A könyvbemutató befejeztével, belelapozva új könyvébe, megkérdez­tem Szentes Tamást: tudja-e, hogy a Szociális Világfórum mozgalom szellemi irányát fejtette ki e művében – tudományos színvonalon? Rémlett neki, de nem igazán ismerte ezt a globális civil szerveződést, annak ellenére, hogy évtizedekig volt „műhelytársai", Samir Amin és Immanuel Wallerstein, nevüket és szellemiségüket adták ehhez az „alterglobalizációs" mozgalomhoz. Elolvasván a könyvét rájöttem: Szen­tes Tamás nagyon is tisztában van a civilek, civil mozgalmak szerepével, fontos helyet szánna nekik egy új demokratikus világrendben. De ne vágjunk a gondolatok sorrendisége elé! Fontos írás Szentes új könyve. Több irányból bemutatja a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerének fenntarthatatlanságát, legalábbis megreformálásának szükségességét. Ha jelen recenziónk olvasója nem is veszi később kézbe a könyvet (bár erre biztatunk mindenkit), tartalmáról viszonylag részletesen, elég sok idézettel igyekszünk tájékoztatni.

A bevezetőben a szerző tömör megfogalmazásban megelőlegezi a mű szellemiségét: „Nemcsak a válságkezelés költségvetési, fiskális szemléletét… , vagy a nemzetgazdasági problémák vállalatgazdasági megközelítését hibáztatom, hanem általában az ökonomista látásmódot is, amely figyelmen kívül hagyja a társadalmi összefüggéseket, az eltorzult fogyasztói kultúrát, a hivalkodási hajlam szerepét és az erkölcsi magatar­tás torzulásait, és különösen elítélem az ultraliberális nézőpontot, amely – ellentétben a liberális eszme megalkotóiéval – merőben, sőt olykor gát­lástalanul antiszociális a válságkezelést és reformokat illetően" (8. o.).

S még egy fontos, a szerző rendszerkritikus szemléletét tükröző idé­zet álljon itt elöljáróban a válság jellegéről: „Az is nyilvánvaló, hogy a tágabb értelemben vett globális válság kialakulása és elmélyülése nem független a kapitalizmusnak nevezett rendszer működésétől, nagyon is összefügg (Szelényi Iván kifejezésével élve) a globális finánckapitalizmus válságával" (18. o.). A rendszerkritika azonban korántsem olyan radikális, mint e kiemelt mondat tartalmából adódhatna. Szentes végül is bízik a kapitalizmus globális rendjének megreformálhatóságában (ez abból is látható, hogy a finánckapitalizmus kifejezés kapcsán éppen a szocialista-szociáldemokrata szemléletű Szelényire hivatkozik).

Leegyszerűsítő nézetek

A mű első fejezete a válság magyarázata szempontjából elégtelen né­zeteket helyezi górcső alá. A legélesebb kritikát a neoliberalizmus kapja, mivel „a költségvetési válságot lehet ugyan megszorító intézkedésekkel kezelni (más, persze nem kevésbé fontos kérdés, hogy kinek a kárára), de a gazdaság egészét sújtó válságból még soha és sehol nem sikerült így kijutni" (29. o., kiemelés az eredetiben). Ezt nyilván a „tiszta" elmé­letre, valamint a gyengébben fejlett országoktól az elvek szellemében elvárt gazdaságpolitikára érti, hiszen a fejlett országok maguk – micsoda képmutatás -, masszív gazdaságösztönző politikát folytatnak. Szentes szerint a neoliberalizmus nem tárja fel a korábbi válságok tapasztalatait; nem a valóságnak megfelelően, a szereplők aszimmetrikus kölcsönös függőségében (interdependenciájában), hanem vállalati (mikrogazdasági) szemléletben láttatja a világot; nem veszi figyelembe a korábbi elméletek igazságait (itt Marxot és Keynest említi, hozzátéve, hogy előbbit nem is oktatják az egyetemeken); farizeus, mert miközben „esélyegyenlő­ségről" prédikál, hallgat a hatalmas és növekvő belső és nemzetközi jövedelmi különbségekről, és továbbra is idejét múltnak tartja a jóléti rendszereket. A neoliberalizmus szerinte ideologikus és apologetikus, a fejlett országok egyoldalú érdekeit fejezi ki. Hamis a szerző szerint a piacgazdaság és a politikai demokrácia leegyszerűsítő azonosítása is, utóbbi ugyanis – John K. Galbraith szavaival élve -, éppen a tőke által uralt piac társadalmi következményeivel szemben fellépő „ellensúlyozó erő". Ugyanakkor erős és együttes kritikát kapnak a populista, nacionalis­ta és ultrabaloldali nézetek is, melyeknek képviselői – szerinte egyaránt – egyoldalúan a tőkés világrendet, a „multikat", a nemzetközi finánctőkét okolják, és felmentik a felelősség alól a helyi gazdasági és politikai elitet, a kormányzatot (21. o.).

