Nyilatkozat
Az alábbiakban közzétett dokumentum nem valamiféle radikális baloldali szervezettől származik. A Charta 88 nevű brit szervezet tagjai és támogatói – ma már több tízezren, – politikai orientációjukat tekintve igen sokfélék. Megegyeznek azonban abban, hogy az Egyesült Királyság politikai rendszerét távolról sem tartják olyan demokratikusnak, mint az lehetne, illetve a polgári szabadságjogok garanciáját nem látják elégségesnek az ország íratlan alkotmányában. A Charta – neves jogi és társadalomtudományi szakértők bevonásával – széleskörű kampányt folytat a demokratikus reformokért. Tevékenységéhez elnyerte a két legnagyobb ellenzéki párt: a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt támogatását (ez utóbbi az arányos képviselet létrehozásában való érdekeltsége folytán számít a Charta természetes támogatójának). Az állami döntéshozatal decentralizálását célzó törekvések miatt támogatják a különböző (skót és walesi) nacionalista mozgalmak is. A jelenlegi intézményrendszer eltökélt védelmezői egyértelműen a konzervatívok.
A dokumentum különösen elgondolkodtató abból a szempontból, hogy a hazai politikatudomány főárama – neves nyugati szakértőket követve – a Nagy-Britanniára jellemző „westminsteri modellt" a konszenzusra törekvő politikai berendezkedéssel egyenrangú, azzal egyenlő teljesítményű politikai mechanizmusnak tartja. Ezt kihasználva az 1990-es választások után kormányra került konzervatív koalíció sokszor hivatkozhatott a westminsteri modellhez kapcsolódó „többségi elvre", amikor antidemokratikus, tekintélyelvű törekvéseinek tudományosan hangzó igazolást akart találni. A Charta szövege arra enged következtetni, hogy a polgári demokrácia keretein belül is kijelölhető egy fejlődési vagy haladási irány, és a demokratizálás előmozdítása – kellő szervezettséggel és támogatottsággal – lehetséges is.
***
Úgy neveltek föl minket Nagy-Britanniában, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk, hogy Parlamentünk a demokrácia szülőanyja; hogy szabadságunkat irigyli a világ; hogy igazságszolgáltatási rendszerünk mindig méltányos; hogy biztonságunk őrei – a rendőrség és a titkosszolgálat – demokratikus és törvényes ellenőrzésnek vannak alávetve; hogy közigazgatásunk nem részrehajló; hogy városaink és közösségeink egy büszke identitást ápolnak; hogy sajtónk bátor és tisztességes. Mára ezek a hitek nagyon is valószínűtlenekké váltak. A valóság és a brit „íratlan alkotmány" elfogadott eszméi közötti szakadék olyannyira kiszélesedett, hogy azt sokan már nehezen elviselhetőnek tartják. Ebben g az évben mégis meghívtak minket, hogy ünnepeljük meg a 300. évfordulóját annak az 1688-as „Dicsőséges Forradalomnak", amely létrehozta az Egyesült Királyság majdani alapokmányát. Mára viszont – a szabadság nevében – politikai, emberi, szociális jogainkat megkurtították, míg a végrehajtó hatalom ereje megnövekedett, egyre növekszik, pedig csökkennie kellene.
Megindult az a folyamat, amely megszerzett szabadságunk nagy részét fenyegeti. Részben szándékosan, ez 1979 előtt elkezdődött már, és most kezd igazán lendületbe jönni. Skóciát úgy kormányozzák a Whitehall-ból, mint egy provinciát. Még általánosabban, a kormányzat számos polgári szabadságjogot csorbított meg, például a habeas corpus, a békés gyülekezés, az információszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, a szakszervezeti és helyi önkormányzati tagság, a szabad mozgás egyetemes jogait, sőt még magukat az embert születésénél fogva megillető' jogokat is. Azáltal, hogy ezeket a jogokat a kormányzat egyesektől megvonja, mindenki számára kétségessé teszi őket.
