A hatvanas és a hetvenes évek folyamán azért támadták a Mitbestimmung intézményét, mert az elkeni az osztályharcot, és a dolgozóknak a döntési folyamatokba bevonásával felerősíti a munkásosztály megosztottságát. Az utóbbi időszakban már sokkal hangosabbak lettek azok a jobbról bírálók, akik más szempontok miatt szeretnék megreformálni vagy megszüntetni ezt az intézményt.

Míg a hatvanas és a hetvenes évek folyamán (főleg baloldali kritikusai) azért támadták a Mitbestimmung ["együtt döntés", "beleszólási rendszer" – a szerk.] intézményét, mert az elkeni az osztályharcot, és a dolgozóknak a döntési folyamatokba történő bevonásával (vagy annak illúziójával) felerősíti a munkásosztály megosztottságát, addig az utóbbi időszakban már sokkal hangosabbak lettek azok a jobbról bírálók, akik más szempontok miatt szeretnék megreformálni vagy megszüntetni ezt az intézményt. A rendszer mai kritikusai¹ – a piaci hatékonyság és a globalizáció, vagyis a felerősödött világpiaci verseny oldaláról közelítve a kérdéshez – elsősorban azt kifogásolják, hogy a német ipari kapcsolatok rendszerének ez a nemzetközileg is jelentős tekintélyt kivívott alapintézménye (is) akadályozza a munkaerőpiac mechanizmusainak "szabad", korlátozásoktól mentes működését, és mint ilyen, nagymértékben tehet arról, hogy a németországi munkaerőpiac sokkal kevésbé rugalmasan reagál a gazdaság irányából érkező impulzusokra, avagy — divatos megfogalmazással élve — a német munkaerőpiac nem elég flexibilis.

A Mitbestimmung ellenzőinek azonban nem könnyű a dolguk, mert – mint azt a főleg angolszász hagyományokra támaszkodó, úgynevezett "Industrial Relations" típusú szociológiai kutatásoknak a német szisztémával foglakozó elemzései² rendre megállapítják – a duális rendszerre épülő német modell még a nyolcvanas és a kilencvenes években is elképesztően stabilnak bizonyult, amikorra pedig az előző évtizedben felemelkedő neoliberális közgondolkodás — az európai munkaerőpiacok túlnyomó többségének esetében – már széleskörű deregulációs reformokhoz vezetett.

Adalékok a stabilitáshoz: tradíciók és hagyományok

Gyakorlatilag már az sem véletlen, hogy a szociológiának ez az Industrial Relations nevű irányzata nincs is igazából jelen a német akadémiai (egyetemi) rendszerben,³ ugyanis magának diszciplínának a kialakulása is erősen kötődik a munkás-résztulajdon vagy munkásbeleszólás különböző formáinak fejlődéstörténethez. A kapitalizmus évszázados fejlődésének során ugyanis igazából csak ott volt értelme annak, hogy önálló diszciplínává alakuljon a szociológiának ez az ipari kapcsolatrendszer tanulmányozására specializálódott irányzata, ahol volt mit tanulmányoznia, azaz ahol az ipari kapcsolatok rendszere döntő mértékben spontán, többnyire a szabályozó hatóságok direkt formában történő beavatkozása nélkül formálódott ki, fejlődött tovább és alakult át a változó erőviszonyok közepette. Ezeken a helyeken volt értelme követni az átalakulás menetét, keresni és elemezni a spontán végbemenő fejlődés alapirányait, mozgatórugóit és esetleges regionálisan vagy ágazati alapon egymástól különböző változatait.

A német ipari kapcsolatok esetében azonban nem ez volt a jellemző, mert (a mai napig is érvényes módon) a munkavállalók és a munkaadók kapcsolatrendszerének szabályozását meghatározó mértékben állami, illetve törvényi úton oldották meg, azaz a normatív szabályozás ezen a téren is perdöntő szerepet játszott. A német eset azonban abban a tekintetben is kiemelkedik a többi (nem angolszász) modell közül, hogy a fejlődés menetére döntő mértékben rányomta a bélyegét az is, hogy a nyugat-európai munkásmozgalom egyik legerősebb és legkiterjedtebb bázisa Németországban alakult ki, amely például az angol tradíciókhoz képest sokkal centralizáltabb módon szervezte a tagságát, illetve a mozgalmi életet. További fontos tényező, hogy a német munkásszerveztek a történelmi konfliktusok időszakában jelentős tapasztalatokra tettek szert a tanácsmozgalom szervezésének terén is. A tanácsmozgalmi tradíciók jelentőségét jól mutatja, hogy az 1919-ben megkötött Stinnes-Legien megállapodásban foglaltak jelentik mai napig is az üzemi demokrácia és a bértarifa-megállapodások autonómiájának alapvonalait.

A Mitbestimmung mint alapintézmény erejéhez és stabilitásához az európai kontinens egyik legerősebb munkásmozgalmának hagyományai mellett azonban a német történelmi fejlődés más elemei is hozzájárultak. Így például kimutathatóan támaszkodik az évtizedeken át meghatározó erejű porosz militarizmus, illetve az utóbbi reinkarnációjóként újra meg újra felbukkanó hadigazdálkodási (a harmincas években a nemzetiszocialista-fasiszta) rendszer egyik fontos elemként szereplő úgynevezett "ipari béke" hagyományaira is, amely mind a gyártulajdonos, mind a munkásszervezetek szabadságának korlátozásával létrehozott korporatív típusú egyeztetés segítségével igyekezett fenntartani a "rendet" (Ordnungspolitik) a militarista államgépezet és az arra nézve nagy befolyással rendelkező hadsereg hátországában, mert azt az expanziós politika megvalósíthatósága elemi feltételének tartotta.

Mindazonáltal a Mitbestimmung mai rendszerének stabilitása szempontjából az a (második világháború utáni nyugatnémet fejlődés kereteit kialakító) politikai "boszorkánykonyha" játszotta a legfontosabb szerepet, amelynek a meglévő hagyományokra támaszkodni kívánó, aktuálisan meghatározó kettős célkitűzése, nevezetesen, hogy az ipari konfliktusok és a munkanélküliség széleskörűvé válásának megakadályozásával elkerülje mind azt, hogy újra táptalajra találjanak fasiszta ideológiák, mind a szovjet-rendszer iránt kialakult szimpátia esetleges felerősödést, a nyugati típusú demokratikus intézményrendszer olyan bonyolult, szövevényes változatának kialakuláshoz vezetett, amelyen belül a mai napig is rendkívül nehéz a rendszer alapintézményeit is érintő, meghatározó erejű reformokat keresztülvinni.

Ez a kompetenciák és hatalmi centrumok alapos szétdarabolásával kiegyensúlyozott, sokak számára meglehetősen áttekinthetetlennek tűnő Rajnai kapitalizmus-modell, illetve a hozzá szervesen kacsolódó munkaerőpiaci modell, meglehetősen időtállónak bizonyult: alapvető stabilitásának elvesztése nélkül viselte el az olajválságok okozta megrendüléseket, amelyek pedig, a többi fejlett országéhoz hasonlóan, a német gazdaságot is alaposan átrendezték. Sőt meglepő módon a német Mitbestimmung újabb megerősítést nyert az 1976-os törvénykezés időszakában, amikor a háború óta hosszabb ideig először hatalmon lévő szociáldemokrata kormányzat a törvény hatókörét kiterjesztette, igaz az addigi mintaként szolgáló úgynevezett Montanmitbestimmung szisztémához képest az előírásokat olyan módon átalakítva, hogy az nagyvállatok számára valamivel nagyobb rugalmasságot biztosítson.

A rendszer stabilitásának mai napig is ezek a törvényi keretek jelentik a fő biztosítékát, meglehetősen precízen megszabva, hogy a partnerek milyen hatáskörökkel és jogosítványokkal rendelkeznek, ugyanakkor az állami-törvényi szabályozás mellett fennmaradó jelentős autonómia elegendő teret biztosít az új helyzethez való alkalmazkodáshoz is.

Politikai környezet

Az óvatosan, de az utóbbi időszakban már egyre hangosabban a Mitbestimmung és általában a német munkaerőpiaci modell reformját sürgető erőknek igazából az nehezítette (és nehezíti) meg a dolgát, hogy a német politikai rendszer keretein belül maradva, még a kilencvenes évtizedben is szinte teljesen lehetetlen volt megfelelő méretű politikai erőt a munkaerőpiaci rendszer gyökeres megújítása mögé felsorakoztatni.

Az 1998 őszéig egyhuzamban 18 éve kormányzó konzervatív koalíció még a legutolsó éveiben is csak minimális, a lényeges elemeket alig érintő reformokat tudott megvalósítani a munkaerőpiaci rendszerben. Annak ellenére, hogy a kormányban részt vevő szabaddemokraták, a munkaadók különböző szövetségeinek mind határozottabb sürgetésére, egyre hangosabban követelték a hasonló intézkedéseket, a keresztény pártok csak minimális változtatásokra voltak hajlandók. Igaz az FDP által képviselt szavazati arány nem volt jelentős, és így programjának csak kevés elemét tudta a kormányzó koalíció közös programlistájára felvetetni. Azonban ennél talán fontosabb szempont, hogy maguk a munkaadók is megosztottak a kérdés megítélése szempontjából, ugyanis – első látszatra talán furcsa módon – sok nagyvállalat vezetése egyáltalán nem ellenzi az üzemi tanácsok szerepét (Németországban), sőt több esetben a Mitbestimmung meggyőződéses híveként jelenik meg a nyilvánosság előtt.

A rekordhosszú kormányzati periódus után leköszönt, Helmut Kohl vezette koalíció gerincét alkotó keresztény néppártokban pedig mind a mai napig olyannyira jelentős erőket képviselnek a "munkavállalói" érdekcsoportokhoz tartozó politikai szárnyak, hogy ezeknek a szavazatai nélkül sok esetben a minimális parlamenti többség sem volt elérhető a kormány számára. Szignifikánsnak tekinthető például, hogy a Kohl-kormány egyik nagy csinnadrattával beharangozott, a munkaerőpiaci rendszert érintő reformintézkedése, a betegség idejére járó táppénz minimális mértékének a mérséklése is csak a nagyobbik kormánypárti frakcióban bevezetett szigorú szavazási ellenőrzés mellett ment át a Bundestagon. A képviselőházban az utolsó periódusban már csak minimális többséggel rendelkező kormányzat ugyanis a döntő szavazás közeledtével arra kényszerült, hogy egyenként és személyesen győzze meg az intézkedést konokul ellenző, az Arbeitnehmer és a kelet-német tagozatokhoz tartozó kormánypárti képviselőket, akik egyáltalán nem rejtették véka alá felháborodásukat a valamivel több mint két évtizeddel azelőtt, egy rendkívül hosszúra nyúlt sztrájk-mozgalom és az ahhoz kapcsolódó szokatlanul mély politikai válság eredményeként megszületett táppénz-törvény visszavonásával kapcsolatban.

A rekordmagas munkanélküliségre hivatkozó és az amerikai gyakorlatra mutogatva nagyobb munkaerőpiaci flexibilitást követelő belföldi és külföldi bírálat hosszabb időn át sem volt képes áttörni a kormánypártok belső összetételéből adódó falakat. Maga Helmut Kohl köztudottan nem sokat foglalkozott közgazdasági elmélettel, így csak ímmel-ámmal volt hajlandó teljes mellszélességgel felvállalni a piaci logikával, illetve a monetáris politika összefüggéseivel érvelő tanácsadók munkaerőpiaci reformjavaslatait. Eközben – jellemző módon – a "Soziale Marktwirtschaft" régi gárdájához⁴ tartozó olyan híveivel maradt mindvégig szoros kapcsolatban, mint a szakszervezetekhez rendkívül közel álló Norbert Blüm, aki a kormányváltás előtti időszakban már csak az egyetlen olyan tagja volt a kancellár kabinetjének, aki (munkaügyi miniszterként) végigcsinálta vele az egész 18 éves periódust.

