Jegyzetek a brazíliai Amazóniáról és a latin-amerikai parasztmozgalmakról

Az amazóniai esőerdők kiirtása, az ásványlelőhelyekre való vadászat globális ökológiai katasztrófát eredményezhet. Az ellenállás egyik formája az őslakosok, a földnélküliek/földfoglalók önszerveződése, ami azonban nem nélkülözheti az elkötelezett segítők – civil szerveződések, nemzetközi mozgalmak, egyházak – intenzív munkáját.

Quitóból a brazíliai Amazóniáig Bogotán át vezet az út. Mivel van még három órám a csatlakozásig, a barátaim kijönnek a reptérre, hogy együtt vacsorázzunk: az egyikük Piedad Cordoba munkatársnője, aki nagy sze­repet játszott a kormány és a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) közötti tárgyalások elindításában, a másik pedig a Kolumbiai Parasztmozgalom elnöke. A tár­gyalásokról beszélgetünk: egy jelentős társadalmi áramlat követeli a civil társadalom részvételét. A témáról megbeszélés lesz a következő héten. A kormány és a gerillaszervezet között folyó tárgyalások középpontjában mellesleg a mezőgazdaságot érintő kérdések állnak. A latin-amerikai országok közül ugyanis Kolumbiában a legegyenlőtlenebb a földek el­osztása. Ez volt az oka annak idején a FARC fegyveres felkelésének, és az azóta eltelt több mint negyven év óta gyakorlatilag semmi sem változott, sőt. A parasztmozgalom vezetője gondolkodás nélkül kijelenti, hogy a mozgalom devianciái ellenére, „ők a mienk".

Másnap: egy brazíliai átszállással megszakított, 23 órányi utazást követően megérkezés a (Franciaország területének kétszeresét kitevő) Pará állambeli Marabába. A Földnélküliek Mozgalmának (MST) helyi ve­zetői a repülőtéren várnak, majd az egyetemre visznek, ahol az MST és a Lelkipásztori Földbizottság (Brazil püspöki konferencia) közös gyűlése zajlik. Napirenden a földkérdés, a parasztmozgalom, a paraszti mező­gazdaság, valamint a nagy hidroelektronikai projektek. Celia Congiliónak köszönhetően, aki az MST-hez közeli szociológus és a Parái Szövetségi Egyetem tanára, az értelmiség és a társadalmi mozgalmak szoros együtt­működésben állnak. Celia Congilio hangsúlyozza, hogy ez állandó harcot jelent az egyetem intézményén belül.

Ezt követően városnézés a program, majd megbeszélés az MST vezetőivel. Egy több kilométer hosszú hídon átkelünk az Amazonas egyik mellékfolyóján. Végtelen hosszúnak tűnő vonat halad át rajta, három mozdonnyal és kétszáznál is több, vasércet szállító vagonnal, mégpedig a Vale do Rio Doce bányájából, ahova másnap látogatunk el. A megbeszélés célja, hogy megszervezzük a következő napok találko­zóit, elsőként az MST egyik – innen mintegy 225 kilométerre található – településén, Palmaresben, valamint a Vale do Rio Doce bányájának megtekintését Carajasban. Az MST barátai megajándékoznak Fiorelo Picoli O Capital e a Devastagao da Amazonia (Tőke és pusztítás Ama-zóniában) című könyvével, amelyből a következő adatok származnak.

A brazíliai Amazónia

Az amazóniai esőerdő 5,5 millió km2-t foglal el, amelynek 63%-a Brazí­liában található, és mintegy felét teszi ki a hatalmas ország területének. A buja, trópusi és vékony talajú erdő rendkívül sérülékeny. A Földön élő állatfajok fele él itt, valamint mintegy 2 millió növényfaj és 500 000 gyógynövény. Ezzel magyarázható a gyógyszeripari cégek érdekeltsége. Pará államban az esőerdőt 30%-ban nagyméretű (akár 50 méteres) fák, paradiófák alkotják, 70%-ban pedig alacsonyabb, 15-20 méteres fák. Területén mintegy 25 millió ember él.

A növényzet szisztematikus irtása az 1964-es brazíliai katonai állam­csínnyel kezdődött el. 1970 óta a brazíliai esőerdő 17%-át semmisítették meg. Ekkoriban 4%-nyira becsülték a pusztítást. 1970 és 2000 között több mint 15%-nyi területen irtották ki a fákat, és ha ez így folytatódik, 2020-ra a teljes pusztítás eléri az eredeti terület 42%-át. Az erdőirtás a legjobb fák kivágásával kezdődik, majd jön az erdőtűz és a defoliánsok bevetése, ami elpusztítja a teljes növény- és állatvilágot, végül pedig a terület feltörése buldózerrel. Emilio Garrastazu Médici tábornok (1969-1975 között elnök) a hatvanas évek végén a következőképpen fogalmazott: „Föld ember nélkül, ember föld nélkül" – igazolva nemcsak a mezőgazdaság és az állattenyésztés, de még a bányászat térnyerését is az amazóniai esőerdők területén. Holott nem másról volt itt szó, mint a térség világpiacra való bevezetéséről. Mint tudjuk, nem először.