A britek országunk intézményeinek jóságos természetébe vetett hagyományos hitük miatt szórványosan észlelik ezeket a komoly ügyeket, mindegyik csak egy „ügy", amelyet a többitől való elszigeteltségében tekintenek. Az, hogy az alkotmány íratlan, szintén a politika széttöredezett felfogását erősíti; egy olyan felfogást, amely kevés védelmet nyújt a célratörő, autoriter állammal szemben. Hiszen az 1688-as események következtében az uralkodó abszolút hatalma csak a parlamentáris oligarchia kezébe csúszott át.
A jelenlegi adminisztráció nem az angol hagyományoktól idegen törés az ország életében. De míg a kormányzat arra szólít fel, hogy törekedjünk a szabadságra, egyidejűleg a maga javára kihasználja az alkotmányos rendezés demokratikus szempontból mindig is fogyatékos árnyoldalait.
Az 1688-as megegyezésnek volt egy pozitív oldala. Annak idején a Dicsőséges Forradalom történelmi győzelem volt a királyi zsarnokság felett. Nagy-Britannia megmenekült a diktatúra kegyetlenségétől. Az anyaországban létrejöhetett a sok különböző érdek között működő kompromisszum, még akkor is, ha külföldön, Írországtól Indiáig, elég különböző mintákat valósított meg a Brit Birodalom. A mai brit fejlemények egyetlen bírálata sem tagadhatja a múlt demokratikus vívmányainak jelentőségét, amely a legdrámaibban 1940 májusában mutatkozott meg, amikor Nagy-Britannia szembeszegült az Európában uralomra jutott fasizmussal.
De a győzelem, mely végül is felszabadította Nyugat-Európát, megőrizte a paternalista attitűdöket és intézményeket az Egyesült Királyságban. A munka és a jólét utáni széles körű vágyódást ezek az intézmények egy háború utáni, nemzeti konszenzusban egyesítették. Most ez a konszenzus omlott össze. Ugyanígy összeomlottak a kompromisszum és a tolerancia konvenciói is, amelyek pedig egy szabad társadalom alapvető összetevői. Az 1688-as rendezésbe beépített hatalmi eszközök ezzel szemben lehetőséget nyújtottak a kormányzatnak arra, hogy céljai szerint megfegyelmezze a brit társadalmat, hogy rákényszerítse értékeit a közigazgatásra; hogy veszélyeztesse az elektronikus média függetlenségét; hogy fenyegesse a tudományos szabadságot az egyetemeken és az iskolákban; hogy eltűrje azokat a visszaéléseket, amelyeket a nemzet biztonságának nevében követtek el. A közvetlen múlttal történő szakítás azt mutatja, hogy micsoda fenyegetést jelentett mindig is Nagy-Britannia számára a választásos diktatúra. Mindennek a következménye az, hogy ma az angolok kevesebb törvényes jogot és kevesebb demokráciát élveznek, mint sok más nyugat-európai.
Az autoriter uralom erősödése az Egyesült Királyságban csak az utóbbi időben kezdődött. Itt az ideje, hogy visszafordítsuk e folyamatot, de ezt nem tehetjük a múltba való fordulással. Háromszáz év fölülről jövő, íratlan uralma elég volt. Nagy-Britanniának egy demokratikus programra van szüksége, amely megszünteti a jelenlegi végrehajtó hatalom által gyakorolt korlátozatlan ellenőrzést. Meg kell reformálni azt a Parlamentet, ahol lehetőség van arra, hogy az alsóház többségét a szavazásra jogosult népesség kevesebb mint 40 százaléka válassza meg; azt a Parlamentet, ahol a felsőház képviselői helyeinek többségét még mindig az öröklés határozza meg.
Kevesebb szabadsággal rendelkeztünk, mint ahogy azt hittük. Amit élveztünk, túlságosan is uraink jóindulatától függött. Szabadságaink az ő tulajdonukban maradtak, amelyeket úgy porcióztak ki nekünk, mint alattvalóknak, ahelyett, hogy azok polgárokat megillető, saját, elidegeníthetetlen tulajdonunkká váltak volna. Az, hogy valóságossá tegyük a szabadságjogokat, azt kívánja, hogy először a magunk számára megszerezzük azokat.