Blüm és politikai szövetségesei, akik tehát nem kevés befolyásukkal keményen ellenálltak a pénzügyminisztérium, a gazdasági minisztérium és a különböző munkaadói szövetségek felől érkező nyomásnak, elérték, hogy a flexibilisebb munkaerőpiacokra irányuló, egyébként minimálisnak nevezhető össztársadalmi szimpátiára találó javaslatok közül csak néhány, a munkaerőpiaci rendszerre nézve minimális jelentőségű intézkedést hajtson végre a konzervatív kormány. Az 1998 szeptemberében hatalomra került szociáldemokrata-zöld szövetség azonban már a választási programjában megígérte, hogy még ezeket az rendelkezéseket is azonnal visszacsinálja, ha hatalomra kerül, és úgy tűnik tartani is fogja szavát: legalábbis a táppénztörvény visszaállítására például már 1998 folyamán sort is kerítettek.

Bár az 1998 októbere óta hatalmon lévő balközép koalíció domináns tagja, az SPD jelentősen megosztottnak tűnik a reformok és a meghirdetett gazdasági modernizáció alapirányait illetően, a programok alapján nyilvánvaló, hogy az előző kormánynál jobban fogják védeni a munkaerőpiaci intézményrendszert, és így a Mitbestimmung tekintetében sem várható a közeljövőben alapvető változás, legalább is ami a kormány politikáját illeti. A szociáldemokraták (ahogyan tulajdonképpen a velük kormányzó zöldek is) inkább a Mitbestimmung európai elterjedésének felgyorsítását fogják szorgalmazni, bár lehet, hogy paradox módon éppen a munkásbeleszólás rendszerének európai egységesítési folyamata jelenti majd azt a kihívást, amely ráveszi az új kormányt arra, hogy hozzányúljon az évtizedek óta változatlan német Mitbestimmung-törvényekhez is. Egy ilyen helyzetben azonban már nem lehet majd pontosan kiszámítani a következményeket, hiszen az SPD-t nem egyedül az Oskar Lafontaine-féle baloldali szárny képviseli a kormányban, hanem ott van maga a kancellár, Gerhard Schröder és néhány általa kiválasztott, fontos pozíciókban dolgozó munkatárs is, akik – bár a választások óta még nem nagyon jutottak szóhoz – feltehetőleg később erősíteni fogják a vállalkozói érdekek képviseletét a balközép kormány munkájában.

Fogyatkozó hatókör

Miközben a Mitbestimmung kritikusai számára, akik például, a Shareholder Value-koncepcióval való összeegyeztethetetlenségére⁵ való hivatkozással, a munkaerőpiaci rendszernek ezt az oszlopát is alaposabb reformoknak vetnék alá, egyelőre nehéz politikai támogatást szerezniük, a német gazdaság egészet tekintve valójában már a nyolcvanas évektől kezdve elkezdődött a Mitbestimmung szerepének folyamatos csökkenése.

A rendszer bonyolultsága és a főleg a nagyvállatok és leányvállalataik között az elmúlt évtizedben igen bonyolulttá vált kapcsolatrendszer következtében egyáltalán nem egyszerű a Mitbestimmung hatókörének meghatározása. Ugyanakkor például, mint az a Bertelsmann-Alapítvány és a Hans-Böckler-Alapítvány 1998-as közös felmérésének eredményeiből⁶ kiderült, könnyen megállapítható, hogy az eredeti Montanmitbestimmung hatókörébe tartozó vállalatok száma, illetve az erre az ágazatra vonatkozó speciális törvény hatálya alá tartozó dolgozók létszáma, a nyolcvanas évek végére – az ágazat szerepének hanyatlásával párhuzamosan – jelentősen lecsökkent. Az évtized végére már csak mintegy 31 vállalatnál volt kötelező figyelembe venni az eredetileg 1952-ben hozott törvény előírásait, amely létszám az országegyesítés után ismét 45-re emelkedett. A törvény hatálya alá tartozó dolgozók 1990-re 352 000 főre csökkent létszáma azonban a német egységet követően ismét jelentősen megnőtt (1991-ben már 492 000 fő), majd 1994-re már ismét 309 000 főre, azaz jócskán az 1990-es szint alá esett vissza.

Az 1976-os általános hatókörű Mitbestimmung-törvény hatálya alá eső vállalatokkal együtt tekintve a munkásbeleszólás szempontjából három részre osztható az egész gazdaság:

1. Párhuzamos vagy "erős" Mitbestimmung. Az ilyen vállatoknál a dolgozói képviselet mindkét csatornája működik: a munkásbeleszólás színterei egyrészt a különböző szintű üzemi tanácsok, másrészt az ebbe a kategóriába tartozó vállalatok különböző szinteken működő felügyelőbizottságaiba a dolgozóknak jogában áll paritásos alapon saját képviselőket delegálniuk. Mivel a nagyvállalatok körében az elmúlt évek folyamán felgyorsult a koncentráció (a vállalategyesítések és vállalatfelvásárlások), továbbá a nagyobb konszerneknél gyakori belső átrendezések következtében sok esetben igen kusza képviseleti rendszer alakul ki, ami annak a következménye, hogy a Mitbestimmung hierarchiája – a törvény előírásainak szellemében – követi például a konszern belső tagoltságának menetét. Ennek megfelelően egy nemzetközi nagyvállalatnál közvetlenül az üzemi tanácsok fölött (Betriebsrat) állnak az összevont üzemi tanácsok (Gesamtbetriebsrat), amelyeket a konszern szintű üzemi tanács követ, és még efölött áll az európai üzemi tanács mint csúcsszerv. Ugyanígy a dolgozók képviselőit hely illeti meg az egyes vállalati felügyelőbizottságokban, ahogyan a különböző szinteken megjelenő konszern-felügyelőbizottságokba is elküldhetik a megválasztott képviselőket.

2. Egyszerű Mitbestimmung. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a főleg kisebb és középméretű vállalatok, ahol a törvények alapján üzemi tanácsot kell alakítani, továbbá még egy-két másik, itt most nem részletezendő különleges kategória is.

3. A Mitbestimmung-törvények hatálya alá nem tartozó vállalatok. Az 5 főnél kevesebbet foglalkoztató cégeknél egyáltalán, illetve a 20 főnél kevesebb alkalmazottal rendelkezők többségénél nincs Mitbestimmung. Emellett a szolgáltató ágazatban működő egyes nagyvállatoknál sincs jelen a dolgozói beleszólás rendszere.

A Mitbestimmung típusú intézményrendszerben képviselt foglalkoztatottak létszámának a gazdaság szerkezeti átalakulásával párhuzamosan végbemenő folyamatos visszaszorulása jól kivehető az említett felmérés adatait tartalmazó 1. táblázatból, amelynek adataiból az is kiderül, hogy a kettős vagy párhuzamos képviseletben részesülők aránya ma már az összfoglalkoztatotti létszám egyötödét sem éri el.

Ha ugyanezt megnézzük a magánszektorban, még alacsonyabb mutatókkal találkozhatunk, ami természetesen nem meglepő, hiszen az állami szektorban gyakorlatilag szinte mindenhol működik a Mitbestimmung valamely formája. Az üzemi demokrácia, a Betriebsrat vagy Personalrat egy a német köztisztviselők és közalkalmazottak számos legendás privilégiuma közül, amelyeket az állam feltétlenül biztosít ebben a kiemelt kategóriában.

Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a magánszektor esetében alacsonyabb az egyszerű képviseleti rendszer aránya, míg az összgazdaságot tekintve az ebben a szektorban dolgozók voltak többen. Ennek hátterében természetesen az az összefüggés áll, hogy a magánszektorban a Mitbestimmung jelentős részben inkább csak a nagyvállatoknál van jelen, ugyanakkor a legmellbevágóbb adat, amely ebből a táblázatból kiolvasható, arról árulkodik, hogy évtizedünk közepén a magánszektorban dolgozóknak már több mint 60 százaléka nem részesül semmilyen Mitbestimmung típusú képviseleti rendszerben, vagyis majdnem 10 százalékponttal nőtt azoknak az aránya, akiknek formálisan sincs beleszólásuk vagy legalább betekintésük a vállalatirányítás döntéseibe.

A Mitbestimmung utóbbi időben végbement visszaszorulásában jelentős szerepet játszik továbbá az is, hogy a költségcsökkentés érdekében a vállalatok többségénél felerősödött az outsourcing típusú megoldások iránti igény, azaz egész részlegek munkáját adják ki megbízásban idegen, vagy legalább is a cégtől jogilag elkülönült vállalkozásoknak.¹⁰ Utóbbi eljárás az eddigiekben sok esetben egyszerűen abból állt, hogy a cégek egyes részlegeket önálló vállalattá alakítottak át, aminek olykor pusztán csak annyi volt a célja, hogy az ott dolgozókat kivonják a bértarifa-megállapodások és a Mitbestimmung hatálya alól. Más, nagyobb konszerneknél pedig – hozzáértő jogászok által kidolgozott koncepciók alapján – adókerülési vagy más okok miatt olyan módon strukturálták át a hozzájuk tartozó társaságokat és leányvállatokat, hogy az új felállásban egy jelentősebb létszámú alkalmazotti réteg számára megszűnt a képviselet, mert a rendkívül bonyolult Mitbestimmung-törvények különféle meghatározásai és definíció már nem mindenhol tették kötelezővé az üzemi demokrácia intézményeinek kialakítását. Továbbá bizonyos szektorokban¹¹ kezdett elterjedni az gyakorlat is, hogy hallgatólagosan eltekintenek az egyébként a törvény betű szerinti értelmezése alapján ott kötelezően előírt képviseleti szervek létrehozásától.

Végül a Mitbestimmung által lefedett területek összehúzódásának okai között minden bizonnyal egyre nagyobb szerepet játszik, hogy – ágazattól függetlenül – az új vállalatok alapításánál erősen elterjedt gyakorlattá vált, hogy keresik azokat a formákat és megoldásokat, amelyek lehetővé teszik a Mitbestimmung-törvények által az alkalmazottak számára garantált intézmények megkerülését, azaz a betriebsratsfreien [vállalati tanács nélküli] üzemek létesítését. Ez utóbbi különösen a kelet-német tartományokban¹² vált jellemezővé, amelyeknek a Mitbestimmung-rendszerbe történt bekapcsolása egyébként – lévén, hogy az itteni üzemi és vállalati méretek jóval kisebbek, mint a nyugati tartományokban – már pusztán statisztikailag is a képviseleti rendszerbe bekapcsolt dolgozók arányának a csökkenését idézte elő.

A Mitbestimmung a kelet-német területeken

A német egység létrejöttét követő egy-két éves eufória elmúltával a Kohl-kormány egyesítési politikáját egyre hangosabban kritizáló vélemények elsősorban két dolgot kifogásoltak a jobbközép kormány kelet-németországi intézkedései közül: a márka egy az egyben történt átváltását és az ipari kapcsolatok Nyugat-Németországban kifejlődött duális rendszerének a kelet-német gyakorlatba történt azonnali átültetését. Ez utóbbi ugyan a kormánynak csak részben róható fel, hiszen a duális rendszer azonnali bevezetése formálisan tekintve olyan autonóm intézmények, mint a szakszervezeti és a munkaadói szövetségek szuverén döntésén alapult, amelyek természetesen egymással versenyezve igyekeztek kiépíteni az új tartományokban a saját befolyásukat, azonban ennek ellenére sem kétséges, hogy az egyesítést levezénylő CDU-CSU-FDP-koalíció maga is támogatta a duális munkaerőpiaci rendszer haladéktalan kiterjesztését.

A rendszer azonnali adaptációjának eredményeképpen a német szövetségi állam által életre hívott privatizációs szervezet, a Treuhandanstalt [Vagyonkezelőség] vált a kelet-német Mitbestimmung-rendszer kialakításának fő letéteményesévé, ami természetesen rányomta a bélyegét a kiépülő üzemi tanácsok munkájának minőségére is.

