Karl Marx korszakalkotó munkássága hosszú évtizedeken át kívül rekedt a hivatalos tudomány falain. A harmincas évek világgazdasági válsága azonban fordulatot hozott; Marxról pozitívan nyilatkoztak olyan kiemelkedő közgazdászok, mint Robinson és Schumpeter; Keynes közgazdaságtana számos hasonlóságot mutatott a marxi tézisekkel; sőt a közgazdaságtan főáramában is tovább élnek a marxi elmélet egyes mozzanatai.

A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról Az elmúlt évtizedekben a magyar szakirodalomban csak keveset olvashattunk az egykor “polgárinak” (nem-marxistának) nevezett közgazdaságtan és a marxi elmélet bonyolult kapcsolatáról. Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték.¹ Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják. Kivételt ebben a vonatkozásban talán csak a marxista politikai gazdaságtan továbbfejlesztésén dolgozó Erdős Péter jelentett.² Mára azonban a marxista politikai gazdaságtan és Marx elmélete mellett Erdős Péter művei is teljesen mellőzötté váltak.

A marxista politikai gazdaságtan szerepét Magyarországon is átvette a modern közgazdaságtan, pontosabban a mainstream mikro- és makroökonómia. A nyugati közgazdaságtanhoz való “felzárkózásnak” azonban nem szükségszerű velejárója a marxi gazdaságelmélet nálunk kialakult teljes mellőzése. Különösen nem szükségszerű Marx tudománytörténeti jelentőségének a megkérdőjelezése. A marxi elmélet teljesen negatív megítélése nagyon távol áll attól, ahogyan Marxot a modern közgazdaságtan jeles képviselőinek széles köre ma értékeli.

Igaz, hogy a marxi gazdaságelmélet nagyon hosszú ideig (az 1930-as évekig) teljesen kívülrekedt a modern közgazdaságtan területén, annak fejlődésére semmilyen hatást nem gyakorolt. De ahogy a közgazdaságtan történetében “elméleti válságok” és “elméleti forradalmak” mentek végbe, úgy került sor a Marxhoz való viszonyban is radikális irányváltásokra. Az 1960-as évek végétől (100 évvel A tőke I. kötetének megjelenését követően) a sokféle Marx-értékelés ellenére a modern közgazdászok körében egyre többen fogadták el azt a véleményt, amelyet néhányan már évtizedekkel korábban felismertek. Eszerint Marxnak azon közgazdászok között kell helyet kapnia, akik megalapozták a modern közgazdaságtudományt. Ez az értékelés persze sem akkor, sem napjainkban nem tekinthető általánosnak.³

A továbbiakban elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy miért a keynesi forradalom idején változott meg a modern közgazdaságtan képviselőinek a Marx-szal szembeni, addig teljesen ellenséges magatartása. úgy gondolom, hogy e témára nemcsak az elmélettörténet iránt érdeklődő olvasóknak érdemes odafigyelni. A kérdés végiggondolása segítséget nyújthat azoknak is, akik a mai közgazdaságtan sokféle irányzata⁴ között próbálnak eligazodni. Végső soron ez hozzájárulhat ahhoz is, hogy erőteljesebben ösztönözzük annak a kedvezőtlen Marx-értékelésnek az újragondolását, amely nálunk ma még általánosan jellemző.

A közgazdaságtan “családfájának” kettéágazása

A közgazdaságtan családfájának Samuelson-féle, nálunk is jól ismert ábrázolása szerint a XIX. század második felében az addig nagyjából egységesen fejlődő közgazdasági elmélet “családfája” kettéágazott. Az egyik ágon megjelent a klasszikus hagyományokat kritikailag feldolgozó, de attól teljesen eltérő marxi elmélet. A másik ágon az 1870-es években végbement marginális forradalom, szakítva a klasszikusok alapvető elméletével, megteremtette a neoklasszikus irányzat alapjait. A közgazdaságtan marxi és neoklasszikus ágának a korabeli képviselői figyelemre sem méltatták egymás elméletét. Ez a kölcsönös távolságtartás önmagában is jelzi azt a tényt, hogy a közgazdasági elmélet “családfája” valójában kettéágazott. A két ág képviselői közötti különbség olyan mértékűvé vált, hogy a későbbiekben már egymás nyelvezetét sem értették meg. A közgazdaságtan történetének egyik izgalmas kérdése, hogy miért nem vettek tudomást egymásról a klasszikus közgazdaságtantól egyaránt elrugaszkodó Marx és a korabeli marginális forradalom képviselői.

Néhány jel utal arra, hogy Marx olvasott Jevonsról,⁵ de érdektelennek találta őt. Nem érzékelte nála a “forradalmi” változást a korabeli, Marx által lebecsült és sokszor “vulgárisnak” nevezett közgazdaságtanhoz képest. Valószínűleg nem jutott el Marxhoz a németekhez közelebb álló osztrák iskola és Walras általános egyensúlyi elméletének a hatása sem.⁶ Marx halála után Engels sem foglalkozott érdemben ezzel az irányzattal, pedig ő már az új elmélet térhódítását is tapasztalta Angliában.

A marginális forradalom követői már az 1890-es évektől háttérbe szorították a közgazdaságtan addigi hagyományos iskoláit, és ezzel a neoklasszikus elmélet a közgazdaságtan uralkodó irányzatává vált. Az egyre inkább megerősödő és a közgazdaságtan főáramává fejlődő neoklasszikus irányzatra a marxi elmélet hosszú évtizedekig nem gyakorolt semmilyen hatást.⁷ Marx gazdaságelmélete szinte teljesen elszigetelődött, és az uralkodó tudományos közgazdaságtanon kívül rekedt. Egy-két szimpatizánst kivéve, Marx ekkor csak a szociáldemokrata mozgalom képviselőire és később Lenin elméletére gyakorolt hatást.

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulását több tényező együttes hatása váltotta ki. A legfontosabb e tényezők között a gazdasági elmélet jellegének alapvetően új, neoklasszikus felfogása. Az 1890-es évektől a gazdaságelmélet addigi elnevezését, a politikai gazdaságtant (vagy nemzetgazdaságtant) kiszorította a Marshall által bevezetett Economics elnevezés. Ez a névváltoztatás egyértelműen kifejezi azt az irányváltást, ami a gazdaságelméletben az 1870-es évek marginális forradalma óta lezajlott. A Economics művelői a természettudományokhoz hasonló tudományos rangra törekedve “értékmentes”, tiszta tudomány megteremtését tűzték ki célul. A “tiszta” gazdaság elvont szintjén számukra érdektelennek bizonyultak a gazdaság aktuális társadalmi, intézményi keretei, a szociológiai, a politológiai stb. problémák. Ezért adottságként előfeltételezték a társadalmi, gazdasági környezet változatlanságát. Az elemzéseikhez alkalmazott modellek a tökéletes verseny érvényességét attól függetlenül feltételezték, hogy az a valóságos gazdasági viszonyoknak megfelel-e vagy sem. A tökéletes verseny feltételei között racionálisan cselekvő egyén optimalizáló magatartásának a törvényszerűségeit kutatták. Az egyes piaci szereplők álláspontjáról elemezve a gazdaságot, tulajdonképpen mikroökonómiát dolgoztak ki. A kereslet és a kínálat elemzéséhez alkalmazott módszereik segítségével egy összefüggő, logikailag zárt elméleti építményt hoztak létre, amely tulajdonképpen egy árelméletnek felel meg. Ennek keretében bizonyították, hogy a piaci automatizmusok érvényesülése (az árarányok változása) révén az általuk leírt gazdaság hatékonyan működik. A neoklasszikus árelmélet szerint tehát a gazdaságban olyan önszabályozó mechanizmus létezik, amely minden külső beavatkozás nélkül megteremti az egyéni optimumok mellett a társadalmi optimumot is. Ebből következően a gazdasági bajok létezésével tartósan nem is kell számolni, a gazdasági rendszer stabil.

A marxi gazdaságelmélet szinte minden lényeges vonatkozásban – az elemzés tárgya, fő célkitűzése és elemzési technikája szerint is – különbözik nemcsak a klasszikus, de a neoklasszikus elmélettől is. Ezekre a különbségekre alapozva értelmezhető a közgazdaságtan marxi paradigmája. Marx fő műve A tőke,⁸ amelynek alcíme A politikai gazdaságtan bírálata. Ez jelzi, hogy Marx a korabeli politikai gazdaságtanra irányuló átfogó kritikai elméletként értelmezte a maga művét. Marx elmélete azonban nagyon távol állt a tiszta gazdaságtanról szóló neoklasszikus felfogástól. A korabeli politikai gazdaságtanhoz (főként a klasszikus politikai gazdaságtanhoz) képest Marx egészen más értelemben hozott elméleti “forradalmat”. A klasszikusok elméletéhez hasonlóan a marxi elmélet is a munkaérték-elméleten alapult, de ebben a rendszerben a klasszikus gazdaságtantól eltérően az érték nem a priori kiindulópontként szolgált. Marx a modern polgári társadalom gazdasági mozgástörvényeit a történelmileg meghatározott társadalmi rendszer belső struktúrája alapján kívánta bemutatni. A gazdasági élet valamennyi problémakörét egy átfogó elméleti rendszer keretében tárgyalta, és teljesen instabilnak mutatta be a tőkés gazdasági rendszer egészét. Elméleti rendszerében a dialektikus kifejtési rend alapján a gazdasági élet legegyszerűbb sejtformájából, a munkatermékek áruformájából illetve az áru értékformájából indult ki, és nem az érték fogalmából. Marx az áru értékét is éppúgy, mint a többi gazdasági kategóriát, történelmi forma-meghatározottságként fogta föl. Marxnál a klasszikusoktól eltérően a munkatermékek áruformája (a tőkés árutermelés legalapvetőbb és általános jellegzetessége) a társadalmi termelésnek nem örök természeti vagy általános társadalmi formája, hanem egy történelmileg meghatározott formája. A gazdasági viszonyokat Marx a társadalmi környezettel való kölcsönhatásban értelmezte és elemzéseiben levezette azok átmeneti jellegét is.

A neoklasszikus közgazdászok határozottan különböző elmélet képviselőiként alakították ki a teljesen ellenséges Marx-értékelésüket. A neoklasszikus árelmélet tiszta gazdaságtani álláspontjáról Marx elméleti rendszere teljesen elhanyagolhatónak, hiábavalónak bizonyult. Az árelméleten kívüli marxi problémafelvetésekre tulajdonképpen figyelmet sem fordítottak. A kapitalizmus súlyos problémáiról, a munkanélküliségről, a válságról szóló marxi elemzést és különösen a kapitalizmus bukására vonatkozó végkövetkeztetést egyáltalán nem kezelték tudományos problémafelvetésen alapuló elemzésnek. Mivel a valós gazdaság tényei egy ideig inkább igazolták a neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működéséről kialakított felfogását, mint a marxi állításokat, ez a megítélés széleskörűen elfogadott volt.

A marxi elméletnek a neoklasszikus árelmélet szempontjából való interpretálása azonban újabb okot is eredményezett a marxi elmélet elvetéséhez. Az ilyenfajta interpretáció ugyanis Marx elméleti rendszerének módszertantani félreértelmezéséhez vezetett. Marx elméletét ezért nemcsak a problémafelvetései, hanem az elavult, hegeliánus misztifikációnak minősített “nem-tudományos” módszertana miatt is teljesen elvetették. Az ilyen álláspont megalapozásához valójában szükség sem volt tudományos bírálatokra. Ezért a neoklasszikus közgazdászok nem fordítottak figyelmet a marxi elmélet megismerésére sem, illetve nem bonyolódtak bele annak a tudományos bírálatába sem. Az egyetlen kivétel Böhm-Bawerk,⁹ aki az első és sokáig egyetlen olyan neoklasszikus közgazdász, aki érdemben foglalkozott Marx elméletével.

Böhm-Bawerk az árelméletre koncentrálva főként azért érdeklődött Marx munkái iránt, hogy végleg megcáfolja a klasszikus közgazdaságtan alapját jelentő munkaérték-elméletet. A klasszikus hagyományokra építő marxi elemzés ugyanis a ricardói gazdaságtan ellentmondásainak feloldására tett ígéretet a munkaérték-elmélet újraértelmezésével. A marginális forradalom követői viszont épp a szubjektív értékelmélet alapján szakítottak a hanyatlás jeleit évtizedek óta felmutató (azaz elméleti válsággal küszködő), “elavult” klasszikus közgazdaságtannal. Böhm-Bawerk Marx-kritikája közvetlenül azt kívánta igazolni, hogy Marx rosszul oldotta meg az érték és az ár (a termelési ár) közötti transzformációs problémát, sőt szerinte logikailag lehetetlen a transzformációs probléma kielégítő megoldása, mert az egy vég nélküli számítási eljárást igényelne.¹⁰ Böhm-Bawerk Marxnál ellentmondást látott az I. kötet értékfogalma és a III. kötet termelésiár-fogalma között. Erre alapozva azt a következtetést vonta le, hogy Marx végül fel is adta az I. kötet értékelméletét, így Marx rendszere nem alkot egységes egészet, vagyis az tudományosan teljesen hibás. Böhm-Bawerk szerint Marx “úgy hitt a tételében (a munkaérték-elméletben), ahogy a fanatikus hisz a dogmákban. A munkaérték-elméletet mint axiómát Marx sem empirikusan, sem gazdaságpszichológiailag nem tudta igazolni, ezért bonyolódott bele… a logikai-dialektikai spekulációkba. Marxnak az a próbálkozása, hogy dialektikus úton jusson el a tételei bizonyító erejű alátámasztásához… teljesen csődöt mondott.”¹¹ A munkaérték-elmélet a “marxi dialektika révén olyan nyilvánvaló hajótörést szenvedett, hogy emiatt még az abban vakon hívők is ingadozni kezdtek”¹² – írja Böhm-Bawerk.

Böhm-Bawerknek ez utóbbi megállapítása egyáltalában nem alaptalan. A tőke I. kötete még nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon tud-e választ adni Marx a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáira, belső ellentmondásaira. A tőke további kötetei azonban csak sokkal később, Marx halála után jelentek meg. Az 1880-as évektől kezdve már több nem-neoklasszikus szerző is foglalkozott az I. kötethez kapcsolódóan a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáival.¹³ A tőke további köteteinek megjelenését ezért ebben a körben már egyfajta várakozás előzte meg. A tőke III. kötetének¹⁴ a megjelenése (1894) azonban csalódást okozott még a szimpatizánsoknak is, mert egyáltalában nem találták ebben a várt megoldást. Azt, hogy a III. kötetben az értéktől eltérő termelési árra tért át Marx, ők úgy értelmezték, hogy az értéknek Marx nem tulajdonít valóságtartalmat. Például Schmidt az I. és a III. kötet viszonyával kapcsolatban arra az álláspontra jutott, hogy az I. kötetben kifejtett értéktörvény Marxnál pusztán “hipotézisnek”, egy “elméletileg szükséges fikciónak” tekinthető.¹⁵ Ehhez hasonló Sombart felfogása is, szerinte az érték “nem empirikus, hanem gondolati, logikai tény” Marxnál.¹⁶ Lexis már azt hangsúlyozta, hogy Marx Ricardóhoz hasonlóan nem is talált helyes megoldást a legtöbb kérdésre. Szerinte az érték Marxnál csak egy a priori kijelentés.¹⁷

Ezekkel a véleményekkel Marx biztosan nem értett volna egyet. Az ő dialektikus módszere nem igényelte az axiomatikus eljárásokat, az a priori kijelentéseket. Helyette már csak Engels reagálhatott ezekre a téves interpretációkra. Ennek érdekében Engels 1895-ben megírta a Kiegészítés és pótlás a Tőke III. könyvéhez című cikket.¹⁸ Valószínűleg erre azért került sor, mert még Engels is úgy gondolta, hogy e kérdésnek Marxnál található megoldása nem kielégítő.¹⁹

Marx tehát a neoklasszikus irányzaton kívüli olvasóit sem tudta meggyőzni arról, hogy a munkaérték-elmélet újraértelmezésével valóban sikerült meghaladnia a klasszikus közgazdaságtant. Böhm-Bawerknek a munkaérték-elméletre vonatkozó “megsemmisítő” kritikai elemzését ezért nem is igen tudták hatékonyan visszautasítani a közgazdaságtan marxi ágának korabeli képviselői sem.²⁰

Egy rövid megjegyzés erejéig itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a transzformációs problémát hangsúlyozó megsemmisítő bírálat ma már nem állja meg teljesen a helyét. Az azóta kialakult matematikai közgazdaságtan eredményei alapján e kérdések ma már részben megoldhatónak tűnnek, részben pedig más megvilágításban merülnek fel.²¹ A probléma matematikai vonatkozásaira viszont már a század elején felhívta a figyelmet Bortkiewicz.²²

Az a tény, hogy sokáig alapvetően nem kérdőjeleződött meg Böhm-Bawerk Marx-kritikája, fontos szerepet játszott abban, hogy Marx a közgazdaságtan korai neoklasszikus korszakában mind a problémafelvetései, mind a módszertana tekintetében a tudományos közgazdaságtanon kívülre kerüljön.

Az előbbi helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszottak ideológiai tényezők is, amelyek miatt Marxot inkább forradalmárnak, mint tudósnak tekintették. A neoklasszikus közgazdászok elfogadhatatlannak tartották azt a tőkés társadalommal szembeni morális felháborodást, amelyet Marx elmélete elég nagy sikerrel képviselt, különösen az egyre szervezettebb munkásmozgalomra gyakorolt hatásában.

Végül szólni kell még egy fontos tényezőről. A terjedelmes és sokszor nehezen követhető eredeti művek mondanivalójának “népszerűsítésére” gyakran születnek rövid, könnyen követhető és összefoglaló jellegű interpretációk. Ezek a legtöbb esetben az eredeti mű helyére lépnek, és épp ezzel nehezebbé teszik az eredeti mondanivaló elterjedését. A Marxról szóló interpretátor irodalom is háttérbe szorította az eredeti elméletet. Ezért többnyire úgy utasították el Marx elméletét, hogy azt legfeljebb csak az interpretátor irodalom tézisei alapján ismerték tételesen.²³ Még az elmélettörténeti írásokban is, amennyiben Marxot egyáltalán megemlítették, a “kívülállók szokás szerint egyáltalán nem mámorító sorsában” részesítették, vagyis: “Ha nem vetik el őket mindenestől, akkor elmondják róluk elméletük kliséjét, amely a legritkább esetben nyugszik az eredeti anyagon, és többnyire csak az ellenségeik érveiről ad valamiféle képet…”²⁴

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulásának okai tehát csak részben kapcsolódnak az eredeti marxi mondanivalóhoz.²⁵ Ezek az okok szorosan kapcsolódnak a neoklasszikus közgazdaságtanhoz, továbbá a tőkés gazdaság, illetve a közgazdaságtudomány fejlődéséhez is.

A modern közgazdaságtan képviselőinek legszélesebb köre a közgazdaságtan újabb nagy fordulópontján, az 1929-33-as világgazdasági válság idején tulajdonképpen nem is ismerte az eredeti marxi gazdaságelméletet. Marxot mint közgazdászt még a legjobb szándékú interpretációk is legfeljebb Ricardo tanítványának tekintették. A közgazdaságtan önálló marxi paradigmájának létét viszont egyáltalán nem ismerték fel.