Elérkezett az idő, hogy politikai, polgári és emberi jogokat követeljünk az Egyesült Királyságban. Az első lépés, hogy alkotmányos formában rögzítsük ezeket, így többé nem leszünk a Westminster és a Whitehall önkényes diktátuma által irányított alattvalók.
Ezért egy új, alkotmányos rendezést követelünk, amely:
- gondosan őrzi az olyan, a Jognyilatkozatban (Bill of Rights) biztosított polgári szabadságjogokat, mint a békés gyülekezéshez, az egyesülési szabadsághoz, a diszkriminációmentességhez, az ítélet nélküli fogvatartás alóli mentességhez, a bíróság által meghozott ítélethez, a magánélethez és a véleménynyilvánítás szabadságához való jogok;
- aláveti a végrehajtó hatalmat és a kiváltságokat, bárki is gyakorolja azokat, a törvény uralmának;
- megteremti az információ szabadságát és a nyílt kormányzást;
- létrehoz egy igazságos választási rendszert, amely arányos képviseletet eredményez;
- megreformálja a felsőházat, hogy megteremtse a demokratikus második kamarát, amelynek működésében az öröklésnek nincs szerepe;
- a végrehajtó hatalmat a demokratikusan megújított parlament, az összes állami hivatalt a törvények uralma alá helyezi;
- biztosítja a megreformált igazságszolgáltatás függetlenségét;
- törvényes jogorvoslatot nyújtana az állam, a központi hivatalok és a helyi önkormányzatok által gyakorolt hatalom minden visszaélésével szemben;
- garantálja a hatalom igazságos elosztását a helyi, a regionális és az országos kormányzat között;
- kidolgoz az egyetemes polgárság eszméjének szellemében egy írott alkotmányt, amely megtestesíti mindezeket a reformokat.
Számunkra a legfontosabb a törvény. Egyetlen olyan országot sem lehet szabadnak tekinteni, amelyben a kormányzat a törvény fölött áll. Egyetlen demokráciát sem lehet biztosítottnak tekinteni, amelynek szabadságjogait nem rögzítették egy alaptörvényben.
Mi, az aláírók, Charta 88-nak neveztük el ezt a dokumentumot. Először azért, hogy jelezzük az elutasításunkat azzal az önelégültséggel szemben, amely az 1688-as Forradalom tricentenáriumának ünneplésekor jelentkezett. Másodszor, hogy újra megerősítsük a brit alkotmányos jogok követelésének tradícióját, amely a Magna Chartát János királytól kikényszerítő báróktól az 1838-ban a Nép Chartáját megszövegező munkásokig, a századunk elején az általános választójogot követelő nőkig húzódik. Harmadszor, hogy tisztelegjünk azoknak a kelet-európaiaknak a bátorsága előtt, akik még alapvető szabadságjogaikért küzdenek.
Mint a Charta 77 cseh és szlovák aláírói, mi is különböző gondolkodású, hitű és foglalkozású emberek informális és nyílt közössége vagyunk, akiket az az akarat egyesít, hogy egyénileg és kollektíven, saját országunkban és szerte a világon a polgári és emberi jogok tiszteletére törekedjünk. A Charta 77 üdvözölte, hogy Csehszlovákia ratifikálta az ENSZ által kidolgozott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányát, de megjegyezte, hogy ez „azt jelzi, hogy az alapvető emberi jogok hazánkban sajnálatos módon csak korlátozottan, illetve papíron érvényesülnek".
A feltételek itt összehasonlíthatatlanul jobbak, mint Kelet-Európában. De az Egyesült Királyságban jogaink meg-formálatlanok, a kormányzat jóakaratától és a bürokraták könyörületétől függőek maradnak. A huszadik század végén azonban egy demokratikus alkotmány létrehozása kiterjesztheti a szabadság fogalmát, különös tekintettel a nők jogaira és a kisebbségek helyzetére. Ez nem lesz egyszerű dolog: a brit szuverenitás egy része Európával közös, és a szociális jogok kiterjesztése a modern gazdaságban mindenhol a vita tárgya. Nem tudjuk előre megmondani, hogy szabad emberek hogyan döntenének. Mi csak abban a véleményben osztozunk, hogy a brit társadalomnak a személyiségi jogokat védő alkotmányra, és a modern, pluralista demokrácia intézményeire van szüksége.
