A Poiszki 1978 nyarán a Roj Medvegyev által útjára indított XX. Vek (XX. Század) című lap és a kereszténydemokrata Valerij Abramkin nevével fémjelzett irodalmi folyóirat, a Voszkreszenyje (Feltámadás) alkotó gárdájának összefogásából született meg. A többműfajú, különböző politikai-szellemi irányzatú (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális, ateista stb.) szerzőket egyesítő Poiszki új színfoltot jelentett a szamizdat kiadványok sorában. A folyóirat megszületésének 5. évfordulójára írt megemlékezésében M. Abovin-Egides így fogalmazott:

“A Poiszki országos visszhangjáról tanúskodik az üldözőink által írt Idegen hangon¹ című kötet. Talán egyetlen szamizdat sem részesült abban a “kitüntetésben”, mint a Poiszki: a könyv Hová vezet a Poiszki (tkp. Hová vezet az útkeresés?) fejezete negyven oldalt szentel folyóiratunknak.

A szerző, aki azt akarta megmutatni, milyen útvesztőbe vezeti a szovjet embereket az Útkeresés, de megvalósítania ebből, természetesen, mit sem sikerült (hacsak azt nem, hogy az emberek számára ebből a kötetből nyilvánvalóvá vált, az igaz utak kereséséért drágán kell fizetni: elnyomatással, üldöztetéssel, táborokba és elmegyógyintézetekbe záratással), gyakorlatilag ragyogó reklámot csinált a folyóiratnak a szovjet átlagolvasók körében, amikor megismertette őket a kötetek tartalmának legalábbis egy részével. A Poiszkiról szóló fejezet az ügyeletes mondattal kezdődik, amely szerint a szerkesztőség tagjai «büntetőjogi felelősségrevonásban részesültek a Poiszki című illegális szovjetellenes gépírásos folyóirat összeállításáért, szerkesztéséért és terjesztéséért» (amivel a szerző lényegében a legelején leleplezi «igazságszolgáltatásunkat». A Szovjetunió bármely polgára, hacsak nem volt komplett őrült, feltette magának a kérdést: van-e a világnak még egy olyan pontja a mi totalitárius államunkon kívül, ahol büntetőjogi felelősségrevonásban lehet részesíteni valakit gépírásos folyóirat kiadásáért; ahol illegálisnak lehet tekinteni egy olyan folyóiratot, amelynek szerkesztőségi tagjai, ahelyett, hogy álnév mögé rejtőznének, teljes nevüket írják alá?). […]”

Az alábbi, “A szocializmus alapelvei” című dokumentum, amelynek társszerzője P. Podrabinek, 1978-ban íródott, és a Poiszki című szamizdat folyóiratban került terjesztésre. Az írás később megjelent a Ruszkaja miszlj 1984. március 22-i számában. Az írás eredeti jegyzeteit P. Abovin-Egidesz Párizsban, 1988-ban egészítette ki.^*

***

A szocializmus alapelvei

Talán nincs is ma megtépázottabb és összezavartabb, elátkozottabb és megalázottabb fogalom, mint a szocializmus. Hosszú létezése alatt demagógiával és szofisztikával telített hivatalos propagandánknak legalább azt sikerült elérnie, hogy az emberek többsége mind az ország határán innen, mind azon túl, szocialistának tartja társadalmi rendünket². Mivel pedig gazdálkodásunk első ránézésre rossz, a lakosság életszínvonala alacsony, az elnyomásnak vége-hossza nincs, az efféle életformáról a megvetés érthető módon a szocializmus eszméjére is átterjed.

Fontos feladatunknak tartjuk, hogy eloszlassuk a szocializmus lényegével kapcsolatos tévedéseket. A demokrata-mozgalomban lévő jóindulatú emberek további konszolidációjának érdekében felvetődik álláspontunk pontosításának kérdése.

Örülnénk, ha álláspontunk a demokrata-mozgalom résztvevőinek érdeklődésén kívül a liberális körök és országunk minden olyan állampolgárának érdeklődését felkeltené, akikben tudatosult azon változások szükségessége, amelyek egy méltó emberi létet tudnának biztosítani.

I

1. Alapelvünk, hogy minden embernek igénye és természetes joga, hogy egyéniség legyen, mégpedig minden tekintetben, azaz joga van döntenie (hogy döntő szava legyen) a közösségi élet minden – politikai, gazdasági, vallási, szociális – területén.

2. Ezt figyelembe véve egy olyan társadalmi rend kialakítását támogatjuk, amely lehetővé tenné az EGYETEMES EGYÉNELVűSÉG megvalósítását, mint az emberi természetben rejlő összes pozitív lehetőség kibontakoztatásának feltételét.

3. Ha az egyén megőrizheti egyéniségét, ha minden tekintetben lehetősége van az öntételezésre, az önkifejezésre, az önrendelkezésre, társadalmi értelemben ekkor nevezhetjük szabadnak. Azt a társadalmat, amelyik minden tagjának megadja ezt a lehetőséget, nevezhetjük szocialistának. Egyesülnie kell benne a szabadságnak, az igazságosságnak, az egyenlőségnek.

4. Társadalmi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy az embereknek azonos lehetőségük van különböző igényeik kielégítésére, különböző adottságaik kibontakoztatására. A szocializmus nem maguknak az igényeknek a kiegyenlítése, hanem a lehetőségek egyenlőségét feltételezi (mivel az igények kiegyenlítése a személyiség korlátozásához vezet, ami ellentmond a szocializmus alapelvének). Csak ez esetben tekinthető társadalmi vonatkozásban egyéniségnek az egyén.

5. Politikai vonatkozásban ez a demokráciát jelenti, amelyet nem korlátoz sem a tőkének, sem az állam-, a párt-, vagy másféle elitnek a hatalma³. Jelen esetben a demokrácia azt jelenti, hogy a többség által megszavazott döntések mellett a kisebbségnek és az egyes egyénnek joga van megkérdőjelezni az adott döntések indokoltságát, ahogy joga van ellenkezni, joga van az autonómiához és az adott szociumból való távozáshoz. Vagyis nem afféle útszéli demokráciáról van szó, nem a közösség uralmáról az egyén felett és az utóbbi elnyomásáról, hanem az egyénelvű demokráciáról. Csak ennek fennállásakor tekinthető az egyén politikai vonatkozásban egyéniségnek.