A legélesebb kritikával, szenvedélyesen bírálja a „főáramú" neoliberá­lis felfogást egyoldalúan és elfogultan tartalmazó egyetemi tankönyvek hegemóniáját. Ezek a legtöbb esetben az amerikai standard oktatási anyagok fordításai. Az Eszmélet olvasói számára fontos kiemelni, hogy Szentes többek között azt kifogásolja, miszerint e tankönyvekben alig esik szó a profitrátáról, a munkatermelékenységről, szóba sem kerül a munkaérték elmélet (tehát az, hogy az élő emberi munka az egyetlen, amely képes társadalmi értéket alkotni).

Történeti és elméleti előzmények

A válságok történetét és a válságelméleteket tárgyalja a második fejezet. Szentes az 1973-ban kirobbant válságot tekinti az elsőnek, mely a világ­gazdaság, mint teljesen organikus rendszer strukturális és institucionális krízise volt.¹ Az 1973-as válság azonban nem oldotta meg a nemzetközi munkamegosztás egyenlőtlen rendjével kapcsolatos alapvető szektorális aránytalanságokat, sőt, növelte azokat. A fejlett országok csak a gyen­gébbek rovására, továbbá a „jóléti állam" szociális kiadásainak lefaragá­sával, valamint intézményi változtatásokkal tudtak látszólag kilábalni a krízisből, de tulajdonképpen – itt Immanuel Wallersteinre hivatkozik – egy több évtizedre elhúzódó válság vette kezdetét.²

Ebben a fejezetben Szentes Tamás – mint mindig -, az elméleti interp­retációk viszonylag széles körét ismerteti, adott esetben a korábbi válság-és cikluselméleteket. Részletesebben azonban csak Marx, Keynes és a neoliberálisok nézeteit taglalja.³

Marx tanai közül először – jogosan – kiemeli az áru kettős jellegét (érték és használati érték), mely a válság elvont lehetőségét hordozza magában. A termelési (tulajdoni) viszonyok, az értéktörvény, a szerves összetétel elméletének bemutatása, valamint a pénz funkcióinak felem­lítése alapján jut el a válságokig, mögöttük a felesleges tőkék megje­lenéséig, a ma oly jellemző hitelválságig, majd a túltermelési válságig, mely a profithajsza terméke, továbbá a válság egyéb megnyilvánulási formáiig (keresletkorlát, likviditási válság, aránytalanságok). Talán csak a profitráta süllyedő tendenciájának és a ciklikus fejlődésnek kapcsolatát nem vizsgálja Szentes Tamás a Marx-interpretációjában. Ugyanakkor azt részletesen bemutatja, hogy a marxi értéktörvény (és a nyers erőszak) hogyan vezet az „egyéni" munkamennyiségek nemzetek közötti egyen­lőtlen cseréjéhez.