A gazdasági szempontból rendkívül bizonytalan helyzetbe került kelet-német vállalatok többségénél ugyanis az üzemi tanácsok hosszú időn át csak pro forma funkcionáltak, szerepük sok esetben egyszerűen a privatizációs folyamatban való közreműködésre korlátozódott, amelynek során – a dolog természetéből adódóan – csak minimális mértékben volt lehetőség az elbocsátás előtt álló, vagy az új jogi és gazdasági lehetőségekkel egyelőre csak ismerkedő dolgozók érdekeinek a képviseletére. Ennek megfelelően a létrehozott üzemi tanácsok többnyire a szanálással megbízott vagy az üzem hasznosításával foglalkozó új management meghosszabbított karjaként funkcionáltak,¹³ és mint ilyen szervezetek nagyon hamar elveszítették kapcsolatukat az üzemi hierarchia alsó szintjén dolgozó (rank and file) csoportokkal. Egyébként még azokban az esetekben is, ahol az üzemi tanácsok többször is megkísérelték a helyi dolgozói érdekek védelmében a Treuhand-képviselettel szemben a fellépést, alapvető felállásként az üzemi tanács definíciójára az volt az elfogadott norma, hogy az intézmény feladata – a közös cél – a privatizációs folyamat sikeres lebonyolításának elősegítése.

A nyugat-német rendszerrel összehasonlítva még egy jelentős különbség mutatkozott a kelet-német Mitbestimmung gyakorlatban: az itteni üzemi tanácsok gyenge kapcsolatrendszere a szakszervezetekkel. Ez azt jelentette, hogy a keleti üzemi képviseleti szervek nem nagyon tudtak támaszkodni a régi tartományokban általános, szakszervezeti oldalról érkező elvi és szakmai, vagyis jogi, módszertani és információs támogatásra. Ebben a helyi szakszervezeti intézmények képviselőinek a nyugati Mitbestimmung-rendszer bonyolult technikáiban való képzetlensége mellett tekintélyes szerepet játszott a helyi szakszervezeti tagság gyors apadása is, amihez az elképesztő sebességgel és méretekben lezajlott dezindusztrializációs folyamat nyomában kialakult munkanélküliség extrém méretei és a korábbi bürokráciával kapcsolatosan szerzett tapasztalatok mellett az is hozzájárult, hogy a nyugati szakszervezetek a saját apparátusaikból telepítetek át részlegeket a keleti területekre.

Ilyen körülmények között a Mitbestimmung rendszere a keleti országrészben az esetek többségében a nyugati alapintézmények egy felvizezett változataként épült ki,¹⁴ és mint ilyen, a régi tartományok vállalatainál működő üzemi tanácsokra nézve veszélyes összehasonlítás forrásává vált,¹⁵ amennyiben a mindkét helyszínen jelenlévő munkaadók a nyugati üzemeikben régóta bejáratott módon működő és ezért rendkívül erős képviseleti szervek orra alá dörgölik a keleti egységeikben a menedzsmenttel szemben rendkívül kooperatívnak és az esetek túlnyomó többségében a szakszervezetek befolyásától mentes, önálló kompromisszumokra hajlandónak mutatkozó Mitbestimmung-intézmények viselkedését.

Az ilyen kompromisszumok tömeges elterjedéséhez vezetett a kilencvenes évek elején megkötött ágazati szintű szakszervezeti bérmegállapodások sorozata, amelyekben a nagy erős nyugati szakszervezetek az újabb bértarifa-megállapodások keretein belül igyekeztek elérni, hogy a keleti bérek egy belátható időszakon, többnyire néhány éven belül felzárkózzanak a nyugati fizetések színvonalához. Ezt a keleti országrésszel való egyesítést követően kialakuló bérverseny megakadályozása mellett a kelet-német áraknak a nyugati szinthez való rendkívül gyors felzárkózása miatt is indokoltnak tartották.

Utóbbi azonban a német duális rendszer több évtizedes fennállása során addig még soha nem tapasztalt ellenállást váltott ki a kelet-német országrészben működő vállalatok részéről, akik a munkatermelékenységi mutatóra hivatkozva elzárkóztak a bérek felzárkóztatásának politikájától, és bekövetkezett az, amire addig csak kevés példa akadt a német munkaerőpiaci rendszer háború utáni történetében. A széles körű rekonstrukció következtében meglehetősen dezorganizált kelet-német gazdaság hiányos infrastruktúrájával küszködő és krónikus méretekben alulkapitalizált, főleg kisebb és középméretű vállalkozók tömegesen léptek ki az ágazati egyeztetés rendszeréből, sőt sokan magából a munkaadói szövetségből is, mert a tagságból adódóan tartaniuk kellet volna magukat a megkötött bértarifa-megállapodásokhoz. Az üzemeknek az ágazati megállapodások hatálya alól történő kivonásában pedig partnerre találtak a náluk működő üzemi tanácsokban is, amelyek vagy képtelenek voltak ellenállni, vagy pedig a maradék kevés számú munkahely megtartása érdekében már mindenféle kompromisszumra késznek mutatkoztak.

Deregulációs törekvések és Mitbestimmung

Bár a duális alapon felépülő német munkaerőpiaci modell valóban hosszú időn át sikeresen megőrizte stabilitását, a kilencvenes évtized végére Németországban is egyre erősödik a deregulációt követelők tábora. Ugyanakkor – lévén, hogy egy ilyen programhoz még mindig nagyon nehéz politikai támogatást szerezni – a deregulációs folyamat inkább óvatosan, gyakorlati síkon halad előre. A német gazdaság prosperitásához minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájáruló duális rendszert évtizedeken át körülvevő társadalmi konszenzust a kilencvenes években ért kihívások hatására lassú erózió indult meg, amely azonban nem egyformán érinti a munkaerőpiaci modell két oszlopát, az erősen centralizált bértarifa-tárgyalások rendszerét és a Mitbestimmung-hálózatot.

Sőt azt lehet mondani, hogy – a Mitbestimmung által lefedett dolgozói-alkalmazotti létszám határozott csökkenése ellenére – az üzemi demokráciának ez a sajátosan német változata egyfajta mini-reneszánszát éli, szoros összefüggésben a tarifa-megállapodások rendszere körül kialakult, némelyek által máris válságosnak tekintett helyzet kialakulásával.

A duális rendszer kritikusai a közismert érvekkel dolgoznak: a felerősödött globalizációs tendenciák, az egyre élesebb nemzetközi verseny közepette és a felgyorsult technikai haladás követelményeinek megfelelően a korábban tényleg kiválóan működő német rendszer ma már nem tud megfelelni a kor kihívásainak, ezért alapos reformokra szorul, amelyek szabadabb kezet biztosítanának a gyorsabb piaci alkalmazkodás érdekében. Azonban sajátos módon a flexibilisebb munkaerőpiaci rendszer érdekében társadalmi vitát kezdeményező ipari, politikai és akadémiai körök – bár az üzemi demokrácia intézményeinek bizonyos fokú reformját is szükségesnek tartják – nem indítottak frontális támadást a Mitbestimmung intézményei ellen.

Sőt a más országokból jól ismert érveléshez, amely a munka és a tőke közötti megállapodások szintjét a gyorsan változó piaci igényekhez való flexibilisebb alkalmazkodás érdekében minél alacsonyabbra, optimális esetben a vállalati szintre szeretné leszállítani, fel is használják az országban amúgy is rendkívül erős Mitbestimmung-hagyományokat körülvevő társadalmi konszenzust. Az ilyen típusú érvelés alátámasztásához kitűnő muníciót szolgáltatnak az elmúlt majd egy évtized kelet-német tapasztalatai, ugyanakkor ma már Nyugaton is egyre jobban terjednek a helyi, úgynevezett Standort-megállapodások, amelyek lényegében a vállalathoz vagy üzemhez tartozó Mitbestimmung-szerv és a vállatvezetés között, a munkahelyek megtartása céljából létrejött egyezségnek számítanak. Ezeknek a megállapodásoknak a kidolgozáskor már a nyugati országrészben is egyre gyakrabban kéri a vállalatvezetés, hogy a létszámleépítések minimalizálása vagy a vállalat jövőbeni versenypozíciójának fenntartása érdekében a helyi kollektíva önként menjen bele a bértarifákra és/vagy munkaidőre vonatkozó átfogó ágazati szerződéseknek a sajátos helyi körülményekre jobban alkalmazható értelmezésébe.

A dereguláció mellett érvelők tehát – némileg paradox módon – formálisan még növelni is szeretnék a Mitbestimmung szerepét, igaz nem teljesen abban az állapotában, ahogyan az ma kinéz, hanem egy rugalmasabb, a változó igényekhez jobban alkalmazkodni képes, a rendszer egészétől függetlenebb üzemi tanács formájában:

"A Mitbestimmung többé nem az az állami intézmény, amely egykor volt, hanem a társadalom önszerveződésének egy eleme. Ez cselekvésre készteti a szerződő feleket, megnöveli a gyakorlatra összpontosítók súlyát."¹⁶

Ilyen körülmények között jobban érthető, hogy miként lehetséges az, hogy a "Shareholder Value"-koncepció németországi szószólói között az egyik legfontosabb figura, Jürgen Schremmp, a Daimler (illetve most már DaimlerChrysler) vezére az amerikai céggel lebonyolított fúzió kapcsán azzal lepte meg az erre a bejelentésre a legkevésbé számító közvéleményt, hogy ő személyesen a Mitbestimmung egyik leghűségesebb hívének tartja magát, és a fúziós tárgyalások során az amerikai partnernél is elérte, hogy a közös vállalat amerikai részlegeinél is ki fogják próbálni a Mitbestimmung intézményeit.

Kilátások

Ha a német modell, illetve azon belül is a Mitbestimmung jövőjét akarjuk felbecsülni, abból lehet kiindulni, hogy bár a deregulációs törekvések egyre erősebbek, a kérdés politikai kezelésére, ahogyan az például a konzervatív kormányok Angliájában történt, továbbra sincs sok esély. Ugyanakkor az utóbbi időszakban felgyorsult gazdaságszerkezeti változások és különösen a német egység tapasztalatainak hatására lendületesebben változó viszonyok közepette elkezdődött, főleg alulról jövő kezdeményezések révén végbement átalakulások már egy ideje éreztetik hatásukat. Tovább növeli a bizonytalanságot, hogy a német nagyvállatok az elmúlt időszakban gyorsuló ütemben léptek ki a világpiacra, és a szaporodó fúziókon, vállalatfelvásárlásokon keresztül egyre intenzívebben konfrontálódnak a német rendszertől sok esetben alapvetően eltérő munkaerőpiaci gyakorlattal. Ennek következményeit egyelőre még nehéz felbecsülni, de az bizonyos, hogy ahogyan a kelet-németországban szerzett tapasztalatok is egyfajta eróziót indítottak el az évtizedek óta stabil nyugat-német ipari kapcsolatok rendszerében, a más kontinenseken begyűjtött "élmények" sem hagyják majd érintetlenül a dolgozói beleszólással kapcsolatosan korábban kialakult menedzseri közgondolkodást. Az újra felerősödőben lévő európai német hegemónia ugyanakkor pozitív hatással is lehet a dolgozói képviseleti rendszer kiterjesztése szempontjából, amint azt az úgynevezett európai szintű üzemi tanácsok létrejötte, illetve szerepük erősödése is mutatja.

Mivel a Mitbestimmung a gyakorlatban a foglalkoztatás magas színvonalát feltételezi, kérdéses, hogy a most már több mint egy évtizede tartós, magas szintű európai munkanélküliség további fennmaradása mellett releváns modellnek mutatkozik-e az a beleszólási rendszer, amely a foglalkoztatott állomány vagy az annak magvát képező törzsgárda hosszabb távra szóló foglalkoztatási viszonyára épül. A nagy mértékű munkanélküliség és a vele párhuzamosan felerősödő fluktuáció következtében folyamatosan gyengülő dolgozói hatalmi pozíciók folytán nő annak a veszélye, hogy ez a történelmi intézmény puszta formalitássá válik. A működésében formalitásokra szorítkozó üzemi tanácsok pedig nyilvánvalóan egyre nehezebben tudnak majd ellenállni a Mitbestimmungot felszámolni szándékozó törekvéseknek, hiszen a költségekre és az adminisztráció túlburjánzására hivatkozva egy csak a forma kedvéért létező testületet könnyű bírálni.