6. Gazdasági vonatkozásban azt jelenti, hogy a termelőeszközöket maguk a termelők birtokolják és ők is rendelkeznek velük⁴. A termelés kérdéseiben azoknak kell dönteniük, akik ott dolgoznak. Ki kell zárni az idegen munkaerő bármilyen formában történő kizsákmányolását. Ez csak akkor lehetséges, ha a bérmunka és az alkalmazotti munka megszűnik. Csak ekkor válik az egyén gazdasági vonatkozásban egyéniséggé. (A bérmunka a munkaerő adásvételével áll összefüggésben. A munkaerejét eladó ember gazdasági értelemben nem egyéniség többé. Így van ez a kapitalista magántulajdon esetében. Állami tulajdon esetén a munkás nem bérért jelentkezik munkára, mivel a bér kölcsönös megállapodást feltételez, hanem felveszik. Munkájának ellenértékét fent állapítják meg, ezért ez esetben helytelen munkabérről beszélni. A dolgozó ez esetben sem dönt semmiről, tehát gazdasági vonatkozásban nem tekinthető egyéniségnek. Csak a köz- és egyéni tulajdon esetében nincs se bér, sem alkalmazotti viszony. Ehhez a gazdaságot el kell választani az államtól).

7. Kulturális és vallási vonatkozásban ez azt jelenti, hogy mindenkinek joga van az alkotáshoz és az alkotói egyesüléshez, a kulturális értékek és információk terjesztéséhez és felhasználásához, bármilyen filozófiai, vallási, társadalmi, politikai nézetének terjesztéséhez, és ebben nem korlátozza a cenzúra. Csak ez teszi az egyént kulturális-vallási vonatkozásban egyéniséggé.

8. Szociális vonatkozásban a magánélet teljes, az államtól és a közösségtől független autonómiáját jelenti, az ilyen autonómiához szükséges összes körülmény biztosítását az egyén számára. Csak így lehet az egyén szociális vonatkozásban egyéniség.

9. A szocializmus ekképpen való értelmezésében a termelőeszközök lehetnek mind egyéni, mind köztulajdonban⁵, de nem lehetnek magán- vagy állami kézen (előbbi bérmunkát, utóbbi alkalmazotti viszonyt feltételez, és mindkettő a idegen munkaerő kizsákmányolásával áll összefüggésben).

Lényegükből adódóan csak a köz– és egyéni tulajdoni formák válthatják ki a bér- és alkalmazotti munkát, vagyis ezek mellett szűnik meg a kizsákmányolás. Éppen ezek a tulajdoni formák engedik meg a termelőknek, hogy a termelés kérdéseiben maguk döntsenek, vagyis hogy egyéniségek legyenek gazdasági vonatkozásban. Magántulajdon esetén ezt a jogot a tőkés, állami tulajdon esetén pedig a pártállami gépezet sajátítja ki magának.

10. A szocializmusban az egyéni tulajdonból a köztulajdonba való át- és visszalépés az állampolgárok önkéntes elhatározásán múlik. De mivel a modern technika megköveteli a nagy termelési egységeket, az alapvető tulajdoni forma így a szocializmusban, természetesen, a köztulajdon lesz (össznemzeti és szövetkezeti alakban). A köz- és egyéni tulajdoni formák közötti viszony szabályozásának természetes módja a szabadpiac lesz.

11. A itt meghatározott szocializmus gyökeresen különbözik mind az állami “szocializmus”-tól (ami az alkalmazotti munkaerő állami kizsákmányolása), mind a kispolgári “szocializmus”-tól (amely nem előzi meg a bérmunkával kialakuló magántulajdonosi kizsákmányolást), mind pedig a korlátozó “szocializmus” különböző formáitól (amely csak korlátozza a magántőke nagyságát, felügyeli a kizsákmányolás mértékét, de nem zárja ki). Ha az elsővel a totalitarizmust azonosítjuk, és a második a kapitalizmushoz vezet, akkor a harmadik az előbbi korlátozásával éppen annak (a kapitalizmusnak) megmaradását segíti elő.

És csak a szabad piacot is elfogadó, a bér- és alkalmazotti munka kiváltásán alapuló szocializmusban jön létre a köz- és egyéni tulajdon között olyan optimális viszony, amely elég ahhoz, hogy az egyéni tulajdonból ne váljék magántulajdon, a köztulajdonból pedig állami. Vagyis elég ahhoz, hogy megvalósuljon a társadalmi igazságosság megingathatatlan alapelve, az idegen munkaerő kizsákmányolásának hiánya.

12. Az ekképpen értelmezett szocializmus, úgy gondoljuk, a lakosság minden rétege számára vonzó lehet (kivéve persze azokat, akik a mások munkaerején való élősködésben lelik kedvüket). A szocializmus összeegyeztethető mind az ateizmussal, mind a vallással, beleértve a kereszténységet is. Sőt, a kereszténység csak a szocializmussal egyeztethető össze, mivel az idegen munkaerő kizsákmányolása ellentmond lényegének.

Az itt megmutatott szocializmus megvalósítása kielégítheti akár a liberálisok reményeit, akik szeretnék, ha országunk a modern civilizáció kerékvágásában haladna, akár a tősgyökeres demokratákét, mivel a sajátszerű nemzeti társadalomfejlődés kifejezőeszközévé válhat.

II

13. Az emberiség történetében nem létezett szocialista társadalom. Ma sem létezik.

A Nyugatra jellemző a polgári szabadságjogok politikai demokráciájának és a tőke gazdasági diktatúrájának összeegyeztetése, ami a viszonylag magas életszínvonal ellenére a demokrácia eltorzulásához vezet, szociális-lelki hiányosságokat, erkölcsi zavart eredményez.

