Két évtizednyi próbálkozás tanulságait foglalja össze a szerző, aki maga is aktív résztvevője volt a dolgozók tulajdonszerzését elősegítő mozgalomnak az Egyesült Államokban. Értékelése szerint a kampány messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a dolgozói tulajdonban levő vállalatok továbbra is tőkehiánnyal küzdenek, és a gazdaság perifériáján találhatók.

 

A munkások tulajdonában lévő vállalkozások története – néha "munkás-szövetkezeteknek" hívják őket – még az Egyesült Államokban is messzire nyúlik vissza. 1791 májusában a philadelphiai ácssegédek "nemcsak az első olyan sztrájkot rendezték meg Amerikában, melyről feljegyzések is készültek; de ők kezdeményezték a nemzet első munkásszövetkezetének felállítását is". Egy évszázaddal később a Munka Lovagjai egyértelműen kiálltak az ipari szövetkezetek mellett, melyekben a kapitalista bérrendszer alternatíváját látták; elősegítve ezzel 130 ilyen vállalkozás megalapítását. Az 1930-as évek végén, északkeleten a lemezeltfatábla-termelés jelentős részét közepes méretű szövetkezetek adták, melyek munkások tulajdonában és irányítása alatt voltak.

A szövetkezeti gazdasági tevékenység ehhez hasonló megjelenései, bár egy teljesen újfajta munkáséletet sugalltak, nem maradtak fenn. Egy-két évtized alatt ezek a lemezeltfatábla-gyártó szövetkezetek olyan sikeresek lettek, hogy az eredeti tulajdonosok egyre kevesebbet dolgoztak, "másodosztályú" bérmunkásokat kezdtek alkalmazni, ahelyett, hogy új tulajdonosokat vontak volna be, és a legtöbb esetben tulajdonrészüket eladták hagyományos vállalatoknak, az eredeti befektetésükhöz képest óriási profitra téve ezzel szert. Másrészről viszont, sok szövetkezetből egyszerűen hiányzott az üzleti érzék, vagy még jellemzőbben a pénz, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy versenyezhessenek a kapitalizmus egyenetlen játékterén.

Így a hetvenes évek közepére egyre elérhetetlenebbnek tűnt, hogy a közvetlen demokráciát – mely szerint minden munkásnak egy szavazata van a vállalkozást érintő döntő kérdésekben – kiterjesszék az amerikai munkahelyekre. Abban az időben volt egy, a valóságban is működő modell, Jugoszlávia, a politikai centralizáció és a gazdasági decentralizáció eme furcsa elegye. A centralizáció és decentralizáció kettőssége végül 1974-re egy olyan gazdasági rendet hozott létre, mely szerint minden ötnél több embert foglalkoztató vállalatnak demokratikus önigazgatással kellett rendelkeznie, az igazgató tanácsot a munkások választották, és tagjai is innen kerültek ki.

Ezen kívül azonban szinte minden kapitalista országban találhattunk egy-két szövetkezeti vállalkozást, melyek némelyike kiterjedt vállalattá nőtte ki magát, és képes volt hosszú távon fennmaradni. De ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy útmutatóként szolgáljanak egy új és demokratikus gazdaság létrejöttéhez vezető úton.

Ez azonban már nem sokáig maradt így, mivel az amerikaik "felfedeztek" egy egészen egyedülálló európai jelenséget. Mondragónnak hívták, a kis hegyvidéki baszk falu után, ahol található volt. Akkor a Mondragón munkástulajdonban és irányítás alatt álló vállalkozások 25 éve fennálló szövetsége volt, melyek high-tech termékek széles skáláját állították elő – buszoktól kezdve sütőkön és hűtőszekrényeken át a robotokig. Sokkal eredményesebb volt, mint az ágazatbeli kapitalista riválisai. Jelentős ütemben hozott létre újabb – de ugyanakkor szoros együttműködésben részt vevő – szövetkezeteket, és belső forrásokat szerzett egészség- és nyugdíjbiztosításra, oktatásra és képzésre.