A törvények írásba foglalása nem garantálja a megvalósulásukat. Csak maguk az emberek biztosíthatják a szabadságot, a demokráciát és a törvény előtti egyenlőséget. Mindazonáltal ilyen célok sokkal könnyebben követelhetők, hatékonyabban szerezhetők és védhetők meg, ha egyszer azok mindenkihez elidegeníthetetlen jogként tartoznak.
(Fordította: Huszár Gábor)
Ellenzékiség a 80-as években
Az itt olvasható visszaemlékezés szerzője 1956-os élményei hatására részt vett a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban. A 80-as években együttműködött a Demokratikus Ellenzékkel, s a Hírmondó szerkesztője volt. Amikor azonban – már jóval a rendszer összeomlása előtt – e mozgalom fejlődésében neki nem tetsző tendenciákat tapasztalt, felhagyott a politizálással, és azóta sem vesz részt semmilyen szervezetben. Írása, melyből számos, eddig ismeretlen és nem dokumentált tényre derül fény, hasznos adalékokkal szolgálhat a rendszerváltás előtörténetét kutatók számára.
*
A demokratikus ellenzék gondolkodásában már 1982 után megkezdődött egy mai szemmel „liberálisnak" nevezhető elem felerősödése. A korábban marxistaként ismert személyiségek még a másként gondolkodás határvonalaként nyilvántartott 77-es évben, és utána is, sokáig „baloldali" (valójában csak doktriner) előítéletekkel terhelve közeledtek 1956-hoz. A kezdet kezdetén még a lengyel Szolidaritással kapcsolatban is lenini ízű fenntartásaik voltak, jelesül annak „ideológiátlanságát" sokallták. Most váratlanul olyan értékek felől kezdték megkérdőjelezni saját korábbi nézeteiket, s evvel együtt az eljövendő változást involváló marxista szellemi örökséget is, amelyek a személyi szabadság és az emberi jog általánosságának magasából az osztályharcot és annak minden mozzanatát tagadták, és a dolgok lényegének legfeljebb egyfajta pragmatikus szintjén ismerték el az emberek ilyesfajta törekvésének jelentőségét. Mindez akkor annyit jelentett, hogy a korábban „revizionizmusuk" miatt túlzónak tartott ötvenhatosok most a nagyobb, elvont viták alkalmával „populárisnak, ultraradikálisnak", netán „nyugat-berlini stílusúnak" minősültek. Ugyanilyen érdekes változáson ment át a Lomax-könyv értékelése. Míg korábban doktrinersége miatt nem szerették, most váratlanul trockistának kezdett számítani. Mindez persze a felszínre nem vergődött ellentét volt, mert a közös ellenség, a pártállam és a BM felé nem lehetett megbontani az arculatot. A nagyobb elvi vita tehát ez ügyben elmaradt. Mindössze a Deutscher-könyv szamizdat kiadásával tettek némi engedményt, de ezt is csak azért, mert Krassó György keresztülverekedte, és Demszky nem engedhette meg magának, hogy ne árusítsa a butikjában.
