Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)

Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (…) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

Az ERT taglistája (1997. május)

1. A (politikai) elit, mint társadalmi réteg

“…minálunk javítani, újítani nem lehet, mert minden történendő változás az egészet forgatná fel.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 205.)

Teljes a konszenzus abban a tekintetben, hogy a hatalom birtokosa a mindenkori elit. Magát a hatalmat illetően pedig M. Weber közkeletűvé vált meghatározásából indulhatunk ki, mely szerint a hatalom lehetőség vagy képesség arra, hogy valamely egyén vagy csoport a maga akaratát egyazon tevékenységi körön belül másokra is rákényszeríthesse.

Voltaképpen kik is tartoznak az elithez? A válasz nem egyszerű, többféle válasz-kísérlet ismert. Megítélésem szerint C. W. Mills laza definíciója áll legközelebb az igazsághoz. Megfogalmazása szerint az elit a hatalmon lévők, valamint tanácsadóik, szakértőik, propagandistáik stb. csoportja. Nem szilárd, nem homogén: különféle csoportképző ismérvek mentén tagozódik.

Politikusnak lenni ma már egyfajta sajátos “szakma”; művelőiknek kiterjedt tudásanyag birtokában kell lenniük – az amatőrök és/vagy hályogkovácsok ideje lejárt. Ez a felismerés ma még nem általános, s ez oka az egyik legnagyobb ellentmondásnak: ha bárki választható, akkor nincs garancia arra, hogy a legalkalmasabbak, a legszélesebb látókörűek legyenek az ország vezetői. “Helyi érdekű” összefonódások is elegendők lehetnek ahhoz, hogy bárki politikusként színre léphessen, de ugyanúgy megteszi valamely szubkulturához való tartozás is. Súlyosbító körülmény, ha a politikai pálya ráadásul jól jövedelmezőnek bizonyul – anyagilag is, nexusok teremtésében is –, mert ez tágra nyitja a kaput szélhámosok, kalandorok, konjuktúralovagok előtt.

Számos kudarc utal azonban arra, hogy az sem elég, ha valakinek az egyénisége vonzó és/vagy karizmatikus; ha hiányzik mögüle a megfelelő tudásanyag: bukásra ítéltetett. És hiába a tudásanyag, ha nem társul hozzá jó politikai érzék, satnya a “Fingerspitzgefühl”: gesztiói előbb-utóbb inkongruensek lesznek az őt legitimáló tömegek–rétegek igényeivel, életérzésével; pozíciója meggyengül, erősödik a változás kivívásának (elő)szele. S “időkérést” a politika nem engedélyez.

Az sem elég, ha valaki – mondjuk – járatos a jogban, de másban nem; vagy a történelem nagy ismerője, de nem is konyít közgazdasági kérdésekhez; vagy éppen hiányzik belőle a szociális kérdések iránti fogékonyság; s még folytathatnám a példákat.

Az elit tagolása több módon is lehetséges. Elsőnek is a két fő csoport említhető, a gazdasági, illetőleg a politikai elit. Azonban minden nagyobb társadalmi csoportosulásnak is megvan a maga elitje: szokás beszélni tudományos, katonai, művészeti stb. elitekről is. Ezek befolyása természetesen nem olyan nagy, mint a gazdasági és/vagy a politikai elité, gyakran nem is terjed túl a kérdéses szakma, szerveződés határain. Egy további lehetséges csoportosítás a befolyás akciórádiusza szerint minősít: e szerint van (lehet) helyi, országos vagy éppen globális (világ-) elit.

A politikai elit “viselkedéskultúráját” két olasz társadalomelemző írta le máig ható érvénnyel: Pareto és Machiavelli. Kettőjük mondandójának lényegét Raymond Aron foglalta össze. Raymond Aron Paretót a “fasizmus Marxa”-ként említi. Tanainak lényege, olvasata szerint a következő:

A mindenkori uralkodó elit országlását – verbálisan – bármi legitimálhatja. Nem az etikai értékek, hanem a hatalom birtoklásának ténye az, ami számít; a hatalom megtartása és/vagy megszerzése érdekében bármilyen eszköz igénybe vétele megengedett; csak meg kell hozzá találni a megfelelő – akár hipokrita – “megideologizálást”. Az idealizmus, az emberi jogok tisztelete csak “üszkösödés” a tudatban: naiv az, aki még hisz e XIX. századi, lomtárba való morálban. Csak az erő számít, minden egyéb csak romantikus, irreális utópia. A nép – a tömeg – nem alanya a hatalomnak, hanem tárgya; kis ügyességgel, a koncból odavetett apróságokkal féken tartható és tartandó. A legnagyobb baklövés, amit az uralkodó elit elkövethet, ha a “tömegek uszályába kerül”, a népszerűség hajszolásának rút bűnébe esik.

Propaganda, indoktrináció minden mennyiségben kívánatos. Célszerű taktika ellenzékben az emberi jogok – szólásszabadság! – követelése; hatalomban azonban csak egy vélemény lehet – egy akol, egy pásztor –, a nyílt vagy burkolt elhallgattatás megszívlelendő. Az esetek zömében a féken tartás elegendő; de a mértékkel vigyázni kell: a “másként gondolkodók” sarokba szorítva támadhatnak. Mindehhez a nagy trouvaille: fenntartani a demokrácia látszatát, “szertartásrendjét” – de a formát más tartalommal megtölteni. Például: a hatalmi ágak szétválaszthatók, ha mindenütt a mi klienseink, familiárisaink ülnek.

Az eszköztár további elemei: a sikerek “szédelgő feldicsérése”, a nehézségek elhallgatása vagy lekicsinylése. Mindig új meg új – akár belső, akár külső – ellenséget kell “kinevezni” s az ellene folyó harc jegyében további áldozatokat kell követelni; a legyőzöttekkel és kiszolgáltatottakkal való bánásmóddal pedig példát statuálni.

Az elit minősége, összetétele persze kardinális kérdés. Pareto – a “plutokrácia” terminus technicusának atyja – a liberális demokrata és/vagy szociáldemokrata eszmerendszert elaggottnak, szenilisnek tartja; “új idők új szeleit” hirdeti meg, várja. Érzelmek, új mítoszok s akár az ösztönök is segíthetnek azt uralomra juttatni: hiszen az ember, ez a bioszociális lény végső soron (csak) a legfejlettebb állat, nem vezetheti kizárólagosan a ráció. A történelem különben sem tart sehonnan sehova: ez nem egyéb, mint belemagyarázás. Éppen ezért a tudomány feladata csak egyfajta pozitivista leírás lehet; a normativitást elutasítja.

E tömény, tézisszerű összefoglalás mondandója visszaköszön, – ha nem is egészében, irányultságában, de részleteiben mindenesetre – az ezredvég egyes eszmeáramlataiban is. Cinizmusa számos értelmiségi magatartásának sugallója, előképe – úgy is, mint az uralkodó elit tagjának, és úgy is, mint az elnyomás szenvedő alanyának, aki igyekszik jó képet vágni ahhoz, amit tulajdonképpen megvet, s ha nem látják, kiröhögi.

Végül is: vélekedhetünk Pareto tanairól helyeslőleg vagy elutasítólag, az nem tagadható, hogy végigkísérik a XX. századot, és még most, az ezredvég idején sem dughatók lomtárba, sok közülük ma is él és hat, közvetlenül is, áthallásaiban is.

Aron Machiavellit kevésbé szigorúan ítéli meg, mint Paretot. Amoralitását ugyan világosan látja (“a cél szentesít bármely eszközt”), de cinikusnak vagy képmutatónak nem tartja. Még azt is megengedi, hogy Spinozának és Rousseaunak volt igaza: a “Herceg” tulajdonképpen a népet szimbolizálja, mikor parainézisét annak címezi – a kor nem tette lehetővé az egyenes beszédet. A rabulisztika a mától sem idegen: elegendő csak a (nemzetközi) jog két alapelvének egyenrangú és/vagy “célraorientált” kezelésére utalni: a szerződéseket meg kell ugyan tartani (pacta sunt servanda), de csak akkor, ha érdekmúlás nem következett be (rebus sic stantibus). Az elmélet ma is gyakran nem más, mint apologetika. S utoljára, de nem utolsó sorban: a “nép” megválaszthatja főnökét (a maga uralkodó elitjét) jó esetben, de főnöknek mindig kell lennie. Az állam sem tűnhet el, hiszen az a legfőbb parancsnoki poszt, a társadalmi–gazdasági–politikai mozgásformákat integráltan irányító szerveződés.

