I. Tények és fikciók a hidegháború végéről Az Egyesült Államok hatalma, 1944-1990
Mai világunkat a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés hozta létre. Ez a rendezés – és valójában magának a háborúnak a kimenetele is – a szövetségesek gazdasági hatalmán nyugodott. Ez a gazdasági erő magyarázza a két politikai és katonai szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió létrejöttét, amelyek képesek voltak felosztani Európát maguk között. Ez volt az alapja a világ imperialista rendjének több mint 40 évig. A győzők azonban távolról sem voltak egyformán erősek. Nagy-Britannia és Franciaország drágán fizették meg a háborút: Nagy-Britannia komolyan meggyengült, Franciaország még inkább. Még a két szuperhatalom is egyenlőtlen feltételek mellett állt szemben egymással. Az USA volt messze az erősebb.
Az USA a páratlan gazdasági fölény pozíciójában fejezte be a háborút. Gazdasági növekedése a háborús évek alatt rendkívüli volt. 1945-ben az USA gazdaságának ipari termelése több mint kétszerese volt az 1935-39 közötti termelésnek. Más országokban – a győzteseknél és a legyőzőiteknél egyaránt – a haditermelés lerombolta a civil gazdaságot. De az USA gazdasági növekedése olyan nagy volt (több mint évi 15 százalékos), hogy a civil gazdaság a hadigazdasággal azonos ütemben tudott növekedni.
Az USA uralkodó osztálya ezt az óriási hatalmat arra használta fel, hogy a világot a maga képére formálja át. Az USA már korábban hozzálátott, hogy a dollárt tegye a nemzetközi pénzügyi rendszer alapkövévé. Az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény a valuták átváltási arányát az aranyhoz viszonyítva rögzítette. Mivel az USA birtokolta a világ aranykészleteinek 80 százalékát, ez a dollárt „az arannyal egyenértékűvé" tette. Ez biztosította, hogy a dollár és kisebb mértékben a fontsterling váljanak nemzetközi fizetőeszközzé, ami a többi országokat arra kényszerítene, hogy dollártartalékot halmozzanak fel. Így minden külföldön tartott dollár vagy fontsterling azt jelenti, hogy hasonló összegű importot nem kell exporttal kiegyenlíteni – a világ többi része egyszerűen finanszírozza az (amerikai és brit) külkereskedelmi deficitet. Ez azt is jelentette, hogy a többi országok finanszírozták saját piacaiknak a fejlettebb amerikai termékek által előidézett összeomlását is.
De a háború végén az USA exportcikkeit még mindig kereskedelmi és monetáris jogszabályok zárták el az európai és japán piacokra való bejutástól. Az USA politikája, a Nemzetközi Valutaalap és az Általános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozásának leple alatt, azt célozta, hogy ezeket az akadályokat is eltávolítsa. Az európai hatalmaknak meg kellett engedniük, hogy valutáikat leértékeljék, piacaikat pedig át kellett engedniük az amerikai áruk dömpingjének, ha meg akarták ragadni azt az életmentő kötelet, amelyet az USA odahajított nekik – az Európai Újjáépítési Program vagy Marshall-segélyterv formájában. Éhínség volt Németország egyes részein, jegyre adagolták a kenyeret Franciaországban és megszigorították a jegyrendszert Nagy-Britanniában. Az európai hatalmak birodalmi igényei nagyjából a nagyvárosaik mellett elterülő romhalmazokra redukálódtak. A gazdasági segítség a politikai engedelmességtől függött. Ahogyan maga George Marshall tábornok kifejezte: „Bármelyik országban, amely a választásokon a kommunizmust segíti hatalomra, azonnal meg fogjuk szüntetni az Európai Újjáépítési Program összes jótéteményeit".
Az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy gazdasági hatalmával rákényszeríthette az európai hatalmakat, szabaduljanak meg a szocializmustól otthon – így szorult a 40-es évek végére a legtöbb kommunista párt a politikai élet perifériájára -, katonai hatalma segítségével pedig átvehette azokat a birodalmi funkciókat, amelyeket Nagy-Britannia, Németország és Franciaország helyzetükből adódóan nem tudtak többé ellátni.
Az USA katonai hatalma éppoly nagy volt, mint gazdasági ereje. 1949-ben, még azután is, hogy megkezdődött a második világháborút követő leszerelés, az USA-nak 400 katonai támaszpontja volt szerte a világon, csapatai pedig 56 országban állomásoztak. De az USA fokozódó birodalmi jellegű terjeszkedésének talán legvilágosabb bizonyítéka az általa a háború utáni évtizedben létrehozott katonai szövetségek és paktumok sora.
Az 1945-70 közötti időszak a kapitalizmus történetének legnagyobb konjunktúráját jelentette. Az 1953 utáni húsz évben a világ gyáripari termelése a háromszorosára nőtt.1 De még ezen a konjunktúrán belül is egyes gazdaságok gyorsabban növekedtek a többieknél. A növekedésért folytatott versengésben az USA már a vesztesek közé tartozott. 1955-tól 1970-ig az USA-ban a befektetett tőkék összege 57 százalékkal nőtt, de a főbb európai országokban ugyanakkor 116 százalékkal, Japánban pedig 500 százalékkal.2 Nyugat-Németország ipari „outputja" ötszörösére, Japáné pedig tizenháromszorosára nőtt 194970 között. Még az 1965-80 közötti években is, amelyekre az 1970-es évek recessziója is esett, az Egyesült Államok bruttó belföldi terméke (GDP) csak évi 2,7 százalékkal nőtt, mialatt Nyugat-Németországé 3,3 százalékkal, Franciaországé 5,2 százalékkal és Japáné 9,4 százalékkal.3 1957-ben a világ legnagyobb 100 cége közül 74 volt amerikai cég, 1972-ben már csak 53.4
Egészében az USA részesedése a világ gyáripari termelésében az 1945-ös több mint 50%-ról 1980-ra 31%-ra esett vissza, és még mindig csökken.5 Az autógyártás tipikus esete a problémának. 1962-ben az USA adta a világtermelés 52 százalékát, 1983-ban ez az arány már csak 23 százalék volt, amit mind Japán (24 százalék), mind az európai országok együttes autógyártása (34%) túlhaladott. Még a csúcstechnológiai termékek terén is, ahol az USA hosszú ideig vezető szerepet játszott, ma a külkereskedelmi deficit felé halad.6 A dollár már régen nem olyan értékes, mint az arany, és ma Európa a valutakészletek és az aranykészletek legfőbb birtokosa.7 Végső soron a gazdasági hanyatlás magyarázza azt a drámai változást is, amelynek során az USA a világ legnagyobb hitelező országából a világ legnagyobb adós országává csúszott le, mindössze néhány év alatt.
Ezzel a relatív gazdasági hanyatlással párhuzamosan az USA elvesztette korábbi katonai hegemóniájának egy részét is.
Az USA ugyanakkor természetesen még mindig a világ legnagyobb gazdasága. Ténylegesen kétszer olyan nagy, mint legerősebb versenytársának, a Szovjetuniónak a gazdasága. És az USA-nak van egy komoly előnye a jelenlegi Szovjetunióval, de a gyakran versenytársaként ábrázolt EGK-val szemben is: az USA egyetlen, egységes állam, amely relatíve mentes a centrifugális erőktől, és képes mind nemzetközi, mind hazai, mind gazdasági, mind katonai téren meghatározni a saját sorsát. Ráadásul az USA uralkodó osztálya egy újabb jelentős gazdasági előnyhöz jutott a legutóbbi években. Lenyomta a munkások reálbérét, és a szervezett munkásság arányát 20 százalék alá csökkentette.
Így az Egyesült Államok hanyatlása komoly ugyan, de relatív jellegű. A helyzet azonban az, hogy pontosan az ilyenfajta relatív hanyatláson dől el a birodalmak sorsa. Továbbá, az 1945 után létrehozott világrendet a túlnyomó amerikai gazdasági és katonai fölény létezésére alapozták. A hidegháború és az enyhülés egész története, a szovjet atombomba által okozott sokktól a vietnami háborún keresztül egészen a szuperhatalmak közötti viszonyban bekövetkezett jelenlegi olvadásig, nem érthető meg ennek a gazdasági hanyatlásnak az ismerete nélkül.
A Szovjetunió hanyatlása és a kelet-európai forradalmak
A hidegháború és az ezzel együtt járó több évtizedes diskurzus a szuperhatalmak versenyéről megtanított bennünket arra, hogy az USA-ról és Szovjetunióról mint egymással szimmetrikus erőkről gondolkodjunk. De miközben annyi igaz, hogy mindkettő imperialista nagyhatalom – az már egyáltalán nem igaz, és nem is volt soha az, hogy egyenlő erejű imperialista hatalmak volnának.
A Szovjetunió az 1930-as években keresztülment egy barbár módszerekkel történő, de sikeres iparosításon, és abból az elszegényedett, megviselt és lényegében agrárjellegű társadalomból, amely az 1920-as évek második felében volt, a fő ipari és katonai hatalmak sorába emelkedett. A második világháború alatt a Szovjetunió viselte a náci hadigépezet csapásait, elszenvedte a megszállást, a hatalmas pusztításokat és a körülbelül 20 milliós emberveszteséget.
A Szovjetunió hatalma a második világháború végén nem annyira gazdasági erején, mint inkább katonai és stratégiai helyzetén nyugodott. Amíg az USA a gazdasági fölényét használta fel arra, hogy fenntartsa a nyugat-európaiak katonai és stratégiai alávetettségét, addig a Szovjetuniónak katonai erejét kellett arra felhasználni, hogy gazdasági téren biztosítsa szupremáciáját a kelet-európai országok felett. Amíg az USA gazdasági és katonai hatalmát a Föld minden részére kiterjesztette, addig a Szovjetunió birodalma egy szorosan összetartozó földrajzi és katonai blokk maradt Kelet-Európában.
A Szovjetunió még így is úgy került ki a háborúból, mint a harmadik legerősebb gazdaság a világon, az USA és Nagy-Britannia után. És, bármennyire ellentmond is ez annak a ma divatossá vált nézetnek, amely szerint a központilag tervezett gazdaság képtelen a növekedésre, a Szovjetunió gazdasága a háború utáni „boom" idején tovább növekedett, az 1950-es években túlszárnyalva Nagy-Britanniát. Az 1940-es évek végén a szovjet vezetők kidolgoztak egy 15 éves tervet. Amikor 1965-ben Brezsnyev visszatekintve összehasonlította ezt az elért eredményekkel, megállapította, hogy az össztermelés a tervet 30 százalékkal túllépte. De ezt úgy érték el, hogy a növekedés bizonyos területeken, mint például az olaj és földgázkitermelés, hatalmas volt, más területeken viszont, mint a mezőgazdaságban, alul teljesítették a tervet. A tervezés kudarcot vallott, de az elért növekedés jelentős volt. A Szovjetunió egy főre jutó ipari termelése 1929-ben az európai átlag 25 százaléka volt, 1940-ben 40 százaléka. 1953-ban 63 százaléka, és 1980-ban 90 százaléka. Ahogyan Mike Haynes írja: „A CIA becslései szerint 1950-re a szovjet ipari termelés az amerikainak a 33%-ára emelkedett, és relatív növekedése folytatódott az 1970-es évek közepéig, amikor elérte a csúcsot, alig kevesebbet, mint az amerikai szint 60 százalékát."8
Elfogadhatjuk, hogy egyrészt a CIA hajlamos volt a túlzott becslésekre, másrészt pedig a rés az 1970-es évek óta kiszélesedett, anélkül, hogy ez változtatna azon a következtetésen, hogy a háborút követő hosszú gazdasági fellendülés alatt a Szovjetunió gyorsabban növekedett, mint az USA. Mi több, a gazdasági fejlődés eme időszakában érte el a Szovjetunió történetében a legnagyobb stratégiai hatalmat. Kubától Angoláig, Mozambiktól Szíriáig, Egyiptomtól Indiáig, Közép-Amerikától Délkelet-Ázsiáig, a Szovjetunió, bármilyen időlegesen is egyes esetekben, de kezdte betölteni azokat az üres helyeket, amelyeket az antikolonialista mozgalmak áradata elől visszavonuló nyugati imperializmus maga után hagyott.
A továbbiakban azonban a helyzet a Szovjetunió számára sem kedvezően változott. A Szovjetunió sohasem épített fel egy, az USA-éhoz hasonló méretű nemzetgazdaságot, sohasem tudta birodalmát annyira kiterjeszteni, mint az USA, de ugyanakkor a szuperhatalmak közötti versengés éppúgy aláásta a Szovjetuniót, mint az USA-t, és éppen sikerei tetőpontján. A Szovjetunió növekedési rátája az 1960-as évek második felében drámaian csökkenni kezdett.
A nemzeti jövedelem növekedési rátája ötéves periódusonként9
Még ha elfogadjuk is, hogy Aganbegjan túloz, hogy az adatokból érvet kovácsolhasson a brezsnyevista erők ellen, akkor is van elegendő más bizonyítékunk is, amely ugyanezeket a következtetéseket erősíti meg. Mind a Szovjetunió hivatalos adatai, mind a CIA becslései – bár különböznek a növekedés szintjét illetően – ugyanazt a trendet mutatják.
A SZOVJETUNIÓ GAZDASÁGÁNAK ÁTLAGOS ÉVI NÖVEKEDÉSI ÜTEME (SZÁZALÉK)
|
||||
1966-70
|
1971-75
|
1976-80
|
1981-85
|
|
CIA adatok:10
|
5,3
|
3,3
|
2,3
|
1,9
|
szovjet adatok:
|
7,7
|
5,7
|
4,3
|
3,6
|
Mármost, egy nyugati gazdaság viszonylatában ezek a számok tisztes, figyelemreméltó növekedési ütemet jelenthetnek. De egyetlen nyugati gazdaság sem kényszerült közvetlenül katonai és gazdasági versenybe egy önmagánál kétszer nagyobb gazdasággal. Egyetlen más gazdaságnak sem kellett ezért forrásainak kétszer akkora részét, mint az USA, haditermelésre fordítania. Egyetlen más összehasonlítható méretű gazdaságnak sem kellett egy olyan katonai szerződés terheit viselnie, mint amilyen a Varsói Szerződés, amelynek többi tagállamai összehasonlíthatatlanul kevesebbel járultak hozzá a fenntartásához, mint az európai tagállamok a NATO-éhoz. És mialatt az USA befolyási övezetei magukba foglaltak néhányat a világ leggyorsabban növekedő gazdaságai közül, addig a Szovjetunió szövetségesei az 1960-as, 70-es években sokkal kevesebbet tudtak gazdaságilag nyújtani.
Az 1980-as évekre a Szovjetunió gazdasági hanyatlása már azzal fenyegetett, hogy aláássa birodalma fenntartására és az USA-val való katonai versengésre való képességét. A Szovjetunió katonai vezetésének észre kellett vennie a fenyegető „Megmérettél…" feliratot a falon, amikor végre-valahára az 1980-as évek végén, kilenc esztendeig tartó kísérletek után üzembe helyzeték új Szuhoj SU 27 típusú vadászgépüket. Az ennek megfelelő USA vadászgép, az F-15, ekkor már tizenkét éve létezett. Még jobban meg kellett zavarnia a hadvezetést annak, amikor Ronald Reagan 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót", vagy amikor Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger azt írta: „Hogy vissza tudja verni a radarelhárítóval felszerelt bombázókat, a Szovjetuniónak sok éven keresztül hatalmas beruházásokat kell eszközölnie, miközben a korábbi beruházások nagyon gyorsan el fognak értéktelenedni".11
Mindennek következtében az 1980-as évek új hidegháborúja a kimerülés határán találta a két szuperhatalmat. Az USA térdre kényszerítette a Szovjetuniót, de ez pirruszi győzelem volt, amely túlságosan is legyengítette az USA-t ahhoz, hogy hatékonyan uralni tudja azt a világot, amelyet a hidegháború örökségül hagyott rá, vagy hogy elhárítsa az újonnan felemelkedő hatalmak kihívásait. Ezt a hátteret szem előtt tartva világossá válik Mihail Gorbacsov stratégiája. Kezdetben, amikor hatalomra jutott, Gorbacsov nem használta a glasznoszty és a peresztrojka terminusokat. Ehelyett a gazdasági fejlődés felgyorsításának [uszkorenyije] szükségességéről beszélt. Láttuk az előbbiekben, hogy sürgetően szüksége volt egy ilyen gyorsításra.