Ezen kívül a hatvanas évek elején egy teljesen új gazdasági intézményt hozott létre, a Caja Laboral Populart vagy "Népi Munkás Bankot". A Caja gazdasági fejlesztő gépezetként működött. A már létező szövetkezeteknek lehetővé tette, hogy terjeszkedjenek és versenyezzenek; leendőeknek pedig, hogy gondos mérlegelés után tovább éljenek és prosperáljanak. A bank mindezt nemcsak azzal érte el, hogy megfizethető kamatokkal kínált tőkét (melyet vállalkozások és helyi lakosok helyeztek el a banknál), hanem különféle üzleti segítséget nyújtott a hálózat szövetkezeti cégeinek.

Mi a Mondragón tanulsága? Először is, hogy a munkások maguk is lehetnek a tőke forrásai, ha visszaforgatják tulajdonosként megszerzett profitjuk egy részét. A Mondragón szövetkezetek kitartanak amellett, hogy a munkások saját cégeikbe fektessék pénzüket. Ez azt jelenti, hogy egyrészt beleegyeznek heti bérük egy részének levonásába, másrészt, hogy éves osztalékukat csak akkor veszik fel, ha elhagyják a céget. Így a munkások által létrehozott tőke elérhetővé válik új vagy fejlettebb technológiák beszerzésére, vagy új termelési ágazatok beindítására.

Másodsorban a Mondragón nem különálló vállalatok összessége, hanem egymást kölcsönösen támogató cégek hálója: nem különálló fák sokasága, hanem szerves egészet alkotó erdő. A társaságok a közös termelés és a marketing révén más társaságokhoz kapcsolódtak, valamint "támogató" szervezetekhez, melyek ellátják őket az alapvető pénzügyi, gazdasági, jogi és oktatási segítséggel.

A Mondragón sikereiről és különleges jellemzőiről szóló hírek nagyban hozzájárultak az amerikai munkástulajdon úgynevezett "új hullámának" beindulásában. Ez 1975-ben kezdődött, a Pénzalap és Oktatás Fejlesztési Szervezet (Funding and Educational Development Organization – FEDO) létrehozásával. A FEDO célja az volt, hogy az adott viszonyok keretein belül segítségével építsenek fel egy olyan gazdaságot, mely a munkásélet felszabadításán és minden munkás demokratikus részvételen és tulajdonlásán alapulna.

A Mondragón tanulságait észben tartva, a FEDO néhány aktivistája elszánta magát, hogy átalakítson kezdetben néhány közepes méretű észak-keleti céget, majd lépésről lépésre az egész amerikai gazdaságot. Azokban a kezdeti és szédítő pillanatokban úgy tekintettünk magunkra, mint egy titkos élcsapatra, mely "alattomban" Mondragón-szerű szövetségeket hoz létre Maine-től Kaliforniáig. Célunk nem az volt, hogy demokratikus munkahelyeket tartsunk fenn, hanem hogy támogató-rendszereket építsünk ki számukra. Abban az időben azt képzeltük, még a baszkokat is lehagyhatjuk azzal, hogy a szegénynegyedekbe és a munkás- és környezetvédelmi mozgalmakba is eljutunk, azonos lehetőséget biztosítunk a nők és férfiak tulajdonossá válásához, hogy összekötjük a munkástulajdont a kirekesztett és ellehetetlenített csoportok harcaival.

Nem sikerült. A FEDO két rövid év után megszűnt, miután több közép-atlanti, New York-i és New England-i vállalat munkáskézbe kerülésénél segédkezett. Megszűnésének okai elsősorban a belső viták és ellentétek voltak. Néhány tag úgy gondolta, hogy az öt elszórt szervezetnek (Boston, Connecticut, Philadelphia, Washington, Ithaca) nincs közös és konkrét programja, mások úgy érezték, a központi személyzet nem vette kellőképpen figyelembe a helyi szervezetek szükségleteit.

De a FEDO hatására más, tartósabb technikai segítséget nyújtó szervezetek alakultak, hasonló céloktól vezérelve. Ezek közül az első a bostoni Ipari Szövetkezetek Szövetsége (Industrial Cooperative Association – ma ICA Group), mely 1978-ban alakult meg, a mai napig él és virul, továbbra is kitartóan támogatja a demokratikusan birtokolt és működtetett munkahelyeket. Más technikai segítséget nyújtó szervezetek is csatlakoztak az ICA-hez, így manapság – 1970-nel, de még 1980-nal is ellentétben – a munkástulajdonban lévő, vagy MRP-t beindító cégek (továbbiakban MRP-k) az ország bármely pontján értékes segítséget kaphatnak.