1870 és 1910 között a kaucsuktej (latex) kitermelése járt nagy sikerrel. Ennek köszönheti létrejöttét az Amazonas-parti Manaus, az esőerdő kel­lős közepére épült város, melynek a párizsi mintájára megépült operája sokáig Brazília büszkeségének számított. Ez a tevékenység azonban, melyért súlyosan megfizetett az amazóniai bennszülött lakosság Bra­zíliában és Peruban egyaránt, az embertelen munkakörülmények és a munkaerő biztosítására a törzseknél végrehajtott razziák miatt (melyhez hasonló módszer volt gyakorlatban az akkori Kongóban is), nem sokkal az I. világháború előtt befejeződött.

Fernando Enrique Cardoso elnök (1995-2003 között) az ország gyors modernizációjának híveként a mezőgazdaság határainak folyamatos kiterjesztésén munkálkodott, és az első Lula-kormány ideje alatt (2004­2008) a becslések szerint az esőerdőből percenként nyolc futballpálya nagyságú terület tűnt el. Ez a politika nem pusztán a mezőgazdasági tevékenység fokozását tartotta szem előtt, hanem sokféle nyersanyag kitermelését is: vas, mangán, ón, króm, nikkel, kobalt, uránium, arany, réz, bauxit, gáz, szén stb. Az utóbbi évtizedben a nyersanyagok világ­piaci ára és az ismert lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt új korszak következett be ezen erőforrások kitermelésében. Ez Amazóniára is kihat. Latin-Amerikában egyre több konfliktust robbantanak ki a bányászok: 2012-ben 157 ilyen megmozdulás történt (215 közösséget érintve), ebből 21 Brazíliában.

Ezen folyamatok az újonnan feltört földek egyesítését idézték elő. 1945-ben a földbirtokosok 99,8%-a rendelkezett 100 hektárnál nagyobb földdel. Ezzel együtt felütötte a fejét a spekuláció is. Az eladott földeket újra értékesítették. Jelenleg a gazdák 1%-a rendelkezik a földek 44%-ával. A földek pénzmosásra is szolgálnak. A katonai rezsim idején az állam birtokleveleket osztogatott a nagybirtokosoknak, mégpedig olyan feltört és hivatalosan szabadon álló területekről, amelyeken azonban kisgazdák vagy őslakos közösségek éltek, akiket ekkor el is űztek. Ha­talmas területek kerültek így új kézbe. Említhetnénk Carlos Medeiros 9 millió hektárnyi (azaz Portugália nagyságú) birtokát, vagy Cecilio Rego Almeida esetét, akinek a birtoka Belgium és Hollandia együttes területét teszi ki (Nepomuceo 2007, 52). De folytathatjuk a sort a multinacionális társaságokkal is. A legnagyobb cég (Jari Bt.) 1 500 000 hektárt birtokol, egy másik, japán cég (Suiá-Missu) 678 000-et; Georgia Pacific (USA) 500 000-et; a Volkswagen 140 000-et. Rajtuk kívül több száz vállalatnak van itt telepe, gyakran brazil közvetítőkön keresztül (Picoli 2006, 47). A katonai rezsim után, a nyolcvanas években elindított agrárreform elől könnyedén kitértek a nagybirtokosok, akik szétosztották a földet gyerme­keik, barátaik és alkalmazottaik között, és akik olykor birtoklevelet kaptak olyan földekre, amelyek sohasem voltak birtokukban, lehetővé téve az egymást követő kormányok számára, hogy feljavítsák a földek újraelosz­tására vonatkozó statisztikákat (Mancano Fernandes – Cliff – Goncalves 2012, 26). Ugyanebben az időszakban számos bejelentés érkezett a hatóságokhoz illegális tevékenység folytatásáról, melyeket azonban nem követett komolyabb retorzió – a helyi hatóságok, a katonai rendőrség és a vállalatok ugyanis nagy mértékben összejátszanak egymással.

A katonai államcsínyt követően Amazónia megnyitásával és a transzamazóniai út megépítésével óriási népességnövekedés követke­zett be. Több tízezer északkeleti föld nélküli paraszt és városi munka­nélküli vándorolt a térségbe. Ekkorra tehető az aranyásók (galimpeiros) fénykora is, nevezetesen Pará államban. Ez utóbbiak embertelen körül­mények között dolgoztak, így hát nem is voltak hosszú életűek, ráadásul amit megkerestek, szinte teljes egészében italozásra vagy prostituáltakra költötték. Ez a tevékenység a lelőhelyek kimerülése miatt a század kezdetén véget ér, munka nélkül hagyva a galimpeirosokat, akik ezt követően vagy földek után néztek, vagy olcsó munkaerőként szolgáltak a földbirtokosok és a bányavállalatok számára.

Ez volt ugyanakkor az erőszak általánossá válásának évtizede is. A katonai rendőrség a nagybirtokosok és a vállalatok szolgálatába állt, akik támogatták a rosszul fizetett rendőri intézményeket (laktanyák épí­tése stb.) és azok egykori tagjait magán biztonsági őrökként alkalmazták. Az erre használt kifejezés szerint a térség faroestévé, vadnyugattá vált.