(Gorbacsov első tetteinek egyike volt, hogy biztosította a maga számára a hadsereg támogatását. Első lépésként beszédet mondott magas rangú katonatisztek egy értekezletén, Minszkben, 1985 májusában. Nem tudjuk, mit mondott. De az előző évben eléggé világosan fogalmazott, amikor azt mondta: „csak egy intenzív, magasan fejlett gazdaság biztosíthatja, hogy hazánk helyzete a nemzetközi színtéren ismét megerősödjék, és teheti lehetővé, hogy méltósággal, mint nagy és virágzó hatalom lépjünk be a következő évezredbe."12 ) Gorbacsov a továbbiakban arra használta figyelemreméltó diplomáciai képességeit, hogy megpróbálja rábírni a nyugati hatalmakat a fegyverkezési verseny korlátozására. Abban reménykedett, hogy felhagyhat a nukleáris egyensúlyra való törekvéssel, felváltva azt az „ésszerűen elégséges" fegyverzet doktrínájával. Ez azt jelenti, hogy ameddig a Szovjetunió rendelkezik egy hatékony nukleáris „második csapáshoz" szükséges kapacitással, addig nem szükséges az USA-val fej-fej mellett haladnia a fegyverkezési versenyben. (Egyáltalán nem világos, hogy Gorbacsovnak valóban sikerült-e megnyernie a hadsereg vezetését ennek az álláspontnak.) Úgyszintén megpróbálta megszabadítani a Szovjetuniót harmadik világbeli szövetségeseihez fűződő kötelezettségeitől is, a legfigyelemreméltóbb módon akkor, amikor együttműködött az USA-val a közép-amerikai és dél-afrikai rendezés terveinek kidolgozásában és az Öböl-háború kérdésében.
Mindez nehéz és veszélyes vállalkozás volt, de még sikerülhetett volna – egészen addig, amíg Kelet-Európa tömegei bele nem avatkoztak az eseményekbe. Gorbacsov a Kelet-Európa és a Nyugat közötti gazdasági kapcsolatok liberalizálása és fejlesztése mellett szállt síkra. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy megkíséreljék megújítani a kelet-európai gazdaságokat, beleértve a Szovjetunió gazdaságát is. Amit Gorbacsov elképzelt, az egy lengyel vagy magyar típusú fejlődés volt a világgazdasági integráció felé. Ebben a törekvésében nyilvánvalóan támogatták őt a kelet-európai uralkodó osztály jelentős csoportjai. Ez meglehetősen kellemetlenül érinti az új, demokratikus kormányokat Kelet-Európában, és a nyugati burzsoáziát is, mivel mindkettő szeretné elleplezni azt a folyamatosságot, amely a régi államkapitalista [vagy más, Kelet-Európában inkább szokásos szóhasználat szerint: „államszocialista" – a szerk.] rendszerek, és az új, az állami és a multinacionális tőkét kombináló rendszerek között van. Ennek ellenére meglehetősen nyilvánvaló, hogy a régi rezsimeken belül jelentős csoportok kívánták ezt a változást. Lengyelország pártállami uralkodó osztálya például világosan látta, hogy a Szolidaritásnak a kormányba való bevonása az egyetlen lehetőség arra, hogy a világpiaci nyitás árát a munkásokkal elfogadtassák. Magyarország elmozdulása a piacgazdaság és a korlátozott demokrácia felé 12 hónappal előzte meg a kelet-európai forradalmakat. Mindkét ország stratégiája nyilvánvalóan a Kreml bürokráciájának támogatását élvezte. A csehszlovákiai, a kelet-német és a romániai események is megmutatták, milyen mértékben keresték az államapparátus egyes részei a lehetőséget, hogy megszabadulhassanak a régi keményvonalas vezetőktől.
Mindez persze nem csökkenti az utcákon és tereken tüntetők hősiességének értékét, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasági növekedés csökkenő üteme és az erősödő gazdasági kapcsolatok a Nyugattal (illetve az uralkodó osztály egyes rétegeinek törekvése egy ilyen kapcsolatra) valójában már belülről is aláaknázták a kelet-európai rendszereket. Ez az oka annak, hogy – Románia kivételével – oly kevés vérontás árán omlottak össze. A tőkefelhalmozás autarchikus államkapitalista módszere egyre kevésbé volt hatékony. Az uralkodó osztály ekkor már új alternatívát keresett, amely a régi rendszer elemeit a világpiac multinacionális tőkéjével való integrációval kapcsolta össze.13 A tömegmozgalmak azonban arra kényszerítenek, hogy ezt a változást sokkal gyorsabban és sokkal radikálisabban hajtsák végre, mint ahogyan szerették volna. Ezen országok gazdasági problémáit a forradalmi változások azonban súlyosbították, nem pedig megoldották.
A kelet-európai forradalmak hatalmas erővel hatottak vissza Gorbacsov helyzetére. Birodalma valóban erőteljesen reagált rájuk. Példájuk mindenütt új erővel töltötte el a belső birodalom népeit, Bakutól Moldávián keresztül egészen Vilniusig. Ugyanakkor Gorbacsovnak a fegyveres erőkkel gondosan kiépített szövetségét a kelet-európai forradalmaknak meg kellett terhelniük. A katonai erőegyensúly a Kelet-Európából való visszavonulás eredményeként számottevően az ő hátrányukra változott meg.
Gorbacsov valószínűleg kevés közvetlen vigasztalást talál abban a tényben, hogy bármi történjék is, hacsak a munkásosztály kezébe nem veszi a hatalmat vagy a Nyugat teljesen fel nem darabolja a Szovjetuniót, a Szovjetunió meg fog maradni a leghatalmasabb katonai és az egyik leghatalmasabb gazdasági tényezőnek az eurázsiai térségben. A hidegháború utáni világ bármilyen elemzésének tisztában kell lennie azzal, hogy a Szovjetunió továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusára, és különösen korábbi kelet-európai csatlósai némelyikére.
Csökkennek-e a fegyverkezési kiadások?
A főbb hatalmak által katonai célokra költött összeg, összehasonlítva a gazdaságaik által megtermelt javak és szolgáltatások teljes összegével, csökken. De ez nem azért van így, mert a Berlini Fal leomlása óta a béke és stabilitás egy új korszaka kezdődött el. A fegyverkezési kiadások már hosszú idővel a legutóbbi évek kelet-európai eseményei előtt is csökkenőben voltak.
Bizonyos, hogy az Egyesült Államok fegyverkezési kiadásai, jóllehet egyenlőtlenül, de folyamatosan csökkentek már az első hidegháborús periódus tetőpontja, illetve a koreai háború és az 1950-es évek közepe óta. Az USA fegyverkezési költségei ekkor a bruttó nemzeti termék 15%-át, a világháborútól eltekintve példátlanul magas összeget tettek ki.
Azóta a csökkenés trendjét megzavarta a vietnami háború (amikor a katonai kiadások újból elérték a GNP 10%-át) és a Reagan-féle fegyverkezési kampány.14 Összességében azonban a csökkenés üteme drámai volt. Már maga Reagan visszafogta a katonai kiadásokat elnökségének utolsó éveiben, és ha Bush elnök eleget tesz ígéreteinek, az USA védelmi kiadásai 1995-re a GNP 4 százalékára fognak csökkenni.15 Ez éppen 1 százalékkal lesz magasabb, mint a fegyverkezési kiadások 1947-es szintje, amikor a háború utáni leszerelés már befejeződött, a hidegháborús katonai kiadások pedig még nem kezdődtek el.
Nagy-Britannia védelmi kiadásai hasonló módon alakultak.16 Más NATO-országok sokkal kevésbé készségesen követték Reagant a fegyverkezési verseny csúcsaira, bár valószínűleg követni fogják Busht a lefelé vezető úton, együttes fegyverkezési költségüket az 1985-ös 3,5 százalékról az 1995-re tervezett, a GDP 2,2 százalékát kitevő összegre csökkentve.17
A Szovjetunió katonai kiadásait felmérni sokkal nehezebb feladat. A GNP százalékában vett fegyverkezési költségre vonatkozó becslések szélsőségesen eltérőek. A CIA becslései 15-18 százalék körül mozognak (a legalacsonyabb az 1970-es 13 százalék).18
Néhány óvatosságra intő megjegyzést azonban fűznünk kell a fenti számokhoz. Először is, a legtöbb „tervezett" csökkentést ténylegesen nem hajtják végre. Másodszor, minden csökkentés, akár javasolt, akár tényleges, a Reagan-féle masszív fegyverkezés nagyon magas szintjéről történik. Az USA-ban azután, hogy a GNP százalékában számított fegyverkezési kádasok öt éven át folyamatosan csökkentek, tényleges összegük még mindig 30 százalékkal magasabb, mint 1980-ban. Ha Bush összes csökkentési tervét végrehajtják is, az USA fegyverkezési költségei 1995-ben még mindig 19 százalékkal magasabbak lesznek mint 1980-ban voltak. Nagy-Britanniában a tervezett fegyverkezési kiadások lényegében visszatértést jelentenek a második hidegháborús időszak (1980-as évek) előtti szintre. Harmadszor, a föntebb megadott adatok többsége a hadiiparnak az össztermelésen belüli arányára vonatkozik. Ezért mindaddig, amíg a gazdaság növekszik, a GNP katonai kiadásokra eső százaléka csökkenhet, miközben a fegyverek, bombák és hadihajók tényleges száma tovább növekszik. Egy olyan erős gazdaság, mint amilyen Japáné, a GNP-nek mindössze 1 százalékát töltheti fegyverkezésre, és ennek ellenére egyes becslések szerint abszolút számokban a világ harmadik legnagyobb védelmi költségvetését finanszírozza. 1989-90-ben a japán védelmi kiadások 5,9 százalékkal növekedtek, anélkül, hogy a GNP-n belüli arányuk növekedett volna. A végkövetkeztetés tehát ez: a világ uralkodó osztályai képesek csökkenteni a fegyverekre költött teljes összeg arányát, és ugyanakkor mégis növelni a rendelkezésükre álló romboló erők mennyiségét.
Nagyjából így állt a helyzet, amikor az 1980-as évek vége felé a szuperhatalmak egy kettős krízissel találták magukat szemben. A krízis egyfelől gazdasági természetű volt. Az USA költségvetési deficitje és Oroszország gazdasági válsága – mindkettő a korábbi katonai költekezésből adódott – arra késztette a két országot, hogy újból felülvizsgálják a védelem kérdését. Keveset haladtak azonban mindaddig, amíg teljesen váratlanul a kelet-európai változások sodra rá nem kényszerítette a két szuperhatalmat arra, hogy globálisan tekintsék át védelmi kötelezettségeiket.
Leszerelnek-e a szuperhatalmak?
A tömegkommunikáció általában azt az illúziót kelti, hogy a szuperhatalmak közötti „történelmi" csúcstalálkozók a világot biztonságosabbá tették. Ugyanakkor a csúcstalálkozók szédítő sorozata és a fegyverzetkorlátozási javaslatok áradata közepette csak egyetlen nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt írtak alá a Gorbacsov-érában, a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó 1987-es szerződést, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a nagy hatótávolságú nukleáris rakétákat. Kudarca, márpedig kudarc volt, komoly tanulságokat nyújt arra nézve, hogyan működik a fegyverkezési verseny.
A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre (INF) vonatkozó szerződés a fegyvereknek egy nagyon szűk csoportját, a földről indítható, 300 és 3.000 mérföld közötti hatósugarú nukleáris tölteteket érinti. Látható ebből, hogy ez a szerződés még csak meg sem kísérelte a szuperhatalmak nukleáris fegyverzetének kb. 96 százalékát kitevő fegyverek gyártásának korlátozását. De még ezek a szúk körű engedmények is túl soknak bizonyultak az USA és a NATO katonai tervezői szemében. A szerződés aláírása előtt egy hónappal találkoztak, hogy a „kompenzáló eszközökről" határozzanak.
Körülbelül 450 taktikai levegő-föld rakétát (TASM, illetve SRAM-T) terveztek Európa számára Ezeket az új hordozórakétákat ugyanazokra a célpontokra állítják, amelyek korábban azoknak a földi indítású hordozórakétáknak a célpontjai voltak, mint például amelyek most hagyták el, nagy hírverés közepette, Greenham Commont.
Összesen 106 hordozórakéta volt csak Greenhamben, de legalább 160 levegőből indítható hordozórakétát fognak most telepíteni Nagy-Britanniába. Az új hordozórakéták műszaki szempontból fejlettebbek elődeiknél. Az eredeti hordozók egy repülőgép sebességének háromszorosát is elérik.19
A NATO-miniszterek azt követették, hogy a szövetséges erők európai főparancsnoka (aki mindig egy amerikai katonatiszt) „az INF-szerződés utáni fegyverzetújrastrukturálás" részeként „vizsgálja meg a nukleáris fegyverek teljes skálájának alkalmazhatóságát".20 Egy, az eufemizmus mesteri példájának nevezhető cikkben az Independent megjegyzi, hogy A NATO új nukleáris arzenálját néhány megfigyelő úgy értelmezi, mint az 1987-es INF (közép-hatósugarú rakéta)-szerződés megkerülését".21 A The Observer kommentátora, Nigel Hawkes pontosabban ragadta meg a szituáció lényegét egy A NATO édesszavú altatódalából kihallatszó kardcsörtetés című cikkben: „Úgy tűnik, hogy a NATO, a békéről és a testvériségről szóló hangzatos megnyilatkozások színfala mögött, valójában az amerikai levegő-föld típusú nukleáris hordozók egy új nemzedékét készíti elő Európa számára".
Werner és Hurd (a NATO titkára és a brit külügyi államtitkár), valamint James Baker amerikai külügyminiszter nem voltak hajlandók nyilatkozni arról, hogy vajon azok a tárgyalások a kis hatótávolságú atomfegyverekről, amelyeket Bush elnök egy, a hagyományos fegyverekről szóló megegyezés utánra kilátásba helyezett, érinteni fogják-e a TASM-típusú, taktikai levegő-föld hordozórakéták kérdését is.
Ily módon az USA és NATO-beli szövetségesei, ha sikerül megegyezniük, nem egyszerűen csak az INF-szerződést kerülik meg, hanem már azt tervezik, hogyan kerüljék meg a következő szerződést, sőt, a következő kettőt!
