Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született, és a szegények egyszerû életét élte diadalmas feltámadásáig…
Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született és a szegények egyszerű életét élte diadalmas feltámadásáig. Egyes bibliatörténészek szerint ugyan Jézus a korabeli középosztályból származott, de ez esetben a hagyomány mindenképp fontosabb az esetleges történeti igazságnál. Az európai szellem mélyáramlataiban mindig jelen volt az emberek egyenlőségének ősi eszménye, s az osztálytársadalmak társadalmi elfogadtatását is segítette a tehetséges szegény gyerekek kitörésének hite. E hit alapvetően csak illúzió volt, hiszen a szegény sorból fényes egyházi, katonai vagy tudósi pályát befutók száma elenyészett az életük végéig szolgasorra ítélt milliók mellett. Mégis, a sikeres emberré váló szegény gyerek legendája azt jelzi, hogy az esélyegyenlőség indirekt reménye sohasem szűnt meg, s az osztálytársadalmak zárt kasztrendszerré merevedése ellentétes lett volna az európai szellem lényegével.
A történelmi legendákkal és az egyediségükben látványos sikertörténetekkel szemben a szociológiai igazság szürke és szomorú. Aki szegénynek születik, az nagy valószínűséggel szegényként fog meghalni is, s a gyermekeire is leginkább a maga szegénységét örökíti át. Ma, a harmadik évezred elején is elmondható, hogy a szegény családba születettek többségének tanulási problémái vannak, alap- vagy középfokon abbahagyják az iskolát, s közülük kerül ki a kábítószerezők, a bűnelkövetők és a fiatalkorban terhességet kihordók többsége is. A generációk láncolatában gyorsan bezáródó körről van szó, hiszen az iskolából hamar kikerülő, szegénysorú gyerekek szerencsésebb társaiknál jóval előbb válnak felnőtté – mind az önpusztító szenvedélyeket, mind a munkát és munkanélküliséget, mind a korai gyermekszülést tekintve. (Ez utóbbi révén gyorsan meg is teremtik a maguk utánpótlását.) Az “álmodó ifjúság”, a ráérő és látszólag csapongó készülődés a felnőtt életkorra jobbára csak a középosztálytól felfelé jár ki a gyermekeknek. Holott a tartalmas és sikeres élethez szükséges készségek ezekben a végtelennek látszó években halmozódnak fel az emberben. A gyermekkori szegénység kifelé elsősorban társadalompolitikai veszélyként jelenik meg: a képzetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a nagyvárosok elgettósodásának és a szociális segélyek feneketlen kútba ömlésének első számú eredőjeként. De befelé sem kevésbé pusztító hatású: a teljes emberré válástól fosztja meg azt, aki anyagi és környezeti okok miatt nem építheti ki a maga összetett emberi személyiségét.
Az anyagi szűkösség a kapitalizmusban, ahol a tudás és a kultúra is áru, szükségszerűen együtt jár a szellemi szűkösséggel és nélkülözéssel. Ez alól legfeljebb azok az idős emberek jelentenek kivételt, akik aktív életükben megfelelő tudást, szellemi tőkét és tapasztalatot gyűjtöttek össze maguknak. A szegénységbe születő gyermeknek azonban kevés esélye van arra, hogy felülemelkedjék az anyagi nélkülözések motiválta egydimenziós szegénysorson. (Csekély vigaszt jelent a szegényeknek, hogy a pénz egyoldalú hajszolása sok gazdag ember életét is sivárrá és tartalmatlanná teszi – de ez utóbbiak gyerekei legalább látványosan szakíthatnak a rémisztő szülői mintákkal.) Világszerte elterjedt angol kifejezéssel “social exclusion”-ként írják le azt az állapotot, mely lényegében teljes jogfosztottságot és másodrendű állampolgárságot jelent. E kifejezést magyarul általában szociális kirekesztésnek fordítják, holott minden tekintetben társadalmi kirekesztésről van szó.
