A katonai-ipari komplexum jelentősége

Az az erő, amely meg tudta, és meg akarta oldani a gordi­uszi csomót: hogyan kombinálható a lehető legnagyobb ex­panzió a hasznosítás minimális rátájával, a tőke számára a katonai-ipari komplexum alakjában jelent meg, miután az 1929-33-as gazdasági világválság utáni számos, a túlterme­lés problémájával kevésbé pazarló módon megbirkózni pró­báló kísérlet kudarcot vallott. Bár az első lépéseket abba az irányba, hogy a túltermelés problémáját a haditermelés segít­ségével oldja meg, a tőkés társadalom – mint azt Rosa Luxem­burg profetikus megjegyzéseiből láttuk – már az első világhá­ború előtt megtette, ennek a módszernek általános alkalmazá­sára csak a második világháború után került sor.

Ezt az irányvonalat követve a nyugati kapitalizmus vezető hatalmai voltaképpen nem tettek mást, csak átvettek egy oldalt Hitler 1933 utáni „gazdasági csodájának” forgatókönyvéből, és ezt alkalmazták liberális-demokratikus intézményrendszerük társadalmi-politikai realitásaihoz. Korábbi kísérleteik ugyanis a válságból való kikerülésre – olyan stratégiákkal, amelyek egy­felől a manipulatív „kínálatmenedzselés” (innen a Madison Avenue felemelkedése), másfelől a „New Deal”-típusú állami be­avatkozás kombinálásán alapultak – nyomorúságosan kudarcot vallottak a tömeges munkanélküliség és gazdasági depresszió problémájának megoldásában, egészen addig, amíg a háborús erőfeszítés tőkeexpanzióra irányuló követelményei radikálisan meg nem változtatták a gazdasági tevékenység egész feltétel­rendszerét.

Továbbmenve, az ezt tagadó keynesiánus és neokeynesiánus mítoszok ellenére, a terjeszkedés valódi anyagi alapja an­nak a katonai-ipari komplexumnak az új dinamizmusa volt, amely már létezett (még ha korántsem teljesen kialakult formá­ban is) a Bretton Woods-i egyezmény idején, és amelyet ez utóbbi csak bővíteni segített. A keynesianizmus különböző stra­tégiái így inkább a katonai-ipari komplexum akadálytalan ter­jeszkedésének kiegészítői voltak, mintsem valóban produktív és társadalmilag is működőképes viszonyokra önállóan is alkal­mazható eszközök. (Ha semmi másnak, akkor ennek figyelmez­tetnie kellene mindazokat, akik megpróbálnak – neokeynesiánus vonalak mentén – „alternatív gazdasági stratégiákat” kidol­gozni a jövőre nézve.) Végül is, ha meggondoljuk, a keynesi elmélet már teljesen ki volt dolgozva közvetlenül az 1929-33-as válságot követően, körvonalaiban pedig már jóval az előtt. Még­is – szerzőjének az establishmenthez fűződő egész kivételesen jó kapcsolatai ellenére – az államilag támogatott befektetésnek egy ilyen kellően erőforrás-pazarló, de ugyanakkor dinamikusan fejlődő és egyben ideológiailag tiszteletreméltó eszköz híján fal­ra hányt borsónak kellett volna maradnia.

Természetesen a katonai-ipari komplexumnak az egyes fej­lett tőkés országokban való kialakulását és megszilárdulását il­letően nem lehet szó egyformaságról. Nem csak azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye továbbra is éppúgy vo­natkozik rájuk, mint korábban, de azért sem, mert a győztesek a háború után közülük egyesekre egy ideig egészen speciális gazdaságon kívüli feltételeket kényszerítettek rá. Így például Ja­pánt és Németországot békeszerződéseik korlátozták a közvet­len újrafelfegyverkezésben, aminek elkerülhetetlen következmé­nye volt, hogy hadiiparuk csak viszonylag lassan és szelektíven épült ki újra.

Ebből a szempontból kétségkívül az amerikai katonai-ipari komplexum foglalta el, nyomasztó túlsúllyal, az uralkodó helyet a tőkés országok között, őt követték Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Olaszország, saját gazdasági lehetőségeiknek megfe­lelően. Azonban nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Japán és Németország háború utáni gazdasági fejlődésének semmi köze sem volt a katonai-ipari komplexum kialakulásához. Valójában több síkon: mind nemzetgazdasági, mind nemzetközi szinten részei voltak annak. Hogy csak a legjelentősebb szálakat em­lítsük, amelyek révén ezen országok fejlődése is a katonai-ipari komplexum háború utáni szerepétől függött:

Először is, az új katonai szövetségek létrehozásával csak­nem az összes, az eredeti békeszerződések által tartalmazott korlátozást gyorsan megszüntették, és ezáltal mind Japán, mind Németország képessé vált arra, hogy létrehozza és (végül is amennyire csak akarta) kiterjessze saját katonai-ipari komple­xumait, gyakorlatilag a haditermelés minden területén, az atom­fegyverek kivételével.

Másodszor, mivel a hadiipar – amerikai hegemónia alatt – alapvetően nemzetközi jellegű iparág, ezért Japán és Német­ország különböző formákban (közvetve és közvetlenül, az op­tikától az elektronikáig és a kémiától a fémgyártásig) részt vett a hadiipar háború utáni fejlesztésében, mégpedig annak egy nagyon korai szakaszától fogva. Ennek a hadiiparba való be­kapcsolódásnak központi jelentősége volt azoknak a teljes ipar­ágaknak a létrehozásában ós/vagy korszerűsítésében, amelye­ken a háború utáni japán és német gazdasági „csoda” alapult.

Harmadszor ott volt az összes nyugati tőkés ország és az Egyesült Államok közötti szoros kölcsönös kapcsolat. Ez a leg­jelentősebb tényező, amelyet számításba kell vennünk, ha fel akarjuk mérni a katonai-ipari komplexumnak a tőkés világgaz­daság folyamatos „egészséges” működésében betöltött valódi súlyát és jelentőségét. Mert a nyugati világ messze legnagyobb és legdinamikusabb gazdaságának – az Egyesült Államokénak – folyamatos növekedését az egész háború utáni időszakban a csillagászati arányú (ós az USA súlyos belső és külső adós­ságteher ellenére még mindig növekvő) védelmi kiadások tar­tották fenn. Általánosságban minden fejlett kapitalista társada­lom meglévő termelési szintjének fenntartására való képessége nagymértékben az Egyesült Államok terjeszkedő piacától függ, amely viszont végső soron teljesen elképzelhetetlen lenne azok­nak a hihetetlen mértékű védelmi költségeknek (és deficiteknek) a biztosítása nélkül, amelyekre az USA gazdaságának mint egésznek az expanzív dinamikája nagymértékben támaszkodik. Ezek a megfontolások, melyek segítenek megmagyarázni az USA adósságproblémájával kapcsolatos nyugati attitűdöt is, nem kevésbé igazak Japánra és Németországra, mint az összes többi fejlett kapitalista országra. Ezért még azoknak az országoknak az esetében is, ahol a katonai-ipari komplexum részesedése a nemzetgazdaságban viszonylag kicsiny (az USA-val és néhány más állammal összehasonlítva), az illető nemzetgazdaságok folyamatos produktív terjeszkedése a fenti­ek értelmében nem választható el a haditermelés globális je­lentőségétől, tekintettel e gazdaságoknak az amerikai gazda­ságtól és az utóbbin belül uralkodó helyzetben lévő katonai-ipari komplexumtól való megváltoztathatatlan függésére.

