lezsidózta". (Akkor az asztalra is csapott: "Elvtársak, nincsenek otthon.")

Ide tartozik a szomorú – de csak azóta kiderült – tény, hogy a csehszlovák pártvezetés nem augusztus 21. után, nem a megszállás és az elhurcolás nyomása alatt, még csak nem is Ludvik Svoboda nyomása alatt írta alá a lényegében kapituláció-jellegű moszkvai diktátumot. A kapituláció – sajnos – már Ágcsernyőn megtörtént, éppen Kriegel tiszteletre méltó kivételével. Brezsnyev augusztus 3. és 21. között "jogosan" vetette Dubcek szemére, hogy becsapja és húzza az időt. Az augusztus 26-i kapitulációt egy tény teszi súlyosabbá: közben összeült a vysocany-i pártkongresszus. Dubceknek és az egész pártvezetésnek kötelessége lett volna ragaszkodni ahhoz, hogy a "megállapodást" a pártkongresszus elé terjesszék. Ehelyett bevettek a "megállapodásba" egy pontot, mely a pártkongresszust érvénytelennek nyilvánította. Így állt meg már kezdetben a kommunizmus "európaizálódásának" akkor sokat ígérő folyamata.

Az 1968. augusztus 26. és 1969. április 17. közötti szakaszban pedig a (Kriegeltől immár "megszabadított") vezetés már bizonyára nem volt őszinte. Úgy tettek, mintha megmenthetnének valamit "januárból" – holott bizonyára tudták, hogy amit csinálnak, nem több a restauráció "elviselhetővé" tételénél. Csakugyan: Csehszlovákiában nem zajlottak le olyan szörnyűségek a restauráció során, mint nálunk 1957-61-ben. A Prágai Tavasz résztvevőit "csak" kirúgták az állásukból és fizikai munkára "küldték" (furcsa büntetés egy "munkásállamban", de börtönnél, halálnál jobb). Andropov tervbe vett egy monstre Kriegel-pert a Nagy Imre-per mintájára, de végül nem lett belőle semmi. (Nemzetközi enyhülési folyamat? A nyugati kommunista pártokra ennyire mégis tekintettel kellett lenni? Ludvik Svoboda vetette be még egyszer a tekintélyét?)

Viszont a kommunista mozgalom szakadása, melynek 1968 augusztusában be kellett volna következnie, elmaradt. 1995-ben már késő volt.

(A Valóság és a Beszélő közös érdeme, hogy "előásták" Tömpe András híres levelét és megemlékeztek öngyilkosságáról. Valamikor NKVD-s volt, és az 1956 utáni restaurációt is kiszolgálta. De 1968. augusztus 21. – ezt már nem tudta megemészteni.)

Ám ha mindez Dubcek gyengesége, apparatcsiki korlátozottsága volt, miért emlékeznek rá annyi tisztelettel a csehek és különösen a szlovákok? Miért nevezik a "legnagyobb szlovák"-nak? Miért viseli a Szlovák Szociáldemokrata Párt az "Alexander Dubcek Párt" nevet is?

Jó ember volt. Trivialitás? Nem! Ma – oh, posztmodernitás! – a jó ember fehér holló a politikum és a gazdaság világában.

Nagy Imre ellenfelei-ellenségei – Rákosi, Révai – bűnöző, de tehetséges emberek voltak. Dubcek ellenfelei – pl. Novotny – kisstílű pártbürokraták voltak. Dubcek sem volt kiugró koponya, de a jóindulat kiemelte az appratcsikok sorából.

A demokratikus szocializmus valamiképpen a jóindulatú emberek politikai gondolkodásmódja. Ezek azt mondják: igenis érvényesüljenek az emberi jogok, érvényesüljön a "szabad, ami másnak nem árt" elve, de ezen túlmenően érvényesüljön a társadalmi igazságosság és az állampolgárok közötti szolidaritás is. Bizonyos, hogy ezek érvényesítése korlátozza az egyén gazdasági szabadságjogait, de egy olyan társadalom megteremtése céljából, amelyben nincsenek tulajdonosok és tulajdon nélküliek.