A nem-marxistákon kívül is voltak azért néhányan, például az institucionalizmusnak a képviselői, akik már a századforduló idején visszautasították ezt az általános Marx-értékelést. Az institucionalizmus mindig is kritikailag viszonyult a neoklasszikus elmélet tiszta közgazdaságtani felfogásához, ezért tulajdonképpen bizonyos rokon vonásokat mutatott Marx gazdaságelméletével. Az irányzat megalapítója, Veblen határozottan kifejezte szimpátiáját Marx elmélete iránt. Szerinte Marx nem tartozik egyetlen filozófiai iskolához, eszméi nem sorolhatók be egyetlen korábbi szellemi áramlatba sem. Marx éppúgy “egy elméleti iskola megteremtője, mint egy gyakorlati célokra irányuló mozgalom vezetője”.²⁶ Az ellenséges Marx-kritika Veblen szerint nem veszi figyelembe, hogy Marx rendszere, mint egész, eredeti. “Ha a marxi rendszert nem egészként… tekintjük, akkor az nemcsak nem védhető, de nem is érthető meg. A rendszere egy elkülönített sajátosságának (például az értékelméletnek) a megvitatása ezért… hiábavaló” – írja Veblen már 1906-ban.²⁷ Azonban a Marxszal szembeni elutasító magatartás még az ilyen fellépések ellenére sem változott meg hosszú ideig.

Marx A tőke I. kötete 2. kiadásának utószavában, 1873-ban utal azokra a körülményekre, amelyek művét szükségszerűen megkerülhetetlenné teszik majd a “szakemberek” számára is. “A tőkés társadalom ellentmondásos mozgása …a legszembeszökőbben …a periodikus ciklus viszontagságaiban érezteti magát, amelynek csúcspontja – az általános válság.” Ennek hatásai majd beleverik a fejekbe a dialektikát – írja Marx.²⁸ Hasonlóan látja Engels is e kérdést 1886-ban, amikor a korábbi sikertelen próbálkozások után megjelenik A tőke I. kötetének az első angol kiadása. Ennek az előszavában Engels arról ír, hogy közeledik a válság, amikor az egyik súlyos kérdés az lesz, hogy “Mi legyen a munkanélküliekkel?”. “Ilyen pillanatban kétségtelenül érdemes meghallgatni” majd azt, amit Marx írt.²⁹ Az a válság, ami Marxra irányította a figyelmet, azonban csak jóval később jelentkezett.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság és a keynesi forradalom

Ahogy az előbbiekben láttuk, az uralkodó neoklasszikus irányzat képviselői annak ellenére, hogy mikroökonómiai szemléletmódot alkalmaztak, a tételeikből az egész gazdaság működésére vonatkozó következtetéseket is megfogalmaztak. Bizonyítottnak vélték azt, hogy az egyéni optimumhelyzettel egyidejűleg az egyensúlyi árarányok megteremtik a makrogazdasági piacok, az árupiac, a pénzpiac, a munkapiac egyensúlyát is. Ezért szerintük kényszerű munkanélküliség, túltermelési válság vagy egyéb jelentős gazdasági probléma tartósan nem alakulhat ki. Az ő rendszerükben az egyensúly csak valamilyen külső hatás (például technikai változás) következtében, és csak átmenetileg borulhat fel. A tökéletes verseny feltételei mellett a piaci automatizmusok működése révén a gazdaság visszatalál (egy másik) egyensúlyi állapotba. A közgazdaságtanban régóta uralkodó Say-dogma érvényessége tekintetében tehát a neoklasszikus közgazdászok egyáltalán nem szakítottak a hagyományos (klasszikus) közgazdaságtannal.

A Say-dogma eredete a XIX. század elejéig vagy akár Smith-ig nyúlik vissza. Say arra a felismerésre alapozta érvelését, hogy “minden eladás vétel”, és megfordítva, “minden vétel eladás” is egyben. Ebből következően az eladók szükségszerűen potenciális vevők is, ezért az áruforgalomból szükségszerűen következik, hogy az összes keresletben sosem lehet hiány, a túltermelési válság kialakulása elvileg lehetetlen.³⁰ A dogma korai képviselői (Smith, J. Mill, Say) és Ricardo is (aki kritikátlanul elfogadta ezt a dogmát) tulajdonképpen a korlátlan fejlődési lehetőségek előtt álló gazdaságból indultak ki, annak az elméletét kívánták megfogalmazni. Erre a gazdaságra vonatkozóan akarták bizonyítani, hogy a termelés bővülésével, a jövedelmek kifizetésével bővül a piac is, így nincsenek komoly akadályai a fejlődésnek. A tőkés gazdaság valóságos fejlődéstörténete azonban nem mindig igazolta ezt az optimista felfogást. 1825-ben kitört az első jelentős válság, és később bizonyos időszakonként ez megismétlődött, amiből a konjunkturális ingadozások (a ciklusok) létezésére lehetett következtetni. Már a XIX. század elején néhányan (Malthus, Sismondi) felvetették a Say-dogma bírálatát, és később Marx is határozottan szembeszállt ezzel a dogmával.

A marginális forradalom követői viszont egészen a XX. század elejéig fenntartás nélkül hittek a Say-dogma magyarázó erejében. A ciklusok létét feszegető írások, amelyek kétségbe vonták ennek helyességét, sokáig érintetlenül hagyták ezt az uralkodó neoklasszikus alapelvet. Azok, akik a valóság tényeire való hivatkozással támadták a Say-dogmát, komoly bírálatokban részesültek. A neoklasszikus elmélet szigorú, zárt logikájával könnyen rá lehetett mutatni az előző bírálatok logikai hibáira. A bírálatok helyességét sokáig megerősítette az a tény is, hogy a túltermelési válságok általában minden külső beavatkozás nélkül, “maguktól” tényleg meg is oldódtak, azaz inkább átmenetinek, mint tartósnak bizonyultak.

A XX. század elejére ennek ellenére mégis felerősödött a Say-dogma érvényesülésével szembeni kétely. A konjunktúraciklusok létét már tagadni nem lehetett, ezért igyekeztek ezek létezésére olyan elméleti magyarázatot adni, amely összeegyeztethető a Say-dogma fenntarthatóságával. Kétféle olyan neoklasszikus magyarázat jött létre, amely az egész gazdaság működési zavarait időleges, átmeneti problémaként mutatta be, és újra bizonyítani próbálta, hogy a gazdaságban léteznek olyan mechanizmusok, amelyek ezeket az átmeneti zavarokat képesek megszüntetni. A Say-dogma modern megfogalmazásaként két új tétel került ekkor bizonyításra:

1. A kamatmechanizmus biztosítja, hogy az erőforrások teljes felhasználása mellett a beruházás és a megtakarítás egyensúlya, azaz az árupiac egyensúlya kialakul.

2. A munkabérek változása (azaz a munkapiaci automatizmusok) a teljes foglalkoztatás kialakulását eredményezik a reálegyenleg-hatás következtében.

Ezek a tételek tehát inkább megerősítették, mint megkérdőjelezték a neoklasszikus elméletet. A valós gazdaság működése viszont egyre erőteljesebben cáfolta az előző elméleti következtetéseket. A fejlett országok zöme az I. világháború után a tőkés gazdaságok történetének legnagyobb világgazdasági válsága irányába haladt.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság idején a korábban soha nem tapasztalt méretű munkanélküliség és túltermelés megszüntetésére a piaci automatizmusok működésébe vetett hit már egyáltalán nem bizonyult elégségesnek. A korábban kialakult “átmeneti” gazdasági problémákkal ellentétben a 30-as évek válsága kilátástalannak, tartósnak tűnt.

Ekkor erőteljesen és egyértelműen megkérdőjeleződött az uralkodó neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működésére vonatkozó addigi hagyományos (klasszikus/neoklasszikus) elképzelése. óriási szakadék keletkezett a neoklasszikus elmélet makroökonómiai következtetései és a gazdasági valóság tényei között. A közgazdaságtan története “elméleti válságként” írja le ezt a helyzetet. Az elméleti válság lényege, hogy “a közgazdaságtudomány nem képes azokra a problémákra irányítani eszközeit, amelyeket a társadalom többsége jelentősnek tart. …Az 1930-as években az érett tőkés gazdaságot uraló feszítő gond: a mély és elhúzódó válság, amely széles körű és példa nélküli hevességű munkanélküliséggel párosult.”³¹

A tudomány “tiszta” világából kitekintve ezekre a gazdasági problémákra, az uralkodó neoklasszikus elmélet képviselői választás elé kerültek: vagy nem foglalkoznak e “tényekkel” és ragaszkodnak saját elemzéseikhez, vagy tudomásul veszik a valóságos gazdaság kihívásait és kihúzzák saját elméletük alól a talajt. Azonban mindkét lehetőség csak az addigi elmélet használhatatlanságának, a tudományos közgazdaságtan “válságának” a bevallását jelentette. Ebben az elméleti válsághelyzetben egy olyan új elméletre volt szükség, amelyik beépíti elemzéseibe a gazdasági bajok keletkezésének a lehetőségét (elismerve azok tartós létezését is), és amelyik képes ezeket egy általános elméleti rendszer fogalmaival tudományosan leírni. A közgazdaságtudomány megingott tekintélyének visszaszerzése elméleti forradalmat igényelt. Az elméleti forradalom szükségességét Samuelson a következőképp fogalmazza meg: “Az idejétmúlt elméletek képesek dacolni az őket cáfoló tényekkel. új elméletekre van szükség, nem csupán egy makacs tényre, hogy egy régi elmélet megdőljön. Az elméletek akkor rendülnek meg csupán, ha a rendhagyó tényekre egy jól felépített alternatív elméleti struktúra ad magyarázatot.”³² Hasonlóan ír erről Hansen is: “A tények egyedül nem döntenek meg egy elméletet.”³³

Az 1930-as évekre több irányban is megindult az új szemléletmód kialakulása,³⁴ mégis az elméleti forradalom egyetlen szerző nevéhez, Keyneshez kötődött. Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete 1936-ban jelent meg. Az elméleti válságból kivezető utat Keynes azzal találta meg, hogy felismerte: a Say-dogma elvetése a neoklasszikus elmélet bírálatának az alapja. Keynes a neoklasszikus elméletet úgy bírálta, hogy eközben megtartotta annak számos tételét is. A következőket írja a neoklasszikus elméletről: “bírálatunk elsősorban nem az elemzésében található logikai hibákra vonatkozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy ennek az elméletnek a hallgatólagos előfeltevései ritkán vagy éppen sohasem valósultak meg, s ezért nem alkalmas a valóságos világ gazdasági problémáinak a megoldására”.³⁵ Ezt felismerve, Keynes szerint szükségessé vált annak a közgazdaságtannak a kidolgozása, amelyik nem bízza az összes gazdasági probléma megoldását a piaci automatizmusok működésére.³⁶ Nem járhatunk el úgy a közgazdaságtanban, mint “ahogyan az Eukleidészt követő mértantudósok járnának el egy nem eukleidészi világban, akik tapasztalva, hogy a valóságban a nyilvánvalóan párhuzamos egyenesek is találkoznak egymással, szemrehányást tennének e vonalaknak, amiért nem haladnak egyenesen… a valóságban nincs más kiút, mint elvetni a párhuzamosok axiómáját és kidolgozni egy nem eukleidészi geometriát. …hasonlóra van szükség a közgazdaságtanban is.”³⁷ Keynes szerint ehhez először a közgazdaságtan addigi szokásos belső tagozódását kell megváltoztatni. A neoklasszikus elméleteknek az árelméletre és pénzelméletre vonatkozó belső tagozódását ezért Keynes elvetette, és ehelyett javasolta a közgazdaságtan – azóta szokásossá vált – mikroökonómiára és makroökonómiára való felosztását.

A neoklasszikus elmélet számos tételét bíráló “keynesi forradalom” lényegében a modern makroökonómiai elemzés alapjait teremtette meg. Keynes kialakította a közgazdaságtani gondolkodás olyan technikáit, amelyekkel a neoklasszikus közgazdászok addig egyáltalán nem is foglalkoztak. A keynesi elmélet egyik újdonsága, hogy a közgazdaságtani elemzés tárgyát kibővítette egy teljesen új dimenzióval, az aggregált kereslet elemzésével. “Az a gondolat, hogy az összes kereslet függvényét nyugodtan elhanyagolhatjuk, a ricardói közgazdaságtan egyik alaptétele, és több mint egy évszázadon keresztül erre támaszkodott a közgazdasági gondolkodás. …a hatékony kereslet nagy rejtélye eltűnt a közgazdasági irodalomból. Említést sem találhatunk róla Marshall, Edgeworth és Pigou professzor összes munkáiban.”³⁸ Keynes nemcsak elvetette a közgazdaságtan addig szokásos ár- és pénzelméletre tagolását, hanem arra is törekedett, hogy makroökonómiai elemzésében meghaladja a pénz gazdasági szerepére vonatkozó korábbi felfogást. A pénz szerepétől szerinte csak akkor lehetne eltekinteni, ha a gazdaságban a jövőre vonatkozó várakozások megbízhatók, kiszámíthatók lennének. A valóságos piacgazdaság viszont Keynes szerint nem ilyen, ezért a pénz sajátosságait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. “Akkor sem szabadulhatnánk meg a pénztől, ha eltörölnénk az aranyat, az ezüstöt és a törvényes fizetési eszközöket. Bármely tartós vagyontárgy szert tehet pénztulajdonságokra, okot adhat tehát a pénzt használó gazdaság jellegzetes problémáinak a felmerülésére” – írja Keynes.³⁹ Annak ellenére, hogy Keynes is elsősorban komparatív statikus vizsgálati módszert alkalmazott, a várakozások figyelembevételéből következően tulajdonképpen dinamikus elemzést is végzett.

Marx újrafelfedezése

A nagy gazdasági válság tényei és a keynesi forradalom újításai új lehetőségeket teremtettek a közgazdasági elméletben. Ebben az időszakban, több mint ötven évvel a marxi elmélet megjelenése után alakultak ki azok a körülmények is, amelyek először tették lehetővé a marxi elmélet megismerése iránti igény megfogalmazódását, az addig szokásos ellenséges magatartás megváltozását.

Joan Robinson⁴⁰ szerint a Marxszal szembeni új magatartás szükségességének az oka a kapitalizmus jelentős mértékben megváltozott körülményeire vezethető vissza. Ezek elemzése “vezetett az ortodox doktrínák (neoklasszikus tételek) megrendítéséhez, és annak a határozottságnak a feldúlásához, ami eddig a közgazdászoknál a ‘laissez faire’-kapitalizmus hatékonyságát illetően megszokott volt. Ezért Marxszal, a kapitalizmus korai kritikusával szembeni magatartás ma már nem olyan visszautasító, mint korábban volt.”⁴¹

A Marx iránti érdeklődés első jelei már a keynesi forradalom előtt is megmutatkoztak. Oskar Lange például az 1930-as évek közepén rámutatott arra, hogy a korabeli közgazdaságtan és a marxi gazdaságtan között kialakult rés oka az, hogy a két elmélet különböző módon közelít a gazdaság problémáihoz. Lange szerint az ortodox neoklasszikus közgazdaságtan a mikroökonómiára és a statikus egyensúly általános elméletére korlátozza elemzéseit, a marxi elmélet pedig a specifikusan tőkés fejlődés makrodinamikai elméleteként került kidolgozásra. Lange szerint, ha a marxi elméletet ezen az alapon interpretáljuk, akkor a hozzá való viszony is eltérhet a szokásos ellenséges magatartástól. Bizonyos ponton szerinte még a marxi elmélet fölényéről is beszélhetünk. Ugyanis Marx a materialista történelemszemléletet összekapcsolta a gazdasági fejlődésre vonatkozó elmélettel, és ezzel “pontosan meghatározta az intézményi keretnek azt a sajátosságát, ami a kapitalizmust elválasztja az általános cseregazdaságtól”.⁴²

Leontief 1937-ben, az Amerikai Közgazdasági Társaság ülésén tartott előadásában már határozottan arról beszélt, hogy a marxi gazdaságelmélet nagy jelentőségű az aktuális gazdaságelmélet számára. Leontief Marxot a valós viszonyok leírása miatt a tőkés rendszer sajátosságait felfedező nagy közgazdászként értékeli. Szerinte a közgazdaságtan fejlődését előmozdítaná a marxi elmélet felhasználása. “A gazdaságelmélet ‘üres doboza’ ma sem telibb, mint 20 évvel ezelőtt volt, de a marxi elmélet erőteljesen kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, amellyel a vákuum betölthető”⁴³ – írja Leontief.

A keynesi forradalmat követően a közgazdaságtan tipikus makroökonómiai problémáinak elkülönített tárgyalása tényleg jelentős változásokat tett lehetővé a Marxhoz való viszonyban. Bár a marxi elmélet módszertani és ideológiai jellegzetességeit továbbra is elfogadhatatlannak tartották, ez már nem akadályozta azt, hogy Marx elméletének bizonyos korábban teljesen elhanyagolt részeit figyelemre méltónak tartsák.⁴⁴ Az 1930-as évek végétől kialakult a marxi elmélet “makroökonómiája” iránti érdeklődés.

Erre az érdeklődésre közvetve Keynes elmélete is ösztönzőleg hatott. Keynes nem fordított figyelmet makroökonómiája árelméleti alapjainak végiggondolására. Annak ellenére, hogy élesen támadta a neoklasszikus elmélet irreális feltevéseit, mégis elfogadta a neoklasszikus árelmélet számos tételét. A mikroökonómia területén a keynesi elmélet nem hozott forradalmat. Ehhez hasonló módon, a makroökonómiai problémák Marxnál is önállóan felvethetőnek tűntek, anélkül, hogy az olvasók foglalkoztak volna az addig vitatott árelméleti problémákkal. Ezen kívül többen hasonlóságokat is találtak Keynes és Marx mondanivalója között. Már az 1930-as évek végére több olyan tanulmány jelent meg, amelyik felvetette a marxi és a keynesi elmélet közötti hasonlóságot, illetve megpróbálkozott a marxi elmélet makroökonómiai tételeinek az újratárgyalásával.⁴⁵ E tanulmányok szerint a két elmélet összehasonlítására alapvetően az ad okot, hogy mindkettő eltérő felfogást képvisel a szokásos klasszikus/neoklasszikus elmélettől. Míg a neoklasszikus elmélet olyan gazdasággal foglalkozik, amilyennek a gazdaságnak lennie kellene, addig Marx és Keynes azzal a beteg gazdasággal foglalkozik, amelyik reálisan létezik. A gazdasági problémák okát Marx és Keynes is abban látja, hogy nincsenek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek a gazdaság egészét hatékonyan működtetnék.

A hasonlóságok mellett ugyanakkor elismerik, hogy a két elmélet semmiképpen sem azonos. Fontos pontokon, különösen a módszertan tekintetében óriási a különbség Marx és Keynes között. Rámutatnak arra, hogy Marx értékkategóriákat használt, és megkülönböztette a termelési és a forgalmi folyamatot, ezzel szemben Keynes jövedelemkategóriákat használt, és főként az árupiacra koncentrált. További különbségként hangsúlyozzák azt, hogy a marxi elmélet a gazdaságfejlődés dinamikájára, Keynes pedig a rövidtávú egyensúlyra helyezte a hangsúlyt.

A marxi elmélet makroökonómiai problematikájának e felfedezése mellett néhány szerzőnél megfogalmazódott Marx teljes elméleti rendszerének az újraértékelése is. Ebben fontos szerepe volt a keynesi forradalom utáni mainstream közgazdaságtan fejlődésének is. A mainstream közgazdaságtan szinte azonnal beillesztette a neoklasszikus alapokra épülő mikroökonómia mellé a keynesi alapokra épülő makroökonómiát.⁴⁶ (Ezzel létrejött a közgazdaságtan máig uralkodó főárama.) A keynesi elméletnek az uralkodó irányzatba való beépülését azonban többen igen kritikusan fogadták. Ezen közgazdászok egy része a keynesi elmélettel szembeni fenntartásai miatt, másik része viszont a neoklasszikus elmélettel szembeni fenntartásai miatt határolódott el a mainstream közgazdaságtantól. Az utóbbi közgazdászok különösen nyitottak voltak a közgazdaságtan neoklasszikus hagyományoktól eltérő értékeire. Ezek között fontos helyet kapott Marx elmélete is. A mainstream közgazdaságtan képviselői eközben továbbra is inkább elhatárolódtak Marxtól.