A katonai-ipari komplexum által a tőkés fejlődésben hozott nagyszabású újítás az, hogy gyakorlatilag hatékonyan meg­szünteti a fogyasztás és a rombolás közötti, a szó szoros értelmében életbevágó különbséget.¹ Ez az „újítás” radikális megoldást kínál egy, az önmagát tételező értékben mint olyan­ban (minden megjelenési formájában) benne rejlő – jóllehet csak a mai kapitalizmus viszonyai között akuttá váló – belső ellentmondásra.

Az az ellentmondás, amelyre itt utalunk, az önmagát kiter­jesztő gazdagság (a tőke) objektív korlátaiból fakad, amelyeket mindenáron túl kell lépnie, amennyiben az érték mint önállóan működő erő, természetes belső meghatározottságának megfe­lelően realizálni akarja önmagát. Ez az oka annak, hogy a csá­szárkori Rómában, ahogyan Marx megfigyelte, az elidegenült és önállósult érték, mint fogyasztásra irányuló gazdagság „vég­telen pazarlásként jelenik meg, amely logikus módon megkísérli a fogyasztást gyöngyökből készült saláták lenyelésével egy képzeletbeli határtalanságig fokozni”.²

A szóban forgó probléma kettős természetű. Egyrészt a tár­sadalom korlátozott erőforrásaira vonatkozik, és ezáltal arra a szükségletre, hogy ezeknek az elosztását nem pusztán lehet­séges, hanem ténylegesen egymással szemben álló alternatí­vák között valahogyan legitimálják. Másodszor pedig magának a fogyasztónak a természetével kapcsolatos, vagyis igényeinek mind természetes és társadalmi-gazdasági, mind pedig kultu­rális határaival.

A katonai-ipari komplexum sikeresen szegezi szembe a maga erejét e két alapvető korláttal. Mert ami az első kérdéskört illeti, míg az ókori Róma „nyilvánvaló pazarlását” szemlélve, amely „gyöngyökből készült saláták lenyelésének” formáját öl­tötte, mindenki számára elkerülhetetlenül adódik az a következ­tetés, hogy ez dekadens és hiábavaló pazarlás volt, addig az ilyen saláták milliárdjaival egyenértékű erőforrásokat éveken ke­resztül „ elnyelő” valóban határtalan pazarlásnak – amellyel egy-időben sokmillió embernek kell elviselnie az éhínséget elkerül­hetetlen „végzetként” – sikerül úgy legitimálnia magát a társa­dalom szemében, mint megkérdőjelezhetetlen hazafias köteles­séget.

Ehhez hasonlóan, ami a második alapvető kérdést illeti, a katonai-ipari komplexum sikeresen szünteti meg a fogyasztás körforgásának a fogyasztói igények határai által meghatározott korlátait. Ebben a vonatkozásban elvágja a „fejlett” kapitalizmus igencsak összebonyolódott gordiuszi csomóját (azzal, hogy a termelés és a fogyasztás kereteit voltaképpen a valódi fogyasz­tásra való igények kikapcsolásával alakítja át). Más szavakkal, a tőke a társadalom anyagi és emberi erőforrásainak egy hatalmas és egyre növekvő részét a termelés egy élősködő és önmagát fogyasztó formájára fordítja, amely annyira ra­dikálisan elkülönül a valódi emberi szükségletektől és az azoknak megfelelő fogyasztástól, ml több, annyira szemben áll velük, hogy saját léte indokának és végső céljának te­kintheti még az emberiség teljes elpusztítását is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tőke fejlődése nem egyszerűen elakadt azoknál a megoldásoknál, amelyek struk­turálisan beépültek a katonai-ipari komplexum intézményes megjelenési formáiba és termelési gyakorlatába. Ellenkezőleg, itt egy végzetes konzisztenciát és meghatározott irányultságot kell felfedeznünk a kapitalista fejlődésben, abban az értelem­ben, hogy azok a determinációk és imperatívuszok, amelyek az imént leírt „megoldáshoz” vezetnek – még ha a mostanitól na­gyon különböző formában is, már a tőkés fejlődés egy nagyon korai szintjón megjelentek. Mert a kapitalizmus eleve a hasz­nálati érték és a csereérték közötti feloldhatatlan ellentmondásra épül, és feltételezi a használati érték szükségszerű és végső soron a lehető legrombolóbb jellegű alárendelését a csereér­téknek. Ez az ellentmondás kezdettől fogva megnyilvánul úgy is, mint a legitimáció egy megoldhatatlan problémája, amelyre a tőkés „tulajdonosi individualizmus” igazságtalan rendszerének apologétái csak a szofisztika és misztifikáció formájában tudnak megoldásokat kínálni, kezdve a pénz kizsákmányoló felhaszná­lásának és a „hallgatólagos jóváhagyásnak” John Locke,³ a li­beralizmus atyja által elvégzett levezetésétől és racionalizálá­sától, egészen az úgynevezett „határhaszon-elmélet” fiktív „fo­gyasztói szuverenitás” fogalmáig.

Hasonlóan nehezen viseli el a tőke – ós, amennyire lehet­séges, a kapitalizmus története során félre is söpri – a terme­lésnek azokat a korlátait, amelyek a fogyasztó igényeinek gya­korlati korlátozottságából következnek. Az erre tett kísérletek intenzitása a tőke termelési lehetőségeinek kibontakozásával párhuzamosan növekszik. Ahogyan Mandeville munkájából is világosan láthatjuk, a „protestáns munkaerkölcs” és annak a „fényűzéssel” szembeni elítélő álláspontja sohasem volt több mint az érem egyik oldala. Mire eljutunk a „tervezett elhaszná­lódás” korába, alig tűnik hihetőnek, hogy bárki, bármikor, akár a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna az ilyen vi­selkedési előírásoknak.

Bizonyos, hogy a kapitalizmus szembekerülésének saját korlátaival ebben a vonatkozásban is ellentmondásos formát kell öltenie. Innen származik a más kapitalistáknál dolgozó munkások béremelésének helyeslése – hiszen ezek a munká­sok készséges vásárlói lesznek az eladásra kínált áruknak – párosulva a bérvisszafogás előnyeinek a „költséghatékonyság” és a „józan gazdálkodás” nevében való magasztalásával: ezek valójában az egyetemes értékeknek álcázott uralkodó részér­dekek szenteskedő racionalizálásai. Mivel pedig a csereérték bővítése ennek a társadalomnak az alapvető törekvése, ezért a misztifikáció minden formáját felhasználja annak az elhitetésére, hogy a csereérték egy folyton növekvő mennyisé­gének létrehozása – függetlenül attól, hogy ez milyen nyil­vánvalóan pazarló módon történik – teljesen megfelel a „gazdasági racionalitás” legfőbb alapelveinek, amennyiben hatékonyan kielégít valamilyen „valódi keresletet”.

Ennek megfelelően a valódi használat kérdését eltüntetik, és a fogyasztás egyetlen valódi kritériumává a kereskedelmi tranzakció puszta aktusa válik, jellegzetes módon összeol­vasztva ezáltal a használat és a csere fogalmait, így tehát, éppúgy, ahogyan a polgári ideológiában már korábban láttuk a „termelő” önérdeket szolgáló és teljesen misztifikáló azonosí­tását a kapitalistával (abból a célból, hogy a zavaró valódi ter­melőt, vagyis a munkást eltüntethessék a színről), itt most a vevőnek az úgynevezett „fogyasztóval” való tendenciózus azonosítását kapjuk.