2. Működési paradigma

“…minthogy a vélemény, mely egyes személyeknek szintúgy, mint nemzeteknek egész éltök folytát s minden cselekvéseik rendét igazgatja, egyedül a helyes vagy helytelen gondolatoktól és képzetektől függ: ezért ezeknek csonkasági és tévedési legfőbb okai mindazon hátramaradásoknak, melyeket minden lépten látunk…” (Wesselényi: Balítéletekről. 5.)

Konszenzus van a tudományban abban a tekintetben – jóllehet bizonyos hangsúlyeltolódásokkal –, hogy a hatalom gyakorlásának három eszköze van: a büntetés, a jutalmazás és az indoktrináció. A büntetés kellemetlenség vagy fájdalom–veszteség okozásával kényszerít valaminek a megcselekedésére vagy a nem kívánatos tevékenység abbahagyására. A jutalmazás anyagi vagy erkölcsi előnyök odaítélésével éri el ugyanezt. Mindkettő érvényesülésének feltétele annak tudatosítása–tudatosulása, hogy miért mi jár: melyek a “halálos” és melyek a “bocsánatos” bűnök és fordítva.

Az indoktrináció az uralkodó elit céljainak megvalósítására késztető feltételes reflexek kibontakoztatása az “alattvalókban”. A szocializáció fő eszköze a nevelés és a médiumokon keresztül közvetített normarendszer. Akik ezeket a csatornákat uralják, azok “parancsolnak” a társadalom “többi” tagjának.

Az indoktrináció, az ideologikus propaganda természetéből következik, hogy csak nagyon ritkán lép nyílt sisakkal harcba. Tanítását általában az “illem” és/vagy a “közjó” álarca mögé rejti; így törekszik elfogadtatni azt (is), ami racionálisan nem bizonyított és – sok esetben – nem is bizonyítható: hagyomány, szokásrend, hit. Az effajta manipulálás gyakran vezet hamis tudat formálásához, talmi értékrend képviseletéhez – sőt, azok intranzigens, fundamentalista, fanatikus, nem egyszer prozelita érvényesítésére való törekvéshez.

Az elitek hatalomtartósító mozgásformáinak – büntetés, jutalmazás, indoktrináció – célja közvetetten a tekintélyszerzés. Nyilvánvaló, hogy ha a társadalom irányított része – a nem-elit, a “misera plebs contribuens” – állandóan támadná az elit hatalmi gesztióit vagy legalábbis passzív rezisztenciába vonulna, az elit megbukna. Viszont nem állítható mindenki mellé rendőr s nem állítható fel “gondolatrendőrség” sem. Ha nem volna nehezen megkérdőjelezhető tekintély, az elit uralma pünkösdi királyság lenne.

A tekintély megszerzésének és tartósításának fő eszköze persze nem a büntetés vagy a jutalmazás, hanem az indoktrináció. Ha ez képes egyfajta szokás- és értékrendet tartósítani, ha követelményei – formálisan is, érdemben is – feltételes reflexszé “nemesülnek”, az elit tartós uralmának legfontosabb feltétele létrejött. Ha – teszem azt – nem-vallásosnak lenni devianciának minősül a közvélemény szemében, nehéz elfogadtatni a polgári oktatás dominanciáját. Ha “nemzetgyalázásnak” számít a kormányzat bírálata, ha “izgatásnak” az ellene való szervezkedés – nemcsak a szó büntetőjogi, de társadalmi értelmezésében is –, az elit uralma tartósságra “ítéltetett”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a kultúra és a civilizáció finomulásával a jutalmazás súlya növekszik a büntetés rovására; az indoktrináció viszont változatlanul őrzi fontosságát az idők kezdetétől fogva. Igaz, a korábbi ösztönösség helyébe mindinkább a tudatosság lép; sőt, a tudományos, elméletileg kimunkált alaposság. (Vö.: marketing, public relations.)

Az indoktrináció célja végső soron az, hogy elhitesse: az élet(vitel) egyetlen más területén sincs más működő alternatíva, mint az, amit az elit ajánl, jobban mondva: előír.

Az indoktrináció célkitűzése meghaladja a büntetését vagy jutalmazását. Míg az utóbbiak csak egyfajta magatartás kikényszerítésére szolgálnak, az indoktrináció azt sugallja, hogy a kérdéses magatartáskultúra helyes, tehát szeretetre–tiszteletre méltó, megvallható.¹ Sőt, az anómia elutasítandó is, megvetendő is. Azonosulást, nemcsak engedelmességet tételez, a “hagyományok” és a totemek–tabuk, a szertartásrend ismeretét és tiszteletét, a hozzá való igazodást. “Aki nem lép egyszerre…” – az non-konformista, kilóg a sorból, tehát vállalnia kell annak minden ódiumát. Azonban indoktrinációval meggyőzni csak azt lehet, aki kész a befogadásra; ha valakit érdek és/vagy értékrendje erre immunissá tesz, vagy éppen szembeállít az uralkodó elit magatartáskultúrájának követelményeivel, azzal nem lehet mit kezdeni. Ezekből lesznek a lázadók vagy a forradalmárok, a felvállalt múlt vagy a felvázolt jövőkép elutasítói – egy új elit potenciális csírái.

Bibó István nyomán a fentiekhez még hozzátehetjük, hogy az elit nemcsak intézkedésekkel vezet, hanem kulturális–viselkedési etalont is mutat; értékrendjét nemcsak prozelita módon igyekszik elfogadtatni, hanem példát statuálva is. Követők nélkül – ez természetes – uralmát tartósítani lehetetlen volna. Szokásrendi mintái hosszabb-rövidebb ideig útmutatók: a támogatás maga legitimál. Elég a parancsnoki posztokat elfoglalni, ha a “legénység” követi a hívó szót – még akkor is, ha az nem több “szép, selymes lózungnál”.

Két “mellékfeltétel” azonban mindenképpen említést érdemel. Az egyik az elit szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége, ami persze nem jelenthet egyúttal a szó objektív értelmében tévedhetetlenséget is. De jelenti mindenképpen azt, hogy sem a gazdasági, sem a politikai elit nem lépheti túl tartósan “a norma szerinti selejthányadot”: ha működése nem hatékony, sőt veszteséges; ha sorozatosan a “nép” vitális érdekei és/vagy értékei ellen cselekszik, pozíciója szükségképpen megrendül. Ide értve azt is, ha nem képes alkalmazkodni idejében a változásokhoz, új meg új helyzetekhez, impulzusokhoz.

A másik: nincs az a vezérkar, amelyik képes lenne akaratát véghezvinni a csapattisztek, az altisztek megnyerése nélkül. Másik hasonlattal: nem feszülhet tartós ellentét a püspökök és az alsópapság között. Ha a transzmisszió, az akaratátvitel nem működik, vagy éppen obstrukción akad el, az elit megbukik: új főnökök kerestetnek.

A politikai eliteket – a magyart sem – nem szabad “egyenszilárd” entitásként kezelni: mindenkor és mindenütt megosztott, eltérő érdek- és értékrendű csoportosulásokból áll. Ez teszi lehetővé – elvben – a politikai váltógazdaságot. Az összekötő erő a magatartáskultúra; ha a célok nem is, az eszköztár sok közös vonást mutat. Sok a hasonlóság a kiválasztás–kiválasztódás módjában is: klientéla, kontraszelekció, a hűség, mint fő érdem. A “Tojásba” másképp nehéz bekerülni, “együtt kell ingadozni a hatalmon lévőkkel” – legalábbis itt Kelet–Közép-Európában. Nagyobb tudás, áttekintőkészség, függetlenség viszont itt nem elengedhetetlen kellékei az érvényesülésnek.

Csoportképző ismérv lehet – magától értetődően – a “nemzeti” is, ez azonban meglehetősen ritkán fordul elő. A nemzetnek, ennek a szociokulturális entitásnak a közös érdeke ritkán kerül veszélybe; – háború, természeti csapás, az identitás megőrzése fordul leginkább elő motívumként. (A soviniszta asszimilációs velleitásokat kizárva.) Ezért gyanús, ha valamely szerveződés, csoportosulás “nemzeti egységet” követel, belpolitikai konfliktusok és/vagy világnézeti szembenállás stb. megoldására. Valószínűsíthető, hogy az ilyen törekvések mögött – hacsak nem a laikusok naivitásáról van szó – autoritáriánus, rosszabb esetben diktatórikus–despotikus uralomra való törekvés húzódik meg. Egy másik lehetséges eset: az államrezon érvényesítésének törekvését a “nemzeti” jelleg–jelző eufemisztikus–hipokrita hangoztatásával kívánja a kérdéses szerveződés elfogadhatóbbá tenni, ebbe az “ostyába” rejtve a sokszor keserű orvosságot. Mert az államrezon nem szükségképpen és nem is sűrűn esik egybe a nemzeti lét vitális mozgásformáival, még nemzetállamokban sem, soknemzetiségű államokban pedig még ritkábban.