A társadalmi kirekesztés áldozata nem részesül minőségi oktatásban, nem férhet hozzá a magasabb osztályok kultúrájához, kevés esélye van az egészséges életmódra és környezetre, aligha talál magának tartalmas munkát, s bezáródnak előtte a közéleti szereplés kapui. A szegénységben talán az a legszörnyűbb, hogy nagy igény van rá a modern kapitalizmusban. A szegény ember fogyasztóként piacot jelent a selejtes és egészségtelen, úgynevezett “leértékelt” termékeknek, amelyek szegény vásárlók híján eladhatatlanok lennének. Negatív példaként serkentő figyelmeztetés a középosztálynak, így jár, aki nem dolgozik és takarékoskodik elég szorgalmasan. Munkahelyteremtő szektorként foglalkoztatási lehetőséget biztosít a középosztálybeli értelmiség kevésbé rámenős vagy tehetséges tagjainak – a szegények intézményeiben dolgozó orvosoknak, pedagógusoknak, tisztviselőknek, szociális munkásoknak. Közéleti villámhárítóként behatárolt, de legális működési terepet kínál a jobbára a középosztályból származó radikális politikusoknak, akik a rendszerrel való profitábilis kiegyezésig a szegények szószólóiként szerepelnek. A szegények jelenléte passzív témaként örök gumicsont a liberálisok és konzervatívok ideológiai vitájában, mely természetesen csak a hatalomért és a húsosfazékért vívott harcot fedezi. A szegény ember a “demokratikusnak” nevezett kapitalizmusban úgy is jellemezhető, mint közéletileg abszolút passzív ember, aki nem részese és alkotója, csak tárgya vagy eszköze a politikának. (A modern szociáldemokrácia elsősorban az alsó középosztály érdekeit képviseli, a kulturális és gyakran vallási gettóban élő mély szegénységgel ő sem igen ért szót.)
Napjainkban a kapitalista társadalom konszenzusai és konfliktusai egyaránt a nagytőke és a középosztály között alakulnak ki, erről szólnak a választások, a pártkoalíciók és többnyire a szervezett dolgozók bérharcai is. (Amúgy így volt ez már Werbőczy korában is, amikor a nagytőke szerepét a világi és egyházi arisztokrácia, a középosztályét pedig a köznemesség játszotta.) A szegények mindebből kirekesztődnek. Forradalmi helyzet híján legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a középosztály elszegényedéssel fenyegetett része az eddiginél keményebb konfliktusokat vállal a nagytőkével, s az így megszerzett forrásokból a szegénység mérséklésére is csuppan-cseppen valami kevés pénzecske.
A világ leggazdagabb huszonkilenc nemzetét tömörítő OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) a világban előállított javak és szolgáltatások kétharmadát állítja elő. Tagjai közül kerülnek ki – Kína és Oroszország kivételével – a Biztonsági Tanács és a G7 csoport vezető hatalmai. Az OECD tagországai meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi intézményekben, zömében állampolgáraik tulajdonában állnak a multinacionális vállalatbirodalmak. A gazdasági fejlődést és a pénzügyi szabályozókat illetően – olykor bombatámadásokkal megerősített – “tanácsokat” osztogatnak az egész világnak, s önmagukat előszeretettel tömjénezik körül a “welfare” és “development” szavakkal. Nem érdektelen tudni, hogy a “jólét és fejlődés” honában, a világkapitalizmus evilági mennyországában 47 millió gyermek él szegénységben. Negyvenhét millió! A világ huszonkilenc leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény családba születik és a jelenlegi tendenciák szerint maga is szegény családot alapít majd. Az emberi jogokat más országokba különös buzgósággal exportáló Egyesült Államokban a gyermekek közel egynegyede, 22,4 százaléka szegénynek számít. Charity begins at home, a jótékonyságot és az emberi jogok tiszteletét talán otthon kellene kezdeni…
Az OECD-országok gyermekszegénységi mutatója keserű és tanulságos olvasmány. Feketén-fehéren jelzi, hogy a világ fejlődésében magukat szakértőnek tekintő országok otthon a legelemibb társadalmi feszültségeket sem tudják megoldani. Ha a szegénységi küszöbök eltérő volta miatt az éhhalál nem is fenyegeti az OECD-országok nélkülöző tízmillióit, a fejlett társadalmak lényegét tekintő szellemi és anyagi fejlődésből reménytelenül kirekesztődnek, ideértve a normális egészségügyi ellátást, az egészséges táplálkozást, környezetet és életmódot, melyek biztosításáért egyébként a középosztály alsóbb rétegei is önkizsákmányoló hajszát folytatnak. A leggazdagabb országokban a szegény gyerek olykor – több évezredes beidegződéseket megcáfolva – egészségtelenül kövér az olcsó tömegeledeltől. De Mexikótól Magyarországon át Törökországig klasszikusan éhező (bár az éhhaláltól néhány segélydollárra álló) gyermekek is milliószám élnek az OECD büszke birodalmában. Sorsukról az irántuk érzett szolidaritás mellett azért is érdemes beszélni, mert az OECD hangadó államai ma az egész világ számára diktálják az “ésszerű gazdasági fejlődést” és a mértékadó demokrácia-modellt.