Mindenesetre 82 után, de még inkább 85, a deklarált belső válság lezajlása után a munkáskérdés az ellenzék hátsó udvarába került. Krassó Londonba távozása, ottani kapcsolatai és meglévő, bár itthonról szívósan rombolt tekintélye miatt azonban a téma nem kerülhetett végképp a süllyesztőbe. Ma már látható, hogy ha a többieken múlik, ez történt volna. Csak hosszabb idő után, pontosabban 89-90-ben vált végképp érthetővé számomra – és szerintem mások számára is – ennek a változásnak valódi oka és némely mozgatórugója. Ennek egyszerű magyarázata volt: túlságosan szembeszökően történt, ugyanakkor jó ideig túlságosan tapintatosan is. És még egy: oly mértékben emlékeztetett bizonyos kémregények romantikájára, hogy józan ésszel és jó ízléssel nem lehetett hinni, hogy magukra büszke és okos emberek ily módon befolyásolhatók lennének. Utólag a dolog értelme két szóval fejthető meg. Hatalomról volt szó, és politikáról. Mindazok, akik a hatalomtól valóban távoli helyzetben még a saját ízlésük és eszmei neveltetésük szerint politizáltak, amikor szerepük váratlanul felértékelődött, és a történelem elkezdett érdeklődni a térség iránt, engedtek a hivatásos hatalom-technikusoknak, akik előbb „megnevelték", majd szárnyra bocsátották őket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hangváltást többnyire amerikai tanulmányút előzte meg. Már akkor is volt, aki beszélt erről, de ezt egyszerű irigységnek hittük részéről.
Ennek az ellenzéket nevelgető nyugati hatalmi elitnek a „munkásosztály" fogalma más értelemben ugyan, de éppúgy veszélyes és nemkívánatos kategória volt, mint a mindenkori BM-nek. Annak emberei egyszerűen arra törekedtek, hogy távol tartsák az ellenzéket a tömegtől. Tudhatták ugyan, hogy az különféle okokból egyáltalán nem önmagára ismerő harcos osztály, s így az ellenzék akkori eszközeivel aligha nevelhető, nemhogy radikalizálható lenne, de a beléjük "nevelt (s Magyarországon nem is egyszerűen elméleti) tilalom szellemében – amelynek láthatatlan parancsolatai között a leg-első: az utca nem a tömegé, s utána rögtön a második: ideológiát csak a párttól kaphatnak az emberek – az ellenzék számára a legtiltottabb gyümölcs volt ,,populárisnak" lenni. Nyugati barátaink evvel egyetértettek. Ok biztonsági elvekre hivatkoztak elsősorban, vagy azt mondták, a demonstratív eszközök használata nagyon meggondolandó. Ezzel az ellenzékből sokan, kényelmi és – valljuk be – önféltési okból, egyetértettek. Belőlem 1986-ig olykor megütközést váltott ki mindez, de mivel akkor még a külső körben mozogtam, feltételeztem mögötte valami konspiratív célt, amelyet akceptálni kell, már csak fegyelmi okból is. A fent említett mélyebb összefüggés megismerése csak akkor vált lehetővé – de a szabályé még akkor sem, csak később -, amikor magam is lapszerkesztővé léptem elő a Demokrata hármasfogatában.
A lap története egészen a pártállam végéig sokkal látványosabb vesszőfutás, mint a Beszélőé, vagy az AB Hírmondóé. Nála jobban kizárólag az Égtájak között című kiadványt pécézte ki a Belügy. Tanulságos különben, hogy a Horváth-emlékirat a Beszélőről elismeréssel, míg a Demokratáról csak undorodva ír, az Égtájakat pedig szóra sem méltatja. Nem véletlenül: ez az utóbbi bevallottan baloldali volt. Ha ez nem egyszerűen a győztesnek tett gesztus, hanem az akkori véleményét tükrözi, akkor egyszerűen arról van szó, amit magunk is gondoltunk, hogy minket martalékul vetnek oda mint disszonáns hangot, másfelől pedig, túl a felfelé jelenthető sikeren, a mindenkori illetékes kihallja írásainkból a törekvést, hogy szeretnénk eljutni minél több fülbe. Igazi ideologikus munka igen kevés látott napvilágot a lapban, és a demokrácia halálosan komolyan vett szabályai miatt számos tőlünk idegen véleménynek is helyt adtunk. Viszont ha nem zaklatnak, és hagynak dolgozni, akkor az ott létrejövő műhely és meglehetősen szabadszájú lapunk a ránk köszöntő „szabadság" pillanatától szokásának megfelelően a valódi ellenfélnek, akkor már tehát a reakciós pártoknak támad neki, ráadásul 56-ot kérve számon. Hogy végül a Nagy Jenő kezében örök félszamizdattá csökevényesült lap miért és hogyan lett azzá, ami, másik történet. Tény: 86-ban a BM-től üldöztetést, a Beszélő-körrel nevesíthető ellenzéki agytröszttől hatalmas fejmosásokat kaptunk.