A nyolcvanas években a kormány segítségével – ami anyagi támoga­tást is jelentett – jelentősen fejlődött a külterjes állattenyésztés. A faki­termelés (nemesfa és papírpép alapanyaga egyaránt) óriási méreteket öltött, a malajziai vállalatok bekapcsolódásával. Mato Grosso államában, mely Pará államhoz képest az amazóniai esőerdő másik oldalán talál­ható, a szójatermesztés indult nagy fejlődésnek a kilencvenes években. Repülőgépről nézve megdöbbentő látványt nyújtanak az erdőbe benyúló szójaültetvények hatalmas téglalapjai – amit én magam is konstatáltam, amikor Limából Sáo Paulóba repültem. A mindössze tíz percig tartó út alatt elszomorító kép tárul az ember elé: valóságos ökológiai agresszió­nak lehetünk tanúi, melynek célja az emberek és állatok élelmezésén kívül egyre inkább a mezőgazdasági üzemanyag előállítása. A Guardian egyik cikke szerint csak 2011-ben 10%-kal nőtt a szójatermesztés (Watts 2012).

Az illegális erdőirtás továbbra is nagy arányokat ölt, annak ellenére, hogy a műholdas megfigyelésnek köszönhetően az utóbbi években ja­vult az ellenőrzés. Az ilyen károkozás elleni fellépés azonban láthatóan nehezen megy. A Guardian már említett cikke szerint a büntetések 2%-át hajtják be ténylegesen. A ruralistas1 néven emlegetett személyek, azaz a befolyásos nagybirtokoslobbi nyomása alatt álló Dilma Roussef-kormány 2012-ben új erdészeti törvényt adott ki, melynek természetvédelmi in­tézkedései mellett mindenekelőtt a mezőgazdaság modern ágazatának fejlődése előtt álló akadályok elhárítása a célja, ami az ország mint feltörekvő hatalom növekedésének alapja.

A génmódosított növények termesztése egyre gyorsabban terjed. A szójának több mint 80%-a génkezelt, s ez a tendencia figyelhető meg a kukorica, a gyapot és a bab esetében is. A 2002-ben még 4 millió hek­táron megvalósuló GMO-termesztés 2015-re 36,6 millió hektárra nőtt.2 Előreláthatóan ezt a mezőgazdasági technológiát alkalmazzák majd az országban nagymértékben termesztett eukaliptusz esetében is monokul­túra formájában, amely 2015-től kezdődően kerülhetne kereskedelmi for­galomba, mégpedig mezőgazdasági üzemanyag előállítására, Amazónia „újraerdősítése" révén. Az elképzelés brazíliai támogatói között találjuk Stanley Hirsht, a FuturaGen (Vidal 2012) nevű izraeli biotechnológiákkal foglalkozó cég vezérigazgatóját, aki bátran jelenti, hogy „Yes I do want to save the world".

Ehhez a körképhez azonban azt is hozzá kell fűzni, hogy számos, nagy gátak építését célzó projekt van folyamatban a vízenergiával nyert elekt­romosság előállítására. A gátak több százezer hektár területet árasztanak el, ami miatt több tízezer ember kénytelen elhagyni otthonát. Az elektro­mos áram alapvetően ipari célokat szolgál. A Lelkipásztori Föld Bizottság kitüntetett figyelemmel foglalkozik ezzel a problémával. Számos kisgazda és bennszülött közösség sorsa az otthonvesztés. Kártérítésben jobbára csak reménykedhetnek, hiszen többségük nem rendelkezik birtoklevéllel. A Tractebel nevű belga céget gyakran jelképként emlegetik ezen a téren. Az 1990-es évek végének gazdasági növekedése ellenére Amazónia lakosságának 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, és 24%-a volt analfa­béta. Az itt élők csupán 4%-ának otthona rendelkezett fürdőszobával. Ami az őslakosokat illeti, akik számát a kolonizáció idején 6 millióra becsülték Brazíliában, ma körülbelül 550 000-en vannak, és többségük Amazóniában él. Ők az elsődleges áldozatai a nagybirtokosok, a bányavállalatok tevékenységének és a nagy gátak építésére irányuló projekteknek. Don Pedro Casaldaligát, araguiai nyugalmazott püspökét, aki védelmébe vette az őslakosokat, halálosan megfenyegették, mégpedig olyan határozottan, hogy 2012 decemberében kénytelen volt elköltözni. „Amazónia a rettegés és az erőszak földje" – összegezte a helyzetet Fiorelo Picoli.

Tanulságos pályafutás

Ez áll a háttérben, amikor az MST három vezetőjét elkísérem a Marabából induló transzamazóniai úton. Autónkat, egy ilyen körülmé­nyek között igen hasznos terepjárót, Celia Congiliótól, a Parái Egyetem tanárától kaptuk kölcsön. „Nekünk nincsenek autóink – mondják az MST tagjai – de vannak barátaink". Több mint 200 km-t teszünk meg Paraunapebasig egy rettentő rossz minőségű szövetségi úton. Óriási ka­mionok és transzbrazíliai buszok nehezítik a közlekedést. Valamennyien az esős évszak miatt vízzel telt kátyúkat kerülgetik.

