1989 nem volt sem a „civil társadalom" győzelme, sem a döntő szakítás a múlttal. A kommunista uralom alatt álló társadalmak legutolsó periódusában dédelgetett fogyasztói ambíciók, valamint e társadalmak növekvő függősége a Nyugattól – ezek voltak azok a tényezők, amelyek a rendszerváltást logikussá és könnyűvé tették. Az emberek, akik fennhangon követeltek nagyobb szabadságot, tulajdonképpen a nyugati fogyasztásról ábrándoztak. És pontosan azt kapták, amit nyilvánosan követeltek: a nyugati intézményeket, nem a nyugati gazdagságot. A létező társadalmi és gazdasági struktúrák alakulása azonban végső soron megkérdőjelezi 1989-91 demokratikus hozadékát is. A posztkommunista társadalmak a kapitalista világrendszer új perifériájává váltak. Összehasonlítva a nyugatiakkal, a kapitalista viszonyok itt barbárnak tűnnek, de ez természetes a tőkés világ perifériáján, és nem is lehet másképp. A társadalmak és a gazdaságok demodernizálódtak. Új modernizáció válik szükségessé. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell szánnunk magunkat, kihívást kel

Eleinte olyan szépnek tűnt…

Amikor a Berlini Fal leomlott 1989-ben és Kelet-Európa országai a Nyugat karjaiba vetették magukat, senki sem akart az eljövendõ problémákra és megpróbáltatásokra gondolni. Három évvel később, amikor a Szovjetunió szétesett és a romjaiból kiemelkedő Oroszországi Föderáció kinyilvánította azt a szándékát, hogy végrehajtja az átmenetet a kapitalizmusba, mindenki tudta, hogy a változások fájdalmasak lesznek. Tíz év elteltével egyre kevesebb olyan ember van a volt kommunista országokban, aki még kitart a hite mellett. A neoliberális ideológiák, legyenek bár importáltak vagy hazaiak, azt ígérték a kelet-európai embereknek, hogy országaik bele fognak olvadni a Nyugatba. Tíz év múltán az életszínvonal a kontinens két részén semmivel sem került közelebb egymáshoz. Kelet-Európa országai először egy mély gazdasági válságot éltek át. Néhánynak közülük sikerült bizonyos növekedést elérnie, de egyiküknek sem sikerült meghaladnia a válság előtti szintjét, még kevésbé csökkentenie azt a távolságot, amely a nyugati szomszédoktól elválasztotta őket. Felismervén, hogy önállóan nem tudnak sikert elérni, a volt kommunista blokk országai most minden reményüket a Nyugat politikai struktúráival való integrációjukhoz fűzik. Csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az elitek széles körű támogatást élveznek a társadalomban. Mindenki azt gondolja, hogy a NATO katonai szövetségébe vagy az Európai Unióba történő belépés végül is lehetővé teszi ezeknek az országoknak azt, hogy kimeneküljenek abból a zsákutcából, ahová jutottak, és azt, hogy valóban csatlakozzanak a gazdag nemzetek családjához. A politikai integráció, úgy hiszik, maga után vonja a gazdasági integrációt.

“Amikor a népesség többségének életszínvonala hanyatlik és a korrupciós esetek aláássák az uralkodó pártok hazai támogatottságát, az európai integráció felé történő haladásról szóló jelentések a kormányzati politika legitimációjának forrásaként tűnnek fel. ‘Európát’ egy olyan legfelső tekintéllyé emelték, ahonnan levezethető a reform és az átmenet politikája – a mezőgazdaságtól kezdve egészen a bankügyig.”¹ A baloldaliak éppen olyan aktív propagandát fejtenek ki az Európai Unióba történő belépés mellett, mint a jobboldaliak, mivel ebben “a szociális állam fejlődésének”² lehetőségét látják.

Ezek a remények éppúgy kudarcra ítéltek, mint a korábbiak. A NATO-tagság nem hozott jómódot Törökország népének és egyáltalán nem tud javítani a tömegek helyzetén Lengyelországban vagy Magyarországon. Miközben a posztkommunista országok mindenáron arra törekszenek, hogy integrálódjanak a Nyugat struktúráival, a “mindenki saját magáért” elv alapján cselekszenek. A Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország félrelöki Romániát, Szlovákiát és a balti országokat. Ukrajna megpróbál helyet szerezni magának a sor végén. Oroszországnak már nincs semmi esélye. A régió hagyományos kötelékei, amelyek a szovjet haderő megjelenésénél jóval korábban léteztek, drasztikusan meggyöngültek, miközben az ellentmondások élesebbé váltak. Következésképpen a régió országai mindenben egyre függőbbé válnak a Nyugattól, a technológiától kezdve a tájékoztatásig. Jugoszlávia valamikor arra volt büszke, hogy független a katonai blokkoktól és nem zavarják belső etnikai konfliktusok (eltekintve az albán kisebbség problémájától, amelynek hatása időnként érzékelhető volt még Tito alatt is). Ma a volt Jugoszlávia nemcsak olyan terület, ahol etnikai háborúskodás pusztít, hanem fokozatosan átalakul egy olyan zónává, ahol a NATO katonailag jelen van. Az Európai Unió érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok hihetetlen bürokratikus akadályokkal szembesülnek. Arra szólítják fel őket, hogy olyan sok tárgykörben szolgáltassanak adatokat, ami még a szovjet tervgazdálkodás szakemberei számára is elképzelhetetlen lett volna. Arra kényszerítik őket, hogy a legkülönfélébb jelentéktelen dolgokat koordinálják, egészen a paradicsom átmérőjéig. Valójában valami sokkal lényegesebb rejlik a bürokratikus késleltetés mögött, mint az, hogy a bürokraták Brüsszelben kedvüket lelik a hatalom gyakorlásában. A Nyugat egyszerűen nem tudja integrálni Kelet-Európát, még akkor sem, ha akarja. Legjobb esetben is naivak azok a remények, amelyeket a szociális helyzet javításához fűznek Keleten a Nyugattal történő egyesülés után. Ha a keleti országok valaha is belépnek az Európai Unióba, ez erősen megváltoztatja az Unió jellegét. Elitek klubjából olyan hierarchikus szervezetté fog alakulni, ahol a szegények és gyengék a gazdagok és erősek hatalmától függnek. Röviden szólva, a “kiterjesztett” Nyugat struktúrái valami hasonlóra lennének ítélve, mint a szovjet blokk struktúrái, amelyeket aztán leromboltak 1989-ben – vagy talán valami sokkal rosszabbra.

Egyre nagyobb néptömegek ébrednek rá arra, hogy az a kurzus, amelyet 1989-ben választottak, holtvágányra jutott. Ezért tiltakozó mozgalmak bénítják egyik országot a másik után. 1998-ban és 1999-ben tömeges zavargások rázták meg Albániát és Romániát. Lengyelországban és Ukrajnában mindennapossá váltak a dolgozók és a rendőrség közötti elkeseredett összetűzések. A régió politikai élete krízisek végeláthatatlan folyamatává alakult. De nemcsak a nyugati kapitalizmus csodálói kerültek nehéz helyzetbe. A baloldal is komoly problémákkal néz szembe. 1989-ben, amikor senki sem kételkedett a kapitalizmus kelet-európai győzelmében, a marxista kritikusok meg voltak győződve arról, hogy az új társadalmi viszonyok hamarosan arra kényszerítik a dolgozókat, hogy ráébredjenek valóságos érdekeikre, megszervezzék magukat és megvédjék jogaikat.

A Berlini Fal leomlása óta eltelt tíz évben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósság-függőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány, az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.

1989 nemcsak nem hozta el a történelem végét; a kezdetét sem jelentette. Senki sem indulhat “tiszta lappal”. A második világháború előtt Közép- és Kelet-Európa országai, a cseh területek kivételével, a Nyugat perifériái vagy félperifériái voltak. A nemzeti tőke gyenge volt és a külföldi tőkéktől függött, az állami struktúrák tekintélyelvűek voltak, a hivatalnokok korruptak. A kelet-európai kapitalizmus gyengeségével magyarázható az, hogy a helyi elitek nem tudtak ellenállni a német lerohanásnak1939-től 1941-ig, továbbá annak, hogy később ezeket az országokat a szovjet befolyási övezethez csatolják. A kommunista blokk fennállásának egész ideje alatt Kelet-Európának az egypártrendszer kényszerzubbonyát kellett viselnie, ugyanakkor azonban gyors modernizáción ment keresztül. Lengyelország, Jugoszlávia és Magyarország újjáépült a romokból. Városok és iparágak nőttek ki, létrehozták az általános oktatás- és egészségügy rendszereit. Az alacsonyabb társadalmi osztályok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Amikor Sztálin halála után politikai válság árnyékolta be a szovjet blokk csaknem valamennyi országát, az aktív ellenzék elnyomásának és a belső reformoknak a kombinálásával sikerült olyan megoldást találni, amely javított a többség helyzetén. Ez a döntés nagyon hatékonynak bizonyult. Az életszínvonal a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedett. Egy fogyasztói társadalom körvonalai jelentek meg Kelet-Európában. Eközben az egyéni szabadság köre határozottan tágasabbá vált. Az 1990-es évek antikommunista ideológusai szeretnek elfeledkezni arról, hogy milyen kíméletlen politikai rezsimek uralkodtak a legtöbb ilyen országban a második világháború előtt és alatt. Azokkal a kormányokkal összehasonlítva, a kommunista rezsimek még liberálisabbnak is tűnnek, legalábbis Magyarországon és Lengyelországban. Mindez tömegtámogatást adott a kommunista rezsimek számára, amelyeket nem kizárólag a szovjet szuronyok tartottak életben. A Szovjetunión belül is egyre engedékenyebbé vált a politikai rendszer, lehetővé téve az emberek számára, hogy reménykedjenek a további fokozatos fejlődésben.

A szovjet rendszer modernizációs potenciálja azonban nyilvánvalóan kiürült az 1970-es évek végére. A Szovjetunióban a gazdasági növekedés mutatói már 1959-ben csökkenni kezdtek, amikor a háború utáni újjáépítés lényegében befejeződött. Csehszlovákia, amely a legkevesebbet szenvedett a második világháború alatt, és amely a legfejlettebb gazdasággal rendelkezett a kommunizmus előtti időkben, elsőként döbbent rá arra, hogy a létező rendszer keretein belül nincs többé kilátása a fejlődésre. Ez az oka annak, hogy Csehszlovákiában a pártállami elit számottevő része támogatója, sőt kezdeményezője volt az 1968-as reformmozgalmaknak. De a Szovjetunió még nem állt készen a változásokra. Sőt, az 1973-as arab-izraeli háborút követő olajválság petrodollárok jelentős tömegét áramoltatta a Szovjetunióba. Az olcsó szovjet olaj az ipar növelésének folytatására ösztönözte a “baráti országokat”. Leonyid Brezsnyev alatt a “stabilitás” lett a fő jelszó a Szovjetunióban. Ezt a “stabilitást” azon az áron szerezték meg, hogy elzárkóztak a fejlődés új útjainak keresésétől. Az új társadalmi szerződés szerint a tömegek tartózkodni fognak a polgári szabadságjogok növelésének követelésétől, cserébe viszont megkapják a fogyasztás növekedését. Ez volt a korrupció elharapózásának időszaka, nemcsak a társadalom csúcsán, hanem minden rétegében. Olajdollárokkal fizettek az importált fogyasztási javakért és technológiákért. Ez a pénz azonban nem volt elegendő, és a szovjet kormány elkezdett külföldi kölcsönökért folyamodni. Az 1970-es évek az olcsó hitel évei voltak. Ennek következtében Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és a Szovjetuniót a Nyugat legnagyobb adósai között tartották számon.

A fejlődés választott útja Kelet-Európa országai számára azt biztosította, hogy fokozatosan be fognak kapcsolódni a világgazdaságba, mégpedig a Nyugat perifériájaként. Függőségük folyamatosan nőtt az 1970-es, 1980-as években. Belső problémáik ugyanakkor nem oldódtak meg. Kezdve attól, hogy a rendszer képtelen volt eleget tenni a fogyasztói elvárásoknak, egészen addig, hogy nőtt a politikai elégedetlenség, amit csak megsokszorozott egy szűk látókörű sértettség. Az 1989-es mozgalom épp annyira volt a felbőszűlt fogyasztók felkelése, mint a felébresztett “civil társadalom” lázadása.

A lázadó erők közötti kapcsolat különböző volt az egyes országokban; Csehszlovákiában “bársonyos forradalom” zajlott le, míg Romániában a polgárháború határáig jutottak el. A változás folyamatában részt vevő tömegek aránya szintén különbözött. Lengyelországban és Romániában az emberek kimentek az utcára, hogy változásokat követeljenek, Magyarországon passzívan várták a hatalom és az ellenzék “kerek asztalának” eredményeit, Oroszországban a tömegek jelentős része már a kezdetektől tartott a reformoktól. Mindent számba véve, a történések dinamikus és társadalmi jellege mindenütt ugyanaz volt.

A felszínen úgy tűnhet, mintha az 1989-es események az 1968-as reformtörekvések folytatásai lennének. De ez nem így volt. A Brezsnyev-korszak volt az az idő, amikor a szovjet blokk összes országában teljesen korrupttá vált az uralkodó réteg. Paradox módon, a korrupció a bürokráciát fogékonnyá tette a demokrácia jelszavai iránt. Az elit rétegekben felébresztett új szükségleteket csak egy “nyitott társadalom” tudná teljesen kielégíteni. Ráadásul a hatalom legitimációjához egy új mechanizmusra volt szükség. Olyan körülmények között, amikor a társadalom egyre inkább rétegződött, egy egalitáriánus ideológia már nem felelt meg a hatalmon lévőknek, mivel nem szolgálhatta hatalmuk igazolását. A kommunista hatalom struktúráinak eltávolítása pontosan azt szolgálta, hogy megnyíljon az út afelé a végső átalakulás felé, amely Kelet-Európa országait a kapitalista világgazdaság perifériájára vezeti. Ebben az értelemben az 1989-től 1991-ig tartó időszak nem volt sem fordulópont, sem egy új korszak kezdete, csupán azoknak a folyamatoknak a betetőzése, amelyek a korábbi évtizedekben alakultak ki. A kommunista elitek azért adták meg oly könnyen magukat, mert maguk is azt érezték, hogy régóta nyomasztja őket ez a hatalom, pontosabban a hatalom korábbi formája. A bürokrácia természetesen nem volt egységes. Elnyomó szervezete és ideológusai féltek a változástól, de hatalmukat már elveszítették. A régi nómenklatúra saját válságát azon az áron oldotta meg, hogy lerombolta a rendszert. Ez a nómenklatúra arra törekedett, hogy megtartsa pozícióját, azaz hatalmát pénzzé konvertálva, ennek a pénznek a segítségével hatalmon maradjon. A kommunista elit fokozatosan burzsoává vált már jóval 1989 előtt. A keleti blokk szétesése lehetővé tette számára, hogy nyíltan burzsoáziának vallja magát.

Kelet-Németország kivétel volt. A Nyugat egyszerűen annektálta. A tömegek fogyasztói igényeit kielégítették, de a helyi nómenklatúrát kiszorította az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és erőteljesebb nyugati burzsoázia. Miután a bürokratákat elintézték, a helyi értelmiség elnyomása is megkezdődött. Az áldozatok tiltakoztak. Mivel meghiúsult az a lehetőség, hogy integrálódjanak a rendszerbe, arra vágytak, hogy megváltoztassák azt. Nem meglepő, hogy a német “új tartományokban” sokkal hamarabb újjáéledt a baloldali mozgalom, mint Kelet-Európa többi részén.

A tömegeket mindenütt becsapták. De épp ilyen helytálló, ha azt mondjuk, hogy az emberek pontosan azt kapták, amit követeltek. A helyzet arra a közismert mesére emlékeztet, amelyben egy ember, aki egyetlen nap alatt akar meggazdagodni, megtudja, hogy szeretett fia meghalt és így másnap kifizetik neki a biztosítás összegét. 1989-ben az emberek szabadságot akartak és azt, hogy hozzáférjenek a nyugati fogyasztási javakhoz. Mindkettőt megkapták – de milyen áron?

A posztkommunista országok gazdaságai mély depressziót éltek át, az életszínvonal hanyatlott. A tömegek nagy része számára nehezebbé vált az oktatási rendszerbe való belépés, és az általános ingyenes egészségügyi rendszer is szétzilálódott. A fogyasztói paradicsomról kiderült, hogy nem más, mint a kiválasztott kevesek klubja. A munkanélküliség az összes országban 10–16 százalékot ért el, kivéve a Cseh Köztársaságot és Fehéroroszországot.