A Keletre (a Szovjetunió és követői, Kína) mind politikai, mind gazdasági és kulturális-lelki vonatkozásban is jellemző az egyénietlenség, amihez a totális, azaz a közösségi élet minden szférájára kiterjedő diktatúra teremti meg az alapot. Itt nem létezik köztulajdon, és az egyéni tulajdont is csaknem teljesen elnyomják, csak bizonyos keretek között engedélyezik, amelyek megmentik az államot a megfulladástól. (A megművelhető földek 5 %-át adó tanyasi gazdaságok szolgáltatják nálunk az ország mezőgazdasági termelésének harmadát.) A pártállami oligarchia rendelkezése a termelőeszközök felett, a széleskörű szabadpiacot nélkülöző teljesen irányelvű tervgazdálkodás, a totális egyénietlenséggel együtt nemcsak az erkölcsi zavart és a szociális hiányosságokat eredményezik, de a gazdaság pangását, a lakosság alacsony életszínvonalát, a közszükségleti cikkek állandó hiányát is.

14. De abból, hogy szocialista társadalom még sehol nincs, egyáltalán nem következik, hogy csak utópia, fantázia. Egyes elemei már megvalósultak a világon.

Nyugaton például a polgári szabadságjogokban jelennek meg, a szakszervezetek ellenőrző szerepében. A dolgozók – egyes vállalatoknál – részt vesznek a nyereség elosztásában, nem korlátozzák az egyéni tulajdont, bár annak nehéz is versenyeznie a magántulajdonnal.

Jugoszláviában léteznek a munkásönkormányzatok, bár tevékenységüket jelentős mértékben bénítja a párt politikai diktatúrája. Az izraeli kibuc-rendszert, a különféle arteleket is fel lehet fogni a kapitalizmus rendszerébe foglalt szocialista elemekként.

A Szovjetunióban, Kínában és a hasonló országokban negatív értelemben beszélhetünk a szocializmus elemeiről, mivel itt sincs magántulajdon. Ezek az elemek jelennek itt meg az egyéni tulajdonhoz való rendkívül korlátozott jog formájában is.

15. A szocializmus megteremtéséhez országunknak (és a hasonló országoknak) mindenekelőtt meg kell szabadulnia az antidemokratikus rendszertől. A rendszer, amely miatt elhaltak a szocializmus induló rügyei, nyújt lehetőséget az oligarchia számára, hogy “gyakorlati szocializmus”-ként mutogassa társadalmunkat, gyakorlatilag szembeállítva magával a szocializmus lényegével. “Gyakorlati szocializmus”-nak nevezik az álszocializmust, amikor pártállami elit bitorolja a nemzeti tulajdont, kizsákmányolják az alkalmazott munkaerőt, az elitnek különleges előjogai vannak, a javak munka szerinti elosztásának elvét gyakorlatilag visszavonták.

16. Az úgynevezett “megvalósult, fejlett szocializmus” ismérvei: a közöny, a felelősségérzet, a kezdeményezőkészség, a gondolkodás és a gazdaságosság hiánya, a lelki elsivárosodás, az odafigyelés hiánya, a némaság, a joghiányosság és még egy sor másfajta hiány. A lusta, tétlen embereknek tetszik ez az oblomovi életforma, nem lázadnak ellene, annál is kevésbé, mert a tiltakozásokat megtorlások követik. Társadalmunk ezért látszólag stabil, amit az is biztosít, hogy az eliten belül egyre jellemzőbb az öröklődés (egyre több vezető tisztségviselő gyermeke válik nómenklatúra-taggá, diplomatagyerek diplomatává, hadvezetésben dolgozó gyereke katonatisztté stb.).

Másfelől, a “fejlett szocializmus” társadalma tartós válságot él át, ami a folyamatos és lépten-nyomon tetten érhető sajátos fordított sztrájkokban* , a rossz minőségű termelésben, a mezőgazdaság folyamatos válságában, a természeti és emberi erőforrások barbár elkótyavetyélésében, az alapvető tudomány és technika (a haditechnikát kivéve) alacsony színvonalában nyilvánul meg. Az újításokat a “rothadó” Nyugattól vesszük át, ahol a tudományos-technikai forradalom zajlik, és amelyet hatvan éve nem sikerül utolérnünk. Mindez társadalmunk instabilitásához vezet⁶.

17. A jelenlegi társadalom felemelkedése egy korlátok nélküli demokrácia, egy humánus, egyénelvű, vagyis szocialista társadalom szintjére nemcsak az emberi lélek vágya és törekvése, de társadalmi-gazdasági, történelmi szükségszerűség is. Vagyis nem a “keleti” és “nyugati” rendszerek konvergálásáról kell beszéljünk, hanem mindkettő felemeléséről a szocializmus szintjére.⁷

III

18. A jelenkor alapvetően nem arról szól, hogy a szocialista és a kapitalista rendszer küzdene egymással, ilyen küzdelem nincs, mivel az egyik – a szocialista – nem is létezik.

19. A jelenkor fő kérdése tehát az, hogy melyikük kerekedik felül a másikon, a totalitarizmus a demokrácián, vagy a demokrácia a totalitarizmuson. A közöttük lévő egyensúly egyre inkább felborul a demokratikus világ belső ellentmondásosságából fakadó könnyelműsége miatt, amelynek oka a kapitalizmus.

A kapzsi és kéjsóvár üzletemberek akárkivel, még az ördöggel vagy a totalitarizmussal is képesek megalkudni. A kapitalizmus ezért nemcsak a nyugati társadalmon belüli szociális problémákhoz teremti meg a feltételeket, de a totalitarizmus képében felneveli saját sírásóját. A demokráciát, a modern civilizációt ezért csak a szocializmus mentheti meg. A szocializmuson kívül az emberiséget a lelki elkorcsosulás és talán a fizikai megsemmisülés fenyegeti.

20. A jelenkor fő kérdésének megoldása a Szovjetunió demokratizálása, amely a totalitárius világ legerősebb hatalma, és demokratizálódása e világ többi országában is hasonló folyamatokat indíthatna el.⁸

IV

21. A kapitalista országokban – az ott létező politikai demokráciát figyelembe véve – csak erőszakmentes, vagyis demokratikus, parlamentáris, alkotmányos eszközökkel lehet megteremteni a szocializmust. A fegyveres, erőszakos harc diktatúrához vezethet, ami lehetetlenné teszi a szocializmus kialakulását.