Ennek az utóbbi misztifikációnak köszönhetően egy csapás­ra kényelmesen megoldódik két kényes probléma. Először is az a kérdés, hogy a „szerződéses” tranzakció szükséges be­vezető lépése után sor kerül-e valamilyen valódi, az emberi szükségleteknek megfelelő fogyasztásra, így fel sem merülhet, mivel az árui az új tulajdonosnak újra befektetendő pénz fejé­ben átadó aktus teljessé teszi a tőke bővített újratermelésének körforgását. Másodszor pedig az áruk most tetszés szerint fel­halmozhatók– az ennek racionális igazolásával járó minden nehézség nélkül -, mivel magának a megvételnek az aktusa képes „elfogyasztani” a javak egy elvben korlátlan mennyiségét (anélkül, hogy a valóságban bármit is elfogyasztana), tekintve, hogy nincs hozzákötve a valódi emberi lények szükségképpen korlátozott igényeihez.

Ebben az értelemben semmi esetre sem véletlen, hogy Locke annyira igyekszik a valódi használatról – amelyet szerinte a ter­mészetes korlátok csak kevéssé és pazarlóan határolnak körül (amint ezt a fogyasztási javak korlátlan romlékonysága és az emberi igények határai is bizonyítják) – arra a látszatfogyasz­tásra rátérni, amely „a pénz közmegegyezés általi használatá­ból” ered. Mert szerinte ez utóbbi adja az igazolását a vagyon „felhalmozásának” és „gyűjtésének”, úgyhogy „egy ember igaz­ságosan és a jog sérelme nélkül birtokolhat többet, mint amennyit ő maga fel tud használni, aranyat és ezüstöt fogadva el a többletért, amelyek sokáig lehetnek egy ember birtokában anélkül, hogy értékükből veszítenének (a fogyasztási javakkal ellentétben).”⁴ Sőt, a szekeret fogva a ló elé, Locke torzítva ábrázolja a társadalmi gazdagság felhalmozására és másoknak e gazdagság áldásaiból való kizárására irányuló mesterséges és igazságtalan gyakorlatot is, amennyiben szerinte ez teljesen összhangban van magával a természettel, mi több, közvetlenül belőle ered. Ugyanis így érvel: „Ha valaki talál valamit, ami szomszédjai körében a pénz használati módjával és értékével bír, látni fogjuk, hogy rögtön elkezdi növelni készleteit az illető dologból.”⁵

Ebben a tekintetben valóban komikus az, ahogyan a kapi­talizmus apológiája Locke korától napjainkig teljes kört járt be, és az uralkodó termelési mód igazolásának eredeti megalapo­zása teljesen az ellenkezőjébe fordult át. Mert Locke alapvető érvelése a pénzhasználat mellett (és a vagyon alapvetően igaz­ságtalan felhalmozásának legitimálására) az volt, hogy ezek az intézmények megszüntetik a pazarlást, ami nyilvánvalóan érde­kében áll a társadalom minden tagjának. Azonban arra az időre, amikor a Locke által oly lelkesen védelmezett felhalmozási rendszer fejlődése során eljut a maga legtisztább megjelenési formájához, a pazarlás többé már nem egy sajnálatos margi­nális aspektusa a rendszernek, hanem működésének integrált és tudatosan kifejlesztett alkotóeleme. Mi több, a pazarlás a rendszerben távolról sem korlátozódik a természet romlandó termékeire. Ellenkezőleg, burjánzik a termelés és fogyasztás összes területein, ezzel teljesen lerombolva azokat az igazolá­sokat (ós racionalizálásokat), amelyeket levezetéseiben Locke felvonultathatott a rendszer mellett. A rendelkezésre álló erőfor­rások megfelelő gazdasági hasznosításának állítólagos garan­tálójáról – a felhalmozható és önmagát sikeresen növelő va­gyonról, amelyről Locke azt mondotta, hogy a pénz „tartóssága” hozza működésbe – kiderült, hogy a „tartósságnak”mint olyan­nak legfőbb ellensége, és a nyilvánvaló pazarlás megvalósítója. Groteszk módon végül sikerül „a fogyasztást egy képzeletbeli határtalanságig fokoznia” azzal, hogy felfedezi még a legtartó­sabb anyagi tárgyak közvetlen romlandóságát is, a háború és a rombolás eszközeinek formájában dolgozván fel őket, ame­lyek az emberi erőforrásokat tekintve még akkor is végletekig pazarló és romboló eszközök, ha egyáltalán nem kerülnek fel­használásra.

A katonai-ipari komplexum nemcsak hogy tökéletesíti azo­kat a módokat, ahogyan a tőke napjainkban megbirkózhat ezek­kel a strukturális korlátokkal és ellentmondásokkal, de egyben egy „kvantumugrást” is jelent a tőke fejlődésében, amennyiben profitábilis tevékenységeinek tere és puszta mérete összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, mint ami a tőkés fejlődós korábbi szintjein elképzelhető volt. Ez a „kvantumugrás” korábban el­képzelhetetlen levezető szelepeket teremt a tőkés gazdaság­ban, minőségileg a tőke javára módosítva az erőviszonyokat egy olyan időszak tartamára, amelynek hosszúsága közvetlenül ezeknek az újonnan teremtett levezetőszelepeknek a méretével lesz arányos.

Ha a korábbi időszakok misztifikációi és megtévesztései a vevőit fillérekkel becsapó kiskereskedő tevékenységéhez voltak hasonlóak (aki mindenképpen viszonylag könnyen leleplezhe­tő), akkor ezeknek a „fejlett kapitalizmusban” található megfe­lelői csak valamilyen nemzetközi méretekben folyó óriási csa­láshoz hasoníthatók, amely csillagászati összegekkel manipulál számítógépek segítségével, és még legfélrevezetőbb jellegű tranzakcióit is⁶ elleplezi egy ideológiailag jól megtámogatott in­tézményhálózat révén, amelyben a sikkasztó, a számvivő, a revizor, a törvényhozó és a bíró tevékenységei mint egyetlen személyben egyesülnek.

Ennek megfelelően, ha a rendelkezésre álló erőforrások egy jelentős részét nyíltan pazarló jellegű termelésre fordítják, a va­lóságos termeléssel egyenrangúvá nyilvánítva a rombolás esz­közeinek termelését, mindennek természetesen szigorúan a „tö­megesen igényelt munkahelyek teremtésének” önmagában kifogásol­hatatlan céljával kell végbemennie. Ugyanilyen kevéssé szükséges számításba venni azokat a nehézségeket, amelyek az emberi igények és a személyi jövedelmek korlátozottságának következményei. Mert a „fogyasztó” többé nem egyszerűen a korlátozott egyének elérhető összessége. Mi több, a háború utá­ni kapitalista társadalom uralkodó termelési struktúráiban bekö­vetkezett alapvető átalakulás következtében, amely párosult az ezeket a struktúrákat mind gazdasági célokból, mind a szüksé­ges ideológiai legitimáció biztosítása végett a kapitalista állam­hoz fűző viszony átrendeződésével, mostantól kezdve a mitiku­sán egybeolvasztott termelő/vásárló/fogyasztó nem más, mint maga „a Nemzet”.

Ez a katonai-ipari komplexum egy további alapvető újítása. Mert a fogyasztónak vásárlókénti korábbi meghamisító ábrá­zolása csak az emberi igények kérdését, és az ilyen igényeknek megfelelő, valódi haszonnal járó javak termelésére irányuló ha­gyományos követelést tolhatta félre, de nem volt alkalmas arra, hogy megoldást adjon az egyéni „fogyasztói szuverenitáshoz” kapcsolódó pénzbeli korlátok – mint magának a kapitalista pro­fitrealizálási folyamatnak elidegenült expanziós szükségletét akadályozó tényezők – problémájára. Csak „a Nemzet” tehet eleget annak a kettős követelménynek, hogy a toka bővített újratermelésének lehetővé tétele érdekében egyrészt kime­ríthetetlen erőforrásokat szolgáltat, másrészt pedig egy fene­ketlen zsákot is, amely elnyeli a létrejövő egész felesleget.