Az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF Firenzében, a világ talán legrégibb árvaházában működteti az Innocenti Research Center nevű kutatóközpontját. Magam is jártam e reneszánsz palotában, ahol nagy élmény volt látni a névtelen csecsemőkkel együtt beadott fél-amuletteket, amelyek másik felét a gyermek majdani kiváltása reményében egy életen át őrizte a leányanya vagy a szerencsétlen sorsú család. Évszázadokra visszamenőleg megvannak a precízen vezetett könyvelések is. Ma is ellenőrizhetjük, hogy 1526-ban, a mohácsi csata napján a firenzei árvaházban mennyit költöttek kenyérre és tejre. Az európai szociálpolitikának ebben az ősi műhelyében született meg a Gyermekszegénység a gazdag országokban (Child Poverty In Rich Nations, Firenze, 2000. június) című kiadvány. Készítői szemében a fejlett tőkés országok gyermekeinek szegénysége egyrészt önmagában is súlyos emberi és társadalmi probléma, másrészt arra is alkalmas, hogy megértsük a kapitalista rendszer működését és az esetleges korrekciók mechanizmusát. A huszonkilenc OECD-országon belül ugyanis rendkívül eltérő a gyermekszegénység mérete és elterjedése. A legszerencsésebb (bár nem feltétlenül a leggazdagabb) országokban a gyerekek kevesebb mint öt százaléka számít szegénynek, míg néhány dúsgazdag országban háromszor-négyszer ennyi a szegény gyermekek aránya. A kiadvány legfontosabb tanulsága azt az ősi igazságot erősíti meg, hogy a gazdagság önmagától nem “csorog” le a szegények közé, aktív politikai beavatkozás nélkül a szédítő gazdagság együtt él a Negyedik Világ emberalatti nyomorával. A jólét lecsorgásának (trickle down) neoliberális hazugságát negyvenhét millió kis ember sorsa cáfolja.
Ha nem is könnyű megszoknunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország a világ egészéhez képest már gazdag országnak számít. Ha az OECD-tagság elnyerése mögött voltak politikai okok is, gazdasági fejlődését tekintve Magyarország kétségkívül közelebb áll a szervezet képzeletbeli második vonalához, mint a klasszikus Kelet-Európához és a Harmadik Világhoz. Mivel valamennyi EU-tagállam egyben az OECD-nek is tagja, így számunkra e gazdasági szervezet az unió előszobájának tekinthető. Tíz évvel a rendszerváltozás után a firenzei tanulmány az egyik első dokumentum, amely a magyar társadalmat a kívánt cél, a legfejlettebb országok közegében, azok részeként ítéli meg. Mindenféle “közép-kelet-európaizás” és “posztkommunistázás” nélkül, a mai magyarországi realitások tükrében. Ez akkor is örvendetes, ha a vizsgálat eredménye felemás: abszolút számokban lesújtó, relatív adatokban közepes és néhány részletében kifejezetten kellemes számunkra. Az adatsorok nagy többségükben 1999-ben készültek, de vannak köztük egészen friss, 2000-es számsorok is.
A gyermekszegénység mértékének megállapításánál a tanulmány megkülönbözteti az abszolút és a relatív szegénységi küszöböt. Az abszolút szegénységi küszöböt aszerint állapítja meg, hogy a gyerekek hány százaléka él a helyi valutára átszámított amerikai szegénységi küszöb alatt. A különböző árrendszerek miatt ez némiképp torz képet ad, de ha elfogadjuk, hogy világunkban a dollár a legfőbb úr, akkor logikusnak kell tartanunk ezt a mércét.