Az INF-szerződéssel ugyanaz történik most, mint a stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalásokkal (SALT) és a ballisztikus rakéták ellen irányuló szerződésekkel az 1970-es években. Egyikük sem állította meg vagy kívánta megállítani a nukleáris fegyverek mennyiségének növekedését.22 A fegyverkezési szakértők – legalábbis egymás között – egyetértenek abban, hogy a csúcstalálkozók és egyezmények célja a fegyverkezés kontrollálása, nem pedig korlátozása. A fegyverkezési verseny szabályainak meghatározását, nem pedig a verseny megszüntetését célozzák. Michael Sheahan, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének munkatársa mondja: „Az 1970-es évek során a nagyhatalmaknak sikerült elérniük a fegyverkezés ellenőrzését, de ez inkább kölcsönös, egyeztetett fegyverzetnövelések, semmint fegyverzetcsökkentések révén történt, a nyilvánosságban azt az érzést keltve, hogy igényeiről nem vettek tudomást – mint ahogy valóban így is történt… A fegyverzetcsökkentési alkudozások célja nem annyira az, hogy megegyezést érjenek el, hanem inkább hogy a nagyközönség úgy lássa, megpróbáltak megegyezni, valamint hogy a jövőért való felelősséget a másik oldalra hárítsák. A fegyverzetcsökkentési tárgyalás a szorongások csillapítását célzó mechanizmus…"23
Amikor Gorbacsov és Bush tavaly májusban Washingtonban találkoztak, pontosan egy ilyen „szorongáscsillapító mechanizmust" hoztak működésbe – az interkontinentális nukleáris rakétákról szóló START egyezménnyel. Bush és Gorbacsov találkozójuk végén aláírtak egy papírt, de ez nem egy szerződés volt. Martin Walker helyesen úgy írta ezt le, mint „puszta ígéretet arra, hogy megegyeznek egy stratégiai fegyverzetük csökkentéséről szóló egyezmény keretfeltételeit illetően". Gorbacsov és Reagan hasonló ígéretet tettek első amerikai csúcstalálkozójuk alkalmával, 1987-ben. Ezt a deklarációt megismételték a moszkvai csúcstalálkozón, majd a múlt évben Máltán lezajlott Bush-Gorbacsov csúcson.24
Még ha Gorbacsovnak és Bushnak sikerülne is aláírnia egy szerződést, valószínűtlen, hogy ez jobb sorsra jutna elődeinél: bizonyos, hogy nem fogja a nukleáris fegyverzeteket a felükre csökkenteni, ahogyan Gorbacsov és Reagan eleinte ígérték. A papírformához híven a javasolt egyezmény csökkenti a régi fegyverek számát, de ugyanakkor lehetővé teszi az újak mennyiségének hatalmas növelését. Így a START jegyében az USA és a Szovjetunió összes interkontinentális hordozórakétáik számát 4.476-tal fogják csökkenteni, és hasonló mértékben csökkentik tengeralattjárókról indítható nukleáris lövegeik számát is. De ugyanakkor 2.990-nel növelni fogják a pontosabban célra irányítható, levegőből indítható hordozórakéták és a rövidtávú hordozók számát. Ráadásul a stratégiai bombázókat egyenként egy nukleáris robbanófejnek számolták, holott valójában rendszerint nyolcat vagy tízet visznek magukkal. Az USA tengerészetének nukleáris potenciállal rendelkező légierejét pedig egyáltalán nem is vették számításba. Ha a szerződést aláírják, az USA még mindig ugyanannyi stratégiai nukleáris robbanófejjel fog rendelkezni, mint ma, és a Szovjetunió,- bár csökkentést hajt most végre – még mindig többel, mint egy évtizeddel ezelőtt.25
Egy tudományos tanulmány azt állítja, hogy a START „valószínűleg kevéssel fog többet eredményezni, mint hogy kiselejteznek nagyszámú elavult fegyvert, mialatt kb. 17.000 modern stratégiai fegyvert a helyén hagynak".26 Még a megcsontosodott „héjának" számító korábbi hadügyminiszter, Richard Perle is, akit a Reagan-kormányzaton belül is a „sötétség fejedelmének" tartottak, azt mondta egy világos pillanatában: „ahelyett, hogy tovább csökkentettük volna, ténylegesen inkább növeltük a fegyverzet megengedett szintjét mindegyik kategóriában".27
Ráadásul mindkét oldal elfogadta, hogy a csillagháborús programot egyáltalán nem is tárgyalják meg. A szerződés nem vonatkozott a brit és francia nukleáris rakétákra sem. Valójában Margaret Thatcher – mint rendszerint – az USA irányítását követte. Bármely fegyver mennyiségét csökkentik is a jelenleg tervezett fegyverzetrevízió során, bizonyos, hogy az nem az a Trident-2 típusú löveg lesz, amely megkétszerezi a nukleáris robbanófejek számát a brit tengeralattjárókon.
De ha az USA politikájának terveiben a nukleáris fegyverkezési stratégia nem változott, igaz-e ugyanez a hagyományos fegyverekre is? Nyilván ez az a terület – vélhetnénk -, ahol a sokszor beígért csökkentések történnek. Nos, a hagyományos fegyverzet csökkentése, ha nem is olyan nagymértékű, mint ahogyan Bush és hadügyminisztere szeretné elhitetni, mindazonáltal reális. Nemcsak az Európában állomásozó, hanem az összes amerikai erőket érinti. De ez azért történik így, mert a kelet-európai változások világossá tettek valamit, amit egyes katonai szakértők már régebben leszögeztek: a második világháborún végleg túl vagyunk. Az USA és a NATO stratégiája, különösen Európában, eredetileg arra az elképzelésre épült, hogy egy, a jövőben bekövetkező háború 1940 mintájára fog lezajlani, hatalmas harckocsioszlopok – ezúttal inkább oroszok, mint németek – fognak végiggördülni Európán. A nagyhatalmak most egyszerre azon veszik észre magukat, hogy nem a megfelelő típusú alakulatokat, nem a megfelelő számban és nem is a megfelelő helyeken állomásoztatják. Az USA és Nagy-Britannia, a gazdasági nehézségektől gyötörve, most felhasználják az alkalmat, hogy fegyveres erőiket átszervezzék. Ha képesek erre, ugyanakkor megtakarítanak némi pénzt is, ami csak szerencse nekik. Ha ráadásul ezt úgy tudják eladni a nyilvánosságnak, mint a béke irányába tett lépést, annál jobb.
Így tehát milyen fegyveres erőkkel szeretni bírni az USA? Bizonyos, hogy nem kívánja abbahagyni a technológiailag magas szinten álló fegyverek kifejlesztését. Új típusú hagyományos fegyvereket alkalmaznak most, amelyek éppen olyan pusztítóak, mint a kisebb nukleáris fegyverek, és semmilyen érvényben lévő fegyverzetkorlátozás nem terjed ki rájuk. Képesek egyetlen perc alatt romba dönteni egy kisebb várost. Egy katonai szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta: „Ez a tűzerő azt jelenti, hogy egyetlen, hagyományos lövegekkel felszerelt rakétakilövő éppoly hatásos lehet, mint egy kisebb taktikai nukleáris tüzérségi lövedék, és hatalmas tűzerő növekedést jelent a régebbi hagyományos tüzérséggel összevetve".28
Mindazonáltal az USA valóban csökkenteni akarja az ilyen fegyverekkel felszerelt csapatok számát, különösen Európában, amelynek védelmére összes katonai kiadásainak 60 százalékát fordítja. De Bush még itt is vigyáz arra, ne vonuljon vissza annyira, hogy ezzel veszélybe sodorja „új atlantizmusát" – azt a lehetőséget, hogy vezető szerepet játsszon a kontinens politikájának irányításában. Az USA legfeljebb annyit akar, hogy csökkenthesse a tankok és a gyalogság létszámát egy mozgékonyabb, jobb technológiával felszerelt haderő javára, amely képes az olyan fajta „alacsony intenzitású hadviselésre", amelyet az USA Grenada, Panama, Nicaragua, Líbia ellen és az 1987-es Öböl-háborúban folytatott. Egyébként új ideológiára sincs különösebb gond. Amióta a „világméretű kommunista veszély" megszűnt hatékony mumus lenni, a „terrorizmus" és a „kábítószer-kereskedelem" foglalták el a helyét a Pentagon azon ürügyeinek szótárában, amelyekkel az útjában állók lerohanását akarja mentegetni.
Hasonló terveket propagálnak Nagy-Britanniában is, egy időben azzal, hogy a kormány hozzálátott a védelem felülvizsgálásához. Megint csak helytelen lenne túlbecsülni a valóban végbemenő haderőcsökkentéseket, bár a kormányzat nehéz gazdasági helyzete, különösen amiatt, hogy rosszul mérte fel az infláció növekedési ütemét, valószínűvé teszi, hogy a fegyverkezési kiadások csökkentése valamivel komolyabb lesz, mint azt eredetileg eltervezték. De a revízió fő oka – akárcsak az USA esetében – az, hogy a Varsói Szerződés hanyatlása megadja a fegyveres erőknek a szükséges ürügyet stratégiájuk nagymértékben szükséges átalakításához.
Összefoglalva: a hagyományos fegyverek terén láthatunk bizonyos csökkentéseket, bár – akárcsak a nukleáris fegyverek esetében – inkább csak tervezik, semmint végrehajtják őket, és még a tervezett csökkentések sem olyan nagy mértékűek, mint ahogyan azt velünk el szeretnék hitetni. Ezenkívül elfedik azt a sokkal fontosabb átalakítási folyamatot, amelynek az a célja, hogy a fegyveres erőket még pusztítóbbakká és még hatékonyabbá tegye ebben a megváltozott világban.
A Szovjetunió hadseregének átalakítása bizonyos mértékig hasonló a Nyugaton folyó átalakításhoz. A hadvezetés szeretne áttérni a sorozott hadseregről egy professzionálisabb jellegű haderő alkalmazására, de a sorozás olcsóbb – „egy fizetett zsoldoshadsereggel együtt járna a hadsereg fenntartásához szükséges kiadások jelentős (hathétszeres) megnövekedése".29 Mint számos más intézmény a Szovjetunióban, a hadsereg is abba a csapdába esett, hogy egyrészt szükséges lenne a Nyugattal való hatékonyabb versengés céljából a nyugati kapitalizmuséihoz hasonló struktúrákat létrehozni, másrészt viszont az ehhez szükséges anyagi erőforrások nem állnak rendelkezésre.
Összeomlott-e a Varsói Szerződés?
Nyugat-Európa egészének szovjet megszállása ma elképzelhetetlen. Ennek következményeként mindkét szuperhatalomnak európai hadseregei sokkal nagyobb mérvű csökkentését kellett elfogadnia, mint amennyit egyébként elfogadtak volna. Mindazonáltal még itt is, ahol a változás valódi, és nem pusztán a tények kozmetikázását jelenti, szükséges, hogy a helyzetet némileg közelebbről megvizsgáljuk, hogy meghatározzuk, pontosan mi is az, ami változik, és miért.
Érdemes először is megjegyeznünk, hogy – legalábbis részben – a Varsói Szerződés összeomlása drámaibb folyamatnak tűnik, mint amilyen valójában, mert a Nyugat mindig eltúlozta a szerződés összeforrottságának mértékét. Bizonyos, hogy a paktum hasznos fügefalevelet jelentett a Szovjetuniónak, amellyel elfedhette birodalmi rendcsináló működését 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, bár a szovjetek nem kockáztatták meg ugyanezt a lépést 1981-ben, inkább ráhagyták a legyei uralkodó osztályra, hogy maga oldja meg a saját problémáját. De az az elképzelés, hogy valaha is sor kerülhetne a Varsói Szerződés egyesült erőinek Nyugat-Európa elleni inváziójára, mindig is inkább fikció volt, mint valóság. A Varsói Szerződés országai nemcsak hogy mindig is elmaradtak a nyugati országok mögött vagyonukat, népességüket és fegyveres erejüket tekintve, hanem nélkülözték az ehhez szükséges összeforrottságot is. Még a kelet-európai átalakulások előtt Andrew Kelly azt írta A szovjet fölény mítosza c. könyvében, hogy bármilyen kelet-nyugati konfliktus esetén „kétségesnek tekinthető, vajon a kelet-német csapatok szívesen harcolnának-e a nyugat-németek ellen, és majdnem bizonyos, hogy a konfliktus során Románia megpróbálná folytatni korábbi függetlenségi politikáját. A Szovjetunió még többi szövetségeseinek támogatására sem számíthat túlzottan: mind Magyarország, mind Csehszlovákia keresztülment egy szovjet invázión az elmúlt 30 évben, és a lakosságban komoly szovjetellenes érzelmek élnek. Végül Lengyelország baráti kapcsolatokat tart fenn számos nyugati országgal, jóllehet hagyományos ellensége Németország".30
Kellynek a kelet-német hadsereg megbízhatóságával kapcsolatos kételyeit bizonyára a Szovjetunió is osztotta; az 1953-as felkelés óta a kelet-német hadsereg mindegyik hadosztályára egy-egy motorizált szovjet lövészhadosztály „vigyázott".
A helyzet végső iróniája az (s ez talán segíthet bennünket abban, hogy a Varsói Szerződés összeomlását megfelelő perspektívában lássuk), hogy számos, a Varsói Szerződést sújtó probléma növekvő mértékben problémává válik a NATO számára is. Éppúgy, ahogyan elképzelhetetlen, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Nyugat-Európát, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a NATO megtámadja a szeretetreméltó Mr. Havelt és a többi kelet-európai demokratát. És ha a Varsói Szerződés nem fogja megtámadni Nyugat-Európát, mi az indoka a NATO további fenntartásának, vagy az USA csapatai folytatólagos európai jelenlétének?
Még mielőtt a kelet-európai válság tetőpontjára ért volna, a NATO-ban több repedés mutatkozott, mint bármikor azóta, hogy Franciaország elhagyta az egyesített katonai szervezetet. Az európai tömegmozgalmak a nagy hatótávolságú és Pershing típusú rakéták telepítése ellen feszültségeket teremtettek, különösen az USA és Németország között. Spanyolország és Görögország egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy területén nem tűri meg tovább az amerikai támaszpontokat. Ezután számos európai ország vonakodott követni Reagan hatalmas fegyverkezési programjait, különösen a csillagháborúval és a neutronbombával kapcsolatos programokat. Ezek a feszültségek fokozódtak, először is Gorbacsov ama kísérletének következtében, hogy megnyissa a Szovjetunió gazdaságát a világpiac előtt, másodszor pedig a Varsói Szerződés összeomlása miatt. Az európai országoknak, különösen a németeknek, már korábban több gazdasági kapcsolatuk volt a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal, mint az USA-nak. A Berlini Fal leomlása óta ez a tény erőteljesebben megmutatkozott a nyugat-európai hatalmak külpolitikájában, mint korábban. Kohl döntése az egyesítés gyors megvalósításáról, közvetlenül azután, hogy a Berlini Fal összeomlott, tanulságos lecke volt Bush számára arról, hogy az USA megkérdőjelezhetetlen vezérszerepe a NATO-n belül, legalábbis a németeket illetően, véget ért.
II. A hidegháború után
A hidegháború vége és a permanens hadigazdaság
Láttuk, hogy az USA és a Szovjetunió viszonylagos hatalma hanyatlott, hogy a fegyverkezési kiadások – bár abszolút számokban mérve még mindig rendkívül magasak – a GNP egészéhez viszonyított arányukat tekintve gyorsan közelednek a háború utáni alacsony szinthez, és hogy a hidegháború nagy katonai szövetségei szétesőben vannak. De miért estek vissza a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásai? Miért hanyatlanak a szuperhatalmak?
Van egy közhelyszerű magyarázat erre, amelynek leghíresebb kifejtése talán Paul Kennedynek A nagyhatalmak felemelkedése és hanyatlása című könyvében található, és amely egyszerűen azt mondja, hogy a fegyverkezési kiadások felemésztették az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpiaci versenyképességét, hogy a gazdasági hanyatlás „a birodalmi politika túlhajtásának" az eredménye. Látszólag nincs is semmi probléma ezekkel a magyarázatokkal. Ha azonban azt az érvelést, hogy a magas fegyverkezési költségek gazdasági hanyatlásra vezetnek, megpróbáljuk az egész második világháború utáni időszakra alkalmazni, akkor úgy tűnik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Például az 1950-es, 60-as években, amikor a fegyverkezési kiadások a GNP százalékában számítva lényegesen nagyobbak voltak a mainál, az Egyesűit Államok gazdasága, a szovjet gazdaság és az egész világgazdaság is éppoly gyorsan növekedett, mint története során bármikor. Viszont: az 1970-es és 80-as évek legnagyobb részében, amikor a fegyverkezési kiadások sokkal alacsonyabbak voltak, a szuperhatalmak és a világgazdaság növekvő mértékben stagnálással és gazdasági válsággal küszködtek.