A németek esetében a Mitbestimmung elleni hatásos fellépéshez persze majdnemhogy rendszerváltásra lenne szükség, hiszen a mai szisztémában nehéz lenne olyan kormányt elképzelni, amely alapjaiban tudna változatni az érvényes üzemi alkotmány intézményén. a tavaly szeptemberi választásokon bekövetkezett balratolódás után még inkább csökkent az esélye egy ilyen gyökeres reformnak. Igaz, az új szociáldemokrata kormány – azt leszámítva, hogy erősíteni kívánja a Mitbestimmung európai szintű intézményesülési folyamatát – eddig még nem sokat árult el abból, hogy tervez-e lépéseket a német Mitbestimmung reformja ügyében. A német politikai életben a szakszervezetek vagy a Mitbestimmung kérdése egy ideje már nem szerepel a választási témák között, lévén ezek "a politikától független, autonóm társadalmi-gazdasági intézményei" a modern Németország duális munkaerőpiaci intézményrendszerének.

Jegyzetek

¹ Lásd például: Dietrich, Thomas: Mitbestimmung im Umbruch. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1997.

² Lásd: Baethge, Martin – Wolf, Harald: Continuity and Change in the “German Model" of Industrial Relations. In: Employment Relations in a Changing World Economy. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1995. Jacobi, Otto – Keller, Berndt – Müller-Jentsch, Walther: Germany: Facing New Challenges. In: Changing Industrial Relations in Europe. Ed. by Ferner, Anthony – Hyman, Richard. Blackwell, London, 1998. 231-232.

³ Az "Industrielle Beziehungen" szakkifejezés maga is csak meglehetősen későn, és inkább fordításként került be a német tudományos nyelvezetbe, és ma sem használják széleskörűen.

⁴ Norbert Blüm, még 1998 májusában is így nyilatkozott a Mitbestimmung jövőjével kapcsolatban: "A vállalati Mitbestimmung-rendszer szociális államunk sikermodellje, mióta Konrad Adenauer és Arnold Böckler a Montanmitbestimmung formájában megalapozta, és gazdasági rendünk tartóoszlopává fejlődött tovább. Az üzemi és vállalati Mitbestimmung szociális és társadalmi berendezkedésünk olyan eleme, amelyről nem mondhatunk le." (BMA-Pressestelle, Bonn, 1998. 5. 19.)

⁵ Dietrich I. m. 18-20.

⁶ Mitbestimmung und neue Unternehmenskulturen: Bilanz und perspektiven. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1998.

⁷ A kilencvenes évek közepén már tartósan 10 százalék fölötti németországi munkanélküliségi ráta nem pusztán csak a rekonstrukció miatt óriásira duzzadt kelet-német munkanélküli-sereg statisztikai hatásának köszönhető. Ebben az időszakban már a nyugati tartományokban is évtizedes rekordokat döntött a munkanélküliségi ráta.

⁸ A Mitbestimmung klasszikus alapesetében azok a vállalatok esnek a törvény hatálya alá, amelyeknél a foglalkoztatottak létszáma meghaladja a 2000 főt.

⁹ Mitbestimmung und neue Unternehmenskulturen. 51.

¹⁰ Krise der Verhandlunskultur, Mitbestimmung, 1998. 9. sz. 14-15.

¹¹ Például a kiemelkedően magasan kvalifikált munkatársakat igénylő, és ezért alapvetően individuális, testre szabott munkaszerződésekkel dolgozó, többnyire pénzügyi és vállalati szolgáltatásokat nyújtó cégek tartoztak ebbe a csoportba.

¹² Schmidt, Rudi: Mitbestimmung in Ostdeutschland. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1998. 9.

¹³ U. o. 31-32.

¹⁴ Edinger, Lewis J. – Nacos, Brigitte L.: From Bonn to Berlin. Columbia University Press, New York, 1998. 179-181.

¹⁵ "Egyes nyugati vállalatok keleti alvállalkozásaikat ‘rugalmas’ laboratóriumokért használták, amelyekben ki lehetett dolgozni olyan új munkaszervezési modelleket és foglalkoztatási feltételeket, amelyeket aztán nyugaton is adaptálhattak." Jacobi – Keller, – Müller-Jentsch: I. m. 233.

¹⁶ Wirklichkeitsnah und pragmatisch. Mitbestimmung, 1998. 6. sz. 15.

A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítőit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhőkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak.

Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendő vagyonnal nem rendelkező, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani őket.

A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezőleg, ezeket a tömeges bűntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsőszámú haszonélvezői. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetőséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkező üzleteket. Az úgynevezett feltörekvő országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerűen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertőzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat.

A pénzügyi és tőzsdeválságok ismétlődése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekről szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetőséget teremtett arra, hogy végre elkezdődjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról.¹ Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac² (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.³

Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektől a gazdagok felé, a munkaerő tulajdonosoktól a tőke tulajdonosokhoz.⁴ A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belőle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különböző megoldást javasolt a nemzetközi tőkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét.

Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedők is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel ők ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetősen homályosan értelmezhető mind az értékpapírt, mind a házasságot illetően, mindazonáltal nagyon meggyőzően hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetővé tenné a reálértéket nem termelő operációk volumenének és sebességének korlátozását.⁵

Az intézményi befektetők szeszélyességéről

A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén működő külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetően a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követően a mesterséges számviteli manőverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak⁶. A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetőket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…)

A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektető által ellenőrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.⁷. Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenőrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvő” ázsiai ország vállalati tőzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tőzsdeértékének kétharmadát.

Ekkora magántőke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellő jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetők viselkedését szabályozni.

Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elővigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedőket.⁸ Javaslata egy olyan felügyelőbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetőkre működési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági előírásokat előírni, ellenőrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tőkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetők szeszélyességétől függően. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tőzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek.

Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetővé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlődését. Az exportőrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak előre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erősen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis időlegesen⁹. Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tőkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott időre az országban maradjon, ellenkező esetben súlyosan megadóztatni.

Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységből származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön működő legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél előbb be kellene vetniük őket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendőrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.”¹⁰

Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelemből, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban működő kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektől (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetőségű off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítő bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a működési engedélyt.

Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évről évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlődő világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövőjét elsősorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövője bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlődési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántőkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tűnne.

Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási időszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket.¹¹ Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételéről a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát.

A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bűnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek előrejelzésére való képtelenségük haladja meg.

Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetők kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következő válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetőeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetővé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszűnjenek.

A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtő kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tőkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – működési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tőkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat…

Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetősége és szakértői egyre nyitottabbak a transznacionális magántőke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD¹² (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ főtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.¹³

Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelőire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket?

(Fordította: Piroska Dóra)

Jegyzetek

¹ További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998

² Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org

³ Előzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekről és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr

⁴ Az észak-dél egyenlőtlenségről további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlődésről, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedéséről, Cnuced, Jelentés a kereskedelemről és a fejlődésről, Genf, 1997.

⁵ Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998

⁶ Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január

⁷ Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június

⁸ Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29.

⁹ Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7.

¹⁰ Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá.

¹¹ Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok)

¹² A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezető igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is.

¹³ Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.

1. Marxon és Keynesen túl

Michal Kalecki születése óta a század politikai gazdaságtanát három gondolati iskola uralta. Az első csoportba az osztrákok és a neo-klasszikus marginalisták tartoztak, akik a piacban a gazdasági koordináció tökéletes formáját látták, és emiatt hajlamosak voltak a kapitalizmus idealizálására. A második irányzat a marxistáké, akik úgy látták, hogy a kapitalizmus inkább a termelési folyamatból eredő következetlenségek miatt hajlamos a válságra, semmint a piaci csere miatt, és a politikai cselekvés mellett érveltek egy új gazdasági forma, a szocializmus létrehozása érdekében, mivel az kiküszöbölné ezeket a következetlenségeket. A harmadik irányzat a keynesiánusoké volt. Az utóbbiak sokszínűsége miatt meg kell különböztetni a neo-klasszikus keynesiánusokat – akik a legnagyobb befolyással voltak a kapitalista országokban a második világháborút követő negyedszázadban, és akik egyszerűen hittek abban, hogy fiskális aktivizmussal megszüntethetők a piaci tökéletlenségek (amely nézetet Keynes régi ellenfele, Pigou könnyedén elfogadta volna) – magától Keynestől és az inkább fundamentalista követőitől, a poszt-keynesiánusoktól. Tág értelemben, az általános elmélet Keynese (szemben a Értekezés a pénzről és a korábbi művek Keynesevel) úgy tekintett a neo-klasszikus és a marxista politikai gazdaságtanra, mint ami stilizált “ricardiánus” gazdaságokon alapszik, amelyekben árucikkeket termelnek és cserélnek, miközben a huszadik századi kapitalizmus fő jellemzője a pénzügyi szféra dominanciája. Ez felerősíti legalapvetőbb hibáit, amelyek a kapitalizmus instabilitásáért és az elégtelen befektetésre való hajlamáért felelősek. Keynes ezért nem csak fiskális aktivizmust javasolt a kapitalizmus stabilizálására, hanem a pénzügyek befolyásának csökkentését is (“a járadékosok eutanáziáját”). Nina Shapiro (1977), Victoria Chick (1983) és Lange diákja, Hyman P. Minsky (1975) részletesen foglalkozik Keynes nézeteinek ezen radikális aspektusával. Ráadásul Keynes kritikus volt a szocializmussal szemben. A termelési eszközök állami tulajdonából eredő hatalmi koncentrációt összeegyeztethetetlennek tartotta a politikai szabadsággal és a pluralista demokráciával, mely nézetét bőségesen alátámasztotta a kelet-európai szocialista tapasztalat.

A politikai gazdaságtan negyedik iskolája, az institucionalizmus elég befolyásossá vált az Egyesült államokban az 1920-as és 1930-as években, és John Kenneth Galbraith munkássága századunk második felében tanúsítja ezen gondolatok termékenységét. Ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy az institucionalizmus alapítójának, Thorstein Veblennek a kapitalizmuselemzése kiegészíti Kalecki kapitalizmuselemzését, és hogy a szocialista gazdaság helyes működéséről vallott nézeteik egybeesnek.

Kalecki nehezen illik bele ebbe a politikai gazdaságtani trichotómiába. Míg korai “Három rendszer”-írásában már próbálták a tisztán neo-klasszikus Hicks/Hansen-féle IS–LM-rendszer prototípusát megtalálni (Chapple 1996), Kalecki sosem idealizálta a piaci kapcsolatokat, és természetes kimenetelüket sem méltányosnak, sem hatékonynak, sem stabilnak nem tekintette. Hasonlóan erőltetett az elemzés értelmét és célját illetően Nuti kísérlete, hogy Kalecki szocialista befektetési hatékonyság-elemzéséből egy neo-klasszikus típusú teleológiai egyensúlyt olvasson ki (Nuti, 1986).