Itt kell kitérni arra is, hogy tulajdonképpen Keynes maga is elhatárolódott Marx elméletétől, és ezzel lényegesen nehezebbé tette a Marxszal szembeni ellenséges magatartás szélesebb körű megváltozását. Az, hogy már Keynes egyes kortársai is, de Keynes halála (1946) után még többen mutattak rá arra, hogy Keynes és Marx elmélete között számos ponton sok a hasonlóság, miközben Keynesnek igen elítélő véleménye volt Marxról, sokáig nem okozott gondot az elmélettörténészek számára. Joan Robinson, aki Keynes közeli munkatársa is volt, ugyanis a következőket állította: “Keynes soha nem tudott kiigazodni Marxon”, mert tulajdonképpen nem is olvasta Marxot.⁴⁷ Fő művében Keynes összesen három helyen tesz jelentéktelen említést Marxról, amelyek egyike sem utal egyértelműen ennek az ellenkezőjére.⁴⁸ Keynes 1927-ből származó, később sokat idézett megjegyzései is kellően alátámasztották az előző véleményt: A tőke “…nemcsak tudományosan hibás, de a modern világ számára érdektelen is”. Továbbá, hogy értetlenül áll azon tény előtt, hogy egy ilyen illogikus és unalmas könyv hogyan tudott hatást gyakorolni még a történelemre is.⁴⁹ Keynes összes műveinek kiadása óta néhányan kétségbe vonták Robinson állítását, hogy tudniillik Keynes nem is olvasta Marxot. Az e témáról megjelent későbbi cikkek⁵⁰ azonban csak valószínűsíteni tudják az állítás ellenkezőjét.

Az előbb idézett Robinson mellett Schumpeter⁵¹ is kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy átfogó Marx-tanulmányaikkal a kortársaik számára új megvilágításba kerülhessen Marx egész elméleti teljesítménye. Mindketten tudatosan törekedtek arra, hogy felkeltsék az érdeklődést Marx iránt. Saját elméletük továbbfejlesztéséhez kerestek új szempontokat a marxi elméletben. írásaikban⁵² rámutattak arra, hogy bizonyos fajta szemléletet Marx elmélete képvisel talán egyedül a közgazdaságtan történetében. A marxi elméletben általuk felfedezett “újszerűség” az a mód, ahogyan Marx a “fennállónak a kritikai elemzését” nyújtja. Robinson és Schumpeter Marxot elsősorban mint a kapitalizmus mozgástörvényeit ábrázoló közgazdászt mutatta be. Ez óriási előrelépés volt, hiszen a korábbiakban éppen e tekintetben becsülték le Marxot a legteljesebben és legegyértelműbben. Ennek oka, mint láttuk, főként az volt, hogy Marx “jóslatai” a kapitalizmus bukásának szükségszerűségéről nem következtek be. Csak a nagy gazdasági válság és az abból kialakuló elméleti forradalom irányította a figyelmet erre a területre.

Robinson közvetítő szerepet is vállalt magára, amikor megpróbálta Marx gondolatmenetét átfordítani a modern közgazdaságtan nyelvezetére. ő sokkal inkább tartotta tudósnak a tőkés rendszer ellentmondásait leíró Marxot, mint a munkaérték-elmélethez ragaszkodó Marxot. Szerinte Marx arra mutatott rá, hogy a tőkés gazdasági rendszerben olyan ellentmondások találhatók, amelyeknek végül a rendszer bukásához kell vezetniük. Ezért, ha a működési zavarokat ténylegesen felmutató gazdasági rendszert működőképessé kívánjuk tenni, akkor nagyon sokat meríthetünk Marx elemzéseiből, különösen a problémafelvetéseiből. “…ha egyáltalában van remény a gazdaságtudományban az előrehaladásra, akkor az csak az lehet, hogy a Marx által felvetett problémák megoldásához felhasználjuk az akadémiai módszereket” – írja Robinson.⁵³

Schumpeter Marxra vonatkozó véleményét a következőképp összegezte: “Még ha Marxnak néha reménytelenül nem volt is igaza, a kritikusainak még kevésbé volt mindig igaza. Azt, hogy ezek között kiemelkedő közgazdászok is találhatók, nyugodtan Marx javára könyvelhetjük. Különösen azért, mert ezek többségével Marx már nem tudott vitába szállni.”⁵⁴ Schumpeter szerint “teoretikus vétségei” (elemzéstechnikái hibái – H. M.) ellenére Marx mégis létrehozott a gazdaságtudomány számára egy alapvető jelentőségű elméleti teljesítményt. “Ez egy olyan elmélet gondolata, amely nem pusztán összeegyeztethetetlen részmodellek korlátlan számán vagy közgazdasági mennyiségek általános összefüggésén nyugszik, hanem a történelmi időben endogén módon fejlődő reális gazdasági folyamatokon.”⁵⁵

Robinson és Schumpeter Marxra vonatkozó írásai a II. világháború idején már egyértelműen Marx újrafelfedezéséről – vagy Schumpeter kifejezésével -, Marx “feltámadásáról” szólnak.

Bár az újra felfedezett marxi elmélet értékelésében a későbbiekben jelentős fordulatra már nem került sor, mégis történt néhány lényeges előrelépés. Ezeket már csak rövid, összefoglaló jelleggel mutatnám be.

1. A Marxhoz kapcsolódó közgazdasági irodalom a II. világháború után egyre terjedelmesebbé vált. Az 1960-as évekre már könyvtárnyi irodalom foglalkozott Marx elméletével, és ez az irodalom egyre bővül, egészen napjainkig. Számos további elemzés készült a marxi és a keynesi elmélet kapcsolatának részletes feltárására, és Marx úgynevezett makroökonómiai elméletének értékelésére. Marx és Keynes elmélete között számos összehasonlítási szempontot találtak. Bár ezek konkrét elemzései eltérő, sőt egymásnak is ellentmondó érvelésekhez vezettek néha, mégis megfigyelhető néhány azonos következtetés. Ezek a következők:

• Keynes és Marx is átfogóan bírálja a korabeli klasszikus/neoklasszikus elméletet.
• Mindketten koruk gazdaságának valóságosan felmerülő problémáira keresnek elsősorban választ.
• Elméletüket nem jellemzi a gazdaság reál- és monetáris szférájára vonatkozó szétszakítottság.
• Mindketten különös szerepet tulajdonítanak a pénznek, hangsúlyozzák, hogy a pénz nem pusztán forgalmi eszköz, hanem önálló gazdasági szerepe is van.
• Mindketten elutasítják a Say-dogmát.
• Mindketten kifejtik a beruházások keresletnövelő szerepét.
• Mindkettőjüknél megtalálható a gazdaság mikro- és makroszemlélete közötti különbség felismerése.
• Elemzéseikben számolnak a gazdasági tényezők időbeli kapcsolatával, a bizonytalansági tényezőkkel, szemléletük dinamikus elemeket is tartalmaz.
• Mindketten számolnak a munkanélküliség szükségszerűségével.

összefoglalva: mindketten állítják, hogy a tőkés gazdaság instabil, vagyis nem működnek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek biztosítanák a gazdaság hatékony működését. Marx ebből a tőkés gazdaság bukásának szükségszerűségét vezeti le, Keynes viszont ettől eltérően lehetőséget lát a bajok enyhítésére, ez a lehetőség pedig a kormányzat aktív gazdasági szerepvállalása.

2. Elsősorban a keynesiánus hagyományokhoz kötődő közgazdászok közül többen “megfogadták” Robinson tanácsát, és kellő figyelmet fordítottak a közgazdász Marx “tudományos” problémafelvetéseire. Ezzel lehetővé vált bizonyos problémák (növekedési elméletek, válságelméletek, jövedelemelosztási elméletek) Marxhoz kapcsolódó továbbfejlesztése is. Sőt a modern közgazdaságtanon belül megerősödtek azok a heterodox irányzatok is, amelyek sokkal inkább támaszkodnak Marxra, mint bármelyik neoklasszikus szerzőre. Ez különösen azért válik napjainkban is fontossá, mert mind a neoklasszikus elméletet, mind a neoklasszikus-keynesiánus szintézist ezek az irányzatok bírálják a legélesebben. így a mainstream képviselői is többször belekényszerültek a marxi elmélethez kapcsolódó vitákba.

3. Marx elmélettörténeti helyének a meghatározására vonatkozóan már az 1960-as években két álláspont alakult ki. Az egyik szerint a marxi elmélet a klasszikus elmélet egyik változata, ami nem feltétlenül jelenti annak elismerését is, hogy a klasszikus elmélet továbbfejlesztett változata. E kérdést elsősorban Marx és Ricardo elméletének összevetése révén próbálják eldönteni. A másik álláspont szerint a marxi elmélet a modern gazdasági elméletek egy korai változata, vagyis Marx tévedései ellenére is számos ponton megelőzte kora közgazdasági elméleteit.

4. Az eltérő Marx-értékelések ellenére az a tendencia biztosan megfigyelhető, hogy egyre szélesebb körben képviselik az utóbbi álláspontot. De mindkét nézet képviselői számára egyaránt gondot okoz a marxi elmélet metodológiai sajátosságainak kezelése. A közgazdaságtudomány eddigi fejlődése során nem igényelte, nem használta a marxi elmélet sajátos metodológiai teljesítményeit. De ebből nem szükségszerűen következik, hogy bizonyította volna ezek elavult voltát. A közgazdaságtan számos problémáját a marxitól eltérő metodológia alapján sem sikerült még megoldani.

Jegyzetek

¹ Ez még inkább meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amely első kiadásban 1936-ban jelent meg, már 1965 óta magyar nyelven is hozzáférhető. A modern közgazdaságtan teljesítményei közül, leszámítva a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által a későbbiekben kiadott Nobel-díjas sorozat köteteit, csak igen kevés juthatott el a szélesebb magyar olvasóközönséghez.

² Erdős Péter: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (1966) c. könyvében a keynesi elmélet bírálatára készülve először “bizonyos, a keynesizmus által felvetett elméleti problémákra” kereste az addig hiányzó marxista választ, majd a második könyvében (Bér, profit, adóztatás. 1976.) arról ír, hogy az eredeti célkitűzés célból eszközzé vált a számára.

Erdős Péter mellett itt meg kell említenünk Bródy András könyveit is (érték és újratermelés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1969. és Ciklus és szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.). Bródy András a marxi érték- és újratermelési elmélet matematikai modelljének kidolgozása során kapcsolódott a modern közgazdaságtan más jelentős teljesítményeihez.

³ A közgazdászokon kívül filozófusok, szociológusok, történészek foglalkoznak ma is jelentős terjedelemben Marx életművével. ők Marxot a XX. század társadalomtudományi gondolkodását meghatározó személyek közé sorolják. A társadalomtudósok általában tisztázzák Marxhoz való viszonyukat, még akkor is, ha az elméletét sokan nem fogadják el ma sem.

⁴ A mai közgazdaságtan főárama (mainstream) a marginális forradalomból kifejlődő mikroökonómia és a keynesi forradalomból kialakuló makroökonómia “sajátos keverékeként” jött létre. Az uralkodó irányzat mellett viszont ma léteznek ettől részlegesen vagy teljesen különböző, a fő áramot részben vagy alapjaiban bíráló és egymással is versengő elméleti irányzatok. Ezek között több olyan is található, amelyik többé-kevésbé kapcsolódik a marxi hagyományokhoz. A különböző közgazdasági irányzatok hazai megjelenésének azonban – az elmélettörténeten kívül – még nagyon kevés jelét figyelhetjük meg. A mainstream közgazdaságtan mellett talán csak a gazdasági liberalizmushoz közelálló monetarizmus tekinthető nálunk ma ismert és népszerű irányzatnak. Ezzel szemben ma keveset hallunk Keynesről és a különböző keynesiánus irányzatokról, és még kisebb figyelmet kapnak azok a különböző heterodox irányzatok, amelyek nem a neoklasszikus hagyományokra építik föl elemzéseiket. A mainstream túlsúlya miatt csak kevés szó esik a közgazdaságtan mai “válságáról” is. L.: Balogh T.: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

⁵ Jevonsnak, a marginális forradalom egyik megalapítójának, 1871-ben Angliában jelent meg a műve.

⁶ A közgazdasági irodalomban széleskörűen tájékozott Marx a marginális forradalom előfutárainak, például a német Gossen 1854-es könyvére, vagy a szintén német Thünen 1826-os könyvére sem figyelt fel. A marginális forradalom másik két megalapítójának, az osztrák Mengernek az 1871-es könyve, és a francia Walrasnak az 1874-es könyve is elkerülte Marx figyelmét.

⁷ A közgazdaságtannak a múlt század közepén kialakult kettéágazását Samuelson véglegesnek tünteti fel, és Marx későbbi elmélettörténeti hatását is csak a Leninhez és a radikális közgazdaságtanhoz való viszonyban ábrázolja. Ebben a tekintetben a Samuelson-féle családfát felül kell vizsgálni.

⁸ Marx műveinek csak kis töredéke jelent meg a szerző életében. Különböző írásainak első kiadására igen sokára került sor, néhány írását máig sem publikálták még. A tőke I. kötetének első kiadása 1867-ben jelent meg Hamburgban. Marx e művet az 1859-es, A politikai gazdaságtan bírálatához c. írás folytatásának nevezi. A tőke további kötetei nem jelentek meg Marx élete során. Engels Marx kéziratai alapján 1885-ben kiadta A tőke II. és 1894-ben a III. kötetét. Az értéktöbblet-elméletek A tőke IV. kötete. Ennek az első, Kautsky-féle kiadása 1905-1910 között jelent meg, az eredeti szöveghű kiadás pedig először 1954-ben Moszkvában, orosz fordításban látott napvilágot, majd 1956-ban Berlinben, német nyelven is megjelent.

⁹ Böhm-Bawerk a régi osztrák iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki következetesen építette elemzéseit a szubjektív értékelméletre. Böhm-Bawerk Marx-kritikát tartalmazó írása Zum Abschluss des Marxschen Systems (A marxi rendszer lezárásához) címmel 1896-ban, tehát már Marx (és Engels) halála után jelent meg. Böhm-Bawerk e híres tanulmányán kívül is jelentős terjedelemben foglalkozott Marxszal.

¹⁰ Böhm-Bawerk egyik támadási pontja a marxi munkaérték-elmélet irányába az értékmeghatározás körkörös módjának a felvetése. Szerinte Marx hibát követett el azzal is, hogy a termelési ár kiszámításánál a költségeket jelentő tényezőket értéken és nem termelési áron számította ki.

¹¹ Böhm-Bawerk: Kapital und Kapitalzins. I. k. 1921. 386-387.

¹² Uo. 398.

¹³ Engels A tőke III. kötetének előszavában több olyan szerzőt sorol fel, akiknek írásai ekkor születtek.

¹⁴ A tőke II. kötetének 1885-ös első kiadása ebből a szempontból elhanyagolható, hiszen az tematikusan egészen más problémákkal foglalkozik. Egyébként a II. kötet megjelenése nem is váltott ki különösebb visszhangot.

¹⁵ Marx, K.: A tőke. III. k. 1974. 844.

¹⁶ Uo. 843.

¹⁷ Lexis azt is kifogásolta, hogy Marx igazi hegeliánusként a gazdasági fejlődést dialektikus folyamatként fogta fel. Lexis, W.: The Concluding Volume of Marx’s Capital. (Eredeti megjelenés éve 1895.) In: Wood, J. C.: Karl Marx’s Economics: Critical Assessments. II. k. 1988. 6-24.

¹⁸ Marx, K.: A tőke. III. k.1974. 835-857.

¹⁹ Az engelsi “kiegészítés” azt próbálja bizonyítani, hogy volt olyan időszak a történelmi fejlődés során, amikor közvetlenül az érték volt az árcentrum. Ez a prekapitalizmusbeli időszak az egyszerű árutermelés, ahol az érték valóságosan is létezett. Engels szerint Marxnál az értéknek termelési árrá való átalakulását az a valóságos történelmi átmenet indokolja, amelynek révén az egyszerű árutermelés tőkés termeléssé változott a történelmi fejlődés során. Engels ezzel teljesen nyitva hagyta, illetve elkerülte azt a felvetett kérdést, hogy vajon a kapitalizmus viszonyai között “létezik-e”, “valóságos-e” az érték. Azzal, hogy Engels a történelmi átmenetre próbálta terelni ezt a kérdést, valójában újabb támadási lehetőséget teremtett a marxi elmélet ellen.

Az érték “valóságtartalmának” megítélése, az érték tapasztalatilag igazolható létezésének kérdése későbbi viták forrásává is vált. Vannak, akik e vitában, éppen azért, mert szimpatizálnak a marxi elmélettel, tényleg hiányosnak tartják az eredeti marxi megoldást, hiányolják a Marxtól megszokott ontológiai magyarázatot, az úgynevezett történeti megközelítést. Ebben a meggyőződésükben komoly szerepe van annak az aggályuknak, hogy enélkül Marxot esetleg jogosan támadhatják azzal, hogy az értéknek csak ideológiai jelentősége van. (Talán ez motiválta Engels szándékát is.) Engels nyomán fölvetődött annak a részletes, gazdaságtörténeti anyagokkal is alátámasztható vizsgálata, hogy tényleg létezett-e a kapitalizmust megelőzően olyan egyszerű árutermelés, ahol az árak még az értékekhez igazodtak, ahol nem dominált még az átlagprofit elve. Az ilyen irányú kérdések körül szinte napjainkig tartó vita bontakozott ki, ami az úgynevezett történelmi transzformációs problémaként vált ismeretessé. A történelmi transzformációs vitában viszont az a vélemény vált bizonyíthatóbbá, amelyik Engels álláspontjával ellentétben kétségbe vonja az egyszerű árutermelésre, az érték közvetlen létezésére vonatkozó felfogást. Ezzel egyidejűleg visszatértek a régi Sombart- és Schmidt-féle álláspontok is, tudniillik hogy Marxnál az érték pusztán elemzési eszköz.

²⁰ Böhm-Bawerks Marx-Kritik címmel 1904-ben jelent meg Hilferding ellenkritikája.

²¹ A “matematikai” transzformációs probléma az 1960-as évektől kezdődően tulajdonképpen egy önálló kutatási ág kialakulásához vezetett. L.: Bródy András: érték és újratermelés. KJK 1969. és Marx átvilágítása. Kritika, 1993. 6. sz.

²² Bortkiewicz 1906 és 1907-ben több cikket is írt e témáról. Bortkiewicz szerint Marx elkerülhette volna a rendszerében kimutatott ellentmondásokat, ha több matematikai ismerettel rendelkezett volna. Szerinte ugyanis Marx nem használta egzakt módon az érték és a termelési ár fogalmát. Emiatt viszont Böhm-Bawerkkel ellentétben nem eleve elvetendőnek, hanem először korrigálandónak tekinti Marx művét. Ha ez a korrekció összhangba hozható Marx mondanivalójával, akkor Marx elmélete megvédhető. Bortkiewicz kísérletet tett erre a korrekcióra. Ennek eredményeként azt állította, hogy a marxi mondanivaló kifejtéséhez elégséges csak a termelési ár fogalmát használni, amit végső soron tényleg a munkaráfordítások határoznak meg. Ennek levezetéséhez viszont semmi szükség nincs egy külön értékfogalomra, és az értéknek a termelési árrá való transzformációjára. Bortkiewicz Marx elméletét végső soron Ricardo elméletével megegyezőnek tartotta, szerinte a marxi elmélet helyett akár vissza is térhetünk Ricardohoz.

²³ Elsősorban Kautsky Marx gazdaságtana című népszerűsítő műve alapján.

²⁴ Kühne, K.: ökonomie und Marxizmus. I. k. 1972. 42.