Ily módon tehát a modern tőkés gazdaságban a bővített újratermelésnek többé nem szükséges előfeltétele a körforgás­ban résztvevők körének tágulása és az emberi szükségleteknek megfelelő használati értékek növekedése. Ellenkezőleg, a fo­lyamatos átalakulásoknak és strukturális alkalmazkodásnak kö­szönhetően a bővített újratermelés szempontjából más dolgok egyenértékűek lévén,⁷ még a legfejlettebb tőkés országokban is lehetségessé vált megsemmisíteni – vagy legalábbis jelentős részben visszaszerezni – mindazt, amit a munka korábban a relatív értéktöbbletből magának megszerzett (s anélkül, hogy ezzel magának a profitrealizálásnak a folyamatát veszélyeztet­nék). Végül is nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a jóléti ál­lammal szemben, álló katonai-ipari komplexum nem egyszerűen a mai kapitalizmus egy kiáltó ellentmondása. Ezzel párhuzamo­san a tőke bizonyos önmagukat újratermelő ellentmondásaira talált hatékony – bár semmi esetre sem tartós – megoldás is ez, az ellentmondások felfüggesztésének rutinná vált formájá­ban. Az úgynevezett „radikális jobboldal” – az uralkodó osztá­lyok érdekeinek eme őskonzervatív ideológiai legitimációja és politikai zászlóvivője – jelenlegi „elszántsága” és ebből követ­kező sikerei egyaránt jelzik a mögöttük rejlő meghatározó tár­sadalmi tényezők nyomását, valamint az uralkodó rend lehető­ségét arra, hogy olyan stratégiát kövessen, amely ténylegesen megfordítja „az újratermelési körforgás bővítésére” irányuló há­ború utáni trendet, anélkül, hogy (legalábbis egyelőre) komo­lyabban megzavarná a nyugati kapitalizmus társadalmi-gazda­sági metabolizmusának működését.

Mivel a tőke saját expanziós termelési célkitűzéseit ille­tően természeténél fogva teljességgel híján van egy emberi szempontból értelmes vonatkoztatási rendszernek, a fo­gyasztásra orientált termelésről a rombolás általi fogyasz­tásra való áttérés végbemehet anélkül, hogy magának a ter­melésnek a szintjén bármilyen különösebb nehézséget okozna. Ugyanakkor az ilyen változások szükséges ideológiai-politikai racionalizálásának és legitimálásának akadá­lyai könnyen eltávolíthatók a „közvélemény” manipulálása és az uralkodó magánérdekeknek valamint a kapitalista ál­lamnak a tömegkommunikációs eszközök felett gyakorolt együttes ellenőrzése révén.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a felhalmozódott problémák romboló mechanizmusokkal való magoldásának módszere semmi esetre sem valami új, csak a kapitalizmus mai fejlődésével megjelenő tendencia. Ellenkezőleg, a tőkének tör­ténete során mindig pontosan ezen a módon sikerült kivergődnie a krízishelyzetekből: azaz úgy, hogy lerombolta a tőke túlzott mennyiségben termelt és többé nem működő egységeit, megfelelően növelve a tőke koncentrációját és centralizálódását, és ugyanakkor helyreállítva a társadalmi össztőke általános profitabilitását. A „fejlett” kapitalizmus és katonai-ipari komplexuma által hozott újítás az, hogy a korábbi gyakorlat – amely a válságok kivételes és sürgető követelmé­nyeinek felelt meg – most általánossá válik, és az egész – a legnagyobb természetességgel a rombolásra való termelés felé irányított – rendszer mindennapi életének normális modelljévé lesz (a csökkenő, elvileg a zéró szintet is megközelíteni képes hasznosítási ráta tendenciaként érvényesülő törvényének meg­felelően).

A kapitalista rendszernek ez az újonnan felfedezett normális működési állapota képessé teszi a rendszert arra, hogy felfüg­gessze (de természetesen nem arra, hagy megszüntesse) a kifejlődött tőke legalapvetőbb ellentmondását: a túltermelést. Mert most, a katonai-ipari komplexum ama képességének kö­szönhetően, hogy szükségleteit rá tudja kényszeríteni a társa­dalomra, a polgári politikai gazdaságtan ősrégi vágyálmát, a kereslet és kínálat állítólagos azonosságát manipulatív módon megvalósítják – egyelőre a rendszer keretein belül.

Marx igazságosan tett szemrehányást a közgazdászoknak, akik megpróbálták eldöntetni a termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást, azt állítva, hogy „a kínálat és a kereslet… azo­nosak, és ezért szükségszerűen megfelelnek egymásnak. A kí­nálat ugyanis állítólag egy saját mennyiségeiben mért kereslet.”⁸ Azonban az, amiről a polgári közgazdászok csak álmodozhat­tak, most, a kapitalista állammal összhangban cselekvő kato­nai-ipari komplexum utasítására sikeresen megvalósul. Így az­után a keresletet és a kínálatot cinikus módon relativizálják, ez­zel lehetővé téve a tényleges kínálat fiktív kereslet általi legitimálását. Ennek eredményeként a szóban forgó kínálatot (mindegy, hogy milyen veszedelmes, pazarló, fölösleges, és romboló eszközökből áll) megkérdőjelezhetetlen jogi esz­közökkel rákényszerítik a társadalomra, és így az „a Nemzet szükségletévé” válik. Ezt valóban és hatékonyan „saját mennyisége méri”,⁹ és az állam több mint szolgálatkészen vé­delmezi, még a racionális költségszámítás legelemibb (bár ter­mészetesen korántsem megfelelő) kapitalista kritériumaival szemben is: inflációnak ellenálló évi katonai költségvetésekkel – az összes szociális szolgáltatások és a valódi emberi szük­ségletek rovására.

Mindezeknek az elhárításoknak és változásoknak köszön­hetően a tőke szert tett a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív meghatározói kezelésének egy új módszerére (e meghatározók közé számítva magának a tőkének a termelés és a fogyasztás közötti megfelelés síkján jelentkező ellentmondásait is); s így egy egész történelmi korszak idejére minimalizálni tudta az utóbbinak még a krízisek kirobbanásához vezető legkomolyabb következményeit is. Ennek megfelelően, minthogy a rombolás mechanizmusainak mozgásba hozása és „tudományos” kiakná­zása a legkönnyebb megoldás a tőke számára – közvetlen el­lentétben az emberi szempontból jelentős használati érték bő­vítésével -, a tőke produktív fejlődésének elméletileg lehetséges pozitív tényezői közül egy sem érik be szükségszerűen e társa­dalmi formáció termelési korlátai között.

Ebben az értelemben „a tőke szigorú fegyelme, amely egy­mást követő nemzedékeken át működik” sohasem hozhat ma­gával olyan állapotot, amelyben a társadalmat úgy jellemezhet­nénk, hogy elsajátította „a munkához szükséges általános mo­rált”. Az sem valószínű, hogy a kapitalizmus létrehozza a fogyasztás mindent átfogó és egyre bővülő körforgását, vagy a szükségletek ennek megfelelő fejlődését, amelyen keresztül a „szükségesen felüli és azon túlmutató többletmunka” egy „ma­gukból az egyéni szükségletekből következő általános szükség­letté” válhatna.¹⁰ Az ilyen célok nemcsak hogy nem érhetők el a kapitalista termelési mód társadalmi horizontján belül, de még a legalapvetőbb előfeltételeik megvalósulása irányába mutató trend is jelentősen visszaszorul, amikor a tőke, problémáinak legkönnyebb megoldására törekedve, mind több embert kezd könyörtelenül kiiktatni a munkafolyamatból – még a „legfejlet­tebb” tőkés országokban is – ahelyett, hogy az emberiség egé­szét egy, az általános szorgalomra és valódi termelékenységre irányuló hatékony törekvésben egyesítené.