És még valami történt. Igaz, nagyon vékonyan, de elkezdett velünk foglalkozni a Szabad Európa és az egyik amerikai követségi ember, aki szigorúan magánemberként jött el, illetve hívta vendégségbe egyenként a szereplőket. A beszélgetések általánosságban mozogtak: ha bárki titkokat akart megtudni, legfeljebb bosszankodhatott. Lehallgatóink valószínűleg halálra unták magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy a BM-ben bárkit érdekelt volna, hogyan vélekedik Baltimore úr vagy jómagam az 56-os munkástanácsokról vagy a Lomax-könyvről. Pedig elég hosszan beszéltünk erről a Demokrata jubileumi emlékszáma kapcsán, amelyet a rotációs elv szerint én írtam és szerkesztettem. Mindez persze jóval előbb, még nyáron történt, és a konkrét apropó – épp a kíváncsiskodó fülek miatt – szóba sem került. Annál inkább az elviek. Baltimore igen árnyaltan fogalmazott, látszólag a maga véleményét fejtette ki (akkor így is hittem), és minden, evvel a hagyománnyal kapcsolatos aktualizálást irreális nonszensznek minősített. Mikor ellene vetettem, hogy akkor is spontán módon és pillanatok alatt jött létre ez a forradalmi intézmény, azt felelte: persze, egy adott és soha meg nem ismétlődő történelmi helyzetben. Hozzátette, hogy ma anakronisztikus lenne, s hogy a hasonló jugoszláv kísérlet is zátonyra futott, ami nem is lehet másképp: a kollektív tulajdon illúzió, erre ma csak az hivatkozik, aki „ezeket" át akarja menteni. (A szóhasználat a fennálló rendet jelentette.) „Tudja jól: a marxizmus álma véget ért. Olvasson el néhány jó modern közgazdasági munkát! Rövidesen rájönnek erre a Kremlben is. A rendszerrel együtt fog véget érni a kollektivizmus, meglátja." „És Lomax?" – kérdeztem. „Lomax fantaszta történész."
Végül a tervezett számban valóban csak történelmi méltatás jelent meg. Manipulált volna? Akkor úgy véltem, ez udvariassági gesztus, lesz alkalmam írni a témáról. Érdekes – bár akkor fel nem fedezett – összefüggésként meghívást kaptam a decemberi 56-os emlékkonferenciára. De ott a témának már volt gazdája, előre jelezték, hogy csak kis hozzászólásra lesz idő, így egy másik kérdéshez szóltam hozzá, ahol a rövid időben is mondhattam nóvumot.
Baltimore elment, „ápolásunkat" egy kedves hölgy vette át, Rebecca Joy. A vezetéknevében nem vagyok biztos. Egyéb dolgokkal együtt egy alkalommal noteszestől elégettem. (Utóbb fölös óvatosságnak bizonyult.) Ő elméleti dolgokról nem nagyon társalgott, de mivel mindez már 87-ben volt, a munkásság lehetséges magatartása és a velük való törődés napi téma lehetett. Én majd mindig szóba is hoztam. Ő túlzónak találta aggályaimat – részben igaza volt -, és később ki is fejtette, hogy ebben a formában a dolog voltaképpen érdektelen. A tömeg mint politikai massza az érdekes, és itt nincs olyan, hogy „munkásosztály". Amikor a lengyel Szolidaritásra és egy lehetséges hasonló módszerre hivatkoztam, mint valami gyereknek, magyarázta el: azon kívül, hogy itt semmiféle hasonló nem történt, és nem is fog, mert a cél egy konszolidált politikai változás iniciálása, a Szolidaritás nem is tartozik a legrokonszenvesebb törekvések közé náluk, mert „kulturálatlan, romantikus és nem is politikai ügy volt". Mikor ellene vetettem az egész fejlődésre gyakorolt hátasát, ezt elfogadta, de hozzátette, hogy a meccset mégsem ott és úgy kell megnyerni.
