Egy NDK-beli baloldali csoport programnyilatkozata.

1. Hogyan viszonyul az E. B. a „német egység" kérdéséhez?

Mi az NDK szuverenitásának megvédése mellett állunk ki mindenfajta gyors „újraegyesítés" – valójában az NSZK-ba való betagozódás – kö­vetelésével szemben. Ezzel egy, a kapitalizmussal szembeni valóságos alternatíva esélyeit védjük, a szocialista szabadság és demokrácia társa­dalmát értve ezen. Az önmeghatározás számunkra nem a kapitalizmus politikai és gazdasági rendszerének való alárendelődést jelent, hanem jövőnk autonóm, felelős alakítását. Éppily kevéssé kívánjuk a külföldi tőke feltételei szerinti fokozatos kiárusítást: az NDK-nak az NSZK ol­csó bérköltségű meghosszabbított munkapadjává való átalakítását. Azt akarjuk, hogy mihamarabb kezdődjenek tárgyalások az NSZK-val egy hosszútávú alapszerződés kialakításáról, egy olyan szerződéses együttműködés szellemében, amely megfelel a „két állam – egy nem­zet" alaptételének, és magában foglalja a kölcsönös államjogi elisme­rést. Szoros gazdasági és politikai kapcsolatok fejlesztését kívánjuk a nemzeti összefüggés minden együttes aspektusának kidolgozásával, kialakítva – különösen a béke tekintetében – az össznémet felelősség tudatosításának összekötő kereteit. Támogatjuk, hogy a két német ál­lam közös nyilatkozatban garantálja Lengyelország nyugati határát.

2. Hogyan viszonyul az E. B. a „terv- vagy piacgazdaság" alternatívájához ?

Az NDK-ban nem a tervgazdaság mondott csődöt, hanem egy „terve­zésnek" álcázott bürokratikus, utasításos gazdálkodási rendszer. Ez utóbbi valójában a tervszerűtlenség egy különösen ártalmas formája, mivel itt egy óriási apparátusra támaszkodó parancsuralmi rendszer át­ható sikerpropagandával fedte el tetteinek szánalmas következmé­nyeit. Valójában éppen nem kevesebb, hanem több tervezésre van szükségünk; ámde ennek egy gazdaságilag megalapozott, érték- és ár­szabályozás útján működő, az üzemi önkormányzatra támaszkodó, szükségletcentrikus gazdasági szabályozásnak kell lennie, amely a piaci mechanizmusokat is kihasználva valósul meg. Az infrastrukturá­lis ágazatok tudatos, felelős központi tervezése mellett működniük kell olyan piaci szabályozóknak, amelyek biztosítják a szükségletre irányuló termelést – különösen a tömegfogyasztási cikkekét -, és az arányosságot. Az államnak többé nem utasításokkal, hanem szabályo­zókkal kell hatnia az önigazgató vállalatok üzemgazdasági tervezésére. A tervezés így népgazdasági értelemben – központilag befolyásolt ke­retfeltételek között – „alulról felfelé" valósul meg. A jelenleg folyó vi­tában a „terv- vagy piacgazdaság" látszatalternatíváját a „szociális piacgazdaság" szószólói csak arra használják, hogy „megoldásként" az NDK számára is a kapitalizmust ajánlják – amely sok minden, csak éppen nem szociális.

3. Hogyan vélekedik az E. B. egy NDK-beli pénzreformról?

Az NDK-ban egy azonnali pénzreform, amely a márka teljes konverti­bilitásáig is elmenne, a gazdasági teljesítmény egyidejű fellendülése híján ma a pénznem leértékelését, a bérek és takarékbetétek elérték­telenedését és áremelkedést vonna maga után. Egy pusztán a pénzme­chanizmusokat érintő gazdasági „reform", csillapító állami szabályo­zás nélkül, nem egyéb, mint hazárd sokkterápia. Ez az NDK feladását jelentené gazdaságának szanálása helyett, más szóval kiszolgáltatását az NSZK gazdasági fölényének. Ezzel az eddigi bürokratikus gazdál­kodási kudarc következményeit Európára zúdítanák, ahelyett, hogy az NDK – egy európai kooperáció keretében – a maga erejéből szá­molná fel őket. Mi fokozatosan érvényesíteni kívánjuk a pazarló és ha­tékonyságfékező támogatások leépítésének koncepcióját, melyről oly sok szó esik a nép körében, és szorgalmazzuk a legfontosabb ipari árak hozzáigazítását a világpiacéihoz. Ennek nem szabad a szociálisan hát­rányos helyzetűek rovására történnie. A márka részleges konvertibili­tásának egy összeurópai valutaalap révén való elérése stabilizálná az átváltási árfolyamokat, lehetővé tenné egy szabad rendelkezésű fej­lesztési hitel megteremtését, és hozzájárulna a teljesítmény kívánatos növekedéséhez.