A táj egyhangú: fehér színű marhák, hátukon púppal ameddig csak a szem ellát, illetve frissen learatott szójaföldek. Néhány magányos paradiófa töri meg a végtelenül lapos táj monotóniáját. Kerítések jelzik a birtokhatárokat. Elhaladunk a Santa Barbara-birtok előtt, ahol fegyveres őrök állnak a bejáratnál. A tulajdonos, Donald Santos az Opportunity nevű amerikai bank brazil leányvállalatának vezetője: a földbirtokos oligarchiáról pénzügyi burzsoáziára való áttérés kitűnő példája. 2012 júliusában, az ENSZ Rio+20 éghajlat-változási konferenciája alkalmából az MST kezdeményezésére felvonultak a parasztok. Amikor a menet a Maraba felé vezető úton elhaladt a Santa Barbara-birtok előtt, az őrök tüzet nyitottak, melynek során 16-an megsérültek, köztük egy kétéves gyermek. Ez a birtok, a szomszédos gazdaságokhoz hasonlóan, arról ismert, hogy rossz munkakörülményeket biztosít. Az előző héten két föld­birtokost ítéltek el Para állam bíróságán rabszolgamunkára kényszerítés miatt (munkások vétele, illetve eladása, fogva tartása a birtokon). Titkos temetőket is felfedeztek.

Kis időre letérünk a szövetségi útról, hogy megtekintsünk egy állami mezőgazdasági kutatólaboratóriumot, amely az MST állhatatosságának köszönhetően jött létre a térségben. Közben elhaladunk a föld nélküli parasztok által elfoglalt mezőgazdasági területek előtt, melyek közül egyedül egyet ismert el a kormány az egész térségben. A megművelt területek parcelláin kis vályog-, fa- és ritkábban téglaház található.

Az MST stratégiájának lényege, hogy a föld nélküli parasztokat tá­borokban egyesíti, annyit követelve meg tőlük, hogy legalább egyhavi élelemmel érkezzenek. Ezt követően indul meg a képzés és a szer­vezőmunka: tanács igazgatja a kollektívát, melyhez akár több száz fő is tartozhat. Ez előbbit a családok választják meg, akiknek szóvivőik vannak, mégpedig tíz családnak egy. Rendelkezésre áll az alapfokú oktatást biztosító iskola és egy egészségügyi központ. Előfordul, hogy több hónapot, akár egy-két évet is kell várni, míg földhöz jutnak, vagy az államtól, vagy valamely nagybirtokostól. Ha eljön a pillanat, elfoglalnak egy műveletlen területet, ami olykor megegyezés tárgyát képezi, olykor pedig a nagyobb gazdaságok magánmilíciái akadályozzák meg erő­szakkal, akár halált okozva. A földfoglalást követően a földet felosztják a tagok között, és a szövetkezet segítségével megindul a gazdálkodás, valamint a házak építése.

Egy paraszti és amennyire csak lehetséges organikus, nem pedig vegyi mezőgazdaság szerveződik tehát. Amazónia térségében az élel­miszerek nagyobb része – a manióka- és a kukoricatermelés több mint 80%-a – ilyen típusú mezőgazdaságból származik, amely ugyanakkor a gazdaságok kisebb részét jelenti. A világbank és a FAO által nemrégiben együttesen készített tanulmány elismerte, hogy a családi gazdálkodás hosszú távon termelékenyebb, mint a monokultúrák, a talaj, illetve a víz szennyezettségének mértéke, a biodiverzitás pusztítása és az ez utób­biak által okozott üvegházhatású gázok kibocsátása miatt. Nem olyan egyszerű azonban az élet ezeken az új mezőgazdasági településeken. Némelyikükből fokozatosan falvak vagy kisvárosok lesznek, ha a kor­mány támogatja őket. Más települések elszigetelődnek az iskolával és egészségügyi ellátással rendelkező központok peremén. A Földnélküliek Mozgalma számára a folyamat intézményesítése jelenti a legnagyobb kihívást. A kezdetben meglévő aktivista lendületet ugyanis nehéz hosszú távon fenntartani. Az egyéni érdekek nem mindig találkoznak. A parasztok kezdik eladogatni földjeiket, ami az MST által elindított folyamatban nem engedélyezett. Az elszigetelt kis farmok esetében a társadalmi érintkezés nehezebb és a fiatalok egyre kevésbé kívánnak maradni. A településeken máshonnan érkezők telepednek le, olyanok, akiknek nincs közösségi tapasztalatuk. A pünkösdista egyházak, melyek nagy létszámmal tobo­rozzák a híveket, igyekeznek tagjaik minden figyelmét a spiritualitásra terelni, tudomást sem véve a társadalmi és politikai kérdésekről. S ha meggondoljuk, Lula elnök szegénység elleni programjai (Bolsa familia) révén is csak meggyengültek a társadalmi mozgalmak: a túléléshez szük­séges minimum biztosítása miatt ugyanis a harc már nem volt annyira elengedhetetlen. Ráadásul nem is alakították át a társadalom felépítését. A komolyabb mezőgazdasági reformokkal nem társított programok se­gítő szándéka tehát a visszájára fordult, noha jól szervezettek és fontos követelményeket tartalmaznak a családok számára az iskoláztatás és az egészségügy terén.

