A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.
Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.
A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).
A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.