4. Mit tart az E. B. az Európai Közösséghez való csatlakozásról?

A kelet-európai országok stabilizálási szövetkezése, amely egyfajta „adóskartell" gyanánt kísérletet tesz az Európai Közösséggel való szo­ros együttműködésre, kihasználhatja majd azokat a jó lehetőségeket, amelyeket az ecu-re épülő nyugat-európai valutarendszer kínál, felté­ve, hogy a mindkét fél számára előnyös kooperációra készség mutat­kozik. Egyértelműen ellenezzük az egyes KGST-országoknak az EK-val való szoros együttműködését, és előnyben részesítjük a gazdasági kapcsolatok intenzifikálását egy megreformált KGST-n belül. Ha az NDK egyoldalúan csatlakoznék az EK-hoz, annak összes következmé­nyével, az ma nem egyebet jelentene, mint hogy országunk gazdasági cselekvési szabadsága névlegesen is elvész.

5. Hogyan gondolkozunk mi az E. B.-ban az NDK-nak a Varsói Szerződésből való kilépéséről?

Számunkra nem az egyoldalú kilépés a perspektíva, hanem mindkét tömb feloszlatása a politikai enyhülésnek, a szerződéses alapon szabá­lyozott, ellenőrzött leszerelésnek és – mindkét részről – a katonai doktrínák védekezési koncepcióra való átállításának eredményekép­pen (nem pedig előfeltételeként). A két német állam párhuzamos kilé­pése (tehát a semlegesség), tekintettel az NSZK-nak és az NDK-nak a saját szövetségükön belüli eltérő jelentőségére, kevésbé megvalósít­ható, mint a fent vázolt megoldás. A németek lehetősége abban a sze­repben rejlik, amelyet mint előőrs játszhatnak az erőltetett (akár egyoldalú) leszerelési menetben.

6. „Ki nyújt biztonságot az államnak?"

Ma azt mondják: Nincs állambiztonság, nincs nemzetbiztonsági hiva­tal, és a választásokig alkotmányvédelem sincs. De mindenekelőtt a népet kell védeni, nem az államot. Nekünk belbiztonságunkat nem­csak a szélsőjobboldali és fasiszta erőkkel szemben kell megvédenünk, hanem az egykori ÁVM kádereiben megszemélyesülő sztálinizmus el­len is! Az alkotmány legitim védelme hatékonyan csak a bázisdemok­ráciára épülő népmozgalmon és a belügyi jogbiztonságon nyugodhat. Nemcsak parlamenti ellenőrzés alá kell vonni az alkotmányvédelmet, hanem népi ellenőrzés útján azt is meg kell akadályozni, hogy appará­tusa révén önállósítsa magát. Ha ez biztosítva van, akkor egy ilyen be­rendezkedés maga is hozzájárul az alkotmány védelméhez. A hírszer­zés fenntartásának szükségessége a külső biztonság szavatolására ma­gától értetődik számunkra; ezt a szolgáltatást – éppúgy, mint a hadse­reget – ellenőrzés alá kell vonni.