Nem akarom nyújtani a dolgot. Nyilván nevelhetetlennek találtak, és a Krassó-félékhez soroltak, akiket ki kell szorítani a perifériára, ha lehet, jó előre. Valószínűleg személyemben megúszhattam volna, ha követem Dénes János vagy mások útját, és keresem a lehetőséget az MDF-ben, ahol akkor még szerették a mi disszidenseinket. Én azonban nem kedveltem az ő frazeológiájukat (még csak ezt lehetett érzékelni). így az aktív politikában sikeresen semlegesítettek, amikor a Szabad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé alakult. Előzőleg mint SZKH-tanácstaggal megbeszélték velem ezt a lépést, de a módszert a magam részéről puccsszerűnek, a programot elégtelennek és elnagyoltnak tartottam, a megjelölt szellemi örökséget pedig általam csak részben vállalhatónak. Mikor kijelentettem, hogy ellene szavazok, és fel is szólalok, Kőszeg Ferenc azt mondta, ha megakadályozzuk a szervezet létrejöttét, az katasztrófa lesz. Nem sikerült: a gyűlés vezetőinek ügyessége folytán el is szigeteltek. Napok múlva valaki – nem tudván, hogy már nem vagyok illetékes, sőt kifejezetten illetlenség tudnom róla – elkottyantotta: „magasabb helyen" határidőt adtak a párt létrejöttére…..A helytartó?" – kérdeztem. Informátorom bólintott. Az akkori belső tolvajnyelven az amerikai nagykövetet hívták így. Az adott helyzetben még nagyban folyt a hatalmi játszma. Lett volna ugyan módom közhírré tenni ezt, de nem akartam hátba lőni az ellenzéki volt társakat, hiszen a fő ellenséget másutt véltem lenni. A következő évben el is nyertem érte méltó jutalmamat, nagyon ügyes módon. Megszabadítottak akkori lapomtól, a Hiánytól, és majdnem APO-módszerrel, Kőszeg Ferenc személyes intervenciójával megakadályozták a szamizdat tíz évéről írt könyvem kiadását. Akkor láttam, hogy a renitencia ott is büntetendő, nemcsak az MSZMP-ben, amelynek sosem voltam tagja. Addigra azt is tudtam: a kézi vezérlés odáig terjed, hogy Krassó Györgyöt az amerikai követ tanácsolta el a Nagy Imre-temetésről, sőt – akárcsak korábban a magyar rendőrség némely ellenzékit – aznap a követség biztonsági emberei látták vendégül, nehogy mégis ott legyen. Mindezek alapján, amiben nem a saját személyes sorsom a lényeges, hanem a leszűrhető tapasztalat, jó előre nyilvánvalóvá vált: a hatalomátvétel pártjai áthághatatlan szabályként kapták útravalóul – már ha ezt korábbi neveltetésük indokolttá tette -, hogy minden politikai kombinációban tabu a munkáshatalommal vagy a forradalmi néppel való akár csak kacérkodás is. Az MDF tehát merő intranzigenciából és szokásos ideológiai zűrzavarában mert a témához nyúlni. Vagy pedig, ami valószínűbb, eleve avval a manipulatív szándékkal, hogy egyfajta sárga szakszervezetté zülleszti a munkástanácsot.