1991-ben Frank Lindenfelddel együtt értékeltük ennek az állítólagos gazdasági átalakulásra vezető tevékenységnek az első 15 évét. Szövetkezeti vállalkozásokat vizsgáltunk különböző ágazatokban: textilgyáraktól és acélkohóktól kezdve, tanárok által vezetett állami iskolákig. Arra a mérsékelten optimista következtetésre jutottunk, hogy a munkástulajdonlás "új hulláma" képes lehet a részvénytársaságok dominanciájának megtörésére.

Létrejött egy hozzáértő és jól képzett technikai segítséget nyújtó szakemberekből álló szervezet – akikhez a munkásszövetkezetek segítségért folyamodhatnak -, megszerezték több szakszervezet támogatását (figyelemre méltó ezek közül az Acélmunkások Szakszervezete). Több városban is indultak olyan kezdeményezések, melyek a bronxi szolgáltató szövetkezet mintáját követték (melyet 200-nál is több alacsony fizetésű nő birtokol, és vezet); és több hitelalap is megkezdte működését, melyek kimondottan a szövetkezeteknek kínálják szolgáltatásaikat. Az alkalmazottak által vezetett cégek minden szektorban megjelentek, és a hagyományos tulajdonú cégekkel hasonló módon boldogultak. Mindez, és ennél még jóval több, két rövid évtized alatt valósult meg.

Természetesen ez a bimbózó mozgalom vagy "új hullám" aligha volt problémamentes. Mint más progresszív kezdeményezések, ez is híján volt a tőkének, elszigetelt támogatói és aktivistái keveset tudtak egymásról, csak néha-néha dolgoztak együtt. Képtelen volt belső forrásokat teremteni a munkástulajdonról szóló oktatás számára. Kevés olyan hely volt, ha volt egyáltalán, ahol a demokratikus gazdaság irányában elkötelezettek megszerezhették – gyakorlati vagy elméleti képzés során – az elinduláshoz szükséges ismereteket, vagy amelyek segítették volna a sikeres vállalkozás fenntartását, terjeszkedését, finanszírozását. Ennek ellenére abban mégis egyetértésre jutottunk Steve Dawsonnal, az ICA első ügyvezető igazgatójával, hogy a munkástulajdon képes rá, és kell is, hogy elszórt egyéni kezdeményezések helyett mindennapos és széles körben elterjedt gyakorlattá váljon.

Ma, a kilencvenes évek végén, a helyzet és a kilátások jóval sötétebbnek tűnnek. A pozitív oldalon számos reménykeltő fejlemény látható. Példáil az Ohioi Munkavállalói Tulajdonosi Központ (Ohio Employee Ownership Center) átalakulása egy olyan hálózattá, melynek tagjait a valóban demokratikusan működtetett, egymást támogató, főleg az iparban működő MRP-k alkotják.

A philadelphiai napközis ellátást biztosító szövetkezet mintáját követő szakszervezeti törekvések (melyekről Peter Pitegoff írt), és olyan hasonló példák, mint például a New York-i házigondozó rendszer, jól mutatják, hogy a munkásszövetkezetek mind a szolgáltatási, mind az ipari szektorban képesek megállni helyüket. Bár az egészségügyi ellátás csökkenő visszatérítési rátái nagyban akadályozzák, a New York-i történések mégis jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek elhiggyék: az alacsony jövedelmű és segélyekből élő nők is képesek jelentős vállalkozásokat birtokolni és működtetni a gazdaság egy növekvő szektorában, miközben átadják tapasztalataikat és jártasságukat másoknak.