Mivel sem az állami, sem a magánvállalkozások nem voltak képesek arra, hogy megfelelő számú munkahelyet teremtsenek, az emberek a szerint az elv szerint kezdtek el élni, hogy “a fuldokló megmentése a fuldokló számára is munka”. Emberek millióit vonták be jelentéktelen magánvállalkozásokba, de olyan alacsony technológiai és szervezeti szinten, amelyen – miként sok szakember elismeri – a kis vállalkozások “inkább a gazdasági változások kerékkötőivé, mintsem motorjávᔳ válnak. Ezek a “vállalkozók” nem afféle peremre szorult kispolgárok, akik sem tulajdonnal, sem megbízható létfenntartási eszközökkel nem rendelkeznek, és csak nehézségek közt tengődve tartják fenn magukat. Az ő életük labilis és tele van kockázatokkal. Az 1990-es évek végére az önfoglalkoztatók aránya a volt szovjet blokk országaiban – miután gyorsan meghaladta a nyugat-európai, ázsiai és latin-amerikai szinteket – elérte Afrikáét.

Az “árnyékgazdaság” gyorsan növekedett a régióban majdnem mindenütt. 1989-ben a reform ideológusai egyöntetűen azzal érveltek, hogy a feketepiac és az illegális üzletelés kizárólag a központi tervezés és a merev állami szabályozás körülményei között tenyészik, mivel ez a társadalom elemi reakciója a gazdasági tevékenység “természetellenes” megszorításaira. A híres orosz tudós, Szergej Glazüjev megjegyzi, hogy “az államnak mint az ellenőrzés alapvető közegének az eltávolítása a gazdaságból nem a piac önszabályozásához és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy banditák vették át a funkcióját”.⁴

A modernizáció ígéretei dacára, a gazdaság és a társadalom lényegében minden ilyen országban pontosan az ellenkezőjén ment keresztül. A cégeket és intézményeket kompjuterekkel látták el, de a tömegek oktatási színvonala meredeken esett. A Nyugattal szembeni lemaradás nőtt. A termelési hatékonyság mutatói romlottak, még a legsikeresebb országokban is, mint például a Cseh Köztársaságban. Ha a cseh gazdaság energiaigénye az 1980-as években körülbelül 40 százalékkal magasabb volt, mint Nyugat-Európa fejlettebb országaiban, az egy főre eső energiafelhasználást tekintve, és 150 százalékkal magasabb volt a GDP-ben mérve – 1995-re ez a lemaradás növekedett. Közvetlen következménye volt ez annak, hogy a vállalkozásokban lelassult az eszközök fejlesztésének folyamata. A Cseh Köztársaság további lemaradása a Nyugattól a munka termelékenységében is megmutatkozott. 1989-ben ez az index az európai uniós szint 39 százaléka volt, és 1995-ben – dacára a modernizációnak, ami sok olyan vállalatnál lezajlott, amelyet a nyugati tőke vásárolt meg – csak 33 százalék.⁵ A többi országban sokkal drámaibban nőtt a technológiai lemaradás és a függőség a Nyugattól. Oroszországban és Ukrajnában a helyzet egyszerűen katasztrofálissá vált.

Ahogyan a Harmadik Világban, megtörtént a gazdaság technológiai rétegződése. Az egyik oldalon a fejlett vállalatok kis csoportja közvetlenül integrálódott a világpiacba, itt magas béreket fizetnek, a külföldi tőke tulajdonában vannak vagy annak érdekeit szolgálják. A másik oldalon ott van az összes többi vállalkozás, amely megpróbál működni a helyi piacon és nehézségekkel küzd létfeltételei megteremtése közben. A paradox az, hogy a “fejlett” vállalatok egy napig sem élnének meg, ha a “hagyományos háttérszektor” nem biztosítaná az önreprodukciót a társadalom egésze számára. Valójában a külföldi vállalkozók és a helyi pénztőke a hatóságoktól kapott aktív támogatás segítségével kihelyezi költségeit a hagyományos szektorba.

Bármely elfogulatlan megfigyelő láthatja, hogy egyetlen ország sem lett gazdagabb, ha lelkiismeretesen követte a neoliberális nézeteket. Moldávia, Oroszország és Kirgízia is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakácskönyvének receptjeit követte az utolsó betűig, de gazdaságaik elbuktak. Ezzel szemben Szlovénia visszautasította a privatizációt, a régióban a legmagasabb életszínvonalat élvezi, és jó úton van afelé, hogy gyorsan belépjen az Európai Unióba. A privatizáció nemcsak hogy nem segítette a modernizációt Kelet-Európa országaiban, de végső soron szoros kapcsolatban van az általános hanyatlással. Éppen azokban az országokban szembeszökő az ipar növekedése, amelyek nem követték az IMF diktátumait – Kínában, ahol fennmaradt a kommunista rezsim, és Fehéroroszországban, ahol sok évi krízis után a Nyugat által oly gyűlölt Alexander Lukasenko került hatalomra. Bizonyos fokú siker regisztrálható 1989 és 1997 között a Cseh Köztársaságban is, ahol a privatizációt csak szimulálták (a privatizált vállalkozásokat az állami befektetési bankok vásárolták föl). A privatizáció eredményei Ukrajnában különösen tanulságosak. A liberális reform eredményeit elemezve a közgazdász Jurij Buzdugan megállapította, hogy a teljesítmények zuhanása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt azokban a szektorokban, ahol széleskörű privatizációt hajtottak végre.⁶

Az árszabályozás mellőzése és a vállalkozás teljes szabadságának bevezetése az ígért jólétet sem hozta el. Glazüjev már 1994-ben megállapította: “A gazdaság liberalizálásának mértékét tekintve Oroszország lehagyott sok fejlett kapitalista országot. Az állami szabályozástól és felügyelettől való jelenlegi szabadságunk azonban kiegészül a gazdasági tevékenység módszerei és eredményei iránt érzett felelősségtől való szabadsággal”.⁷ Az ország példátlan válságba süllyedt. Az eredmények hanyatlása mindenben túltesz a “Nagy Depresszió” idején tapasztaltakon, és az 1998-as pénzügyi összeomlás a pénzügyi stabilizációs politika teljes csődjét is napvilágra hozta. A válság olyan mélynek bizonyult, hogy 1999-ben még mértéktartó szakemberek is azt állították, a válságból kivezető egyetlen reális út “az áttérés a gazdaság mobilizációjára”.⁸

Nagyon lényeges, hogy a gazdasági növekedés mértékének hanyatlását és a Nyugattal szembeni technológiai lemaradást állandóan úgy emlegették, mint annak a válságnak a fő szimptómáit, amely a szovjet típusú társadalmak bukásához vezetett. Miután elindultak a kapitalista úton, ezek a társadalmak úgy küzdötték át magukat a következő évtizeden, hogy közben sokkal súlyosabb hanyatlást kellett elviselniük, és – legalábbis a felszínen – beletörődtek a Nyugattól való függőségbe. A magyarázat egyszerű: ami elfogadhatatlan volt a két rendszer közötti verseny keretei között, teljesen természetes lett, miután az egész világ egyetlen kapitalista rendszerré egyesült. Ennek a rendszernek a kontextusában egészen természetes, hogy egyes országok dinamikusabban fejlődnek, mint mások, és hogy a “periféria” elmaradottsága szükséges feltétele a “centrum” virágzásának.

Természetesen Kelet-Európa országai maguk is azt remélték, hogy a “centrum” részeivé válnak. 1989-ben a kommunista országok legtöbb polgára teljesen közömbös volt az éhezésre ítélt afrikai népek vagy az ázsiai szegénység iránt. A reformok eredményei nemcsak megjósolhatóak voltak, de az emberek nagyon is megérdemelték őket. A szegénység és a bizonytalanság, ami járványként söpört végig Kelet-Európán, egyfajta történelmi büntetés volt a felelőtlen fogyasztói ambiciókért és a világ más részein élők iránt érzett faji megvetésért.

Ha a nyugati stílusú gazdagság megtévesztő volt, a demokrácia bizonyos mértékben realitássá vált. Ebben is van egy paradoxon: amikor az emberek a nyugati életszínvonalról álmodoztak, akkor ezt “bent” tették, magánemberekként, de amikor a Nyugaton meglévő politikai szabadságjogokat követelték, akkor “kint” voltak hangosak. Végső soron pontosan azt kapták, amit követeltek – szabadságot. De gazdagság nélkül.

A nyugati demokráciára jellemző intézmények a régió csaknem valamennyi országában kiépültek, Albániát és Oroszországot is beleértve. A Cseh Köztársaságban és Lengyelországban az intézmények viszonylag hatékonynak bizonyultak, ez nem mondható el Albániáról a választási rendszer merevsége miatt, Oroszországról a tekintélyelvű alkotmány miatt, vagy Lettországról, ahol a népességnek majdnem a fele nem kapta meg az állampolgári jogokat. De még a legjobban prosperáló országok is olyan problémákkal szembesültek, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus jövőt.

Az “átmenet folyamatának” árát az emberek többségével fizettették meg. Emberek milliói számára, akik a fogyasztási paradicsom eljövetelére vártak, jelentett ez megrázkódtatást. Nem meglepő, hogy a neoliberális ideológia “tiszta formájában” gyorsan elveszítette vonzerejét. Ha az emberektől további áldozatokat vártak, kiegészítő motivációkra volt szükség. A neoliberalizmust nacionalizmussal támasztották alá.

A szovjet korszakban a nacionalista eszmék erőteljes ösztönzést jelentettek az emberek számára a rendszerrel szembeni ellenállásra. Kelet-Európa történelmének nacionalista interpretációja nem látott mást a kommunizmusban, mint egy olyan rendszert, amelyet a szovjet szuronyok vezettek be. Az emigráció orosz nacionalista sajtója éppen ellenkezőleg azzal érvelt, hogy a kommunista eszmék teljesen idegenek az orosz néptől; Nyugatról importálták őket Oroszországba, és a zsidók és a lettek ültették el. A kommunista elmélet és gyakorlat nacionalista alternatíváját keresve, a nacionalizmus ideológusai az 1945 előtti évekhez fordultak (Oroszországban a cárizmus idejéhez), egyfajta “aranykort” látván bennük. A kommunistákat követő rezsimek már a kezdet kezdetén a múlt feltámasztását tűzték ki célul. Ebből adódik a régi állami szimbólumok általános visszaállítása (mint Oroszországban, Magyarországon és Lengyelországban), egyes esetekben a régi alkotmányoké is (mint Lettországban és Észtországban). Lengyelország és Oroszország, bár hivatalosan köztársaságok maradtak, koronával díszítették fel címerüket. Szlovákiában, Horvátországban és 1996-ig Fehérorosz­országban is olyan állami szimbólumok kaptak hivatalos státust, amelyeket korábban a helyi fasiszták használtak.

A múlthoz való visszatérés mindig utópia volt. Kelet-Európa minden országában a társadalom szociális, gazdasági, sőt demográfiai struktúrái is radikálisan megváltoztak az 1920-as, 1930-as évek óta. A háború előtti “aranykorhoz” való visszatérés eszméje is egy reakciós utópia volt, mivel a létező társadalom – miután a kommunista uralom 40 éve alatt átalakuláson ment keresztül – a szociális és gazdasági fejlődés sokkal magasabb szintjén állt, mint az a társadalom, amelyhez visszatérni óhajtottak. Nem meglepő, hogy a restauráció folyamatának előrehaladásával egyre inkább nőtt a spontán ellenállás. A szülők nem akartak kötelező vallásos nevelést az iskolákban és az óvodákban. A nőket elkeserítette, hogy kísérletek történtek az abortuszhoz való joguk megnyirbálására vagy jogaik csorbítására a bonyolultabb válási ügyekben. Paradox módon, a Nyugat felé való politikai és gazdasági orientáció összekapcsolódott a társadalom életének demodernizációjával. A kommunizmus előtti időkben Kelet-Európa legtöbb országa feltétel nélkül függött gazdaságilag a Nyugattól. A múlthoz való visszatérés ideológiája a periferiális kapitalizmus restaurációját biztosította. Ez nagyonis megfelelt a transznacionális társulásoknak és a nyugati pénzügyi intézményeknek. Ami pedig a helyi eliteket illeti, a többségüknek egyszerűen nem volt más választása.

A neoliberalizmus kritikusai egységesen hibáztatták az új eliteket azért, hogy a társadalmat a tizenkilencedik századba akarták visszavezetni, és hogy egy olyan társadalmi rendszert akartak Kelet-Európába plántálni, amely rég letűnt a Nyugaton. Ha összehasonlítjuk azt a kapitalizmust, amely a kontinens keleti részén körvonalazódott, azzal a kapitalizmussal, amely az Európai Unióban uralkodott, nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. “Az a társadalom, amely most bontakozik ki Oroszországban, távol áll a nagyon hatékony, szociálisan orientált piacgazdaságoktól” – állítja az Orosz Tudományos Akadémia egyik jelentése. “Ez inkább egy olyan társadalom, amely a tulajdonosok rétegének hipertrófiáján, a szervezett bűnözésen és a külföldi országoktól való függőségen alapul. Társadalmi-gazdasági szempontból nézve ez nem egy lépés előre, hanem azt jelenti, hogy az országot kétszáz évvel visszaveti a primitív, ‘vad’ kapitalizmus korszakába”.⁹ “Lengyelországban ma a tizenkilencedik századi vadkapitalizmus jellegzetességei kerültek felszínre” – írja Tadeusz Kowalik¹⁰ lengyel közgazdász.

A “vad”, “primitív” és “elmaradott” kapitalizmus gondolata Kelet-Európában jól jön mind a baloldaliaknak, mind a neoliberálisoknak. Az előbbiek számára lehetővé teszi, hogy finoman utaljanak a klasszikus marxista szövegekre, ezzel szemben az utóbbiak azzal tudnak érvelni, hogy idővel, a “civil társadalom” fejlődésével együtt a kelet-európai kapitalizmus is “civilizálódni” fog. Európában a “vadkapitalizmus” korszakában nem volt sem Nemzetközi Valuta Alap, sem fejlett tőzsdei spekulációs rendszer, sem transznacionális társulások. Az “elmaradott” és “vad” kelet-európai struktúrák bensőséges kapcsolatban állnak a “fejlett” és “civilizált” nyugatiakkal. Sőt, mi több, a nyugati kapitalizmus az 1990-es évektől egyáltalán nem egy “civilizáltabb” irányba tart. Másként szólva, az 1990-es években nem annyira a posztkommunista kapitalizmus “civilizálódott”, mint inkább a nyugati kapitalizmus vált “vaddá”. Az egyetlen különbség az, hogy a neoliberális politika Nyugaton összeakaszkodott a “civil társadalom” erős védekező soraival. A posztkommunista országokra viszont, ahol a “civil társadalom” gyenge volt, a neoliberális modellt egy “lovassági rohammal” rá tudták kényszeríteni, tehát sokkal gyorsabban és következetesebben. Minden propaganda ellenére, az 1989-es események egyáltalán nem jelentették a “civil társadalom” győzelmét az állam felett. A nyugati típusú politikai intézmények ugyan létrejöttek, de a nép részvétele a politikai életben – akárcsak korábban – minimális volt, és szinte semmi kapcsolat nem volt a demokratikus folyamatok és a döntéshozó mechanizmusok között.

A posztkommunista demokráciáról kiderült, hogy éppen olyan “alulfejlett” és “elmaradott”, mint a helyi kapitalizmus. De itt nem az a probléma, hogy hiányoznak a hagyományok vagy rövid az idő. Az alulfejlettségnek és elmaradottságnak ugyanaz a magyarázata: 1989 után Kelet-Európa társadalmai integrálódtak a kapitalista rendszerbe, a periféria szereplőiként. A Cseh Köztársaság és Szlovénia csakúgy, mint a német “új tartományok”, közelebb voltak a “centrumhoz”, mint Lengyelország és Románia, nem beszélve Oroszországról és Ukrajnáról. Még a legkivételezettebb országoknak sincs azonban esélyük arra, hogy gyorsan váljanak a Nyugat valódi részévé. A “kiválasztottak klubjának” bővítéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem léteznek. A Cseh Köztársaság vagy Szlovénia esetleges sikere új problémákat jelenthet Portugália vagy Görögország számára, amelyek klubtagsága ugyancsak ingatag.