Marxot kiváló diagnosztának tartja, de azt állítja, hogy teoretikus és politikai énje között jelentős logikai ellentmondás feszül. Egyrészt alkal­mazható szempontokat, módszereket adott az egyensúlytalanságok, a társadalmi, illetve a nemzetközi egyenlőtlenségek, a strukturálisan egyenlőtlen társadalmi viszonyok, az aszimmetrikus függőség tekinteté­ben. Másrészt azonban az áru, a pénz és a tőke fétise ellen érvelve egy piacot kiiktató, központi elosztást megvalósító gazdasági rendszert vázol fel. Ezért Marx elutasítja a reformizmust, de eközben – mondja Szentes -, megfeledkezik az ellensúlyozó erőkről, amelyek megváltoztatták a ka­pitalizmus arculatát a fejlett országokban (83-84. o.). Szentes tehát hisz a kapitalizmus megreformálhatóságában. Az előbbi érvelésnél azonban szerintem ő is megfeledkezik valamiről, amit – már szó volt róla – másutt maga is hangsúlyoz: egyrészt a jóléti államot a globális kapitalizmus ré­szét képező gyengén fejlett országok kizsákmányolása tette és részben teszi lehetővé, másrészt pedig (a tőkeértékesülés biztosítása érdekében és kényszere alatt, továbbá a munkaerő világméretű versenyeztetése mi­att) a hetvenes évek óta folyik a jóléti rendszerek gyengítése, lebontása a fejlett centrumokban.

John Maynard Keynes elsősorban az 1929-ben kirobbant válság nyo­mán vizsgálta a krízishez vezető ciklikus folyamatokat: a spekulációs célból el nem költött pénzvagyon képződését, mely miatt elmarad a „piaci hatékony kereslet"; a túlzott megtakarítási hajlamot, ami miatt gazdaságot fékező „keresletkorlát" lép fel. A tőke (határ)hatékonysága már csak a várakozások (hangulat), a spekuláció miatt is változó, ez hullámzásokat gerjeszt a nemzeti jövedelemben, a termelésben, a foglalkoztatottságban. Keynes hitt a válságok elkerülhetőségében, mégpedig a „keresletkorlát" áttörésével. Szerinte a keresletélénkítés piackonform állami eszközei (főleg a költségvetési keresletélénkítés és részben monetáris ösztönző politika) révén multiplikátorhatás érvényesülhet, helyreállhat a keres­let-kínálat egyensúlya (bár ez részben a munkabérek rugalmatlansága miatt elhúzódó folyamat lehet), továbbá hamarosan a költségvetés egyensúlyi helyzete is, a pótlólagos jövedelemtermelésből származó adóbevétel révén.⁴ A jelenlegi globális válság kezelésének megítélése szempontjából igen fontos megállapítást tesz Szentes Tamás: a keynesi gondolatok alapján bizonyítható, hogy mivel a szegények jövedelmük nagyobb hányadát költik el, „az egyenlőtlen jövedelem-eloszlás, illetve a jövedelmeknek a gazdagok javára történő újraelosztása – legalábbis a gazdaság tökéletlen egyensúlyának állapotában – nem kedvez, hanem egyenesen káros a gazdaságnak" (93. o.).

Fontos a keynesi koncepcióban, hogy – a marxihoz hasonlóan – a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra is vonatkoztatható. Egyes or­szágok nemzeti jövedelmének ciklikus módosulásai hatással vannak más országok külkereskedelmére, a kereskedelmi (üzleti) ciklus pedig világgazdasági láncreakcióként érvényesül, periodikus fluktuációt okoz. Mindezt fokozza a pénzeszközök nemzetközi áramlása és a spekuláció, a valutaárfolyamok mozgása, a kamatkülönbségek pedig erősítik a tőke­mozgásokat, esetenként tőkemeneküléshez vezetnek.