Az erőszak nem sajátja az emberi természetnek. Az erőszak csak akkor indokolt morálisan, ha amorális helyzetbe hoznak minket, azaz vadállatok törnek ránk, vagy rablók, terroristák, bitorlók és egyéb támadók. Etikai értelemben az erő alkalmazása ilyen esetekben nem minősül erőszaknak. Ellenkezőleg, ez esetben az ellenállás hiánya csak segíti az erőszakot, tehát amorális cselekedet.

22. Ezt figyelembe véve osztjuk az eurokommunizmus álláspontját, amely megtagadja a fegyveres szocialista forradalmat, a szocializmus alkotmányos úton való elérését tűzi ki célul, elveti és felcseréli a proletárdiktatúra elvét a pluralizmus elvére.

Ugyanakkor, az eurokommunizmus nem következetes⁹:

a) Amikor a szocializmus eléréséhez a demokratikus utat jelöli meg, nem hangsúlyozza, hogy a fegyveres felkelés elvileg megengedhetetlen bármely politikai demokráciában (és nem csak Európában és nem csak ma).

b) A proletárdiktatúra elvetését nem egyetemes elvként jelöli meg, hanem helyhez köti (a “vezető kapitalista országok”-hoz). Ugyanakkor a szocializmussal semmiféle diktatúra nem egyeztethető össze. A proletariátus diktatúrája pedig elkerülhetetlenül az oligarchia diktatúrájává növi ki magát, totalitarizmussá, amely megsemmisíti a szocializmus lényegét.

c) A fegyveres harcnak és a proletárdiktatúrának mint a szocializmushoz szükséges módszernek az elvetéséből logikusan következik a lenini forradalom-elmélet és Lenin azon állításának elvetése, hogy a marxizmusban a proletárdiktatúra tétele a legfontosabb (ennek ellenére csak a spanyol kommunisták hagyták el nevükből a “leninistá”-t¹⁰).

d) Amikor az eurokommunisták kijelentik, hogy szocializmus nincs demokrácia nélkül, és tudják, hogy az úgynevezett “szocialista tábor” országaiban nincs semmiféle demokrácia, akkor következetesen azt is ki kellene jelenteniük, hogy ezekben az országokban szocializmus sincs. De csak annyit jegyeznek meg, ellentmondva a logikának, hogy ezekben az országokban rossz, antidemokratikus, de mégiscsak szocialista rendszer van.

“Antidemokratikus szocializmus”, ennek semmi értelme, ez fából vaskarika – a szocializmus csakis demokratikus lehet. Egyébként ezért értelmetlenek az olyan jelzők is, mint eredeti, emberarcú, demokratikus, humánus, egyénelvű stb. Egyszerűen ezek a tulajdonságok alkotják a szocializmust, nélkülük nem is létezne.

23. A jelenkor adott körülményei között forradalom nélkül is ki lehet vívni országunkban a demokráciát, ahogy a totalitárius “kommunizmus” többi országában is, ha a demokratikus mozgalomba bizonyos liberális körök is bekapcsolódnak, és a különböző népréteghez tartozó emberek csatlakoznak az ellenzékhez, a külföldi közvélemény pedig, különös tekintettel a szocialista és eurokommunista pártokra, erkölcsileg támogatja őket. A demokratikus mozgalom nyomásának hatására a vezető körökön belül is szakadásra kerülhet sor, melynek során a vezetőség egyik fele, amikor látja, hogy nincs tovább értelme ellenállni a demokratizálódási folyamatnak, eltávolítja a másikat¹¹.

24. A politikai demokrácia kivívása után népünk saját maga választja majd meg a számára kényelmes életformát és társadalmi-gazdasági rendszert. Mi, a szocializmus hívei reméljük, hogy a szocializmusra esik a választása. Ha nem így történik, ellenzékbe kerülünk, ez minden, semmi esetre sem kezdjük erővel ráerőszakolni másokra meggyőződésünket, ez idegen a szocializmus morális lényegétől.

V

25. Az ország demokratizálása minimum a következőket jelenti¹²:

a) Politikai vetületben:

Az ellenzékiség jogának bevezetése; a választási szabályzat megváltoztatása, hogy egy képviselői helyre a szavazócédulán több (legalább kettő) jelölt jusson; megkötések nélkül indíthasson képviselőjelöltet bármely csoportosulás; jog a felszólaláshoz bármely jelölt mellett és ellen (sajtóban, a rádióban, televízióban, gyűléseken, találkozókon); az állampolgároknak legyen törvény által szavatolt joguk kritikával illetni az ország vezetőségének bármely tagját, beleértve az állam, a párt, a kormány vezetőjét; a KGB-nek mint az ellenzék elleni harc szervének a megszüntetése; a pártapparátus tanácsok (szovjetek) felett gyakorolt diktatúrájának megszüntetése, vagyis “Minden hatalmat a pluralista szovjeteknek!”; a nemzetek ténylegesen szavatolt önrendelkezési jogának megadása; korlátlan szólás- és sajtószabadság, korlátlan szabadság gyülekezés, tüntetés, bármely filozófiai, vallási, társadalmi nézet terjesztésének tekintetében.

b) Gazdasági vetületben:

A dolgozóknak a munkaadó államtól független szakszervezetekbe való tömörülésének joga, amelyek ellátnák tagságuk érdekvédelmét; a dolgozók munkabeszüntetési joga; tényleges jog lehessen követelni a munkabéremelést, az árcsökkentést, a nyugdíjemelést, a dolgozó nők helyzetének javítását (a munkanap hosszának rövidítését és a férfiakhoz képest a szabadnapok számának növelését); a gyerekmunka beszüntetése; munkásönkormányzatok bevezetése az adminisztráció felülről történő kinevezése helyett (vagyis valósuljon meg az októberi forradalom “A gyárakat a munkásoknak!” jelszava); a közellátás átszervezése, amely kizárná a fővárosok privilegizált helyzetét; az elit előjogainak megszüntetése (külön áruelosztók, különdácsák, különjövedelmek stb.); a kolhozok ne csak nevükben legyenek kolhozok (kollektív gazdaságok), vagyis saját maguk dönthessenek megtermelt javaikról, szabhassák meg azok árait; az engedélyezett egyéni tevékenységek listájának széleskörű kiterjesztése és a rájuk vonatkozó adók jelentős csökkentése.