Nemzeti egységet prédikálni persze lehet, de hatástalan olyankor, mikor a nemzetet törésvonalak osztják sokfelé. Elegendő talán a Galbraith által “első számú közellenségnek” titulált egyenlőtlen jövedelem-megoszlásra utalni – különösen, ha élni lehet a gyanúperrel, hogy ez “nem tisztességes” eszközökkel alakult úgy, ahogyan alakult. Ebben a helyzetben a “catch all” pártoknak nem sok az esélyük. Sőt, különösen itt Kelet–Közép-Európában tartani lehet a latin-amerikanizálódástól és a peronizmus hatalomra kerülésétől. (Ez utóbbi – mint ismeretes – éppen a nagy jövedelemkülönbségek miatti elégedetlenséget használja fel ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat: eszmerendszere, célkitűzései egyesítik – diszparát elegyként – a szélsőbaloldali követeléseket a sovinizmussal s a “law and order” határozott kezű érvényesítésével – támaszkodva a fegyveres erők, az erőszakszervezetek határozott támogatására.) Tetszik – nem tetszik: a létbizonytalanság mindig a szélsőségek felé terel; minél általánosabb jelenség, annál inkább. A vesztesek összetartanak, harcos türelmetlenséggel fordulnak az “ellenség” felé. S ha az ellentétek vitális értékeket–érdekeket sértenek – antagonisztikusak, nem “népen belüliek” – a küzdelem a hatalomért kegyetlenné és elkeseredetté válhat. A rövidlátó kamarilla-politika rossz tanácsadó lehet, a problémák szőnyeg alá söprése csak tüneti kezelés. S a társadalmi békétlenségnek csak vesztesei és haszonélvezői lehetnek, győztesei nem.

Az érdek- és értékrend artikulációja alapvető mozzanat a politikai elit valamennyi szerveződése, “pártja” számára. E köré szerveződik és e köré szervezhetők támogatói, e “jelben győz vagy bukik el”.

Az ideológia megfogalmazása történhet tudományos igénnyel vagy népszerűsítő módon – mind a kettőnek megvan a maga értelme és közönsége. A kritériumok, paradigmák kiválasztása és interpretálása az elit dolga, enélkül lehetetlen a szükséges legitimáló támogatás megszerzése és megtartása. További, nem kevésbé mellőzhető teendő a hatalom megszervezésének és megtartásának technikája – ez a kérdés azonban kívül esik a vizsgálódásaim szabta határokon.

Közhely: bármely politikai elit csak addig maradhat uralmon, míg azt a vezetettek, az állampolgárok támogatják, amíg engedelmeskednek neki.² Aminek objektív feltétele, hogy a társadalom és/vagy a gazdaság minden alrendszere jól működjön, illeszkedjék az “egészhez”, a funkciók szerves, működőképes egészet alkossanak a működőképesség – sőt a szinergia – jegyében. A zökkenők vagy éppen a működés belső ellentmondásainak mind érzékelhetőbb megjelenése a közeli változás előjele. S ez nemcsak a demokráciákra, de a diktatórikus–despotikus formációkra is érvényes. A diszfunkcionális működés első jelei közé tartozik a konfliktusok kezelésére való alkalmatlanság, a kompromisszumokra való képesség és/vagy készség hiánya, a “bekeményítés”. Konfliktusok pedig mindig vannak és mindig lesznek… S a politikai elit hatalmát nem az erőszak alkalmazása legitimálja – ezzel csatákat ugyan lehet nyerni, de háborút nem, még a gazdasági elittel mint szövetségessel az oldalán sem.

A politikai elit csoportosulásait, a szélesebb értelemben vet “pártokat” olyan személyek alkotják, akik hajlandók együttműködni a hatalom megszerzésében, illetőleg gyakorlásában, artikulálva és képviselve a közös érdek- és értékrendet. (Effajta “pártok” a politikai elit valamennyi szerveződésében jelen vannak vagy legalább is lehetnek: a szakszervezetekben is, egyesületekben is stb.) A “pártosodás” immanens veszélye: a befelé fordulás, az “elszakadás” a tömegektől. Pedig ez esetben minden párt úgy járhat, mint a mitológiabeli Anteus: elszakítva erőt adó anyjától, a Földtől, megfojtható.

Pártok vagy más nyomásgyakorló szerveződések mindig értékek–érdekek mentén alakulnak ki.³ Világnézet, környezetvédelem vagy helyi érdek – ezek és még sokféle ok késztethet defenzív vagy offenzív – nem egyszer prozelita felfogású – csoportosulásra. Fundamentalista, konzervatív vagy progresszív, radikális lehet az irányultság – nem kevésszer ezek egyfajta eklektikus keveréke. Irracionális, mitikus vagy éppen a racionalitást kegyetlen következetességgel érvényesítő: az arculat, a meggyőződés sokféle lehet, attól függően, hogy mi a “csoportképző ismérv”. A támogatás mértéke is eltérő, kis, maroknyi tagból álló szerveződések éppen úgy előfordulnak, mint széles támogatottságúak vagy éppen a konszenzust közelítők.

A sokféle érdek- és értékrend szerint szerveződő, különféle mértékű támogatottságot maga mögött tudó csoportosulások a társadalom megosztottságának természetes kifejezői. S ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy egy ember – állampolgár – többféle csoportosulásnak is lehet egyidejűleg támogatója, párthíve.⁴ A társadalmi–gazdasági–politikai élet persze különböző megoldandó problémákat vet fel, melyeket úgy kell(ene) megoldani, hogy a – többségi, de a kisebbség érdekeit is figyelembe vevő – döntés a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen a “győztes” szerveződés érdek- és/vagy értékrendjének.

3. A politikai elit és a demokrácia

“Egyes hatalmasok, fortélyos pártosok s vad zsarnokok éppen úgy tesznek szegény nemzeteket undokságok martalékjává, mint… undok bujálkodók fertelmök szenvedő tárgyaikká.” (Wesselényi: Balítéletekről. 144.)

Demokrácia és diktatúra: az ugrópont az, hogy ki vezet kit. Mert az ugyan szükségszerű, hogy bármely választott vezetőség elkülönül a vezetettektől, sőt az is, hogy már csak pozíciójából adódóan is messzebbre lát, jobban tájékozott, gyakran tudásszintje is magasabb. A kérdés az, hogy miként juttatja érvényre a maga döntéseit, ha az eltér a vezetettekétől: meggyőzéssel vagy ellentmondást nem tűrően. A viszony sokszor bonyolult, hiszen a választópolgároknak a maguk életvitele, ízlése, meggyőződése, világképe az etalon s az eltérés deviancia, még akkor is, ha azt a kormányzó politikai elit képviselné. Képes-e a politikai elit a helytelen, sőt káros döntések kivédésére, vagy “a tömegek uszályába kerül”? Vagy: milyen mértékig válik lehetővé a vezetők és vezetettek eltérő akaratnyilvánítása, hiszen demokráciában mégis csak a többségi véleménynek kellene érvényre jutnia? S nem utolsósorban: közvetíti-e a politikai elit döntéseit a bürokrácia, hiszen annak is megvannak a maga sajátos érdekei? S mindehhez hozzá lehet még tenni: ameddig az “utca embere” a maga bőrén nem érzi, hogy a “dolgok folyása” elviselhetetlen számára, nehéz őt bármilyen újításnak, változtatásnak megnyerni, még akkor is, ha utóbb javára válna.

A “demokrácia” kategóriája önmagában keveset mond, csupán jelzős szerkezetben értelmezhető. Ha pontosan akarjuk értelmezni, akkor olyan kérdésekre, mint ki a nép, kik a szavazópolgárok, ki és hogyan választható, a “nép” nevében hozott döntések kikre terjednek ki és az életvitel milyen aspektusait kívánják szabályozni, adekvát választ kell adnunk.