A periferiális kapitalizmus más logika szerint fejlődik, mint a “centrum” országainak kapitalizmusa. A hírhedt tőkefelhalmozásról, amelyről azt feltételezik, hogy biztosítja a helyi vállalkozó osztály felemelkedését, kiderült, hogy lehetetlen, mivel a globa­lizált világgazdaság keretei között a befektetési források spontán újraelosztása folyamatosan a “centrum” javát szolgálja. Az évtized végére a korábbi kommunista blokk majdnem minden országa ugyanazzal a problémával szembesült, mint a fejlődő országok Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a befektetések hiányával.

Azt az elméletet, mely szerint a magántulajdon győzelme gyors befektetést hoz a független vállalkozók osztálya számára, szintén megcáfolta a tapasztalat. “A posztkommunista társadalmi struktúra legmegkülönböztetőbb jegye Kelet-Európában a tőkés osztály hiánya” – állítják szociológusok.¹¹ “Miután hat év eltelt gazdasági szabadságban – jegyzi meg meglepetten Dmitrij Galkov­szkij liberális író –, nem tehetünk mást, mint sétálhatunk Moszkva központjában fényes nappal egy lámpással a kezünkben, és azt kiálthatjuk: »Mutassatok nekem egy igazi kapitalistát!«”¹² Semmi okunk arra, hogy meglepődjünk ezen, hiszen az 1989 óta zajló átalakulásnak már kezdettől fogva ez volt a lényege. A nómenklatúra burzsoává vált, de nem vált kész burzsoáziává. Beleolvadt a kapitalista világrendszerbe, elfogadta a rendszer játékszabályait, de nem vetette le saját jellemző vonásait. A nómenklatúra és a technokrácia nemcsak a kapcsolatait és a hatalmat örökölte a “kommunista” rendszertől, de jelentős mértékben a hatalom módszereit is.

Liberális tudósok hasonlóságot találtak az itteni sógor-komaságon alapuló kapitalizmus és a délkelet-ázsiai országok “aberrációi”, sőt a Japánban fellelhető félfeudális üzleti struktúrák között. Utólagos éleslátással a piacgazdaságok összes hibáját csupán a “speciális helyi adottságokkal” próbálták magyarázni, jóllehet a periferiális kapitalizmus nem lehet más, mint “különböző” és “anomáliás”. Éppen a társadalom régi rendjéhez való nagyfokú ragaszkodás akadályozta meg a társadalmi robbanást, dacára a “reformfolyamattal” való tömeges elégedetlenségnek. A munkások függése a menedzsmenttől, a szociális jóléti ellátások maradványainak bürokratikus paternalizmussá alakítása és a politikai klientúra mind hatékony védelmül szolgáltak az osztályharc ellen.

A kommunista rendszer nem engedte meg az embereknek, hogy tudatára ébredjenek érdekeiknek, vagy hogy egyesüljenek azok megvédése érdekében. Az előző társadalomban az egyes állampolgárok csak fogyasztóként cselekedhettek önállóan, minden egyebet az állam szervezett meg számukra. Ez az, amiért 1989-ben emberek milliói oly hihetetlenül naivak voltak és oly könnyen ráálltak arra, hogy saját érdekeik ellenében manipulálják őket. A piac ezzel szemben arra kényszeríti az embereket, hogy tudatában legyenek saját érdekeiknek és annak, hogy ezek az érdekek hogyan ütköznek más emberek érdekeivel. A munkások felfedezik, hogy nemcsak fogyasztók, hanem bérbe vett alkalmazottak. A piac tapasztalata jelentős iskola az antikapitalista mozgalmak számára.

Egy ilyen helyzetben a periferiális kapitalizmus számára életbevágóan fontos, hogy fenntartsa a hagyományos kötelékeket, hogy megvédje a munkásokat a piac megrázkódtatásaitól és visszatartsa a vállalkozókat a munkásokkal való közvetlen összetűzésektől. Ezek a korporatív, patriarchális és korrupt hagyományos struktúrák azonban megakadályozzák azt, hogy egy dinamikusabb vállalkozói osztály alakuljon ki. Eltorlaszolják a modernizáció útját, még abban az ésszerű értelemben is, amennyiben a modernizáció valóban szükséges a nemzetközi pénztőke számára. A társadalom holtvágányra jut.

A helyi liberális ideológusok és a nyugati kommentátorok azt hangoztatják, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a helyi “barbárságtól”, és ha majd ezt a kapitalizmust “megtisztították”, integrálódnia kell a “világ civilizációjával”. Pontosan ugyanígy hangoztatta Gorbacsov azt, hogy a szovjet rendszert meg kell “tisztítani” a bürokráciától és a tekintélyelvűségtől. A neoliberalizmus ideológiájának szavaival a kelet-európai kapitalizmus éppen olyan “deformált”, mint amilyen a “szocializmus” volt a peresztrojka ideológiájának szavaival.

Ez végeláthatatlan viták sorát váltja ki a “nyugatosítók” és az “anyaföldet” védők (azaz a nacionalisták) között lényegében a volt keleti blokk minden országában. De sem a “nyugati út” támogatói, sem a “megkülönböztetett identitás” bajnokai nem tudnak kiutat találni ebből a helyzetből. Mégcsak megélni sem tudnak egymás nélkül, mivel a “civilizált” és a “barbár” struktúrák szorosan összefonódtak.A periferiális kapitalizmus nem fogja modernizálni Kelet-Európát. Ezért aztán – a liberalizmus nyelvén szólva – bármilyen komoly kísérlet történik is a kapitalizmus “megtisztítására”, éppúgy bukásra van ítélve, mint Gorbacsov peresztrojkája. A korporatív és nómenklatúra struktúrák lerombolása lehetetlen a periferiális kapitalizmus alapjainak aláásása nélkül. Nem sikerülhet a nómenklatúra álburzsoáziát és a bűnöző klánokat “igazi” vállalkozókkal helyettesíteni anélkül, hogy ne vonnánk kétségbe éppen a magánvállalkozás és a “magántulajdon szentségének” elvét. Ez az, amiért csak a baloldal tudja megoldani a modernizáció kérdését Kelet-Európában és csak radikális burzsoá-ellenes rendszabályokkal. A 1990-es évek végén a régió egyetlen országa sem állt készen ilyen változásokra, és a baloldali pártok maguk is képtelenek voltak arra, hogy radikális erőként cselekedjenek. Ebből csak egyetlen következtetés adódik – új forradalmi megrázkódtatások hiányában a posztkommunista világ arra van ítélve, hogy azon az úton járjon, amelyet ma követ. Kelet-Európa legtöbb országában a baloldaliak “nyugatosítók” lettek (ez talán az egyetlen, amiben különböznek a jobboldaliaktól), míg Oroszországban, amely mély nemzeti megaláztatást élt át, a Kommunista Párt a szlavofilizmus felé fordult. A baloldali pártok azonban egyik esetben sem a tömegekre, nem a dolgozók többségére akarnak támaszkodni, hanem a helyi elitek egyes csoportjaira. A baloldal gyakorlatilag a neoliberális rendszer részévé vált, nem tud és nem akar úgy cselekedni, hogy kifejezze a tömegek tiltakozását. Ez a régió népeit új áldozatokra és kétségbeesésre fogja ítélni. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a politikai demokrácia hanyatlása. Ennek már az összes tünete megfigyelhető. A gyakorlatban a valódi döntéshozatal már távol áll a demokratikus eljárásmódoktól, miközben az állami intézmények egyre inkább tekintélyelvűvé válnak és nacionalista mozgalmak ütik fel a fejüket a “mélyből”.

A rendszerrel szembeni ellenállás nő. A munkásosztály egyes elemei a baloldali mozgalmak lehetséges bázisává válnak, miután meg- és kijárták a piac iskoláját, bár ez a bázis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint azt az ortodox marxisták feltételezték. A kommunista rendszer elutasítása után Kelet-Európa megint ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, amelyek a huszadik század eleje óta kínozták. A modernizáció és a függetlenség kérdései, amelyekkel sem a liberálisok, sem a nacionalisták nem tudtak megbirkózni, ismét napirendre kerültek.

Ebben a helyzetben a baloldalnak az a kötelessége, hogy saját tervvel álljon elő. Ennek a tervnek nemzetinek kell lennie, de ugyanakkor következetesen nacionalizmus-ellenesnek. Annyiban kell nemzetinek lennie, amennyiben elkötelezett amellett, hogy saját országa érdekei elsőbbséget élveznek a fejlődésben; meg kell mutatnia, miként kell legyőzni a függőséget a Nyugattól és hogyan kell a gazdaságot az ország saját érdekeinek szolgálatába állítani. Ennek a tervnek nacionalizmus ellenesnek kell lennie, mert a nacionalizmus a helyi elitek ideológiája, akik abban érdekeltek, hogy megőrizzék privilégiumaikat, és ezért abban is, hogy fenntartsák a periferiális kapitalizmust. A nemzeti érdekeket az elitek érdekeinek ellensúlyaként kell beállítani. A helyi elitek lényegüket tekintve nemzetellenesek, mivel népellenesek. Nacionalista retorikájuk csak elleplezi azt, hogy naponta kirabolják a tömegeket. Sem a nemzetközi, sem a helyi tőke nem tudja teljesíteni a társadalmi és a technológiai modernizáció feladatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a feladatok még a napirendjén sem szerepelnek. Még kevésbé képesek arra, hogy a radikális változáshoz szükséges erőforrásokat mobilizálják. A nemzeti fejlődés bármely tervezete azt igényli, hogy az államnak mint fő befektetőnek a szerepe drámai módon növekedjék. Ez azt jelenti, hogy a privatizációt előbb-utóbb egy olyan politikának kell felváltania, amely bővíti a társadalmi szektort. A modern világban lehetetlen egyedül hadat üzenni a nemzeti függetlenségért. Kelet-Európa népei több ízben megmutatták szolidaritásukat, amikor megvédték jogaikat a szovjet “nagy testvérrel” szemben. A szolidaritás még inkább szükséges akkor, amikor a moszkvai “nagy testvér” helyét valaki Washingtonból vagy Brüsszelből tölti be.

Az Európai Unióval való integráció a kelet-európai fogyasztó utolsó reményét és utolsó nagy illúzióját reprezentálja. Ezek a remények nem fognak valóra válni, sem azok számára, akik kívül maradnak az Unión, sem azok számára, akiket befogadnak. Az előbbiek semmit nem fognak kapni, míg az utóbbiak ismét olyan dolgokat fognak kapni, amiket nem vártak. A politikai ciklus eléri csúcspontját. A “gazdagok klubjába” való integrálódásról szóló álmokat fel fogja váltani annak belátása, hogy az embernek meg kell védenie saját érdekeit. A fogyasztónak állampolgárrá és proletárrá kell válnia.

Kelet-Európában nem létezik egyetlen homogén munkásosztály a hagyományos marxista értelemben. Lényegében sehol sem létezik ilyen. A periferiális kapitalizmus körülményei között a baloldali mozgalom nem “osztálymozgalomként”, hanem “népmozgalomként” bontakozik ki. Ugyanakkor azonban még az olyan elemi követelések is, mint a bérek azonnali kifizetése vagy a szénbányászat megtartása, megkérdőjelezik a rendszer létét. Ezeket az igényeket mindaddig nem lehet kielégíteni, amíg az egész gazdasági kapcsolatrendszer, beleértve a Nyugattal és az IMF-fel való kapcsolatot, nem megy át radikális változásokon.

A régi problémákhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával hozza a kísértést, hogy megismételjük a régi megoldásokat. Azt jelenti-e ez, hogy Kelet-Európában vagy legalábbis néhány országában lehetséges annak a kommunista rendszernek az újjáéledése, amely 1989-ben összeomlott? Vannak emberek, akik erről álmodoznak, míg mások félnek ettől. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Dacára azoknak a párhuzamoknak, amelyek a század vége és eleje között fellelhetők, van egy alapvető különbség e között a két időszak között. A Szovjetunió évei nem teltek el hiába. A társadalom sokkal műveltebb, fejlettebb és összetettebb lett. Éppen ez az oka annak, hogy olyan gyengék azok az ortodox kommunista csoportocskák, amelyek az 1920-as évek formulái szerint próbálnak meg élni.

A baloldal előtt az a feladat áll, hogy okuljon a szovjet kommunizmus történelméből és a Harmadik Világ nemzeti fejlődésének tapasztalataiból is. Ebben az esetben nem az a probléma, hogy mennyire voltak “szocialisták” ezek a modellek. Az a lényeges, hogy mindkettő a periferiális kapitalizmus alternatívájaként emelkedett ki. Mindkettő vereséget szenvedett. Kelet-Európa országai visszatértek a kapitalista világrendszerhez, míg a Harmadik Világ államai soha nem törtek ki belőle. Mind a szovjet modell, mind a Harmadik Világ nemzeti mozgalmai felgyorsították a fejlődést azon az áron, hogy megtagadták a demokráciát. Végső elemzésben bukásuk döntő oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az emberi jogokat és a személyes szabadságot. A bukás nem azért következett be, mert 1989-ben emberek milliói hirtelen elkezdték követelni a szabadságot (valójában sokan még azt sem tudták, mi az), hanem mert egy olyan társadalom, amelyik nem szabad, nem tudja mozgósítani innovatív potenciálját és nem tud sikeresen ellenállni a kapitalizmus offenzív propagandájának és fogyasztói vonzerejének.

Az 1990-es évek végére világossá vált, hogy a politikai felszabadulás egyszerűen mellékterméke volt a kommunista rezsimek válságának. A periferiális kapitalizmus hosszú távon összeegyeztethetetlen a demokráciával. A baloldal újraéledése Kelet-Európában (és a világ egészén) végső soron attól függ, hogy a baloldaliaknak milyen mértékben sikerül a vezető demokratikus és innovatív erővé válniuk. Valóra fog-e válni a felszabadulás új terve? Csak abban az esetben, ha olyan átfogóbb globális változások részévé válik, amelyek végül is a kapitalista világrendszer eltörléséhez és egy igazságosabb világrenddel való felváltásához vezetnek. Nekünk, Kelet-Európa polgáraiként nincs különleges sorsunk. A fogyasztói paradicsom illúzió volt, de a harc a szabadságért és az igazságosságért csak most kezdődik.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

1 Andor László: A magyarországi baloldal és az euro-atlanti integráció, ESZMÉLET, szerk.: Krausz Tamás (Budapest, 1997), p.202.

2 Petr Uhl: Attitudes to EU Membership in the Czech Republic, (Az EU-tagsághoz való viszony a Cseh Köztársaságban) Labour Focus on Eastern Europe, (Spring 1998, no. 9.), p. 19.

3 Svetlana Glinkina, Opit ekonomicseszkih preobrazovanij v sztranah Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi. (A gazdasági átalakulás tapasztalatai Kelet-Közép-Európa országaiban), Al’ternativi (1998, no.3) p.776.

4 Sergej Glazjev: Ekonomika i politika: epizodi bor’bi (Gazdaság és politika: a harc epizódjai) (Moszkva, Gnozis, 1994) p.87.

5 lásd Svetlana Glinkina, op. cit, pp. 67-77.

6 lásd Jurij Buzdugan, Social-demokraticsnij vibir (A szociáldemokrata választás) (Kijev, 1998, kézirat) p. 22.

7 Sergej Glazjev op. cit., p. 22.

8 Vladimir Filatov: Ili razumnaja «csrezvycsiajka» ili Barkashov i Anpilov so svojej economikoj (Vagy mi vetünk be ésszerű kényszerrendszabályokat vagy Barkasov és Anpilov jön a gazdaságpolitikájával), Vek (1999, no. 1) p. 6, lásd még: Alekszandr Privalov: Soblazn tridtcatih godov (A harmincas évek), Izvesztyija (12. 02. 1999.) p. 2.

9 Idézi Roy Medvegyev: Kapitalizm v Rosszii? (Kapitalizmus Oroszországban?) Moszkva, Prava Cheloveka, 1998, p. 125.

10 Tadeusz Kowalik: August – A Bourgeois Epigone Revolution (Augusztus – Egy burzsoá-epigon forradalom), Labour Focus on Eastern Europe, (Summer 1997, no. 57.) p. 51.

11 Gil Ezal, Iván Szelényi, Eleanor Townsley: The Theory of Post-Communist Managerialism (A posztkommunista menedzserség elmélete), New Left Review (March-April 1997, no. 222.) p. 60.

12 idézi R. Medvegyev, op. cit. p. 249.

Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére

Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

Az erkölcsi mező meghatározó szerepe a politikai folyamatokra nézve

A politika – vagyis a közügyek intézése – nem csupán az ehhez való intézményi keretek meglétén múlik, hanem döntő mértékben az ezeket megtöltő szubjektumon, e keretek emberi-kulturális tartalmán. Azon a közfelfogáson és közakaraton, amely az intézmények társadalmi hátterében áll, s amely azok működéseit reflektálja. Alátámasztja és igazolja ezeket, vagy épp ellenkezőleg: nem felel meg ezen működéseknek, cáfolja és akadályozza őket.

Azok a politikai intézmények, amelyeket a pártállami diktatúra felszámolása nyomán nálunk az új közhatalom létrehozott, döntő mértékben a nyugati mintákon és előképeken alapulnak. Vajon mik lehetnek azonban azok az inherens eszmék és elvek, amelyek megtöltik és működtetik ezeket az intézményeket nálunk, s amelyek ezek hátterében állnak, közfelfogásunkat és társadalmi magatartásunkat meghatározzák? Hogyan és mennyire képesek az átvett formákban megjelenni és hatni?

Ezzel a kérdéssel határozott formában először Szlovákiában találtam magam szembe. Ott ugyanis, azokban a magyar falvakban – amelyeknek vállalkozói adottságait vizsgáltam – meghökkentő különbségekbe ütköztem. Nevezetesen: míg a vizsgált körzet egésze siralmasan elesett állapotban van, néhány tiszta (vagy túlnyomó többségű) református falu határozottan jól él. Képes volt lehetőséget találni erre az átalakulás nyomasztó körülményei között is. Miért? Hogyan?

Igen ám, de… valamelyest más az, amit Erdélyben a Kalotaszegen találtam, és megint más, amit a Homoród-vidéki székely falvakban. Hogyan lehetne mindezeket átfogóan értelmezni? Szlovákiai vizsgálatommal egyidejűleg vettem részt egy egyháztörténeti tanácskozáson, amelynek kérdésfeltevése a kereszténység ókori és mai társadalmi hatására irányult… és amelyben kitüntetett szerepet kapott Max Webernek a kapitalizmus és a protestantizmus összefüggését illető értelmezése. Az a konferencia a keresztény tanítás elterjedésére vonatkozólag tette fel a kérdést.

Max Weber¹ szerint a megfelelő etikai közeg előfeltétele az intézmények működésének, létre kellett tehát jönnie már azokat megelőzve, jelen lennie és hatnia az intézmények keletkezésének, kialakulásának folyamatában. Ő ezt elsősorban az ipari kapitalizmus és a radikális (kálvini) protestáns etika viszonyára nézve mutatta be (homályosabban pedig a zsidó prófétai tanításra nézve is). így kellett legyen ez – annak idején – a középkori kereszténység és a feudalizmus kapcsolatában is. Tanulmányában Weber határozottan arra mutat rá, hogy az etikai elhivatottság közszelleme nélkülözhetetlen az ipari tőke felhalmozási folyamatának beindulásához és megszilárdulásához.

Eszerint a társadalmi tőke működéséhez nem elegendő az egyes tulajdonok öncélúsága és elkülönültsége, hanem ezzel együtt nélkülözhetetlen azok tartós fennállása, rendszeres növekedése és zavartalan kapcsolata, együttműködése is. Ehhez pedig szükséges a tulajdonos személyének a tulajdon ügyével szembeni alárendelődése, mindannyiuk megbízható készsége arra, hogy ne csak a maguk rövidtávú érdekét és élvezetét tartsák szem előtt, hanem tekintsenek és lépjenek túl azon: egyesítsék azt a közügy önzetlen, alázatos szolgálatával, valamiképpen oldódjanak fel ebben a szolgálatban.

Ehhez a felemelkedéshez azonban hatalmas hajtóerő szükséges. Elegendő nagy ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni a felszabadult egyén természetes önzésével – tiszta magáért-valóságával. Az egyénnek ez a magából kimozdulása, túllépése önnön korlátain történelmileg újfajta transzcendencia. Weber ezen a ponton határozottan szembehelyezkedik Marx elgondolásával, amely szerint a gazdasági alap döntő mértékben meghatározná a társadalmi felépítményt, és előhívná abból a neki megfelelő tudatot. Tovább is megy és Sombartnak – aki a századforduló után már éles bírálója Marxnak – veti szemére, hogy fenntartotta az alap és a felépítmény mechanikussá egyszerűsített viszonyát.

Weber a „modern" tőke viselkedésében olyan tudati késztetést, erkölcsi motivációt feltételez, amely nem következik- s ezért nem is nyerhető – a korábbi, középkori keresztény szemléletből és tanításból, hanem annak radikális átértelmezését és újrafogalmazását követelte meg. Ezt az új transzcendentalitást Weber a protestáns puritanizmusban véli megtalálni, amely Kálvin dogmatikáján alapul, magja pedig az ő eleve-elrendelés (predestináció) tana.

Ezután újraolvasva Webert, fogtam fel, hogy ő viszont nem a folyamatra – a reformátori tan kiformálódásának és elterjedésének menetére – irányítja figyelmét, hanem annak tartalmi-szerkezeti sajátosságaira, amelyek az új gazdasági rend beindulásában nélkülözhetetlennek bizonyultak. Még ez az utóbbi sem azonos a jelen helyzetünkből fakadó kérdéssel, hiszen mi éppen, hogy nem tudjuk: hol és miféle lehet az az etika, amely alkalmas erkölcsileg megalapozni a mi átalakulásunk folyamatát.

Ám fogadjuk el, hogy Weber olyasmiről beszél, aminek a maga idejében volt értelme, de… hogy állunk vajon ezzel ma, itt Közép-Európában, Magyarországon?

H. Pirenne² magának a tőke kifejlődésének belső folyamatában mutat be hasonló fajta előfeltételezettséget. E fejlődés egyes szakaszainak egymásból következését, az újabb formáknak a korábbiakra épülését hangsúlyozza. Legalaposabban a kereskedelmi tőkének a középkor folyamán való európai mérvű kibontakozását és elterjedését ábrázolja, különös gondot fordítva az egyre szövevényesebb és sajátszerűbb pénzfolyamatok feltárására, egészen addig, amikor az árupiac mellett már egyre mozgékonyabbá formálódik magának a pénznek- és a munkaerőnek i piaca is. Ezzel nyílik meg a továbbhaladás kapuja a kereskedelmi kapitalizmusból a nagyipariba.

Míg Weber a protestáns etikáról elsősorban mint a tőkés gazdaság működésének előfeltételéről beszél, J. Habermas³ ugyanilyen összefüggést mutat ki a polgári nyilvánosság és a tőkés társadalom központi cselekvésének intézménye, a jogállam között. A társadalmi kommunikáció formáinak és hálózatának kiépülése nélkül nem működhetnének, de még létre sem jöhettek volna a demokratikus cselekvés – döntés és végrehajtás – intézményei. Az állam formalitása ezen az informális hálózaton, mint alapon nyugszik. Ennek kommunikációs terében, mezejében folyamatosan képződik az a szerteágazó közfelfogás, amelyből , azután tagolt döntéshozó apparátussá formálja meg magát a jogállam.⁴

Weber és Habermas egyaránt a klasszikus ipari kapitalizmustól és annak modernitásáról beszélnek, s korképükben a modernitás eszmeköre két ágra hasad – követve és kivetítve magának a tőkés társadalomnak az alapvető belső ellentétét, tagoltságát. E kettő: a liberalizmus és a szocializmus. Előbbi az ipari tőke nézőpontjának, utóbbi pedig a tőke alá rendelt munkáénak felel meg, annak kifejeződése szemléletben és gondolkodásban. Ez az egyszerű sarkalatos kettősség, amelyet az ipari fejlődés élvonalában átéltek és megállapítottak a századelőn, azóta szövevényesebb lett. Azóta világszerte megnövekedett a társadalmi mobilitás és így – elsősorban a sikerrel modernizálódott területeken – mindenfelé különnemű csoportok és kultúrák élnek együtt, de még ezek különneműségei is többfélék. Bennük a tőkés rend különböző fejlettséggel és mértékkel van jelen. Különböző fokokon uralja a társadalom egészét.

Ennek nyomán a mi századvégünk posztmodern erkölcsfilozófusai már erkölcsi pluralizmusról értekeznek, azaz multi-kul-turális együttélésről, vagy éppenséggel posztmorális társadalomról.⁵

Bevezetés: a jelen bajai

A nálunk, Kelet- és Közép-Európában megindult rendszerváltás jegyében a polgári közhatalom intézményi kereteit a szabadon választott parlament megalkotta. Jogi értelemben tehát van itt nyilvánosság és reprezentáció: pártstruktúra, választás és testületek, törvény, törvényhozás; közhivatalok és hivatalnoki kar, igazságszolgáltatás és bűnüldözés. Mindezek működnek is formális értelemben. Viszont továbbra is úgyszólván minden hiányzik, ami egy demokrácia spontán működésének nélkülözhetetlen informális eleme. A mai magyar politikai mezőnyben nem mutatkoznak tisztázott, jól azonosított eszmék és elvek – így nincsenek összefüggő programok, átfogó stratégiai alternatívák sem. Nagyon alacsony szintű az együttműködés a különböző szárnyak, pártok és csoportok között, amelyek féktelenül igyekeznek érvényesíteni érdekeiket egymással szemben. Okkal ok nélkül marják egymást a szembenállók, s még a csoportérdek alól is kilóg a gátlástalan egyéni önzés. Hatalmassá duzzadt a nyerészkedés, a korrupció, a gyanúsítás.

Vajon mi teszi ilyenné ezt az átalakulást – a mai kelet-európai politikai életet?

Az újkor kialakulásának magyar öröksége

Ez a társadalom nagymértékben és többdimenziósán heterogén. Benne az együttlevő különféle történeti lerakódásoknak és etikai normáknak azonban nincs rendezett pluralitása, a részeket

átfogó, magasabb egysége. Ha a legfejlettebb országok társadalmát és gazdaságát illetően esetleg van értelme posztmodernitásról és posztmoralitásról beszélni, a mi társadalmunk túlnyomó részére nézve ennek sok értelme nem lehet. Nem túl vagyunk a kifejlett kapitalizmuson, hanem inkább előtte még. Népességünk nagy része még falvakban, vagy falusias településeken él. A deklarált egyenlőség és autonómia függönye mögött felekezetek, osztályok és nemzetek súlyozott jogokat és megkülönböztetéseket hordoznak – az anyagi és szellemi tulajdonosok, a római keresztények és a nyugati nemzetek bujtatott, hallgatólagos előnyeivel.

Ha a legfejlettebb országokban a reformáció nyomán a protestáns etika a kapitalizmus szellemét gerjesztette fel, ahhoz képest itt még ma is inkább a félfeudális agrárkapitalizmus szelleme uralkodik. Kapitalizmust törekszünk csinálni, de tegnapelőttit, és azt is megalapozó szelleme, természetes előfeltételeinek megléte, céltudatos létrehozása nélkül.

Átalakulásunk széltében elfogadott kiinduló feltevése az, hogy nálunk már volt egyszer kapitalizmus (polgári társadalom), s ezért véget vetve az erőszakolt megszakításnak – ahhoz kell visszatérni, onnan és azzal elindulni újra. Arra nézve azonban, hogy hova is kellett vajon visszatérni – 1849-hez, 1920-hoz, 1944-hez, 45-höz vagy 49-hez -, elmaradt az elvi tisztázás. Az ilyen ügyekben felmerült javaslatokat és igényeket nem átfogó történelmi-etikai értékelés, hanem pragmatikus jogértelmezés alapján folytatott huzavona döntögette el rendre. Megvagyunk hát, továbbra is abban a naiv feltevésben, hogy nálunk a rekapitalizáció rendelkezik a kellő erkölcsi alapzattal, illetve hogy ilyesmire, lehet, nincs is igazán szükség.

Hol is vannak hát vajon a hátunk mögött a magyar társadalom Kialakulásának nyitva maradt kérdései? Történelmünknek azok az eseményei-szakaszai, amelyeken úgy haladtunk túl, hogy a bennük felvetődött kérdésekre, ellentmondásokra megoldáshoz nem jutottunk, noha az egyetemes emberi történetben máshol kiérlelődött rájuk a megoldás. Igaz, nem különböző helyeken – hol itt, hol ott -, hanem már jó ideje mindig nagyjából ugyanott: a tőlünk nyugatra fekvő Európa világában.

Az etnikailag magyar, „bennszülött" vallások

Úgy gondolom, legalább 300 évre kell visszatekinteni: a reformáció, a török kiűzése és a fejedelemség összeroppanása, valamint a kuruc mozgalmak pontjáig. Amik akkor és azóta történtek, máig hatnak, meghatározzák életünket, behatárolják lehetőségeinket.

A forradalom az európai újkor társadalmi átalakulásainak műfaja. Nyitánya a reformáció (eltekinthetünk a korábbi eretnek lázadásoktól), a továbbiak pedig ennek gondolatkörében és etikai alapjain haladnak, egyre élesebben szembehelyezkedve a kereszténység középkori konkrétságaival és szimbolikájával – mégis annak eszméit értelmezve újra és újra.

1.) Nálunk – a hatalmi és gazdasági elakadásunknak megfelelően – a protestantizmus nem tudott úgy kibontakozni, illetve meghódított terét és súlyát úgy megtartani az ellenreformációval szemben, hogy betölthesse azt a szerepet, amit Nyugat-Európában, az ottani polgárosodás folyamatában betöltött. így azonban nem a polgárosodás célja vált benne meghatározóvá, hanem a hagyományos, későfeudális társadalomszerkezetben adódó rendi pozíciók önvédelme, sőt még megkésett kiépítése is. Amely rétegek, területek Magyarországon abban a helyzetben voltak, hogy megvédhették (protestáns) felekezeti álláspontjukat, azok töltötték meg a továbbiakban a maguk érdektartalmával felekezeti tanaikat és ezek rendszerét – a későfeudális társadalom egészében adott összefüggések keretein belül és azokhoz képest.

A kései feudalizmus kulcsszereplője a nagybirtokos osztály volt. Főnemesség és főpapság, amely vonszolta magával a hozzá láncolt paraszti rétegeket: jobbágyságot és zsellérséget (később cselédséget és idénymunkásokat), sőt a kézműves-kereskedő polgárságot is. A vallásháborúk idején közülük sokan helyezkedtek szembe az idegen uralkodóházzal, és tértek protestáns hitre. A török kiűzése, az Erdélyi Fejedelemség bukása és az ellenreformáció során azonban rekatolizáltak, és magukkal rántották a tőlük függő és rájuk támaszkodó paraszti és polgári sokaságot is. A türelmi rendelet nem állította helyre a megelőző állapotot – hiszen nem párosult immár a nemzeti, illetve lokális függetlenséggel, és nem szüntette meg a katolikus vallás kitüntetett helyzetét.

Ilyenképpen a magyar katolicizmus maradandóan az ellenreformáció és a monarchikus birodalom eszmeköréhez kapcsolódott – felső, egyházpolitikai szintjén. Alsó – népi – szintjén viszont a korábban protestáns tömegek katolikussá visszatérített részének kezéből sem lehetett többé kicsavarni a nemzeti és rendi függetlenség eszményeit. Ebben a tekintetben tehát a „nép" az alsó-papság egy részével együtt nemzeti érzületű – pszeudo-protestáns, kuruc-katolikus – maradt, olyasformán, mint manapság Latin-Amerikában a felszabadítási teológia hívei. Alighanem kulcsmozzanata ennek II. Rákóczi Ferenc janzenizmusa, és személyének kultikus össznemzeti tisztelete. A felvilágosult abszolutizmus nem tudott Rákóczi titkos, népi szentté avatásával mit kezdeni, csak a kiegyezés eklektikus nagyvonalúsága adta meg ehhez a hatalom megkésett jóváhagyását.

2.) Eképpen a protestantizmus nálunk a patriarchális, kisbirtokos paraszti-kézműves osztálytartalomban rögződött. Kisebbségi helyzetében csak kezdeti, konzervatív formái tudtak szervesen kifejlődni és megszilárdulni. Egyfelől restaurálódott benne a klerikalizmus – a zsinat-püspöki szervezettel -, másfelől viszont ez beágyazódott a maradvány-faluközösség patriarchális demokratizmusába, annak – olyan-amilyen – önkormányzata egyesült a presbitérium tekintélyelvű helyi hatalmával. Ezekből szövődött a magyar konzervatív, történelmi kálvinizmus⁶ (lásd Juliáné Brandt adatait). A protestantizmus ilyen agrárius-kelet-európai értelmeződése egészen a pártállami átalakulásig nem tudta elveszíteni időszerűségét. A Horthy-korszak hatalmi súlypontja még mindig a felekezeti egyensúly törekvésének jegyében és annak eszmekörében fogalmazódott meg (az erdélyi menekült református elit: Teleki, Bethlen, Ravasz, Makkai).