c) Társadalmi, szociális és jóléti vetületben:

Az állampolgároknak legyen joguk eldönteni, hol akarnak élni az ország határain belül és kívül, ami a jobbágyrendszer egyik formájának tekinthető útlevélrendszer és bejelentkezési rendszer eltörlését jelenti; korlátlan ki- és bevándorlási jog bevezetése; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga, hogy komfortos lakhelyen éljen; a szövetkezeti lakások árainak jelentős mértékű csökkentése, az árakat hozzák összhangba az építőanyagok és az építési munkák költségeivel, az állampolgárok a szövetkezeti lakásokkal mint saját tulajdonukkal rendelkezhessenek; az állampolgárok egyenlő joga a minőségi egészségügyi ellátásra, az elit egészségügybeli előjogainak (külön rendelőintézetek, kórházak, szanatóriumok, különfelszerelés, különszemélyzet stb.) megszüntetése; a gyógyszerek ingyenes kiadása úgy a kórházakban, mint a rendelőintézetekben; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga a minőségi oktatásra, társadalmi réteg vagy nemzetiség alapján való diszkrimináció nélkül.

d) Kulturális-vallási vonatkozásban:

A cenzúra mindennemű formájának megszüntetése; az állampolgárok korlátlan jogának biztosítása az államtól és pártszervektől független alkotóműhelyek létrehozására (ezen belül: szabad folyóiratok, újságok, rendezvényszervező irodák, klubok stb. alapítási joga).

e) Jogi vonatkozásban:

Az összes politikai elítélt azonnali szabadon bocsátása; az alkotmány módosítása, el kell törölni az alkotmányellenes pontokat, a kétértelmű megfogalmazásokat, amelyek lehetővé teszik a büntetőszervek számára az ellenzékkel való leszámolást (ez mindenekelőtt azokra a pontokra vonatkozik, amelyek legalizálják a pártoligarchia diktatúráját és amelyek a nullára redukálják a polgári szabadságjogokat – a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a tüntetéshez való jogot stb.); az ateizmus mellett a vallásos nézetek terjesztési jogának alkotmányba foglalása; a büntető törvénykönyv országra szégyent hozó 70. és 190. cikkelyének eltörlése; további antidemokratikus cikkelyek és kétértelműségek eltörlése a Btk.-ban; a “kitartottság” büntetéséről szóló törvényerejű rendelet eltörlése; az elítéltek ellátási körülményeinek tényleges emberibbé tétele; a köztörvényes bűnökért járó szabadságvesztések időtartamának jelentős csökkentése; a halálbüntetés eltörlése; a kényszermunkának és az elítéltek alultáplálásának mint kínzásformáknak az eltörlése; a vizsgálati fogságban lévők számára a kinti életkörülményekkel azonos környezet biztosítása, mivel a vizsgálati fogságban lévő még nem tekinthető bűnösnek; informálni az ellenzéki közvéleményt a büntetés letöltési helyéről és az elítéltek ellátási körülményeiről, felügyeleti jogáról; teljesen nyílt bírósági tárgyalások bevezetése a politikai eljárások során, amelyeken bárki részt vehet, többek között külföldi tudósítók; lehessen hívni idegen országból ügyvédet és az ellenzék köreiből közvédőt; a pszichiátria mint büntetés eltörlése, az ehhez folyamodó személyek megbüntetése.

26. Társadalmunk demokratizálási minimumának megvalósítása lesz az alap, amelyről tovább lehet lépni a pluralista demokrácia felé. Csak olyan demokráciában teremtődnek meg a szocializmus létezésének politikai feltételei, amelyik lényegét tekintve pluralista, [mivel] az (a szocializmus) össznemzeti, szövetkezeti és egyéni gazdaságok szabadon kiegyensúlyozott kapcsolatán alapul.

A többpártrendszer formájában megvalósuló pluralista típusú demokráciából lehet a demokrácia magasabb fokára lépni, a pártok nélküli demokráciába. Ehhez olyan mozgalomra lesz szükség, amely eléri az egész nemzet gondolkodáskultúrájának olyan szintű felemelkedését, ahol már semmilyen, még a legravaszabb demagógiával és szofisztikával sem lehet majd összezavarni az emberek tudatát, manipulálni őket, ahol gondolataik már mentesek lesznek minden konformizmustól és elidegenüléstől.

Ez a magas szintű gondolkodáskultúrát támogató mozgalom majd egyesül a magas szintű érzéskultúrát támogató mozgalommal, és az eszköz-ember akkor válik majd cél-emberré. Másképpen: ha az alkotó munkának mélyből fakadó erkölcsi alapjai vannak, az élet eszközéből az élet értelmévé válik, a biológiai szükségletek kielégítése pedig az élet értelméből annak eszközévé válik, vagyis az emberek értékekre irányultsága (értékrendje) alapjaiban változik meg, és az egyéniség-emberek a JÓSÁG és a SZÉPSÉG törvényei szerint alakítják majd életüket¹³.

Ezek azok az alapelvek és álláspontok, amelyekre mostanra jutottunk. Nem kizárt, hogy a későbbiek során (bizonyos, mindenre kiterjedő utómunkálatok után) mint a szocialista platform alapiratát (vagy szocialista chartát) terjesztjük majd elő, ha eljön az ideje. Addig is úgy gondoljuk, vitafórumot kellene indítani a Poiszkiban a felmerült kérdésekről¹⁴.

P. S. A legközvetlenebb bizonyítéka, hogy a legkisebb demokrácia sincs nálunk, és ebből kifolyólag egy szemernyi szocializmus se, az lehet, hogy a szocializmus híveiként egy “szocialista” államban nem adhatjuk ki széles körben A szocializmus alapelveit, sőt, abban sem lehetünk bizonyosak, hogy megírásukat nem torolják-e meg¹⁵ .

Moszkva, 1978.

Jegyzetek

* Azaz a munkások a kizárás ellenére is folytatják a munkát (a ford.).