7. Meg kell menteni a környezetet?

A környezet megmentésére, ha még egyáltalán lehetséges lesz, az utolsó pillanatban kerül sor! Ez új gondolkodásmódot követel, amely túllép az országok és rendszerek határain, és amelynek az emberiséget mint szükségközösséget cselekvőképessé kell tennie. Csakis ekkor si­kerülhet. És a lehetőségek kézenfekvőek, ha például a hadiipar eszkö­zeinek koordinált átirányítására gondolunk, amennyiben a világmé­retű leszerelés folyamán feltárulnak ilyen tartalékok. Ezeket az eszkö­zöket az „ökológiai megelőzés" égisze alatt be lehet vetni a globális éh­ség elleni harcban és a technológiai korszerűsítés során (erőforrás kí­mélő gazdálkodás, környezetkárosító technológiák kiváltása stb.), ha egyidejűleg alulról, ökológiai bázismozgalmak révén nyomást gyako­rolnak a kormányokra. Így hát a környezetünkért folytatott küzdelem nemcsak adminisztratív, technológiai vagy ideológiai probléma, ha­nem mindenekelőtt politikai harc, hiszen bizonyos gazdasági különérdekek túlságosan is gyakran, és még mindig a károkat növelik.

8. Ki menti meg városainkat?

A helyi önigazgatás és az állami rendelkezésű eszközök átadása a helyi közösségek tulajdonába segíthet mindazoknak, akik közvetlenül élik meg a városi infrastruktúra elhanyagoltságát. Ők – a szervezett felelőt­lenség következményeinek legfőbb érintettjei – vannak a leginkább abban a helyzetben, hogy helyesen használják fel ezeket az eszközö­ket. A városokat megmenteni, és méltó élettérként fenntartani hosszú távon csak a bennük élő emberek kezdeményezései alapján lehet, még ha sokak számára – egyébként nem alaptalanul – úgy tűnik is, hogy a speciális központi alapítványok és a nemzetközi segítség képezik erre az egyetlen (minthogy az utolsó) eszközt.

9. Mi marad a szocializmusból?

Országunk hosszú ideig önkényeskedő bürokraták parancsuralmának volt kiszolgáltatva, akik gazdasági tehetetlenségüket a szocializmusról szóló elviselhetetlen demagógiával palástolták. A szocializmus fogal­mával való visszaélésüknek egyik legelkeserítőbb következménye, hogy sok honfitársunk a szocializmust a sztálinizmussal kezdte azono­sítani. A Kohltól Honeckerig húzódó nagy koalíció egybehangzóan ál­lította, hogy nincs más alternatíva: vagy a kapitalizmus, vagy ez a bizo­nyos – „szocializmus" gyanánt fellépő – sztálinizmus. Mi azt mondjuk: igenis van ilyen alternatíva, és ez ma is a SZOCIALIZMUS; a szabad­ság és a demokrácia szocializmusa: olyan önigazgató üzemeknek és ön­kormányzó helyi kollektíváknak a népszuverenitáson alapuló kö­zössége, amelyeknek tanácsai közvetlenül képviselik az emberek érde­keit. Ez ma is az az egyszerű elv, amelynek megvalósulását negyven év sztálinizmusa csak megnehezítette. A szocializmus nem bukott meg, hiszen még el sem kezdődött. Mihelyt hozzáfognak, előáll a kapitaliz­mus és a sztálinizmus konkrét alternatívája.

10. Leszámolni vagy elfelejteni?

Aki elfelejti saját tapasztalatait, ismét csak kiszolgáltatja magát. Aki a kapitalizmus és a sztálinizmus alternatíváját, tehát a szocializmust akarja, annak nem szabad elfelejtenie, hogy mi is az a sztálinizmus; el­lenkezőleg, tudatosítania kell, hogy mi tette lehetővé. A sztálinizmus se nem a hatalom cinikus technokratáinak találmánya, se nem törvény­szerű következménye a szocialista alternatívára irányuló eddigi törek­véseknek. Megnevezhető okokból előállt történeti produktumként fogják majd értékelni, melynek gyökerei messze visszanyúlnak száza­dunk történetébe, s amely nem volt elkerülhetetlen. Csakis így lehet leszámolni vele. Ennek a leszámolásnak más a logikája, mint a rend­szer ügynökeivel valónak. Többről van szó, mint a vétkesek megbün­tetéséről. E leszámolásnak ahhoz kell hozzájárulnia, hogy a sztáliniz­mus soha többé ne legyen lehetséges.

(Ford.: Havas Ferenc)

(Felvégi Andrea fotója)