Amint Joan Robinson többször megjegyezte, Kalecki kapitalizmuselemzése pontosan illeszkedik Marx és Keynes elemzései közé, és bizonyos tekintetben magasabb rendű is az ő rendszereiknél (pl. Robinson 1964). Kalecki, elég magától értetődő módon, politikai gazdaságtani elemzésének alapvető fogalmait Marxból vezette le. Rendszere marxista osztályelemzés volt, amelyben a kapitalistákat (vállalkozók és járadékélvezők) és a munkásokat jövedelmük különbözteti meg egy olyan társadalomban, amelyet a kapitalisták “társadalmi hatalma” és a termelési eszközök tulajdonlásán alapuló vállalati hatalma jellemez (Kalecki 1942). üzleti ciklus-elmélete Marx válságelméletének átdolgozott változata, Rosa Luxemburg és Mihail Tugan-Baranovszkij értelmezésének felhasználásával. Ez mindentől függetlenül Keynes makroökonómiájának központi doktrínájához vezette, a Hatékony Kereslet Elvéhez mint a gazdasági aktivitás meghatározójához, és az elégtelen befektetéshez mint a gazdasági válság okához, ezért sok neo-klasszikus keynesiánus számára továbbra is a “keynesiánus” elméleti iskola tagja (Patinkin 1982, 3. fejezet). Habár egyetértett Keynes-szel a pénzügyek fontosságában, még a leglelkesebb kaleckiánusnak is be kell ismernie, hogy a pénzügyek szerepének elemzése nem elégséges Kalecki munkájában. Miközben viszonylag nagy teret szentel a pénz és a pénzügyek elemzésének, ezt leginkább üzleti ciklus-elméletének utógondolataként teszi, ahelyett, hogy kapitalizmus-elméletének középpontjába helyezné, és működésének legfontosabb hibájaként értékelné, mint a likviditáspreferencia elméletét Keynes elméletében (lásd Sawyer 1985, 5. fejezet). Chapple és Nuti fenti értelmezése ellenére Kalecki abban is távol áll Keynestől, hogy elutasítja az egyensúlyt és a marginális elemzést. Pesszimizmusa a kapitalizmus keynesiánus stabilizációjának lehetőségével kapcsolatban (Kalecki 1944) és ebből következő szocializmusa Kaleckit egyértelműen a keynesiánus iskolán kívülre, a marxi táborba helyezte. Kalecki a marxi kétszektoros árucikk, nem pedig a monetáris vagy pénzügyi modellben fejtette ki többször makroökonómiai elméletét (pl. Kalecki 1958).

Elemzésének két jellemzője azonban megkülönbözteti Kaleckit Marxtól, és a század sok más marxi közgazdászától is. Először is nem ragaszkodott a munkaérték-elmélethez, és nem foglalkozott egyetlen, ebből származó árazási kérdéssel sem, mint például a transzformációs probléma. Ebben a tekintetben sokkal távolabb állt Marxtól, mint például Rosa Luxemburg, Baran és Sweezy, vagy akár Lenin. W³odzimierz Brus később úgy emlékezett erre, hogy Kalecki “erős ellenszenvet érzett a marxi értékelmélettel szemben, amelyről azt gondolta, hogy metafizikai…” (Brus 1977). Ebben a tekintetben, úgy tűnik, öntudatlanul is egyetértett Veblen nézetével, hogy a munkaérték-elmélet pre-materialista “természetjogi” metafizika volt (Veblen 1906). Másrészt Kalecki nem hitt abban, amit Josef Steindl a marxi “katastrofenpolitik”-nak nevezett, amely szerint ahelyett, hogy olyan intézkedésekkel próbálkoznának, amelyek javítanák a dolgozó emberek és családjaik körülményeit, a szocialistáknak a végső katasztrófa felé kellene fordulniuk, amely a kapitalizmust majd eléri, s amelynek hamvaiból a szocializmus, az általános jólét és a gazdagság jön létre. úgy tűnik, ebben a tekintetben öntudatlanul ő is osztotta Veblen kritikáját Marx hegeliánizmusáról, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonának eltörlése egy egészen új és jobb helyzethez vezetne, egyszerűen azért, mert a munka terméke most már a dolgozóhoz tartozna (Veblen i.m.).

A “katastrofenpolitik” következménye a szocializmus gazdaságára az volt, hogy elősegítette a “voluntarizmust” és a gazdaság önkényes kezelését azok által, akik azt állították, hogy a munkások “objektív” érdekeit képviselik. Kalecki nem egyedül kritizálta ezt a fajta “tudományos” milleniarizmust az 1950-es és 60-as években. Szocialista közgazdaságtanának szokatlan, ha nem egyedülálló jellemzője az volt, hogy nem a priori feltételezéseken alapult azzal kapcsolatban, hogyan kellene egy szocialista gazdaságnak működnie, hanem azon az elemzésen, hogy mitől igazságtalan és nem hatékony a kapitalizmus. Ezt bővebben vizsgálja Toporowski (1996). Kiderül, hogy Kalecki elemzése a kapitalizmus nem hatékony voltáról nagyon hasonlít Veblen következtetéseire e tárgyban, amelyekben központi szerepet játszanak a pénzügyek oly módon, ahogyan Kalecki munkájában nem szerepelnek, de amihez Kalecki egy aggregált jövedelem- és költségrendszert illeszt – ez viszont alapvető hiányosság Veblen elemzésében (lásd Sweezy 1958). És e tanulmány célja szempontjából mind közül a legfontosabbként Kalecki gazdasági irányítási rendszere a szocializmusban gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Veblen népszerűsített életének utolsó éveiben.

A következő részben Kalecki kapitalizmus-kritikáját hasonlítjuk össze Veblenével. Ezt követi egy összehasonlítás a szocialista gazdasági irányításról vallott megfelelő nézeteikről.

2. A modern kapitalizmus gazdasági elégtelenségei

Kalecki nézetei a kapitalizmus kevéssé hatékony voltáról elég ismertek ahhoz, hogy itt csak röviden összefoglaljuk őket. Az instabilitásra koncentrálnak, amit Kalecki szisztematikusan megvizsgált az üzleti ciklusoknál, s amit a kapitalista gazdaság megkülönböztető jellemzőjének tekintett. Az üzleti ciklus az alacsony hatékonyság három fajtáját mutatja ki. Először is, a teljes foglalkoztatottság nem konstans, de még csak nem is normális következménye a kapitalista gazdaság szabad működésének. A legjobb esetben a gazdasági növekedés csúcsa környékén következik be úgy, hogy a nem önkéntes munkanélküliség gyakoribb:

“…az olyan dolgokat, mint a teljes foglalkoztatottság, csak kivételes esetekben közelítjük meg. általában a munkanélküliség (explicit vagy látens) elég hatékony ahhoz, hogy hagyja kifutni a konjunktúrát, és nem a munkaerő szűkössége vet neki véget.” (Kalecki 1933, 115. o.)

Másodszor, míg a tőkeállomány hatékonyabban használható, mint a munkaerő (a rabszolgaság vagy a feudalizmus óta nem volt olyan “munkatulajdonos”, akinek a munkaállományon keresett hozamtól való függése a teljes kihasználásban tette volna érdekeltté), a berendezések és felszerelések hatékony használata az aggregált kereslettől függ. Időszakonként, és rendszeresen, amint a gazdasági fellendülés csúcsához közeledünk, a kereslet nem növekszik olyan gyorsan, mint a tőkeállomány. A többletkapacitás kialakulása csökkenti a profitrátát és elijeszti a további befektetéseket. A bekövetkező recesszió addig tart, amíg a többletkapacitást meg nem szüntetik a gyárbezárások. A magasabb profitráta a megmaradt, most már jobban kihasznált tőkeállomány esetén kedvez az új befektetéseknek, és egy újabb fellendülés következik (Kalecki i.m., 6. fejezet).

A harmadik hatékonyságcsökkentő tényező azért keletkezik, mert a befektetési szintet nem az új befektetési lehetőségek és a meglévő erőforrások határozzák meg, mint ahogy azt a neo-klasszikus mikroökonómiai elemzés állítja. Ehelyett a meglévő tőkeállomány használatának foka, a profitráta (amelyet szintén befolyásol az állomány használatának foka), és a vállalkozók korábbi profitokból történt pénzügyi felhalmozása határozza meg (Kalecki 1939, 128-141. o.). üzleti ciklus-elméletének utolsó változatába Kalecki beépítette a technológiai innovációt mint új befektetési tényezőt (Kalecki 1968). Ezen tényezők együttese azonban nem hoz létre automatikusan befektetést, amikor új befektetési lehetőségek vagy kihasználatlan erőforrások kerülnek elő. Ez leginkább recessziók idején figyelhető meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy a befektetés a túlzott és az elégtelen befektetés szintje között ingadozik (Kalecki 1939, 146-149. o.). Kalecki többször érvelt amellett, a szocializmus előnyei között van az a tény is, hogy lehetővé teszi a központi hatóságoknak, hogy szabályozzák a befektetést a befektetési lehetőségekkel és a kihasználatlan erőforrások szintjével összhangban, ahelyett, hogy a piaci kereslet és profitok szeszélyeinek tennék ki (pl. Kalecki 1986, 30. és 52. o.).

(Bár ez az érvelés nem a munkások által termelt többlet ismételt kisajátításán alapul, egyáltalán nem “inmarxista”: Paul Sweezy hasonlóan érvel a szocializmus mellett a kapitalizmus hosszú távú fejlődését elemezve, in Sweezy 1953).

Veblen érvelése a kapitalizmus alacsony hatékonyságával kapcsolatban talán kevésbé formális, de beépíti a pénzügyet és a szocio-politikai dimenziót, ami hiányzik Kalecki munkájában. Első könyvében, A dologtalan osztály elméletében amellett érvelt, hogy a modern ipari technológiával a munka elég termelékeny ahhoz, hogy biztosítsa a jelenlegi termelési szintet, kevesebb munkát használva, mint a teljes elérhető munkaerő. A keletkező “dologtalanság” nagyon egyenlőtlenül oszlik meg azok között, akik dologtalanságra vannak ítélve jövedelem nélkül (a nem önkéntes munkanélküliek) és akik az alkalmazottak termékeire kivetett igényükből származó jövedelemmel élvezik a dologtalanságot (Veblen 1899, 1. fejezet). A könyv maga hírhedten ironikus expozéja annak, hogy a dologtalan jövedelemtulajdonosok hogyan igazolják terméketlen fogyasztásukat úgy, hogy számos haszontalan vállalkozással foglalják le magukat, többek között az egyetemen folyó “felsőoktatással”.

Veblen a kevéssé hatékony kapitalizmus szisztematikusabb elemzését nyújtja a következő könyvében, Az üzleti vállakozás elméletében (Veblen 1904). Ebben bevezeti a “kapitalista szabotázs” fogalmát, amely szerint a “mellényes” vagy üzleti érdekek a gazdasági tevékenységben lévő “anyagi” érdekekkel visszafogják a termelést és manipulálják a piacokat oly módon, hogy a profitot maximalizálják. Az eredmény az, hogy az alultermelés (a technikai- és erőforráskorlátoktól, ha nem a piaci kereslettől függően) a kapitalista gazdaság normális állapota. Spekulatív fellendülés a pénzügyi rendszerből érkező további hitelek segítségével kialakulhat. De ez csak növeli az iparra gyakorolt anyagi befolyást. Azoknak pedig, akik hozzáférnek a “hitelkiterjesztésekhez” vagy pénzügyekhez, versenyelőnyt biztosít, amely az ipari termelékenységet meghaladó mértékű pénzügyi elburjánzáshoz vezet. A pénzügyek végső kiterjedése pénzügyi krízishez és hanyatláshoz vezet. Ezért Veblen tekinthető akár a pénzügyi krízis első teoretikusának is. A pénzügyek mellett egy másik üzleti tevékenységet ösztönző elemet is azonosított, amit “kormányzati hulladéknak” vagy nem termelési kiadásnak nevezett. Az egyik pénzügyi ösztönzőt különösen népszerűnek tartotta a “mellényes érdekek” képviselői között. Ez pedig a háború, amelynek – nézetei szerint – megvan az az előnye a többi állami kiadással szemben, hogy a hozzá kapcsolódó patrióta szenvedély egy megkérdőjelezhetetlen szociális és ipari elvet támogat, amely nagyon is elfogadható az üzletemberek számára. Kalecki érvelése szerint pontosan ezt a fajta elvet aknázza alá a teljes foglalkoztatottság (Kalecki 1943).