Az MST nem az egyetlen parasztmozgalom. Áthaladunk a FETBAB (Brazil Mezőgazdasági Munkások Szövetsége) assentamentóján (telepü­lésén). Ez a szervezet nem a földnélküliek, hanem a kisgazdák érdekeit képviseli, akik azonban szintén földhiányban szenvednek. A FETBAB kevésbé radikális követeléseket fogalmaz meg, mint az MST, s olykor feszültségek is jelentkeznek közöttük. Nemrégiben azonban megalakult az összes brazil parasztmozgalom közös szervezete.

Tovább folytatva utunkat, egyszer csak megpillantjuk a Serra Pelada kopár hegyláncát, amelyet az erdőirtás miatt hívnak így, és amely fény­korát akkor élte, amikor a garimpeirók, azaz aranyásók érkeztek ide az egész országból, erre a dantei tájra, ahol izzadt munkások nyüzsögtek nemesfém rögöket fürkészve. Ez az emberi tragédia a kézi bányászatra alkalmas lelőhelyek kimerülésével véget ért, s ennek következtében több ezer ember került vissza a „munkaerőpiacra".

Több száz kilométernyi utazás után erősen szimbolikus helyre érke­zünk, mégpedig Eldorado dos Carajasba. Eldorado neve az aranybá­nyákra utal, Carajas pedig az itt élt indián törzs neve. A táj meglehetősen hétköznapi: feltört földek a mezőgazdasági területek határainak kitolása céljából. 1996. április 17-én itt mészárolták le az agrárreformért mene­telő gazdákat. Pará állam fővárosába, Belém felé tartottak, és az MST kezdeményezésére kezdtek el menetelni, 24 órával korábban, mégpedig csaknem négyezren, köztük nők és gyermekek. Tudván, hogy még több száz kilométer út áll előttük, pihenőt tartottak. A paraunapebasi katonai rendőrség, melynek tagjait a Vale do Rio Doce nevű bányavállalat által szolgáltatott busz szállította a helyszínre, felsorakozott a csoport mögött, a nem sokkal azután érkezett marabai rendőrök pedig a menet élén. A katonák összehangolt támadásban tüzet nyitottak, melynek során tizenkilencen életüket vesztették, és több mint hatvanan megsebe­sültek, nők és férfiak egyaránt. Pánik tört ki, a túlélők a szomszédos assentamentókra menekültek. Később az MST ismét kapcsolatba lépett velük, hogy előkészítse a földfoglalást, ami meg is történt, de a néhány évig tartó terv végül füstbe ment a résztvevők heterogén összetétele mi­att, akik közé egyfelől a felvonulás túlélői, másfelől garimpeirók tartoztak.

Ahogy május 1-je lett a munka nemzetközi ünnepe, megemlékezésül az 1886-ban Chicagóban lemészárolt munkásokról, akik sztrájkot szer­veztek a 8 órás munkaidő bevezetésért, hasonlóképpen február 17. ma már Eldorado de Carajas áldozatainak emléknapja. Nem sokkal azután az MST megkapta a Baudouin király-díjat Brüsszelben, mire Fernando Henrique Cardoso elnök azzal vádolta Belgiumot, hogy egy terrorista mozgalmat támogat.

Megálltunk a tragédia színhelyén, amely az események óta semmit sem változott. A két ház, ahová néhány túlélő bemenekült, még mindig itt áll. A kanyarban robusztus emlékmű magasodik: egy fakereszt, körötte 19 szénné égett nagy diófa. A halott fák mindegyike (némelyik idővel kidőlt) egy-egy áldozatot jelképez. Szénné égtek, akár az erdőirtással elpusztult növények. A kereszt egyaránt emlékeztet áldozatra és reménységre. Imádkoztunk az áldozatokért, és azokért is, akik mindmáig naponta harcba szállnak. A hosszú tárgyalás ellenére a felelősök ma is szabad­lábon vannak, így hát ebből a tragédiából, ahogy Eric Nepomuceno írja, a „büntetlenség története" íródott (Nepomuceno 2007).

A Vale do Rio Doce bányavállalat Carajasban (Pará állam)

Paraunapebasba érkezünk, egy alig ötven éve épült városba, mely azon­ban máris nagyon fejlett. Népessége hamarosan eléri a 300 000 főt. Jól megtervezett sugárutakkal rendelkezik, az épületek azonban tükrözik a sietséget, amellyel felépítették őket. Esztétikai kérdések láthatóan nem zavarták meg a munkát. Mindenekelőtt a Vale do Rio 12-nek köszönhető a település fejlődése. A bányaközponttól 40 kilométerre fekvő városban összpontosul az adminisztratív tevékenységek egy része, számos ki­egészítő szolgáltatás és a munkások lakhelye. Működését tekintve, erről a katangai Elisabethville és az Union miniére jut eszembe, ahová nem sokkal Kongó függetlenné válása előtt látogattam el.