Ezért az agrár-társadalom alsó rétegeinek kiútkeresése, etikája egyfelől az erőszakos és teljes negativitásba, másfelől az extatikus irracionalitásba torkollt. A századforduló óta egyre erősödtek a végidőket váró protestáns szekták (erről ld.: Darvas J. – Kovács Imre), a csődbe-csapdába került paraszti egzisztenciák menedékei (mint az indián szellemtánc mozgalmak 1880 után az USA-ban, és jelenleg Brazíliában /Boglár/), és a kurucság örököse, az agrárszocialista mozgalom.

3.) Nem hagyhatjuk ki teljesen a számvetésből a paraszti életben megőrződött kereszténység előtti, pogány hagyományréteg jelenlétét sem, mert ez, mint konkrét formákban élő babonaság de legalább, mint arra való ködös hajlam – határozottan jelen van mindmáig vidéki életünkben, találkozik és összekapcsolódik az újabb nyugati divathullámokkal.

A jövevény vallások és etikák

A török kiűzetése után nyugatról betelepített és betelepülő közösségekkel olyan vallási és etikai képletek jelentek meg Magyarországon, amelyek nem tudtak feloldódni a korábban itt kialakultakban, alapvetően azért, mert ezek a közösségek már régi otthonaikban polgárosultabbak voltak, illetve azzá válhattak itteni megtelepülésük körülményei folytán. Az itt őshonos keresztény felekezetek betelepült hívei határozottan más etikai elveket követtek, mint a hazaiak. Például Tolnában a völgységi német katolikus telepesek határozott felhalmozó-árutermelő stratégiával éltek, míg a mellettük lévő hegyháti régió református, magyar lakossága a két háború közötti időben is önellátó-felélő stratégiával gazdálkodott⁷ . Ezzel szemben a szintén tolnai Nagyszékely településen⁸ a magyarok és a telepített németek egyaránt reformátusok voltak, ám a közös hiten lévő két egyházközség 200 év alatt sem volt képes egybeolvadni, hanem külön templomaik és papjaik voltak.

A helyreállított Magyar Királyság széli tartományainak idegen népei nagy számban települtek be, és rohamosan asszimilálódtak (főképp a dualizmus idején). A Tóth, Horváth, Román-Oláh, Németh, stb. családnevek ma sok oldalt töltenek meg a telefonkönyvekben, hasonlóképpen az e nemzetek nyelveinek képzőivel (esik, -ics, -vics, -án, …) alkotott nevek. Az asszimiláció azonban ilyen tempóban nem hatol el az egzisztencia belső – a családi szocializációban nyugvó – rétegeihez. A városokra betelepülő német polgárság – tőkések, értelmiségiek és szakmunkások – jelentős része luteránus. Ők alkotják máig a magyar evangélikus egyház gerincét. Noha intézményesen nem a kálvini tanítás alapján állnak, ők mégis pietisták (ennek az etika-átvételnek a történelmi útvonaláról lásd M. Webert).

Az eddigiekben kizárólag a római hagyománykörből fakadó etikai ágazatokat vettük szemügyre. Semmiképp nem mellőzhető azonban a nálunk jelenlévő hagyományoknak az e körön kívüli csoportja. Elsősorban a zsidóság, akik is Európa nagy részében kiemelkedő szerepet játszanak a kapitalizáció folyamatában, nálunk azonban ennél is többet: az ország kiterjedt vidékein, hosszabb időn át kizárólag ők képviselik a tőkét – illetve a tőkés szemléletet, viszonyulást, azaz etikát. A rendi hagyományban megragadt rétegek antiszemitizmusa ez ellen való tiltakozás. A tulajdon-nélküliek részéről antikapitalizmus, a tulajdonosokéról pedig a versenyképtelenségből fakadó indulat.

Weber a kapitalizmus szellemének vizsgálata kapcsán tárgyalja ugyan a sajátos zsidó etikai habitust (A zsidó párianép eredete címmel), de nem veti egybe kimondottan a protestantizmuséval. Annak alapján, ahogy a protestáns dogmatikában a predestináció kálvini gondolatát mutatta be központi jelentőségűnek, úgy az ótestamentumi hagyományban alighanem a zsidó nép kiválasztatását kellene hasonló súlyú meghatározottságnak tekintenünk. A kétféle kiválasztatásból fakadó motiváció feltétlenül hasonló egymáshoz, de semmi esetre sem azonos. A hit adományakiváltság bár, de azt bárki elérheti. Míg a választott népbe szüle-les végzetszerű megkülönböztetés-kiváltság és kötelezettség.

A nem római etikai örökségről szólva csupán megemlítem az ortodox felekezetet és a cigányságot, mint akik a kapitalizálódásra való készség tekintetében a sorvégén állnak. Ilyen is van.

A polgári forradalom etikája – és veresége

A szabadságharc radikális polgári irányzatának szoros volt a kapcsolata a protestáns felekezetiséggel (Petőfi, Wesselényi, Szemére stb.) – különös módon elsősorban a luteránus egyházzal. Maga Kossuth is evangélikus („udvari papja", Ács Gedeon jelentős háttéri szerepet játszik). A Szabadságharc bukása utáni megtorlás is keményebben sújtotta őket, mint a reformátusodat⁹ . Figyelmet érdemlő mintája ennek az aradi tizenhárom.

A szabadságharc elbukott, s vele együtt a jobbágyfelszabadítás és az iparosítás radikális, reményteljesebb változata. A győztes uralkodóház a Birodalom munkamegosztásában Magyarországot rögzítette mezőgazdasági szerepében; a nagybirtokot feudális függőségeiben és hatalmi előnyeiben, vele szemben pedig a parasztságot ráutaltságában és elmaradottságában. Halmozódott és egyre súlyosabbá vált a történelmi késés, és rögződtek a rendi hagyományú etikai pozíciók.¹⁰

A magyar „modernitás" avagy európaiság

A nemzet és annak öntudata – célkitűzései és cselekvésmódja egyre inkább ehhez az egzisztenciális tartalomhoz idomul. A gyáripar soványan születik, ezért a városodás továbbra is elsősorban mezővárosokat nevel, amelyeknek valóban városi tartalma csupán közigazgatási és kézműves-szolgáltatási jellegű – tehát az agrár környezet által meghatározott¹¹ . A modernizáció csak vékonyan, ennek az alaprétegnek a felszínén képződik. Nem belőle sarjad ki azonban, hanem rátelepül. Importként érkezik inkább a kevés nagyobb, ipari városba, és szellemi-etikai szubkultúraként, szigetekben tenyészik. Az asszimilációra ugyan mindkét fél törekszik, de annak inkább csak külsőségeit képes megragadni, belső köreiben mindkettő ironizál és háborog fölötte.

A modernizáció komplementáris két politikai-kulturális irányzata a liberalizmus és a szocializmus¹² – elszigetelt és féllegális marad, szervetlenül illeszkedik a rendi hagyományokhoz, s azokat – a megfelelő iparosodási-folyamatok nélkül – semmiképp nem tudja felemészteni. A kereskedő, gyáripari tulajdonos és műszaki vezető réteg, valamint a szabadfoglalkozású értelmiség zsidó, örmény, sváb, morva. Liberalizmusa egészében áll szemben a megrekedt, túlnépes agrártársadalommal (szabadkőművesség).

A bennszülött rétegek modernizációs ideológiái

A modernitás másik, nem tulajdonosi ága a szocialista irányzat. Ennek elemei bejutottak a falusi társadalom eszmevilágába és ötvöződtek az ott őrzött keresztény-agrárius reform törekvésekkel. Ezek hagyományos alakja a kuruc-protestantizmus. A kettőből kialakult ötvözet az agrárszocializmus: egy mitikus színezetű népi-nemzeti mozgalom, amely néhány évtized alatt kitermelte a maga értelmiségi elitrétegét is. Ez a falukutatók, parasztpróféták, népi eredetű és ihletésű művészek eléggé népes csoportja. Az ő vizsgálódásuk és agitációjuk nyomán pedig a II. világháború idejére már egy széles nemzeti-demokratikus értelmiség nevelkedett ki („igazi kuruc-magyar"), amelyen belül megtalálható volt a politikai irányzatok teljes spektruma, a szélsőjobbtól a szélsőbaloldalig.

Ha nem is teljesen magábanállóként, de kiemelkedik ebből a mezőnyből Bibó szinkretikus poszt-protestantizmusa: a nemzeti és értelmiségi – protestáns eredetű – elhivatottság egyetemes emberivé átértelmeződése. Bíbó műve nem elsősorban tudományos teljesítményével, hanem etikai emelkedettségével, illetékességével – mint a legszervesebb magyar, illetve Közép- és Kelet-Európai önértelmezés – vívott ki egyöntetű elismerést a hazai értelmiség szinte teljes spektrumában, és a térségünk iránt érdeklődő külföldiekben.

Ezzel átellenben a hazai protestantizmus hivatalos, egyházi formájában viszont antiintellektuálisan ötvöződött a pietizmus és a történelmi-nemzeti kálvinizmus öröksége¹³ . A Monarchia felbomlását követően szinte nyomtalanul kilúgozódott a teológiai racionalizmus és (a vele rokon) kultúr-protestantizmus – korábban erőteljes – irányzata. Az egyre radikálisabb új fundamentalizmus sem városon, sem falun nem tudott magába fogadni szinte semmit a modernitásból. A szocialista és a liberális pólust egyaránt kritikátlanul konzervatív alapállásból utasítja el.

A baloldal etikai transzcendenciája

Ugyanakkor a forradalmi baloldal osztályetikája alapvetően elutasító az egész agrár-társadalommal – és a hozzá tartozó keresztény hagyománnyal – szemben. Mivel azonban negativitása nem üres, hanem kritikai, erkölcsi tekintetben megkísérelte elsajátítani és a maga számára érvényben tartani az európai (római) keresztény normákat. Ez a negativitásban megmaradó forma azonban magában előfeltételezi a tagadottnak a jelenlétét – rajta kívüli fennállását -, mivel azt nem sikerült elsajátítania, s ezzel a maga benső mozzanatává tennie. Ilyen módon függő transzcendentalizmusa ezért utópikus, vagyis evilági – és eme oldatlan ellentmondásában tragikus. Határozottan utasít el minden gondolatot, amely az emberi egzisztencia bármilyen reményen örökkévalóságára alapozza az erkölcsi szükségességet. Ezzel szemben utópiáját erkölcsi-politikai feladattá tűzi ki, s elérésére stratégiát alkot, és szervezetet épít. Már ezekben a militáns vonásaiban is szembehelyezkedik a protestantizmussal, méghozzá részben visszafelé lépve a katolicizmus és annak hierarchikus, hatalmi vonásai felé.

Sztálin – és az ő nevében nálunk Rákosi – felszámolta a lenini bolsevizmust és annak a tényleges forradalmi helyzethez – az abban spontán működő heroizmushoz – kötődő erkölcsi alapjait. Helyében a proletárdiktatúrát átalakította terrorista-bürokratikus despotizmussá. A félelmet és gyanakvást építették ki a társadalmi cselekvés alapzatává, általános motívumává. Ezzel helyettesítették-gerjesztették az etikai transzcendenciát.

A II. világháború után nálunk lezajlott átalakulás időszakából feltétlenül külön figyelmet érdemel a NÉKOSZ mint különleges erkölcsiségű mozgalom. Etikája intellektualizálni tülekedett a szegényparaszti (és arra emelve a nemzeti) egzisztencia öntudatát, mint konkrét, kommunisztikus közösséget, és erre alapozta az elit társadalmi cselekvését. Ez az etikai konstrukció mindmáig nem vesztette el teljesen vonzását és példaériekét (szakkollégiumi mozgalom).

Újraindulás a háború után

A felszabadulás utáni parlament első párt-spektrumában nem volt leien a katolikus-feudális, de a polgári-liberális zsidó, és a német-pietikus csoport sem. Ezek törekvéseiket vagy más reprezentációkba rejtve, vagy parlamenten-kívüli eszközökkel érvényesítették. Így az urbánus modernitást a parlamentben egyedül a szociáldemokraták képviselték formálisan, szabályszerűen. A hatalom centruma, gyűjtőhelye viszont az akkori Kisgazda Párt tradicionalizmusa: kistulajdonosi etikai protestantizmusa volt, a történelmi (episzkopális, ortodox) kálvinizmus. A német eredetű (svájci, holland) pietizmus a református egyházban ekkor még csak, mint szektás ízű, belső ellenzéki reformmozgalom működött. Innen tekintve határozott szimbolikus jelentősége van annak, hogy az alakuló országgyűlés a debreceni Nagytemplomban ült össze, így minden tulajdonosi réteg a Kisgazda Pártba tömörült, illetve annak homlokzata mögött vonult fel a politikai színpadra – ezért lett az Kisgazda és Polgári -, majd onnan lépegettek elő, és önállósultak – a baloldal által eleve megbélyegezve. Emígy éledt újjá a katolicizmus politikai szereplése is (Mindszenthy, Barankovics, Balogh stb.)

A kommunista hatalom és kizárólagosság

A hatalomátvétel folyamatában azután a parasztpárti kuruc-protestantizmust és a szociáldemokrata dolgozói pragmatizmust e pártok teljes tagságával – nagyrészt ugyan csak adminisztratíve, de – közvetlenül a Kommunista Párt kebelezte be. A református nemzeti egyházban viszont a korábbi kritikai belső ellenzéki csoportokat emelték hatalomra. A háború válságos éveiben kibontakozott ébredési-ellenállási mozgalom vezető személyiségeiből lettek püspökök: (Bereczki Albert és Péter János). Erdei, Darvas, és Veress Péter mindhárman miniszterek, s a két előbbi egyben református egyházkerületi (?) főgondnokok lettek. A pártállami vezetés mindezeket felügyelete alá vonta és opportunus együttműködésre kényszerítette.

A falusi osztályharc kiélezése – a kollektivizálás és a kulák-üldözés – olyan engesztelhetetlen ellentéteket gerjesztett a falvakban, amelyek nem voltak feloldhatók a hagyományos etikai gondolatkörben, annak még a legszélső, agrárszocialista gyűrűjében sem. Ez már nemcsak a kisgazdákat, hanem a volt parasztpártiakat is eltaszította a kommunistáktól.

A reform-kommunizmus

1953-56-tal viszont a sztálini zsarnoki hatalom helyébe Hruscsov és Brezsnyev lágyított apparátusi diktatúrája lépett. Ennek nemzetközi védőernyője alatt Magyarországon Kádár megkíséreIte feléleszteni és kiépíteni a lenini NEP koncepcióját – egy merőben új falusi politikával párosítva -, kompromisszumok elkeseredett sorozatának árán és révén.

Mindezekkel azonban a kommunista etikai transzcendentalizmus és annak társadalmi és szervezeti bázisa nemhogy talpra állt volna, hanem sorvadt tovább, egyre több teret nyitva a nyersen materiális egyéni és testületi önérdekeknek. Előmozdította ezt a befejezetlen reformok kettőssége, a nyílt legális fórmák mögötti rejtett, hallgatólagosan engedélyezett informális réteg, a gazdaság, a kultúra és a politika területén egyaránt. Az apparátusi tiltakozás (W. UIbricht, E. Honecker, stb) nem volt képes érdemileg új, hatékony etikai alternatívát megfogalmazni a sztálini heroikus terrorizmus és az apparátusi-kispolgári pólusokon túl.

A hiánygazdaság keretei között általánossá vált a kinek-kinek kínálkozó helyzeti előnyök kihasználása, ezzel pedig a társadalom kisebb-nagyobb privilégiumok kusza sokaságára bomlott széjjel; a leghígabb jelenségi-materiális szinten dezintegrálódott. Először az orvosok, kereskedők, jegyeladók nyúltak bele a közös tálba, de szervezett formát is kapott ez a dolog: megjelent az IKKA és a káder boltok, az elit-intézmények üdülői, étkezdéi. Aztán a fusizás, magánépítkezés, maszekolás, a gebin, a háztáji árutermelés, adókerülés… és mindezek csendes tudomásulvétele a hivatalosság, a központ részéről. Ebben kimondatlanul elismerést nyert a sivár fogyasztói privatizmus, és annak utilitárius etikája. A vezetés pedig mindezt el kellett fogadja, mert hivatalos keretei között nem volt képes kielégíteni a méltányos, reprodukciót biztosító fogyasztói elvárásokat. Az azokra irányuló követeléseket pedig csak megfélemlítéssel – a sztálini módszerekhez visszaközelítve – lett volna képes elhallgattatni.