Hogy megértsük, hogy a fegyverkezési kiadások hogyan tudnak eleinte hosszú gazdasági konjunktúrát előidézni, amely azután hirtelen az ellenkezőjébe fordul át, tovább kell látnunk a fegyverkezési kiadások és a gazdasági növekedés közötti első látásra nyilvánvaló összefüggéseknél. Van egy elmélet, amely kísérletet tett erre – a permanens hadigazdaság elmélete. Ennek az elemzésnek az úttörője az amerikai marxista, W. T. Oakes volt (aki T. N. Vance néven is írt) a második világháború vége és az 1950-es évek közötti időszakban. Az 1950-es évek második felében Tony Cliff, az 1960-as és 70-es években Mike Kidron, később pedig Chris Hárman fejlesztette tovább ezt az elméletet.31
A permanens hadigazdaság elmélete Marx munkaérték-elméletén alapszik. Marx elméletének legfontosabb következtetése az, hogy a kapitalista társadalomban egy hosszú távú tendencia érvényesül a profitráták csökkenésére. A profitráta helyreállításának nem lehet más módja, mint a kizsákmányolás mértékének növelése (hosszabb munkaidő, alacsonyabb munkabérek és szociális kiadások vagy a termelékenység növelése útján) vagy pedig a befektetett tőke lerombolása. Az utóbbi a gazdasági válságok és a háborúk történelmi következménye. Mindkettő lerombolja a tőkét, és így ellensúlyozza a tőke szerves összetételének a növekedését. Egy harmadik (történelmi perspektívában jelentéktelen) módszere a befektetett tőkemennyiség csökkentésének a kapitalista uralkodó osztály luxusfogyasztása. Amennyiben a kapitalisták Rolls Royceokat vagy kaviárt vásárolnak, ezzel annak az értéktöbbletnek a mennyiségét csökkentik, amelyet egyébként arra használnának, hogy a munkaerőre vagy a gépekre fordított beruházásokkal a termelést növeljék. Mivel a kapitalista luxusfogyasztása sohasem tér vissza a termelési folyamatba, sem a munkaerő, sem a termelőeszközök megvásárlására fordított összegként, ténylegesen kikerül a rendszerből.32
A permanens hadigazdaság elméletével foglalkozó első teoretikusok, mindenekelőtt Mike Kidron, felismerték, hogy a fegyverkezési kiadások ugyanúgy funkcionálnak, mint a kapitalista osztály luxusfogyasztása, azzal a különbséggel, hogy hatásuk számottevőbb. A fegyvergyártás olyan javak gyártására használ fel hatalmas mennyiségű tőkét, amelyek sohasem kerülnek vissza a gazdaság rendszerébe, sem mint fogyasztási javak, sem mint termelőeszközök. A tőke hatalmas összegeit, amelyek egyébként szerszámgépeket vagy autókat vagy TV-ket termelnének, arra fordítják, hogy műholdakat, rakétákat vagy tankokat gyártsanak, amelyek ott állnak a raktárakban, amíg el nem rozsdásodnak vagy el nem avulnak. Az űrfegyverkezési verseny esetében például a világ technológiailag legfejlettebb működő tőkéjének egy részét szó szerint kidobták a rendszerből. Ez egyébként ugyanazzal a következménnyel járt, mint a tőke megsemmisülése egy-egy gazdasági válság vagy háború sorén – csökkentette a holtmunka arányát az élőmunkához viszonyítva, és így megállította a profitráta csökkenését.
A második világháború vége egyedülállóan szerencsés körülményeket teremtett egy ilyen permanens hadigazdaság kialakulásához. Az imperialista nagyhatalmak, kettő kivételével, katonailag és gazdaságilag teljesen kimerült állapotban voltak. És a két kivétel, az USA és a Szovjetunió sem rendelkezett annyi erővel, hogy akármelyikük lerohanhatta volna a másikat. Az Egyesült Államok beszélhetett ugyan a kelet-európai szovjet erők „visszagörgetéséről, és Sztálin is álmodozhatott egy Kelet-Európán túlterjedő birodalomról, de komolyan egyikük sem kísérelte meg, hogy a szavakat tettekre váltsa. A konfliktus a rendszer perifériáira korlátozódott, míg a centrumban a fegyverkezési verseny hidegháború maradt. S a második világháború alatt a két szuperhatalom olyan társadalmi és ipari struktúrákat fejlesztett ki, amelyek nemcsak hogy jelentős közös vonásokat mutattak, hanem a forrásoknak a hadigazdaság céljaira való mozgósításához szabták őket. A Szovjetunió struktúrája autarchikus és államkapitalista jellegű volt, és gazdasági fejlődése mindig is szorosan kötődött a gazdaság hadiipari szektorához. De az 1930-as évek és a háború, bár kevésbé nyilvánvalóan, az Egyesült Államokat is egy befelé forduló, államilag irányított gazdasággá tették. Lévén sokkal hatalmasabb és háborútól is kevésbé sújtott, az USA gyorsan túljutott elszigeteltségén, de az államilag irányított iparnak maradt egy magva, a hadiipar. Például az USA hadügyminisztériumának, Atomenergia Bizottságának és az űrhajózási hivataloknak a finanszírozására fordított összeg még 1974-ben is nagyobb volt, mint a világ bármely országának nemzeti össztermelése, kivéve a Szovjetuniót, Japánt, Nyugat-Németországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát, Kínát, Olaszországot és magát az Egyesült Államokat.33
A szuperhatalmak közötti katonai és gazdasági versenynek nem kívánt következménye volt a katonai kiadások példátlanul magas szintje. Ez a hatalmas költekezés harminc éven keresztül megakadályozta egy gazdasági válság bekövetkezését. A világgazdasági rendszer persze nem növekedett olyan gyorsan, ahogyan tehette volna, ha az értéktöbblet egészét termelő beruházásokra fordítják, de legalább nem került bele periodikus rendszerességgel a recesszió örvényébe. Évről évre, évtizedről évtizedre a rendszer növekedett.
A permanens hadigazdaság rendszere önmagában hordja összeomlásának csíráit, ahogyan ezt már elméletének eredeti kidolgozói is felismerték. A produktív tőke lerombolásának terhét nem egyenlő mértékben viselték az összes kapitalista nagyhatalmak, bár a hosszú konjunktúrából valamennyien profitáltak. Különösen vonatkozik ez Japánra, és Nyugat-Németországra, amelyek a GNP egy, illetve három százaléka körüli összeget költöttek fegyverkezésre, mialatt ez az összeg a Szovjetunió és az Egyesült Államok esetében, mint láttuk, ennek kétszerese volt. Vagy ahogyan Melman mondja: „1967-69-ben a bruttó nemzeti állóeszköz-beruházás (minden gyárakra, felszerelősekre, épületekre és lakásokra fordított beruházás) minden egyes dollárjából az USA 52 centet fordított a katonai beruházásokra. Németország ugyanekkor 14 centet, míg Japán 2 centet".34
Mialatt a szuperhatalmak tankokat és rakétákat gyártották, a nyugatnémet és a japán uralkodó osztály autókat és tévéket állított elő. Egy ilyen helyzet szükségszerűen azt jelentette, hogy azok az országok, ahol az uralkodó osztályok nem viselték ugyanazokat a fegyverkezési terheket, mint a szuperhatalmak, kezdték korlátozni az USA szupremáciáját.35
KATONAI KIADÁSOK, TERMELÉKENYSÉG ÉS NÖVEKEDÉS (SZÁZALÉKBAN) 1960-1973 |
||||
Az ipari termelés egészéhez való arány
|
Termelékenység-növekedési ráta (b)
|
Összterméknövekedési ráta
|
||
katonai kiadások
|
beruházások (a)
|
|||
USA
|
8,1
|
13,6
|
3,3
|
4,1
|
N.Brit.
|
5,6
|
15,2
|
4,0
|
2,9
|
Franciao.
|
4,8
|
18,2
|
6,0
|
5,9
|
NSZK
|
3,9
|
20,0
|
6,8
|
5,5
|
Olaszo.
|
3,1
|
14,4
|
6,4
|
5,2
|
Kanada
|
2,8
|
17,4
|
4,3
|
5,4
|
Japán
|
0,9
|
29,0
|
10,5
|
10,8
|
(a): állóeszköz-beruházás a lakóépületeken kívül
|
||||
(b): óránként egy dolgozóra jutó gyáripari termékben számolva
|
Ahogyan a szuperhatalmaknak a világtermelésben való részesedése csökkent, fegyverkezési költségeik egyre kevésbé hatékonyan tudták megakadályozni a gazdasági válságok visszatérését. A fegyverkezésre kevesebbet költő országok most produktív tőkét ruháztak be, és ezzel újra elindították a tőke szerves összetétele növekedésének és a profitráta csökkenésének korábbi tendenciáját. Még ha a szuperhatalmak képesek lettek volna is újra elérni a katonai kiadások háború utáni szintjét, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy újra egyensúlyba hozzák a rendszert, helyreállítsák a profitráta korábbi szintjét. Mihelyt Japán és Nyugat-Németország rávetették magukat a produktív beruházásokra, az USA-nak és a Szovjetuniónak minden addiginál nagyobb összeget kellett volna a fegyverkezési versenybe beleölnie, pusztán azért, hogy a rendszert nyugalmi állapotban tartsa. Mindenesetre az a tény, hogy a japán és nyugat-német tőkések elvették az USA piacait, és Nyugat-Németország esetében bűvös vonzerőt gyakoroltak a Szovjetunió kelet-európai csatlósaira, azzal járt, hogy a szuperhatalmak még a fegyverkezési költségeknek a 70-es évek elejére kialakult igen alacsony szintjét is egyre inkább vonakodtak fedezni.
SZÁZALÉKOS RÉSZESEDÉS A FEJLETT ORSZÁGOK ÖSSZESÍTETT GNP-JÉBEN (SZÁZALÉKBAN) |
||
1953
|
1977
|
|
USA
|
69,0
|
48,0
|
Japán
|
3,6
|
17,7
|
NSZK
|
6,5
|
13,2
|
Franciaország
|
8,0
|
9,7
|
Olaszország
|
3,8
|
5,0
|
Nagy-Britannia
|
8,9
|
6,3
|
Amikor a szuperhatalmak megpróbálták veszteségeiket csökkenteni, a hidegháború átadta helyét az enyhülésnek. Nem volt mód arra, hogy visszatérjenek a háború utáni fegyverkezési kiadások magas szintjéhez. Még Reagan kísérlete is, hogy a fegyverkezési költségeket a GNP 7 százalékára növelje (sehol sem közelítve meg az 1950-es évek 15 százalékos arányát) adósságokhoz, társadalmi bomlásjelenségekhez és pénzügyi összeomláshoz vezető útra térítette az USA gazdaságát, és a recesszió szélén vergődő gazdaságot hagyott maga után. A Szovjetuniónak az amerikainál kisebb gazdasága pedig olyan mély válságba jutott, amely végzetesnek bizonyulhat, részben azért, mert megpróbált lépést tartani a Reagan-féle fegyverkezési boommal. És mindaddig, amíg a szuperhatalmakat olyan kapitalista hatalmak fenyegetik, amelyeknek egyáltalán nem áll szándékukban elérni a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásainak szintjét, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne egy versengő nagyhatalmaktól uralt világra újból rákényszeríteni a permanens hadigazdaságot.
A katonai kiadások hosszú konjunktúrájának egy másik aspektusa, amely a szuperhatalmakra, és különösen a Szovjetunióra nézve veszélyeket rejtett magában, az volt, hogy a világgazdaság növekedésével párhuzamosan nőtt a multinacionális vállalatok lehetősége arra, hogy az egész Föld minden részéről származó munkaerő és termelőeszközök együttes alkalmazásával termeljenek. Egy ilyen szituációban minden, a világpiachoz csak korlátozott mértékben kapcsolódó államkapitalizmus hátrányba került a világgazdasági versenyben. Ez természetesen leginkább igaz azokra a társadalmakra, ahol az államkapitalizmus a leghosszabb ideig öltött erőteljesen autarchikus jelleget: a Szovjetunióra és Kelet-Európa államaira. Ahogyan Mike Haynes, és Pete Binns írták az International Socialism 7. számában: „Hogy jobban megértsük az autarchia válságát, fontos, hogy emlékezzünk: Marx két jelentős belső tendenciáját látta meg a kapitalista fejlődésnek, mégpedig a) a tőkék összegének a tőke koncentrációja és centralizációja miatti állandó növekedését és b) a munkamegosztás világméretekben való növekedését, amit a termelés növekvő komplexitása valamint a termelési költségeknek a skálahozadékokból, a hosszú termelési időszakokból stb. eredő csökkenése hoz magával. Az államkapitalizmus az első feladatot úgy oldja meg, hogy a nemzet összes tőkeerejét egyetlen egységbe olvasztja össze. De ha az autarchikus módszerrel teszi ezt, kivonva a belföldi gazdaságot a világ többi részével folytatott cseréből, akkor a gazdaság gépezetét, hatalmas költségek árán, arra kell átállítani, hogy teljesen saját erőforrásaira hagyatkozva állítsa elő mindazt, amire egy modern gazdaságnak szüksége van".36
Ezt a cikket tíz éve írták. Vessük egybe ezt Gorbacsovnak az ENSZ előtt 1988-ban mondott beszédével: „Valamiféle »zárt« társadalmak fenntartása ma aligha lehetséges … A világgazdaság egyetlen szervezetté válik, amelyen kívül egyetlen állam sem fejlődhet normálisan, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerhez tartozik, vagy milyen gazdasági szinten áll. Ez napirendre tűzi a világgazdaság egy teljesen új működési mechanizmusának és a nemzetközi munkamegosztás új struktúrájának a kidolgozását. Ugyanakkor a világgazdaság növekedése feltárja az iparosítás hagyományos formájának korlátait és ellentmondásait".37
A kelet-európai gazdaságok és a szovjet gazdaság gyors hanyatlása, egész „elmaradottsága" és „alacsony hatékonysága" annak az eredménye, ahogyan ezek az országok katonai versengésbe kezdtek a Nyugattal a második világháború végén – történelmi eredetű gyengeségük miatt arra kényszerülve, hogy egy államkapitalista hadigazdaságot tartsanak fenn, méghozzá magasabb szinten, hosszabb ideig és gyengébb gazdasági alapokon, mint nyugati versenytársaik. A Szovjetuniónak világgazdaságilag alárendelt helyzete és birodalmának jellege miatt mindig is jobban kellett támaszkodnia a tisztán katonai erőre, mint az USA-nak, ami megakadályozta azt, hogy csökkentse a hadigazdaság költségeinek a GNP-n belüli százalékos arányát, ahogyan ezt az USA tette. Amint egy, a kérdést részletesen feldolgozó tanulmány megjegyzi, a Szovjetunió fegyverkezési terheinek a GNP-n belüli aránya 1970-tól 72-ig 14,4 százalékról 15,1 százalékra, az 1980-84 közötti periódusban pedig 15,3 százalékra nőtt.38 Ezekből az okokból kifolyólag a bukás, amikor bekövetkezett, sokkal drámaibb volt, mint az USA esetében. A Szovjetuniónak még az 1960-as és 70-es évekbeni további birodalmi terjeszkedésével kapcsolatos nehézségei is a világgazdaságon belüli elszigeteltségére vezethetők vissza. A Szovjetunió befolyásának 1970-es évekbeli kiterjedését vizsgálva egy megfigyelő megjegyezte: „A Szovjetunió arra tett kísérletei, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult országokban segélyek, kereskedelem vagy fegyverek eladása útján befolyást és támogatást szerezzen, nemcsak hogy rendkívül költségesnek bizonyultak, hanem ráadásul igen kevéssé is térültek meg számára. A nemzetközi pénzpiacba való integrálódás hiánya és az, hogy nem álltak rendelkezésére a világgazdaság feletti »északi« kontrollnak olyan eszközei, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különösen hátrányos tényezőknek bizonyultak a Szovjetunió számára, mert mindez azt jelentette, hogy nem rendelkezett hatékony kontrollal adósai felett."39
Most tehát Gorbacsovnak ki kell kerülnie annak a válságnak a kutyaszorítójából, amelyet egyik oldalon a magas fegyverkezési költségek, a másik oldalon a nemzetközi gazdasági verseny könyörtelensége hozott létre. De, ha ez az ellentmondás a leginkább a keleti államkapitalista rendszerekre jellemző is, részben jellemző azokra az országokra is, amelyek a magánkapitalizmuson belül rendelkeznek egy rejtett, hatalmas államkapitalista hadiipari komplexummal. Ha a multinacionális gazdasági verseny vészharangja megkondult a Kreml bürokráciája felett, úgyszintén megkondult, bár nem olyan hangosan, a Pentagon bürokráciája felett is. De ez természetesen felvet egy életbevágó kérdést: hogyan fog válaszolni a modern állam arra az ellentmondásra, amely a gazdasági és a katonai hatalom szükségessége között feszül?