Veblen úgy fejezte be az elemzését, hogy amellett érvelt, a kapitalisták igénye az ipari bevételekből való részesedésre olyan tulajdonjogi követelés, amelynek nincs objektív alapja: a vagyon tulajdonlása nem anyagi előfeltétel a termeléshez. John Stuart Mill nézeteit megismételve – miszerint a jövedelem szétosztása társadalmi konvenció – Veblen rámutatott, hogy a tulajdonjogok metafizikai “természeti jogok”, amelyek csak törvény által tartathatók be, mert a törvény teszi azzá őket. Amikor a “technikusok” vagy a “mérnökök”, akik ténylegesen megszervezik és végrehajtják a termékeny gazdasági tevékenységet, rájönnek, hogy milyen szisztematikusan bomlasztó és alacsony hatásfokú az üzlet (business) befolyása, megszabadulnak a “hiányzó tulajdontól”. A rendszer, amely felváltja, rendkívül hasonló Kalecki szocialista gazdasági tervezéséhez.

3. A szocializmus gazdasági szervezete

Veblent az orosz forradalom arra ösztönözte, hogy újragondolja a szocializmus kilátásait az Egyesült államokban. Arra a következtetésre jutott, hogy egy Szovjet Amerika valószínűsége minimális, és ha a forradalom sikeres is lenne, technikusok és mérnökök forradalma volna, mivel ők alkotják az egyetlen osztályt, amely képes az ipart megfelelően megszervezni és működtetni. úgy képzelte, hogy a mellényes érdekek képviselőit egy technikusi “direktórium” váltja fel, amely az ipart központilag szervezné meg, hogy elkerüljék a kapitalista rendszer legnyilvánvalóbb kudarcait. Ezért biztosítanák “az erőforrások megfelelő elosztását és a rendelkezésre álló felszerelés és munkaerő ebből következő teljes és ésszerűen felosztott foglalkoztatottságát; a pazarlás és kettős munka elkerülését; a javak és szolgáltatások méltányos és hatékony kínálatát a fogyasztók számára (Veblen 1921, 446. o.); más szóval a “nemzeti jövedelem maximalizációját” teljes foglalkoztatottság mellett, amelyet Kalecki a szocialista gazdasági tervezés céljának tartott (Kalecki 1959, 295. o.; Osiatynski, 1988, 4. fejezet). Ezt szerintük a kapitalizmus nem teszi lehetővé, mert a termelés célja a profit, nem a kibocsátás maximalizációja.

A direktórium, azaz Kalecki központi gazdasági tervezési szervezetének alapvető jellemzője, hogy tagsága technikusokból és mérnökökből áll. Ennek két oka volt. Először is Kalecki és Veblen is úgy gondolta, hogy csökkenteni kell a közgazdászok befolyását, akik a tervezésnek piaci értelemben elkötelezettjei, a piaci vagy kapitalista gazdaságokban használtakkal analóg eszközöket alkalmaznak, mint például az árak, kamatlábak vagy ökonometriai számítások. Kalecki úgy érezte, hogy az ökonometria nem biztosít objektív adatokat, mert azok nagy hibahatárok között mozognak (Osiatynski, 61. o.). De egyikük sem bízott a közgazdászok azon eszközeiben, amelyek a kapitalista piacokat utánozva újratermelnék a szocializmusban a kapitalista instabilitást és elégtelen termelést, és ahogy Veblen mondta, az “ipar irányító célját” a “hasznos javak termelésétől” a “hiányzó befektetés profitja” felé tolnák el (Veblen 1921, 450. o., Kalecki 1986, 5. fejezet).

Másik indokuk arra, hogy a központi gazdasági tervezést a technikusok és a mérnökök befolyása alatt tartsák, az volt, hogy az ipari koordináció lényegében a gépek és a termelés műveletei összehangolásának a kérdése (a termelés “anyagi mérlegek” rendszere a kelet-európai országokban). Kalecki a nehéziparból, gyári termelésből és szénbányászatból vett példákat használta, amikor a befektetés központi tervezésének hatékonyságát vizsgálta (Kalecki 1986, 94-96. o.). Mindketten a vasutat használták példának az olyan ipar esetére, amelynek befektetéseit és adott műveleteit szétszakítja, hogy ki van téve az üzleti céloknak (Veblen 1904, 39-41. o.; Kalecki 1986, 20. o.). Charles Bettelheim is hangsúlyozta az ipar technikai koordinációjának felsőbbrendűségét a bizonytalanabb üzleti irányításnál. (Bettelheim 1975).

Saját megfigyelései azonban a tervezés gyakorlatáról a sztálini iparosítási hullám idején, és az ezt követő gyakorlati tapasztalata a gazdasági tervezésben szkeptikussá tették Kaleckit a tekintetben, hogy a mérnökök és a technikusok képesek lennének-e ellenállni annak, hogy az irányításuk alatt lévő gazdaságot a túlzott befektetések és a technikai újítások pazarló hajhászására használják fel. 1964 szeptemberében a Politikai Gazdaságtan Professzorainak konferenciáján megjegyezte, hogy “ugyanúgy, ahogy a közgazdászok gyengéje a számítás, a technikusok a legújabb technikai játékokat akarják; ezt nem szabad ellenük fordítani, de nem kell azonnal odaadni nekik ezeket a játékokat” (Kalecki 1964, 322. o.). Szerinte a válasz egy olyan tervezési rendszer létrehozása, amely minimalizálná az adott szintű fogyasztáshoz szükséges befektetést. A nagyobb befektetési projekteket központilag kell meghatározni a foglalkoztatottság és az ipari fejlődési prioritások kívánt szintjei alapján, csupán alternatív projektváltozókkal, amelyek számítási döntésektől függnek. Ugyanakkor a kisebb, helyileg meghatározott befektetéseket kamatterhes hitelekből finanszíroznák, hogy kizárják a fölösleges befektetéseket (Kalecki 1986, Osiatynski 1988, 6. fejezet).

A sztálinista iparosítás másik tanulsága az ipari hatalom fölös koncentrációjának veszélye volt. Kalecki válasza erre, hogy a központi gazdasági tervezést a gyárak munkástanácsai egyensúlyozzák ki. Ez megerősítené a munkások részvételét és elkötelezettségét a gazdasági irányítás rendszere mellett. A szindikalizmus és a központi irányítás ezen kombinációja volt hivatva biztosítani, hogy a gazdasági hatalom koncentrációjával nem élnek vissza (Kalecki 1986, 3. fejezet). ám nem egyedül a lengyel munkástanácsok mozgalmának 1958-as bukása volt az oka annak, hogy Kalecki életének utolsó éveit az önkényes és hatástalan lengyel állami tervezéssel szembeni vitával töltötte (Osiatynski 1988, 4. fejezet). A politikai hatalom elégtelen koncentrációja is egyértelműen része volt a problémának.

Következtetések

Kalecki Veblenhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a kapitalista ipari vezetés nem hatékony, és egyikük sem bízott a gazdaság társadalmi szektorában alkalmazott üzleti módszerekben. Kalecki a szocializmussal kapcsolatos közvetlen tapasztalata alapján szofisztikált képet alkothatott arról, hogyan kellene a szocialista gazdaság tervezését irányítani. Azonban az ő korában a pénzügyek nem játszottak annyira domináns szerepet a kapitalizmusban, mint Veblen idejében. Ha a lengyel központi tervezők többet értettek volna meg Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a 70-es évek lengyel gazdaságának sok problémája elkerülhető lett volna. Ha a mostani poszt-kommunista kormányok többet értenének Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a poszt-kommunista gazdaságok sok jelenlegi és jövőbeli problémája még mindig elkerülhető lenne.

Irodalom

Bettelheim, C. (1975) A szocialista gazdasággá való átalakulásról

London: Harvester Press.

Brus, W. (1977) “A szocializmus közgazdaságtana Kalecki szerint” Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 39. évf., 1. szám, február.

Chapple, S. (1996) “Kalecki és Keynes” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Chick, V. (1983) Makroökonómia Keynes után. Az általános elmélet újragondolása Cambridge, Mass.: MIT Press.

Kalecki, M. (1939) Esszék a gazdasági ciklusok elméletéről, London: George Allen és Unwin.

Kalecki, M. (1942) “A demokratikus tervezés nélkülözhetetlen kellékei” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről, Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1943) “A teljes foglalkoztatottság politikai aspektusai” Political Quarterly 14. évf., 4. szám.

Kalecki, M. (1944) “Három út a teljes foglalkoztatottság felé” in A teljes foglalkoztatottság közgazdaságtana. Hat alkalmazott közgazdasági tanulmány az Oxfordi Statisztikai Intézetből Oxford: Basil Blackwell.

Kalecki, M. (1958) “Központi ármeghatározás mint a szocialista gazdaság elengedhetetlen jellemzője” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1959) “A befektetés hatékonyságának vizsgálati metodológiájáról” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1964) “Tézisek a technikai fejlődésről és típusairól” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1968) “Trend és üzleti ciklus” Economic Journal 78. évf, 2. szám.

Kalecki, M. (1986) Válogatott esszék a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Minsky, H. P. (1975) John Maynard Keynes, New York: Columbia University Press.

Nuti, D. M. (1986) “Micha³ Kalecki hozzájárulása a szocialista tervezés elméletéhez és gyakorlatához” Cambridge Journal of Economics 10. évf., 4. szám, december.

Osiatynski, J. (1988) Micha³ Kalecki a szocialista gazdaságról London: Macmillan.

Patinkin, D. (1982) Az általános elmélet megjövendölése? és más esszék Keynesről Oxford: Blackwell.

Robinson, J. V. “Kalecki és Keynes” in A gazdasági dinamika és tervezés problémái Esszék Micha³ Kalecki tiszteletére Warszawa: Pañstwowe Wydawnictvo Naukowe.

Sawyer, M. C. (1985) Micha³ Kalecki közgazdaságtana London: Macmillan.

Shapiro, N. (1977) “A poszt-keynesiánus közgazdaságtan forradalmi jellege” Journal of Economic Issues szeptember.

Sweezy, P. M. (1953) “A kapitalizmus és szocializmus közötti alapvető különbég” in David Horowitz (szerk.) Marx és a modern közgazdaságtan, London: MacGibbon and Kee 1968.

Sweezy, P. M. (1958) “Veblen az amerikai kapitalizmusról” in D. E. Dowd (szerk.) Thorstein Veblen Kritikai dicséret, Ithaca, New York: Cornell University Press.

Toporowski, J. (1996) “Kalecki, Marx és a szocializmus közgazdaságtana” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Veblen, T. (1899) A dologtalan osztály elmélete New York: The Macmillan Company

Veblen, T. (1904) Az üzleti vállalkozás elmélete, New York: Charles Scribner’s Sons.

Veblen, T. (1906) “Karl Marx szocialista közgazdaságtana”, A tudomány helye a modern civilizációban és más esszék, New York: The Viking Press 1919.

Veblen, T. (1921) “A mérnökök és a forradalom” in M. Lerner (szerk.) The Portable Veblen New York: The Viking Press 1948.

Heller Ágnes: Bikikliző majom – Kőbányai János interjúregénye, Múlt és Jövő, Budapest, 1999.

Interjúkötet jelent meg Magyarország Legismertebb Élő Filozófusától. Ebből kiderül, hogy MLÉF útja – szokványos megközelítésben – sikertörténet. Vagyon és hírnév az osztályrésze. Az annak idején gyakran éhező fiatal megélhetési gondjai megszűntek. Nyomorúságos lakáshelyzete állandó New-York-i és budapesti lakásra, valamint vidéki kúriára változott. MLÉF életútja a tudósi karrier tekintetében is sikeres. A zsidóüldözések egykori elszenvedője világhírre tett szert. Nevét Nyugat-Európától kezdve, Ausztrálián át, Amerikáig ismeri a filozófus szakma. írásait számos nyelven kiadták. A legkülönbözőbb egyetemek ostromolják, hogy náluk is tartson előadást.

A hírnév- és vagyonszerzés útjától eltérően MLÉF filozófiai és morális álláspontjának története nem egyértelmű diadal. Filozófiai álláspontjának alakulása szép, szomorú történet. A kezdet reményteli. “Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét lényegét. úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és lényeges dolgokat lássak meg benne.”