Az most már külön kérdés, hogy mi volt az államszocializmus, és hogyan kellett volna lebontani. Nemcsak a reformkommunisták, de például Németh László és Bibó is úgy fogták fel az államszocializmust, mint a szocializmus egy morálisan alacsonyabb rendű típusát, amelyet át lehet alakítani egy olyan – demokratikus – szocializmussá, ami az amerikai és nyugat-európai kapitalizmusokhoz képest is morálisan magasabbrendű típust képez. Ez a gondolat éltette 1956, 1968 és 1980 reformmozgalmait és forradalmait. 1989-et viszont az, hogy a nyugati liberális-kapitalista demokráciák gyakorlatát át kell a volt "kommunista" országokba vinni. Azt hiszem, 10 év után elmondhatjuk, az eredmény úgy rossz, ahogy van. Magyarországon a politikai kultúra a mocsokba züllött, a társadalmi igazságtalanságok az egekbe nőttek, a jobboldal féldiktatúrát gyakorol.

Ha más nem, ez igazolja a demokratikus szocializmus gondolatát. Ott, ahol egy torz "szocializmus" volt, sok mindent lehet csinálni büntetlenül, de kapitalizmust restaurálni nem. Az így fog kinézni. Hiába akarják a "modern kapitalizmus" szociális vívmányait ide áthozni. Ez különösen rosszul fog menni ma, amikor a fejlett kapitalista országokban is megindult és folyik a "neoliberális" roham a jóléti állam vívmányai ellen. A tulajdon "privatizálása" – a munkavállalók kizárásával – erkölcstelen folyamat, amely természetszerűleg elindítja a mélységesen erkölcstelen harcot a tulajdonért. Ebben a harcban embertelen eszközöket alkalmaznak, és ki csodálkozhat, hogy ha morális-humánus gátlások nincsenek, az antihumánusabb csoportok kerülnek felül?

Az 1956-89 közötti reformmozgalmak és felkelések – ha nem is álltak közös ideológiai alapokon – ezt nem így kívánták. Az államszocializmust "átmenetnek" tekintették, amit ugyan jobb lett volna "kihagyni", de mégis csak megteremtette az alapot egy valóságosabb (demokratikus) szocializmus irányába való továbblépéshez. Politikai értelemben – tudván-tudva, hogy a történelmi hasonlatok mindig sántítanak, és ez különösen sántít – a helyzet hasonló, mint az abszolutista állam esetében: ez a feudális anarchia negatív meghaladását jelentette. Az abszolutista államot megdöntő polgári demokratikus forradalmak aztán a minden ember egyenlőségén alapuló jogállam irányában kívántak előre menni, nem pedig visszafelé, a feudális anarchia állapotába.

Meg kell említenem egy mélyebb, szellemtörténeti analógiát is. A szocializmus kezdetben a modernkor kereszténységeként született meg, hiszen a liberális gazdaságfilozófia túlzott individualizmusával az emberi testvériség eszményét állította szembe. Nos, amikor a XV-XVI. században bekövetkezett az európai kereszténység válsága, ez egy, a constantinusinál igazibb kereszténység keresése formájában indult meg. És még a vallásháborúk után is, amikor a vallási ellentéteket a vallási közöny kezdte kiszorítani, még akkor sem volt szó a keresztény kultúra elvetéséről, hanem inkább arról: a vallás középponti problémáit bízzuk az egyes emberekre, kezeljük őket toleránsan.

Ám vajon miféle toleranciát tapasztaltunk meg e neoliberális irányzat részéről? Deklarálták, hogy – törik-szakad – piacgazdaságnak és magántulajdonnak (kevesek magántulajdonának!) kell lenni; hogy a szocialista gondolkodást el kell pusztítani, hogy társadalmi igazságosságra nincs szükség. És nem maradtak meg a szavaknál: a volt "kommunista" világban a társadalmi igazságtalanságok az égre kiáltanak. Csoda-e, hogy ellenhatásképpen felnőnek a vallási-nemzeti fundamentalizmusok és az új fasizmusok? A világ fő problémáira adott humanista válaszokat ezek üldözik, de a neoliberálisok sem sokkal emberségesebbek. Ami folyik, az nemcsak hogy nem valami jobb szocializmus keresése, de még csak nem is a "szocializmus-kapitalizmus" problematika valamiféle zárójelbe tétele, hanem a szocialista gondolat brutális szétverése, Rosa Luxemburg jóslatának megfelelően – kultúránkat a barbárság állapotába taszítja. Világunk nyomorúságossá vált, mert nincs semmiféle humanista utópiája. Mintha most valamiféle "árat" fizetnénk 1968 "túlhajtott utópizmusáért". De az az utópizmus csak az USA-ban és Nyugat-Európában volt veszélyes, mert a polgári demokrácia vívmányainak szétzúzásával fenyegetett (Franciaország kivételével), Csehszlovákiában egy, a polgári demokráciánál "mélyebb", "humánusabb" demokrácia-típust kívánt kialakítani. Ez két síkon jelentkezett:

  1. a gyárakat nem "privatizálni" kívánták (mert így a társadalom tulajdonnal bíró és tulajdonnal nem bíró rétegekre esik szét), hanem a dolgozók kezébe adni;
  2. a politikum nem maradt volna "hivatásos" politikusok ügye, abba nagy mértékben bekapcsolódtak volna filozófusok, jogászok, művészek, írók és irodalomkritikusok, orvosok stb.

Számomra tehát úgy tűnik: a kelet-európai mozgalmak közül az 1968-as Prágai Tavasz volt az, amelyik a legmarkánsabban megrajzolta egy olyan társadalom "előképét", melyben a gazdaság valóban közüggyé (a termelő közösségek ügyévé) válik, a humanista értelmiség pedig aktívan részt vesz a politikában. Dubcek azonban nem lehetett ennek az "utópiának" a megszemélyesítője.

Mert az már külön kérdés, hogy a demokratikus szocializmus megvalósítható lett volna-e egy totális hatalmat gyakorló kommunista párt "totalitás-igényének" mégoly gyökeres enyhítése útján. Hiszen "a párt (garantált) vezető szerepének" dogmája a "revizionizmusban" is érvényben marad. És hát hogyan lehet ezt a "vezető szerepet" "sub specie aeternitatis" fenntartani? Ez megint csak a szabadság korlátozását vonja maga után. Dubcekék 1968 augusztusi megalkuvása pedig egyszer s mindenkorra megsemmisítette azokat az elképzeléseket, hogy a "szovjet" szocializmussal szembenálló demokratikus-szocialista mozgalmak élére mégoly reformer vezetésű kommunista pártok állhatnak.

Viszont más erő sem volt, mely az ilyen mozgalmakat megszervezné. A Szolidaritás – végső soron – történelmi blöffnek bizonyult: nem maradt belőle más, mint a "nemzeti tőke" harca a volt "kommunista" káderek és az Európai Unió ellen. 1969 október-novemberben a keletnémet néptömegek is a demokratikus szocializmus mellett törtek lándzsát. Mozgalmukat a nemzetközi tőke rohama napok alatt megtörte. Igaz: Németország egységes lett – de kapitalista alapon. Lehetséges, hogy a történelem "csele" ez: először az európai politikai egységnek kellett létrejönnie. Azonban az európai egység létrejötte újra napirendre tűzi a szocializmust, hiszen ez az egység, mint gazdag és szegény országok egysége – puszta álegység.

Hogyan halt meg Dubcek? Ezt pontosan ma sem tudjuk. Vannak, akik azóta is merényletre, gyilkosságra gyanakszanak; de ennek oka az lett volna, hogy Dubcek nem akarta Csehország és Szlovákia különválását. Mint már mondtam, erre csakugyan semmi sem mutatott, igaz, Klaus ezt a kapitalizálást valamiféle svejki attitűdökkel maszkírozott félszocialista módon kívánta megoldani ("kapitalista termelés – szocialista elosztás"). Ha tehát meg is gyilkolták Dubceket, akkor sem valószínű, hogy a demokratikus szocializmus ügyének a vértanúja lett. Ennek az egynek századunkban bőven vannak vértanúi – Jaurcstől Allendéig -, de vannak tragikus harcosai is. Akárhogyan is: ez az l900-ban még szinte biztos győzelemre álló ügy a XX. század legvesztettebb ügyévé vált: üldözték sztálinisták, fasiszták, liberálisok, klerikálisok. Két világháborút és egy csomó vérben gázoló terror-rendszert vásároltunk be – és ki tudja, mit fogunk még bevásárolni. Egy szociáldemokrata azt mondta nekem: a demokratikus szocializmusé a jövő. Én bizony nem esküszöm meg erre, egyáltalán: nagyon óvatos vagyok, ha "a jövő" nevében beszél valaki. Beszéljünk inkább a zsidó-keresztény ethosz és a felvilágosodás nevében, ha ugyan uraink a szánkat be nem tapasztják.