A tendenciák hasonló megfordulása vonatkozik a tudomány fejlődésére és a termelési gyakorlatnak az e fejlődésben rejlő lehetőségek felhasználásán alapuló átalakulására is, amelyről Marx úgy gondolta, hogy kedvezni fog a használati érték bőví­tésének és a progresszíven bővülő használati értékek és az emberi szükségletek kibontakozása közötti dialektikus kölcsön­hatásnak. A tőke új követelményeinek és meghatározottságai­nak következtében ugyanis a tudományt eltérítik pozitív célja­itól, és azzal a szereppel ruházzák fel, hogy a rombolás erőit és módszereit segítsen szaporítani, mind közvetlenül, a minde­nütt jelenlévő és katasztrofálisan pazarló katonai-ipari komple­xum számára dolgozva,¹¹ mind pedig közvetve, a „tervezett el­használódás” és más leleményes manipulatív technikák szolgá­latába állítva, amelyeknek az a céljuk, hogy a túltermelés far­kasait a fogyasztási javakat termelő iparágak kapuin kívül tartsák.

Ugyanígy, a tőke önrealizálásának elidegenedett szükség­letei és eltorzult termelési követelményei nemcsak hogy nem engedik meg a „gazdagodó egyéni létezés anyagi elemeinek” megteremtését, amely „éppoly sokoldalú termelői tevékenysé­gében, mint fogyasztását tekintve”, sem pedig az emberi szük­ségletek és képességek teljes kifejlődését (ami elsődlegesen társadalmi-kulturális kérdés), hanem, éppen ellenkezőleg, a romboló tőkeexpanzió mesterséges szükségletei tendencia-jellegűen versenyre kelnek az emberiség messze nagyobb részének legelemibb szükségletelvei, lerombolják és az an­tagonisztikus szembenállás gyakori eseteiben a legtelje­sebb könyörtelenséggel elfojtják őket. Ezért érthető, hogy az „állandóan növekvő bőség” megteremtése mind megfoghatatlanabb álommá válik – mind homályosabb fénnyé a mind hosszabbodó alagút végén -, mégpedig a társadalom absztrakt értelemben vett „termelő” erőinek döbbenetes arányokat öltő növekedése ellenére, amelyeknek az a sorsuk, hogy elvontak és terméketlenek maradjanak, sőt, kapitalista társadalmi beágyazottságuk és romboló tékozlásuk miatt a termelés ellen hassanak.

A „nagy viharoktól”a folyamatos válságig:

válságkezelés és a tőke romboló önreprodukciója

Annak, hogy a tőke sikeresen újradefiniálta stratégiáját a prob­lémák legkönnyebb elhárítására, a legjelentősebb és leg­messzebbmenőbb következményekkel járó aspektusa talán a válságok kezelésének – a nem túl távoli múlttal összehasonlítva – radikálisan új módjával kapcsolatos. Itt megint csak egy, a Grundrisséből származó idézet világítja meg a legjobban a kér­dést. A kapitalizmusban a termelés és a fogyasztás (vagyis a termelés és a csere közötti ellentmondást tárgyalva Marx így ír a polgári közgazdászoknak – nevezetesen Ricardónak és Sismondinak – a kérdéses problémával kapcsolatos egyoldalú fel­fogásáról: „Ricardo természetesen maga is gyanította, hogy egy áru csereértéke nem egy, a cserétől függetlenül létező érték, és hogy csak a cserében bizonyul értéknek; de azokat a kor­látokat, amelyekbe a termelés ezáltal ütközik, akcidentálisnak, olyan korlátoknak tekinti, amelyeken a termelés túllép. Ezért az ilyen korlátok túllépését úgy gondolja el, mint ami a tőke lénye­géhez tartozik, bár ennek a nézetnek a kifejtése során gyakran abszurdumokhoz jut; míg ezzel szemben Sismondi nemcsak a termelés korlátokba ütközését hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ezeket a korlátokat maga a tőke teremti, és homályosan megérzi, hogy létezésüknek a tőke bukásához kell vezetnie. Éppen ezért kívülről kíván határokat szabni a termelésnek, a szokás, a jog stb. révén, amelyeket természetesen – mint pusz­tán külső és mesterséges korlátokat – a tőke szükségszerűen elsöpörne. A másik oldalon viszont Ricardo és egész iskolája sohasem értette meg a valóban modern válságokat, amelyek­ben a tőkének ez az ellentmondása hatalmas gazdasági viha­rokban vezetődik le, amelyek növekvő mértékben fenyegetik a tőkét mint a társadalomnak és magának a termelésnek az alap­ját.¹² – Bizonyos, hogy a Marx által itt leírt ellentmondás a tőkés társadalom leküzdhetetlen ellentmondása. A drámai vál­tozás azonban Marxnak a korábbi fejlődési szakaszokat illető jellemzésével szemben az, hogy a kapitalizmus válságainak az új viszonyok között – addig, amíg ez utóbbiak anyagi és ideo­lógiai-politikai előfeltételei objektíve újratermelhetek – egyálta­lán nem szükséges azt a formát ölteniük, amelynek révén a termelés és a csere közötti ellentmondás „hatalmas gazdasági viharokban vezetődik le”.

A tőkének ezt az újonnan felfedezett képességét a „viha­roknak” a jelen körülmények közötti elkerülésére gondolták té­vesen Marcuse és mások alapvető, strukturális javulásnak. Né­zetük szerint az uralkodó viszonyok radikálisan megváltozott természetét a munkásosztály „integrálódása” és a „szervezett kapitalizmusnak” a „válságok kapitalizmusa” ellentmondásai fö­lötti diadala jellemzi.¹³

Valójában azonban a „szervezett kapitalizmust” semmi eset-, re sem sújtják kevésbé válságok, mint az úgynevezett „krízisek kapitalizmusát”. Éppen ellenkezőleg. Ugyanis a „válságkezelés” módszereinek kidolgozására és tökéletesítésére valójában ép­pen egy mélyülő válságra adott közvetlen válasz részeként ke­rült sor.

Úgyszintén teljesen téves lenne azt állítani (ahogyan Marcuse nyomdokait követve Lucien Goldman teszi), hogy „elér­keztünk a nyugati társadalom fejlődésének egy sajátos fordula­tához, egy olyan fordulathoz, amelyet az önszabályozó gazda­sági mechanizmusok megjelenése jellemez”,¹⁴ mivel a kapita­lizmust ténylegesen mindig a maga történelmileg specifikus önszabályozó mechanizmusai uralták. Mi több, az ilyen mecha­nizmusok ellentmondást nem tűrő uralma teljességgel elválaszt­hatatlan a kapitalista gazdasági-társadalmi formációtól mint olyantól, sőt annak, a társadalmi kontroll egy specifikus for­májaként, egyik legfontosabb meghatározó jellemvonása.