MLÉF szenvedélyesen keres valamiféle mindent átfogó igazságot, keresi a lét lényegét. Diótörő filozófusként egyfajta abszolúthoz akar eljutni. Biztos hitre van szüksége, amely reményt, ígéretet, perspektívát kínál: megváltást az emberiség (és egyúttal a maga) számára. A biztos hitet előbb a cionizmusban, azután a sztálinizmusban (amit az interjúkötetben kommunizmusnak nevez) véli megtalálni. (“A cionizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az abszolút ígéret ebben az értelemben messianizmus volt.”)

Biztos megváltás csak a totalitásból fakadhat, az abszolút igazság csak akkor ragadható meg, ha a világban rend van, illetve a világ rendként értelmezhető. Mivel a világban uralkodó kapitalizmust – ahogy fogalmaz – elnyomás és elidegenedés jellemzi, a világ rendjét csak történelmi távlatokban lehet felismerni, helyesen értelmezni. A tapasztalható “rendetlenséget” a világtörténelem fogja renddé oldani. Az emberiség fejlődésének, a pozitív végkifejletnek a bizonyosságához a történelemnek szubjektumként, önálló entitásként kell léteznie. Ezért az igazságkeresés szükségképpen átmegy történelemfilozófiai dimenzióba. “Egy nagybetűs történelem keretei között gondolkodtam, amely elindul valahol, és valamilyen módon, ellentmondásokon keresztül, de a mai világ felé fejlődik. A tény, hogy a mai világ kapitalista, átmeneti állapot csupán, mert hamarosan továbbfejlődik egy szocialista vagy tökéletesebb, boldogabb emberi világ felé.” A világnak – úgymond – ügye van: az elidegenedéstől mentes társadalom, a szocializmus lehetőségének megvalósulása az emberiség egyértelmű és jól felismerhető perspektívája. A magyar ’56-ban a munkástanácsok létrehozását, valamint az önkormányzás programját tekinti szocialistának.

MLÉF-re a hatvanas években döntő hatást gyakorolnak az újbaloldali eszmék. Az újbaloldal szerint: “Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkozzunk másképp! Közösség kell! Közösségi életforma: az életforma forradalma… Csak a közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az intézményekkel és az állammal”. E hatás nyomán MLÉF az emberiség jövőjét a mindennapi élet forradalmában látja. Meggyőződésévé válik: a történelem nemcsak megismerhető, hanem csinálható, tudatosan alakítható, iránya befolyásolható. Nem a Történelem a jövő szubjektuma, hanem maga az ember. A világ olyan lesz, amilyenné az emberek alakítják. A történelmi Messiás várásának helyébe a cselekvő megváltásnak (az emberiség önmegváltásának) a koncepciója lép.

“Én is azt mondtam – írja –, hogy a megváltás iránya és terepe a ’mindennapi élet’ forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és nem a menny fog a bizonytalan jövőben a földre leszállni, hanem mi itt, ezen a földön, ma és nem holnap kialakítunk egy emberibb életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos politikai struktúrákra legyintettünk. Azok arra sem érdemesek, hogy megdöntsük őket. Vagy: nem érdemes ezzel foglalkoznunk, mert most úgysem tudjuk megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amivel tudunk! A saját életünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával hozza a makrostruktúrák változását.”

Legújabb filozófiája – úgy tűnik – nem marad meg a spekuláció, a puszta elmélet szintjén, hanem gyakorlati alátámasztást, igazolást kap a nyugati társadalmi mozgalmakban. Párizs ’68-át saját elképzelése megvalósulásaként, igazolásaként éli meg. “Igazam volt, ezért a párizsi májust a saját szemüvegemen keresztül néztem. Minden úgy történik, ahogy A mindennapi élet forradalmában előre láttam. Ez bizony az életforma forradalmának beteljesülése. A párizsi tüntetők nem akarnak hatalmat, nem sietnek pártot alapítani, nem foglalatoskodnak kormányalakítással, hanem tekintélyek nélkül, szabadon, a saját elképzeléseik szerint akarnak élni… A munkások a diákokkal szolidárisak, és nem a kommunista párttal. Kit érdekel a kormány? Az embereket az érdekli, hogy a civil intézményeken keresztül maguk alakíthassák a sorsukat. Ez a lényeg. Nem a politikai hatalom, hanem a cselekvés, amelynek során az egyetemeken, a gyárakban a maguk kezébe veszik az életük irányítását.”

A párizsi diáklázadás elbukik, MLÉF-et – ellenzéki magatartása miatt – ismételt retorziók érik, barátaiban csalódik. Mindezek hatására világszemlélete is átalakul: legutóbbi elméleti kapaszkodóját is elveszti, föladja. Hirtelen megvilágosodik és rádöbben: egész világképe hibás. Nincs történelmi progresszió, és a történelmi folyamat befolyásolhatatlan. Ezzel – mint fogalmaz – kiment a lába alól a szocializmus.

A következmény kettős. Egyrészt cionista, sztálinista és újbaloldali korszaka után rátalál a korábban embertelennek minősített és következetesen kritizált kapitalizmusra: a tőkés rendszer igazolójává válik. Másrészt sehova sem kötődő, sehova sem tartozó, gyökértelen gondolkodóvá válik. (“Egyedül maradtam a világban, amelyet nem értek többé.”) Az egész életében diótörő filozófus – gondolkodói és morális tevékenységét megkoronázva – leszögezi: “Abba az időbe sikerült beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat… Ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk, nincsenek feltörendő diók.”

MLÉF egyéni szerencséje, hogy új felismerését nem személyes tragédiaként, addigi életét nem elvesztegetett időként éli meg, nem merő tévútként értelmezi, hanem képes önigazolássá átfordítani. Meghirdeti, hogy ő valójában világértelmiségi, és filozófiája ettől kezdve már csak önmagára irányul. A továbbiakban nem a világ számára, hanem pusztán önmaga számára keresi a megváltást. (“A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon, mert élvezi.”)

Tudjuk: a mai világkapitalizmusban naponta mintegy negyvenezer ember hal éhen. Tudjuk: a technológiai forradalom az emberiség 80–85 százalékát belátható időn belül gazdaságilag fölöslegessé teszi, és a lelki, illetve a fizikai megsemmisülés sorsát szánja neki. Tudjuk: a modern technikai civilizáció – ha a természeti környezet rombolásának jelenlegi tendenciái nem változnak hamarosan és radikálisan – a Földet az emberi élet számára alkalmatlanná teszi. És még számos hasonló ismerettel rendelkezünk. Mindezeket MLÉF is jól tudja, és ebből a tudásból levonja a következtetést: “A világnak ma nincs ügye.” Szerinte a posztmodernnek nevezett világban nincs olyan közös ügy, ami a filozófusokat foglalkoztathatná. Ezért a filozófusok között nem jön létre párbeszéd. (“Miután megszűnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját magáról, saját műveiről beszél, s ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli őket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá.”)

MLÉF tehát levonta a filozófiai végkövetkeztetést: a kapitalizmust nem lehet meghaladni. Logikus, ha egy bürokrata erre a következtetésre jut, mivel a rendszertől kapja a fizetését. Érthető, ha egy politikus hirdet ilyesmit, hiszen a rendszerből él, nélküle fölöslegessé válna. Az sem megmagyarázhatatlan, ha egy filozófus, aki a világhírét és a jövedelmét a kapitalizmusnak köszönheti, ezt a nézetet vallja. De önellentmondás, ha egyúttal filozófiai igazságnak is tekinti azt, amit mond. Bármilyen kategorikus, abszolút állítás ugyanis a további gondolkodás lezárását, megbénítását jelenti, az adott kérdésben a további dilemmák, alternatíva-keresések egyszer s mindenkorra történő kiiktatásával egyenértékű. Vagyis a filozófia egyik alapspecifikumának, a kételkedés metodikai követelményének feladásához, végső soron magának a filozófia területének az elhagyásához vezet. Ha egy filozófia szakos hallgató követne el ilyen baklövést, MLÉF feltehetően komoly dorgálásban és módszertani kioktatásban részesítené, mondván: az illető gondolkodása nem filozófiai.

A kapitalizmus abszolútnak minősítése (világtörténelmi meghaladhatatlanságának állítása) filozófiai szempontból csak önellentmondás, vagyis valamilyen filozófia előtti (filozófia nélküli) világszemlélethez való visszahátrálás. Egy ilyen fordulat emberileg megérthető, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy lelkileg vagy intellektuálisan belefárad az igazságkeresésbe. Ugyanakkor ennek a tettnek morális vetülete is van.

MLÉF egészen addig, míg egy humánus társadalom történelmi esélyei foglalkoztatják, és meg nem békül a kapitalizmussal, rokonszenvez a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, ahogy ő nevezi, a páriákkal, és erkölcsi értékrendjében a velük való szolidaritás fontos szerepet játszik. Ez a morál megveti a parvenüket, a rendszer kegyeltjeit, akik önfeladásuk, alkalmazkodási készségük, kompromisszumaik révén elfogadtatják magukat a hatalommal. A kapitalizmussal való elméleti kiegyezés után MLÉF új morált fogalmaz meg: a “sem nem pária, sem nem parvenü” morálját. Többször említi azt az erkölcsi felfogást, amely szerint az elutasított rendszerben is jelen kell lenni, és megpróbálni azt gyomként pusztítani. ő viszont a kívülállást választja, és igyekszik ezt a magatartást megideologizálni: a filozófus ügye a filozófia. Nem a páriák, nem a társadalom, nem a politika, nem az erkölcs, hanem a filozófia.

MLÉF tanulmányokban méltatja az amerikai nukleáris fegyverek elrettentő hatását. Az ilyen méltatás nem egyedülálló a hivatalos sajtóban – legfeljebb filozófus tollából szokatlan. Egy szempontból azonban MLÉF mindenképpen megelőzte a korát. Már a 90-es évek elején szorgalmazta azt, amire a NATO csak 1999-ben tekintette magát érettnek: a Jugoszlávia elleni katonai támadást (“könyörögtem, bombázzanak akár, de bármilyen módon avatkozzanak be”).

MLÉF szerint minden rétegnek megvan a maga csőcseléke. Arról nem szól, hogy kik tartoznak a filozófus-csőcselékbe.

A történelem időről-időre meglódul. Ennek különös dokumentumát tartom a kezemben.

A három közép-európai éltanuló 1999 március idusára időzített, sikeres beiratkozása után a NATO két hetet sem várt első olyan háborúja megindításával, amelyet volt államszocialista ország ellen vívott. Amikor az ELTE Ruszisztikai Intézete pár héttel a bombázások kezdete után politikatörténészek és politológus részvételével konferenciát rendezett a balkáni helyzetről, már meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv hadseregnek semmi esélye az ellene tíz kilométeres magasságból vívott háború megnyerésére. Ugyanakkor az is többé-kevésbé egyértelmű volt addigra, hogy a kapituláció elodázásával a jugoszláv államot markában tartó cinikus, nacionalista elit időt kívánt s tudott nyerni ahhoz, hogy minél nagyobb kárt okozzon saját déli tartományában a koszovói albán lakosság ellen megfélemlítés és értelmetlen, differenciálatlan erőszak formájában vívott, gyáva polgárháborújával. A rekordidő, alig egy hónap alatt elkészült könyv lezárásakor már igen serény volt a diplomáciai közvetítőforgalom Belgrád és különféle nyugat-európai nagyvárosok között, előkészítendő a nagyjából a könyv megjelenésével egy időben, júniusban aláírt fegyverszünetet.

Most, amikor (1999. október végén) e könyvismertetést írom, olybá tűnik, Koszovó régen lekerült a nemzetközi politika színpadáról. Honolnak a régi és új békék, és folynak a régi és új háborúk. Ausztriában az Európai Unió csigalassúsággal araszoló “keleti kibővítésének” puszta gondolata is karnyújtásnyi közelségbe hozta az újnácikat a kormányhatalomhoz, az Európai Unió Bizottsága pedig úgymond “tárgyalásokat” indított Kelet-Európa eddig esélytelenként kezelt országaival is az állítólagos “belépésük” körülményeiről, ezzel tovább lassítva a már eddig is megalázóan lassú felvételi procedúrát a többiek – így az állítólagos “éllovas” – Magyarország számára. A “művelt nyugati” közvélemény rá se hederít az orosz hadsereg által Csecsenföldön elkövetett népirtásra, hacsak a jelenlegi magyar miniszterelnök azon ottawai nyilatkozatát nem tekintjük “művelt nyugati” reakciónak, melyben elmélázott azon, miért pont nukleáris fegyvereket ne tárolna szükség esetén Magyarország a területén.