A postkeynesiánusok szerint a világgazdaság szerkezetében megmu­tatkozó növekvő egyensúlyhiány elsősorban a gazdaságilag függő, gyen­gén fejlett országok torz és elvetélt fejlődéséből adódik. Ebből következik a postkeynesiánus irányzat koncepciója a gazdasági világrend reformista megváltoztatásának szükségességéről, s ez sok tekintetben egybecseng a neomarxizmus és az „újbaloldali"iskola nézeteivel – emeli ki Szentes (98. o.). Hozzátehetjük: éppen ezen szellemi irányzatok koalíciója a re­cenziónk legelején említett, több tízezres regionális fórumokat, százezres felvonulásokat szervező Szociális Világfórum (SZVF) mozgalom, azzal a kiegészítéssel, hogy a minden jelző nélküli marxisták is jelen vannak benne. A közös platform pedig valóban a fennálló globális világrend re­formja a közösségi-többségi és az ökológiai érdekek érvényesülésének fokozatos erősítésével, a tőkeérdek korlátozásával és háttérbe szorítá­sával, távlatosan pedig egy közösségi(bb) társadalom megteremtése.

A neoliberális monetarista iskola szerint a válság a pénzügyi egyensúly megbomlásának terméke. Tulajdonképpen csak a pénzkínálat és a pénz­kereslet egyensúlyát megbontó keynesi politikától óvják a gazdaságot, mert ennek hiányában szerintük a szabadpiaci mechanizmusok rövid időn belül megszüntetik a reálgazdasági zavarokat (102. o.). A megfe­lelően lassan bővülő, a gazdasági növekedéshez igazított pénzmennyi­ség az értékpapírok, a gazdaság felé tereli a keresletet, ezzel jótékony húzó (multiplikátor) hatást eredményez. A neoliberális nézet szerint az országok megfelelő monetarista politikájával elkerülhetők a világgazda­sági válságok. A hirtelen növelt pénzmennyiség azonban kiáramlik az országból és rontja nemzetközi fizetési helyzetét, a pótlólagos pénzhez jutó országokban pedig inflációs hatású. A válság tehát ebben az esetben a külgazdasági egyensúly felbomlásához köthető.

A gazdasági egyensúly megbomlásának esetére az eladósodott fejlődő és közepesen fejlett országok számára az IMF „feltételességeket", stabi­lizációs programokat ír elő. Ezek, továbbá az IMF, a Világbank és az USA kormányának gazdaságfilozófiáját tartalmazó ún. „washingtoni konszen­zus" egyaránt (lényegében, de nem pontosan) a neoliberális monetarista elméleti irányzatot testesíti meg. E feltételességek, stabilizációs progra­mok és elvek, súlyos társadalmi következményeket okozó megszorító gazdaságpolitikai koncepciók megvalósításához vezetnek. Szentes Tamás ennek kapcsán – mint már több korábbi publikációjában -, arra hívja fel a figyelmet, hogy a neoliberalizmusnak más vonatkozásban hivatkozásul szolgáló klasszikus gazdasági liberalizmus meghatározó jelentőségű képviselői (Smith, Ricardo, Malthus, Mill, Marshall) fontosnak tartották a társadalom tagjainak védelmét. Az Adam Smithtől idézett gondolat szerint pl. „A természetes szabadságnak néhány egyén részéről történő olyan alkalmazását, amely veszélyezteti az egész társadalom biztonságát, minden kormányzat törvényeinek korlátoznia kell" (107. o.). Marshall szerint „az államra szükség van azért, hogy nagyvonalúan, sőt bőkezűen hozzájáruljon annak a szegényebb munkásosztálynak a jólétéhez, amelyik nem tudja magát könnyen ellátni" (109. o.). Van mit tanulni a liberalizmus igazi nagyjaitól – teszi hozzá Szentes.