A háború utáni fejlemények igazán új vonása ebben a kon­textusban pontosan megragadható a fogyasztás hagyományos szerkezetéről egy nagyon is más típusú fogyasztási szerkezetre való áttérésben, amelyen belül a katonai-ipari komplexum ér­dekei meghatározó szerepet töltenek be. Az új rendszert egy­részt mind a termelési kapacitások, mind a termékek intézmé­nyesített korlátozott kihasználása jellemzi; másrészt pedig a túltermelés eredményeinek inkább folyamatos, mint hirtelen pusztítása vagy lerombolása, mégpedig a kereslet-kínálat vi­szonynak magán a megfelelően átalakított termelési folyamaton belüli gyakorlati újrameghatározása révén. Pontosan ez a ter­melés és fogyasztás közötti viszonyban fellépő alapvető váltás az, ami a tőkét képessé teszi arra, hogy egyelőre elkerülje az olyan, a múltban gyakori nagyszabású összeomlásokat, mint amilyen pl. az 1929-es Wall Street-i krach volt. Ezen az úton azonban a tőke semmi esetre sem küzdi le válságait gyökere­sen, mindössze kiterjeszti őket (mind időben mind a krízisek­nek az átfogó társadalmi kereteken belüli strukturális elhelyez­kedése vonatkozásában).

Kétségtelen, hogy mindaddig, amíg az uralkodó érdekek és a kapitalista állam közötti jelenlegi viszony fennmarad és sikeresen kényszeríti rá a maga követelményeit a társa­dalomra, nem az egymástól távol eső időpontokban kitörő nagy „viharok” lesznek jellemzők, inkább mindenütt a fe­szültség egyre intenzívebb és egyre gyakoribb lecsapódá­sára számíthatunk. Így a krízisek korábbi „abnormalitása” – amely valamikor a zavartalan gazdasági növekedés és produktív fejlődés sokkal hosszabb időszakaival váltako­zott – a jelen viszonyok között kisebb napi dózisokban ada­golva a „szervezett kapitalizmus” normális állapotává vál­hat. Mi több, a tőke – történelmileg jól ismert – periodikus válságainak csúcspontjait elvben egyfajta lineáris jellegű, folyamatos mozgás válthatja fel.

Nagy tévedés lenne azonban, ha a rendkívüli fluktuációk vagy hirtelen kirobbanó viharok hiányát egy egészséges és fenntartható fejlődés bizonyságának tekintenénk, és nem a folyamatos pangás megjelenési formájának, amely a kumulatív, járványszerűen terjedő, többé-kevésbé perma­nens és krónikus krízis jellegzetességeit mutatja, egy folyton mélyülő strukturális válság végső perspektíváját vetítve elénk.

Végső elemzésben a kapitalizmus válsága objektív össze­tevőinek intézményesen garantált integrálása és kiterjesztése – amelynek bizonyos ideje tanúi vagyunk – nem csökkenti ezen összetevők hatásának súlyát és komolyságát, függetlenül attól, hogy az intézményesítés milyen hatékonyan tölti be elhárító és „kiegyenlítő” funkcióját.

A „válságkezelés” gépezetének tökéletesítése lényeges ré­sze annak, ahogyan a tőke sikeresen átalakítja a problémák legkönnyebb megoldására szolgáló stratégiáját (amely képessé teszi a tőkét arra, hogy konfrontálódjon belső korlátaival és a jelen történelmi körülmények között nagyobb hatékonysággal függessze fel belső ellentmondásainak következményeit). Ugyanígy nem lehet kétséges az sem, hogy a kapitalizmus újon­nan megszerzett előnyeinek és hatékony újításainak ellensúlyo­zása új stratégiák kialakítását követeli meg a szocialista erőktől. (Ezeket az erőket ugyanis jelenleg mélységesen zavarba ejti ellenfelük ama képessége, hogy kontrollja alatt tudja tartani azo­kat a tényezőket, amelyek a múltban kríziseinek okai és meg­nyilvánulási formái voltak.)

Mindazonáltal a tőke határai strukturálisan meghaladhatatlanok, ellentmondásai pedig végső soron robbanó erejűek ma­radnak (az árutermelő társadalomnak mind e határok ideigle­nes túllépése, mind az ellentmondások „kiterjesztése” és ha­tásaik felfüggesztése terén a háború utáni korszakban elért „re­kordja” ellenére is).

A tőke korlátai nem statisztikailag adott határok, hanem ál­landó dinamikus kihívást jelentenek a tőke és a munka számára egyaránt. Mi több, végső korlátai úgy mutatkoznak meg, mint a bővített újratermelés korlátai, és a tőke legbelsőbb termé­szetében rejlik, hogy szembeszáll ezekkel a korlátokkal, hogy szüntelenül előrenyomulva le akarja küzdeni őket, tekintet nélkül ennek következményeire.

Azonban, ahogyan Marx erőteljesen hangsúlyozta: „abból a tényből, hogy a kapitalizmus minden ilyen határt, mint korlátot tételez, és ezáltal eszmeileg túllép rajtuk, nem következik, hogy a valóságban is túllépi őket, és mivel minden ilyen korlát ellent­mond a tőke természetének, a tőke termelése ellentmondások­ban mozog, amelyeket szüntelenül túllép, de éppoly állandóan tételez is. Továbbá, az univerzalitás, amely felé a tőke ellenáll­hatatlanul törekszik, összeütközik a tőke saját természetében rejlő korlátokkal, ami fejlődése egy bizonyos szintjén lehetővé fogja tenni, hogy a tőkét úgy ismerjék fel, mint amely maga a legnagyobb gát ennek a tendenciának az útjában, és ez saját megszüntetése felé fogja hajtani”.¹⁵ Nem árt itt azonban néhány elővigyázatosságra intő megjegyzést tennünk. Nem annyira az utolsó mondat optimista várakozásaival kapcsolatban, amelyek a jelenlegi kontextusban nem érintenek bennünket közvetlenül. Mindenesetre Rosa Luxemburg ebben a tekintetben világossá tette a helyzetet, amikor ragaszkodott a „szocializmus vagy bar­barizmus” drámai alternatívájához. Mert a tőke a legjobb eset­ben addig fejlődhet, amíg szembeállít bennünket ezzel az alter­natívával, de nem léphet tovább az alternatívának megszünte­tésével való megoldása felé. Inkább ennek az ellenkezője a helyzet, amennyiben a tőkét a maga veszedelmes belső logi­kája tovább hajtja előre abban az irányban, hogy az alternatívát saját érdekei szerint oldja meg, a szocialista kiút perspektíváját ra­dikálisan megszüntetve a maga barbár anyagi determinációi által.

A döntő kérdés itt arra az uralkodó módszerre vonatkozik, amellyel a mai kapitalizmus a maga strukturális imperatívuszait (és ennek megfelelő válságait) egy egyre inkább beavatkozó jellegű állam segítségével képes a társadalomra rákényszeríte­ni. Amint már láttuk, a „szervezett kapitalizmust” nem kevésbé, hanem mélyebben érintik a válságok, mint az úgynevezett „vál­ságkapitalizmust”. Mégis, úgy tűnik, magától értetődő termé­szetességgel képes megbirkózni korábban elképzelhetetlen mé­retű problémákkal és veszélyekkel. A korlátok, amelyekbe a tő­ke „saját természeténél fogva” beleütközik, mind a termelés, mind a fogyasztás síkján, úgy tűnik, nem érintik különösebben expanziós képességét. Hasonlóan, a tőke szemmellátható ku­darca abban, hogy a termelés síkján megvalósítsa azt az „uni­verzalitást” amely felé „ellenállhatatlanul törekszik”, nem ássa alá képességét arra, hogy a társadalom felett – még a termelés szempontjából fejlettebb régiókban is – univerzális kontrollt gyakoroljon.