A bányába az erdőn át vezető út kitűnő minőségű. Mellesleg termé­szetvédelmi terület. A területre való behajtáshoz belépési engedély szük­séges, mégpedig a Vale engedélye. Egy ásványkincsekkel foglalkozó kutatóközpont alkalmazottja vezet bennünket. Mielőtt azonban behatol­nánk a bányába, ejtsünk néhány szót a Vale do Rio Doce nevű vállalatról.

A cég saját meghatározása szerint „ a világ első számú természeti kin­cseket kitermelő vállalata, mely kiváló munkájának és az emberek, illetve a föld iránti elkötelezettségének köszönhetően hosszú távú értékeket teremt".3 A cég 5 kontinens 37 országában működik. 2011-ben 79 646 személyt alkalmazott. Irányító szervének székhelye Brazíliában található, adminisztrációs központja pedig Svájcban. Bár vasércbányászatra spe­cializálódott, a foszfát kitermelésében is az egyik világelső. Belekezdett továbbá a mezőgazdasági üzemanyagok termelésébe is, egészen pon­tosan 2011-ben, amikor felvásárolta a Bioramát. A tervek szerint 80 000 hektáron ültetnek majd pálmafákat biodízel előállítására (alapvetően saját szükségleteik kielégítésére) ami „az (ipari tevékenységek) »fenntartha-tóságára« és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére való törekvésének kifejeződése". A vállalat a hidroelektromosság terén is beruház a működéséhez nélkülözhetetlen elektromos energia előállítása céljából.4

A Vale 1942-ben alakult meg brazil állami vállalatként, majd 1997-ben F. H. Cardoso privatizálta. 2006-ban a cég megvásárolta a kanadai INCO kombinátot 18,9 milliárd dollárért. Jelenlegi tőkéje nagyrészt brazil, 23,8%-a japán (Mitsui). Egy összesen 16,3 milliárd dolláros beruházás van kilátásban 2013-ra. A vas (Brazília legfőbb terméke) legnagyobb pia­cát Ázsia jelenti, főleg Kína. 2011-ben a Vale teljes bevételének 32,4%-a származott a kínai eladásokból, 2012-ben viszont a társaság elnöke az amerikai kongresszus bizottságának szóló gazdasági jelentésében ag­godalmát fejezte ki az arány visszaesése miatt (United States Securities and Exchange Commission 2011).

A Vale koncessziója 650 810 hektárra terjed ki Brazíliában, és hatá­rozatlan ideig szól. Négy természetvédelmi területet foglal magában. A legfőbb tevékenység a vasércre épül, de megindult a réz kitermelése is, nevezetesen a Carajastól 85 kilométerre található Sossegóban: nemrégiben készült el az odavezető út. A rezet kamionokkal szállítják Paraunapebasig, onnan pedig vonattal San Luiz de Maranóban található végállomásig: Ponta da Madeira kikötőjébe. 2012-ben 2 milliárd dolláros beruházással újabb kitermelés indult meg a Malabához közeli Salobo1-ben, amely 2013-ban a Salobo2-vel folytatódik. Sossegóban aranyat is bányásznak: 2011-ben 90 000 unciát termeltek ki. Carajasban, a vasérc lelőhelyén, vasgyár van épülőben, mely a tervek szerint 2013-ban kezdi meg működését.

A bányacég a következőkben határozza meg küldetését: „természeti erőforrások átalakítása révén jólét és fenntartható fejlődés biztosítása". Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a BANRO nevű kanadai aranybánya hir­det magáról, ahova a Dél-Kivuba tett utam előtt egy hónappal látogattam el. A szöveg a következő szavakkal záródik: „Képzeljék el, hogy a föld gazdagsága fejlődéssé alakul át!" Jellegzetes értékei pedig a következők: „az élet mindenekfelett; az ember megbecsülése; a Föld védelme; jót tenni; együtt fejlődni; mindezt megvalósítani".5 Úgyhogy láthatóan a földi élet összes etikai követelményére van mit felmutatni.

A társaság jövedelmezősége jelentős, főleg a nyersanyagok iránti kereslet és azok árainak növekedése óta. 2011-ben az üzleti forgalom elérte az 58,990 milliárd dollárt (a 2008-as 38,500 milliárddal szemben). Ugyanebben az évben a nyereség 22,885 milliárd volt, míg három évvel korábban 13,200 milliárd. 2011-ben a társaság részvényesei 12 milliárd dollár bevételhez jutottak. A brazil kormány 12 „kiváltságos" (arany-) rész­vénnyel rendelkezik, mely vétójoggal ruházza fel az olyan kérdésekben, mint például a vállalat neve, székhelye vagy megszüntetésének módo­zatai. A nettó bevétel után a brazil államnak fizetett haszonbér 2011-ben 2% volt a vas és a réz, és 1% az arany esetében. Adózás tekintetében a cég szerint Brazília a „legjobb ország", mivel itt nemcsak alacsonyab­bak az adók, mint más térségekben, hanem a vállalat ösztönzést, azaz adókedvezményeket is kap.6

A Vale jelentése szerint ennek ellenére a cégnek vannak nehézségei. Konfliktusokkal terhelt a viszonya a helyi, azaz bennszülött lakossággal, akik időnként késleltetik, illetve megakadályozzák a vállalat tevékenysé­gét. Mellesleg, több jogi eljárás van folyamatban, nevezetesen a brazil állammal, a Vale által inadekvátnak ítélt adók miatt.