²⁵ …a közgazdaságtan teoretikusai közül alig adatott meg néhánynak, hogy a gondolatai oly erős szembenállást váltottak ki, és oly durva torzulást szenvedtek el, mint ahogyan ez Marxszal megtörtént.” Uo. 53.

²⁶ Veblen, T.: The Socialist Economics of Karl Marx and his Followers. (Eredeti megjelenés éve 1906.) In: Wood, J. C.: I. m. I. k. 1988. 26.

²⁷ Uo.

²⁸ Marx, K.: A tőke. I. k. 1973. 20.

²⁹ Uo. 31.

³⁰ A Say-dogma melletti érvelés során azzal a feltevéssel kell élnünk, hogy a piacon csak a gazdaság reálfolyamatai jelennek meg, mintha a piacgazdaság lényegében nem különbözne a közvetlen termékcserét folytató gazdaságoktól. Továbbá feltételeznünk kell azt is, hogy a pénz nem különbözik lényegileg a többi árutól, mintha egyetlen szerepe az lenne, hogy technikailag közvetíti az árucserét, vagyis forgalmi eszköz. Ez a technikai közvetítő szerep nyugodtan el is hanyagolható a “reális csere” elemzésénél, hiszen a pénz a reálváltozókra úgysem hat. Ez a szemléletmód egyaránt jellemző volt a klasszikus és a neoklasszikus közgazdászokra, de nem jellemző Marx elméletére.

³¹ Deane, Ph.: A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984. 238.

³² Samuelson P. A. – Nordhaus W. D.: Közgazdaságtan I. k. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986. 190-191.

³³ Hansen, A. H.: útmutató Keyneshez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 20.

³⁴ Az elméleti válsághelyzet ugyanakkor Keynes makroökonómiai elmélete mellett más típusú elméleti újításokat is inspirált. Ugyanis az elméleti frissítés erejével hatott minden új problémafelvetés és elemzési eszköz. Ilyen volt például az időtényező bekapcsolása a gazdasági elemzésekbe, vagy a tökéletes versenytől eltérő piaci formák elemzése. L.: Mátyás Antal: A modern közgazdaságtan története. Aula, 1993. 176-179., 205-206., 258-260. és Deane, Ph.: I. m. 201-237.

³⁵ Keynes, J. M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 402.

³⁶ Az adott erőforrások felhasználása tekintetében Keynes elfogadta a piaci automatizmusok fontos szerepét. “Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt mai rendszerünk.” (Keynes, J. M.: I. m. 403.)

³⁷ Uo. 35.

³⁸ Uo. 52.

³⁹ Uo. 319.

⁴⁰ Joan Robinson a cambridge-i közgazdaságtan jeles képviselője, aki Keyneshez hasonlóan élesen bírálta a neoklasszikusok számos tételét. A keynesi forradalom utáni úgynevezett neoklasszikus szintézist követően is következetesen képviselte a hagyományos neoklasszikus szemlélettel szembeni ellentétet. Marx-interpretációja is az újító törekvéseket képviselő felfogásába illeszthető be. Marx-kritikájára ezért egyáltalán nem érvényesek a neoklasszikus közgazdászok Marxszal szembeni előítéletei, ő Marxhoz mint egy jelentős közgazdászhoz viszonyult.

⁴¹ Robinson, J.: Grundprobleme der Marxschen ökonomie. 1951. 9. Angolul: An Essay on Marxian Economics. 1942.

⁴² Lange, O.: Marxian Economics and Modern Economics. 1935. In: Horowitz, D.: Marx and Modern Economics. 1968. 86.

⁴³ Leontief, W.: The Significance of Marxian Economics for Present-day Economic Theory. 1938. In: Horowitz, D.: I. m. 96.

⁴⁴ A marxi gazdaságelmélet felé történő nyitást értékelve érdemes figyelembe venni azt is, hogy a 30-as években jelentek meg először Marx fiatalkori művei, a Gazdasági-filozófiai kéziratok, A német ideológia, a Grundrisse. Ezek a művek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a közgazdaságtanon kívül a többi társadalomtudományi ágban is elindult ebben az időben a Marx felé fordulás folyamata.

⁴⁵ Például Ward, E. E.: Marx és Keynes általános elmélete. 1939.; Fan Hung: Keynes és Marx elmélete a tőkefelhalmozásról, a pénzről és a kamatról. 1939.; Alexander, S. S.: Mr. Keynes és Mr. Marx. 1940.; Joan Robinson: Marx a munkanélküliségről. 1941.

⁴⁶ L.: Deane, Ph.: I. m. 238-254., 273-284.

⁴⁷ Joan Robinsontól idézi Thweatt, W. O.: Note: Keynes on Marx’s Das Kapital. History of Political Economy, 1983. 4. sz. 617.

⁴⁸ L.: Keynes, J. M.: I. m. 21., 52., 380.

⁴⁹ Keynestől idézi Thweatt: I. m. 619.

⁵⁰ Thweatt: I. m.; Behrens, R.: What Keynes knew about Marx. Studi Economici ,1985. 2. sz.

⁵¹ ”Talán ő volt az utolsó azok sorában, akik szuverén mesteri tudással ismerték a gazdaság- és a társadalomtudomány egész területét, és akik történeti, elemző és filozófiai nézőpontból egyaránt képesek voltak felfogni a maga kölcsönös összefüggéseiben és viszonyaiban a gazdaságot és a társadalmat” – írja Schumpeterről tanítványa, Erich Schneider 1970-ben. Timmermann, M.: Die ökonomischen Lehren von Marx, Keynes und Schumpeter. Stuttgart, 1987. 7.

⁵² Joan Robinson Essays on Marxian Economics című könyve 1942-ben jelent meg Londonban. Ugyanekkor jelenik meg New Yorkban Schumpeter nagy sikerű könyve, a Capitalism, Socialism and Democraty, amelyben ő egy százoldalas fejezetet szán a marxi elmélet bemutatására.

⁵³ Robinson, J.: I. m. 152.

⁵⁴ Schumpeter, J. A.: Capitalism, Socialism and Democracy. 1942. Németül: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. 1946. 75.

⁵⁵ Uo. 77.

A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (↑­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (↓S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (↓S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (↓e), az infláció gyorsult (↑­p). A nominális kamatlábak emelkedése (↑­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (↓i/p). Megindult a tőkekiáramlás (↑­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre¹

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed² a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (↑­v), az erős valuta (↑­e), a növekvő költségvetési hiány (↓B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (↓T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (↓T) mind az árfolyam (↓e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (↓v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T → ↓e és ↓v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás ↓(N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.³

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.⁴

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.⁵ Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

¹ Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

² Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

³ Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

⁴ Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

⁵ Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

A kicsi szép című könyvével vált ismertté világszerte és hazánkban is Ernst F. Schumacher, az úgynevezett alternatív közgazdaságtan klasszikusa. Azóta Jó munkát! című könyve is megjelent magyarul. A két kötet alapján egy eredeti világkép bontakozik ki az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról.

A politikatudományban, a politikai filozófiában evidenciának számít, hogy jellegzetesen nem a humánus módszerek vezetnek az államhatalom, kormányzati hatalom megszerzéséhez, illetve eredményes megtartásához. A politikai sikerek kivétel nélkül együtt járnak erkölcsileg tisztátalan eljárások alkalmazásával. A betartatlan ígéretektől a politikai gyilkosságokig, az alattomos manipulációktól a nyílt erőszakig húzódik a hatásos eszközök skálája. A politikai gyakorlat valóban tudományos igényű elemzői nem titkolják, hogy hatalom és erkölcs, politika és humánum között kibékíthetetlen az ellentmondás. Már Machiavelli tudatosította ezt az antagonizmust, amikor politikailag hasznos bűnökről, a hatalom szempontjából szükséges gonoszságokról beszélt.

Kevésbé közismert, hogy a piacgazdaság viszonya a humánumhoz lényegében azonos a politikáéval. Bernard de Mandeville 1705-ben még csak arról elmélkedett, hogy a közhaszon magánvétkekből származik: az egyének kíméletlen önzése, piaci ügyeskedése a nemzetgazdaságot is gyarapítja. Ez az összefüggés tapasztalati tény, kimondása tudományos korrektség. Az viszont már modern ideológia, hogy az egyének ellen irányuló magán- és közvétkeket fogadjuk el történelmi szükségszerűségként, és ruházzuk fel a közérdeket szolgáló jótéteményeknek kijáró pátosszal.

J. M. Keynes, a szociáldemokrata típusú kapitalizmus egyik elméleti megalapozója, 1930-ban kinyilvánította: “Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek az isteneink. Mert csak ők vezetnek ki minket a gazdasági szükség alagútjából a napvilágra.”

Keynesnek nem voltak illúziói: látta, hogy tanítását elfogadva fontosabbnak tartjuk az eszközt a célnál. Tudta, hogy gazdaságfilozófiája az eszközt (a gazdasági hasznot és a vele járó gyarapodást, gazdasági növekedést) öncéllá teszi, és a tényleges végső célt, az embert puszta eszközzé fokozza le.

A későbbi fejlemények tükrében mégis úgy tűnik: Keynes gondolkodása sem volt illúzióktól mentes. Tévesen feltételezte, hogy a bőség mértéket szab a gazdasági növekedésnek, és a szükségletekhez igazítja a termelést. Tévedett abban is, hogy a közgazdaságtan – történelmi szerepének végrehajtása után – megszelídül, és megkísérli humánus keretek közé szorítani a gazdálkodást. Ha a közgazdászokon múlik, az eszköz (a gazdasági haszon) örökre a legfőbb cél marad.

és még valami. Keynes – a tudós közgazdász – magától értetődőnek tartotta, hogy ki kell jutni a “gazdasági szükség alagútjából”. Bármilyen áron. Bármilyen eszközökkel. Ha a célt elfogadjuk, a hozzá vezető eszközöket is el kell fogadnunk. (“Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.” Ez már nem Keynes. Ezt Machiavelli írta.)

Mindebből azonban számos kérdés, dilemma, konfliktus adódik. No és ha valaki elfogadja ugyan a keynesi célt, de nem bármi áron? Esetleg a gyomra nem veszi be, hogy “hasznos gonoszt” kell cselekednie? Mi van akkor, ha nem tud megfelelni a kapzsiság, mohóság, haszonlesés, nyerészkedés stb. követelményének? Ha más isteneknek hódol, vagy önmagára, személyiségére figyelve egyáltalán nem keres isteneket? Sőt, megtörténhet, hogy némelyek nemcsak az előírt eszközök alkalmazására képtelenek, hanem magával a céllal sem azonosulnak. Hiszen elvileg bárki számára felmerülhet az alábbi kérdés. Biztosan igazuk van-e azoknak a tudósoknak, politikusoknak stb., akik szerint nem tehetek mást, mint hogy a következő száz (vagy akár csak ötven, harminc) évben az említett gazdasági alagútban “gonoszkodom”? és ha nekem elsősorban más céljaim, más szükségleteim vannak, és ezért már jelenleg sem alagútban, hanem napvilágon érzem magam? Nos, ebben az esetben a tudós, a politikus, a közgazdász – teljes belső meggyőződéssel – eltévelyedettnek, irracionálisnak, deviánsnak minősít, és megpróbál visszakényszeríteni a tudományosan megalapozott ésszerűség útjára: a sötét gazdasági alagútba. Hiszen honnan vehetné magának bárki is a bátorságot, hogy elutasítsa vagy akár csak megkérdőjelezze a gazdasági és politikai hatalmak által központilag rátukmált szükségleteket? Hiszen akkor a központilag rátukmált szolgáltatásokra kivetett adókat is megkérdőjelezhetné, sőt, fizetésüket megtagadhatná.

A közgazdász logikája világos: a gazdaság növekedést kíván, és az egyénnek nincs joga ezzel ellentétes célokat követni, más szükségleteknek hódolni. Az egyénnek nincs joga elégedettnek lenni, jól éreznie magát a mindennapi életben, ha a “gazdasági szükség alagútja” mást ír elő. Ha valaki nem a gazdasági növekedést szolgálja, annak a léte gazdaságtalan, nem rentábilis. Sőt, nem pusztán gazdaságtalan, hanem gazdaságellenes. (Aki a piacgazdaságban csak árut, és nem profitot termel – fogalmazta meg Ricardo -, annak már a létezése is ártalom.)

A közgazdász logikája világos. Többet kell termelni, hogy több profit keletkezzen. Arra kell mozgósítani a tudományt, hogy gyarapítsa a termelés technikai lehetőségeit. A tudomány által kimunkált technikai-technológiai lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Ez így gazdaságos, ésszerű, következetes.

Alternatív közgazdaságtan

Gondok csak akkor adódtak, amikor a közgazdász világos logikája megbicsaklott a gyakorlatban, a gyakorlati megvalósítás során. A XX. század utolsó harmadára ugyanis kiderült, hogy a korlátlan gazdasági növekedési vágynak természeti határai vannak: végzetesen fogynak a nyersanyagok és az energiaforrások. Kiderült továbbá, hogy a modern technológiák nagybani alkalmazása környezetromboló: visszafordíthatatlan károsodási folyamatokat indított el a természetben. Ha a növekedést nem sikerül radikálisan visszafogni, a Föld belátható időn belül alkalmatlanná válik az emberi életre. Ezekre a gyakorlati kihívásokra a hagyományos közgazdaságtannak nincs válasza. Az új helyzet (a környezetpusztítás következményei, a gazdasági növekedés kifulladása, a hagyományos közgazdaságtan elméleti fogyatékossága) különböző környezetvédő elméletek és mozgalmak kialakulásához vezetett. A hagyományos közgazdaságtani szemlélettel és gazdasági gyakorlattal szemben fejtett ki átfogó elméleti elképzelést a németországi születésű brit közgazdász, Ernst Schumacher, amikor az 1970-es években létrehozta az úgynevezett alternatív közgazdaságtant. (Magyarul megjelent könyvei: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.; Jó munkát! Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.)

Schumacher szakít a XIX. században uralkodó eszmék (gazdaságelvűség, verseny, gazdaságosság, felhalmozás, növekedés stb.) evidenciáival. A természeti életfeltételek és az emberiség megmaradásának nevében az ember és a természet közötti egyensúly, harmónia szükségességét hirdeti. “Gazdaságosan elpusztulni vagy gazdaságtalanul túlélni” – fogalmazza meg kiélezetten az emberiség számára mutatkozó válaszutat.

A Frankfurti Iskolához hasonlóan Schumacher a technológiát nem pusztán termelési, hanem társadalomteremtő és ideológiaképző tényezőként értelmezi. A pusztítás és pusztulás gazdaságtanának tekintett hagyományos gazdasági szemlélet – úgymond – a nagyüzemi technika és technológia szükségleteit fejezi ki. “A jelenlegi ‘rendszer’ – írja – legtágabb értelemben a technológia terméke, és nem lehet jelentősen megváltoztatni, hacsak nem változik meg a technológia is.”

A modern gazdaság sajátossága, hogy az eszközök, a technikai lehetőségek fejlődése diktálja a követett célokat. Az öntörvényű gazdasági-technikai fejlődés a maximális növekedést, a termelési kapacitások teljes kihasználását, ezáltal a tömegtermelést írja elő. A tömegtermelés egyaránt ártalmas az emberre, a társadalomra és a természeti környezetre. A nagyipari technológia “a kizsákmányolás technológiája, egy osztály-vezérelt, antidemokratikus, embertelen és még a biológiai együttélést is megnehezítő, a természeti erőforrásokat pazarló technológia”. Egyetlen esély kínálkozik: az erőszakos technológia felváltása szelíd, környezetbarát, “emberarcú” technológiákkal.

Piacgazdaság az ember ellen

Schumacher rámutat, hogy a modern gazdaság nemcsak a természeti környezetre, hanem az emberi belsőre, a személyiségre is rombolóan hat. A gazdasági gyakorlat tapasztalata és mindennapi kényszere hatására az emberek az egyéni haszonszerzés, mohóság, irigység, önzés szemüvegén át nézik a világot. Ez a kényszerű látásmód egyoldalúvá teszi érzékelésünket, korlátozza, torzítja gondolkodásunkat. A valóságról alkotott egységes kép összeomlik, elménkben széttöredezik. A mohóságtól és irigységtől hajtott ember elveszíti képességét, hogy a dolgokat összefüggő egészként érzékelje. Az egyén belsőleg meghasonlik: mást kíván tőle a gazdasági racionalitás (a gazdaságosság, a gyakorlati siker), és másra ösztönzik spontán érzései. “Elménk telítve lehet a tizenkilencedik század nagy eszméivel, de szívünk akkor sem fog hinni bennük. Az elme és a szív áll háborúságban egymással… Eszünket egy különös, vak és esztelen hit a tizenkilencedik századtól örökölt fantasztikus és életromboló eszmerendszerrel fátyolozta el.” Elme és szív, gazdasági ésszerűség és sokoldalú élet konfliktusában a mai tudomány egyoldalúan az absztrakt értelem oldalára áll: az embertől valamiféle elvont ésszerűséghez, az úgymond tudományos észhez menekül.

Mi a baj a modern tudománnyal?

Mindennapi életünk során ismételten döntési helyzetekbe kerülünk. Szavakban és tettekben kell állást foglalnunk arról, hogy lehetőségeink közül melyeket részesítjük előnyben. Minőségileg különböző, divergens problémákat kell megoldanunk. A világban való eligazodáshoz, az alternatívák közötti választásokhoz, az állásfoglalásokhoz, a döntésekhez nemcsak tudásra, ismeretekre, hanem világképre, értékeszmékre, világunk egészének összefüggéseit értő bölcsességre is szükségünk van. Schumacher szóhasználata szerint kultúrára, amely minőségileg több a puszta tárgyismeretnél, tudásnál. A modern tudomány azonban – hangsúlyozza Schumacher – nem ad ilyen kultúrát.

A modern pozitivista tudományt nem az ember, hanem “csak a ‘szakértelem’ érdekli, és tagadja, hogy objektív tudásunk lehet bárminek az értelméről és céljáról”. A különböző résztudományok túlságosan specializáltak ahhoz, hogy tágabb célkitűzéseinkben segítséget adhatnának. “Még a humán tudományokban is belegabalyodhatunk a szaktudományos megállapítások tömkelegébe, ami elménket egy sor kis eszmével tölti meg, célszerűtlen eszmékkel.”

A tudomány eszméi “hasznosak a szakirányú kutatás számára, de tökéletesen alkalmatlanok életünk irányítására vagy a világ értelmezésére”. A szaktudományok nem kultúrát, hanem pusztán szaktudást, értéksemleges szakértelmet adnak, azonban “a ‘szakértelem’ önmagában semmi, cél nélküli eszköz, puszta lehetőség”. Ezért illúzió a tudománytól várni problémáink megoldását.

A szaktudományok művelői egyfajta vallásként gyakorolják a tudományukat: ki-ki a saját résztudománya iránt van dogmatikus bizalommal. Az egyes szaktudományok azon a hiedelmen, hiten alapulnak, hogy igazságaik megkérdőjelezhetetlenek. Fő veszélyességük részleges tudásuk kíméletlen, nagyléptékű alkalmazásából származik (például atomenergia, mezőgazdasági vegyszerezés).

Schumacher elemzései szerint a jelenkor tudományosságát hatásai, következményei miatt elhibázottnak kell tekinteni. Ez a tudomány az emberi céloktól és szempontoktól független utat jár. Két alapkérdésben marasztalja el Schumacher a modern tudományt. 1. Nem segíti az embert a személyes életben való eligazodásban. Arisztokratikusan elfordul az embertől: az emberek belső és mindennapi problémáitól visszahátrál a tudósi szakma eszméihez, belső ügyeihez. A modern tudomány nem egy humánus kultúra, az emberi célok eszközeként, hanem önértékként, öncélként, a részleges tudást maga a tudás által igazolóként működik. 2. Az uralkodó gazdasági szemlélet eszköze. Az uralkodó közgazdasági szemlélet pedig agresszívvé, erőszakossá tette a tudományt (illetve a tudományos eszközökkel létrehozott technikát).