Hogy megértsük a mai kapitalizmusnak ezeket a zavarba­ejtő jellemvonásait, meg kell különböztetnünk a termelés és az önújratermelés fogalmát. Ez a megkülönböztetés azért annyira fontos, mert a tőke a legkevésbé sem a termeléssel mint olyannal, hanem csak az önújratermeléssel törődik. Hason­lóképpen, a tőke „ellenállhatatlan törekvése” az univerzalitás felé csak globális expanzióra irányuló tendenciájára vonatkozik, amely önújratermelésének, de nem az emberi szempontból hasznos és értelmes termelésnek az érdekeit szolgálja.

Természetesen meghatározott történelmi körülmények kö­zött a tőke bővített önreprodukciója és a valódi termelés egy pozitív értelemben egybeeshetnek. Amikor egybeesnek, a ka­pitalista rendszer betöltheti „civilizáló szerepét” a társadalom ter­melőerőinek fejlesztésével, és – addig a pontig, amíg saját ér­dekei nemcsak hogy megengedik, de egyszersmind előírják számára ezt – ösztönözheti „a munkához szükséges általános morál” kialakulását. Azonban a valódi termelés és a tőke bőví­tett önújratermelésének szükséges feltételei nemcsak hogy nem esnek egybe szükségszerűen, hanem, éppen ellenkezőleg, még diametrálisan szemben is állhatnak egymással.

Éles ellentétben i tőkének Marx korában a termelésre dön­tően fejlesztőleg ható társadalmi megjelenési módjával, a mai kapitalizmus elérte azt a szintet, ahol a valódi termelés és a tőke önújratermelésének radikális szétválása már nem távoli elméleti lehetőség, hanem kegyetlen valóság, a legpusztítóbb következményekkel a jövőre nézve. Mert a kapitalista termelés korlátait ma maga a tőke küzdi le abban a formában, hogy saját önreprodukcióját – már most hatalmas, és egyre növek­vő mértékben – elkerülhetetlenül mint romboló önújratermelést biztosítja, antagonisztikus ellentétbe kerülve a valódi termeléssel.

Ebben az értelemben a tőke korlátai többé nem konceptualizálhatók úgy, mint pusztán a termelékenység és a társadalmi gazdagság növekedésének anyagi akadályai (tehát mint a fej­lődés fékezői), hanem csak az emberiség fennmaradásával szembeni közvetlen kihívásként. Más értelemben pedig lehet­séges, hogy a tőke korlátai egyáltalán nem fordulnak szembe a tőkével – mint a társadalom anyagcseréjének óriási hatalmú szabályozójával – akkor, amikor érdekei összeütközésbe kerül­nek a valódi termelés erőinek növelésére irányuló össztársadal­mi érdekkel (egy ilyen összeütközés első hatásai már hosszú ideje érezhetők); hanem a konfliktus csak akkor következik be, amikor a tőke többé semmilyen eszközzel nem képes biztosítani a maga romboló önreprodukciójának feltételeit, s ezzel előidézi az egész társadalmi anyagcsere összeomlását.

Ahogyan már korábban láttuk, a tőke teljesen híján van egy emberi szempontból értelmes mércének és orientáló vonatkoz­tatási rendszernek, miközben önkiterjesztésre irányuló belső hajtóereje a priori összeférhetetlen a szabályozás és a korlátok fogalmával, a pozitív önmeghaladásról nem is szólva. Ez az, ami miatt a tőke legkönnyebb útja problémái megoldására az, hogy addig a pontig folytatja destruktív bővített ön újratermelé­sének gyakorlatát, amíg már a világméretű rombolás rémét idé­zi fel, ahelyett, hogy elfogadná az emberi szükségleteket szol­gáló termelés érdekében megkövetelt korlátokat.

Valamikor a bőség megtermelésének és a szűkösség eltörlésének gondolatával való foglalkozás teljesen össze­egyeztethető volt a tőkés eljárásokkal és aspirációkkal. Ma az Ilyen célok a kapitalista „fejlődés” és „modernizáció” horizontjain belül csak a fennálló rendszer legcinikusabb apologétáinak ideológiai racionalizációiban jelennek meg. Ha semmi más, akkor ez a tény önmagában sok mindent mond arról, hogy valójában mit is jelent a tőkének az utolsó évtizedekben – a kapitalista államnak a tőkét közvetve és közvetlenül támogató közreműködésével, a megfelelő vál­tozásokkal szoros összefüggésben – végbement strukturá­lis átalakulása.

A régmúltban, Mandeville idejében, az állam szerepével kapcsolatos legfőbb igény az volt: hatalmát az országon belül úgy használja, hogy „a tulajdon biztonsága szavatolva legyen” és „a szegényeket szigorúan munkára fogják”,¹⁶ nemzetközi szinten pedig úgy, hogy segítse a tőke erőit a gyarmati terjesz­kedésre irányuló vállalkozásaiban, a „hatalmas, forrongó nem­zetek” növekvő gazdagságának érdekében.¹⁷

Ma a helyzet alapvetően más. Nem a „tulajdon biztosítása” és a „szegények szigorú munkára fogása” változott meg – ezek a célok a rendszer permanens feladatait jelentik mindaddig, amíg a kapitalista termelési mód és állama fennmaradnak. A valóságos különbség abban látható, hogy a kapitalista államnak most el kell fogadnia a közvetlen beavatkozó szerepét a társa­dalmi élet minden szintjén, aktívan támogatva és irányítva a társadalmi gazdagság monumentális arányú romboló fogyasz­tását és csökkentését. Mert az ilyen, a társadalmi anyagcsere-folyamatba való (immár nemcsak szükségintézkedésként, ha­nem folyamatosan bekövetkező) közvetlen beavatkozás nélkül a mai kapitalista rendszer rendkívüli pazarlása nem lenne fenn­tartható.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Journal of Contemporary Asia 18. kötetének 3. számában jelent meg, 1988-ban. Mi itt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 L. erről J. Rees írását is az Eszmélet 9-10. számában. (A szerk.)

2 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 173.

3 Anatole France ironikusan úgy határozta meg (és ostorozta) a liberá­lis-demokratikus társadalom kiüresedett szabadságát és egyenlőségét, mint a hidak alatti alvásnak a jog által mindenkire alkalmazott tilalmát, tekintet nélkül arra, hogy kiknek van erre szüksége. A dolog valódi iróniája természetesen az, hogy a tőkés társadalmi rend apologétái tel­jes komolysággal fektették le lényegében ugyanazt a kritériumot, ame­lyet France kigúnyolt, így Locke, hogy alátámassza üres fogalmát a „hallgatólagos megegyezésről”, igazolandó a tulajdonnélküliek teljes alávetését az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló rendszernek, a „tu­lajdon” és a „birtoklás” fogalmait annyira kitágítja, hogy mindegy szá­mára, „vajon ez a föld örökletes birtoklása vagy egy csak egy hétre kibérelt szállásé vagy akár pusztán az országutakon való ingyenes uta­zásé, és valójában addig terjed, mint bárkinek a puszta léte az illető kormányzat felségterületén”. (Locke: Two Treatises of Civil Governments, II. könyv, 119. szakasz.)