A fejlettebb országok között (az ugyancsak OECD-tag Mexikó és Törökország nem szerepel e táblázatban) a három visegrádi állam negatív értelemben abszolút listavezető. Lengyelországban a gyermekek 93,1%-a, Magyarországon 90,6%-a és Csehországban 83,1%-a az Egyesült Államok-beli szegénységi küszöb alatt él! Ez akkor is sokkoló, ha valamelyes mentséget kínál az eltérő árrendszer, a múlt öröksége és több más tényező. Tudnunk kell, hogy az Európai Unió bővítésétől aggódó, jó szándékú nyugat-európai szakértőket is elsősorban az ilyen adatok késztetik számunkra kellemetlen gondolatokra. Figyelemre méltó a 42,8%-os spanyol, a 36,1%-os olasz és a 29,1%-os brit adat is. Maga az Egyesült Államok 13,9%-os abszolút gyermekszegénységet produkál, ami az amerikai társadalom súlyos szociális feszültségeit jelzi.
A lista másik, pozitív végén három és hét százalék között szóródik négy észak-európai jóléti, szociáldemokrata hagyományú ország, Norvégia (3,0%), Dánia (5,1%), Svédország (5,3%) és Finnország (6,9%). Nem kétséges, hogy a magyarországi rendszerváltozás társadalmi támogatását az a remény – és a rendszerváltó elitnek azon ígérete – biztosította, hogy az ország a szociáldemokrata jellegű, jóléti fejlődés irányába halad majd. Ennek az ígéretnek folyamatos számonkérése azóta is minden baloldali politizálás alapja. Az északi államokhoz hasonlóan jó eredményeket produkál a kicsiny és dúsgazdag Luxemburg (1,2%), valamint a szociáldemokrata-keresztényszociális koalíció hazájának számító Belgium (7,5%). Figyelemre méltó a harmadik Benelux-állam, Hollandia viszonylag magas (11,1%) gyermekszegénységi mutatója, amelyet sajnos a relatív index is visszaigazol.
A relatív szegénységi index (2. táblázat) az adott ország jövedelmi viszonyain belül rögzíti a szegény gyerekek arányát. Egészen pontosan azt, hogy a gyerekek hány százaléka él az országos jövedelmi átlag felénél kevesebb összegből. (Természetesen mind az abszolút, mind a relatív index esetében a gyerekeket felnevelő háztartásokra vonatkoznak a számítások.) Ez a jövedelmi szint esetenként magasabb lehet a hivatalos szegénységi küszöbnél, az Egyesült Államok így produkálhat döbbenetesen magas, 19,8%-os relatív gyermekszegénységi mutatót. A legjobb eredménnyel ezúttal is ugyanaz a hat ország büszkélkedhet, mint az abszolút szegénységi index esetében. Svédország (2,6%), Norvégia (3,9%), Finnország (4,3%), Belgium (4,4%), Luxemburg (4,5%) és Dánia (5,1%) adatai azt jelzik, hogy az úgynevezett skandináv (noha Finnország nem része a földrajzi Skandináviának) és a Benelux modell (legkevésbé Hollandia a maga 7,7%-val) látványosan mérsékli a szegénységet és a jövedelmi különbségeket.
Megrendítő látni, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a relatív (tehát az országon belüli társadalmi különbségeket tekintő) magyarországi gyermekszegénységi index (10,3%) négyszerese a svédországinak és két és félszerese az észak-európai átlagnak. Ha az abszolút mutató a múlt terhes örökségéről szólt, akkor ez utóbbi már az elmúlt tíz esztendő eltorzult hazai fejlődéséről, a jövedelmi különbségek és a tömeges szegénység növekedéséről tudósít. Különösen annak fényében, hogy a Cseh Köztársaság – legalábbis az alacsony gyermekszegénység tekintetében – továbbra is közel maradt a skandináv, szociáldemokrata jellegű modellhez. A firenzei jelentés készítői ezt – Magyarországon példátlan politikai érveléssel – azzal magyarázzák, hogy a volt Csehszlovákiában még más kommunista országokhoz képest is kiegyenlítettek voltak a jövedelmi viszonyok, “s ennek az örökségnek a pozitív hatása mindmáig látszik a relatív gyermekszegénységi adatokon”. Különös ezeket a sorokat olvasni egy angol nyelvű ENSZ-kiadványban!