Következmény: az ember és a tudomány végzetesen külön úton jár. Nincs mód a két út közelítésére: a tudomány nem mutat irányt az ember számára. Az élet problémáit többnyire csak a tudomány ellenében lehet megoldani.

Miért óvakodjunk a közgazdászoktól?

A részleges szaktudományok művelőire jellemző dogmatizmus, saját résztudományuk igazságaiba vetett vallásos hit a modern közgazdászokra fokozottan érvényes. (Schumacher átveszi Ralph és Mildred Buschbaumtól a “közgazdaságtan vallása” kifejezést.) “Maguk a közgazdászok – a legtöbb szakemberhez hasonlóan – rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül.” Pedig a közgazdaságtan “nem a saját lábán áll”: érvényessége, használhatósága meta-közgazdaságtani előfeltételeitől függ. Gazdasági számításai alkalmazhatóságának határai vannak, amelyeket túllépve károssá, pusztítóvá válik. A közgazdaságtan meta-közgazdaságtani előfeltétele a természeti környezet és az ember. A közgazdászok felelőssége, hogy nem tisztázzák tudományuk természeti és antropológiai előfeltételeit. Amikor gazdasági kalkulációikat az emberre és a természeti környezetre is korlátozás nélkül kiterjesztik, akkor úgy járnak el – példálózik Schumacher -, mint a középkori teológusok, akik fizikai problémákat is bibliai idézetek segítségével kívántak megoldani.

Ennek azért vannak különösen pusztító következményei, mert vallásos hitük (résztudományos fanatizmusuk) nemcsak a tudományos gondolkodást deformálja. A tudós közgazdász gondolati deformációi gyakorlati deformációkká alakulnak át.

A modern gazdaságtan sajátos szemüvegen át szemléli a világot: csak az érdekli belőle, ami gyors profitot hoz. ítéletei az egyéni haszonszerzés (a piaci siker) szempontjából mérlegelnek. Ily módon a gazdaságtan a sokarcú valóságot nyereségarcúra redukálja, és mindattól elvonatkoztat, ami nem szolgálja a közvetlen profitérdeket.

Schumacher a közgazdaságtan diktatúrájáról, az ökonomizmus dühéről, az ökonomizmus rabszolgaságáról beszél. A mai közgazdaságtan diktatórikus módon írja elő, hogy mi ésszerű. Az “ökonomizmus dühe” a mindennapi életben pusztít, és nem csitul a magas életszínvonallal. Az ökonomizmus rabszolgaságától a politikusok sem tudnak szabadulni. A közgazdaságtan – úgymond – hűbéri hatalommá vált: szinte az egész politikát magába szívja. A gazdag társadalmakban egyre nehezebb valamit véghezvinni, ha nem fizetődik ki közvetlenül. A gazdasági szempont minden emberi megfontolásnál fontosabbá válik. Mindebből két jellegzetes következmény adódik. 1. A redukált látásmód miatt a közgazdaságtan ítéletei részlegesek, szűklátókörűek: mennyiségileg hasonlítanak össze egymással összemérhetetlen dolgokat. Számára a megújítható és a nem megújítható javak egymással egyenértékű tényezőkként, pusztán termelési költségekként jönnek számításba. 2. Az ember kiküszöbölésére ösztönöz. Gazdaságossági számítások szerint a gép olcsóbb és megbízhatóbb. (Sismondi már 1819-ben megfogalmazta: “Az angol királynak, ha a gépek munkások nélkül is ugyanazt a jövedelmet hoznák, nem lenne szüksége az angol népre.”)

Szaktudományos racionalitás vagy emberi ésszerűség?

Schumacher óvatosságra int a magukat szakértőknek, társadalmi (gazdasági, politikai, jogi stb.) szakembereknek feltüntető tudósokkal, hivatalnokokkal, bürokratákkal szemben. Két okból. Az első ok, hogy szakmai magabiztosságuk mögött a specializálódásból, pusztán részleges tudásból (azaz a társadalom egészére vonatkozó problémákkal szembeni tudatlanságból) fakadó magabiztosság áll. Tudományos vagy szakmai öntudatuk a redukált szemlélet, a szűklátókörűség öntudata. (“Nem a szakosodás a hibás – hangsúlyozza Schumacher -, hanem az, hogy hiányzik belőle a metafizikai tudatosság.”) Ebben áll a modern társadalom szakértőinek, elméleti szakembereinek teoretikus veszélyessége. Ettől azonban közvetlenül csak a valóság adekvát megértése csorbul, a tudomány áll a ködösítés, a hamis ismeretek, a nem-tudás szolgálatába.

Súlyosabb gond a gyakorlati következmény. A tekintélynek örvendő, illetve hatalommal rendelkező szakértők, gazdasági, jogi, politikai szakemberek nem csupán az emberek gondolkodását fertőzik, hanem mindennapi életét, viszonyrendszerét, társadalmi tevékenységét is megrontják. A szakszerűségre, a tudományos észre, a szakmai racionalitásra hivatkozva és támaszkodva irányítják a társadalom működését: az egyéni törekvésektől, személyes elképzelésektől független bürokratikus intézményekkel szabályozzák, korlátozzák az emberek életét.

Ugyanakkor – mutat rá Schumacher – “az egyszerű emberek gyakran szélesebb és emberibb látókörrel rendelkeznek, mint a szakemberek általában”. ők nem szakmai kérdésnek tekintik, hanem közvetlenül megélik a mindennapok problémáit. életük lényegi kérdéseiben bölcsebbek, jobban eligazodnak, mint gazdasági, politikai, jogi vezetőik, feletteseik. A megélhetés, az érdekeltség, a boldogság stb. dolgaiban a gyakorlati emberi ésszerűséggel szemben a tudományos ész (a szaktudományos racionalitás) fogyatékosnak bizonyul. ám mindez hiába: az érdemi döntések szakmai hatáskörökbe tartoznak.

Schumacher következtetése: “a politika túlságosan lényeges dolog ahhoz, hogy szakértőkre bízzuk. Ma a politika fő eleme a gazdaság, a gazdaság fő eleme pedig a technika. A politikát nem lehet a szakemberekre bízni, de nem lehet a gazdaságot és a technikát sem.”

Rendben van: Schumacher logikája szerint ostobaság eltartani, ezért nem kell eltartani a politikusokat. De a jelenlegi körülmények között olyanok a gyakorlati hatalmi erőviszonyok, hogy a “szélesebb látókörű egyszerű emberek” nem tehetnek mást: eltartják a “szűklátókörű politikusokat”. Mire van mégis reális lehetőség? A mamutintézmények bizonyos feladatainak kisközösségi kiváltására.

Schumacher elképzelésében a humánus társadalom a szabadság és a rend összhangját valósítja meg. A modern államban sem rendet, sem egyéni szabadságot nem tapasztalunk. Az egyéni szabadság feltételezi, hogy az egyének maguk hozzák létre közösségüket, társadalmukat. Szabadon alakítják ki egymáshoz való kapcsolataikat, viszonyaikat. Meghatározzák, és ha szükséges, átalakítják együttélésük, együttműködésük rendjét, szabályait. így az őket körülvevő, életüket szabályozó rend számukra nem külső, idegen rend, hanem az ő rendjük, melyet ők alkotnak meg saját maguk számára.

Schumacher rámutat, hogy humánus, az egyéni szabadságot nem sértő rend csak emberi léptékben, az egyének által áttekinthető méretek között valósítható meg. Olyan nagyságú szervezeteket kell kialakítani – hangsúlyozza -, amelyeknek minimális adminisztrációra van szükségük. A kis szervezetek önmagukat igazgatják, mert az emberi agy az egészet átlátja. Ennek megfelelően a monolit állami intézményekkel szemben felértékelődik a kisebb méretű helyi közösség: az egymással társuló egyének által működtetett “önkormányzó demokrácia” (a kifejezést Huxleytól veszi át). A közvetlen demokrácia megnöveli az egyének hatalmát és felelősségét.

Humánus gazdálkodás

Az “emberarcú” rend eszményéből súlyos elméleti és gyakorlati konzekvenciák adódnak. Ez magától értetődően nem lehet olyan rend, amely nem biztosítja a közösséget, társadalmat alkotó egyének megélhetését, életképességét. “Nem létezik olyasmi, hogy ‘az államok vagy a nemzetek életképessége’. Egyedül csak az emberek életképességének kérdése létezik: az emberek, a valódi személyek akkor életképesek, ha a saját lábukon állnak, és megkeresik a kenyerüket.” Mindebből a gazdasági szemlélet gyökeres megváltozása következik. A Schumacher által körvonalazott humánus rendben a gazdálkodás “sportból”, öncélból az emberek eszközévé, emberközpontú gazdálkodássá válik. A humánus (Schumacher szóhasználatában buddhista) gazdaságtan és gazdálkodás célja: a legkisebb erőfeszítéssel biztosítani mindenki elérhető jólétét.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

1. Teljes foglalkoztatottságot. Eszerint mindenkinek lehetősége van arra, hogy szükségletei arányában és kielégítése érdekében hasznos munkát végezzen. “Tömegek általi termelés” a tömegtermelés helyett.
2. A teljes foglalkoztatottságot mindenki által elérhető és személyes munkához kapcsolódó tulajdon biztosítja. Mindenki dolgozó tulajdonossá válása, illetve tulajdonosként való megélhetése műszaki forradalmat feltételez: a kezdetleges és a csak nagyüzemileg alkalmazható, környezetkárosító technikák helyett olyan “köztes technikák” elterjedését, amelyek áthidalják az eltérő képzettségből fakadó feszültségeket. Ezek a bárki által működtethető, “emberarcú” technikák lehetővé teszik, hogy az emberek önmagukon segítsenek (“szegényeknek készült technológia”).
3. Legolcsóbb, ha a lehető legtöbb szükséglet kielégítését helyben tudják megoldani: a helyi szükségletek kielégítésére helyi forrásokat használnak.
4. Előtérbe kerül a termékek tartóssága, minősége. A maradandóság igénye mind a használati javakban, mind a természethez való viszonyban fontossá válik.
5. A termelés a teljes személyiség jólétét hivatott szolgálni. Ezért a mechanikusan mért életszínvonalét felváltja az életminőség szempontja. A tárgyi javakhoz képest felértékelődik a szellemi fejlődés és a lelki javak figyelembevétele.

A modern közgazdaságtanétól eltérő viszony a munkához

A modern közgazdaságtan szerint “a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazottak szempontjából pedig az, ha munka nélkül juthatnának jövedelemhez”. Ennek következtében az eszményi állapot, ha teljesen kiküszöbölik a munkát. Haszonelvű megközelítésben pusztán szükséges rossz, természeti kényszerűség a munka. Az emberközpontú gazdasági felfogás viszont rámutat a munka pozitív oldalaira is. 1. Alkalmat ad az embernek arra, hogy képességeit használja és fejlessze. 2. Kialakítja az egyén együttműködési képességét, amikor másokkal egy közös feladat megvalósításán fáradozik. 3. Létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat, ezáltal a megélhetéséről gondoskodik. Mindez azonban megkérdőjelezi munkaidő és szabadidő merev szembeállítását: “munkaidő és szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztani őket, ha elrontjuk a munka örömét és a szabadidő boldogságát”. Schumacher figyelmeztet: ha ugyanaz a termék hatszoros munkaidővel vagy hatszoros termelékenységgel állítható elő, nem biztos, hogy némelyek nem a hosszabb, de kreatívabb (“gazdaságtalanabb”, de humánusabb) megoldást választanák.

A modern közgazdaságtani szemlélet a tárgyi javakat fontosabbnak tartja az embereknél, a fogyasztást az alkotó tevékenységnél. “Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira.” A humánus gazdaságtan szerint viszont a civilizáció lényege nem a tárgyi szükségletek megsokszorozása, hanem a személyiség fejlődési lehetőségeinek növekedése. A személyiség fő megnyilvánulása a tevékenység.

A modern közgazdász szakmai logikája szerint azt, akinek a munkája nem hoz megfelelő nyereséget, el kell bocsátani. Ez így gazdaságos. Egyébként sem kifizetődő a teljes foglalkoztatottság. A humánus gazdaságtan szerint viszont a közvetlen gazdasági rentabilitással szemben az embernek, a személyiségnek kell elsőbbséget élveznie. így valósulhat meg az alapvető társadalmi cél: teljes foglalkoztatottság, ezáltal mindenki megélhetése. Modern növekedés, illetve hagyományos stagnálás helyett a követendő középső út a “tisztességes megélhetés”: a lelki harmóniához, vagyis a belső jóléthez szükséges mértékű gazdagság megtermelése a lehető legkisebb erőfeszítéssel.

Jövő a jelenben

Annak igazolására, hogy már a jelenlegi viszonyok között is lehetséges humánus gazdálkodást folytatni, Schumacher az úgynevezett Scott Bader Köztársaság működését ismerteti.

Ernest Bader svájci kvéker az első világháború után vándorolt be Nagy-Britanniába, ahol gazdasági vállalkozásba kezdett. Badert felháborította, hogy a tőke alkalmazza az embert, nem pedig az ember a tőkét. Másik kritikai célpontja a vállalati hierarchia. “Ráeszméltem – fogalmaz -, hogy magával a kapitalista filozófiával állok szemben, amely az embereket vezetettekre és vezetőkre osztja”, és a tulajdonosoknak, illetve a vezetőknek – úgymond – diktatórikus hatalmat ad. Ez a helyzet csak a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, valamiféle közös tulajdon kialakításával oldható meg. Ezért 1951-ben alkalmazottaival létrehozta a Scott Bader Köztársaságot, és ráruházta cégének tulajdonjogát. A következmények látványosak.

1. A vállalat tevékenysége és tőkéje a tulajdonosok összességének lett alávetve, akik azt saját céljaiknak és szempontjaiknak megfelelően igazgatják. Elsődleges célkitűzés a munkafolyamat humanizálása volt, de “ennek a közösségi tulajdonra épülő kisüzemnek az alapján fokozatosan egy újfajta életstílus valósítható meg, amely leveszi a munkabérért való küzdés terhét az emberekről”.
2. Összekapcsolódott a gazdasági kezdeményezés és az egyén közösségi felelőssége. Másként is megfogalmazva: a valódi (azaz közvetlen) demokrácia és a gazdasági hatékonyság. Minden döntést végső fokon a munkások parlamentje hoz.

A Köztársaság Alkotmánya kimondja:

• A Köztársaság tagjai társtulajdonosok és munkatársak, ezért semmilyen okból nem elbocsáthatók. Az emberek szolidáris közösséget alkotnak.
• A munkák díjazásában maximum hétszeres eltérés érvényesülhet. Tehát a legmagasabb bér nem haladhatja meg a legalacsonyabb hétszeresét.
• Egy vállalat nem lehet nagyobb, mint amekkorát minden dolgozója át tud tekinteni. Ez a szám 350 fő körüli. Ezt meghaladó létszámnövekedés esetén új, önálló gazdasági egységeket kell létrehozni.
• A nyereség felét a Köztársaságon kívüli humánus célokra fordítják. (Ez nemcsak a magánönzés, hanem a csoportönzés kialakulásának is ellene hat.)

A Scott Bader Köztársaságnak – állapítja meg Schumacher – “sikerült olyan célokat elérnie, amelyek kívül esnek az üzleti normákon, olyan emberi célokat, amelyeket a szokásos üzleti gyakorlat háttérbe szorít vagy teljesen figyelmen kívül hagy. Más szóval a ‘Bader-rendszer’ túllép a magántulajdon rendszerének leegyszerűsítő jellegén, és az iparszervezetet az ember szolgájaként használja ahelyett, hogy egyszerűen csak a tőketulajdonosok gazdagodásának eszközéül használná fel.”

Békés út a köztulajdonhoz

Schumacher általános elképzeléssel áll elő azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehetne békés úton és társadalmi méretekben közeledni a humánus gazdálkodáshoz. Az ökonomizmus szolgálatával szakítani kívánó kormányzatoknak a tulajdonosi viszonyok átalakítására a következő eljárást javasolja. 1. írja elő minden nagyméretű vállalat átalakítását részvénytársasággá. 2. Mondjon le a nyereségadó kivetéséről. Ugyanakkor annak kiváltására tegye kötelezővé a cég részvényeinek megduplázását új részvények kibocsátásával, és az új részvények köztulajdonba (a helyi polgárok testületének, az úgynevezett Társadalmi Tanácsoknak a tulajdonába) adását. így az állam nyereségadó-kivetési joga – kisajátítás és kártalanítás nélkül – átalakul a társadalom tulajdonosi részesedésévé..

Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok¹ és az egyirányú gondolkodás² reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.³

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme⁴ jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz ⁵ című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.⁶ A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság⁷ – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.⁸

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint⁹ – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.¹⁰

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.¹¹

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.¹² Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.¹³

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.¹⁴ Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.¹⁵ A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

¹ A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

² Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

³ Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

⁴ L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

⁵ Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁶ Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

⁷ Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

⁸ L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

⁹ Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

¹⁰ Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

¹¹ A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

¹² L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

¹³ L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

¹⁴ Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

¹⁵ Uo.

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)

Az 1990-es évek ipari társadalmaiban már szinte senki sem kerülheti meg a nőkérdést, jóllehet a tanszékvezetők és a minisztériumi igazgatók többsége nem kifejezetten rajong ezért. Egyre erőteljesebbé válnak a női lobbira, illetve közvetlenül a nőkre irányuló nyílt vagy burkolt szidalmak, rágalmazások: a nők ott vannak mindenütt, folyton igényelnek valamit, s eközben a nőket támogató tervezetekre és bizonyos női arányszámokra hivatkozhatnak; igyekeznek tudományos képesítést szerezni, készek a versenyre, a megmérettetésre, ráadásul maguk mögött tudhatják az EU-nak a nemek egyenlő bánásmódjára vonatkozó irányelveit, valamint számos döntés esetében az Európai Bíróságot is. A nemek viszonylatában a politikai korrektség (political correctness) hiánya és főleg a szexuális zaklatás elharapódzása botránnyá fajult.

És mégis, mindezen fejlemények mellett a másik oldalon meglehetősen kellemetlen jelenségekkel találkozhatunk. A női munkanélküliség jelentős mértékben növekszik, miközben a női munkavállalók aránya is nő. Gombaként szaporodnak a nem védett, rosszul fizetett munkaalkalmak és munkahelyek, főleg olyanok, ahol nőket foglalkoztatnak. A munkát vállaló kisgyermekes anyák száma eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött, miközben óvodából és más gyermekellátó intézményekből hiány van, és ami van, az is egyre drágább. A vállalatok, minden kétséget kizáróan, sokkal erőteljesebben képesek érvényesíteni követelményeiket a munkavállalókkal szemben. A szegénység feminizálásának jelszava nem véletlenül kísért világszerte. A megszorító intézkedések bizonyíthatóan a nőket terhelik leginkább, a nők körülményeinek javítására irányuló kulturális, szociális és politikai kezdeményezések és intézmények egy része peremhelyzetbe szorul.

Vajon a társadalom megosztottságával a nőkérdés is megosztottá vált? Vajon a feminizmus és a "poszt-keynesiánus" korszak a nők számára emancipációt és szabadságot, vagy pedig védtelenséget, szegénységet és szexuális értelemben is szinte korlátlan mértékű kiszolgáltatottságot hozott? És a nők? Megint csak igyekeznek széppé tenni magukat, és vonzóbbak, mint bármikor. A legelőkelőbb fehérnemű-üzletek hatalmas forgalmat bonyolítanak. A plakátok, a folyóiratok és a televízió főműsoridőben vetített programjai egy régi-új üzenetet közvetítenek: ez annyira agresszív és nőellenes, mint még soha – mondaná nagy valószínűséggel a 70-es évek feministája. A játékfilmekben és a vasárnap esti krimikben a nők vagy a vörös lámpás iparban tevékenykednek, vagy pedig a házasságon belüli függetlenség és emberi méltóság utáni vágyakozásuk miatt kell bűnhődniük, ha nem halállal, akkor legalábbis boldogtalansággal. Vajon a 90-es évek audiovizuális piacán az ötvenes évek köszönnek vissza, vagy valami "poszt-feminista" újfajta nőiesség? Esetleg valami egészen más?