Az új imperializmus
Milyen lesz tehát a világ a hidegháború után? Először is, gazdasága valószínűleg kevésbé lesz stabil. Ebben a vonatkozásban a valódi fordulópontot nem 1989, hanem 1973 jelentette. A hadigazdaság hanyatlása döntően hozzájárult ahhoz a válsághoz és stagnáláshoz, amely az 1970-es és a korai 80-as években az egész világgazdaságot hatalmába kerítette. Most, hogy a reagani fegyverkezési hajsza dőresége oly drasztikusan lelepleződött, és a fegyverkezési kiadások ismét minőségileg csökkennek, a gazdasági válság felé vivő tendenciák valószínűleg még erősebbek lesznek. Az USA és Nagy-Britannia gazdasága még az olajárak emelkedése előtt elkezdett a recesszió felé csúszni.
Másodszor, a permanens hadigazdaság időszaka azt a paradoxont eredményezte, hogy egy – mind a termelés, mind a kereskedelem szintjén – minden eddiginél jobban integrált világgazdaságot ugyanakkor részekre szakít a gazdaságilag legerősebb nemzetek körül kialakuló tőkés blokkok képződése. A japán külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka megjegyezte, hogy egyrészt: „A kapitalista gazdasági rendszerben a gazdasági dereguláció irányába mutató trend, a telekommunikáció modernizálásával együtt, csökkentette az államhatárok jelentőségét; fokozatosan kialakult a »nemzetek feletti gazdaság«, a szabad tőkeáramlás, a nagyvállalatok közötti nemzetközi együttműködés vállalatfúziók és vállalatfelvásárlások formájában". A másik oldalon ennek a perspektívának ellentmond az a tény, hogy „az Egyesült Államok nem uralja többé a világgazdaságot. Következésképpen a nyugati ipari nemzetek gazdaságpolitikájának koordinálása ma nélkülözhetetlen bármilyen nagyobb gazdasági katasztrófa elhárításához. Továbbá, az ipari országok termelékenységi rátái közötti fokozódó különbségek egyeseket közülük gazdasági blokkok kialakítására késztettek, ezáltal meggyorsítva a fennálló világgazdasági rendszer dezintegrálódását. E jelenlegi fejlemények következtében a világgazdaság most válaszút elé került."40
Nem tűnik úgy, mintha túlzottan indokolt lenne reménykedni a „nemzetközi koordinálásban", ha, példának okáért, a houstoni csúcstalálkozóból próbálunk erre következtetni, Margaret Thatcher azzal a meggyőződéssel hagyta el ezt a találkozót, hogy „a dollárra, a yenre és a német márkára alapozott" nemzetközi gazdasági blokkok megvalósulóban vannak. Jellemző módon elmulasztott említést tenni egy, a rubelre alapozott blokkról. De, bármilyenek is a kilátások, „a fennálló világgazdasági rend dezintegrálódásában" nagy szerepet játszik a hadigazdaság hanyatlása. Már hanyatlásának kezdeti szakaszában, legalábbis a fejlett országokban, stagnálási periódust idézett elő. Jelentőségének további csökkenésével egy termelésében és kereskedelmében egyenlőtlenül integrált világot hagy maga után, amelyen belül az államoknak harcolniuk kell iparuk, piacaik és érdekszférájuk megvédéséért.
Virágzó periódusában a hadigazdaság, Keleten és Nyugaton egyaránt, megfelelően szolgálta mind az ipari, mind a katonai fejlődést. Most a kettő közötti ellentmondás hatalmassá vált. Gyengíteni a hadiipart a világgazdasági versenyképesség érdekében azzal a kockázattal jár, hogy az ország a hatalmi politika peremére szorul, és így kiteszi magát ugyanannak a gazdasági gyengülésnek, amelyet el kíván kerülni. A hadiipar fenntartása viszont a további gazdasági hanyatlás veszélyét hordja magában, ami azzal fenyeget, hogy végül aláássa magát a hadiipart is.
Amikor a marxista indíttatású kutatók megpróbálták megérteni ezt a paradoxont, ez néha oda vezette őket, hogy az ellentmondás egyik oldalát a másik rovására túlhangsúlyozták. Mike Kidron például végül szakított a permanens hadigazdaság elméletével, mert úgy vélte, hogy a társadalom állami kontrolljára irányuló tendencia annyira meg fog erősödni, hogy képes lesz kiküszöbölni a nemzetközi gazdasági rendszer belső ellentmondásait.41 Nem kell sok időt vesztegetnünk önnek az elképzelésnek a cáfolatára, mivel e munka nagy részét már elvégezte a történelem.
A kelet-európai államok korábbi vezetői, új kormányzatai, az őket elsöprő mozgalmak vezetői és a legtöbb megfigyelő mind egyetértenek egy pontban (még ha különbözőképpen értékelik is ezt): a nemzetközi világgazdasági verseny nyomása és az általa létrehozott osztályküzdelmek voltak azok a tényezők, amelyek feltörték a Kelet autarchikus-államkapitalista rendszereit. Sokan abban is egyet fognak érteni, hogy ugyanez a nyomás átalakítja a nyugati gazdaságok államkapitalista vonásait is. Ha valamit egyáltalán, akkor 1989 azt bizonyította be, hogy az „1984" világa nem áll a küszöbön.
De ha a mindenható, a verseny hullámzásainak megfékezésére és az osztályharc elfojtására képes állam mítosza eltűnt is, helyét elfoglalta egy régi mítosz felmelegített változata. A Második Internacionálé teoretikusa, Eduárd Bernstein amellett érvelt, hogy a világgazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy többé nem lehetségesek háborúk a kapitalista országok között: „A nemzetek gazdasági fejlődése növelni fogja ellentéteiket: micsoda képtelenség! Mintha a nemzetek kis boltosok volnának, akik egy korlátozott vevőkör kegyeiért versengenek, és így az egyiknek a nyeresége szükségszerűen veszteséget jelentene a többieknek. Egyetlen pillantás a fejlett országok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére bizonyítja ezeknek az elképzeléseknek téves voltát. Az iparilag legfejlettebb országok egyszerre versenytársai és vásárlói egymásnak, ennek megfelelően kereskedelmi kapcsolataik kölcsönös versengésükkel párhuzamosan erősödnek… Az a korszak, amikor a nemzetek megkísérelték leigázni egymást, Európában lezárult, és ez egyre inkább igaz Ázsiára is. Új korszakba léptünk, olyan korszakba, amelyben a nemzetközi jog fog uralkodni".42
Már az első világháború véresen rácáfolt arra az érvelésre, hogy a világkereskedelem növekedése és a gyarmatosítható területek elfogyása a világ békéjét fogja eredményezni. Ma az érvelés úgy hangzik, hogy a multinacionális cégek létrejötte és a termelés nemzetközivé válása lehetetlenné teszi a nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktusokat. Ahogyan a már idézett japán kormánytisztviselő kifejezte: „Az új piacokért folytatott háborúk a múltéi, a hatalmi egyensúlyt többé nem a katonai erő, hanem a gazdasági erő határozza meg".43
De az állam és a multinacionális tőke közötti viszony nem ilyen egyszerű, és az sem valószínű, hogy következményei békések lesznek. A tőkének, még a multinacionális tőkének is, szüksége van az államra. Szüksége van rá, hogy felügyeljen a munkásosztályra, és hogy biztosítsa a munkásosztály jólétét. Még a thatcherista állam sem kívánt soha „deregulációt" az előbbi vonatkozásában, és bármennyire akart is, nem tudott igazán sokat tenni azért sem, hogy az utóbbi tevékenység méreteit csökkentse. Mi több, egyes kapitalisták gyakran panaszkodnak arra, hogy a munkaerő képzéséről és szállításáról az állami intézmények nem gondoskodnak megfelelően.
Még ahol az állam visszavonult is a»termelésben való közvetlen részvételtől – és ez a visszavonulás nem olyan nagy fokú, mint ahogyan a thatcherista propaganda el szeretné velünk hitetni – megmarad végső biztosítéknak, még a multinacionális tőke számára is. Egyedül az USA szövetségi bankrendszere akadályozta meg, hogy 1987-es tőzsdekrach közvetlenül átmenjen egy gazdasági válságba, és csak az USA kormányzata képes megakadályozni, hogy a takarók- és hitelintézetek bukása a tőkék jelentős részét is magával rántsa az örvénybe. Nagy-Britanniában a British Steelt és az autóipar privatizált részeit a privatizálás előtt végrehajtott, államilag irányított takarékossági programok tették nyereségessé. Nyereségességük továbbra is az állam által fenntartott monopóliumoktól, kedvező kereskedelmi szabályozóktól stb. függ.
Mivel a tőke csak nagyszámú, egymással versengő tőkék formájában létezhet, még mindig szüksége van az államra, amely megpróbálhat a verseny fölött állni, és szabályozni azt. A tőke nemzetközivé válása nem szünteti meg a tőkének ezt az igényét, hanem az államok és kereskedelmi tömbök közötti konfliktusok szintjére emeli. Az USA és Japán valamint az USA és az EGK közölj konfliktusok – a tarifákkal, termelési kvótákkal, importszabályozókkal és az államok makrogazdasági téren követett politikájával kapcsolatosan – ezt a folyamatot példázzák.
Mi több, ahogyan Kuvait iraki lerohanása oly világosan bebizonyította, az állam fegyveres ereje nélkülözhetetlen a multinacionális tőke profitképző képességének védelméhez. Egy kevésbé stabil világ és egy globálisabbá váló termelés fokozza, nem pedig csökkenti az ilyen védelem szükségességét. Ez az oka annak, hogy egy már sikeres kapitalista nemzetgazdaságnak ahhoz, hogy nemzetközi síkon is sikeres legyen, gazdasági erejének megfelelő politikai, diplomáciai és katonai profilt kell kialakítania. Az ilyen államoknak meg kell próbálniuk megnyerni maguknak a multinacionális vállalatokat, megvédeni „az ő" multinacionális vállalataikat és visszaszorítani az „idegen" cégeket, továbbá biztosítaniuk kell a nyersanyagellátást a gazdaság számára. Minden egyes állam szükségszerűen összeütközik más államokkal, mihelyt arra törekszik, hogy ezeket a célokat megvalósítsa. Minél kevesebb politikai és gazdasági erővel rendelkezik egy állam, annál kevésbé lesz sikeres e célok elérésében. Ez az oka annak, hogy minden nagyobb kapitalista államnak meg kell próbálnia sikeres imperialista hatalommá válni. Ez az oka annak, hogy mihelyt az egyik imperialista világrend összeomlik, romjain egy új, másik imperialista világrend születik meg.
Nem minden hatalmas tőkés gazdasági tömb lesz képes hatalmának imperialista kiterjesztésére, és nem is mindegyik ugyanabban a mértékben. Japán és Németország elindultak ugyan ezen az úton, de nincs rá garancia, hogy el is érik céljukat. Más államok akadályozhatják vagy saját belső gyengeségeik megbéníthatják őket. Mindazonáltal meg kell próbálniuk. A világtermelés növekedése tehát távolról sem vezet békéhez, ellenkezőleg, kiélezi az államok közötti ellentéteket, és azt az ellentmondást, amely a társadalom nemzetközivé vált termelőerői és az önálló nemzeti államok által meghatározott felépítménye között feszül.
A világgazdaság növekedése tehát nincs alávetve az állam kontrolláló szerepének, ahogyan Kidron vélte, és nem is szünteti meg az államkapitalizmus szerepét és a háború hajtóerőit. A világgazdaság növekedése egyszerűen új szintre emelte a kapitalista rendszeren belüli ellentmondásokat, és bizonyossá tette, hogy ezek nem oldhatók meg a piac békés működése révén. A hidegháború vége lehetővé tette, hogy ezek az ellentmondások világszerte újult erővel robbanjanak ki. Megint nagyhatalmi versengések kialakulásának perspektívájával kell szembenéznünk. Németország és, kisebb mértékben, Japán most bizonyságát adják annak, hogy gazdasági erejüknek a jelenleginél inkább megfelelő politikai és gazdasági hatalomra kívánnak szert tenni.
a) A német kérdés és Kelet-Európa stabilitása
A kelet-európai változások a kapitalista világrendszer szívében olyan fokú instabilitást okoztak, amelyre a hidegháború kezdete óta nem volt példa. Ennek az instabilitásnak két, egymással szorosan összekapcsolódó aspektusa van. Az egyik a kelet-európai rezsimek belső politikai és gazdasági stabilitáshiánya, pontosan akkor, amikor kísérletet tesznek gazdaságuk megnyitására a világpiac erői előtt. A másik az a cseppfolyós állapot, amelyet a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjetunió hanyatlása előidézett.
Az egységes Németország kérdésén fog Európa jövőjének számos kérdése eldőlni, és ez a kérdés világosan tükrözi az előbb említett két konfliktust. Németország már a Berlini Fal leomlása előtt kezdett gazdasági ereje mellett bizonyos fokú politikai erőt is mutatni. A Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) megállapította: „A német kérdés 1989-es kiéleződésének nem kellett volna meglepetésként érnie a NATO-t. Németország hosszú ideje a Szövetség (a NATO) legfontosabb keleti frontállama volt, anélkül, hogy véleménye ennek megfelelő súllyal bírt volna a szövetségi tanácskozásokon."44 Ebből a szempontból Nyugat-Németország speciális esete volt egy általánosabb tényállásnak: Európa és a szuperhatalmak viszonylagos gazdasági ereje és a világgazdasághoz való viszonya egészen más volt 1989-ben, mint a háború után, ennek ellenére a politikai és katonai struktúrák gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ahogyan az IISS tanulmánya a továbbiakban megjegyzi, egyre növekvő számban voltak jelei annak, hogy változások készülődnek: ,A Kohl kancellárra az 1987-es INF-szerződés tárgyalásai során a Németországba telepítendő Pershing-rakéták kérdésében gyakorolt nyomás, valamint az, hogy Mrs. Thatcher az abban az évben tartandó angol általános választásokra való készülődés során hirtelen felhagyott Kohl álláspontjának támogatásával, könnyen lehet, hogy az utolsó cseppek voltak a pohárban az NSZK számára. Nyugat-Németország ragaszkodása 1988-ban ahhoz, hogy a NATO dolgozzon ki egy átfogó koncepciót hagyományos, nukleáris és fegyverzetkorlátozási stratégiájával kapcsolatosan, már jelezte a németek magabiztosságának egy új, magasabb szintjét. Egy másik ilyen jel volt a nyugatnémetek kemény harca azért, hogy a Lance-rakétákat illetően a döntést halasszák el a tárgyalások egy következő fordulójáig, valamint azért, hogy a kis hatótávolságú nukleáris fegyverekről szóló tárgyalásokon (SNF) a kérdéseket hagyják nyitva".45
Még mielőtt a Berlini Falat lerombolták volna, a német újraegyesítés kérdése kezdett újra előtérbe kerülni. Nyugat-Németországban ezt a kérdést sokáig csak a jobboldali nacionalisták és újfasiszták, mint például a Republikánus Párt vetették fel. De mihelyt a kelet-német rezsim alatt remegni kezdett a talaj, Kohl elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy beszédet tartson, melyben kijelentette, hogy a német kérdés immár ismét napirenden van.46 Kohl már Erich Honecker kelet-német pártvezér 1987-es nyugat-németországi látogatásakor kiadott egy kommünikét, amely hangsúlyozta „elkötelezettségét" az „egységes és szabad Németország szabad önrendelkezése" mellett. 1989 szeptemberében pedig Kohl – a Szovjetunió nem csekély bosszúságára – amellett érvelt, hogy a nyugatnémet kormány megtalálta a kulcsot „a status quo megváltoztatásához, és Európa háború utáni megosztottsága felszámolásához".47 Egy pártjának, a Kereszténydemokrata Pártnak konvenciójához intézett beszédében egyenesen azt állította, hogy kormánya túlment a hagyományos nyugatnémet „Ostpolitik"-on (keleti politikán), vagyis a két német állam közötti viszonynak a kelet-németeknek nyújtott gazdasági segélyek segítségével való normalizálásán.48
De mindez pusztán előjátéka volt annak, ahogyan Kohl a Berlini Fal leomlása után kezdett befolyást gyakorolni az európai eseményekre. Németországnak mint az átalakuló Európa közepén elhelyezkedő, gazdaságilag hatalmas nemzetnek egyedülálló pozícióját Kohl arra használta fel, hogy megpróbálja országát egyetlen ugrással bejuttatni az élenjáró világhatalmak csoportjába. Az egyesítési folyamat mindegyik szakaszában elébe vágott az USA-nak, magát az egyesítésre vonatkozó döntést is, amelyet 1989 novemberében jelentett be a nyugatnémet parlamentnek, az USA-val vagy bármelyik másik NATO-taggal való tanácskozás nélkül hozta. Amikor visszautasította, hogy garanciákat adjon a lengyel-német határra vonatkozóan még mielőtt az egyesülés biztosítva lenne, ezt az egyértelmű nemzetközi elítéléssel szembeszegülve vitte keresztül. Mivel szüksége volt arra is, hogy az egyesítési folyamathoz megvásárolja a Szovjetunió belegyezését, Kohl élen járt a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítség sürgetésében. Úgy tűnik, ez a trükk bevált, mert elérte azt, amit Bush nem tudott elérni: Gorbacsov hozzájárulását az egyesített Németország NATO-tagságához. Hogy elérje ezt a megegyezést, Kohl megint csak függetlenítette magát a NATO-tól, és kétoldalú megállapodást kötött Gorbacsovval az egyesített Németországban tartható csapatok létszámára vonatkozólag.