A legrosszabb eredmények néhány “gazdasági csodájáról” elhíresült országot jellemeznek, amelyek részben legalábbis a gyermekek és a felnőttek tömeges elszegényedésével teremtették meg a gazdagok és a multinacionális cégek további gyarapodásának feltételeit. Kanada (15,5%), Írország (16,8%), Nagy-Britannia (19,8), Olaszország (20,5%) és az Egyesült Államok (22,4%) impozáns gazdasági sikereiből a lakosság ötöde-hatoda csak a szegénységet érzékelheti, minden tekintetben kirekesztődve a sikeresek társadalmából. A neoliberális Balczerowicz-terv miatt annyi dicséretet kapott Lengyelországnak “sikerült” elérnie, hogy a gyermekszegénységi mutatói háromszor rosszabbak a csehországinál, s vészesen közelítenek az angolszász szinthez. A gyermekszegénységi mutató nem olyan harsány, mint a tőzsdeindex vagy a vámszabadterületi export fejlődése, de arra kiválóan alkalmas, hogy érzékeny képet adjon egy-egy rendszerváltó ország elmúlt tíz esztendejének valódi társadalmi folyamatairól.
Finomabb bontásban is megállapítható, hogy a gyermekszegénység alakulása nagyrészt az alkalmazott szociálpolitikán, tágabb értelemben a kormányok és a politikai elit szándékán múlik. A modern szociálpolitikai irodalom – elsősorban angolszász hatásra – az egyszülős családmodellt (praktikusan a gyermekét egyedül nevelő fiatal, sokszor munkanélküli és olykor kábítószerező anyát) tartja felelősnek a gyermekszegénységért. Az UNICEF adataiból nyilvánvaló, hogy ez csak néhány “jólétinek” nevezett, de igen rossz szociálpolitikát folytató országra igaz. Az egyszülős háztartásban felnövekvő gyerekek közül (3. táblázat) Nagy-Britanniában 45,6%, Németországban 51,2%, az Egyesült Államokban 55,4% él a szegénységi küszöb alatt. Ezek az országok így szinte automatikusan termelik ki a munkanélküliség, a bűnözés és a kábítószerezés utánpótlását a családi kötés nélkül, nyomorban és kiszolgáltatottságban felnövekvő gyermekek személyében. Az ezer főre jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban sokszorosa az észak-európainak, de az annyit bírált kínait is meghaladja! Másfelől a jól megcélzott gyermeknevelési támogatások és a magas női foglalkoztatás révén Svédországban (6,7%) és Finnországban (7,1%) az “egyszülős gyermekek” nagy többsége sem kényszerül megalázó szegénységben élni. Az egyszülős háztartásban élő gyermekek kevesebb mint 15%-a él a szegénységi küszöb alatt Norvégiában (13,1%) és Dániában (13,8%) is, ami ismét e négy észak-európai ország szociáldemokrata hagyományú jóléti rendszerét dicséri. A tanulmány megállapítása szerint a családközpontú szociálpolitika mélyen gyökerezik az észak-európai társadalmakban, végrehajtása magas fokon intézményesült és széles körű választói támogatásnak örvend. Dánia, Finnország és Svédország esetében az állami újraelosztás aránya meghaladja az ötven százalékot (a Járai-terv Magyarországon 40% alá vinné ugyanezt), s a kisebb baloldali pártokkal együtt kormányzó szociáldemokraták ragaszkodnak e sikeres (bár a neoliberális sajtóban sokat ostorozott) modell fenntartásához.