Válságokozó egyensúlytalanságok

Szentes szerint a globális válság fő oka a partnerek közötti egyenlőtlen viszony, az aszimmetrikus interdependencia, ez okozza a világgazdasági egyensúlytalanságokat. Ezeket a kölcsönös, de ugyanakkor egyenlőtlen függőségi viszonyokat tárgyalja a kötet harmadik fejezete. 1. Nagyon fontosnak tartom, hogy első helyen a nemzetközi tulajdonviszonyok aszimmetriáját és az ebből adódó jövedelem-realizálást, jövedelem-lecsapolást említi. A marxi alaptétel, a tulajdonviszonyok/társadalmi viszonyok nemzetközi kiterjesztésének gondolata sohasem volt távol Szentes Tamástól, de azt hiszem, hogy utoljára a polgári és „újbaloldali" nézetekről 1980-ban megjelent könyvében foglalkozott ezzel ilyen kiemel­ten. Ugyanakkor Szentes a mai szemléletének megfelelően megszorítást tesz: szerinte „a megoldás reális és előrevivő útja nem a nacionalizálás politikája (még kevésbé a kártalanítás nélküli államosításé), hanem a szó­ban forgó kölcsönös függőségi viszony minél szimmetrikusabbá tétele" (114. o., kiemelés az eredetiben). Hozzáteszi: tisztában van vele, hogy a tárgyalási erőpozíciók miatt az aszimmetriák csak részben és hosszabb távon oldhatók fel. Könyvének egy későbbi elemzésében azt is elismeri, hogy míg pl. az UNCTAD szerint a következetes liberalizációnak „elvileg" konvergenciát kellene eredményeznie, a gyakorlatban a liberalizációnak nem volt a termelékenységi színvonalakat közelítő hatása. Ennek elle­nére hangoztatja: a szabadkereskedelemnek és a „termelési tényezők" szabad áramlásának nincs alternatívája. Nem mindegy azonban, hogy hol, mikor és milyen feltételek között kerül sor a liberalizálásra (164. o.). 2. Az egyenlőtlen viszonyok további elemei a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi munkamegosztás aszimmetriái (ezek földrajzi és áruszer­kezete, a gyengén fejlettek számára hosszú távon romló árviszonyok, monopolárak). 3. Az adós-hitelezői viszony és az egyéb pénzügyi függő­ség súlyos egyenlőtlenségei, az ezekből adódó hierarchikus rend. 4. A technikai függőség, az ebben a szférában alkalmazott monopolisztikus árak, az agyelszívás [brain drain] súlyos tehertételei, stb. A megoldás a méltányos áron és megkötöttségek nélküli hozzáférés lenne a technikai tudáshoz, de az utóbbi években – mondja Szentes – e téren a monopo­lista helyzet erősödött. Kiemelendő, a szakirodalomban másutt még nem látott, fontos, újszerű megállapítást tesz, mely szerint a gyors technikai fejlődés miatt csökkenőben van a gyengén fejlett országok bérelőnyben rejlő versenyképessége. A technikai forradalom új hulláma megakaszthat­ja a transznacionális cégek korábbi iparkitelepítési gyakorlatát (128-129. o.).⁵ A munkaerő-áramlás aszimmetrikus szerkezete: mindenek előtt az olcsó munkaerőt jelentő vendégmunkás rendszer és a már említett brain drain, valamint a gyengén fejlett országokba érkező tanácsadók (ami nem biztos, hogy az adott fejlődő ország érdekeit érvényesíti).⁶ Az információk áramlásának egyenlőtlenségei.