Ezek a hatásos diplomáciai teljesítmények arra kényszerítették a többi kapitalista országot, hogy drámai módon megváltoztassák a Németországgal szembeni attitűdjüket. A máltai csúcstalálkozó után Bush, szemmel láthatóan minden tekintet nélkül Margaret Thatcher érzékenységére vagy az USA és Anglia közötti „speciális viszony" sajátosságaira, sietett úgy jellemezni az USA-t és Németországot, mint „partnereket a NATO vezetésében". Bizonyos, hogy az 1990. júliusi londoni NATO-csúcs után kiadott deklarációt Washington és Bonn előzetes egyetértésével fogalmazták meg. De a találkozón és azóta történt eseményeknek el kellett gondolkoztatniuk Busht, vajon ő az erősebb vagy a gyengébb partner-e a vezetésben? A csúcstalálkozó után a Financial Times kommentátora megjegyezte: „mindegyik NATO-tagállam kormánya azt mondja, szeretné, ha az amerikaiak a NATO-n belül és Európában maradnának, de mindenki tudja, hogy a döntés a németek kezében lesz".49 A Gorbacsov és Kohl közötti sikeres tárgyalások a csapatlétszámokról és az egyesített Németországról alkalmat adtak a Németország kialakuló hatalmi túlsúlyával szembeni amerikai elégedetlenség addig példa nélkül álló kimutatására. Tény, hogy maga az amerikai elnök nem volt képes elérni egy ilyen megállapodást a májusi Gorbacsov-Bush találkozón. Kohl sikeres tárgyalásai után Bush gyorsan elismerte a megállapodás érvényességét. Lee Hamilton demokrata képviselő, a képviselőház külügyi kérdésekben egyik legfontosabb szóvivője, világosan kifejezésre juttatta az amerikai aggályokat: „Ez (ti. a megállapodás) minden eddiginél világosabbá teszi, hogy a németek vezetik a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politikát. Én nem állítom azt, hogy ez George Bush hibája. Azt sem állítom, hogy nem vagyunk már nagyhatalom. De ez egyik példája annak, hogy a mai, sokpólusú világ megtanít bennünket a 'konzultálni' szó egy új jelentésére. Ma már ez a szó nem azt jelenti, hogy elmegyünk Európába, és megmondjuk az ottani politikusoknak, hogy mit csináljanak".50
De ezek csak azok az aggodalmak, amelyeket az USA hajlandó nyilvánosan is elismerni. Be nem vallott aggályai sokkal komolyabbak: attól tart, hogy Németország szorosabb kapcsolatokat alakít ki a Szovjetunióval. Ez az aggodalom rejlik Bush európai integrációval kapcsolatos politikájának irányváltozása mögött. 1988 folyamán, mialatt elvben pártfogolta az Európai Közösséget, az USA észrevehető keserűséggel panaszkodott az „Európa Erődítmény"-ről, a kereskedelmi korlátozásokról és így tovább. De mihelyt a feltámadó egységes Németország perspektívája megjelent a láthatáron, ezek a panaszok suttogássá halkultak, és az USA arra törekedett, hogy bátorítsa az Európai Közösség integrációját, hogy az mintegy „lehorgonyozza" Németországot Nyugat-Európában.
Hasonló aggályok nyilvánvalóan jelen vannak Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Az IISS arról számol be, hogy „az Egyesült Államok európai elkötelezettségének lehetséges csökkenésétől és Nyugat-Németország »Drang nach Osten« politikájától való félelem a katonai együttműködés fokozására késztette Franciaországot és az Egyesült Királyságot".51 És Francois Miterrand-nak a francia csapatok Németországból való kivonására tett javaslata nagyon komolyan arra mutat, hogy szívesebben látná a NATO teljes szétesését, mint német irányítás alá kerülését.
Nagy-Britanniában az a németellenes kitörés, amely Nicholas Ridley miniszternek az állásába került, megmutatta az uralkodó osztály egy jelentós részének félelmét egy olyan egyesített Németországtól, amely egyidejűleg uralhatná a szorosabban integrált Európai Közösséget, és hídként szolgálhatna a szovjet és a kelet-európai gazdaságok felé. A Thatcher magántitkára, Charles Powell által írt, kiszivárogtatott kabinetmemorandum a következőket tartalmazza: „Valószínű, hogy Németország gazdaságilag csakugyan uralni fogja Kelet- és Közép-Európát… A tény az, hogy a német gazdasági jelenlétet legalább annyira kívánják maguk a kelet-európaiak, mint a németek. Német támogatást és német beruházást akarnak, és szükségük is van rá, hiszen valószínűleg ez az egyetlen lehetőség Kelet-Európa gazdaságainak rendbehozatalára és újraélesztésére… Valóban, a helyzet iróniájának tűnhet, hogy 1954 után Kelet-Európa el akarta kerülni, hogy valaha is újból Németországtól függjön, és a kommunizmus 45 éve után most jobban függ tőle, mint bármikor. Ám mindazonáltal – ez tény. A kelet-európaiak talán jobban örülnének az angol vagy francia jelenlétnek. De e két ország egyike sincs felkészülve arra, hogy a kelet-európai gazdaság újjáépítéséhez megfelelő gazdasági erőforrásokat bocsásson rendelkezésre".52 Amit ez a memorandum megmutat – ha leszámítjuk az arra vonatkozó önelégült állításokat, hogy a kelet-európaiak azt „akarják", hogy a németek uralkodjanak rajtuk, az angolokról vagy franciákról nem is beszélve -, az a második világháború utáni hatalmi egyensúlyban végbement drámai változás. Az USA-t nem is említi a szöveg, Nagy-Britannia és Franciaország másodosztályú nagyhatalmi státusát tudomásul veszi, és félig féltékenyen, félig félelemtől eltelve ismeri el Németország kialakulóban lévő hatalmát. A javasolt megoldások, a „németekkel való barátságos viselkedésen" kívül, még megdöbbentőbbek. A memorandum így folytatja: „Bizonyos mértékig a szovjet és a kelet-európai érdekek párhuzamosak Nyugat-Európa érdekeivel. Bele akarjuk kényszeríteni Németországot egy olyan biztonsági keretbe, amely a legjobb esélyt nyújtja arra, hogy elkerülhessük a német militarizmus újjáéledését. Az amerikaiak további katonai jelenlétét akarjuk Nyugat-Európában, hogy ellensúlyozzák Németország hatalmát. Lehetőleg önként felvállalt korlátozásokat szeretnénk látni, egy új CFE- (a hagyományos fegyverzet korlátozását célzó) egyezmény keretében, Németország fegyveres erőinek nagyságát illetően. Németország nukleáris és vegyi fegyverkezésének egy megújított, önkorlátozó jellegű szabályozását szeretnénk elérni. Intézményes szinten be akarjuk vonni a Szovjetuniót az Európa jövőbeli biztonságával kapcsolatos tárgyalásokba…, nem utolsó sorban azért, mert hosszú távon (és feltéve, hogy a demokrácia irányába való fejlődés folytatódik) a Szovjetunió lehet az egyetlen olyan hatalom, amely képes ellensúlyozni Németországot".53
Így Gorbacsovnak, mindazon problémák ellenére, amelyekkel odahaza szembenézni kényszerül, nemcsak az amerikaiak és a németek udvarolnak, hanem éppen annyira a nyugat-európaiak is – és mindegyikük óvatosan figyeli saját korábbi barátait és szövetségeseit, nehogy valamilyen olyan szövetség alakuljon ki, amelyet az ő érdekei szenvednének meg. Cseppfolyósságával és kétértelműségével ez a helyzet jobban emlékeztet az XIX. század hatalmi egyensúly-politikájának gyilkos vetélkedéseire, mint a hidegháború viszonylag egyszerű bipolaritására.
A nemzetközi hatalmi egyensúlynak ez a megváltozása akkor is elég drámai volna, ha elfogadnánk, hogy az egységes Németország képes lesz fenntartani azt a gazdasági stabilitást, amely Nyugat-Németországot története legnagyobb részében jellemezte. Ez a feltételezés azonban felettébb gyenge lábakon áll. És ha az új Németország gazdaságilag kevésbé stabilnak és politikailag törékenyebbnek bizonyul, mint az NSZK, akkor a gondosan kidolgozott tervek Németországnak egy új európai egyensúly keretében való „megszelídítésére" semmivé válhatnak.
Komoly indokaink vannak, hogy legalábbis gazdasági téren nagyfokú instabilitást várjunk az új Németországtól. A bankárok és gazdasági megfigyelők bizonyosak abban, hogy az egyesülés gazdasági prosperitáshoz fog vezetni – a távoli jövőben. De ami az idei, a jövő évi és a rákövetkező évi gazdasági fejleményeket illeti, ugyanennyire meg vannak győződve arról, hogy ezek fájdalmas és nehéz évek lesznek a gazdaság számára. Kelet-Németország legkiemelkedőbb minisztereinek egyike, Karl Reichenbach úgy véli, hogy országa „a világtörténelem legnagyobb gazdasági összeomlásának" a szélén van, amelynek során az összes vállalatok 25 százalékát meg kell szűntetni, további 32 százalékukat pedig csak bőséges rövid távú segély segítségével lehet fenntartani.54 Ugyanakkor Helmut Rodl, a Creditreform nevű nyugat-német gazdasági tájékoztató szolgálat munkatársa úgy véli, hogy az összes kelet-német cégek 50-60 százalékát fel fogják számolni.
A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) úgy véli, Kelet-Németországnak 15 évre lesz szüksége, hogy gazdasági téren utolérje Nyugat-Németországot, feltéve, hogy eléri az évi 7,5 százalékos növekedési rátát – ugyanannyit, amennyi Nyugat-Németország növekedési rátája az 1950-es években volt. A szerényebb és reálisabbnak tűnő évi 5 százalékos növekedési ráta mellett az utolérés 30 évet fog igénybe venni. A legtöbb elemzés kétségkívül optimistább az OECD-énél. Ezek csak körülbelül tíz évre teszik a felzárkózáshoz szükséges időt.
A következő néhány év során várható kelet-német munkanélküliségre vonatkozó becslések az optimisták 15 százalékától a pesszimisták 45 százalékos becsléséig terjednek.55 Ha az egységes valuta bevezetése utáni első két hét adataira támaszkodhatunk, a pesszimisták érvei tűnnek a jobbaknak. A munkanélküliség 60 százalékkal emelkedett. 30-40.000 ember gyarapította a segélyért sorban állók számát mindkét héten. (És ezt a számot mesterségesen lenyomják azzal, hogy növelik az államilag támogatott lerövidített műszakok számát.)56
A bérek szintén zuhanni kezdtek. A munkabérek emelése sehol sem elég, még megközelítően sem, a nyugat-német árakra való áttéréssel bekövetkezett áremelkedés ellensúlyozására. Az alapvető árucikkek ára megkétszereződött, megháromszorozódott, sőt, néha négyszeresére emelkedett.57 Mindennek tetejébe a munkásoknak, míg korábban jóformán semmilyen adót sem vontak le fizetésükből, most bérük körülbelül 17 százalékát kell kifizetniük társadalombiztosítási költségekre és további 10 százalékot az adókra. Nem túl meglepő tehát az, ami kora nyáron a fémipari dolgozók magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és állásuknak két évre való biztosítását követelő tüntetéseivel és sztrájkjaival elkezdődött. A dühös gazdák is otthagyták állataikat, és kiöntötték a fejt tejet a kelet-berlini parlament lépcsőin.
Hogy átvészelje a lakosság ilyen mértékű ellenállásának következményeit, a nyugat-német uralkodó osztálynak esetleg sokkal nagyobb mértékben kell tartalékait igénybe vennie, mint most elképzeli. Nincs kizárva, hogy a vonakodó nyugat-német népességre magasabb adókat kényszerítenek. Mindenesetre a komoly állami beruházások nélkülözhetetlenek lesznek az új utak, vasutak és távközlési rendszerek kiépítéséhez Kelet-Németországban.58 A magánvállalkozás bizonyosan nem fogja fedezni a társadalombiztosítás költségeinek hatalmas emelkedését és a gyengélkedő iparágak állami támogatását, így a helyzet legironikusabb vonása az, hogy ha az egyesítés végül mégiscsak gazdasági sikernek bizonyul, ennek kevés köze lesz a szabad piac kapitalizmusához, jóval több viszont a nyugat-német államkapitalizmushoz…
Kelet-Németország az a kelet-európai gazdaság, amelynek a legjobbak az esélyei a világpiaci integráció terén. Máshol, kivéve talán Csehszlovákiát, a kilátások lényegesen rosszabbak. A Szovjetunióban kialakult mély válság önmagáért beszél, és egyszerűen semmiféle kilátás sincs olyan szintű nyugati gazdasági segítségre, amely a helyzeten számottevően változtatni tudna. Még azok is, akiknek szándékában áll komoly segélyt nyújtani, politikai előnyök szerzése érdekében teszik ezt, nem pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a segély valóban meg tudná oldani a Szovjetunió gazdasági problémáit.
Senki sem tudja pontosan, hogy Kelet-Európa gazdaságainak újjáépítése mennyibe fog kerülni. A Credit Suisse First Boston Bank úgy véli: évi 16 milliárd dollárba fog kerülni egyedül az, hogy ellensúlyozzák annak hatását, hogy a Szovjetunió ezentúl az olaj- és gázszállítmányokért kemény valutát fog követelni. Az ENSZ Európával foglalkozó Gazdasági Bizottsága úgy véli, hogy egy, a Marshall-tervhez hasonló segítségnyújtás a Szovjetuniónak és Kelet-Európának négy éven keresztül 17 milliárd dollárt venne igénybe évenként?59 Az eredeti Marshall-terv során Európának nyújtott viszonylag csekély összegű segélyek sohasem emelhették volna ki a háború által elpusztított gazdaságokat akkori állapotukból, ha ennek időszaka nem esett volna egybe a permanens hadigazdaság virágkorával. De, még ha ezt az alapvető megfontolást egy pillanatra félretesszük is, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenleg felajánlott segélyösszegek sehol még csak meg sem közelítik az ENSZ által számított évi 17 milliárd dolláros összeget. Amikor Bush 1990 áprilisában először tett javaslatot egy, egész Kelet-Európának nyújtandó évi 380 millió dolláros segélyre, az egyik amerikai szenátor megjegyezte, hogy ez az összeg „alig elég egy csődbement hitelintézet megmentésére, nemhogy arra, hogy megadja az első lépéshez szükséges támogatást évtizedek óta nem működő nemzetgazdaságoknak".60 Azóta a hitelbankok megmentésére fordított összeg 500 milliárd dollárra emelkedett, így a Kelet-Európának nyújtandó nagyobb összegű amerikai segély lehetőségei tovább csökkentek.