Lehet ugyan, hogy a nőkérdés paradoxonjai a 90-es években újnak hatnak, a megértés kulcsa azonban a fizetett munka és a társadalmi újratermelés közötti viszony régi-új ellentmondásaiban és a mindent átható piacosítás folyamatának természetében rejlik. (Az újratermelés fogalma a háztartási és a családdal kapcsolatban végzett munkát foglalja magában, amely egyes korszakokban társadalmilag elismert és fizetett tevékenység, máskor viszont meg nem fizetett munkát jelent.) Bár az említett ellentmondások karaktere a 80-as évek óta sokat változott, jelentősége azonban nem csökkent, legalábbis ha a nőkérdést analitikusan magának a rendszernek a kérdésével kapcsoljuk össze. Miközben úgy tűnik, hogy az ilyen jellegű megközelítési módok lassanként feledésbe merülnek, a politikai vezetés és a nemzetgazdaság a nőkérdés kapcsán egyre inkább mozgásba lendül. A "keynesiánus" kiscsalád elve és gyakorlata – ahogyan az 50-es és 60-as éveknek a nemekre vonatkoztatott gazdaságtanát kissé pongyola módon jellemezhetjük – a 70-es évek óta mindenképpen hanyatlásnak indult. A következő 20 év a személyes szabadságát növelni kívánó női nem ébredésének és a gazdaság mindent elsöprő átalakulásának egyfajta keverékét hozta. Ezen különös elegy termékei a nemek közötti ellentmondások új formái a 90-es években. Mielőtt azonban részletesebben megvizsgálnánk az elmúlt évtizedek e meglehetősen kaotikus átalakulási folyamatát, vessünk néhány pillantást azokra a körülményekre, amelyekből ez a változás kiindult!

A kiscsalád modelljének győzelmi hadjárata a nyugat-európai jóléti társadalmakban 1945 után

Európa kapitalista felében és Ausztriában is (ennek az országnak a példájára az alábbiakban gyakran hivatkozunk majd, elsősorban Észak-Európával való összehasonlításban) az 1945-öt követő évtized a középső és alsó társadalmi rétegeknek egy történelmileg korábban soha meg nem valósult anyagi és társadalmi integrációját hozta. A fejlettebb és magasan fejlett ipari országokban a teljes foglalkoztatás hosszú hullámát figyelhettük meg, amely tömegfogyasztással és a lakosság többsége számára összességében folyamatosan növekvő reáljövedelemmel párosult. Ehhez társult még a jóléti állam virágzása, amelynek szolgáltatásai és biztosítékai lényegében egyfajta másodlagos jövedelmet képeztek. Ez a szociális jövedelem azt a célt szolgálta, hogy a gazdasági pangás kisebb periódusaiban is biztosítsa az alapvető szükségletek kielégítését, és ily módon döntő mértékben hozzájárult a jólét és a társadalmi integráció megteremtéséhez.

Mindezzel a fizetett munka és az újratermelési szféra világa közötti kapcsolatok alapjaiban változtak meg – és ezzel egyidejűleg, mint ahogy az a modern ipari társadalmakban már néhányszor előfordult, megváltoztak a nemek közötti viszonyok is. A bérmunkán alapuló társadalmakban az újratermelés és a nemek kérdése között köztudomásúlag szoros, de egyáltalán nem mindig egyforma összefüggés áll fenn. Az ipari modernitás korába vezető út kezdetén szinte mindenütt megfigyelhető volt az alsóbb társadalmi rétegek széles csoportjai újratermelési szükségleteinek többé-kevésbé teljes körű kirekesztése és elhanyagolása. A termelés célja nem az volt, hogy általa biztosítsák a termelésben részt vevő nőknek és férfiaknak, valamint gyermekeiknek, szüleiknek meg az egyéb ellátásra szorulóknak létfeltételeit. A profit elsődlegessége ebben a korszakban éppen azt jelentette, hogy az embereknek a bérmunkából származó jövedelme nem volt elegendő, hogy saját magukat, valamint hozzátartozóikat, családjukat, rokonaikat és a háztartás többi tagját folyamatosan, megfelelő szinten el tudják látni. Így a termelés és az újratermelés között jelentős aszimmetria jött létre, és kialakult az érdekek hierarchiája. Ez az ellentét alapjában véve a modern ipari társadalmak fejlődésének későbbi szakaszában is fennmaradt, még akkor is, amikor az idők folyamán némely régióban bizonyos ellentétes irányú tendenciák voltak megfigyelhetők. E tendenciák, melyeket a fentiekben a "keynesiánus kiscsalád" fogalmával jellemeztünk, a nyugati ipari országokban az 1960-as és az 1970-es években élték virágkorukat, gyökereik azonban korábbi évtizedekre nyúlnak vissza. A termelés érdekeinek elsőbbsége tekintetében nem történt alapvető változás. A profitráták sem kerültek veszélybe. De a társadalom középső és alsó rétegei most először jutottak annyi jövedelemhez, hogy rendezett, sőt kimondottan kényelmes életet élhessenek, és a legtöbb esetben még társadalmi "katasztrófák" ellen is biztosítva voltak. A szóban forgó átalakulás irányításának nem csekély részét a szociál- és társadalompolitika új formái vették át. Mindezen fejlemények vitathatatlanul a kapitalista fejlődés sikerei voltak, még akkor is, ha – mint azt rövidesen látni fogjuk – nemcsak regionális értelemben voltak korlátozottak, hanem időben is.

De mi köze a termelés és az újratermelés közötti viszonyok megváltozásának a nemek közötti kapcsolatokhoz? A termelési és az újratermelési tevékenységek szétválása az újkori kapitalizmusban az aszimmetria és a hierarchia történelmileg új formáit hozta létre a két terület között. Az emberek újratermelési szükségleteiket elvileg már csak saját kereső munkájuk révén, az állam, illetve a közösség szociális juttatásainak segítségével tudták biztosítani, vagy oly módon, hogy olyasvalaki gondoskodott róluk, aki szintén bérmunkát végzett. Ahogy a tőkés gazdaság egyre kevesebb teret hagyott a piac elvétől idegen önellátásnak, illetve a helyi vagy regionális reciprocitáson alapuló gazdasági körforgásnak, annál erősebb függésbe kerültek azok, akik nem végeztek bérmunkát, a bérmunkát végzőktől. Aki személyesen pénzjövedelemhez jutott, az a család megélhetéséhez immáron sokkal jelentősebb mértékben tudott hozzájárulni, mint a háztartás azon tagjai, akiket megfosztottak a piactól idegen, főleg agrárjellegű önellátó termelés lehetőségétől. Az iparosodás előrehaladtával azoknak a helyzete, akik maguk nem integrálódtak a bérmunka világába, sokkal problematikusabbá vált azokénál, akik élvezhették ezt a fajta "szabadságot".

Ezen eltolódás következtében a családon, illetve a háztartáson belül megerősödött azok pozíciója, akik "pénzt hoztak a házhoz", függetlenül attól, hogy mennyire zsákmányolták ki őket a gyárban, függetlenül attól, hogy összességében mennyire voltak képesek a család újratermelési szükségleteit kielégíteni. A családon belüli munkamegosztás elválaszthatatlanul összekötődött a piac, a pénzviszonyok által meghatározott, specifikusan modern hierarchiákkal. A feladatok felosztása termelésre (kereső munka) és újratermelésre (házimunka, gyereknevelés) ezáltal nemcsak a társadalmi aszimmetria, hanem a hierarchiától való függőség alapjává is vált.

A kapitalista fejlődés azon időszakában, mielőtt megjelentek volna a széles társadalmi rétegek újratermelési szükségleteinek jobb kielégítésére irányuló tendenciák, a termelésben és az újratermelésben vállalt terhek nemek közötti megoszlása legtöbbször rendkívül egyenlőtlen volt. A nemek közötti viszonyt befolyásoló kulturális örökségek, a vállalatok, az állam és a helyi közösségek politikája, valamint a férfiak nyomós érdekei gondoskodtak arról, hogy a nők rendszeresen megint csak az újratermelésben dolgozó nő helyzetében találják magukat. Emellett a bérmunka a nőket a férfiakhoz képest sokkal kevésbé szabadította fel az újratermelés szférájába való betagozódás és az ebből fakadóan rájuk háruló pluszterhek alól. Ha ők maguk munkába is álltak, olyan alacsony bérekkel kellett beérniük, amelyek sokszor még saját maguk fenntartására sem voltak elegendőek. Amennyiben pedig férjükkel vagy családjukkal éltek – noha ez a jövedelmi viszonyok szempontjából bizonyos mértékű könnyítést jelentett -, ezáltal is újabb függőségi viszonyba kerültek. Ugyanis bármilyen alacsonyak voltak is a bérek és rendszertelenek a jövedelmek, aki többet tudott hazavinni, az rendelkezett otthon a nagyobb hatalommal. Másfelől, függetlenül attól, hogy a nő keresőtevékenységet folytatott-e vagy sem, illetve hogy milyen munkát végzett, ha dolgozott, a kulturális tradíciókból fakadóan bizonyos tekintetben ő volt felelős mindazért, ami az otthon világából megmaradt. Minél kevésbé foglalkozott a vállalat vagy az állam az egyes emberek, a családok és a háztartások újratermelési szükségleteivel, annál inkább a nőkre hárult az a feladat, hogy ezt a házimunka és mindenféle fizetett melléktevékenység révén kiegyenlítsék. Először is a gyerekeket kellett ellátni, a nők és a családok azonban a modern szociálpolitika megteremtése előtt semmiféle könnyítést sem várhattak az államtól. A közösségek vezetőit sem érdekelte túlságosan, hogy a nők elsősorban amiatt szorulnak segítségre, s már önmagában az a tény is korlátozza munkaképességüket, hogy el kell látniuk gyerekeiket és hozzátartozóikat (vö. Hausen, 1993.; Zimmermann, 1996.).

A nők ilyetén helyzetének radikális változása akkor vált lehetségessé, amikor a tőkés modernizáció elkönyvelhette első anyagi sikereit. Ha a nők oly sok problémája és a nemek közötti alá- és fölérendeltségi viszonyok azzal kapcsolódtak össze, hogy az állam és a gazdaság nem elégítette ki kellőképpen az újratermelési szükségleteket, akkor nem várhatjuk-e joggal, hogy a szociális kérdés annyira áhított megoldásával a nőkérdés is lekerüljön a napirendről? Mi állhatott még az útjában a gyermekgondozás támogatásának, a férjtől vagy az élettárstól való függetlenségnek, sőt a női munkaerő korábbi alárendeltsége megszűnésének? Hiszen az állam lehetőséget kezdett nyújtani azok számára, akik akár átmenetileg, akár tartós jelleggel önhibájukon kívül nem képesek megélni kétkezi munkájukból. Ezek az emberek most, amikor és amennyiben a gazdaság profitveszteség nélkül képessé vált elegendő forrást előteremteni az újraelosztáshoz, jogosan nyilváníthatták ki igényüket bizonyos szociális szolgáltatásokra. S vajon ily módon az 1945 utáni évtizedek jóléti társadalmaiban, az újratermelési kérdés megoldásával, nem került-e közvetlenül a nőkérdés megoldása is napirendre?

Ha erre a jóléti kapitalizmusra pillantunk, azonnal láthatjuk, hogy a viszonylagos gazdagság, valamint a társadalmi termelés és újratermelés szintézisében bekövetkezett mindennemű változás ellenére a nőkérdés új formában, de visszatért. Már a statisztikák és a törvények szemügyre vételénél világosan kirajzolódik, hogy a második világháború utáni újjáépítés során egy korábban soha nem tapasztalt hegemónia jött létre azáltal, hogy a társadalom alapegységévé az alapvetően patriarchális színezetű, gyerekekből, kereső férfiból, a háztartást vezető és emellett esetleg szintén kereső nőből álló kiscsalád vált. "Manapság az emberek 90%-a megházasodik élete során, 1880-ban ez az arány kb. 60% volt. (…) Manapság a nők kereken 85%-a szül gyermeket, a századforduló táján egyharmaduk élete végéig gyermektelen maradt. (…) Manapság a házasságon kívül született gyermekek aránya nem éri el a 10%-ot. (…) Ma a lakosság több mint 80%-a olyan családban él, amely csak szülőkből és gyerekekből áll." (Fischer-Kowalski, idézi Bauer, 1995. 107.) A társadalom- és szociálpolitika Ausztriában – függetlenül a növekvő jólét következtében bővülő cselekvési lehetőségektől – úgyszólván mindent megtett a paternalista kiscsalád és a paternalista házasság ügyéért, a nők személyes függőségéért, valamint a nemek közötti egyenlőtlen és hierarchikus viszonyért. Meglehetősen ritkák voltak azok a szolgáltatások, amelyek a gyermekek háztartáson kívüli ellátását segítették volna; ez teremtené meg ugyanis a nők függőségi helyzete javításának az alapfeltételét, minthogy így be tudnának kapcsolódni a keresőtevékenységbe. Meglehetősen kibővítették viszont a gyermekgondozási támogatás időtartamát, javították feltételeit. Az osztrák családjogban, amely lényegében még a XIX. századi állapotokat tükrözte, az 1970-es évekig alapjában semmilyen változás nem történt. Még azzal kapcsolatban is a férfit illette meg az utolsó szó joga, ha felesége saját kereső tevékenységet szeretett volna folytatni. A nyugdíjrendszer a nőknek a háztartásban végzett meg nem fizetett munkájuk "jutalmaként", más szóval cserébe a függőségi alapon nyugvó – lehetőleg élethosszig tartó – betagozódásáért a patriarchális házasságba, mindössze az özvegyi nyugdíj intézményét kínálta (vö. Neyer, 1984. 435.; Lehner, 1987.; Tálos-Falkner, 1992. 204.). Németországban sem sokkal alakultak másképp a dolgok. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig tartó "családi idill" azt mutatja, hogy a lakosság nagyfokú anyagi biztonsága kétségkívül összekapcsolható a nemek közötti hierarchia továbbélésével, megerősödésével és újjászületésével. A széles társadalmi néprétegek anyagi szükségleteinek integrációja egyáltalán nem jelentette a nőkérdést megoldását. Elég volt annyit tenni, hogy a férfi és a nő bérét egyedül az "eltartónak" fizették (ezt az eljárást nevezik gyakran, enyhe eufemizmussal, a "családi bér" intézményének is). Ezenkívül az állami támogatások rendszere szorosan kötődött a munka világában való személyes részvételhez; olyan elv ez, amelyet a német és az osztrák szociális állam példásan teljesített is. Ezenkívül a jövedelem megszerzését akadályozó tényező (tehát a gyerek) létét kompenzáló segélyeket csak a nőknek volt szabad felkínálni, és ezeket a segélyeket úgy kellett kialakítani, hogy az anyák otthon maradjanak ezzel az "akadályozó tényezővel", és ne adják be minden reggel munkába menet az óvodába. Az így kialakult társadalomszerkezetet a konzervatív modernizáció egy változataként jellemezhetjük. Ebben a modellben a széles társadalmi rétegek újratermelési szükségleteinek fokozatos kielégítése összekapcsolódott a nőknek a házasságba és a függőségi viszonyokra épülő családba történő lehorgonyzására, illetve a munka világában való korlátozott részvételére irányuló ösztönzéssel. A konzervatív szó itt természetesen kizárólag a nemek közötti viszonyok tekintetében nyeri el értelmét, és nem a politikai táborok hagyományos szembeállításából fakad – hiszen, például, az osztrák szociáldemokraták évtizedeken keresztül fenntartás nélkül támogatták a nemek közötti viszonyok e "konzervatív" modelljét.

Természetesen mindezek a viszonyok, amelyek a társadalmat a 70-es évekig és sok területen még azon túl is meghatározták, nemcsak 1945 után kerültek napvilágra. Gyökerei visszanyúltak egészen a Habsburg Monarchia idejére. Akkoriban a "munkásapák" családjaikért küzdöttek, és mozgalmuk hűségesen támogatta őket. A kibontakozóban levő szociáldemokráciában ezek az emberek egyre inkább támogatásra leltek. A nők eközben a politikai és társadalmi befolyásolás lehetőségéből még jobban ki voltak rekesztve, mint az alsóbb társadalmi rétegek férfitagjai. A reakciós elit és a felvilágosult vagy liberális polgári reformerek zöme egyaránt kizárólag a férfit tekintette állampolgárnak. Mindenféle különbséget félretéve a férfiak világa abban az egyben egyetértett, hogy a családon belüli hierarchián és függőségi viszonyokon nem kell alapvetően változtatni. Elsősorban abban tért el a véleményük, hogy a nőknek a háztartásért és a gyermekekért való felelősségük mellett integrálódniuk kell-e a munka világába is, vagy sem. A házimunka megosztása a nemek között ebben a helyzetben a szocialista eszméket valló férfiak számára is szinte elképzelhetetlen volt. Ehelyett arról elmélkedtek, hogy hogyan történik majd a házimunka radikális csökkentése vagy megszűnése az eljövendő szocializmusban. A nők konzervatív-patriarchális integrációja mint a modernizáció egyik modellje nem volt kizárólag osztrák-német találmány, de nem is terjedt el Európa-szerte mindenütt, ahol megindult a lakosság többségének anyagi integrációja, pontosan ugyanez a stratégia. Egyfelől, hol a házasságra, hol a családra, hol az anyaságra helyezve nagyobb hangsúlyt, de hasonló tendenciákat figyelhettünk meg Németországban, Franciaországban, Olaszországban és más országokban is. Másfelől, ettől eltérő, "individualistább" vagy erősebben "szociál-liberális" típus alakult ki elsősorban Észak-Európában. Itt a lakosság növekvő anyagi integrációját a kisgyermekes anyák fokozott munkába állása kísérte. A jogi feltételek a nők számára nagyobb játékteret kínáltak, mint Közép-Európában. A szociális rendszer olyan szolgáltatásokat vetített előre, amelyek lehetővé tették a nők számára, hogy a család és a gyerekek ellátása mellett munkát is vállaljanak, így például rendkívül széles ingyenes vagy nagyon olcsó gyermekgondozási hálózatot hoztak létre a csecsemők és kisgyermekek bölcsődékben történő elhelyezésére (a fejlett tőkés ipari társadalmak jóléti modelljeinek tipológiáját l. Langan-Ostner, 1991.; Schunter-Kleemann, 1992.). Ezekben az országokban az újratermelési szükségletek növekvő kielégítése közvetlenül oda vezetett, hogy az eddig láthatatlan újratermelési tevékenység a fizetett munka világába transzferálódott. Ami Ausztriában és Németországban a férj "családi bére" és a gyermekgondozási támogatások rendszere mögött rejtve maradt, az a skandináv országokban a nők saját bérmunkája révén a munkaerőpiac szociális tevékenységekkel való kibővüléseként jelent meg. Ebben az összefüggésben csak megjegyezzük, hogy az ezen a területen végzett munkákat általában meglehetősen rosszul fizették, és hogy nagyrészt megint csak a nők végezték ezeket a tevékenységeket is. Ami a "konzervatív" modernizációs típus országaiban az eltartótól való személyes függőség képében jelent meg, az az északi országokban egyfajta jogigényként merült fel az állammal szemben. Ez természetesen kiszámítható demokratikus játékszabályoknak volt alávetve, és a nők számára az állammal mint új ellenféllel történő egyezkedés terén más lehetőségeket nyitott meg. A szociális államhoz való viszonyukat azonban mindezek ellenére is az aszimmetria és a hatalmi források elosztásának egyenlőtlen volta jellemezte (vö. Fraser, 1994. 222-248.).