Az 1997-ben a Resurge (a Buffaloi Állami Egyetem diákaktivistáinak egy csoportja) és több más Buffalo szegénynegyedeiben működő közösségi szervezet által a HUD-hoz benyújtott támogatási kérelem szintén azt bizonyítja, hogy az emberek egyre jobban hisznek és bíznak ezekben a kezdeményezésekben. Ez az indítvány 400 000 dollárt kért egy "Újjáéledő Városközpont" létrehozására, melyet "áthatna a gazdasági és szociális együttműködés szelleme". Az elképzelés nagy része a Mondragón példájára épül, de egy súlyosan elszegényedett, erősen kisebbségi közösségre alkalmazva. A HUD elfogadta ezt a javaslatot, és olyan döntést hozott, amilyet öt évvel ezelőtt senki sem várt volna.

Másrészt viszont a Mondragónhoz vagy bármilyen más demokratikus gazdasági formához vezető út meglehetősen göröngyös. A munkásszövetkezetek száma (amelyek nem azonosak az MRP-kel) az Egyesült Államokban ma alig éri el a 200-at, ami még a hetvenes évek adatainál is alacsonyabb. Összehasonlításképpen, Quebec tartományában több mint kétszer ennyi található. Az "Egyesült Acélmunkások"-hoz kapcsolódó körülbelül 25 acélműben, melyek a kilencvenes évek elején még többségi munkás tulajdonban voltak, mára a munkások egy-két kivétellel kisebbségi helyzetbe kerültek, és sokukat fenyeget az akaratos menedzsment és a szakszervezeti részvétel hiánya. A házigondozó szolgálatok a rosszul működő egészségügyi ellátás falába ütköznek. Az acélmunkások, a repülőgép-pilóták és a mozdonyvezetők szakszervezeten kívül a szervezett munkásság nem állt ki a munkástulajdon mellett, és az AFL-CIO vezetés is távol tartotta magát tőle.

A konkrét meghátrálások mellett a munkásszövetkezeteket továbbra is sújtja a tőkehiány; az elérhető források tíz évvel ezelőtt még úton-útfélen megtalálhatók voltak. Ahol vannak ilyen alapok, vagy ahol újak felállítására tettek javaslatot (például Pittsburghben a Heartland Ipari Alap), gyakran nem világos, hogy ezek az alapok elszámoltathatók-e az ügyfeleik által. Ennél általánosabb probléma a tényleges vállalkozások és a pénzügyi és technikai közvetítők kapcsolata, mely kérdéssel még sohasem foglalkoztak mélyrehatóan a munkástulajdon vagy a szövetkezetek pártolói. Ezt a kérdést mindenképpen be kell illeszteni programunkba.

A munkástulajdonlásra, gazdasági demokráciára és a demokratikus üzleti irányításra irányuló (és róla szóló) oktatás továbbra is szórványos és alulfejlett. Honnan értesüljenek, és hogyan legyenek jártasak a menedzserek, a pénzügyi tanácsadók, a marketing-szakemberek az olyan munkás- és közösség által vezérelt vállalkozások terén, melyek elszakadtak a profit alapvető kritériumától? Szükségünk van a saját üzleti iskoláinkra, ha olyan vállalkozásokat szeretnénk létrehozni, melyek képesek olyan vállalkozói tapasztalattal rendelkező embereket megnyerni, akik osztoznak azon hosszú távú célunkban, hogy egy valóban demokratikus kultúrát és fenntartható bolygót építsünk.

És tovább kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan törhető meg a részvénytársasági kapitalizmus ideológiai dominanciája – az a nézet, hogy bármilyen rohadt legyen is a kapitalizmus, minden más alternatíva vagy rosszabb vagy kivitelezhetetlen. Amíg nem teszünk így, az amerikaiak továbbra és képtelenek lesznek megnevezni egy-két munkás tulajdonban lévő vállalkozásnál többet, még kevésbé lesznek képesek a világot átszövő négy nagy szövetkezeti hálózat megnevezésére. Mike Lockernek talán (a "Demokrácia az acélgyártásban" című cikk szerzője) igaza van, amikor arról beszél, hogy a munkások egyre jobban feljogosítva érzik magukat, hogy maguk alakítsák ki és működtessék saját vállalkozásukat. Talán. De ez az gondolkodásmód meglehetősen háttérben marad. Ha ez így marad, és a legnagyobb szakadékokat nem hidaljuk át, a munkástulajdonlás annyi év után sem lesz képes kilépni az árnyékból, és továbbra is a periférián marad.

(Fordította: Dombos Tamás)