Az azonban kimaradt a társaság jelentéseiből, hogy a Porto Alegre városában 2012-ben megrendezett Tematikus Szociális Fórum a Valénak ítélte oda a Public Eye Award elnevezésű díjat, amelyet a szégyen Nobel-díjának is neveznek, és amelyet a „Föld legrosszabb vállalata" kap meg, versenyben egy tucat másik céggel. A nagy-britan­niai Világfejlesztési Mozgalom által ismertetett és 88 000 internetes szavazattal megerősített döntés a következők alapján született meg: a környezetszennyezés mértéke, a szakszervezet-ellenes politika, a munkajog megszegése, paramilitáris milíciák alkalmazása és korrupció. A jelentés felhívta a figyelmet a kanadai munkások rendkívül hosszú sztrájkjára, és a társaság részvételére a Belo Monte-gát (Amazónia) finanszírozásában, mely miatt 40 000 ember, nagyrészt őslakos volt kénytelen elhagyni otthonát (lásd Wikipédia). 2011 végén az MST által a Florestan Fernandes Iskolában (Sáo Paulo mellett) szervezett előadás-sorozat alkalmával találkoztam a Vale dolgozóinak egy cso­portjával, akik Brazíliából, Kanadából és Mozambikból érkeztek (a társaságnak szénbányái vannak Tete tartományban). Azért gyűltek itt össze, hogy információt cseréljenek és közös akciókat dolgozzanak ki. Az egyik mozambiki munkást száműzték Brazíliából nem sokkal a Rio+20 konferencia előtt.

A bányák területére megérkezni megdöbbentő élmény. A buja amazó-niai esőerdő végtelen zöldjéből hirtelen kietlen tájra csöppenünk. Több tíz kilométeren keresztül minden barna, a hegyek fától lecsupaszítva, kopaszon állnak. A csúcsokról hosszú szállítószalagok nyúlnak szerte­szét, mintha egy hindu isten karjai volnának. Majd a kitermelt nyersanyag megindul a bányavasút lassan haladó vagonjai felé, közben nagy marko­lók köpik ki vastörmeléket. Dantei látvány elevenedik meg előttünk a több száz jármű láttán, melyek megállás nélkül keresztül-kasul furikáznak a bányában. Fényjelzések szabályozzák a közlekedés áramlását. Látunk ott kamionokat, buszokat, kis teherautókat, személyautókat és két mé­ternél is nagyobb átmérőjű kerekeken közlekedő óriásgépeket. Néha akkora dugó alakul ki, hogy olykor húsz percnél is többet kell várniuk a piros lámpánál sorakozó járműveknek. Azt hinné az ember, hogy egy nemzetközi repülőtéren jár.

A hegyfokról nézve beláthatjuk az egész telepet, legalábbis a központi részét. A hegy helyén két kilométernél is nagyobb átmérőjű lyuk tátong. A lent dolgozó gépek és járművek tompa zaját még itt is hallani. Hogy képes az ember így uralni a természetet? A prométheuszi emberre gondolok, de gondolataim továbbhömpölyögnek: mekkora sebet ejt az ember a természeten (a földanyán), valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okozva. Ki emlékszik még, hogy Carajas, a bánya mai neve, egy indián törzs neve volt? Milyen közvetett hatást gyakorol ez az egész a környezetre, messze túllépve a bánya határait? Mennyi vizet gyűjthetnek össze ezekben az óriási kerek tartályokban? Miféle munkakörülmények között dolgoznak itt? Milyen kompromisszumokat kötöttek vajon a politikai hatalmakkal, hogy egy ilyen ásványlelőhelyen folyhasson kitermelés, mégpedig alapvetően a magánrészvényesek hasznára?

Ha csak egy ilyen telep volna a több száz négyzetkilométeres erdő közepén, még el is tűrhetnénk, feltételezve, hogy szigorú ökológiai és társadalmi feltételeknek tett eleget. Egyre szaporodik azonban a kitermelés, és nemcsak ebben a térségben, hanem egész Brazíliában, Latin-Amerikában, Mexikótól Patagóniáig, Afrikában, Ázsiában. Globális jelenségről van tehát szó. A természeti erőforrások kiapadása miatt megindult a vadászat az ásványlelőhelyekért, versenyhelyzetbe hozva a nagyvállalatokat. A korábbinál több kárt okozó technikákat alkalmaznak az azelőtt elképzelhetetlen termelési küszöb elérése céljából.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása több millió tonnát tesz ki. Hi­hetetlen mennyiségű vizet használnak, holott vízválság van kilátásban. A vegyi anyagok és az olyan mezőgazdasági adalékanyagok, mint a higany vagy a cián használata általi talaj- és talajvízszennyezés miatt számos földterület nem alkalmas a termelésre, ami pedig kihat a dolgo­zók, illetve családjaik egészségére. Azaz egy kitermelési modell kérdő­jeleződik meg. Megoldásokat javasolni nem könnyű, de lehetséges, sőt nélkülözhetetlen. Egy dolog biztos, mégpedig, hogy a jelenlegi helyzet katasztrófához vezet. Nem folytatódhat tovább, és gazdaságilag, politi­kailag, morálisan egyaránt elfogadhatatlan.