A prosperitás korában, amikor a kapitalizmus fejlődése a centrum-országokban valóban növekvő szociális integrációt eredményezett, mindezekről természetesen könnyű volt megfeledkezni. "Svédország" a női emancipáció sok élharcosa számára egyfajta varázsszóvá vált, még ha a részleteket érte is kritika. Csak manapság – amikor eltűnőben vannak azok a gazdasági és politikai alapok, amelyek segítségével a szociális állammal szembeni követeléseknek eleget lehet tenni – találják szemben magukat a nők az egymás közötti, a férfiakkal és az állammal való kapcsolatuk újabb nyílt aszimmetriáival és romlásával.

Mindent összevetve tehát a második világháborút követő fejlődés azon szakaszában, amelyet az egyszerűség kedvéért "keynesiánus jóléti társadalomnak" nevezhetünk, szinte mindenütt olyan folyamatok játszódtak le, amelyeknek során az újratermelési szükségletek egyre erőteljesebben, közvetlenül vagy közvetett módon betagozódtak a piac és az állam formálta "látható" gazdaságba. Ezeket a szükségleteket a tőkés piacgazdaság keretein belül mind nagyobb mértékben kielégítették. Az újratermelési szféra ily módon történő tehermentesítése azonban egyáltalán nem járt együtt automatikusan a női munka csökkenésével ezen szférán belül, és ennek következtében a nemek között fennálló hierarchikus viszonyok oldása, illetve megszüntetése is teljesen elmaradt. Ausztriában és Németországban a nő – a tendenciákat figyelembe véve – egyre inkább kizárólag "csak" háziasszonnyá és anyává vált. Anyagi szempontból jobban élt, mint bármikor korábban, de ugyanakkor gazdasági értelemben szinte teljes mértékben – és részben jogilag is – a férjtől vált függővé. A skandináv országokban ezzel szemben a nő – szintén a fő tendenciákat szem előtt tartva – gazdasági és jogi értelemben teljes személyes egyenjogúságot élvezett. Függőségbe került viszont a szociális államtól (természetesen nem kevésbé és nem jobban mint azok a férfiak, akik vállalták a felelősséget az újratermelési szféráért), és a nemek szempontjából felosztott munkapiacon kevesebbet keresett, mint a férfiak.

Ausztriában több olyan elem is volt, amely a második világháború után egymásra találva a váltókat egyértelműen a nemek közötti viszonyok "konzervatív modernizációjának" irányába állította. A szociális állam alapstruktúrái – amelyekre azután az 1945 utáni fejlődés alapozódott – átörökítették azon szociális politikák szellemét, amelyek már az első világháború előtti korszakban is formálták a közép-európai régió társadalmait. Ugyanez érvényes – a kapitalista fejlődés dinamikája által újra és újra kiváltott átalakulások ellenére – a női keresőmunka kialakítására, társadalmi megítélésére és kulturális elfogadottságára. Az a tény, hogy Ausztriában a modernizáció folyamata korán elkezdődött, és hogy a két világháború közötti időszakban hosszú átalakulási válságon ment keresztül, döntő jelentőséggel volt az 1945-öt követő újabb modernizációs hullámra.

Az észak-európai országokban ezzel szemben például a társadalom mélyreható átalakulása és a szociális állam igazi "aktivizálódása", más történelmi körülmények között, inkább csak 1945 után indult meg. Erre az időre a nemek egyenjogúságának alapvető igénye az európai társadalmakban általánosabban elfogadott volt, mint a századfordulón. A nők, Svájcot kivéve, minden országban rendelkeztek választójoggal. Ezenkívül a skandináv kulturális hagyományok amúgy is sokkal individualistább színezetűek voltak, mint a közép-európaiak. Ezen eltérő feltételek mellett szinte elképzelhetetlen volt, hogy a szociális rendszer alapjait ugyanolyan patriarchális alapon szervezzék meg, mint ahogy az a századfordulón Ausztriában és Németországban történt. (A brit szociálpolitika kialakulásának példáját a női választójog bevezetése után l. Thane, 1994.).

Ezek a körülmények és összefüggések végső soron együttesen vezettek oda, hogy a 70-es évek kezdetére Ausztriában a nemek közötti viszonyok nagyjából hasonló gazdasági fejlettségi szint mellett olyannyira más alakot öltöttek, mint például néhány észak-európai országban.

De pontosan ettől az időszaktól kezdve Európában olyan gazdasági változások indultak meg, amelyeknek következtében a nemek közötti viszonyok "keynesiánus" rendje – függetlenül attól, hogy korábban milyen formában valósult meg – jelentős mértékben felbomlott. Ausztriában a szociáldemokrata társadalmi reform összeomlása és a világgazdasági változások voltak azok a tényezők, amelyek a nemek viszonyának tekintetében végbement modernizáció pályáját évtizedek óta először módosítani látszottak.

Társadalmi reform és új polarizálódás a 70-es évek óta

A nemek közötti viszonyok fejlődésének új irányvonalai

A gazdaság, a társadalom és a társadalmi újratermelés szabályozásának "keynesiánus" modellje a 70-es évektől kezdve egész Európában fokozatosan bomlásnak indult. Helyébe a "dereguláció" ideológiája és gyakorlata lépett. A "neoliberalizmus" ezen időszakában, ahogyan a 80-as és 90-es éveket fémjelezhetjük, a társadalom és benne a nemek közötti viszonyok fejlődése már nem a kereső munka és a társadalmi újratermelés "keynesiánus" szintézisén nyugszik. A hosszú távon állandó, szociális szempontból biztos kereső munka háttérbe szorulóban van, egyre inkább a nem védett, nem biztosított tevékenységek, a részidős foglalkoztatás, a beteg- vagy munkanélküli-biztosítás nélküli kereseti lehetőségek, a rugalmas, kevésbé stabil munkahelyek kerülnek előtérbe. A társadalombiztosítás és a szociális ellátás, valamint az ehhez kapcsolódó intézmények leépítése állandó vita tárgyát képezi. Az absztrakció nyelvére lefordítva mindez annyit jelent, hogy az inga a társadalmi újratermelés megítélésében és kezelésében az erősödő integráció néhány évtizedét követően ismét a másik irányba lendül. A "látható" gazdaság szemszögéből nézve ez azt jelenti, hogy a kereső munkából és a társadalombiztosítási rendszer másodlagos újraelosztásából származó jövedelmek a lakosság bővülő köre számára csak egyre alacsonyabb szinten teszik lehetővé az újratermelést. Ha megváltoztatjuk a perspektívát, és a gödör mélyéről tekintünk felfelé, akkor sok ember esetében az életkörülmények újbóli marginalizálódását és az újratermelési szféra egyre erősödő "naturalizálódását" figyelhetjük meg. Az újratermelési tevékenységek megint egyre inkább kikerülnek a közvetve vagy közvetlenül a piac vagy az állam által finanszírozott szférából.

Ezek a változások a férfiakat és a nőket nem érintik automatikusan ugyanolyan vagy éppen eltérő mértékben, és arról sem beszélhetünk, hogy ezek a változások egyszerűen visszatérést jelentenének a társadalom életvitelének és újratermelésének a második világháború előtt vagy az 50-es években uralkodó struktúráihoz és formáihoz. A "gyerek, konyha, templom" hármasának a recesszió, illetve a gazdasági válság következtében történő újrafelvetése például – kritikai színezetét figyelmen kívül hagyva – szinte semmilyen tekintetben sem számol a 90-es évek társadalmi realitásaival. Ugyanígy a modern egyenlősítési politikát (l. Eszmélet, 26. sz. kislexikon), a "női karriersikereket" vagy a részmunkaidő előnyeit és hátrányait taglaló kritikai vagy pártoló elemzésekről is elmondható, hogy sokszor elfeledkeznek a mai "neoliberális" körülmények sajátosságairól. Ezeket a jelenségeket legtöbbször egymástól elszigetelten vizsgálják, és nem hozzák őket összefüggésbe a társadalmi újratermelés újbóli kiszorításának folyamatával mint egésszel. A gondolatmenetek gravitációs centrumából legalábbis teljesen eltűnt annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy milyen kapcsolat van a társadalmi újratermelés össztársadalmi megszervezése és a nőkérdés megváltozott megjelenési formái között.

A nőkérdés rejtélyeinek és ellentmondásainak feloldása azonban napjainkban is pontosan ezen összefüggések megértésében rejlik. Az újratermelési szükségletek egykori kielégítése, ahogyan az a "keynesiánus" korszakban a piac és az állam segítségével történt, mély nyomokat hagyott a mindennapi életben, általában a társadalmi struktúrákban és különösen a nemek közötti kapcsolatokban. Attól függően, hogy hol melyik modernizációs utat választották a "keynesianizmuson" belül, más és más formát öltött az újratermelés integrálódása a "hivatalos" gazdaságba és az állami szociálpolitikába. Még azokban a társadalmakban is, amelyek a családi bér elvét, és egyébként is a modernizációnak egy meglehetősen paternalista válfaját követték, visszafordíthatatlan változások mentek végbe a nemek közötti viszonyok alakulásában. Ausztriában ezen időszak vége felé az erős társadalmi ellenállás ellenére is jelentős korrekciók történtek a nemek közötti viszonyok modernizációjának eddig követett irányán. Itt is megindult lassan az individualizálódás folyamata. Az amúgy is inkább individualista társadalmakban a 70-es évek időszaka újabb lökést adott a nemek közötti egyenlősítési törekvések és az újratermelési tevékenységek anyagi elismerésének irányában. A mélyreható társadalmi reform ezen elképzelései – amelyek mind valamilyen módon 1968-hoz köthetők – antikapitalista beütéseiktől megfosztva és liberális-szociáldemokrata mederbe terelve mindenütt nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy gyengítsék a házasság patriarchális béklyóit. A női nem jogi síkon nagyobb teret kapott, hogy rendelkezzen saját szülőképességével. A nők a törvény előtt és a piacon, munkaerejük áruba bocsátásakor elvben egyenrangú vagy egyenrangúbb félként jelenhettek meg (az USA példáját l. Brenner, 1993.).

Ausztriában ezek a folyamatok a 70-es évek eleje óta fokozatosan alakultak, és mélyen átnyúltak a "neoliberális" korszakba is. 1974-ben vezették be a házasságon belüli személyi adóztatást, amely nélkülözhetetlen volt a női munkavállalás szempontjából. Ugyanebben az évben került sor a gyermekgondozási támogatások reformjára, ami azonban főként az akkori munkaerőpiaci problémáknak volt köszönhető, és még elsősorban az osztrák családpolitika klasszikus gondolkodásmódjára épült (amely a nők elsődlegesen anyai és háziasszonyi szerepét hangsúlyozta). Mindezek eredményeképpen azonban a nők számára több lehetőség nyílott arra, hogy a családban végzett munkát és a kereső tevékenységet össze tudják egyeztetni. A sokat vitatott abortuszkérdés reformja végül is az úgynevezett "határidő-szabályozás" formájában került bevezetésre 1975-ben. Ekkor és az ezt következő évben bővítették először azon jogszabályok körét, amelyek az egyenlő elbánás elvét fogalmazták meg a bérezés és a munkaerő-felvétel területén. 1979-ben elfogadták az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, amelyet az 1980-as és az 1990-es években több kiegészítés követett. 1993-ban megszületett az egyenlő bánásmódról szóló szövetségi törvény (BGBI. 100/1993.), amely elsősorban azon nők számára biztosított támogatást, akik az államigazgatásban dolgoztak. 1990-ben vezették be – majd egy évtizedes vita és a kemény női lobbizás eredményeképpen -, hogy az apák is élhettek a gyermekgondozási támogatással (BGBI. 651/1989.). A második gyermekgondozási év intézményének bevezetése – amely határozat szoros összefüggésben állt az előzővel – elsősorban a súlyosbodó munkaerőpiaci problémákkal volt magyarázható. Az apák számára is biztosított gyermekgondozási szabadság intézményének sikere természetesen függ attól, hogy a házaspárok mennyire veszik igénybe ezt a lehetőséget. Ráadásul ez a forma nem jelent igazi szociálpolitikai kiegyenlítést, mert a gyakran nagyon is eltérő pénzkereseti lehetőségek miatt továbbra is inkább a nő vállalja az otthonmaradást, mintsem a férfi. De a gyermekgondozási szabadságon eltöltött idő, az új szabályozás szerint legalábbis mint pótidő figyelembe veendő a személyes öregségi nyugdíj kiszámításakor. Korábban – az alapnyugdíjat leszámítva – elsősorban a keresőmunkával eltöltött évek és az akkori fizetések alapján határozták meg a nyugdíj nagyságát, és ezzel a nők megint csak hátrányos helyzetbe kerültek és kerülnek (vö. Tálos-Falkner, 1992. 204-207.; Seiler, 1989. 159.; Neyer, 1984. 436.; Neyer-Wiederschwinger, 1990. 193.; Appelt, 1995. 122.; Schunter-Kleemann, 1992. 159.).

Ez és számos hasonló lépés, amely arra irányul, hogy az újratermelési szféra a látható gazdaság keretein belül elfogadásra kerüljön (vö. Rosenberger, 1995. 387-394.), nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a politikában kezdett gyökeret verni a nőkérdés újfajta megközelítése. Ez a politika tudatosan a nem dolgozó vagy csak részben foglalkoztatott nők, valamint a különösen hátrányos helyzetben levő csoportok anyagi helyzetének javítását (is) célozta. Ezek a legújabb fejlemények egy olyan társadalmi reform részei voltak, amelyek a 70-es évek óta létrehozták a keretfeltételeit egy legalábbis részleges átmenetnek az individualista modernizálódási modellbe. Ennek következményei már a 70-es években jól érezhetővé váltak a fizetett munka terén, a női foglalkoztatottsági arány növekedésével. A "poszt-keynesiánus" korszak megváltozott keretfeltételei mellett a 80-as és a 90-es években ezek a tendenciák tovább erősödtek. Míg 1985-ben a 15 és 59 év közötti nőknek mindössze 55,8%-a végzett keresőtevékenységet, addig 1993-ban, tehát csupán nyolc év elteltével, ez az érték 63,1%-ra nőtt (vö. Wörister-Tálos,1995. 398.).

Elvben a nemek közötti viszonyok alakulásának ez az irányváltása, amellyel Ausztriában a 70-es évek óta találkozhatunk, ugyanúgy, ahogy az individualista modell térnyerése más országokban, problémamentesen megfért a "keynesiánus" társadalmi modellel. A társadalmi és gazdasági modernizáció "keynesiánus" korszaka ugyanis azáltal, hogy az újratermelési szférát egyre erősebben integrálta a piacgazdaságba, strukturális szempontból mindenképpen lökést adott az ilyen jellegű fejleményeknek. Mert a "keynesiánus" modell többek között hosszú távon növekvő munkaerő-szükségleten alapult, és azon, hogy az emberek mindig újabb és újabb csoportjait vonják be a kereső tevékenységbe. Ausztriában is, miután elült a keleti menekültek áradata, a 60-as évektől kezdve egyre több vendégmunkást kezdtek el foglalkoztatni, majd pedig a nők munkába állítása következett.

A 90-es években azonban – a nőkérdés ellentmondásainak létrejötte szempontjából – nem kizárólag a nemek viszonyának kérdésére irányuló politika individualista részének (óvatos) előretörése volt alapvető jelentőségű. A "keynesiánus" korszak vége felé a nőkérdés alakulásában mindenhol meghatározóvá vált az individualizálódás, a jólét és a szociális biztonság kombinációja. A 80-as évektől kezdve a gazdasági "dereguláció", a jóléti állam hanyatlása és a társadalmi újratermelés újbóli gazdasági marginalizálódása következtében ezek a vezető tendenciák átformálódtak, szerepük megváltozott. Ez a kétvágányúság az, ami a nemek közötti viszonyok mai fejlődésére rányomja bélyegét (nem csak Ausztriában). Ami úgy kezdődött, mint a fejlett ipari társadalmak humanizálása vagy legalábbis mint a nőkérdés lezárásnak kezdete a kapitalizmusban (másképpen fogalmazva: a liberális-szociáldemokrata emancipációs folyamat győzelme), az akaratlanul előfeltétellé vált a nőkérdés lényegileg új típusú megragadásában: az egyenlőtlenségnek történelmileg új, egyre mélyebben a piac igényei által meghatározott struktúrái jöttek létre a két nem között, és maguk között a nők között is. Ezek a folyamatok az Európai Unió sok országában már a 80-as évek elején elkezdődtek. Ausztriában ezzel szemben megfigyelhető volt némi húzódozás, és sokkal kevésbé volt drámai a változás. Ehhez társultak még a társadalmi szabályozás modernizációjának bizonyos töretlenül érvényesülő elemei, amelyek a "keynesiánus" korból származnak, és Ausztriában mind a mai napig egyáltalán nem vesztették el jelentőségüket.

Mi a lényege tehát gyakorlatilag ennek az átalakulásnak? Az amúgy is inkább individualista jellegű országokban a nemek közötti viszonyok piac-meghatározta újraformálódásának folyamatában a nők számára a bérmunka vállalásának személyes szabadsága a jövedelemszerzés kényszere miatt a 80-as évek óta egyre inkább közvetlen gazdasági kényszerré válik. Ez a munkavállalás azonban ugyanakkor teljesen előnytelen gazdasági és szociális feltételek között megy végbe. Az inkább patriarchális jellegű országokban a családi bér eltűnőfélben van, és elveszíti szociális jelentőségét a (férfi) eltartó számára. Miközben a csupasz gazdasági kényszer egyre inkább a nők munkavállalásának motorjává válik, ez a kényszer sok esetben kevésbé teremti meg a független és önálló egzisztencia lehetőségét, mint akár tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Az individualistábbnak jellemzett országokban a stagnálás és a csökkenő reáljövedelmek mellett megvalósítandó – hatásaiban hasonló – társadalmi váltás során a szociális állam és az állami szociális szektor le- és átépítése kimondottan fontos szerepet játszik. Így a munkavállalás és az életvitel formáinak rugalmasabbá tétele, a reáljövedelmek visszaesése, a csökkenő vásárlóerő vagy a szociális juttatásokhoz történő nehezebb hozzáférés mindenütt a "keynesiánus" kiscsalád felbomlásának irányába hat. A "családapa feleséggel" létforma, amelyben a nő elsősorban mint háziasszony hosszú éveken keresztül férje és gyerekei jólétét szolgálja, mára már egyre több ember számára elérhetetlenné válik. A feleség stabil jövedelem-kiegészítésének modellje (olcsó gyermekelhelyezési lehetőségek kihasználása mellett) ugyancsak elveszíti előfeltételeit, sokan már nem tudják megvalósítani (Nagy-Britannia példáját l. Dowell, 1992.). Egyre több férfi igyekszik megszabadulni a gyermeknevelés és -ellátás mindennapos gondjaitól, noha az állam mindenütt jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a gyerektartási perek során kötelezzék őket utódaik anyagi támogatására. Egyre több nő nem csak azért mond le a férfival való együttélésről, mert érvényesíteni akarja nagyobb személyes szabadságát és ezzel az egyenjogúság iránti törekvését. A férfiak ma egyre inkább igénylik, hogy a családban ellássák és ápolgassák őket, a növekvő munkanélküliség és a csökkenő reálbérek következtében azonban eredeti "eltartó"-szerepüket már nem tudják kielégítően betölteni.