Még kevésbé valószínű, hogy a nyugati cégek magánberuházásai tudnák biztosítani azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekre a kelet-európai gazdaságoknak szüksége van. A bérszintek, az infrastruktúra és a politikai stabilitás kilátásai más országokban mind biztatóbbnak tűnnek a tőke számára. Különösen az valószínűtlen, hogy a világgazdaság jelenlegi trendjét, miszerint a fejlett országok gazdaságai a legtöbb beruházást egymás között eszközlik, megváltoztatná egy olyan terület, amelynek országai – Lengyelország, Románia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Jugoszlávia és Magyarország – együttesen is csak az EGK ipari termelésének kevesebb mint 10 százalékát produkálják.61 Természetesen lesz valamennyi beruházás, de ez valószínűleg abban a formában fog történni, amit a Financial Times „kimazsolázásnak" nevezett. Kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: megvásárolják, legjobb esetben beolvasztják a nyereséges vállalatokat, és hagyják tönkremenni a többit. Az OECD figyelmeztette a bankokat, hogy ne adjanak kölcsönöket Kelet-Európának; míg egy, a „Morgan Stanley" nemzetközi beruházási bankok által készített jelentés arra figyelmeztetett 1990. júliusban, hogy „a bruttó nemzeti termék körülbelül 10 százalékkal fog hirtelen csökkenni, ami a jelenlegi, törékeny politikai rendszerekre nézve a destabilizálódás veszélyével jár".62 A jelentés ezen felül 25 százalékos ipari munkanélküliséget jósol Kelet-Európában.
b) Japán felemelkedése
A második világháború alatt az USA-nak csak GNP-je 10 százalékába került, hogy megverje Japánt. Az 1950-es években az USA GNP-je 25-szőr akkora volt, mint Japáné. Ma az USA kormányzata összeomlana, ha a japánok nem vásárolnák fel az amerikai kincstárjegyeket. Talán semmi sem mutatja világosabban ezt a gazdasági átalakulást, mint az USA félvezető-iparának a japán versenytársaktól elszenvedett veresége. Amit itt látunk, az a világűr meghódításáért folytatott, katonai szempontból életbevágó verseny következménye, amelyet ugyanaz a permanens hadigazdaság aknázott alá, amely eredetileg létrehozta.
Ez az eltérés a két ország gazdasági eredményei között már hosszú ideje sértette az USA uralkodó osztályának érzékenységét, de a hidegháború vége új szintre emelte a két ország közötti feszültségeket. Ahogyan egy kommentátor megjegyezte: „Kevéssé kérdéses, hogy az amerikai-szovjet kapcsolatokban bekövetkezett javulás jelentősen rontani fogja a Tokió-Washington viszonyt".63 Amíg az „orosz veszély" egyaránt fenyegette Európát és a Csendes-óceán térségét, addig a gazdasági növekedés rátáinak semmiféle aránytalansága sem törhette meg a Japán és az Egyesült Államok közötti politikai és katonai szövetséget. Az Észak-Japánban lévő amerikai támaszpontok nélkülözhetetlenek voltak a Szibériában folytatott amerikai kémkedéshez, és a Japán által rendelkezésére bocsátott hajózási lehetőségek nélkül az USA Hetedik Flottája használhatatlan lenne. Ugyanakkor Japánnak szüksége volt az amerikai katonai védelemre mind a Szovjetunióval, mind, legalábbis a hidegháború egy bizonyos periódusában, Kínával szemben. Most, hogy mindkét veszély elmúlóban van, a gazdasági feszültségek nagyobb mértékben előtérbe kerültek. A közvélemény-kutatások most azt mutatják, hogy Amerikában az emberek többsége nagyobb veszélynek érzi a japán gazdasági fölényt, mint a szovjet hadigépezetet.
Miközben az USA a permanens hadigazdaság örökségével küszködik, megkísérelte a maga javára megváltoztatni a Japánnal folyó versengés feltételeit. Egyre keserűbb civódások törtek ki a két ország között a kereskedelmi korlátozások miatt. A hidegháború vége változást jelentett a politikai és katonai kapcsolatokban is. Ennek két fő aspektusa van: egyfelől az USA megkísérli csökkenteni csendes-óceáni katonai kötelezettségeit, részben azzal, hogy megpróbálja a terhek egy részét Japánra hárítani (a katonai kapcsolatokban beállt változások ugyanis mindenekelőtt a kereskedelmi háború más eszközökkel való kiterjesztését jelentik), másfelől viszont Japán, 40 évi amerikai gyámkodás után, részben megint önálló hatalomként lép a világpolitika színterére. Ugyanakkor azzal, hogy az USA jelenléte a térségben csökken, valószínűbbé válik a helyi imperialista konfliktusok kialakulása. Mint a Far Eastern Review megjegyzi: „Ahogyan a szuperhatalmak közötti ellentét eltűnőben van, úgy növekszik a félelem a helyi középhatalmak közötti viszályoktól… Az amerikaiak (és a szovjetek) hátát látni egy dolog. Engedni, hogy a régió vizei kínai, indiai és japán ellenőrzés alá kerüljenek, egészen más dolog. Nyilvánvalóan fenyeget az a veszély, hogy valamilyen külső hegemonisztikus befolyás nélkül a régiót a nemzeti államok közötti viszálykodások oszthatják meg, vagy pedig az államok külön utakon járva kiépítik saját „különleges kapcsolataikat" a helyi hatalmak valamelyikével – ahogyan egyesek szerint Thaiföld már kiépítette Kínával".64
Egyes megfigyelők úgy látják, hogy Japán lesz a térségben az USA természetes utóda a kapitalista stabilitás őrzőjének szerepében. Bizonyos, hogy napjainkban Japán kezdi demonstrálni önállóságát stratégiai kérdésekben. Japán számára a hatalmas gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy az elmúlt 15 évben évi 5 százalékkal növelje védelme költségeit, úgy, hogy közben továbbra is csak a GNP egy százalékát vegye igénybe védelmi célokra. Az ilyen mértékű kiadások miatt vált Japán katonai költségvetése a világon a harmadik legnagyobbá. Ebben az évben a japán kormány első ízben vett részt hivatalosan egy NATO-tanácskozáson, és tárgyalta meg a NATO-országokkal az ázsiai-csendes-óceáni régió biztonsági kérdéseit. ,A japán delegáció közölte, hogy hazájukban egyre többen támogatnak egy erőteljesebb katonapolitikát, mindaddig, amíg azt a szövetséges nemzetekkel koordinálják."65
Japán ugyanakkor egyre önállóbban választja meg azt is, hogy kinek adjon segélyt. A fejlett ipari országok legutóbbi houstoni csúcstalálkozóján Japán világossá tette, hogy segélyt kíván nyújtani Kínának, noha ezt Bush ellenezte. A Szovjetunió viszont, amellyel pedig Japánnak még mindig vitája van a Hokkaidótól északra fekvő szigetek megszállása miatt, nem ellenezte a japán elképzelést.
Az események irányát illetően mindez igen jelentős lehet, de azért korai lenne még Japánra úgy tekinteni, mint olyan országra, amely, akárcsak a Csendes-óceán uralkodó hatalmának szerepében, „felváltja" az USA-t. Mindenesetre nem arról van szó, hogy a kialakuló imperialista ellentétek ugyanolyan formában nyilvánulnának meg, mint a régi, a szuperhatalmak közötti ellentét, pusztán más országokkal a középpontban. Ma az egymással versenyző nagyhatalmak erői aránytalanul oszlanak meg. Némelyikük mindenekelőtt gazdasági nagyhatalom, mint Japán és Németország. Némelyik, mint például Kína, gazdasági erejéhez mérten aránytalanul nagy katonai erővel rendelkezik. Másoknak, mint a Szovjetuniónak és az USA-nak, bár különböző mértékben, de még mindig nagy, bár hanyatló gazdasági és katonai hatalma van. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma marad, de többé nem rendelkezik sem azzal a Nyugat feletti hegemóniával, sem azzal az egész világ eseményeit meghatározó hatalommal, amellyel korábban. Bár kevésbé általánosan elfogadott, de fontos leszögeznünk, hogy a Szovjetunió még mindig szuperhatalom, és nemcsak katonai szempontból. Az egyesült Németország gazdaságának méretei még akkor sem fogják elérni a szovjet gazdaság méreteit, ha sikerül a kelet-német gazdaság termelékenységét a nyugat-német szintre felhozni. És Németországnak még hosszú utat kell megtennie addig, amíg, akár csak Kelet-Európa határain belül, lehetősége lesz katonai beavatkozásokra. Japánnak (akárcsak Németországnak Európában) le kell küzdenie a többi csendes-óceáni ország történelmi eredetű bizalmatlanságát ahhoz, hogy akárcsak regionális értelemben jelentős katonai hatalommá váljék.
Így az új imperializmus alapvető sajátossága az, hogy a nagyhatalmak közül még a legnagyobbak sem annyira nagyok, hogy olyan lehetőségeik legyenek a világ vagy akárcsak egyes régiók arculatának formálására, mint amilyenek a szuperhatalmaknak voltak a hidegháború tetőpontján. A nagyhatalmak most megpróbálnak irányítani egy kevésbé stabil világot, miközben továbbra is egymással versengenek. Néha kölcsönös, de labilis megegyezéssel fogják ezt elérni, néha gazdasági versengéssel, néha háborúval, vagy háborús fenyegetésekkel, de a leggyakrabban mindezek együttes alkalmazásával. Ebben a körülhatárolt értelemben a nagyhatalmak közötti versengés kezd hasonlítani a két világháború közötti, vagy akár az első világháború előtti helyzetre. Akkor Németország, Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia, és az USA küzdöttek a világ feletti szupremáciáért. Nem voltak egyformán erősek sem katonailag, sem gazdaságilag. Egyesek közülük hanyatlóban, mások felemelkedőben voltak. Mégis, pontosan ebben az összetett, és egyenlőtlen erőkkel folyó versengésben rejlett a rendszer instabilitása. Mindazonáltal ez a párhuzam csak erős korlátok között érvényes. Ami a legjelentősebb különbség: átalakult az egész gazdasági struktúra, amelynek keretei között a versengés folyik, ennek eredményeként pedig az a szituáció is, amelyben akkor ezeknek az imperialista hatalmaknak a gyarmatai voltak.
c) A harmadik világ
Az új küzdelem a nagyhatalmak között egy olyan világban folyik, amely, a permanens hadigazdaság korszaka után, militarizáltabb, mint valaha. És, különösen a szuperhatalmak gazdasági hanyatlása miatt, egyre inkább katonai fölényük az egyetlen döntő előnyük vetélytársaikkal szemben. A kísértést, hogy ezt az erőt fel is használják, a hidegháború vége és a permanens hadigazdaság hanyatlása növelte, nem csökkentette. A hidegháború mindig módot nyújtott a „saját" táborban lévők megrendszabályozására éppúgy, mint az ellenséges táborban lévők fenyegetésére. Most ez a fajta hidegháborús fegyelem megszűnt, és lehet, hogy a forró háborúk fegyelme fogja felváltani. És mindez egy olyan világban történik, ahol a tömegpusztító fegyverek szaporodnak a harmadik világ országaiban is, amelyeknek az önálló gazdasági fejlődésre való lehetőségei egyre csökkennek. A harmadik világ fegyverkezési költségei 1960 és 1980 között megnégyszereződtek. 1984 óta, amikor a harmadik világ országainak fegyverimportja túlhaladta gabona behozatalukat, a gyengén fejlett országok fegyverkezési kiadásai kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a világ többi részéé.66 Katonai kiadásaiknak ez a növekedése azoknak a politikai struktúrában bekövetkezett változásoknak az eredménye, amelyek a háború utáni években mentek végbe a harmadik világban. Ez a korszak látta a korábbi gyarmatbirodalmak végét és bennszülött uralkodó osztályok hatalomra kerülését a harmadik világ nagy részében. Ezek közül az országok közül sok komolyan felfegyverkezett, hogy betölthesse a távozó nagyhatalmak által maguk mögött hagyott hatalmi űrt. Az új rendszerek a belső nyugtalanság meg a nagyhatalmi politika és a gazdasági nyomás kettős szorításában vergődve szövetségeket akarnak majd megkötni és felbontani, szomszédjaikkal éppúgy, mint a nagyhatalmakkal.
Kuvait Irak általi megszállása 1990 augusztusában ezt a folyamatot példázza. Egyben többet is megvilágít a fentebb körvonalazott problémák közül. Először is, az Öbölben kialakult helyzet megmutatja azokat a változásokat, amelyek a harmadik világban a II. világháború utáni időszakban végbementek. Sem Irak, sem Irán nem a nagyhatalmak gyarmatai. Független államok, amelyekben nacionalista (jóllehet nagyon különböző ideológiai színezetű) rezsimek váltották fel a gyarmati uralmat vagy a nagyhatalmakat kiszolgáló csatlós rendszereket. Mindkettő hatalmas hadigépezetet hozott létre, amelyet megpróbáltak felhasználni saját uralmuk megteremtésére a gyarmatosítás utáni világ egyik régiójában. Ez volt az iráni-iraki háború eredete.
De a nagyhatalmak még egy olyan világban sem állhatnak egyszerűen félre az ilyen konfliktusok esetén, ahol a közvetlen gyarmatosítás már lényegében a múlté, különösen egy olyan területen nem, amelyről egyik legfontosabb nyersanyaguknak, az olajnak, oly nagy része származik. Az USA és a legtöbb nyugati hatalom rosszindulatú semlegességgel figyelte, amikor Irak megpróbálta lerohanni Iránt 1980-ban. Az USA abban reménykedett, hogy Irak meg fogja szelídíteni azt a rendszert, amely az előző évi iráni forradalomból jött létre. Még azt is megkísérelte, hogy helyreállítsa kapcsolatait az iráni rezsimmel. Amikor ebben az Iran-gate botrány megakadályozta, és úgy tűnt, Irán nyeri meg a háborút, az USA Irakot kezdte el támogatni. Az USA által nyújtott támogatás volt az, amely az Öböl-térségben folyó tankcsatákban biztosította Irak győzelmét. Mégis, néhány éven belül az USA háborúban találta magát korábbi szövetségesével. Ugyanazokat a hadműveleteket kellett alkalmaznia az Öbölben, amelyekkel Irak a háborút megnyerte, csakhogy ezúttal azért, hogy Irakot rákényszerítse a Kuvaitból való visszavonulásra.
Az Öböl-válság azt is feltárja, hogy Németországnak és Japánnak még hosszú utat kell addig megtenniük, hogy az USA-val katonai szempontból egyáltalán összemérhető hatalmak legyenek. Egyikük sem lenne képes azokra a hadműveletekre, amelyekre az USA az Öbölben. Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia sokkal jelentősebb katonai kapacitással rendelkeznek az Öbölben végrehajtandó hadműveleteket illetően; innen, hogy Bush hirtelen újra felfedezte az USA és Anglia közötti „különleges viszonyt", és az amerikai-izraeli kapcsolatok rosszabbodásának korszaka után ismét melegebbé vált viszonya az izraeliekhez. Mégis, még ebben a helyzetben is, amikor úgy tűnik, hogy újra a régi viszonyok alakulnak ki, megfigyelhetők bizonyos változások is. Egyes, Kohl által bátorított német politikusok, a fegyveres erők kizárólag önvédelmi célokra való alkalmazásáról szóló alkotmányos előírás és az Európán kívüli akcióktól tartózkodó eddigi gyakorlat elhagyásáról beszélnek. Ebben a vonatkozásban az a nyomás, amelyet az USA Németországra és Japánra azért gyakorol, hogy normális befolyási övezeteiken kívüli katonai konfliktusokba vonja be őket, rövid távon előnyére válhat, de egyszersmind precedenst teremt, amit az USA egyszer még keservesen megbánhat.