¹ M. V. Pucskovszkij (szerk): Sz csuzsovo golosza. “Mosszkovszkij Rabocsij”, 1982.

² Szocialistának tartják jelen társadalmunkat a Gorbacsov-pártiak is, és ez álláspontjuk ellentmondásosságának sarkalatos pontja.

³ Az SZKP-program új kiadásában a szocializmus meghatározása gazdasági értelemben homályos. De még ha az alapján ítéljük is meg, látszik, hogy a Szovjetunióban nem valósult meg a szocializmus.

⁴ A szocializmusnak sokféle meghatározása létezik, de gazdasági vonatkozásban ebben mindegyik megegyezik. És éppen ez nem létezik mindmáig a Szovjetunióban. A létező meghatározásokhoz azt tehetnénk hozzá: a szocializmus egyetemes demokrácia (vagyis mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban – utóbbi Nyugaton sem létezik, mivel a bérmunkásoknak nincs döntő szavazati joguk a munkahelyükön); a szocializmus pánperszonalizmus, azaz egyetemes egyénelvűség (beleértve a gazdasági vonatkozást, ami még szintén nem valósult meg sehol); a szocializmus olyan társadalom, ahol minden termelő tulajdonos, azaz gyakorlatilag részese a magán-, szövetkezeti vagy össznemzeti tulajdonnak (ami se Nyugaton, se a Szovjetunióban nincs így); a szocializmus szabadság minden tekintetben, a világtörténelem során létező természetes emberi jogok minden tekintetben való megvalósulása, az elidegenedés és elidegenülés legyőzése minden tekintetben.

⁵ Ahogy ma a Gorbacsov-pártiak, mi is mindig úgy tartottuk, hogy az egyéni alkotótevékenység szervesen illeszkedik a szocializmusba (ami nem fér a konzervatív-dogmatikusok fejébe). Ha azonban kizárjuk az állami tulajdont a “szocializmus” értelmezéséből, egy nem demokratikus államhatalomról beszélünk. Ahogy ők ma, mi már régen bizonygattuk, hogy ez a rendszer vezette a gazdaságot a pangásba, a válságba, de nekik még fel kell ismerniük, hogy a szocializmus undorodik ettől a rendszertől, különben a jobboldaliaknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a pangás kialakulásában maga a szocializmus a hibás. A mai reformisták, ahogy mi is már jóval korábban, felismerték, hogy demokrácia nélkül nincs szocializmus, de logikailag ellentmondanak maguknak, amikor egyfelől azt feltételezik, hogy nálunk nincs demokrácia (mivel kinyilvánították, hogy szükség van demokratizálásra), másfelől, hogy szocializmus pedig van. Következetesnek kellene lenni logikailag, ha á-t mondunk, értelmes férfiassággal b-t is kell mondani. Miközben amellett lépnek fel, ami mellett mi 10 évvel ezelőtt, a reformistáknak nem szabadna engedniük azoknak a kerékkötőknek, akik megpróbálják semmibe venni az ország legőszintébb és legbátrabb tagjaiból álló ellenzéket.

⁶ Már a 70-es években pangásról, államunk, rendszerünk instabilitásáról beszéltünk (A. Zinovjev szerint pedig ez a rendszer örökre stabil marad). Most már a Gorbacsov-pártiak is megértették, hogy ha ez így folytatódik, szó sem eshet stabilitásról.

⁷ Már akkor is kritikusan, de ugyanakkor – mint a demokratikus társadalomhoz vezető kísérlethez, a lehetőségek egyikéhez – pozitívan viszonyultunk A. D. Szaharov konvergencia-elméletéhez (bővebben l.: P. Abovin-Egides: Szaharov. Tragedija velikogo gumanyiszta [Sz. Egy nagy humanista tragédiája], Párizs, Poiszki, 1985.)

⁸ Ezért tartjuk ma vonzónak minden ellentmondásossága, logikai bukfence és következetlensége ellenére a Gorbacsov-pártiak által meghirdetett demokratikus kurzust. Pedig éppen e tételünkért, a demokratizálás követeléséért átkoztak, közösítettek ki minket.

⁹ És ezen következetlensége miatt az eurokommunizmus halva született ötlet volt.

¹⁰ a) Ehhez nem kell elvetni a marxizmus egészét, csak a lenini forradalom-elméletet, a lenini értelmezést, amely szerint a marxizmusban a legfontosabb a proletárdiktatúra, az erkölcsi ismérvekről szóló Lenin-tételt, amely utóbbi (a marxizmus) egyértelmű tagadása.

b) Ha el is vetjük mindezt, valamint a Lenin idején a párt belső frakciójának megsemmisítésével keletkezett egypártrendszert, még nem jelenti, hogy elvetettük azokat a pozitív mozzanatokat is, amelyeket Lenin neve fémjelez: szocializmusképét és szocialista államképét, amelyeket Állam és forradalom című könyvében és halála előtt írt cikkeiben fogalmazott meg.

¹¹ Elégedettek lehetünk azzal, hogy jóslatunk beigazolódik: a gorbacsovi vezetőség az elitnek az a része, amelyik felfogta a megújulás szükségességét, és igyekszik kiszorítani a többit. Ha elég elszántaknak bizonyulnak, akkor a demokrácia – vagyis az országban adott feltételek mellett a szocializmus is – győznek, új, erőszakos forradalom nélkül.

¹² Ha az itt megfogalmazott minimumot, amelynek bevezetése nélkül nem lehet demokráciáról beszélni, összevetjük azzal, amit a Gorbacsov-pártiak ígérnek és tesznek, láthatjuk, hogy ők egyelőre nem a demokráciát mint olyat akarják, csak néhány alkotóelemét (nézzük akár csak az első pontunkat – az ellenkezési jogot –, egyelőre még ez sem létezik, ahogy szabad szakszervezetek szervezésének joga sincs, de már felmerült olyan kérdés, hogy egy képviselői helyre több jelöltet lehessen állítani, illetve hogy választani lehessen a gyárigazgatót – az ilyen követelések nemrég még lázadásnak számítottak volna). Tehát egyelőre inkább egyfajta liberalizálódásról van szó, nem pedig demokratizálódásról.