A nők növekvő arányú munkavállalása tehát mindezeket figyelembe véve már nem a nemek egyenlősítésének és individualizálásának egyszerű terméke, mint ahogy az a "keynesiánus" korszak késői fázisában mindenütt jellemző volt. A nők növekvő foglalkoztatottságában mostanra sokkal inkább közvetlenül a gazdasági válság és a társadalmi-gazdasági dereguláció tükröződik vissza. Ugyanezen fejlődés összefüggésében az egyes ember, illetve a háztartások által viselendő terhek újra növekednek az újratermelési folyamatok megint csökkenő támogatása következtében. De a társadalom ezeknek a terheknek egy részét ma teljesen más stílusban viseli, más formákat fejlesztett ki, mint a "keynesiánus" kort megelőző időkben. A modern, gyermeküket egyedül nevelő nők vagy az "újonnan önállósultak" alsóbb szegmensei jól illusztrálják ezt a változást.

A nemek között az újratermelés terhei nemcsak a nők általában alacsonyabb keresete miatt oszlanak meg egyenlőtlenebbül, mint a "keynesiánus" korban. Pontosan az elmúlt évtizedek (tökéletlen) "individualizálódása" következtében a nők egyre nagyobb hányada esik ki a szociális-gazdasági biztonság régi, kizárólagos háziasszonyi modelljéből – személyes függőség és rabság árán. E régi kapcsolatok helyébe eközben nem az individualizálódás és a munkavállalás lép, társulva a gazdasági megélhetéssel és a szociális biztonsággal, hanem inkább az egzisztenciát egyre kevésbé biztosítani képes keresőmunka párosul a szociális biztonság rendszeréből történő kirekesztéssel (Wörister-Tálos, 1995. 412.), és a családért, a gyermekért és a háztartásért való egyedüli felelősséggel. A terhek könnyítéséhez gyakran kevesebb anyagi forrás áll rendelkezésre, mint az elmúlt évtizedekben. Természetesen sok férfit is hátrányosan érint a munkanélküliség, a bizonytalan kereseti lehetőségek és a szociális juttatások leépítése. Mindazonáltal a gyermekét egyedül nevelő szülő esete, a részidős foglalkoztatás és a vele járó csökkenő jövedelem, általában a szociális biztonság veszélyeztetettsége inkább érinti a nőket, mint a férfiakat. A 80-as évek vége óta Ausztriában például a nők foglalkoztatottsága még jobban növekszik. Az 1990-es évek elején minden nyolc családból egyben csak anya és gyermek élt együtt, az egyedülálló anyák 80%-a és a férjezett nők 48%-a volt munkavállaló. Mindezek mellett a nők nagy része a kevésbé jól fizető, részidős munkakörökben talál munkát. Az alkalmazottként dolgozó nők esetében a részidőben foglalkoztatottak aránya 1978-ban 15,7% volt, ez az arány 1991-re 19,7%-ra nőtt. A férfiak esetében ugyanez mindössze 1,2%-ot tesz ki (vö. Bundesministerin für Frauenangelegenheiten, 1995.; BMAS, 1994. 162-172.; Steiner-Wolf, 1994. 136.; Stelzer-Orthofer, é. n.; Tálos-Falkner, 1992. 218.; Schunter -Kleemann, 1992. 412.; AK Wien, 1993. 122.; az európai tendenciák összehasonlításához OECD, 1994.; Frauen Europas, 1990.).

A klasszikus liberális-szociáldemokrata emancipációs projektum e meghatározó tendenciák folytán elérkezett határaihoz. E modell mindkét változatában a nemek egyenlősítését célozta és célozza meg a piacon és az állami politika tekintetében. (Persze a korszellem kultúrája és az intellektuális színezet által meghatározottan a liberális irányzat a piacot, a szociáldemokrata pedig az államot hangsúlyozta erőteljesebben.) A szociáldemokrata jellegű nőpolitika egy pontban megegyezik a liberális kevésbé cinikus variánsával (és ebben kétségkívül osztozik az utóbbi típusú feminizmus sok képviselője): a kapitalista társadalomban a haladást többek között az újratermelési szükségletek minél hathatósabb kielégítésében látják. Az elmúlt 15 év társadalmi-gazdasági fejlődése az ilyen jellegű reményeket természetesen a fejlett ipari országokban is eloszlatta. Az újratermelési szükségletek marginalizálódása és a nemek közötti egyenlőtlen megoszlása új formában tért vissza. A fejlett ipari nemzetek nőtársadalma számára "a növekvő autonómiát (…) növekvő gazdasági bizonytalanság kíséri; a gazdasági függetlenség ára a két műszak; a nagyobb személyes szabadság pedig azzal jár együtt, hogy félelmetes méreteket ölt a kizsákmányolásnak és a visszaéléseknek való kiszolgáltatottság" (Brenner, 1993. 102.).

A mai feltételek közepette ezek után nem csoda, hogy a különösen az Európai Unióban dívó egyenlősítési politika alapvető kétarcúsága a jogi és a társadalmi gyakorlatban túlságosan is sokszor a nők többségének anyagi érdekeivel szemben nyilvánul meg – nem ritkán a nők közötti erősödő polarizálódáshoz is hozzájárul. Az egyenlősítés a munkaadók és egy sor politikus számára régóta eszköz annak érdekében, hogy a szociális állam által működtetett, régi védelmi zónákat szétverjék. Ha az alkotmánybíróság vagy az Európai Bíróság megállapítja, hogy az éjszakai munka tilalma vagy az alacsony nyugdíjkorhatár a nők szempontjából ellentmond az egyenlősítési alapelveknek, akkor a piactól megszállott és/vagy a megtakarítás lehetőségén felbuzdult politikusok az egyenlősítés során általában a lefelé vivő utat választják – nevezetesen megszüntetik az éjszakai munka tilalmát és felemelik a nyugdíjkorhatárt, nem pedig fordítva (vö. Haller, 1993.). Egyre gyakrabban hangzik el az a liberális érvelés, hogy a nők számára előírt védelmi rendelkezések kizárják őket bizonyos termelési ágakból, ami versenyhátrányt jelent számukra. E jelszó cinikus tartalma legkésőbb akkor nyilvánul meg, amikor napjaink azon reális gazdasági és politikai erőviszonyaiba ütközik, amelyeknek újbóli feltámadását köszönheti. Ezekben az időkben a piacközpontú, formális egyenlősítési stratégiák következtében csak fokozódik a munkavállalók közötti konkurrencia, és halmozódnak ennek hátrányos következményei. (Most már mindenkinek szabad éjjel dolgoznia…) Emellett a nemek szerinti munkamegosztás uralkodó formája (amely a maga részéről nem utolsósorban a szociális állam fiatal éveinek nővédelmi politikájából táplálkozott), valamint a kulturális tradíciókból fakadó, különösen a gyermeküket egyedül nevelő nők számára szinte folyamatos ellátási felelősség a családdal és a háztartással szemben de facto jelentősen beszűkíti a nők mozgási terét a munkaerőpiacon. A nők tehát azon "szabadságukkal", hogy éjjel is dolgozhatnak, manapság is sokkal kevésbé tudnak élni, mint a férfiak. Ha a liberális-szociáldemokrata emancipációs modell szellemében a nők érdekében akarnának cselekedni, az egyenlősítési politikát mindenkor szervesen össze kellene kapcsolni annak követelményével, hogy a munkavállalók helyzete kimutathatóan javuljon.

Azok mellett a nőellenes következmények mellett, amelyek a nemeknek a piac szellemében történő jogi egyenlősítéséből származnak, a 80-as évek óta a nők között is megfigyelhető egy új társadalmi és gazdasági polarizálódás. Ez ugyancsak annak volt köszönhető, hogy a nők személyes cselekvési tere a "keynesiánus" periódusban kibővült, és "az életutakat szabadabban választhatták meg" (Fischer-Kowalski, 1986. 89.), nemkülönben, hogy a kicsit később meginduló társadalmi-gazdasági dereguláció általában véve is fokozta a polarizációt. Mai meghatározó formájában az egyenlősítési politika nem ritkán még tovább is erősíti a nőtársadalmon belüli polarizációt, de mindenesetre nem kérdőjelezi meg. Ezt figyelhetjük meg például az úgynevezett kvótarendszerrel kapcsolatban. Tudvalevő, hogy napjainkra – a 60-as évekhez viszonyítva – a nők jelentős része szerzett képesítést, fedezte fel személyes érdeklődését, identitását annak érdekében, hogy a kutatóintézetekben, az egyetemeken, a hivatalokban és minisztériumokban, a pártokban és a politikában, a szellemi szabadfoglalkozások terén, valamint az üzemek magasabb szintjein képzett és magasan képzett munkaerőként jelentős teljesítményt tudjanak nyújtani. (Ami nem változtat azon, hogy minél magasabbra tekintünk a foglalkozások ranglétráján, annál kevésbé látjuk képviselve a női nemet.) Nos, a kvótarendszer politikája jelesül ezeket a magasan képzett nőket segíti hozzá az újabb lehetőségekhez (minden társadalmi ellenállás ellenére). Ehhez járul még az is, hogy ezt a politikát – különösen az állami szektorban – nyomatékosan támogatják, de legalábbis viszonylag jól ellenőrzik. Ausztriában például 1995 óta a tudományokért, a kutatásért és a művészetekért felelős minisztérium hatókörében az egyenlő bánásmódról szóló 1993-as szövetségi törvény alapján egy rendkívül átfogó és általános, "nőket támogató tervezet" került elfogadásra (BGBI. 74/1995. 229. számú rendelet). A rendelkezés határozott intézkedésekkel igyekszik a 40%-os nőarányt megvalósítani. Például már a felvételi beszélgetéseknél meg lehet követelni a hivatalos, állami alkalmazottként tevékenykedő női megbízottak jelenlétét. Ezzel egy időben a képzett középosztályba tartozó nők közül sokan rendelkeznek olyan anyagi lehetőségekkel, hogy személyes igényeiknek, a foglalkozásból és az életformából fakadó szükségszerűségeknek megfelelően újraformálják vagy átszervezzék az újratermelési szférára irányuló tevékenységüket, ami megint csak szükséges a hivatásbeli eredményességhez. Ez a réteg kevésbé függ a szociálpolitika átstrukturálódásától és a takarékossági intézkedésektől. Nem ritkán ezen rétegek esetében az életvitel megtervezésekor a társadalmi ranglétra másik végén lévő nő számára teremtődik munkahely bejárónőként vagy nevelőnőként stb.

A pártok vezetésében megjelenő nők és a női karriertörténetekről szóló riportok a sajtóban tehát nemcsak hatásos elkendőzései a valóságos egyenlőtlenségeknek és a rossz liberális férfiúi lelkiismeretnek, hanem nagyon is valóságos változások szimbólumai. Ám a média sugallta képpel szemben azok a 30 és 45 év közötti magasan képzett, önálló, hivatás- és karrierorientált nők, akik elindultak a társadalmilag és szociálisan valóban egyenrangú női "állampolgárság" felé vivő úton, a valóságban végül útfélre vetve találják magukat. Ma nem kevés nő munkanélküli vagy részidős foglalkozatásban van alkalmazva, esetleg mint szabad munkatársnak korlátozott ideig szóló megbízatása van egy kutatói helyre, vagy három megbízással várakozik mindenféle projektekre az intézetek, a hivatalok és egyéb irodák folyosóin és előtereiben.

A nemek közötti viszonyok modernizációja?

Mindent összevetve tehát, miután kiszálltak a "keynesiánus" kiscsalád piros Kadettjéből (ahogyan egy német pop-dal jellemezte a korszakot), úgy tűnik, a piac különösen a nőket gázolja el. Újra csak ők azok, akikre a társadalmi újratermelés újbóli "naturalizálásának" következtében különösen nagy teher hárul. Az élet egyes területeinek eközben egyre inkább előrehaladó kommercializálódása – beleértve a szerelmi kapcsolatokat és a szexualitást is – ezáltal egyáltalán nem szorul vissza. Nem csak a gazdasági-társadalmi "hátországok" tűnnek el fokozatosan. Úgy látszik, az (egyébként magukat egzisztenciájukban fenyegetve érző) férfiak szexizmusa a kevésbé alkalmazkodni hajlandó, formálisan "szabadabb és egyenlőbb" nőkkel szemben újból virágkorát éli.

A változás különböző útjai, amelyek ezen általános mintán belül az egyes országokban és régiókban végbemennek, semmi esetre sem mondhatók mindenütt egyformának. Ebben az írásunkban olyan kategóriákat mutattunk be, amelyek talán lehetővé teszik, hogy megragadhatóvá váljanak az ezen utak közötti hasonlóságok és különbségek. A társadalmi újratermelési folyamatok felszabadítása és marginalizálása közötti hullámmozgás, közvetlen vagy közvetett integrálásuk a társadalom látható, elismert társadalmi-gazdasági szféráiba, illetve kizárásuk ezekből alkotja a kiindulópontot. Hogy mennyiben fog a világtársadalom ezzel a hullámmozgással hosszú távon a kirekesztett szférák csökkentése és ezzel a kapitalizmus egyik utolsó táptalajának kimerítése felé együtt mozogni, ezen a helyen csak mint lényegi kérdés fogalmazódhat meg. Amit e folyamatok lehetséges következményeként meg lehet ragadni, az szerintem az egyik legfontosabb kérdés a társadalmi változások elmélete és gyakorlata számára egyaránt. Láttuk, hogy a terhek eloszlásának, illetve a terhelés változásának, a társadalmi újratermelés integrációjának, illetve kirekesztésének menetében milyen meghatározó jelentőségű a nemek közötti viszonyok vizsgálata a fejlett ipari országokban. Ehhez társult még a történelmileg meghatározott strukturális mintáknak a nemek közötti viszonyok tekintetében a mindenkori jelen fejlődése és irányultsága szempontjából nem lebecsülendő szerepe (amely viszonyok persze maguk is a történelem termékei). Végül, de nem utolsósorban az a felismerés is adódik mindebből, hogy a nőknek és a férfiaknak, legyenek akár feministák vagy antifeministák, egyfelől jelentős befolyásolási lehetőségük van a nemek közötti viszonyok mindig újabb átalakítására. Másfelől viszont e befolyási lehetőség izgalmas történetét úgy kell megragadni, hogy eközben a világméretű tőkefelhalmozás hullámmozgásának szerepe ezeknek a befolyásolási lehetőségeknek a korlátozásában, kibővítésében és formálásában a neki megérdemelt helyet kapja. Fontos, hogy a történelem szereplői tudatában legyenek fáradozásaik és befolyásolási lehetőségeik ezen körülményeinek. Mert ezáltal jelentősen növekednek annak esélyei, hogy létrejön egy olyan elmélet és gyakorlat, amely valamilyen formában túlmutat a 90-es évek és a fejlett tőkés társadalmak feminizmusának ellentmondásain és csapdáin.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Irodalom

AK Wien (1993): Wirtschaft- und sozialistisches Taschenbuch. Wien.

Appelt, Erna (1995): Gleichstellungspolitik in Österreich. L’Homme Z.F.G., 6. évf. 2. sz. 122-125.

Bauer, Ingrid (1995): Frauen, Männer, Beziehungen. Sozialgeschichte der Geschlechterverhältnisse in der Zweiten Republik. In: Burger, Johann – Morawek, Elisabeth (szerk.): 1945-1995. Entwicklungslinien der Zweiten Republik. 108-118.

BMAS (1994): Bericht über die soziale Lage 1993. Sozialbericht. Tätigkeitsbericht des Bundesministeriums für Arbeit und Soziales. Wien.

Brenner, Johanna (1993): The Best of Times, the Worst of Times: US Feminism Today. New Left Review, 200. sz. 101-159.

Bundesministerin für Frauenangelegenheiten (1995): Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Frauenbericht 1995. Wien

Eichlinger, Julia (1994): Das Gleichbehandlungspaket. Neues im Frauenarbeitsrecht. In: Buch, Christine – Klatzer, Elisabeth (szerk.): Weisser Fleck, rotes Tuch. Zur Standortbestimmung von Frauen in Wirtschaft und Gesellschaft. Wien, 49-73.

Falkner, Gerda (1993): "Sozialdumping" im EG-Binnenmarkt: Betrachtungen aus politikwissenschaftlicher Sicht. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 22. évf. 3. sz. 261-276.

Fischer-Kowalski, Marina (1986): Gesellschaftliche Modernisierung – und was kommt danach? In: Fröschl, Erich – Zoitl, Helge (szerk.): Der österreichische Weg 1970-1985. Fünfzehn Jahre, die Österreich verändert haben. Wien, 79-91.

Frauen Europas (1990): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungstendenzen in den zwölf Ländern der Europäischen Gemeinschaft 1983-1990. Luxemburg, Frauen Europas, Sonderheft, 36.

Haller, Birgit (1993): Zwischen Paternalismus und "Gleichmacherei". Frauennachtarbeit im europäischen Vergleich. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 22. évf. 3. sz. 277-290.

Hausen, Karin (szerk.): Geschlechterhierarchie und Arbeitsteilung. Zur Geschichte ungleicher Erwerbschancen von Männern und Frauen. Göttingen.

Langan, Mary – Ostner, Ilona (1991): Geschlechterpolitik im Wohlfahrtsstaat: Aspekte im internationalen Vergleich. Kritische Justiz, 24. évf. 3. sz. 302-317.

Lehner, Oskar (1987): Familie, Recht, Politik. Die Entwicklung des österreichischen Familienrechts im 19. und 20. Jahrhundert. Wien-New York.

McDowell, Linda (1992): Gender Divisions in a Post-Fordist Era: New Contradictions or the Same Old Story. In: McDowell, Linda – Pringle, Rosemary (szerk.): Defining Women. Social Institutions and Gender Divisions, 181-192.

Neyer, Gerda (1984): Sozialpolitik von, für und gegen die Frauen. Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften 13. évf. 4. sz. 427-441.

Neyer, Gerda – Wiederschwinger, Margit (1990): Verlängerter Karenzurlaub – Modernisierung des traditionellen Geschlechterverhältnisses? Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaften, 19. évf. 2. sz. 193-202.

OECD (1994): Women and Structural Change. New Perspectives. Paris.

Renner-Institut (1993): Der Sozialstaat in Österreich. Was bleibt er den Frauen schuldig? Wien.

Rosenberger, Sieglinde (1995): Auswirkungen sozialpolitischer Massnahmen auf die Gestaltung der Geschlechterverhältnisse. In: Bundesministerin für Frauenangelegenheiten: Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Frauenbericht, Wien 387-397.

Schunter-Kleemann, Susanne (szerk.) (1992): Herrenhaus Europa. Geschlechterverhältnisse im Wohlfahrtsstaat. Berlin.

Scott, Tilly (1987): Women, Work and Family. New York.

Steiner, Hans – Wolf, Walter (1994): Armutsgefährdung in Österreich. WISO, 17. évf. 2. sz. 121-146.

Stelzer-Orthofer, Christine: Sozialhilfe – (k)ein Frauenschicksal? Zur Benachteiligung von Frauen in der Sozialhilfe. Linz, (Kézirat).

Tálos, Emmerich – Falkner, Gerda (1992): Politik und Lebensbedingungen von Frauen. Ansätze von "Frauenpolitik" in Österreich. In: Tálos, Emmerich (szerk.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat. Traditionen, Herausforderungen, Prespektiven. Wien, 195-234.

Thane, Pat (1994): Wohlfahrt und Geschlecht in der Geschichte Ein partieller Überblick zu Forschung, Theorie und Methoden. L’Homme Z.F.G. 5. évf. 2. sz. 5-18.

Wörister, Karl – Tálos – Emmerich (1995): Materielle Sicherung und Versorgung von Frauen durch staatlich geregelte soziale Sicherung. In: Bundesministerin für Frauenangelegenheiten (szerk.): Bericht über die Situation der Frauen in Österreich. Wien, Frauenbericht, 1995. 387-397.

Zimmermann, Susan (1996): Frauenarbeit, soziale Politiken und die Umgestaltung von Geschlechterverhältnissen im Wien der Habsburgermonarchie. In: Fischer, Lisa (szerk.): Die Frauen der Wiener Moderne. (Kiadás folyamatban.)