A konstitutív demokrácia⁵ feltétele a hatalommegosztás: a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom különválasztása. Illúzióink persze ne legyenek: mindegyikben láthatatlanul az uralkodó elit, láthatóan pedig a demokratikus választások során hatalomra került pártok gyakorolják a hatalmat. (Hogyan is ellenőrizné érdemben az ugyanazon pártok többségi uralmát tükröző parlament az ugyanezen pártok által delegált kormányt?) Vagyis: ahol és ameddig az uralkodó elit le nem váltható, addig ki-ki legfeljebb gazdát választhat, ami a választás kemény korlátját jelenti.

Nincs – nem lehet – konstitutív demokrácia az érdekek–értékek artikulációja nélkül. Ha nem világos, hogy mi mellett és/vagy ellen adja a voksát a választópolgár, az maga a demokrácia megcsúfolása.

További feltétel a választási ígéretekhez, programhoz történő hűség, ragaszkodás.⁶ Természetesen ez nem értelmezhető szó szerint, hiszen a társadalmi–gazdasági–politikai élet új meg új, előre nem látható problémákat vet fel, de minimálisan a meghirdetett elvek–eszmék szelleméhez kell igazodni. A következmények azt igazolják, hogy a renegát magatartás éppen úgy megbosszulja magát, mint a neofita túlbuzgóság.

A demokrácia sajátos problémája – és egyúttal konstitutív jellegének “királyvize” – az, hogyan viszonyul a választott területeken (képviselőház, önkormányzatok stb.) kívüli nyomásgyakorlás különböző szelídebb és gorombább formáihoz (tüntetések, sztrájkok, polgári engedetlenség stb.). Ezek brutális elnyomása, felszámolása gyengíti a konstitutív jelleget, a “többség mindent visz” jelleg felé sodor. Más kérdés, hogy a nyomásgyakorlás e formáit a döntéshozatalnál vagy azok felülvizsgálatánál kell-e, érdemes-e figyelembe venni.

A demokrácia egy másik “szilárdsági” próbája a mindenféle kisebbséghez való viszony. Csak akkor tekinthető valamely demokrácia konstitutívnak és/vagy szubsztantívnak, ha nem azt az elvet vallja vagy azt a gyakorlatot követi, hogy a “többségi akarat” – bármily csekély legyen is többsége – mindent visz. Vagyis: a kisebbség érdeke figyelmen kívül hagyható. Ez már csak azért is szűklátókörű magatartás, mert a kocka fordulhat: a kisebbségből többség lehet. (Kivételek persze azok a kisebbségek – sajnos – melyek szükségképpen sohasem válhatnak többséggé: nemzeti, vallási stb. kisebbségek. Ezek legfeljebb szövetségesek, útitársak lehetnek.) Az ésszerű magatartás a kompromisszumkeresés, ami az esetek többségében megvalósítható, ha egyik fél sem “ássa be magát”, magatartása nem lesz intranzigens.

Más kérdés, hogy a kisebbségnek ki kell tudnia tartani velleitásai mellett: ha belenyugszik vert helyzetébe, önmagát lehetetleníti el. Például azok a nemzeti kisebbségek, melyek nem tartják belpolitikai napirenden követeléseiket, és megvalósításukat elsősorban külső – anyaországbeli – támogatástól remélik, sok sikerre nem számíthatnak.

A politikai elit – éppen úgy, mint a gazdasági – egyeduralomra törekszik, ha teheti, ki szeretné zárni a versenyt s vele a bizonytalanság jó részét. A kalkulálható kockázat is elég fenyegetettséget, veszteség- vagy veszélyforrást jelent. Eszközökben nem szükségképpen válogatós: a verbalitás vagy a ráutaló magatartás is megteszi a jutalom, büntetés, indoktrináció hatásosságának fokozása érdekében. A lényeg: elhitetni, hogy csak az az út és mód az egyetlen, melyen a politikai elit haladni óhajt; minden más lehetőség felvillantása illúzió, utópia. A viselkedéskultúra e módozatának érvényre juttatásánál akkor sincs különbség, ha az elit nem egységes, hanem érdek- és értékartikulációjában tagozott, sokszínű. Mindegyik “rész”, párt ugyanis a magáét akarja elfogadtatni a lakosság minél nagyobb részével. Lekicsinylő nyilatkozatokban, becsmérlésben, egymás szennyesének kiteregetésében ezért nincs hiány. Ameddig azonban a pluralizmus megengedett–tűrt működési forma, addig alapvető baj nincsen.

Ahogyan mondani szokás: nincs demokrácia demokraták nélkül. Diktatórikus módszerekkel demokrácia nem valósítható meg: a választópolgárok akaratuk ellenére nem boldogíthatók.

A demokrácia – a döntéshozatal e sajátos módszere –, ha nem szolgálja a közjót, ha hamis tudat vezérli, formálissá fajul – végső soron alig hasznosabb a diktatúráknál, a hatalom despotikus gyakorlásánál. Fordítva viszont: a cél nem szentesíti az eszközt, etikus diktatúra – mondhatni definíció szerint – nem létezik. Az a gyakran hivatkozott közhely sem helytálló, hogy a diktatúra kultúrfokhoz kötött: a magasabb kultúrfok a demokráciához közelítene. Gondoljunk csak a 30-as évek Európájára: a németek és az olaszok alacsonyabb kulturális szintet éltek, mint az angolok vagy a franciák?

A kormányzat működését a bizalmi válság éppen úgy akadályozza, mint a közömbösség. Ha a “nép” nem engedelmeskedik, kényszeríteni csak bizonyos határig lehet: a kibúvók sora, az arra vonatkozó ötletek száma végtelen. A leggyakoribb módszer a kormányzat ellehetetlenítésére az adók meg nem fizetése. Előbb vagy utóbb azok is megunják azt, hogy a nem fizetők terheit is nekik kell viselniük, akik addig lojálisak voltak. A közteherviselés a politikai és a gazdasági elit kompromisszumainak egyik legfontosabb eleme; mértéke és alkata (ki viselje a terheket végső soron; honnan hová és mennyit csoportosít át a költségvetés stb.) az együttműködés szakítópróbája.

Minden nép megérdemli a maga elitjét – tartja a szállóige. Egy sor problémás viszony adja e megállapítás igazságtartalmát. Hogyan és mikor vonható meg a bizalom a kormányzattól; van-e megfelelő (“kétkörös”, netán “blokkolásgátló”) fékrendszer a túlkapások ellen: ombudsmanok, alkotmány- és közigazgatási bíróság, visszahívhatóság stb. El vannak-e választva ésszerűen a hatalmi ágak, illetőleg a központi kormányzat és a municípiumok hatásköre? És ne feledjük Bertolt Brecht intését: a népet nem lehet leváltani – a kormányzó politikai elitet viszont igen.

4. Politikai és gazdasági elit: együtt vagy egymás ellen?

“Ha pedig az átkozott előítélet s még átkozottabb kapzsiság s undok haszonlesés be találná hazámfiai fülét az emberiség és ön, valódi haszna előtt zárni, úgy a bölcsebb és kegyesebb kormány nyúljon erős kézzel a helytelenség és huzavonák önkényhajtotta kereke forgásába; ha jószántukból nem akarunk igazságosak lenni, kényszerítsen rá…” (Wesselényi: Balítéletekről. 85.)

Közhelyszámba megy, hogy a gazdaság és a politika nem egyazon paradigma szerint működik. Az előbbi a minél több profit megszerzésének jegyében, az utóbbi a minél több szavazat begyűjtése érdekében cselekszik. Mindkettő célja a hatalom megszerzése, illetőleg tartósítása a maga szférájában. Az is köztudott, hogy e két cél elérése nem egyszer “népen belüli”, más esetekben “antagonisztikus” konfliktusokhoz vezet, melyek egyfajta kompromisszumban találhatnak megoldást: a “feltétel nélküli megadás” a társadalom ellehetetlenüléséhez vezet. Az, hogy e kompromisszum működőképes lesz-e és milyen időtávon, a kétfajta elit bölcsességétől függ. “Tökéletes” és/vagy “egyszer s mindenkorra” szóló kompromisszum nincs, a kialakított mozgásformák elemei, alrendszerei elkopnak, minimálisan “garanciális javítást” vagy “tervszerű megelőző karbantartást” igényelnek. S nyilvánvaló az is, hogy előbb-utóbb az egész konstrukció elavul – technikailag is, mentálisan is – és újjal kell felváltani: követni kell a megváltozott erőviszonyokat.