Gorbacsov és a glasznoszty nem hozott etikai programot, csupán a Brezsnyevi örökség elutasításának és felszámolásának programját, tehát üres negatívumot. Ezzel pedig – szándéka ellenére – nem vezetett tovább, hanem csak vissza a tőke restaurációjához és a szocializmus egészében való felszámolásához.

Előzmények:

1. A szocialista urbanizáció és átrétegződés során falusi tömegek özönlöttek városba, és vitték magukkal lokális közösségi öntudatuk, moráljuk maradványait, amely szerint az idegenekei szemben csak a vendéglátás határáig kötelez az erkölcs. így i városi nagytársadalmi közeg eleve felmentést nyújtott antiszociális késztetéseiknek.
2. Mivel a diktatúra minden eszközt megengedett magának (hiszen azok alkalmazását szentesítette a cél!), az abszolút ellenségesség jegyében, erkölcsileg ugyanerre feljogosítva érezték magukat a vele szembehelyezkedők – jogos védekezésük címén. Ennek szerves része volt a mimikri, a színt nem vallás, a leplezkedő hazugság és a köztulajdon gátlástalan meglopása, herdálása.
3. Túlfelől viszont a Kádár-féle szövetségi politikában a hatalom elvtelen kompromisszumokat kötött. A csendes reformok ügyében összekacsintott a rendszer ellenzékének egy-egy részével – az éppen aktuális taktikai kontextustól függően -, s gyakorta szemet hunyt az antiszocialista magatartással és opportunista látszatkeltéssel szemben is. Aczél pedig a kulturális elit körében gyakorolta ennek a rögtönzésekkel és személyes elfogultságokkal átszőtt szövetségi taktikának az illetékes vetületét.
4. Ez a világos határok nélküli rugalmasság megint csak feloldotta azok lelkiismeretét, akik elfogadták a benne felkínált személyes előnyöket. Szabaddá tette őket arra, hogy jelmezüket kedvük és főképp pillanatnyi érdekük szerint cserélgessék. Így derülhetett ki egyszeriben a 80-as évek végén, hogy a pártállami elitet már nem feszélyezik a szocializmus eszményei és tanai, hanem tagjainak többsége mindenestől készen áll a kapitalizmus restaurációjára.
5. Az átfogóbb polgári közösség – nemzeti, vallási – tudatát széles körben és mélyen kompromittálta az ateista és internacionalista propaganda és az egyházi vezetésekkel szemben ezzel egyidejűleg folytatott korrumpáló kulturális-ideológiai ellenőrzés.
6. Akik megirtóztak az egész jelenlévő, eliszaposodott társadalmi közegtől – beleértve annak múltját is -, azok közül egyre többen tértek ezoterikus szellemi utakra: szektás és egzotikus közösségekbe menekülnek.

Imígyen alakuló cél- és eszközrendszerével a békés egymás mellett élés versenyében a szocialista fél egyértelmű vereséget szenvedett. Csendes közmeggyőződéssé vált a kapitalista rendszer fölénye – és ezen meggyőződés részeként az a várakozás, hogy abba átlépve minden intézmény jobban fog működni és mindenki jobban fog élni, mint addig, az állam-szocializmusban. Ide azonban ki-ki hozta magával – és azóta is gyakorolja, továbbépíti – még amott kialakított szemléletét és etikáját. Nemcsak az egyének, hanem az intézmények is, és nemcsak kimondva-megfogalmazva, hanem hallgatólagos egyetértés, lappangó evidenciaként is.

Ez a szociális várakozás, illetve ígéret a társadalom egészére nézve (kiváltképp a kelet-európai térség tekintetében) nyilvánvalóan nem teljesült: a társadalom alsó harmada tragikus szegénységbe süllyedt, és felemelkedésre nincs kilátása, illetve csak Kevés és távoli, ha van.

A tőkés restauráció

Az alapítás sajátosságai

Az új hatalom informális megegyezéssel jött létre: a reformkommunista apparátus és a rejtőzködő, az álarcos és a féllegális ellenzék között. A megegyezés annak megnyilatkozása és bizonysága, hogy valamennyiük alapvető célja közös már: az átlépés a jóléti, magántulajdoni társadalomba. A megegyezés feltételei és döntő implikációi a következők:

• a korábbi uralom részéről: a büntetlenség és a folytonosság garantálása;
• az ellenzék részéről: demokratikus, nyitott versenyhelyzet teremtése a hatalom és a tulajdon szerzésének és birtoklásaik terén, szabad egyesülés a politikában és a gazdaságban;
• a károsultak rehabilitációja, kárpótlása és a privatizáció egyenlő esélyekkel (?).

Ez a megegyezés a továbbiakra nézve magából következőleg kizárt minden érdemi erkölcsi bírálatot és önbírálatot, mert:

– Benne minden korábban ellenzéki, antikommunista erő győztesnek van elismerve. Ennélfogva a továbbiakban annak is tekintette – és tekinti – magát, és alapjaiban igazolva látta minden eddigi tettét és gondolatát. Nemcsak antikommunizmusát, hanem opportunizmusát, a Kádár-korszakban folytatott elvtelen és karrier-alkalmazkodását is. Sőt, nemcsak az elnyomatás alatti kényszerhelyzetben elkövetetteket, hanem az azelőtti, a Horthy-korszak és a háború során történteket is: az akkori antiszociális meggyőződést, elkötelezettséget, illetve azokkal a hajdani politikai erőkkel való utólagos azonosulást és szolidaritást. Ebből érthető, hogy az a jobboldal, amely az induláskor még nép-nemzetinek vallotta magát és a népi írók mozgalma erkölcsi örökösének, egy-két év alatt átszíneződött a két háború közti úri osztály szellemi-öntudati örökösévé és már igényt is tartott ennek anyagi-tulajdoni folyományaira is.

– A szocialista oldal viszont, mint vereséget szenvedett és eszeiben megcáfolt lépett be az új rendszer keretei közé. Teljesen tisztázatlan maradt, hogy mit is tartanának fenn korábbi elveikből. A szociális piacgazdaság és -védőháló legendája átmenetileg sem győzött meg senkit – bizonyára magukat a szocialistákat sem -, hiszen itt nem állottak fenn azok a nyugati körülmények, amelyekre ezt alapozták. Nem volt sem érdemi elméleti megalapozása, sem hihető financiális háttere. A párton belüli csoportok addigi belső – még elvinek mondható – ellentétei és különbségei lényegtelenekké váltak. Most már végképp nem ezek egyesítették-osztották őket, hanem a közöttük aktív és felelős személyek érdekközössége és intézményi kapcsolatai – alapvetően az őket illető status quo megőrzésének és sikeres folytatásának érdeke.

A megegyezés – a fentieknél fogva – kizárta viszont a legális és formális politikai életből és tevékenységkörből azokat, akik nem tartoztak a fenti kettős meghatározottság körébe. Az új hatalmi szerkezetben – elsősorban a parlamentben – való jelenlét, reprezentáció erősen korlátozó előfeltételekhez volt és van kötve: meghatározott csoporttudat, kiépült kapcsolatrendszer és szervezett egység, választói támogatottság, továbbá ezek tárgyi előfeltételei: nyilvánosság és intézményi keret – és mindezek financiális fedezete. Az átalakulás későbbi kárvallottjai mindezekhez nem juthattak hozzá, viszont a meglévő elit-csoportok közül – következetesen – őket nem vállalja fel és nem képviseli semelyik. E kárvallottak szemében most a tőkében való csalódás nyilvánvalóan kompromittálja mindazokat az elit-rétegeket – és az azok homlokzatára festett eszméket -, amelyek a fordulat előtt nekik is boldogulást ígértek.

Ilyen közvetlen előzmények után a múlt reális értékelésének semmi esélye nem maradt. Nincs csoport, amely olyan etikai álláspontra helyezkedett volna, hogy elsajátíthatná érdemileg a vele ellentétes álláspont illetve formáció igazságát, lényeges tartalmait, sem az akkori cselekvő, sem a szenvedő oldal illetve réteg erkölcsi ítéletét tekintve, azok érdemi önkritikájaképpen. Önkritika egyáltalán és sehol nincsen, és nincs súlya a közvélemény ítéletének, hiszen a közéletben és a hatalomban nincs valódi reprezentáció sem. Márpedig az átalakulás vesztesei – vagyis a társadalom legalsó jövedelmi és műveltségi rétegei – nem rendelkeznek érdekeik világos megértésének, azok racionális politikai megjelenítésének és érvényesítésének eszközeivel. Ezért ügyükben és nevükben csakis az elit valamely csoportja léphetne fel, ilyen csoport azonban nincs. Nem adódik az érdekek, a kompetenciák és az ideológiák együttes hálózatában.

A weberi tanulság szerint hiányzik innen az az egyetemleges létértelmezés, amely képes lenne a jelen valóságának megfelelően kijelölni a történelmi feladatokat, és ennek alapján kategorikusan ki tudná szabni az azokhoz vezető cselekvés módját: a megoldásra képes etikát. A kálvini tanítás ugyanis – a maga idején – nem kalapból vagy kabátujjból varázsolta elő cselekvési normáit, hanem – ámbár szimbolikus eszközökkel, de – a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével.

A köztulajdon privatizációjának folyamata

A nyílt piac megvalósulásával rövidesen szertefoszlott a hiánygazdaság – és ezzel együtt megszűntek a belőle táplálkozó helyi monopóliumok. Ellenben a korábbi privilégiumok – amelyeket az apparátusi és értelmiségi elit birtokolt és élvezett – jelentős része átválthatónak bizonyult, érvényesíthető maradt az új – kezdeti – körülmények között, és a régi-új elit elszántan és bőségesen élt is e lehetőséggel. Volt, amit törvénybe iktattak – pártállásra való tekintet nélkül, közösen -, volt, amit átmentettek párt, illetve csoport méretekben, és volt, amit egyszerűen egyéni érdekeiknek és individualizmusuknak szabadjára eresztésével birtokba vettek.

Az osztozkodás

A köztulajdon elemei fölötti pártállami rendelkezés széles körű monopolizálása észrevétlenül nyúlt át a tulajdoni kisajátításba.

1.) Már az Új Gazdasági Mechanizmus időszakában kérdésessé vált az egyéni érdekeltségeknek a birtokláshoz és tulajdonláshoz való viszonya, a vállalati önállóság reprezentációjának ügye. Az ekörül zajló hosszas huzavona és az ennek során kiépült rejtett és függő maszekségek úgyszólván észrevétlenül mentek át a privatizációs folyamatba, ott pedig felerősödtek és elvadultak antiszociális vonásaik.

– Amit ma kegyeletteljesen spontán-, vagy előprivatizációnak becéznek, az a hierarchikus állampárti elit csoportérdekének gátlástalan érvényesítése volt a mögöttük következő, de hatalom nélküli szak- és szabad értelmiséggel szemben, kiváltképp annak fiatal korosztálya, valamint a vállalatok és intézmények dolgozói közössége egészének rovására. Milyen fokon volt ez szervezett – felülről irányított, de legalábbis jóváhagyott -, ezt, lehet, sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre a vállalati vagyonok kimentése VGMK-kba és GMK-kba, majd Kft-kbe lesúj-tóan megfelelt az apparátusi érdekeknek és az állampárti stratégiának.

– Azután ez képes volt zavartalanul folytatódni a privatizációs törvény megalkotásában: az új politikai elitek megegyezésre tudtak jutni közös érdekeik ügyében. Jogilag létrejött és zavartalanul működik mindmáig az egyszerűsített privatizáció című varázslat – a vállalati vezetés számára biztosított elővételi lehetőség, vagyis az intézményes lenyúlás. Az eszközöknek e vezetés javára történő kiárusítása egészében, vagy részletekben. A pártvagyon „bespájzolása", a közalapítványok feletti rendelkezés a megfelelő kurátorok kinevezésével, megválasztásával. Ebben a tragikusan etikaellenes cselekménysorban a pártok és magánszemélyek érdekei végzetesen összefonódtak a köztulajdon kisajátítására. Az apparátusi réteg azonban nemcsak ilyen közvetlen, anyagi előnyeit aknázta ki, hanem a másodlagosakat is: kapcsolati, tájékozottsági, műveltségi, hivatali-igazgatási „tőkéjét" is, egyetlen szóval: készenálló hálózatát.

– Nem tartozik igazán a köztulajdon privatizációjának folyamatába, de azért belelóg annak panorámájába azoknak a kis maszekoknak az elég tág köre, akik a Kádár-korszakban fusizgattak, aztán – vagy kiváltották az iparengedélyt valamikor útközben, vagy nem, de – önállósultak, és a rendszerváltást követően megálltak a lábukon mint vállalkozók, esetleg sikerrel fel is növekedtek. Ők a létező kapitalizmus igaz mesealakjai.

2.) Az állampárti elittel és annak folyamatossági legitimitásával szemben a szocialista átalakítás veszteseinek legitimitása vonult fel.

– Az annak idején felszámolt intézmények és társadalmi pozíciók megszakított legalitásának helyreállítására irányuló követelések sora. Ezeknek a követeléseknek az alanyai politikai és tulajdoni aspirációikat attól függetlenül támasztották, hogy közben, a pártállami időkben milyen pozíciókat értek el és töltöttek be. Kiemelkedő példája ennek a két MDF miniszterelnök, akik mindketten igazgatói rangot értek el és vállaltak a szocialista rendszerben. Tehát annak az elitnek is tartozékai, annak a hatalomnak is részesei voltak, és csak ők különböztették meg magukat „amazoktól" mint titkos, rejtőzködő „ellenállók".

– E két szélsőség között folyamatos és árnyalatokban talán gazdag, de lényegét tekintve elég egynemű az átmenet: a reform(kommun)isták, akikről nemcsak ők maguk – és esetleg a titkos csoportjukba tartozó többiek – tudták, hogy a Kádár-rendszernek bírálói, de bírálatuk olyan mértékben volt lojális, hogy azt lehetett nyíltan gyakorolni, vállalni. Ők ugyanúgy nevezhetők azonban a rendszer haszonélvezőinek is, hiszen mint belső, megbecsült ellenzék, az elitbe (nomenklatúrába?) beletartoztak, és ezt a pozíciójukat az átalakulás során képesek voltak megőrizni, illetve a változott körülményekre konvertálni.

– Velük szemben ott vannak a valódi vesztesek, akiket a pártállami hatalom ténylegesen károsított, megbüntetett nézeteikért, illetve politikai cselekedeteikért. Ezek börtönbe kerültek, elvesztették állásukat, jövedelmüket, nem gyakorolhatták hivatásukat, nem jutottak lakáshoz, gyermekeiket nem vették fel egyetemekre stb. Vagyis kimutatható, tényleges károkat és hátrányokat szenvedtek el. Ők azonban nagyon kevéssé voltak képesek elismertetni veszteségeiket, s hozzájutni elszenvedett káruk reális pótlásához. Egyenlő esélyekhez már nem juthattak; befolyásukat, társadalmi szerepüket nemigen szerezhették vissza; az új elit kialakulásában nem kaphattak helyet maguknak.

– A veszteseknek különleges, átelleni csoportja az emigránsoké/disszidenseké, azoké, akik közülük nem kallódtak el odakinn, hanem képesek voltak beilleszkedni a nyugati világba. Ők sikerüket és a jóléti világba tartozásukat köszönhetik elüldöztetésüknek – már amennyiben itthon tényleges részük volt ilyesmiben. Az ő áldozatuk tehát egyszer már el is vette jutalmát – odakinn. Most hazatérve, itthon másodszor is részesülhettek benne – amennyiben igényt tartottak rá -, ugyanúgy, mint azok, akik itthon ültek, vállalták és megfizették tetteik és gondolataik árát.

3.) Beletartoznak az összképbe a kisarjadó bűnszövetkezetek szervezői és tagjai is, akik a fentebbi legális, vagy féllegális módokon nem jutottak igényük szerinti részhez a közvagyon felosztásából (hiszen, ha hozzájutottak, már nem volt miért bűnözzenek), tehát erőszakkal léptek be az újrafelosztásba.

– Legvégül azok a korábbi dolgozók, akik a restauráció során kiszorultak a szabályszerű foglalkoztatásból, s így megélhetésüket csak a második, szürke-fekete gazdaságban (voltak) kések megtalálni.