A szerző itt is hangsúlyozza: mindezen aszimmetriák esetében nem az elzárkózás, a külgazdasági kapcsolatok szűkítése a megoldás, ha­nem a kölcsönös függőségek egyenlőbbé tétele a relációs szerkezet, az árustruktúra, stb. megváltoztatásával. Hangsúlyozza: az ilyen irányú változások végül is csak úgy valósíthatók meg, ha a nemzetközi fejlő­dési szakadék csökken, ha az elmaradott országok felzárkóznak vagy közelednek a fejlett országokhoz (az anyagi, oktatási és egészségügyi létfeltételeket, a művelődési lehetőséget tekintve). Ennek végrehajtása azonban „egy a világtársadalom egészének jólétéért felelős »világállam« kialakulása nélkül szinte elképzelhetetlen" (139. o., kiemelés tőlem – F. P.). Egy gondolatra itt is fel kell hívni az olvasó figyelmét. Szentes azt fejti ki többek között, hogy a transznacionális társaságok világméretű tevékenységének, a vertikális „értékláncban" játszott hatalmának, profit­érdekei érvényesítésének, nem csupán a fejlődő országokra nézve van több vonatkozásban negatív következménye, hanem a fejlett piacgaz­daságú országokban is dezintegráló hatású, mind gazdaságilag, mind társadalmilag (144. o.).

Itt foglakozik a szerző magával a globalizációval, annak értelmezé­sével és hatásaival. Több nézet felemlítése után megállapítja, hogy „a gazdasági értelemben vett globalizáció voltaképpen nem más, mint a világgazdaság mind több, sőt egyre inkább valamennyi országra kiterjedő és szerves rendszerré formálódásának a folyamata…, másfelől [ezen országok] közötti… aszimmetrikus interdependenciáknak az elmélyülése, intenzitásának fokozódása". Több résztényező elemzése után pedig megállapítja: „Mindez azt jelenti, hogy gazdasági folyamatok és egyszersmind gazdasági viszonyok válnak mindinkább transznaci­onális, globális jellegűvé" (153. o., kiemelések az eredetiben). Külön is hangsúlyozza a világgazdaságnak a mind több országra kiterjedő horizontális tágulását és a „szerves rendszer" – részben a nemzetközi tulajdonviszonyok(!) – vertikális mélyülését. Recenzensként azt kell megállapítanom, hogy ez a definíció a baloldali szellemi áramlatok egész sora számára elfogadható, támogatható.

A harmadik fejezet végén a globalizációs folyamat felgyorsulásának tényezőit elemzi (kommunikációs és információs technológia rohamos fejlődése; transznacionális társaságok tevékenysége; a „szocialista" rendszerek bukása és általában a korábban elszigetelődő országok nyitása; a liberális gazdaságpolitika; a nemzetközi pénzpiacok fokozódó összefonódása). Végül azt is hangsúlyozza, hogy az utóbbi években a pénzpiaci liberalizáció került előtérbe a technikai fejlődés és a tőkebe­ruházások, a reálgazdaság kárára, ami miatt a globalizációnak inkább a kedvezőtlen hatásai erősödtek fel (169. o.).

A megoldás feltételei

A mű negyedik, záró fejezete a jelenlegi globális válság kezelésének lehetőségeit tárgyalja. Abból a nagyon kritikus álláspontból indul ki, hogy „a gazdasági fejlődés eddigi útja, a fejlett országok által bejárt és másoknak mintául szolgáló modell is válságát éli, fenntarthatatlanná és követhetetlenné vált; sőt, az egész emberi társadalom és annak egyre torzultabb kultúrája, életvitele, szemléletmódja, magatartása és erkölcse is válságban van" (171. o., kiemelések az eredetiben). A gazdasági ok konkrétabban a következő: „A jelenlegi általános gazdasági világvál­ság mélyebb okai és megismétlődésének feltételei nagyrészt a piac működésének, törvényei érvényesülésének túlzott… kiterjedésében és általában a pénzpiaci folyamatoknak a gazdasági reálfolyamataihoz képest bekövetkezett túlburjánzásában… lelhetők fel" (224. o., kieme­lések az eredetiben). Ma hamis célok vezérlik a globális folyamatokat. A versenyképességet pl. csak szűk gazdasági értelemben fogják fel, a társadalmi haladás, a jólét és a fenntarthatóság, köztük az ökológiai fenntarthatóság értékei elvesznek. Az erőszak, az erkölcstelenség és a felelőtlen individualizmus kultusza érvényesül. A terrorizmusnak is a társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek elmélyülése a táptalaja.