A létező hatalmi viszonyok e nyilvánvaló racionalizálásának gyökereit Locke-nál abban a hasonlóan apologetikus jellegű körmönfont okosko­dásban találhatjuk meg, amellyel sikerül „levezetnie” az egyenlőtlen vagyonelosztás „igazságosságát”. Komolyan szüksége van összes ren­delkezésére álló szofisztikájának mozgósítására, mivel a szakadék egy­felől saját kiindulópontja – annak tudomásulvétele, hogy „kezdetben a munka adta a tulajdonhoz a jogot” (uo. I. könyv. 45. szakasz) -, más­felől legitimáló apológiájának tárgya között (amely feltételezi a munka teljes alávetését és kizsákmányolását) nem is lehetne nagyobb. De ahogyan a „hallgatólagos megegyezés” fikciója segítette abban, hogy kikerüljön a politikai legitimációval kapcsolatos nehézségekből, éppúgy a létező tulajdonviszonyok megmagyarázásával kapcsolatban a „pénz­használatra vonatkozó általános jóváhagyás” (uo.) és a pénz általános előnyeire vonatkozó „kölcsönös megegyezés” (uo. 47. szakasz) posztulátumai jönnek segítségére. Mert ebből a posztulátumból kényelme­sen levezethető, hogy „az emberek megegyezése nyilvánvalóan hoz­zájárult a föld egyenlőtlen és aránytalan birtoklásához” (uo. 50. szakasz).

4 Locke, id. mű. I. könyv, 50. szakasz.

5 Uo. 49. szakasz. A 48. szakaszban található leírása egy képzeletbeli szigetről, ahol is nincsenek természeti tárgyak, „amelyek a pénz helyét betölthetnék”, szintén azt a célt szolgálja, hogy „természetes” igazolást találjon az egyenlőtlenség emberi eredetű és intézményesen garantált uralkodó viszonyaira.

6 Ebben a tekintetben annak a története, ahogyan a technológiailag fe­lesleges luxust jelentő és folyamatosan veszteséges Concorde repülő­gépet a cinikusan manipuláló kormányok a Csatorna mindkét oldalán rákényszerítették saját „szuverén” választóikra – kezdetben azt ígérve, hogy az összes költség nem fogja meghaladni a 165 millió fontot, de valójában egy ennél tízszer nagyobb (és az államilag dotált működés miatt még mindig emelkedő) kiadást vállalva – önmagáért beszél. Nem is szólva a még hasznosabb, és „optimistán alábecsült” összege­ket igénylő hadiipari szerződésekről, amelyek a törvényesen biztosított titkosság eszközeivel rejthetők el a nyilvános vizsgálat elől, így a „nem­zeti érdek” nevében védelmezik a katonai-ipari komplexum szélhámos praktikáit.

7 Fontos itt hangsúlyoznunk a pontos történelmi, gazdasági és politikai minősítések szükségességét ebben a vonatkozásban. Mert a szóban forgó „más dolgok” valójában sohasem egyenértékűek. Ezért a munka korábban megszerzett előnyeinek megsemmisítésére tett kísérleteknek néhány jelentős akadályba kell ütközniük, mind a társadalmi-politikai küzdelem, mind maguknak a gazdasági meghatározottságoknak a bel­ső dinamikája terén. Ezeknek a kérdéseknek részletesebb értékelése azonban nem tartozik hozzá az itt tárgyalt kontextushoz, ahol a fő cé­lunk annak hangsúlyozása, hogy bizonyos, a huszadik századi kapita­lista fejlődés során végbement strukturális változások következtében lehetségessé vált – legalábbis elvben – hogy az uralkodó osztályok a jelenlegi időszakot illetően fontolóra vegyék az itt tárgyalt korábbi tren­deknek akár a legdrasztikusabb megfordítását is a tőke javára.

8 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 300.

9 Annak, hogy a katonai-ipari komplexum a háború után képessé vált a „saját mértékével mérni magát”, és halálos kínálatát megfelelő keres­letté változtatni, egyik legsötétebb aspektusát jelenti a katonai diktatúrák gomba módra való szaporodása a Harmadik Világban a „nagy nyugati liberális demokráciák” gyámsága alatt, és gyakran közvetlen beavatko­zásával. Ez távolról sem meglepő vagy paradox, hanem éppenséggel egy szükségszerű összefüggést fed fel. Mert a fejlett tőke katonai-ipari komplexumának életbevágóan szüksége van azokra a katonai-gazda­sági levezető csatornákra, amelyeket – itt nem tárgyalható különböző okokból – hazai bázisának korlátai és az otthon szükséges legitimációs módszerek miatt nem egykönnyen biztosíthat magának a fejlett tőkés országokban.

Így, az „emberi jogok” és a „Szövetség a Haladásért” retorikája ellenére, itt egy sajátos, lényegében komplementer viszonnyal van dol­gunk, amennyiben a „fejlett katonai-ipari komplexum” bőséges kínálata otthon nem képes állandóan bővülő mennyiségben megteremteni a megkívánt „hatékony keresletet”. Ennek következtében azonban, amennyiben a kibontakozó társadalmi-gazdasági változások valószínű­leg aláássák a Harmadik Világ katonai diktatúráinak stabilitását, ezek­nek a fejleményeknek komoly hátrányos következményei lesznek a ka­tonai-ipari komplexum működésképességére a „fejlett” tőkés országokban is. (Ez a tanulmány írása óta bekövetkezett, azonban nem okozott komoly problémát a tőkének, hiszen az Öböl-háború és más gócok továbbra is jó felvevőpiacot biztosítottak a hadiipari komplexum produk­tumainak. – (A szerk.)

10 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/1, p. 219. A szerző idézőjeles Marx-hivatkozásainak egy része a továbbiakban is az Alapvonalak itt kifejtett gondolataival kapcsolatos. (A szerk.)

11 Nagy-Britanniában az összes tudományos kutatás több mint 50%-át a katonai-ipari komplexum ellenőrzi, mialatt az USA-ban ugyanez az arány több mint 70%. A trend mindkét esetben növekszik.

12 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/I, p. 299.

13 L. például Lucien Goldmann 1966-os – Marcuse befolyása alatt írt – előszavát a „The Human Sciences and the Philosophy” c. kötethez. London, Jonathan Cape, 1969.

14 Uo. p. 16. Abban az időben, amikor ezt az előszót írta, Goldmann annyira meg volt győződve a „szervezett kapitalizmus” rendszerének tartósságáról, hogy egyes leginkább problematikus vonásainak is pozitív jelentőséget tulajdonított. Ragaszkodott hozzá, hogy: „a szervezett ka­pitalizmusról (vagy, hogy ugyanarra egy másik terminust használjunk, a fogyasztói társadalomról, a tömegtermelés társadalmáról) adott kri­tikánknak nem az a célja, hogy visszavezessen a múltba, vagy meg­kérdőjelezze a modern társadalom pozitív eredményeit (az életszínvo­nal emelkedését, a szabályozó mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy elkerülje a különösen kemény vál­ságokat stb.)”. (Uo. p. 19.)

Ezzel a típusú gondolkodással az a baj, hogy a „modern társada­lom”, a „fogyasztói társadalom” és a „tömegtermelés társadalma” ho­mályos kategóriái elterelik a szerző figyelmét a fejlett tőkés társadalmak legfontosabb vonásáról, nevezetesen a katonai-ipari komplexum rend­kívül erős pozíciójáról a társadalmi-gazdasági anyagcserében és az ezzel együtt járó katasztrofális erőforrás-pazarlásról, amely előrevetíti a legmélyebb strukturális válság perspektíváját. Így az, ami a valóságban homokra épült, egyoldalú módon úgy jelenhet meg, mint szilárd ered­mény, és a tőkés „szabályozó mechanizmusok” képességét a „komoly krízisek” elkerülésére (nem pusztán felfüggesztésére és elhalasztására) Goldmann mértéktelenül eltúlozza.

15 Vö. Marx, Grundrisse, 46/I, pp. 293-299.

16 Bernard Mandeville: „The Fable of the Bees or Private Vices, Public Benefits” Philip Hart bevezetésével megjelent a Penguin Books soro­zatában a Harmonsworthnál 1970-ben (első megjelenés 1705-ben) pp. 256 és 257. 17Uo. p. 135.