¹³ Az emberiség megmentésének és a valódi felvirágzás feltételeinek letéteményese tehát a tömeges logikai-etikai forradalom, és az ezt támogató mozgalomnak már most el kell indulnia.

¹⁴ Nem volt időnk vitafórumot indítani a Poiszkiben az A szocializmus alapelvei kapcsán, a KGB szervei megsemmisítették a lapot.

¹⁵ Megtorolták (P. Abovin-Egides, 1988. február, Párizs).

Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus

A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 230 millió dollárt költött arra, hogy a 2000. évi, Sydney-ben tartandó olimpiai játékokat az "emberi szellem ünneplésének" (celebrate humanity) szlogenjével népszerűsítse. A global branding (a márka-menedzsment globális alkalmazása) ez ujjgyakorlata révén akarják elérni, hogy a játékokat azon legjobb tulajdonságok ünnepléseként lássuk, amilyeneket ez az "emberi szellem" csak nyújtani tud: nemzetköziség, egészségesség és sportosság. A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

De a NOB ködösítése mögött felfedezhetjük az igazi mozgatórugókat. George Orwell a nemzeti gyűlölet és irigység szerepe miatt egykor úgy jellemezte a versenysportot, hogy az "háború, fegyverropogás nélkül". Bár az olimpiát sportkarnevál öltözetében tálalják, valójában kőkemény politika. Nemcsak a világ sportolóit támogatja a NOB abban, hogy "magasabban, gyorsabban, erősebben" teljesítsenek, de a leggazdagabb országok és vállalatok céljait is előmozdítja. Az olimpiák a vállalati szektor harci gépezetének részei.

A modern olimpiai játékokat Pierre de Coubertin báró hívta életre 1896-ban. Célja a francia fiatalok moráljának emelése volt, az 1870-71-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereség érzetének kompenzálásával; a nemzeti karakter és harci szellem kifejlesztése a versengés segítségével. Már az első olimpiák is, így az 1900-as és az 1904-es, kereskedelmi vásárokhoz kapcsolódtak – annak jeleként, hogy a résztvevő kormányzatok a kereskedelmi nyereség elérése egy lehetséges útjának tartották a sportot. Hogy ez a hagyomány ma is él, jelzi, hogy a 2000. évi Sydney-i játékok szorosan a Világgazdasági Fórum melbourne-i tanácskozása után kezdődnek. Az olimpiák újjászületésüktől az első nyereséges olimpiáig (1984), mindig is szorosan kötődtek a vállalati szektor érdekeihez.

Az ez évi olimpia sem kivétel. Az Olimpiai Biztonsági Irányító Központ (Olympic Security Command Centre, OSCC) kézikönyvben fektette le a New South Wales-i (Ausztrália leggazdagabb szövetségi állama, itt található Sydney és Melbourne is) rendőrség számára, hogy mit tart az olimpiai stadionban megengedhető magatartásnak. A "tiltott tárgyak listája" tartalmazza a "vállalati márkajelzéssel ellátott tárgyak és dolgok" tételt is. Ez azonban nem azt jelzi, hogy a kormányzat az olimpiát vállalatmentes zónává akarja tenni. Ellenkezőleg. A kormány nyilvánvalóvá tette, hogy kész a rendőrséget is bevetni az olimpia vállalati szponzorainak védelmében, akik szabad kezet kapnak a versenytársak logóitól megtisztított stadionterületen. Az olimpiai faluban csak a McDonalds-nél lehet ételt vásárolni és Visa kártyát lehet csak használni. Az olimpián dolgozók csak Nike cipőt viselhetnek. Többek között a Holden, a Coca-Cola, az IBM, a Westpac cégek mint olimpiai szponzorok képeivel halmoznak majd el bennünket. Bármilyen, a versenytárs logóját feltűnő helyen tartalmazó ruhadarab vagy jel eltávolítható. 50 joghallgatót vettek fel a viccesen csak "pólórendőrségnek" (T-shirt Police) nevezett szervezetbe, hogy a fentieket betartassák.

A New South Wales-i rendőrségi kézikönyv a "részt nem vevő országok címereit és zászlóit" is a "tiltott tárgyak listáján" tartja számon. Ezzel a kitétellel akarják kizárni az olimpiai látványosságokról a tüntető megmozdulásokat és a radikális politikai megnyilatkozásokat. A NOB az olimpiákat mindenkor felhasználta az imperializmus politikai érdekeinek előmozdítására. 1912-ben Finnországtól megtagadták a saját csapat indítási jogát, a finn sportolóknak az orosz zászló alatt kellett felvonulniuk. Az 1920-as olimpián nem vehettek részt az I. világháború vesztes hatalmai, Ausztria-Magyarország, Bulgária, Németország és Törökország. 1936-ban a német nemzetiszocialista kormányzat otthont adhatott a játékoknak, és Hitler felhasználhatta ezt a lehetőséget faji "tisztaságról" vallott nézeteinek terjesztésére: megtagadta az érmek átadását a fekete atlétáknak. 1968-ban a mexikóvárosi játékok elleni tüntetésen 260 ember életét vesztette, 1200 pedig megsebesült – a játékok persze folytak tovább. 1988-ban a Dél-Koreát uraló katonai junta saját nemzetközi elismertetésére használta fel a játékokat. 100 000 rendfenntartót vezényeltek Szöulba, hogy visszariasszák a diákokat a demonstrációktól.

Idén az ausztrál kormány tesz meg mindent, hogy kritikusait megfélemlítse és elhallgattassa. Lehetővé tette a 118 ausztrál őslakos (aborigin) csoportot képviselő Metropolitan Land's Councilnek, hogy az olimpiai faluban felállítson egy kulturális pavilont. Nyilvánvalóvá tette azonban azt is, hogy ellenőrizni akarja a bemutatásra kerülő anyagot. Azok a bennszülött csoportok és támogatóik, akik az olimpiai falun kívül kívánnak demonstrációt szervezni, új törvények tömegével találják szembe magukat, amelyek felhatalmazzák a rendőrséget politikai anyagok elkobzására, tüntetések feloszlatására és embereknek az olimpiai falu környékéről való eltávolítására. Hamarosan a parlament elé kerül az a törvényjavaslat, amely a Játékok idejére megkönnyítené a kormány számára a hadsereg bevetését.