Ezek a krízisek megmutatják a szuperhatalmak továbbra is meglévő erejét és kialakuló gyengeségeit egyaránt. A Szovjetunió gyengesége könnyen belátható. Mivel szüksége van arra, hogy bejusson a világgazdaság egységes rendszerébe, arra kényszerül, hogy, legalábbis jelenleg, kövesse az USA irányítását. De nem igaz, hogy az Öböl-válság során az USA éppoly hatalmasnak bizonyult, mint korábban. Először is, az USA keveset tehetett azért, hogy megállítsa Kuvait iraki megszállását. Másodszor is, hogy elérje céljait, az USA-nak elsősorban az erőre és az erőszakkal való fenyegetőzésre kell támaszkodnia, az egyetlen olyan döntő előnyre, amelyet versenytársaival szemben még élvez. Harmadszor, még ha az USA hatalmas katonai ereje kiűzi is Irakot Kuvaitból, csak hatalmas áron teheti ezt. Még a kezdeti csapatmozgósítás is naponta 10 millió dollárjába került az USA-nak. Az, hogy Japánhoz fordult pénzügyi segítségért, pontosan a fentiekben körvonalazott dilemmát példázza. A katonai erő megadja az USA-nak azt a lehetőséget, hogy megbüntesse ellenfeleit, és fegyelmezze „szövetségeseit", de csak gazdasági pozíciója gyengülésének kockázata árán. Egy katonai vereség siettethetné ezt a folyamatot, de még a győzelem sem hátráltathatja a végtelenségig, és lehetséges, hogy éppoly súlyos veszélyeket idéz fel, mint a vereség.
Pontosan ezeknek a problémáknak a megoldhatatlansága kényszerítette rá az Egyesült Államokat, hogy megpróbáljon más országokat is bevonni a konfliktusba. Az Irak elleni egyoldalú katonai akció túl veszélyes, az egyoldalú gazdasági akció pedig egyenesen lehetetlen lett volna. Így a nemzetközi fellépésre való igény az USA gyengeségét, nem pedig erejét mutatja. Az, hogy egy ilyen nemzetközi fellépés a küszöbön áll [illetve azóta bekövetkezett – a szerk.], az olajnak a világkapitalizmus számára való egyedülálló jelentőségét mutatja. Nem gondolhatjuk azt, hogy ezek a feltételek fennállnak vagy szükségszerűen léteznek más esetekben is. Végeredményben a Grenada elleni invázió, Líbia bombázása és az amerikai hadihajók felvonultatása a Perzsa Öbölben az iraki-iráni háború idején mind sokkal kisebb problémák voltak (az USA szerencséjére, mert szövetségesei gyakran megtagadták az együttműködést).
Végül az Öböl-háború, azáltal, hogy világméretű recesszióval fenyeget, megvilágította a mai világrendszernek mindazokat a gyenge pontjait, amelyeket a jelen cikk felvázolt. Az USA gazdaságának már a recesszió szélén álló nehéz helyzete romlani fog, ha az olajárak magasak maradnak és a katonai intervenció költségei tovább növekednek. A kelet-európai országok sorsa, most, hogy az olajárak emelkednek (beleértve a szovjet olaj árát is, amely számukra életfontosságú), még sötétebbnek tűnik. Még a német gazdaság is, az egyesítés növekvő költségei miatt emelkedő inflációjával és kamatlábakkal, bizonyos mértékig veszélyben van.
És bár az Öböl-válság a legveszélyesebb válság, amely az imperialista világrendet fenyegeti, aligha az egyetlen ilyen.
Az iraki invázió kevesebb mint egy évvel azután történt, hogy az USA megszállta Panamát, hogy leváltsa a saját CIA-je által kiképzett diktátort, és felváltsa egy másikkal, Endarával. Hónapokon belül Endara éhségsztrájkot kezdett, mert a megígért USA-segélyszállítmány nem érkezett meg. Hasonlóan, miután sikerült kiszorítania a sandinista rezsimet a hatalomból Nicaraguában, Bushnak a magániparhoz kellett fordulnia, hogy segélyt adjon ennek az országnak. Annak a következményei, hogy Amerika nem volt képes ebből a győzelméből politikai tó-két kovácsolni, hamar láthatóvá váltak; egy kialakulóban lévő általános sztrájkot csak az állított le, hogy a sandinista mozgalom vezetősége felhívta az utcákon tüntetőket: maradjanak nyugodtak és ne emeljenek barikádokat – a mozgalomnak így sikeres, de korlátozott gazdasági célok elérésére irányuló jelleget adva.
Ilyen az a futóhomok, amelyre az új imperializmus rendszere épül. Minden fecsegés egy békésebb és stabilabb világról hirtelen egy másik korszakból jövő gyenge visszhangnak tűnik, amelyet a vadászgépek és az összeomló részvénytőzsdék zaja fojt el.
(Ford.: Szalai Miklós)
A tanulmány eredetileg az International Socialism 48. számában jelent meg, 1990 őszén. Mi itt némileg rövidítve (de természetesen a fő gondolatmenet csorbítása nélkül) közöljük. (A szerk.)
Jegyzetek
Köszönettel tartozom Alex Callinicosnak, Lindsey Germánnak, Chris Harmannak, Mike Haynes-nek és Ahmed Shawkinek az első vázlathoz fűzött megjegyzéseikórt. Úgyszintén köszönettel tartozom Matt Perrynek, amiért anyagokat bocsátott rendelkezésemre a Szovjetunió katonai stratégiájáról.
1 P. Kennedy: The Rise and Fall of Great Powers. London, 1989. p. 558.
2 P. Armstrong, A. Glyn és J. Harrison: Capitalism since World War II. London, 1984. p. 219.
3 World Bank, World Development Report 1989. Oxford University Press, 1989. p. 167.
4 P. Armstrong és mások: id. mű. pp. 225-226.
5 P. Kennedy: id. mű, p. 558.
6 Uo. p. 679. Egy, a Kongresszus számára készült tanulmány a csúcstechnológiai javakból származó kereskedelmi többletnek az 1980-as 27 milliárdról az 1985-ös 4 milliárdra való csökkenéséről számol be. Ez a tanulmány jósol deficitet az USA-nak.
7 Uo. pp. 554-555.
8 Lásd M. Haynes: Understanding the Soviet Crisis. International Socialism, 34. p. 11.
9 Forrás: A. Aganbegjan: The Challenge: Economics of Perestroika. London, 1988. p. 2.
10 Lásd J, Sallnow: Reformin the Soviet Union. London, 1989. p. 17. 1.1. és 1.2. táblázat
11 A. Aganbegjan: id. mű, p. 204. Aganbegjan azt állítja, hogy a Szovjetunió gazdasága kiállna a fegyverkezési verseny egy újabb fordulóját – annak ellenére, hogy minden, amit ezt megelőzően mond, ennek az ellenkezőjére mutat.
12 Idézi David Owen az Independent on Sunday-ban, 1990. júl. 1. Owen elemzése túl intelligensnek tűnik ahhoz, hogy egészében tőle származzon. Valószínűleg a Külügyminisztériumban dolgozó régi barátai látták el Információkkal.
13 Ahogyan Chris Harman kimutatta The Storm Breaks c. cikkében. International Socialism, 46. sz. London, 1990.
14 Lásd az Economist cikkét: American Survey, 1989. ápr. 7.
15 Lásd Business Week, The Peace Economy, 1989. dec. 11.
16 A brit védelmi kiadások a bruttó hazai termék (GNP) 7,7 százalékát tették ki 1955-ben. Lásd Chris Hárman Explaining the Crisis c. könyvét, London, 1984. 98. 1978-ban 5,5 százalékra esett vissza, majd amikor Thatcher követni kezdte Reagan fegyverkezési hajszáját, 1984-re kb. 5,3%-ra emelkedett. A védelmi kiadásoknak ez a reálértékben hatalmas növekedése az 1980-as évek vége felé kezdett visszaesni, és vissza fog térni 1980 előtti szintjére; lásd M. Chalmers: Trends in UK Defence Spending in the 1980s. Peace Research Report, 11. sz. School of Peace Studies. University of Bradford 2. és 3. táblázat valamint p. 5.
17 Lásd: At Ease: Disarming Europe. Business Week. 1990. febr. 19.
18 Lásd az Economist 1989. Jan. 28-i számát.
19 A Kongresszus Nemzetvédelmi Kiadások Bizottsága számára 1989 nyarán rendelkezésre bocsájtott adatok, lásd a Sunday Correspondent 1990. Jan. 28-i és jún. 10-i számát.
20 Archie Hamilton nemzetvédelmi miniszterhelyettes egy munkáspárti képviselő interpellációjára adott írásos válaszban. Idézi az Independent, 1990. jún. 4.
21 Independent, 1990. jún. 5.
22 Az 1972-ben aláirt SAT az interkontinentális nukleáris rakéták számának korlátozását szolgálta volna. De a szerződés csak a szuperhatalmak által építhető rakétakilövő állomások, nem pedig a robbanófejek számát határozta meg. Így az USA és a Szovjetunió kifejlesztette a több célra irányítható visszatérő hordozókat (MIRV). Ezzel minden egyes kilővőhelyről három, nyolc vagy 16 nukleáris robbanófejet lehet kilőni. Ezek mindegyike különálló célokra irányítható. így ugyanolyan, mint ha több rakéta állna rendelkezésre. Az eredmény tehát az volt, hogy a SALT valójában elfedte a nukleáris fegyverkezési verseny történetének egyik legnagyobb fegyverzetnövelő akcióját. A Ballisztikus Rakéták Elleni Egyezmény százban szabta meg a ballisztikus rakéták elhárítására szolgáló rendszerek számát mindkét fél számára. Amikor a szerződést 1972-ben aláírták, egyik szuperhatalom sem rendelkezett semmilyen működő ballisztikus rakétaelhárító rendszerrel. Ma még mindig versengve igyekeznek elérni az ebben a fegyverzet-,,korlátozási" egyezményben lefektetett határt.
23 Idézi What would an arms deal mean? c. cikkem. Socialist Worker, 1987. dec, 5.
24 Guardian, 1990. jún. 1.
25 A Fegyverzetkorlátozási Társaságtól származó adatok, idézi az Independent, 1990. márc. 26.
26 P. Rogers és M, Dando: NBC 90 The Directory of Nuclear, Biological and Chemical Arms and Disarmament. Tri-Service Press, 1990. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.
27 Independent, 1990. ápr. 4. Perle véleménye enyhén túloz. Röviddel később szembekerült a START-javaslatokkal, amikor is az USA, miután a tárgyalások röviddel a májusi csúcstalálkozó előtt holtpontra látszottak jutni, bizonyos engedményeket tett a rakéták megengedett maximális számát illetően.
28 Paul Rogers, a Bradford University School of Peace Studies munkatársa. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.
29 Uo. Jazov marsall kísérlete a haditengerészetnél a „szerződéses toborzásra", amelyet 1990. júniusában jelentett be, megáll a félúton. Megtartja az alacsony fizetést a három év helyett két évre besorozott katonáknak, de magasabb fizetést ajánl fel azoknak, akik jelentkeznek tovább-szolgálatra a haditengerészetnél.
30 A. Kelly: The Myth of Soviet Superiority. Peace Research Report, 14. szám (School of Peace Studies, University of Bradford, 1987.), p. 29.
31 Lásd: T. Cliff: Perspectives on the Permanent War Economy in: Neither Washington nor Moscow. London, 1982; Mike Kidron: Capitalism and Theory. London, 1974; Uő: Western Capitalism since the War. London. 1970; valamint Chris Harman: Explaining the Crisis. London, 1984. A permanens hadigazdaság és az áll am kapitalizmus kapcsolatáról lásd Peter Binns cikkét: Understanding the New Cold War. International Socialism, 19.
32 Ez egyik megfontolandó tényezője lehet az ún. fogyasztói társadalom létrejöttének is. A hadianyagok tömegét elfogyasztó, s ezért egyszersmind újratermelésükhöz a hadseregben keresletet teremtő öböl-háború így újabb bizonyítéka annak, hogy a háború a béke más eszközökkel történő folytatása. (Az Eszmélet szerk.)
33 Lásd S. Melman: The Permanent War Economy. New York, 1985. pp. 22-23.
34 Uo. p. 79.
35 Az alább következő két táblázat forrása: Ruth Leger Sivard: World Military and Social Expenditure 1977. USA, 1977. p. 13.; illetve C. Harman: Explaining the Crisis (vö. 31. jegyzet), p. 97.
36 P. Binns és M. Haynes: New Theories of Eastern European Class Societies. International Socialism, 7. sz. (1989 tele), pp. 43-44.
37 M. Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben. In: The Current Digest of the Soviet Press, 1989. Jan. 4.
38 C. G. Jacobson: The Soviet Defence Enigma. Estimating Costs and Burdens. Stockholm International Peace Research Institute, 1987. p. 43. Ez nem azt jelenti, hogy a katonai költségek nem csökkentek az 1950-es évek óta, inkább azt, hogy az autarchia kihatásai következtében az általuk a gazdaságra rótt terhek elkezdtek újból emelkedni, méghozzá egy olyan szintről, amely sohasem csökkent annyira, mint az USA esetében.
39 R. Walker: New Thinking and Soviet Foreign Policy. In: M. Pugh és P. Williams; Superpower Politics. Manchester University Press, 1990. p. 145.
40 A. Kawato: The Soviet Union: A Player in World Economy. In: T. Hasegava és A. Pravda (eds): Perestroika: Soviet Domestic and Foreign Policies. Royal Institute of International Affairs, 1990. p. 122.
41 M. Kidron: The Insights Dont Make a Theory. In: International Socialism 100. (első sorozat). Úgyszintén lásd Chris Harman válaszát ugyanebben a számban Better a Valid Insight Than a Wrong Theory cím alatt.
42 E. Bersteín – idézi M. C. Howard és J. E. King: A History of Marxian Economic Thought. Princeton University Press, 1989. p. 92.
43 A Kawato: id. mű.
44 IISS, Strategic Survey 1989-90. London, 1990. p. 54.
45 Uo. pp. 54-55.
46 Financial Times 1989. okt. 1.
47 Idézi: M. Simons: The Unloved Country: A Portrait of East Germany Today. London, 1989. p. 180.
48 Lásd: International Herald Tribune, 1989. szept. 28.
49 Financial Times, 1990. Jul. 12.
50 Idézi az Independent, 1990. Jul. 18.
51 ISS, Strategic Survey, 1989-1990, id. hely.
52 A memorandumot teljes egészében közli: Independent on Sunday, 1990. Jul. 15.
53 Uo.
54 Idézi a Financial Times 1990. Jul. 2.
55 Uo.
56 Financial Times, 1990. Jul. 20. A rövidített műszakban dolgozó munkások a kormánytól megkapják korábbi bérük 65 százalékát. Számos üzem dolgozóinak felét jelenleg rövidített műszakban alkalmazza.
57 Lásd az Economist cikkét: The New Germany, 1990. jún. 30. p. 11.
58 Lásd Financial Times, 1990. júl. 2. és az Economist idézett cikkét.
59 Lásd Financial Times, 1990. ápr.18.
60 Bill Bradley New-Jersey-i szenátor az International Herald Tribuneben, 1990. márc. 30.
61 Az Institute of International Finance jelentése. Idézi: Financial Times, 1990. ápr. 17.
62 Financial Times, 1990. júl. 17.
63 A. Horvát, Independent, 1990. febr. 27.
64 Far Eastern Economic Review, 1990. ápr. 12. p. 23.
65 Independent, 1990. júl. 10.
66 Lásd L. Seffa: Imperialism Today. Socialist Worker (USA), 1989. szept.