Miért hiszek a szájbarágósdiban? Akkori nyugati újságíró ismerőseim közül a „balosok" olykor vicces komolysággal szidták az amerikai Külügyet. Szavaikból úgy tűnt, hogy az ott működő kőfejűek nem kevésbé rugalmatlanok, mint moszkvai kollégáik. S mivel ez a győzelem ideje volt, el merem képzelni, hogy a legkeményebben érvényesítették mindazt, amiben hittek. Abban az épületben pedig a forradalmakat nem szeretik, mint ahogy a másikban sem szerették már jó ideje, legfeljebb szájjal… Hazai pártjaink politikai gesztusainak egyik lehetséges magyarázata ez lehet, túl azon, hogy valóban nem sokat kezdhetnének egy forradalommal vagy a munkásság valódi hatalmi szerveivel, netán egy, a közös tulajdonra irányuló önvédelmi akcióval. Ennek bizonyítéka az a pánik, amellyel a taxissztrájkot fogadták. Ugyanebből az aspektusból nyilvánvaló, hogy – miután a hazai ügyek végső fóruma, legkésőbb 1933 óta, valahol külföldön található – mire számíthatott a mostani végső fórumon a spontán munkástanács akció. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a velünk foglalkozók, de még a „helytartó" maga is túl baloldali volt a Bush-adminisztráció számára, s hogy evés közben megjött az étvágy is – hiszen a nyolcvanas évek szándékai és a kilencvenes években már győztes Amerika elhatározásai között a különbség pontosan egy katonai potenciálnyi -, akkor jogos a kérdés: a kapitalizmus diadalmas reneszánsza, amelynek természetesen nemhogy 56-hoz, de semmiféle munkásérdekhez nem lehet és nincs is köze, miféle sorsot szán azoknak, akiknek munkaerejét megvásárolja?
Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Tamás Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizsgálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem meghatározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, gócokat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldására. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országaiban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges célországok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándorlók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok között. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félelmeket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.
A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trendjeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lévai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző migrációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamatokat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs útvonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdéseinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alakulása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.
Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" megközelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.
A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdésnek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyforrást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a bevándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kezdeti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyamatok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Bemutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorítására, szabályozására és szól a kelet-európai változások hatására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határideje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bizonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új megoldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folyamat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gazdasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyzetüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval foglalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, hanem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Németország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelenségeket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs folyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-országokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyűlölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatömegek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problémáit tárgyaló blokk felé.
Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekültinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező országban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi helyzetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mutatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul három minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi politika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a romániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésével kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzetközi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívekkel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők értékrendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból kiemelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérésből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erősek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpatikusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan országra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gazdasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszonya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zoltán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.
A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal segítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következtetéseket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle nézőpontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.
23. szám | (1994 Ősz)
Tartalomjegyzék
- Perecz László, Szigeti Péter, Z. Karvalics László, Hack Péter, Krausz Tamás, Susan Zimmermann : A képviseleti demokrácián innen és túl
- Andor László : Társadalom, történelem, politika – interjú Wiener Györggyel
- Samir Amin : Tézisek az európai baloldalról
- Andor László : Demokráciáink rövid története
- Chantal Mouffe : A politikum visszatérése
- Yar Mohamed, Katona Magda : A modern iszlám és az agrárkérdés
- Balogh András : Integráció és felzárkózás
- Francois Burgat : Iszlám és pluralizmus
- Volker Perthes : A fundamentalizmus fikciója – Az iszlám mozgalmak normalizálódásáról
- Otto Kreye : A fejlődő országok külső eladósodása 10 évvel az adósságválság kitörése után
- Folker Fröbel, Susan Zimmermann : Társadalmi konfliktusok a periferikus kapitalista fejlődés zsákutcájában – A Dominikai Köztársaság és Jamaica példája
- Csáki György : Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (1982-1993)
- Charta 88 : Nyilatkozat
- Mikes Tamás : Ellenzékiség a 80-as években
- Polyák Andrea : Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
- Eszmélet : New Internationalist
- NAFTA
- Maquiladora
- Zapata
- n. n. : Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról
- Hogyan lehet visszatérni Németországból a „harmadik világba”?
New Internationalist
Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Oxfordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földrészét.
„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országokban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét célozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akciókat."
A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. Elsősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák felvázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jártas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy terminológiába.
Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai behatóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Fundamentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Modern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multinacionális vállalatok).
Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenforgalmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdekeit szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres lázadás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.
E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem valamiféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a miénkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Amerika között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa között. Természetesen az alapvető történelmi különbségek figyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó számunkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repülni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."
A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.