A Sydney-i Olimpia Szervező Bizottsága (Sydney Olympic Organising Committee, SOGOC) biztonsági őrök ezreit fogadta fel a tömegek kordában tartására és a demonstrálók elleni fellépésre. Hogy a világot az esetleges bennszülött tüntetésekről a médiákon keresztül "fekete – fekete ellen" képekkel láthassák el, ügyeltek arra, hogy Csendes-óceáni szigeteki és maori biztonsági szakembereket alkalmazzanak.

A megfélemlítés ilyen magas szintje ellenére is összefogtak a bennszülöttek csoportjai, és a Játékok nyitóünnepségének napjára, szeptember 15-ére, tüntetést szerveztek. Egy ún. őslakos Sátras Nagykövetséget (Aboriginal Tent Embassy) hoztak létre a Victoria Parkban, a város közepén – ez az intézmény vált az olimpiaellenes kampány központjává. Ausztrália minden részéből érkezett őslakos csoportok gyülekeznek Sydney-ben, hogy részt vehessenek a Sátras Nagykövetségtől induló és a Homebush-öbölbeli Olimpiai Stadion felé haladó tüntetésen. Az arabunnák csoportja "béke-gyaloglást" szervez, át egész Ausztrálián, a dél-ausztrál sivatagból Sydney-be.

A dél-sydney-i önkormányzat már elfogadott egy indítványt a Sátras Nagykövetség bezárásáról, de egy spontán tüntetés megakadályozta a Sátor elleni rendőrségi intézkedést. Aktivisták riadóláncot hoztak létre, hogy az olimpia közeledtével biztosítsák a Sátras Nagykövetség működését és védelmét.

Az olimpia Ausztráliára irányítja majd a világ figyelmét. Élve a lehetőséggel, az őslakos csoportok szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy az ausztrál kormány hogyan sérti meg az emberi jogokat. A bennszülött és nem-bennszülött aktivistákat egyaránt tömörítő Olimpiaellenes Szövetség (Anti-Olympic Alliance) négy központi követelést fogalmazott meg a demonstrációk céljaként:

1. A "kötelező börtönbüntetés" eltörlése. Ausztrália két szövetségi államában is olyan törvények vannak életben, amelyek alapján a visszaeső bűnösök mindenképpen börtönbüntetést kell hogy kapjanak – még kisebb kihágás esetén is. Ez azt jelenti, hogy olyan csekélység elkövetéséért is, mint az étellopás – hogy legyen mit enni – és a ruhalopás – hogy meg ne fagyjon az ember -, börtönbe küldhetők az elkövetők. Egy fiatal őslakos meghalt az őrizetben, miután festék és színes ceruza lopásért bezárták.
2. Bocsánatkérés és jóvátétel az "Ellopott Nemzedékekért". A kormányzat őslakos gyermekek ezreit szakította el erővel szüleitől, hogy beolvasszák őket a fehér kultúrába. A jelenlegi kormány nem ismeri el, hogy bocsánatkéréssel, illetve jóvátétellel tartozik az érintetteknek. Egy nemrégiben készült kormányzati jelentés még az "Ellopott Nemzedékek" létét is megpróbálta tagadni.
3. "Szerződés" és valódi föld-tulajdonjog. Ausztráliának kevesebb, mint 15%-a van bennszülöttek kezén. A legtöbb bennszülöttnek semmi joga sincs saját földjéhez. A mozgalom olyan "Szerződés" megkötését tűzi ki célul, amely elismeri a föld korábbi őslakos tulajdonát, és valódi jogokat juttat az őslakosoknak.
4. A szociális igazságosság és nem a nagyvállalatok olimpiájának támogatása. Amíg a SOGOC 815 millió dollár bevételre számít a televíziós közvetítési jogok értékesítéséből, a bennszülöttek várható átlagos élettartama 20 évvel marad el a nem-bennszülöttekétől, és sok bennszülött közösség ma sem jut hozzá tiszta ivóvízhez és az elemi egészségügyi szolgáltatásokhoz.

Harmincnégy nappal az olimpia kezdete előtt az ausztrál média szinte önkívületben követi az olimpiai láng útját Sydney-be. Azt mondják, hogy az olimpiai láng nyomon követése révén részesülhetünk az "olimpia szellemében". A fáklyát azonban 1936-ban a nácik emelték be a játékokba. Joseph Goebbels Birodalmi Propagandaminisztériuma a fáklyás váltót az árja atléták tökéletességének és dicsőségének hirdetésére dolgozta ki. Az 1948-as londoni játékok idején vita folyt arról, hogy megtartsák-e a náci eredetű elemet – ám túl jó ötletnek találták ahhoz, hogy kiiktassák.

A sydney-i játékokra való felkészülésben az olimpiai láng célba juttatása jelenti a legnagyobb pénzt generáló eseményt a résztvevő nagyvállalatoknak. A láng által megtett 26 000 km-t olyan gondosan tervezték meg, hogy csak Shell töltőállomások és Mc Donald's éttermek mellett haladjanak el a Nike cipőt viselő futók (hogy még véletlenül se reklámozzák a versenytársakat), kihangsúlyozva, hogy az eseményt az AMP biztosító cég jóvoltából láthattuk. A tv-közvetítés jogát a Channel 7 csatorna kapta meg, és a fáklya Ausztráliába érkezését 15 perccel késleltették, mert a Channel 7 emberei még nem készültek fel a filmezésre.

Az olimpiák története korántsem makulátlan. A nagyvállalatok dollármilliók kifacsarására használták fel az ünnepségeket. A játékoknak otthont adó kormányok tüntetőket támadtak meg és megpróbálták szőnyeg alá söpörni az általuk elkövetett emberi jogi visszaéléseket. A NOB-ot áthatja a korrupció. A Sydney-i baloldali mozgalmak ezért fel kívánnak lépni a "vállalati játékok" ellen és tüntetni akarnak a bennszülöttek jogainak védelmében.

(Fordította: Paul Valley)