| 3. táblázat: Gyermekszegénység különböző családtípusok esetében | ||||
| Az egyszülős családokban élő gyerekek aránya (%) | A gyerekek szegénységi aránya az: | Egyszülős családban élő gyerekek szegénységi kilátásai más családban élőkhöz viszonyítva | ||
| egyszülős családokban (%) | más családokban (%) | |||
|
Törökország |
0,7 |
29,2 |
19,6 |
1,5 |
|
Spanyolország |
2,3 |
31,6 |
11,8 |
2,7 |
|
Olaszország |
2,8 |
22,2 |
20,4 |
1,1 |
|
Görögország |
3,7 |
24,9 |
11,8 |
2,1 |
|
Mexikó |
4,3 |
27,6 |
26,1 |
1,1 |
|
Lengyelország |
5,6 |
19,9 |
15,1 |
1,3 |
|
Luxemburg |
5,8 |
30,4 |
2,9 |
10,5 |
|
Magyarország |
7,4 |
10,4 |
10,3 |
1,0 |
|
Hollandia |
7,4 |
23,6 |
6,5 |
3,6 |
|
Franciaország |
7,7 |
26,1 |
6,4 |
4,1 |
|
Írország |
8,0 |
46,4 |
14,2 |
3,3 |
|
Belgium |
8,2 |
13,5 |
3,6 |
3,8 |
|
Csehország |
8,3 |
30,9 |
3,6 |
8,6 |
|
Németország |
9,8 |
51,2 |
6,2 |
8,3 |
|
Finnország |
11,8 |
7,1 |
3,9 |
1,8 |
|
Kanada |
12,2 |
51,6 |
10,4 |
5,0 |
|
Ausztrália |
14,1 |
35,6 |
8,8 |
4,0 |
|
Norvégia |
15,0 |
13,1 |
2,2 |
6,0 |
|
Dánia |
15,2 |
13,8 |
3,6 |
3,8 |
|
Egyesült Államok |
16,6 |
55,4 |
15,8 |
3,5 |
|
Egyesült Királyság |
20,0 |
45,6 |
13,3 |
3,4 |
|
Svédország |
21,3 |
6,7 |
1,5 |
4,5 |
Figyelemre méltó, hogy Magyarországon az egyszülős és normális háztartásokban felnövekvő gyerekek között gyakorlatilag azonos arányban (10,4% és 10,3%) vannak a szegénysorúak. Ez azt jelzi, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyák) a gyermeknevelési támogatás, a tartásdíj, a női foglalkoztatás és más eszközök révén még állják a versenyt a “normális” családokkal. Emlékeznünk kell persze arra, hogy az egész adatsor csak a jövedelmi átlag fele alatt élőkre vonatkozik. Arról nincs felmérés, hogy az egyszülős háztartások között milyen arányban vannak a kiugróan magas jövedelműek. Más adatsorok azt jelzik, hogy a munkanélküliség és a gyermekszegénység között nem mutatható ki világos összefüggés. A hasonlóan jó foglalkoztatási adatokat produkáló Egyesült Államokat és Norvégiát, illetve a magas munkanélküliséggel leírható Spanyolországot és Finnországot gyökeresen eltérő gyermekszegénységi mutatók jellemzik. Ez is azt mutatja, hogy a gyermekszegénységet elsősorban jól célzott állami szociálpolitikával, s nem úgy általában “munkahelyteremtéssel” lehet csökkenteni.
Mennyibe kerülne a relatív gyermekszegénység megszüntetése, annak biztosítása tehát, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön a nemzeti átlagjövedelem fele alatt élő háztartásban felnevelkedni? Valamennyi adatsor közül talán ez a leginkább sokkoló.
| 4. táblázat: A GDP hány százalékát kellene a gyermekszegénység megszüntetésére fordítani. | |
|
A GNP százalékában |
|
|
Svédország |
0,07 |
|
Finnország |
0,08 |
|
Belgium |
0,09 |
|
Luxemburg |
0,09 |
|
Norvégia |
0,12 |
|
Dánia |
0,12 |
|
Franciaország |
0,14 |
|
Magyarország |
0,24 |
|
Németország |
0,26 |
|
Spanyolország |
0,31 |
|
Hollandia |
0,31 |
|
Ausztrália |
0,39 |
|
Kanada |
0,46 |
|
Egyesült Királyság |
0,48 |
|
Olaszország |
0,50 |
|
Lengyelország |
0,56 |
|
Egyesült Államok |
0,66 |
Szinte semmibe! Sok család ugyanis egyelőre nem a mély szegénységben, hanem alig valamivel a relatív szegénységi küszöb alatt él. Ha viszont a beavatkozás elmarad és sorsuk tovább nehezedik, akkor idővel a szinte megválthatatlan szegénységbe csúszhatnak le. Az OECD-országok között két szélső pontként a nettó nemzeti össztermék (GNP) 0,06%-a (kevesebb mint fél ezreléke) kellene Svédországban és 0,68%-a (alig fél százaléka) az Egyesült Államokban a relatív gyermekszegénység teljes felszámolásához. A legtöbb gazdag ország esetében (ideértve Magyarországot is) a GNP egy-két ezreléke elég lenne ehhez. Hosszabb távon persze ennél merészebb álmaink is lehetnek, megfontolandó például, hogy a relatív szegénységet idővel nem kellene-e az átlagjövedelem kétharmadától-négyötödétől lefelé számolni.