A kiút csak akkor lehet sikeres – mondja Szentes -, ha a mélyebb gazdasági és morális okok kezelésére is sor kerül.

Ami a változás eszmeiségét illeti, Szentes érvelése meglehetősen szo­katlan, egyensúlyozó, konfliktuskerülő: szerinte minden szellemi irány­zatból meríteni kell. Pl. azt mondja, hogy ha csalódtunk is ultraliberális politikusokban, még nem kell csalódnunk a liberalizmus eszméjében. Ugyanilyen ellentétpárokat képezve, hasonlót mond a diktatúráról és a szocializmusról („azért még nem kell csalódnunk a szocializmus esz­méjében"), a polgárosodási törekvésekről, a nacionalizmusról, illetve a hazafiságról, az istenhitről (191. o.).

A konkrét kilábalást illetően – mondja a szerző -, nemzeti szintű meg­oldás nincs. Valamiféle nemzeti alkalmazkodás a globális folyamatokhoz elkerülhetetlen, de az alkalmazkodásnak a fenntarthatóságot és a helyi sajátosságokat is figyelembe kell vennie. „Fájdalomcsillapító" és az új lehetőségekre felkészítő lépésekre egyaránt szükség van. A társadalom dezintegrációját, kettészakadását, továbbá a korrupciót és a feketegaz­daságot is csökkenteni szükséges.

A nemzetközi, globális válaszok vonatkozásában Szentes nagy ívű vízi­ókkal él. A válságból való kilábalás, a globális problémák, a világfejlődés fenntarthatósága „globális hatáskörrel rendelkező és a világtársadalom egészének arányos és demokratikus képviseletére épülő intézményeket kívánna. Ugyanígy szükség lenne egyfajta globális kormányzásra is az egyenlőtlen helyzetű és tárgyalási pozíciójú, eltérő érdekeltségű »nemzeti« kormányzatok elégtelen… egyezkedései helyett" (205. o.). Az új világrend biztosítaná a jövedelmek rendszeres és megfelelő nemzetközi újraelosztását; a fejlődést minden nép és minden ember számára; az arányos és demokratikus képviseletet; a fegyveres erőszak kiiktatását; az emberi jogok valódi érvényesülését; a munkaerő világpiacának in­tegrálását, vagyis az azonos munkaerő-kategóriák bérszínvonalának nemzetközi kiegyenlítődését; a tolerancia szellemének elterjesztését; az ökológiai egyensúly helyreállítását; az általános takarékosságot és az emberi szükségletekre orientált fejlesztési politikát; az oktatás, a nevelés, és a szórakozás erkölcsös szellemiségének kibontakozását; a világméretű jóléti rendszert.5

Szentes Tamás szerint egy a kapitalizmustól és a szocializmustól különböző, „valamilyen »harmadik rendszer« jelentheti az alternatívát, amelyben nem a piac, nem is az állam, hanem a mindkettőt ellenőrzése alatt tartó civil társadalom globális rendszere jön létre" (210-211. o.). Ezután azonnal szűkíti a perspektívát: azt írja, hogy a távoli jövőre vo­natkozó koncepció helyett „helyesebb és időszerűbb azon az úton keresni (legalábbis egyelőre) az alternatívát, amely a jelenlegi rendszernek csak a megreformálását kívánja", s ez lényegében a második világháború után létrejött szociális piacgazdaság és jóléti rendszer világméretű megismét­lése és kiterjesztése lenne (uo., kiemelések az eredetiben).