Mindezek a felsorolt magatartásformák a közérdekhez való sajátszerű viszonyulásokat tartalmaznak. Viszonyulásukat valamilyen szinten és a nyíltság bizonyos fokán megfogalmazzák, illetve vannak forgalomban számukra a társadalmi kommunikációs mezőben olyan közkeletű megfogalmazások, amelyeket elfogadnak, és amelyekkel azonosítják magukat, viselkedésüket. Ezek a megfogalmazások készülhetnek ugyan különböző jelrendszerekben, de végső fokon minden esetben etikák, etikai természetűek, így áttekintve őket, bízvást megállapíthatjuk, hogy döntő mértékben normatagadó, kisebb részükben pedig kudarcos, meghiúsult etikák.

A modern tőke természetéről

A mai, (poszt)modern tőke nem ugyanaz nagyobban, mint volt ama korábbi, amelyiket az államosítás annak idején nálunk megszüntetett. Éppen ezért ez, a maga sajátszerű formájában, itt egyelőre kevéssé és csak nehezen tud képződni, mivel nincsenek felkészült, megalapozott képviselői. A nemzetközi tőke s a világpiaci hatások nem a hajdan megszakítottnak egyenes folytatásaképpen érkeztek-érkeznek hozzánk, hanem a ma érvényes legújabb meghatározottságaikkal. A tőke képződése merőben másképp zajlik, mint a hajdani, „természetes" folyamatban. Az a nálunk széltében divatozó analógia, mely szerint ami most itt folyik, az eredeti tőkefelhalmozás, teljesen felületi és megalapozatlan. Tartalma nem több, mint hogy ennek is vannak keserves vesztesei, nyertesei pedig ennek is kíméletlenek és gátlástalanok.

Az új meghatározottság magja a hatékonyság, a minőség elvének előtérbe kerülése a korábbi mennyiségi tényezővel – a növekedés és felhalmozás extenziójával – szemben. Már nem a gyártásban alkalmazott munkások és gépek sokasága – azok számának növekedése – a döntő, hanem működésük hatékonysága vált azzá. A továbbhaladás pedig a hatékonyság fokozódása révén valósul meg, a gyártó-berendezésekben megtestesülő hasznos információk „mennyiségében", azok szellemi tartalmában. Ilyen értelemben beszélünk ma információs gazdaságról, szellemi termelésről, szervezett minőségbiztosításról. A fejlett országok gazdasága ma már nem anyagi javakat állít elő elsősorban, hanem szellemieket: információkat és azok anyagi működtetésének eszközeit.¹⁴

Ezzel a változással azonban a tulajdon természete és megőrzésének ügye is gyökeresen megváltozott. A szellemi tulajdont ugyanolyan védelem illeti, mint az anyagit, ámbár a kétféle nem azonos természetű. A tudás ugyanis korlátlanul sokszorosítható: bárki megszerezheti anélkül, hogy kitalálója a magáét elveszítené. A mai tőke igazi nyeresége azonban nem is pusztán magában a tudásban, hanem annak kizárólagosságában van. Abban, hogy amim nekem van, az másnak ne legyen, rajtam kiül azt senki ne használhassa. A szellemi alkotások tulajdoni védelme, felhasználásukra a szerzői monopólium biztosítása az alapja a tőke legújabb fejlődési mechanizmusának. A monopolisztikus előnyökért folytatott versenybe azonban nem tud belépni és benne részt venni akárki, hanem csak azok, akik már rendelkeznek az ehhez szükséges felső szintű, széles körű műveltségi, szervezeti és műszaki adottságokkal. Ezeknek a köre viszonylag szűk – a világtársadalom egészén belül -, és ez a kör együttesen élvez egyre növekvő mérvű műveltségi-tulajdoni monopóliumot. Ez a monopolikus rendszer iszonyú hatalmat ad a benne részesülők kezébe, és velük szemben reménytelenül kiszolgáltatottá teszi a rajta kívülieket, a lemaradottakat, a belőle kirekesztetteket. Korunknak ez a legélesebb, legsúlyosabb konfliktusa, következésképpen e körül fakadnak központi etikai problémái – és egyben innen adódnak a mi rendszerváltásunk fő kérdései is.

A közép-európai társadalmak rendelkeznek elég széles olyan rétegekkel, amelyek képesek teljesíteni a világpiaci verseny által szabott követelmények szintjét. Ezért és ezek által országaik képesek becsatlakozni a mai tőke működési körébe, a világpiac nyílt mezőnyébe. Ugyanakkor a mi országainkban meglehetősen széles a társadalom azon rétege is, amely ilyen szinten nem foglalkoztatható, és azoké is, akik kifizetődőén egyáltalán nem foglalkoztathatóak a mai tőkére szabott feltételek között. Ezeknek a rétegeknek az aránya a többi, tőkeéretthez viszonyítva nálunk még olyan, hogy ad esélyt a beilleszkedésre, felzárkózásra; a vesztesek nincsenek annyian és olyan mélyen, hogy ismét felforgatni kényszerüljenek az elfogadható megélhetéssel rendelkező társadalmat. Ezért ide hajlandó betelepülni a magasan fejlett tőke. Kelet-Európában viszont – tőlünk egy határral arrébb – ez az egyensúly már bizonytalan, vagy éppenséggel nem áll fenn, és azok a kelet-európai társadalmak bizony a felfordulás peremén imbolyognak.

Mi tartja hát őket ebben a helyzetben?

Alapját tekintve az, hogy valamiképpen ők is jelen kényszerülnek lenni a világpiacon, de egy elavult gazdasági felkészültséggel működésmóddal, amit a fejlett kapitalizmus „szelleme" – Weber fogalmát használva – megbénít, kiszorít a piac szabályszerűen működő teréből. Nem is tehet mást, hiszen az a fejlett gazdaság csak a saját működésmódjának megfelelő szabályok alapján maradva képes elérni különleges teljesítményeit, benne maradni nagyiramú fejlődésének folyamatában. A hátramaradott gazdaságok viszont más módon, szűkebb körű együttműködés elavult szabályai szerint működnek. Ezek rendjében, elveiben az a nyitott, fenntartás nélküli együttműködés nincs megalapozva – s ezért nem is folytatható, nem megvalósítható.

Pusztán a törvény fenyegetésével nem kényszeríthető ki a szabályok általános betartása.

Nem lehet minden munkás mögé egy rendőrt állítani; nem lehet minden szerződést bíróság elé vinni és szankcionálni. De még ezen felül: ki tartatja be azután a szabályokat a rendőrökkel és a bírókkal? És kik lesznek azok, akik úgy fogalmazzák meg magukat a szabályokat, törvényeket, hogy azok senkinek ne kedvezzenek, s ezért legyen értelme őket betartani?

A hagyománykötött társadalomban nemcsak az alárendelt, a legelmaradottabb munkaszervezetekben tevékenykedő ember visszamaradott. Ő csak a legkönnyebben rajtakapható és megbélyegezhető. Az elmaradottság szelleme rejtve mindenütt jelen van ezekben a társadalmakban, áthatja, behálózza azok egészét. A politikai és gazdasági elit tagjait is, a törvényhozó testületeket, a felsőoktatást, a bírákat… mindent. Elsősorban és legsúlyosabban azonban falun és a falusias településeken tenyészik; az ott folyó önellátó gazdálkodásban s az ahhoz tartozó szemléletmódban, értékrendszerben – végső fokon annak etikájában: cselekvésmódjaiban, öröklődő szokásaiban.

Efelett a hagyományosság felett a tőke világszerte érvényre tudta juttatni a maga fölényét; tíz év alatt képes volt nálunk is kiterjeszteni és megszilárdítani a maga hatalmát. Nem volt képes azonban magába olvasztani a társadalom hagyománykötöttségét, hanem annak nyílt és rejtett formáit még meg is szilárdította, amikor begyűrte maga alá. Most már a tőke szabályai szerint működik gazdaságunk. A hagyományos pedig szabályszerűtlenné lett, és mint ilyen – szürke- és fekete gazdaság – marginalizálódott. Kiszorult ennek az újnak a perifériájára. Ott húzódott meg, és onnan fúrja vissza magát, ahol a szabályok réseiben utat talál, vagy nyit magának. így az együttélésben a kétféle át is hatja egymást. Mennél keletebbre és mennél délebbre a Föld nyugati központjaitól, annál nagyobb és megrögzöttebb a szürke-fekete hányad.

Délen és keleten nem volt és máig sincs protestantizmus. Emitt a Római Egyház, amott az Ortodoxia őrizte meg kizárólagosságát. – Ennyire igaza lenne Webemek? Délen reneszánsz volt – de nem hozott létre transzcendentális etikát, hanem csak evilági individualizmust és szkepszist. Humanizmusa nem lett több mint felszabadult életöröm. Impozánsabban és teljesebben emberi ugyan, mint a germánok humanizmusának savanyú, álságos reneszánsza, de kapitalizmus mégsem ebből a féktelen elevenségből lett, hanem abból a szikár és fékezett, önmagától elkülönülő transzcendenciából.

A történeti helyzetben adott erkölcsi követelmény és annak lehetséges alanya a politikai mezőben

A fenti vázlat megírásához nem volt tisztázott módszerem, csak kérdésem, és az sem világosan megfogalmazva. Kérdésemben mindössze arról volt csak szó, hogy látva látjuk a politikai élet egyre nyomasztóbb és egyöntetűbb elsilányulását, és szenvedjük tehetetlenül, ahhoz azonban, hogy ez megváltozhasson, okát kéne lelni és érteni ennek.

Miért nem lép fel a politikai életben olyan személy (irányzat, párt, de legalább csoport), amely képes lenne vállalni önmagát és helyzetét – sajátját és az országét, a történelmi pillanatét – olyannak, amilyenek ezek valójában? Miért keveredik mindenki hazugságba, nagyotmondásba, gyűlölködésbe, elhallgatásba? Mi alkotja ezt rossz varázslatot – támasztja ennek kényszerűségét?

Önkéntelenül is két végén egyszerre kezdtem el építeni a gondolat hídját: a jelenből hátrafelé, utolsó megtett lépéseinkben keresve a parancsoló előzményeket, ám ugyanakkor azokról a távolabbi pontokról is errefelé, ahol nemzeti történetünkben már olyan meghatározó események zajlottak, olyan körülmények állottak fenn, amelyek következményei bizonyosan érvényesülnek máig is sorsunk alakulásában és cselekvésmódunkban, amellyel azt mi magunk alakítjuk.

Újkori történelmünkbe eképpen visszapillantva nem találok érvényesülni etikai tisztázódást. Ellenkezőleg: véget nem érő ellentmondásokat látok, amelyek csak újabb és újabb tagadásokat gerjesztenek – anélkül azonban, hogy képesek lennének ezekben kihunyni. A keservesen konzerválódott falu átalakulási kezdeményei mindig újra csak önmagukba hullanak vissza. így a rendiségből kilábolás „normális" kerete – a nemzeti birodalom – sem képes feloldódni, szerkezetét továbbalakítani, és végül gyökerestül megszűnni, sem a nemzeti tradicionális ideológia – és mindezek erkölcsi alapja.

Így következett be aztán, hogy lépésről-lépésre minden transzcendencia és hivatástudat kompromittálódott végül. Maradt a „tiszta" partikularitás – az egyén és a csoportok, legfelül pedig a nemzet – elszánt önzése, s így nem marad hatóképes alapja a tőke és a jogállam működtetésének. Ugyanakkor azonban arra sincs megnyugtató kilátás, hogy ez a transzcendencia-mentesített erkölcsi közeg meglévő adottságaival stabilizálódjék; hogy akár csak rejtve is, de jelen volna benne olyan immanens etikai összegződés, amely kibontakozva kellő indítékokkal láthatná el társadalmunkat az átalakulás kiteljesítéséhez, az újkapitalista rend kiegyensúlyozott működtetéséhez.

Azt viszont merhetjük állítani, hogy történelmi helyzetünkben jól tagoltan és felfoghatóan van jelen ennek a rendnek a hiánya, sőt közvetlenül, készenálló nézeteinkkel való elérhetetlensége. Vagyis: egyértelműen áll velünk szemben az etikai tisztázás követelménye. Nem kerülhető el tehát az újragondolás, sőt ész szerint halaszthatatlan.

A fentebbiekben megkíséreltem bemutatni vázlatosan, milyennek látom elhelyezkedésünket a világtársadalom alap-konfliktusában – amely a fejlődés sodrában bennelévő és az annak peremére szorult országok és társadalmi rétegek között feszül. Ezen helyzetünknek három mozzanatát hadd emeljem még ki.

1.) Mivel kezdünk bekerülni a nyugati fejlett országok szövetségi szervezeteibe, egyre kevesebb szó esik már társadalmunk marginalizálódott rétegeiről. Ha mégis szó esik róluk, úgy abban a bizakodó – önámító – formában, hogy: máris csökken a munkanélküliség, kialakulóban van saját tulajdonosi-vállalkozói osztályunk stb. A politikai és gazdasági elit szűk csoportja, úgy tűnik, csakugyan kezd felzárkózni nyugati mintaképeihez – legalábbis fogyasztói igényeiben és szokásaiban. Ennek mértékében egyre kevésbé képes átélni, és tudomásul venni hazai elmaradottaink helyzetét, azt a kegyetlen tényt, hogy országunk népességének kb. 1/3-a alapvetően alkalmatlan a modern tőkében való felhasználásra, s a gazdaság tőkés szektorából tartósan – nagy részük örökletesen – ki van zárva. Az új urak egyre kevésbé hajlandóak ezek ügyével érdemileg foglalkozni. Márpedig helyzetük gyökeres megváltoztatásához megfelelő tudományos világgazdasági és -társadalmi összkép volna nélkülözhetetlen; szerkezeti forma és normatív motivációs rendszer kellene.

2.) Nemcsak határainkon belüli az előbbi probléma, hanem azon túli is, a szomszédságokban kisebbségként élő nemzettársaink révén. Lerázhatatlan érdekeltségünk és kötelezettségünk áll fenn körös-körül, a határon túli atyafisággal szemben: az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken élő kisebbségi magyarokkal való szolidaritás a nemzeti illetékesség választóvizévé forrta ki magát. Ők azonban kimozdíthatatlanul vannak beágyazódva többségi polgártársaik állami közösségeibe. Rajtuk segíteni csak azokkal közös sorsuk megoldása révén lehetne. Márpedig azok elmaradottsága a miénknél jóval súlyosabb, hagyománykötöttségük jóval kiterjedtebb, össznépességüknek akkora hányada, amekkorával a hátukon ezidő szerint nem lehetnek képesek bevánszorogni Európába. Ezért nem rázhatjuk le magunkról elmaradottságuk gondjait.

A magyar elit minden erejével el van szánva a Nyugathoz tartásának bebizonyítására, kikényszerítésére. Mit se bánja, ha utolsónak veszik fel a megtelt kocsira, boldogan lépne ki a Déli és Keleti szegénység átkozott köréből – ha nem lógna ott a nyakán a nemzeti szolidaritás kötelezettsége, keserves evidenciája. Ezzel azonban lehetetlenség mit kezdeni adekvát etikai elvek nélkül, az elmaradottak felzárkózásának – árutermelői foglalkoztatásának, integrálásuk reális formájának – felkutatása és meglelő súlyú szervezése nélkül. E nélkül beszélni függetlenségről, kontinentális integrációról, globalitásról – sőt még egyetemességről is – meddő locsogás.

3) Amit el kellene érnie a gondolatnak, az a szétesett erkölcsi-politikai pólusok egymásra vonatkoztatása és együttes kritikája: túlhaladása. Ehhez nélkülözhetetlen a transzcendens motiváció, ahhoz pedig a transzcendentális tudati mozzanat és annak formája. Hol lehet ennek társadalmi alapja, hordozója?

Netán a szétvert és korrumpált értelmiségben?

(A tanulmány első változata az MTA Politikai Tudományok Intézetének belkörű konferenciáján hangzott el, 1999. október 14-én, Mátraházán.)

Jegyzetek

¹ Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982.

² Henry Pirenne: Histoire de l'Europe des invasions au XVf³ siécle (l'Office de Publicité, S. A. Bruxelles, 1936)

³ Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 1971.

⁴ Kürt Lewin elmélete szerint: a viselkedési mező meghatározó élmények téri szövedéke. Nemcsak az egyénre, hanem a közösségre vonatkozólag is.

⁵ Ungvári Z. Imre: Változó értelemben (Kolozsvár, 1998. KOMP-PRESS) c. könyvében elsősorban G. Lipovetskyre hivatkozva tárgyalja ezt a kérdéskört.