A kompromisszumkeresésben mind a gazdasági, mind a politikai elitnek szem előtt kell tartania: quid pro quo. Egymás ellen tartósan nem működhetnek. A kiegyezés éppen ezért egyfajta összefonódást (is) jelent, ami számtalan formációban ölthet testet. A kétféle elit sem külön-külön, sem együttesen és különösen kamarilla- vagy ami még rosszabb: maffiaszerűen nem uralkodhat a nép vitális érdekei, értékrendje ellenében, legalábbis tartósan nem.

Naivitás azt hinni, hogy a piac törvényszerűségei puhábbak, mint bármely politikai mozgásformáé. Igaz, személytelenebbek s ezáltal objektívnek tűnnek a politikai nyomás szubjektivitásával szemben. De – mondjuk ki nyíltan – az egzisztenciális ellehetetlenülés, az “éhség kényszere” nem kisebb fenyegetés, mint a börtön, a koncentrációs tábor vagy éppen a fizikai megsemmisítés. És még valami: a politikai vezetőket demokratikusan le lehet váltani, a gazdasági vezetőket csak “forradalommal”. “Selten kommt was besseres nach” – tartja a korántsem pesszimista, inkább az emberi természettel nagyon is összhangban álló, realista szólásmondás. A gyakorlat például azt mutatja, hogy a magántulajdonon alapuló kapitalizmust csak háborúk vagy nemzeti összefogást igénylő más válsághelyzetek esetén “szokás” jelentősen korlátozni. (Más kérdés ennek fenyegető célzatú hangoztatása.) A profitmotívum teljes vagy majdnem teljes kikapcsolása ugyanis a hatékonyság hamar érzékelhető hanyatlásával jár. Jóllehet gondolatkísérletként elképzelhető olyan társadalmi–gazdasági formáció, ahol a termelőeszközök ugyan köztulajdonban vannak, mégis a működtető menedzserek profitorientáltan viselkednek, azonban a gyakorlat erre még nem szolgáltatott példát – talán nem véletlenül. Ismét más kérdés a közjó miatti korlátozás.

C. W. Mills már felismerte, nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek⁷ ”vezérlik a parádét”, ők a gazdasági elit élcsapata, vezérkara. Ugyanez A. A. Berle meglátása is.⁸

A gazdasági elitnél végső soron a pénz számossága nyom a latban: a tőkeerő, a hitelképesség; a fizetőképes kereslet számára az a súly, mely a kérdéses problémákat eldönti. Nincs köze ahhoz, hogy az egyes ember erről hogyan vélekedik, miként “szavazna”. A döntések fő szempontja a még több pénz – profit – megszerzésének lehetősége vagy lehetetlensége. Korlátozó intézkedések legitimitását akkor és csak akkor ismeri el, ha azok valamiképpen biztonságát növelik: őrködnek a törvényes rend felett, megvédik külső és belső ellenségeitől, politikai villongásoktól, zendülésektől. Ezek érdekében áldozni is hajlandó, az ezektől szemében függetlenedő, általa fantomnak tartott “közjó” érdekében tett intézkedéseket viszont elutasítja, mert azok – úgymond – korlátozzák lehetőségét, szabadságát. Vagyis: nem igen tud mit kezdeni például olyan fogalmakkal, tényekkel, mint az externalitás vagy a közjavak. Az előbbi – mint köztudott – felismeri azt a tényt, hogy “más számlájára” írható-írandó a költség (input) és máséra a hozam (output). Például: a környezetvédelemre a “veszélyes üzemet” működtetőnél történik a ráfordítás, de a lakosság élvezi a hasznát. (A költségáthárításról – az ár és/vagy adó közvetítésével – most tekintsünk el.) Az utóbbi pedig olyan javakat jelöl, melyek használata másokat annak igénybevételéből ki nem zár; ilyenek például az utak, hidak, parkok stb. Mivel a gazdasági elit szigorúan a “cui prodest” elvének alapján áll, értetlenül fogadja azt, ha akár az externalitások, akár a közjavak létesítése–fenntartása érdekében realizált jövedelme egy részét elvonják.

A politikai elit viszont a “one man – one vote”, az emberek döntési, ha úgy tetszik: törvény előtti egyenlősége alapján áll – ha a társadalmi–gazdasági alakulat működési–döntési elve a demokrácia, a többségé a döntés. Ha nem, működési elve autoritariánus, sőt akár diktatórikus–despotikus lehet.

Összefonódás a politikai és a gazdasági elit között mindig volt és mindig lesz is. Racionális összeférhetetlenségi előírásokkal a személyes összefonódást meg lehet esetleg szűntetni, de az érdek- – és néha érték- – párhuzamosságot nem. Az elit mindkét “kasztjának” szüksége van a másikra: ez objektív követelmény. Legalábbis a kompromisszum elkerülhetetlen. Ha pedig az érdek- és értékrendek közel- vagy éppen összeesnek, ez pozitív interferenciához vezet, az egy irányba ható impulzusok felerősítik egymást. Ami egyúttal az előbb-utóbb bekövetkező fordulat oka is: bizonyos idő – esetleg évtizedek! – múltán az irányzat túléli magát, az új helyzet új megoldásokat követel meg.

A politikai és a gazdasági elit érintkezési felülete a gazdaságpolitika. Nemcsak a kettő “békés egymás mellett” élése, hanem dialektikus kölcsönhatása az az összetevő, mely végső soron a konkrét gazdaságpolitikai mozgásformát – mint eredőt – meghatározza. A skála széles: a laissez faire-től a direktív tervgazdálkodásig terjed. A két működési paradigma (one man – one vote, piac–profit) között azonban minden társadalmi–gazdasági–politikai formációnak ki kell alakítani a saját konfigurációját: tiszta eset csak gondolatkísérletekben fordul elő. Itt kell megjegyezni, hogy ha nem a demokrácia az uralkodó politikai formáció, a gazdasági elittel akkor is külön alkut kell a politikai elitnek kötnie: ismertek olyan diktatúrák, ahol a piacgazdaság vált, illetve maradt az uralkodó forma, s olyanok is, melyek az utasításos tervgazdaság legszigorúbb formáihoz folyamodtak. És fordítva is: a demokrácia sem semleges a gazdaság szervezése iránt: a skála itt is a legszélsőségesebb piacgazdaságtól a legszigorúbban dirigista gazdaságig terjedhet. Elméleti modelleket leszámítva azonban az a tapasztalat, hogy a diktatúra inkább a tervgazdasághoz, a demokrácia a piacgazdasághoz “vonzódik”. A tiszta formációk azonban ritkák.

5. A politikai elit és a tudomány

“A legbölcsebb törvények, a legfenségesebb s nemesb rendszabások, ha nincs a nemzet lelki s erkölcsi kifejlődése azokhoz … érve vagy azoktól hátramaradt, minden süker nélkül lesznek.” (Wesselényi: Balítéletekről. 135.)

A társadalmi–gazdasági–politikai folyamatok saját logikájuk szerint, lényegükből adódó mozgástörvényeik szerint a paroxizmusig fokozódnak vagy pontosabban ad absurdum, amíg önmaguk ellentétébe nem fordulnak. A társadalomtudományok megkönnyíthetik a “felismert szükségszerűség” irányának és intenzitásának körvonalazását. Jelezhetik, mikor fogy el a dilatációs tartalék, közeledik-e a töréspont.

Az uralkodó indoktrináció ellen nehéz addig felvenni a harcot, míg impotenciája a felmerülő problémák megoldásában nyilvánvalóvá nem válik. Erre célzott Uljanov (Lenin), mikor arra utalt, hogy forradalmi helyzet nélkül nincs remény a győzelemre; akkor jön el az “idők teljessége”, mikor a vezetők már nem tudnak, a vezetettek pedig nem akarnak tovább a régi módon élni. Az ideológiai előkészítésnek, az elemzésnek és felvilágosításnak persze már korábban el kell indulnia: ha nincs kijelölt irány, követők sincsenek. Az előfutároknak többnyire egyfajta mártíromság a jutalmuk, még ha ez nem is jelent okvetlenül fővesztést. De anyagi és szellemi karantént, ellehetetlenítést, elhallgattatást igen.