A hetvenes évek elején – az olaj- és nyersanyag-árrobbanás után – vetődött fel először az Új Nemzetközi Gazdasági Rend szükségessége. Szentes Tamás akkor is e koncepció lelkes támogatója volt, nemzetközi fórumokon maga is hozzájárult formálásához. A nemzetközi reális erő­viszonyok azonban nem kedveztek a megvalósításának,6 pár év alatt lényegében lekerült a napirendről. Vajon most hol van az az erő, amely kikényszerítheti az új világrendet? Megítélésem szerint az állami men­tőcsomagok révén egyelőre nőttön nő a transznacionális társaságok tulajdoni hegemóniája és érdekérvényesítő képessége, az ellenerő pedig igen gyenge. A felemelkedő országok, köztük Kína reális ereje és érdek­érvényesítő képessége egyelőre aligha elegendő, a munkásmozgalom halovány. Megítélésem szerint legfeljebb egy a '29-33-ashoz hasonlóan pusztító globális válság, azaz a korábbi világrend még nyilvánvalóbb teljes válsága és egyben a transznacionális tőke, a túlhatalmú finánctő­ke erejének megtörése vethetné csak fel komolyabban egy globálisan keynesi alapú világrend lehetőségét. (Még nem lehet teljesen kizárni, hogy a jelenlegi globális válság esetleges második hulláma ilyen pusztító­nak bizonyul.) Az azonban már egészen más világhelyzet lenne, melyen belül a társadalmi erők, köztük a dolgozó osztályok és az elmaradott országok határozottabban megfogalmaznák és érvényesíteni próbál­nák érdekeiket. Az uralkodó körök ebben az esetben talán több helyen a szélsőjobboldali megoldásokhoz nyúlnának (ennek előjelei a mi kis magyar válságunkban is megmutatkoznak). A másik perspektíva szerint a tömegek kiterjedt világméretű elégedetlensége esetleg túllendítheti a gondolkodást és a fejlődést (a globális jóléti kapitalizmus és a szélsőjobb­oldali megoldások helyett) egy megújult közösségi formáció felé.

Jegyzetek

1 A marxista hagyomány már az 1848-as válságot is a kapitalizmus, mint szerves egész – az akkori terminológiával élve: a világpiac – dekonjunktúrájaként értel­mezte. A válság egységesedése pedig e nézet szerint – a sok közbülső recesszió után – az 1929-33-as nagy krízisben teljesedett ki.

2 Magam már egy évtizeddel ezelőtt is a válsághoz vezető folyamatok (pl. tőke túlfelhalmozása, felesleges kapacitások, pénzügyi luftballon) és az aránytalan­ságok (pl. fizetési mérlegekben, állami költségvetésekben) egyre hatalmasabb és ezért belátható időn belül szétrobbanó, mély válságot okozó „hólabdájának" görgetéseként értelmeztem a hetvenes évektől eltelt évtizedek világgazdasági folyamatait (F. P.).

3 Előbbi kapcsán többször is szükségét érzi hangsúlyozni, hogy Marx kapitaliz­muskritikai és válságelméleti tanainak semmi köze sincs a létezett szocializmus diktatórikus jellegéhez, Lenin tanaihoz, stb. Krausz Tamás legutóbbi könyve azonban számunkra megerősíti, hogy nagyon is a valóság kihívásai és kénysze­rei alakították a '17-es forradalmat, s Lenin gyakorlati politika lépéseit, továbbá elméleti műveinek lényegi tartalmát, s ezek alapjában véve nem ellentétesek a marxi tételekkel. Persze a létezett „szocializmus" (valójában átmeneti társadalom) története tele volt ellentmondásokkal, de a társadalmi emancipáció folyamatának nagy sikereivel is.

4 Keynes szerint a kereslet és kínálat egyensúlya megvalósulhat anélkül is, hogy a „munkapiacon" egyensúly lenne, tehát munkanélküliség mellett is. Ezt nevezi „tökéletlen" egyensúlynak.

5 Az ATTAC Magyarország tudományos tanácsa által alkotott, egyben az Magyar Egyesült Baloldal mozgalom programját képező 90 fokos fordulat c. anyag sok hasonló humánus gondolatot tartalmaz.

6 Akkoriban többen is utaltak/utaltunk erre a nemzetközi és a hazai szakiroda­lomban.