⁶ Juliáné Brandt: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost Forschungen B: 55, München, 1996.

⁷ Andrásfalvi Bertalan: Falusi műveltségi csoportok Baranyában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

⁸ a) Nagyszékely, adalékok a Tolna megyei falu néprajzához;

b) Válogatás a nagyszékelyi németajkú reformárus egyházközség dokumentumaiból. Mindkettőt kiadta a Nagyszékelyi Alapítvány, 1998.

⁹ Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Athenaeum Rt. Budapest, 1907.

¹⁰ Tóth Zoltán: A rendi norma – Századvég, 1991/2-3.

¹¹ Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

¹² Habermas: i. m. 203. oldaltól.

¹³ Varga Zsigmond: Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen, 1936. Kiadja Debrecen város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület.

¹⁴ Erről a folyamatról elég korán kíséreltem meg képet adni: „A tőkés szellemi termelés felépülésének vázlata" – címmel. Magyar Filozófiai Szemle, 1971/ 3-4. és 5-6. szám

Orbán Viktor első kormánya másfél évig volt hivatalában. Szalai Erzsébet egy év tapasztalatai alapján írt empírikusan megalapozott és elméletileg igényes szociológiai és szociálpszichológiai elemzést erről a kormányról. Interjúi, amelyeket többnyire az alanyok nevének mellőzésével készített és közöl, forrásértékkel bírnak mindazok számára, akik a korszak politikai folyamatainak kutatói. Az Orbán-kormány strukturális és lélektani elemzésén keresztül a szerző felvázolja a rendszerváltás egészéről alkotott fogalmi rendszerét is (bár erről az olvasó rendelkezésére állnak Szalai Erzsébet korábbi, jól ismert művei is). Azokon az oldalakon, ahol különösebben nem elemzi, ott színvonalasan dokumentálja az 1998–99-es időszak történéseit.

A recenzió egy olyan időszakban született, amikor munkához látott a második Orbán-kormány, vagyis azután, hogy a Szalai által hiteles, kritikai értelmiségiként jellemzett Matolcsy György átvette a kormány gazdasági tárcáját. Ez a fejlemény pedig több ponton is érinti a könyv téziseit és következtetéseit. (Az új helyzetre Szalai Erzsébet a Népszavának adott interjúban reagált 1999. december 20-án. Lásd: Trojkák harca a hatalomért. A szerk.)

Szalai egy fontos és aligha kétségbevonható megfigyelésre alapozza elemzését. Eszerint az Orbán-kormányon belül két hatalmi centrum alakult ki az 1998-as választások megnyerését követő időszakban. Az egyik a politikai “trojka” (Orbán, Stumpf, Kövér), a másik pedig a technokratákból álló gazdasági hármasfogat (Surányi, Chikán, Járai), kívülről megtámogatva Martonyi János külügyminiszterrel (a trojka vezéregyénisége azonban egyértelműen Surányi György). Ez a két csoport meg-megütközik a gazdaságpolitika különféle ügyeiben, és az eredmény szükségképpen a második csoport győzelme. Még akkor is, ha a látszat esetenként ezzel ellentétes.

A második Orbán-kormány első lépéseit szemlélve ez utóbbi megállapítás már önmagában is meglepő, hiszen az Orbán-kormány első másfél évének egyik fő motívuma volt Surányi György módszeres szekálása, Járai Zsigmond menedzserbetegsége (és lemondási szándékának folyamatos lebegtetése), nem különben a túlzottan liberálisnak ítélt Chikán Attila bírálata, ami végül is a gazdasági miniszter menesztéséhez vezetett. Szalai azonban nem áll meg a sajtóban “három tenorként” jellemzett gazdasági trojka sikereinek és hatékonyságának hirdetésénél; levonja azt a következtetést is, hogy úgy általában nincs alternatívája az általuk képviselt globalizációnak – legalábbis nemzeti keretek között.

Szalai gondolatmenetét a fentiek alapján kétszeresen is merésznek tekinthetjük. Egyrészt azért, mert minden látszat ellenére a nemzeti oldal egyértelmű vereségét állapítja meg az első év mérlegelése alapján, másrészt pedig azért, mert egyetlen példából, vagyis az Orbán-kormány egyéves működéséből egy általános, globális érvényű következtetést von le a világgazdaság és -politika sajátosságaival kapcsolatban is.

Hogy az Orbán-kormányban meghatározó szerepet kapó értelmiségiek nemzeti orientációjának aktuális megfogalmazását a globalizáció kritikája adja, az egészen nyilvánvaló. Ilyen kritikusa a globalizációnak például Bogár László politikai államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalban, aki 1998 szeptemberében, a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődés-gazdaságtani Szakosztályában elmondott előadásában a globalizációt civilizációs zsákutcának nevezte, és a feladatok között arról is szólt, hogy ellenhatalmat kell építeni a nemzeti bankokkal szemben, amelyek a mai világban nem nemzeti érdekeket képviselnek.

A kérdés csak az, névértéken lehet-e kezelni a nacionalista erőket; el kell-e hinni, hogy nemzeti érdekeket védelmez az, aki magáról ezt állítja? Illetőleg van egy másik tisztázandó kérdés is. A mai politikában elsődleges politikai konfliktusként kezelik sokan a nemzeti és a globális érdekek ellentétét – kérdés azonban, hogy valóban felsőbbrendű-e ez az ellentét a tőke és a munka hagyományos ellentéténél, illetve általában az osztálykonfliktusoknál. Elfogadható-e a nemzeti tőke az egész nemzet érdekeit képviselő csoportnak? (Arról a nüanszról nem is beszélve, hogy ez esetben mit tekintünk a nemzet egészének: 9, 10, 13 vagy 15 millió magyart?) Érdekes módon ezek jobbára csak szűk körben vitatható témák, a jelentősebb tudományos és médiafórumokon a globális és nemzeti pólusok mentén folyik a diskurzus.

Az Orbán-kormány megalakulását követő másfél évben Tamás Gáspár Miklós volt az egyetlen az ismertebb értelmiségiek közül, aki nagy nyilvánosságot kapott egy olyan állítással, miszerint a Fidesz-kormány osztálypolitikát folytat, mégpedig a nemzeti burzsoázia és a középosztály politikáját. Szalai egyetért TGM-mel abban, hogy osztálypolitikáról van szó, ám vele szöges ellentétben arról beszél, hogy az Orbán-kormány politikája elsősorban a multinacionális tőkét szolgálja. Szerinte az Orbán-kormány története alapvetően azt bizonyítja, hogy a kilencvenes évek második felére végképp és teljesen beszűkült a magyar politika mozgástere, mégpedig azért, mert a multinacionális vállalatok lefedték a termelő és szolgáltató szektorokat, és még inkább a magyar exportot. Álláspontja szerint az Orbán-kormánynak emiatt már sokkal több korláttal és kényszerhelyzettel kellett megküzdenie, mint a Horn-kormánynak. Sokkal kisebb volt a jobbközép koalíció mozgástere, mint elődjéé.

Szalai nem téved a multik dominanciáját illetően: valóban a mozgástér szűkösségét jelzi, ha egy ország exportjának háromnegyedét mintegy huszonöt vállalat adja, és abból több mint húsz külföldi tulajdonban van. Az igazán szűk mozgástér azonban akkor áll fenn, amikor az országnak – fogyasztásához képest – egyáltalán nincs, vagy csak alig van számottevő exportalapja. (Ebben az esetben ugyanis egy olyan strukturális deficit keletkezik, amely a külföldi befektetők mellett a külföldi hitelezőknek, illetőleg azok hivatalos és informális képviselőinek is kiszolgáltatja a kormányzatot és az országot.) Márpedig az 1993–94-es időszakot ez jellemezte, és utólag sem könnyű igazolni, hogy az Antall-Boross kormány megmutatta – vagy legalább el tudta képzelni – a kivezető utat, a gazdaság rekonstrukcióját lehetővé tevő megoldásokat.

Ily módon Szalai egyébként kiváló elemzésének Achilles-sarka nem más, mint a közgazdasági szemlélet háttérbe szorulása. Sok szó esik ugyan gazdasági szereplőkről, intézményekről, nézetekről, az elemzésben és a következtetések megfogalmazásában azonban nem játszanak komoly szerepet a közgazdasági megfontolások vagy összefüggések. Szalai döntően szociológusként (illetőleg egy kicsit szociálpszichológusként is) viszonyul a közelmúlt történéseihez, s így következtetései – mint maga az elemzés is – kiválthatják az egyoldalúság vádját. Ez a vád azonban nem annyira súlyos, mint ahogy azt első látásra gondolhatnánk.

Érdemes ebből (és csakis ebből) a szempontból Szalai elemzését összevetni Tellér Gyuláéval, akinek – ugyanabban az időszakban keletkezett, szintén aktuálszociológiai indíttatású – összegző tanulmányát sorozat formájában közölte nemrég a Magyar Nemzet, majd önálló kötetben is megjelentette – Würtz Ádám illusztrációival – a Kairosz Kiadó. Szalai döntően az Orbán-kormányról, míg Tellér a Horn-kormányról ír, de a módszertani hasonlóság mindenképpen összevethetővé teszi a két kötetet, és néhány fontos tartalmi kapcsolódási pont is kimutatható. Tellér azon állításaival, miszerint “a Horn-kormány politikája a magyar társadalom és a magyar gazdaság kérdéseit egy szűk csoportérdek szempontjából kezelte” (92. o.), és lényegében a hazai nómenklatúraburzsoázia és a nemzetközi pénzügyi befektetők érdekeit szolgálta ki, valószínűleg Szalai sem vitatkozna.

Ami a Tellér által felsorolt és dióhéjban ismertetett privatizációs ügyeket és egyéb visszaéléseket illeti, egy valóságos politikai vádirattal van dolgunk. Erre a vádiratra az érintett személyeknek és pártjaiknak vagy jogi úton kell megfelelniük, vagy le kell vonniuk a politikai konzekvenciákat. Enélkül ezek a politikai erők nem újulhatnak meg és nem állhatnak elő a XXI. század hiteles programadóiként. Tellér vádiratának élét azonban messzemenően tompítja az a körülmény, hogy a szerző nem tesz különbséget a politikai, a gazdaságpolitikai és a jogi felelősség kategóriái között. A gazdaság- és társadalomtörténeti kontextus, amelyben az MSZP–SZDSZ kormány működését vizsgálja, az utóbbi negyed század fejleményeinek egyoldalú vázlatára épül, s emiatt válik kriminalizálhatóvá az 1994-98-as időszak kormánypolitikája (ami ilyenformán fontos muníciót jelentett az Orbán-kormány különféle belpolitikai manővereihez).

Lehet, hogy a Horn-kormány lopott, csalt és hazudott, de 1.) ettől még nem tekinthető a Kádár-rendszer közvetlen örökösének, és 2.) semmiképp nem állítható, hogy tevékenysége ebben merült volna ki. A Horn-kormánynak és holdudvarának részvétele a poszt-kommunista eredeti tőkefelhalmozásban egy fontos aspektusa a kilencvenes évek történetének, de nem kizárólagos, sőt talán nem is meghatározó mozzanata az MSZP–SZDSZ koalíció működésének. Egy teljes értékű elemzés nem feledkezhet meg az ország nemzetközi integrációjában elért eredményekről, az oktatási és kulturális szféra bizonyos vívmányairól, és – a brutális pénzügyi stabilizáció ellenére – a szociális kohézió fenntartását célzó erőfeszítésekről.

Mivel a rendszerváltás időszakának társadalomtudományi paradigmáit a politológia és a közgazdaságtan uralta, kétségtelenül indokolt megvilágítani a folyamat szociológiai aspektusait. Ez mind Szalai, mind Tellér esetében érdemként könyvelhető el. Tellér azonban – mivel eleve politikai vádiratot akar fogalmazni – meg sem kísérli, hogy szociológiai elemzését elméletileg is megalapozza. Szalai – korábbi műveihez hasonlóan – messzemenően eleget tesz ennek a kritériumnak, amitől könyve valódi tudományos művé válik. Az más kérdés, hogy vajon a legadekvátabb szociológiai hagyományhoz nyúlt-e segítségért, amikor a századelő olasz tudósától, Vilfredo Paretótól vett kölcsön egy metaforát a hazai politikai trendek jellemzésére. E hasonlattal a Fidesz-politikusokat konzerváló–megtartó, vagyis oroszlán-természetű elitcsoportnak mutatja be (szemben a lebontó kreativitással jellemezhető “rókákkal”). A Fidesz–MPP – sok szavazója meglepetésére – valóban konzervatív kormánypárttá vált, de nemcsak azért, amiért Szalai annak tartja őket (hogy ti. megerősítik a betelepült multinacionális vállalati szektor dominanciáját), hanem azért is, mert ezt a dominanciát egy kevéssé produktív, inkább történelmi kvalitásokra apelláló, járadékokra aspiráló középosztály nevében igyekszik a lehetőségekhez mérten lazítani.

Szalai szerint – már a magyar tapasztalatok is bizonyítják: – a globalizációnak nincs alternatívája nemzeti keretek között, és a baloldal feladata nemzetközi méretekben keresni a jelenlegi globalizációs trendekkel szemben kialakítható megoldásokat. E feladatmeghatározással nem lehet vitatkozni, már csak azért sem, mert a baloldal vezető teoretikusai már 1848-ban a világméretű összefogásban látták a progresszív alternatívát. Az alapvető egyetértés mellett azonban mindenképpen szükséges pontosítani a fenti megállapítást.

A politikai publicisztika – és részben a szakirodalom – furcsán, abszolutizálva beszél a kormányzati mozgástér fogalmáról. Vagy van mozgástér, vagy nincs – sarkítja véleményét sok elemző, ami a globalizációval összefüggésben egyértelműen azt jelenti, hogy korábban (a keynesiánus időkben) volt mozgástér, most viszont egyáltalán nincs. A politika történetét tanulmányozóknak azonban tudniuk kell, hogy e tekintetben a globalizáció (a pénz- és tőkepiacok liberalizációja) nem hozott döntő változást; a kormányzás mindig is a kényszerhelyzetek és lehetőségek egy adott konstellációjában működött. A parlamenti demokráciára épülő polgári kormányzás a legritkább esetekben kínált lehetőséget a “hatalmon” levőknek a társadalmi és gazdasági folyamatok teljes átformálására. Az államügyek intézése sokkal inkább volt jellemezhető kötélhúzásként. A polgári kormányzás ilymódon történő megvalósítása pedig nem véletlenszerű: beépíti a rendszerbe a korrekciók lehetőségét és a szabályozás képességét, de garantálni kívánja a polgári rend struktúráit: a szociológiai értelemben vett status quo-t.

A status quo őrzése azonban csak kiforrott és stabil társadalmakban elsődleges feladata a polgári kormányzásnak; egy korszakos átalakulás körülményei között erről nem beszélhetünk. Ahol az átalakulás a kor diktátuma, ott a mindenkori kormányok is nagyobb eséllyel befolyásolhatják az események menetét. Ebből a szempontból Magyarországon a korszakos átalakulás 1998-ban sem volt lezártnak tekinthető, függetlenül a vállalati szférában és az exportstruktúrában beállt változásoktól.

Szalai alapgondolata, miszerint a globalizációval szemben nincs alternatíva nemzeti keretek között, olyan általános megállapítás, amely egy trendet jelöl, de semmiképp sem determinálja az élet minden apró részletét. A politika szempontjából azonban az élet ezen apró részletei is nagy jelentőséggel bírnak. Lehet, hogy a globalizáció egy ellenállhatatlan “megatrend”, de szemmel láthatóan más-más módon érvényesül a világ különböző részein és országaiban. Ha csak a mi régiónkat tekintjük: az elmúlt tíz évben másképp globalizálódott Oroszország, Lengyelország, Magyarország és mondjuk Szlovénia. Az eltérő utakban pedig a helyi adottságok, döntések, érdekérvényesítési törekvések különbözősége mutatkozik meg.

E pontosítás nélkül Szalai Erzsébet ugyanoda jutna, mint Tellér Gyula és a hazai jobboldal más apologétái, akik szerint a globalizációnak ugyan nincs alternatívája, de Antall és Orbán legalább megpróbálták. Nincs kétségünk afelől, hogy az efféle konklúzió ellentétes lenne Szalai Erzsébet szándékaival.

Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Kísérlet az 1998 tavaszán hatalomra került kormány szociológiai és szociálpszichológiai elemzésére. Budapest: MTA PTI / Új Mandátum Könyvkiadó, 1999

Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP—SZDSZ koalíció idején. Budapest: Kairosz Kiadó, 1999