Nem eshetünk persze túlzásokba, nem minden, amire a családi és iskolai nevelés irányul vagy amit a médiumok közvetítenek minősíthető hamisnak, netán károsnak. Sőt, valószínűleg a nagyobbik fele nem az: a nevelés és a média a társadalmi együttélés nélkülözhetetlen feltétel- és normarendszerét sulykolja. Azt csak a mindenkori konkrét helyzet konkrét elemzése mutatja meg, hogy hol kezdődik az elit érdekében folyó indoktrináció. Ez a társadalomtudományok “megtisztelő” feladata, a filozófiáé, a közgazdaságtané, a szociológiáé, a politológiáé. A politikai szférában viszont e tekintetben a mindenkori ellenzéké a vezérszólam: a társadalomtudomány alapállása gyakran közel áll az ellenzékiséghez. A kormányzó, “intézkedő” elit ezért ritkán támogatja a társadalomtudományokat – jó, ha tűri és nem tiltja. Az objektivitás persze kötelező magatartás a tudósnak, az általa helyesnek tartott és vallott értékrend követése nem torzulhat pártossággá és/vagy apológiává. Heroizálni vagy deheroizálni igen, udvari költővé vagy bohóccá válni azonban nem tudósi attitűd. Az igazmondást akkor is vállalni kell, ha senki sem tévedhetetlen; és akkor is, ha az az anyagi és erkölcsi elismeréssel fordított arányban áll(hat).

Lindblom kiemeli, hogy a tudomány (is) sikerorientált: a legkönnyebb ellenállás irányába fejlődik. S mivel a tudomány termelőerő is, a mindenkor fennálló dialektikus kölcsönkapcsolatból eredeztethetően visszahat a társadalmi–gazdasági folyamatok fejlődésének alkatára. Közhely: korunk az információs társadalom kora, elektronikus–komputerizált éra, vezető tudományágai immáron több mint száz éve a reáltudományok körébe sorolhatóak: fizika, matematika, biológia. Ebben az érában – melynek közeljövőbeni folytatódását jósolni nem nagy merészség – átszerveződik az emberiség fizikai és pszichikai integritása: az emlékezet szerepét mind inkább az adattárolók veszik át, a kommunikáció az Internettel válik egyértelművé; a bizonyítások, ha matematikailag nem formulázhatók, többé nem számítanak hitelesnek. Ez a következő emberöltőre jellemző egyik megatrendnek tekinthető.

A társadalomtudományok valószínűleg a másodhegedűs szerepkörébe kényszerülnek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy fejlődésük elakad, csak azt, hogy a tudomány fejlődésének nem közülük kerülnek ki a “frontemberei”. Továbbra is érezhető lesz a tudomány ide sorolható ágaiban a természettudományok (fejlődési) alkatának ozmotikus hatása – a többi között az egzaktságra való törekvés vagy legalább annak látszata. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás szétbontakozása is valószínűsíthető, éppen úgy, mint a természettudományokban. Sui generis fejlődési sajátosságok sem zárhatók ki, hiszen a természettudományokkal ellentétben a társadalom állandóan változik, “tanul”. A többi között a történeti szemlélet – az absztrakt idő helyett a történelmi időben való gondolkodás – megerősödése prognosztizálható. Általánossá válik, hogy az elemzésnél, a törvényszerűségek megfogalmazásánál konkrét helyzetekből indulnak ki s törekszenek az általános, a különös és az egyes világos szétválasztására.

Az, hogy az elkövetkező társadalmi–gazdasági–politikai formációk támogatják-e a társadalomtudományokat anyagilag és/vagy erkölcsileg, attól függ, mennyire érzik majd szükségét “nomotetikus propozíciók” megvalósításának – azaz mennyire tartják majd fontosnak a társadalomtudomány téziseit a folyamatok irányítására, a spontán folyamatokba való beavatkozások, a különféle “politikák” megalapozására.

Világos dolog, hogy a társadalomtudományok – melyek szükségképpen deheroizálnak – csak akkor számíthatnak támogatásra, ha “hasznosságuk” (is) bebizonyosodik. A minimum az, hogy – ha már jövőbe látás szükségképpen korlátozott – legalább a szükségesnek vélt politikai–társadalmi–gazdasági intézkedések hatásmechanizmusát és/vagy annak erkölcsi–anyagi költségeit felmérni képes legyen, egyfajta sajátos cost/benefit elemzés keretei között. Ha az “intézkedő nemzedék”, illetve kormányzata úgy véli, hogy a spontán folyamatokba való bármilyen beavatkozás káros, vagyis nincs szükség semmiféle “tudományra”, ők mindent (jobban) tudnak–látnak, akkor a társadalomtudomány fejlődése lelassulhat, eltorzulhat. Nem lesz, aki finanszírozza a “termékeny bizonytalanság” bizonyosságra fordulását.

Amiként szakértői háttér nélkül nincs remény a hatalom megtartására, úgy az is világos, hogy egy szűk értelmiségi kör egyedül nem képes a hatalom megragadására sem, nemhogy megtartására. Úgy, mint a hadseregekben, nemcsak tábornokokra van szükség, hanem tiszti és altiszti, sőt tisztesi “karra” is. Ha nem is fanatizmus–fundamentalizmus, de szilárd meggyőződés és a győzelembe vetett hit nélkül politikai hatalom nem létezhet. S ismét csak ne legyenek illúzióink: “lent” minden egyszerűbben, durvábban megy végbe, mint azt “fent” szeretnék. Az “alsópapság” monokróm látásmódú, még akkor is, ha a “püspökök” szemlélete már diakromatikus.

Végül egy érdekes megfigyelés: a társadalomtudomány “politikafüggő”, legalábbis abban az értelemben, hogy a győztes, a domináns hatalmak tudománya lesz a mérce, az iránymutató, az utánzásra csábító, csak az ott elismert teljesítmény számít igazán. Hol van ma már például a II. világháború veszteseinek – ideértve a franciákat is – közgazdasági, szociológiai stb. tudománya és hová lett a “tavalyi hó”, a sokszor dogmatikussá váló marxizmus eszmerendszere a “Wende” óta? Ma mindenütt csak az angolszász tásadalomtudomány nyomulása észlelhető, az a “mainstream”; – ami azért sajnálatraméltó, mert “a Csatornán túl” gyakran fedezik fel azt, amit a Kontinensen vagy akár a Lajtán innen már régen tudtak, megfogalmaztak és publikáltak.

6. “Az eltévedt lovas”

“A valódi törvényes szabadság s a polgári helyeztetés becsének mekkorasága főképpen háromban áll. Elsőben: kinek-kinek mennyi befolyása van hazája nemzeti létébe… hol semmi önkény törvényes kötelességei alól senkit fel nem oldoz, sem senkitől vak engedelmességet nem kíván… másodszor azon alapodik, hogy mennyiben részesül ki-ki honja boldogításában s mennyit lehet s kell annak szolgálnia… Kétségen kívül az a nemzet a legvirítóbb, mely közt legtöbbnek van legtöbb tehetsége az egésznek használnia… Abban áll harmadszor a valósi szabadság, hogy mindennek önmívelésére, s ami többnyire ebből származik, sorsa javítására kötetlen keze s szabad munkálkodási köre legyen… Ha akármi körülmények is a kifejlődés, míveltség némely vagy több útjait elzárják vagy megnehezítik, bizonyosan hátramarad az egész nemzet míveltségben… Ellenben, ahol tárva minden előtt az út: esze, iparkodása, munkája után sorsát és vagyonát nagyra emelni; hol a keresmény sokasítása, becsnevelése a vagyonnak s jövedelem szaporítása lehet kitűzött s méltán remélhető célja a munkás észnek, s ebben körülmények vagy rendszabások nem gátolják, ott mindenki hasznos szabadsággal él, ha szinte sokat tartozik is a közhaszonra fizetni. (…)

A zsiványokból összeállt Rómát az ész s míveltség tette naggyá, felségessé. Együgyü pásztorok voltak Helvéciának lakosi; gyáva halászokból állott Hollandiának első népessége, s ész és velő hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik…” (Wesselényi: Balítéletekről. 122–125.; 134.)

Úgy gondolom, – legalább a teljesség kedvéért – ki kell térnem arra, hogyan látom a magyar politikai elit szerepét, sajátosságaikat jellemezve.