Paraunapebába érkezvén a társaság által a vezetőknek és az admi­nisztratív személyzetnek épített városon hajtunk keresztül, mely az erdő szélén helyezkedik el, egy olyan területen, ahol emiatt vágták ki a fákat és ahol minden szolgáltatás megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Elhaladunk a cég magánrepülőtere mellett is, majd visszafordulunk a városba. Másnap összejövetel volt Palmaresben az MST egyik telepén. Mintegy harmincan gyűltek itt össze egy pálmalevelekből font tetejű helyi­ségben. Kétnapos szemináriumot tartottak a szövetkezet és a mozgalom vezetőinek részére. Én a világválság helyi aspektusairól beszéltem. A beszélgetés egész délelőtt tartott. Rövid ebéd után visszaindultunk Marbalába, özönvízszerű, jellegzetesen amazonasi esőben, méghozzá több mint 200 kilométernyi úton keresztül, mely legalább annyira kaotikus volt, mint odamenet. Majd az MST-beli barátok kiraktak a repülőtéren 25 perccel a Brazíliavárosba repülő gép indulása előtt.

A fővárosba érkezvén a repülőről látom Niemeyer épületeit, a katedrá­list, a kormánypalotát, nem is sejtve, hogy alkotójuk pár nap múlva, 104 éves korában távozik az élők sorából. Másik gépre szállok, mely éjfélkor érkezik a Sáo Pauló-i nemzetközi repülőtérre. Az MST egyik munkatársa vár rám ott, majd a mozgalom innen 60 kilométerre található iskolája felé vesszük az irányt, a Rio felé tartó autópályán.

Másnap reggel megbeszélés a Latin-Amerikai Parasztszövetség tagja­ival. A kontinens minden csücskéből érkeztek ide résztvevők, körülbelül hatvanan. A nap témája a világválság és annak hatása Latin-Ameriká­ra: áttekintjük a világválság különféle aspektusait és annak kihatásait a kontinensre. A beszélgetés során a jelenlegi latin-amerikai politikai rezsimek tipológiájáról is szó esik. A mezőgazdaság témája természe­tesen központi szerepet kap: a monokultúrák hatása, a mezőgazdasági üzemanyagok, az erdőirtás. A szociális mozgalmak és az új politikai hatalmak közötti viszony kérdése szintén felvetődik. A felszabadítási teológia témájával, pontosabban a keresztény hit és az igazságért való elkötelezettség kapcsolatának tárgyalásával záródik a nap. A délutáni szakasz végén átadják a latin-amerikai társadalmi mozgalmak aktivistái­nak képzésén megszerzett bizonyítványokat, amelyre mi is hivatalosak vagyunk. Megdöbbentő látni ezeket a kontinens minden részéről ideér­kezett fiatalokat, akik büszkén veszik át a programon való részvételüket igazoló dokumentumot.

A Floristan Fernandes Iskolában szervezett találkozó második napján lehetőség nyílt különféle megbeszélésekre a parasztmozgalom tagjaival és a jelen lévő őslakosokkal, valamint arra is, hogy tájékozódjak az ALBA (Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára) társadalmi mozgalmainak jövő januári gyűlése programjáról, melyen én is előadást tartok majd Claudio Katz, a Buenos Aires-i Egyetem argentin közgazdásza és Ana Esther Cecena, a Colegio de Mexico politológusa mellett. Másnap reg­gel ismét a São Pauló-i nemzetközi repülőtéren találom magam, irány Bogota, majd Quito.

(2012. november 25. – december 2.)

Fordította: Barna Anettt

Eredeti megjelenés: Investig'Action, 2012. december 24. http://www. michelcollon.info/Notes-sur-l-Amazonie-bresilienne.html?lang=fr.

 

Jegyzetek

1 Azok a mezőgazdasági szektorban érintett üzletemberek, képviselők és minisz­terek, akik a nagybirtokosok gazdasági és politikai érdekeit képviselik. (A ford.)

2 Céleres szerint, lásd El Comercio, Quito, 2012. december 09.

3 www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

4 Lásd vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.

pdf.

5 www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

6 www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

Hivatkozások

Mançano Fernandes, Bernardo – Cleff, Clifford Andrew – Gonçalves, Elienai Constantino 2012: Gobernanza de la Tierra en Brasil. International Land Coalition, 26.

Nepomuceno, Eric 2007: O Masacre – El Dorado do Carajás: uma historia de

impunidade. São Paulo, Planeta do Brasil, 52. Picoli, Fiorelo 2006: O capital e a Devastação da Amazonia. São Paulo, Expressão

Popular, 47.

United States Securities and Exchange Commission 2011: Form 20-F, 2011.

dec.31., Commission file n° 001-15030. vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.pdf Vidal, John 2012: „Coming soon? The GM trees bred to replace fossil fuel". The

Guardian, november 16. Watts, Jonathan 2012: „The Ultimate Ranger on Frontline of Amazon

Deforestation". The Guardian, november 15. Wikipedia

www.vale.com/EN/Pages/default.aspx