Az 1999-es jugoszláv háborúval új szövetségesei rendkívül kínos helyzetbe hozták a jó három generáció óta sérült öntudatú, részleges szuverenitású, hathatós önvédelemre csak legkisebb szomszédaival szemben képes, honvédelmi szempontból gyengélkedő – vagyis mindenkori stratégiai szövetségeseitől igen erős stratégiai függésben levő – magyar államot. A déli szomszéd ellen közvetlen sértettség vagy érdek nélkül, kizárólag a nemzetközi rendszer önmozgásának következtében indított háborúban való részvétel abba a kellemes locsogásba is belerondított, amit értelmiségi elitünk folytat önmagával anélkül, hogy a mariahilferstraßei séta során szerezhető megfigyeléseken túl tudomást venne a Magyarország határain kívüli világ kollektív tapasztalatairól és tudásformáiról. A háború okozta sokk meglehetős zavarodottságot váltott ki a magyar írástudókból. Volt itt minden, az új uralmi helyzet intézményszociológiai jellegzetességeit analógiás módon félreértő, régi típusú talpnyalástól az elmekórtan-könyvek kórleírásainak megfelelő tünetekig, a hatvanas évek eleji pártbrosúrák külpol-fejezeteiből ismert szólamoknak a mai magyar nyelv sajátosságait tekintetbe nem vevő recitációjától a vízumkiadási szempontból hasznos számokat tartalmazó telefonosfüzetek izgatott lapozgatásáig. A mannheimi értelemben vett értelmiségihez legméltóbb reakciók egyikét Krausz Tamás vezérletével az ELTE Ruszisztikai Intézete tanúsította, amikor konferenciát rendezett a balkáni helyzet történeti összefüggéseiről, s az ott elhangzott előadásokat könyv formájában napvilágra hozta.

A kötet puszta ténye jobb hír, fontosabb tett, mint a tartalma. A benne foglalt szövegek plasztikusan szemléltetik a konvencionális közép-európai politikatörténet-írás erényeit és hátrányait egyaránt. Ez az elemzésmód a leíró szövegek tény- és eseménygazdagságáért az elméleti kérdések elhallgatásával és elnagyolásával, valamint a szövegek jelenre vonatkoztatottságának önkényességével “fizet”.

Érdekes feladat volna e kötet alapján rekonstruálni a – szomszédunk elleni bombázások ötletét feltehetőleg legalábbis szkeptikusan kezelő, vagyis értelemszerűen aligha a “keleti despotizmus” képzetét a jelenre oly bántó, vulgáris módon alkalmazó nyugati újságírói retorikát követő – történészek és politológusok világképét atekintetben, mit árul el szövegük arról, szerzőjük hogyan gondolkodik a “fejlődés”, a “megkésettség”, az “elmaradottság” vagy a “magasabb” és “alacsonyabb szintű társadalmi formák” fogalmának alkalmazhatóságáról a politikai rendszerek, uralkodási technikák vonatkozásában, konkrétan a Balkán politikatörténetében. Az én olvasatomban e kötetet egyfajta, kevéssé artikulált, álnaiv teleologikusság lengi át. Helyenként konkrét formában is tetten érhető ez a szemlélet, mint például az olyan mondatokban, hogy “[a]z elnyomott népek nemzeti öntudata inkább törzsi-nyelvi, mint mai értelemben vett nemzeti érzelem” (99. old.). Amikor eredeti keletkezési helyén, a gyarmati világban ez a fajta elmélkedési típus kialakult, legalább annyi elmondható volt róla, hogy egy valóban létező transzkontinentális uralmi rend, a gyarmati rendszer adekvát ideológiája volt. De ma? A Balkánról szólva? Magyarországon? Tényleg nem értené, aki így beszél, hogy rólunk is így beszélnek a Lajtától nyugatra, hogy mindennek mik a hatalmi összefüggései? Vagy érti, és épp azért mondja, örömmel találván olyasvalakit, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete?

E modernizációs paradigma, e teleologikusság a mai magyar értelmiségi köznyelv egyik alapjellegzetessége, így itteni felbukkanása aligha meglepő. Két szempont teszi mégis említésre méltóvá. Egyrészt az, hogy a teleologikus gondolkodás minden közeg közül a történészi szakmának állítja a legdurvább intellektuális korlátokat. (Ez persze nem akadályozza meg a történész-szakmát abban, hogy a teleologikus-modernizációs gondolkodás legfőbb bázisa legyen.) Másrészt pedig az, hogy a kötet apropója, a jugoszláv háború “nyugati” diszkurzusa maga is ebben a “világnézeti” keretben mozog. Ebből pedig az a különös következtetés látszik adódni, hogy a világ alapvető mozgásainak iránya és a különféle regionális történelmek hierarchizált értékelése tekintetében, úgy tűnik, nem áll fenn nézetkülönbség a magyar történész szerzők és a ma világszerte hegemón nyugati “kultúrfölény-világkép” között. Szerény véleményem szerint legfőbb ideje volna elkezdenünk azon meditálni, miként lehetne átdolgozni a történetírásunk (és egyéb társadalomtudományaink) alapjául szolgáló, láthatatlan forgatókönyveket oly módon, hogy azok megszabaduljanak mai, álnaiv modernizációs szerkezeteiktől. Ennek egyik főkérdése minden bizonnyal a nálunk úgymond “fejletlenebb” régiók élményköréhez és történetéhez, így kitüntetett módon a Balkánhoz fűződő fogalmi szokásaink átalakulása kell legyen.

Talán az óriási anyag és a korlátozott terjedelem közötti feszültség, talán az eredetileg élőszóban elmondott szöveg sebtében való publikálása idéz elő némely durva leegyszerűsítéseket és pontatlanságokat, így például a nemzeti lét eltárgyiasítását (v.ö.: [a tizenkilencedik század legelején, az oszmán uralom elleni lázadás vonatkozásában] “[a]z első lépést a szerbek tették meg” [15. old.], “a bolgárok azonban mindebből kimaradtak” [16. old.], arról nem is beszélve, hogy az oszmán birodalom uralmi apparátusát a magyar köznyelv pontatlanságát követve, ám történetírói szempontból mégis anakronizmussal “törökként” adresszálja: “a török kegyetlenkedések nagy európai visszhangot váltottak ki” [17. old.], másutt “a török rabság éveiben a szerb egyház szerepe mérhetetlenül megnövekedett” [27. old.], s “a bolgárok maradéka erősen elszlávosodott a török uralom alatt” [99. old.] stb., [saját kiemeléseim]). Nehéz megállni, hogy el ne merengjen rajta az ember, vajon miért hasonlít e csúszkáló anakronizmusok és pontatlanságok szerkezete azon durva anakronizmusok és manipulált pontatlanságok szerkezetéhez, amelyek a Balkán-félsziget népei közötti interetnikus feszültségek nyelvi formáját képezik.

A szöveg értelemzavaró sajtóhibáktól sem mentes: feltehetőleg nem az osztrák, hanem az oszmán állam honosított meg sajátos birtokviszonyokat, amennyiben a föld a szultán tulajdona volt, amit “lovas katonai szolgálat fejében oda[adott] a szpáhiknak” (12.old.). Néhány súlyosabb stiláris baki is becsúszik, ilyen például: “az albán kérdés megoldásához összjugoszláv fellépésre volt szükség, de ennek valószínűsége a nacionalizmusok térnyerésével, az állam fokozatos széthullásával egyre valószínűtlenebbé vált” (34.old.).

A Balkán-félsziget politikatörténetének ezen áttekintéséből az európai “harmadik világ” kétségbeejtő helyzete körvonalazódik – anélkül, hogy erre az összefüggésre a kötet tanulmányai a legcsekélyebb utalást tennék. A szövegek pontosan elmondják, milyen köröket futott be a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság, és a szabadkereskedelem “nyugati” eszméinek bűvöletében a világ e fűszeres illatú tájegysége. A múlt nem kísért, hanem ma is tart: a harc ma is a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság és a szabadkereskedelem fogalmai körül zajlik. Mindez a részvét, a düh és a tehetetlenség érzését váltja ki az olvasóból, teljes joggal. Ugyanakkor nem inspirál új, szellemileg radikális gondolatok végiggondolására.

Két dolog kiáltó hiányához vezet mindez. Egyrészt ez a fajta érvelésmód nem alkalmas arra, hogy általa megmagyarázzuk a jelenlegi helyzetet, ha az valamely fontos összetevő tekintetében különbözik a múlttól; másrészt arra sem alkalmas, hogy megfogalmazzuk általa, miért épp most tört ki a múlt, az etnikai erőszak és miért épp most került sor a “nyugati” beavatkozásra. Márpedig, megítélésem szerint, az idei balkáni háború mindkét szempontot felveti. Nevezetesen, élesen különbözik a helyzet minden korábbitól annyiban, hogy az idei balkáni háborút

• az “emberi jogok” diszkurzusának eddig példa nélküli alkalmazása, s ami még különösebb, a különféle, eddig meglehetősen nemzetállam-ellenes nemzetközi emberi jogi szervezetek állam- és geopolitikai célú kooptációja legitimálta, méghozzá

• mindez a shoa szemantikai mintájának explicit, tudatos és cinikus alkalmazásával zajlott (a nyugati hatalmak hadba lépését motiváló fő politikai állítás az volt, hogy “lényegét tekintve” a náci Németország hipermodernista népmegsemmisítő gyakorlata ismétlődik Koszovóban; a többszáz éves szerb-albán viszony mai állapotának eme ordítóan vulgáris túlegyszerűsítése annyira átlengte a háború egészét, hogy még a népirtási vád vádlottja, a szerb vezetés is magára vette e vád fő pontjait, s ahelyett, hogy legalább a légitámadások megindulásakor barátságos gesztusokat tett volna az albán kisebbség iránt, a kitelepítések megindításával és az öncélú erőszak, az etnikai megaláztatás és zaklatás intenzívebbé tételével saját magatartása is fokozatosan hasonulni kezdett a hitleri etnopolitika lényeges elemeihez);

• mindez az ENSZ-alapokmány, a Helsinki egyezmény s számos egyéb nemzetközi jogi okmány explicit rendelkezéseinek megsértésével történt, vagyis a második világháború óta fennálló nemzetközi rend biztonságpolitikai alapjainak precedens útján történő megváltoztatásának tekinthető,

• méghozzá olyan precedensnek, amely meglehetősen alacsony szintre szállította le a kollektív bűnösség fogalmának kritériumát, aminek következtében

• minden korábbi háborús agressziónál nyilvánvalóbbá vált a világ közvéleménye előtt e kritériumok érvényesítésének önkényessége.

A Balkán kisnemzeti történetírásában közhely a több évszázados “török iga” képzete. E könyv alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy úgy tűnik, a magyar politikatörténészek szemében a “török” elem elhalványult, az iga viszont annál inkább megmaradt – még súlyosabb, még túldetermináltabb formában, mint eddig: ezúttal a történelem és a kisnemzeti mivolt hajtja igájába e közepesen szerencsétlen régió népeit.

A kötet megjelenése igen fontos gesztus. Korlátai részben a mai magyar szellemi élet általános korlátai, részben pedig a politikatörténetírás gyengeségei. Klasszikus nem lesz, de hasznos segédanyag igen: szemináriumi olvasmányként melegen ajánlom a mai balkáni politika történeti aspektusait feltérképezni szándékozó egyetemi-főiskolai kurzusok oktatóinak szíves figyelmébe.