Elsőként rá kell mutatni arra – ezt Bibó is megtette, csak másfelől közelítve –, hogy a konstitutív demokráciának hazánkban – és térségünkben – nincsenek mély gyökerei, hagyományai. Az okok változatosak, a szerves fejlődés csökötté válásában én a következő fő okokat vélem felfedezni:

– A mohácsi csatavesztés óta nem volt érdemi lehetőségünk arra, hogy nemzeti sorskérdésekben, vitális alternatívák közül választva magunk döntsünk. Többé vagy kevésbé ki voltunk szolgáltatva a térséget uraló idegen hatalmak domináns – vagy annak vélt – érdekeinek. A látszatot – noha csak közjogi entitásként létezhettünk – ugyan sikerült megőriznünk, szuverenitásunk azonban pszeudo-szuverenitás volt, amit minden adandó alkalommal éreztettek is velünk. Még az is vitás, hogy mennyire sikerült ebből kikeverednünk: lehet, hogy ma is csak külső, idegen érdekek által “gúzsba kötve táncolunk”.

– Alig leplezett a magyar politikai elit nosztalgiája egyfajta autoritáriánus uralom iránt. Ennek nagy hagyományai vannak: monarcha – kormányzó – “gazda” – “legjobb tanítvány” – “Rijeka szülötte”. Ami igaz, az igaz: könnyebb bármit is elintézni az “egyszemélyi vezetővel”, különösen, ha annak hatalma nem függ holmi választott testülettől: egyszerűbb megtanulni az érdekérvényesítés specifikus módozatait. E személyiségorientált magatartás – ha nem is a maga korábbi virulenciájában – ma is létezőnek tűnik.

Az autoritarianizmus melegágya az alacsony műveltség, az önálló véleményalkotásra való készség csököttsége, ami többnyire intoleranciával és/vagy prozelitizmussal párosul. A tekintélyelv elismerésének kettős gyökere a neveltetés és az ingerszegény környezet: faluhelyen nagyobb a hajlam a tekintélyelvűségre, mint a városokban. Bár nem szükségképpen jár együtt, de gyakori a konzervativizmus és a tekintélyelvűség összefonódása: az impulzusszegény környezet erre predesztinál.

Napjainkban persze már enyhül a szétszórtság és az agrár környezet, paraszti életmód hatásának erőssége: az elektronikus média és a fejlődő infrastruktúra megteszi a maga hatását, a kiegyenlítődés város és falu között mindinkább érzékelhető. A paraszti életmód – és mentalitás – szétfoszlik, az agráriumra a foglalkozás-szaktudás lesz a jellemző, a kulturális nivellálódás lép a hagyományőrzés helyére. A folyamatot persze – Magyarországon legalábbis – fékezi az anyagiak hiánya: nem mindenütt sikerül a jövő követelményeit érvényre juttató oktatás, egészségügy stb. meghonosítása. A közlekedés is elmarad még a kívánalmaktól; sőt az iparosítás folyamata is elakadt. Azonban ha egyszer majd sikerül magunk mögött hagynunk a stagfláció “gyászkorszakát”, a kiegyenlítődés folyamata újra kibontakozhat s ez társadalmi–gazdasági–politikai téren is éreztetni fogja hatását, a mennyiség előbb-utóbb itt is minőségbe fog átcsapni. A feltételes reflexszerű tanult attitűdök helyére mindinkább a tudatos döntések lépnek. Ne legyenek persze illúzióink: ehhez még évtizedek, talán még ennél is hosszabb idő szükséges. Mindez nem jelenti a politikai paletta szükségszerű szűkülését, de azt igen, hogy a fanatizmus és/vagy a fundamentalizmus visszaszorul, a “Führerprinzip” érvényesülése elhalványul, a tömegek nem lesznek vak eszközök a populisták vagy a születési- és pénzarisztokrácia markában.

– A “posztkommunista” elittel általában is az a gond, hogy nincs meggyőző értékrendje s példamutatása sem magabiztos. Ez abból eredeztethető, hogy sem a “kommunista” érában, sem azt századokkal megelőzően nem volt olyan magyar elit, mely szuverenitásban – ha úgy tetszik: népben–nemzetben – gondolkodhatott volna. Mátyás király óta a mindenkori magyar elit többé-kevésbé kényszerpályán mozgott s ellenzékisége többnyire nem volt több hangzatos, de tartalmatlan kuruckodásnál. A labancok, mamelukok pedig anyanyelvi szinten mondogatták: “ja” vagy később: “szaglaszno”. Az igazi hatalom valódi elitjének árnyékában csak a komprádor szerepe jutott, csak a maga önös (csoport) érdekeit képviselte és/vagy látta át, artikulálta. A nemzet vitális döntéseiben csak statisztaként vett részt; jó esetben díszvendégként, de nem a “házigazda” minőségében. Igaz, így felelősséget sem kellett vállalnia. Mai gesztusai ezért nem meggyőzőek: ma is külföldi szereplők képviselőjeként vagy epigonjaként ágál. Szerves fejlődés híján ezért a gyökértelen megosztottság – és hiteltelenség, viselkedészavar.

Hozzájárul ehhez – Nyugat és Kelet közötti “kompország” vagyunk – a cezaropapizmus áthallása, az ortodoxia feltétlen rítus- és tekintélytisztelete. Megköveteli a hitből – nem a racionalitásból és/vagy (tudományos) meggyőződésből! – eredő mindennapos tanúságtételt, az egyűvé tartozás megvallását, sok esetben egyfajta miszticizmust preferálva. A hagyományok ereje parancsolta tabuk és totemek tiszteletének megsértése kirekeszthet, elmagányosíthat. Az Ész Istennőjét kevéssé imádjuk, de nagyra becsüljük a “közös almot”.

– Politikai erudíciója sekélyes és talmi. Ami talán természetes, ha figyelembe vesszük, hogy politikai iskolákat a múltban a Párt és a szakszervezet működtethetett.

Ami azonban mégis számonkérhető lenne: ha már valaki pozícióba került, legalább utólag megszerezhetné “szakmájának” elemi ismereteit. Nem különös, hogy a társadalom következetes harcot folytat mindenfajta kontárok ellen: orvosi, vízvezetékszerelői stb. gyakorlatot csak az folytathat, aki képes bizonyítani szakértelmét – a politikusok azonban kivételek? Jobb esetben legfeljebb egy diszciplínához értenek: történelem, közgazdaság, jog stb. Interdiszciplináris áttekintésük, ismeretanyaguk azonban más területeken felszínes.⁹

Még különösebb azonban, hogy a politikai elit elméleti fogyatékosságait nemcsak, hogy leplezni nem igyekszik, de a tudás-hézagokat szakértők igénybevételével sem igyekszik pótolni. Úgy tűnik, kimondhatjuk: lebecsüli a tudományt s annak képviselőit. Amit tud, azt az iskolában szedte fel s a médiumokban hallottakkal egészíti ki, esetleg ellenőrizetlen–ellenőrizhetetlen szóbeszéddel. Emiatt csak a praktikum–pragmatikum iránt mutat érdeklődést – annak is csak az iránt a szeletkéje iránt, mely hatalmának, poziciójának megvédésére és megtartására irányul.

– Akárhogyan is nézzük, a mai magyar politikai elit a “kommunista párt”, a szakszervezetek vagy az egymással marakodó mindenfajta testületi élet iskoláját járta ki – gyakran a valóságban is, de képletesen mindenképpen. Attitűdje óhatatlanul ezekhez az etalonokhoz igazodik. Érdekérvényesítésében nem a többségi támogatottságot célozza meg, hanem a személyes kapcsolatokra, a klientélára, a “familiárisokra” támaszkodik. Eltitkolás, manipulálás, “szédelgő feldicsérés” éppúgy fegyvertárához tartozik, mint a kulisszák mögötti, “informális” döntéshozatal. Ez a generáció nem képes, de nem is akarja a maga árnyékát átlépni. Félreértés ne essék: mindez nemcsak a ma éppen regnáló koalícióra és holdudvarára jellemző.

Mivel maga sem érti a világot, amelyet irányítani lenne hivatott, világnézete inkább érzelmi, mint értelmi motiváltságú.¹⁰ Innen adódik, hogy sok esetben menekül az elmúlt korok paradigmáihoz, etalonjaihoz, melyek a “maguk korában” talán érvényesek, helytállóak lehettek (bár ez sem bizonyos), azonban ma már érvényüket veszítették. E vonatkozásban elsősorban a fel-felbukkanó bigottan vallásos nézetekre, a szélsőségesen jobbos vagy balos lózungokra, a soviniszta–revizionista reminiszcenciákra stb. gondolok. De a 30-as, 40-es évekből is a feudális, szociális érzékenység híján lévő magatartásformák kísértete bukkan fel, nem Szekfű, Bibó vagy Németh László tanítása, messzetekintő világlátása. Sokan – úgy tűnik – Rip van Winkle-ként aludták át az elmúlt időket, s nem akarnak tudomást venni azok történéseiről, változásairól, haladásáról.