Itt és most azonban elmondható: kellő politikai akarat esetén valamennyi fejlett OECD-ország, így Magyarország is lényegében azonnal felszámolhatná a jövedelemkülönbségekből eredő gyermekszegénységet a katonai kiadások vagy a multik extraprofitjának töredékéből. Ha ez mégsem történik meg, akkor ebből a kormányzó elit rossz szándékán túl a rendszer beépített igazságtalanságára, a neoliberális kapitalizmus működéséhez szükséges “elrettentő szegénység” antihumánus gyakorlatára is joggal következtethetünk. A gyermekszegénység mindennapi gyakorlata aláássa az esélyegyenlőség legendáját, megkérdőjelezi az “emberi jogok” hangzatos kultuszát és hosszabb távon olyan társadalmi feszültségeket termel, amelyek a középosztály és a gazdagok biztonságát is fenyegetik. A fejlett országok tömeges gyermekszegénységének felszámolása bizonyos értelemben a kapitalizmus életképességi tesztje is. Ha a gazdag országok a nemzeti jövedelmük elenyészően kis részét sem hajlandóak erre a célra feláldozni, akkor meg is érdemlik azt a közelgő társadalmi megrázkódtatást, amelynek első morajlásai már jól hallhatóak OECD-szerte. Az észak-európai ellenpélda azt bizonyítja, hogy a magas szintű és a társadalmi különbségeket tudatosan “kisimító” szociálpolitika alapvetően nem veszélyezteti az ország versenyképességét. A kapitalizmuson belül a magas újraelosztásra épülő szociáldemokráciánál humánusabb és sikeresebb társadalmi modellt még senki sem talált ki. Ez akkor is igaz, ha a neoliberalizmus hatására a skandináv modell is fájdalmas korrekciókra szorult.
Mit mondhatunk summázatképpen? Negyvenhét millió szegény gyermek él a világ leggazdagabb huszonkilenc országában. Ugyanazon a kapitalistának mondott rendszeren belül három és huszonhat százalék között szóródik a saját országukon belül szegénynek számító gyermekek aránya. Az egész OECD-n belül ugyanakkor 1,2% és 93,1% között leng ki az abszolút gyermekszegénységi mutató, ami azt jelzi, hogy a szervezet egyelőre inkább csak mesterséges egység, mintsem valóban a “gazdagok klubja”. A gyermekszegénységet – éppúgy, mint általában a szegénységet – a gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatottság önmagában nem mérsékli. Erre csak a magas állami újraelosztással dolgozó, jól intézményesült és társadalmilag elfogadott szociálpolitika képes. Negyven esztendővel ezelőtt Kennedy és Johnson elnökök meghirdették a szegénység elleni háborút (War on Poverty), melynek hatására a szegénységi küszöb alatt élők aránya a felére csökkent. Később a neoliberális teóriák hatására ismét drámaian emelkedett az amerikai szegények száma. Hasonló mondható el több nyugat-európai országról is.
Bármilyen meglepően hangzik egyesek számára, igenis számítanak a politikai döntések. Igenis a politikusokon, a közgazdászokon és persze a választók érettségén múlik, van-e tömeges szegénység az adott országban. A társadalmi gondokra érzéketlen gazdaságpolitika primátusa és a szociálpolitika elhanyagolása közvetlenül felelős tíz- és százmilliók szegénységéért. A fejlett országokban addig van szegénység, amíg a tömegek hagyják, hogy legyen.
Felhasznált irodalom:
Innocenti Report Card
Issue No.1 June 2000
A League Table Of Child Poverty In Rich Nations
UNICEF, Innocenti Research Center
Florence, Italy
| Veszélyeztetett gyermekek száma Magyarországon | ||||
|
A veszélyeztetettség oka |
1990 |
1996 |
1997 |
1998 |
|
Nyilvántartott veszélyeztetett kiskorú |
174 755 |
331 923 |
420 158 |
380 341 |
|
Anyagi okokból |
103 540 |
249 976 |
339 843 |
315 023 |
|
Egészségi okokból |
2 832 |
4 579 |
4 699 |
5 258 |
|
Környezeti okokból |
45 490 |
48 556 |
48 735 |
38 886 |
|
Családok száma, amelyben veszélyeztetett kiskorúak élnek |
76 144 |
137 609 |
156 133 |
166 165 |
| Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv, 1998 | ||||