Nehéz nem visszautalni Bibó több mint fél évszázados intelmeire. Óvni próbálta a magyar politikai elitet, hogy olyan követelményeket támasszon, melyeket teljesítmény nem támaszt alá; ne ringassa bele magát a “nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élményekbe”, melyek csak féligazságokhoz, hamis mítoszokhoz vezethetnek; csak az öncsalások igazolására jók és nem többek bizonyos indulatok kielégítésénél; ne higgye el, hogy a kultúrfölény – ha van – az örökség jogán jár: azt csak az elismert tudományos–művészeti teljesítmény adhatja meg, állandó verseny közepette. Ne vélje a történelmet fatalitásnak, de szabadon formálhatónak sem, hanem annak, ami: választásnak a mindenkor adódó potenciális alternatívák közül.

A politikai elitet – mint a magyar elit más rétegeit is – egyfajta intolerancia jellemzi eltérő nézetek – vagy általában: a másság iránt. Néhány szimptóma: a többségi akarat el nem ismerése, ha az nem a mienk; a saját érték- és érdekrend egyedülvalóságáról való meggyőződés s annak gyakran “össznépi” szintre való emelésének szándéka; a kisebbségi érdekek–értékek lebecsülése, negligálása. És ha mégsem ilyen eredmény jönne ki, minden eszköz jó a magunk akaratának érvényesítésére, olykor még a demokrácia látszatára – alapszabály, alkotmányosság! – sem kell ügyelni.

A magyar politikai elit viszolyog a kényes kérdések felvetésétől, hát még adekvát megoldásokra tett javaslatoktól/kísérletektől. Mintha a Monarchia-korabeli “fortwursteln” taktikája köszönne vissza: lehetőleg nem kell beavatkozni, a folyamatok majd “kiforogják” magukat s előbb-utóbb maguktól megoldódnak. Címszavakban a maga előtt görgetett, meg nem oldott problémákból: egyházak és állam szétválasztása, nagy ellátó rendszerek és oktatásügy reformja, katonaság szerepe és nagysága stb. Vagy utalhatnék éppen az alkotmányozás elakadására is.

A politikai elit még ahhoz sem szokott hozzá, hogy a tömegekétől elkülönülő (központi) akarata, a “leadership” érvényesítése a meg nem választás kockázatával járhat. A könnyebb ellenállás vélt útját (tévútját?) választja: azt igyekszik elhitetni, hogy az általa képviselttől eltérő más alternatíva nem is létezik.

Jegyzetek

¹ A “történelmi” vallások fokozatos szekularizációja végül is oda vezet, hogy ha állam és vallás különválik, az egyházak számára nem marad más befolyásolási lehetőség, mint az indoktrináció. Ezért is ragaszkodnak, ameddig csak tudnak, az oktatás–nevelés frontján még megtartott állásaikhoz. Ha ezek elesnek, a hagyományos jelképek és szertartások hatása is elpárolog néhány emberöltő alatt. A nem-történelmi egyházak a modern világ adta szorongásokban nyújtott vigaszban találják meg befolyásuk forrását és igazolását; – ez másfajta legitimációs forrás.

² Max Weber utal arra, hogy nem szükséges az uralom gyakorlásához a többségi támogatottság, elegendő a jóindulatú semlegesség és/vagy a passzív beletörődés is.

³ Gyakori veszély a “ciklikus rövidlátás”; vagyis az, hogy a felmerülő problémák megoldásánál (csak) olyan időtávban gondolkodnak, mely lezárul a mindenkori választási ciklussal. Holott nem kevés a csak hosszú távon megoldható kérdés – vagy legalábbis az olyan, ahol a döntés utóhatásai csak szekuláris időtávon mutatkoznak, terhüket vagy áldásaikat a következő generációk kénytelenek viselni.

⁴ A választó szempontjából azonban minden párt veleszületett gyengéje: nem “méretre szabott”. Amelyiknek tetszik a külpolitikai programja, annak nem biztos, hogy egyet lehet érteni szociálpolitikájával. Tehát mindig kisebb-nagyobb megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember pártot válasszon: a legkevésbé rosszat, nem a legjobbat.

⁵ Schott szerint a konstitutív–szubsztantív demokrácia e század szülötte. Fogalmazása szerint a kritérium a nők és a kisebbségek emancipációja. Ha érvelését elfogadjuk, akkor a demokratikus éra kezdete Ausztriában 1918-ra, Belgiumban 1948-ra, Dániában 1915-re, Finnországban 1944-re, Franciaországban 1946-ra, Németországban 1949-re, Olaszországban 1946-ra, Japánban 1952-re, Hollandiában 1919-re, Új-Zélandon 1907-re (ez a legrégebbi!), Novégiában 1915-re, Svédországban 1918-ra, Svájcban 1971-re, az Egyesült Királyságban 1928-ra és végül az USA-ban 1970-re tehető. A többi ország könyve megírása (1984) idején – szerinte – még vagy már nem volt demokratikus berendezkedésű.

⁶ A választási ígéretekhez való ragaszkodás megkövetelése már a múlt századi országgyűléseken is előjött: a megyék ahhoz ragaszkodtak, hogy küldöttjük követként viselkedjék. Vagyis olyan megnyilvánulásai legyenek – s ami a fő: úgy voksoljon –, ahogyan azt “otthon” elhatározták. Ha nem akarja ezt az utat járni, mondjon le, különben visszahívják. Az akkori alsótábla több küldötte azonban nem szívesen vállalta ezt a beszűkített szerepet: képviselő szeretett volna lenni, vagyis bizonyos (nem kevés) önállóságra tartott volna igényt s csak egy új választás válthatta volna le őt a kérdéses több éves periódus végén. Sok jóképességű értelmiségit tartott vissza – és tart vissza ma is – az aktív politizálástól a beszűkített szerepkör, s ez nem emelte a mindenkori országgyűlések szellemi színvonalát.

⁷ ”Decision-making… at the top (of the corporation) is slowly being replaced by the worried-over efforts of committees, who judge ideas tossed before them, usually from below the top levels.” (The Power Elite. Oxf. UP., 1956. 134.)

⁸ ”Stockholders, though still politely called are passive. They have the right to receive only. The condition of their being is that they do not interfere in management. Neither in law; nor, as a rule, in fact do they have that capacity.” (Power Without Property. Harcourt – Brace, 1959. 74.)

⁹ Egy anekdota szerint – si non e vero, e ben trovato – a közelmúlt egyik miniszterelnöke néhány perc után megvallotta állásfoglalását kérő pénzügyminiszterének: cselekedjék legjobb belátása szerint, ő közgazdasági–pénzügyi kérdésekhez nem is konyít. Holott: az ország akkor is, ma is ezer gazdasági sebbel borított.

¹⁰ Aki szépen és/vagy az érzelmekre hatóan tud szónokolni, dagályos szóvirágokat széthinteni, annak nagyobb becsülete van “közönsége” (választói) előtt, mint azoknak, akik az “understatement”-tel vagy legalábbis a száraz tényekhez való ragaszkodással kísérleteznek.

Irodalom

H. Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992.

R. Aron: Power, Modernity and Sociology. E. Elgar, 1988.

R. Aron: Machiavel et les tyrannies modernes. Fallois, 1993.

F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, 1994.

J. K. Galbraith: The Anatomy of Power. Houghton-Mifflin, 1983.

G. Hodgson: The Democratic Economy. Penguin Books, 1984.

Ch. E. Lindblom: Politics and Markets. Basic Books, 1977.

Ch. E. Lindblom: Democracy and Market System. Norwegian UP, 1988.

S. M. Lipset: Political Man. Johns Hopkins UP, 1984.

J. S. Mill: On Liberty. Chicago UP, 1952.

J. S. Mill: Representative Goverment. Chicago UP, 1952.

C. W. Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, 1962.

D. D. Raphael: Problems of Political Philosophy. McMillan, 1990.

Lord Robbins: Politics and Economics. St. Martin’s Press, 1963.

K. Schott: Policy, Power and Order. Yale UP, 1984.

J. A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Unwin, 1987.

Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Kriterion, 1974.