1989: A sosemvolt forradalom

1989 őszén csaknem mindenki úgy vélte, hogy a közép- és kelet-euró­pai kommunista rendszerek összeomlását populáris felkelések – a Sza­bad Európa Rádió egykori politikai vezetője, J. F. Brown szavaival – a „szabadság ébredése" idézte elő; sőt Timothy Garton Ash, az angol kon­zervatív történész szerint valóságos „népforradalmakat" láthattunk, ame­lyek az 1848-as forradalmi hullámot idézve, új „népek tavaszát" hozzák Európára.¹

Az örömmámor Francis Fukuyamának a „Történelem vége?" címen nevezetessé vált vulgárliberális szellemű tanulmányában tetőzött. Ez az írás a kelet-európai forradalmakban a liberális demokrácia és a szabad­piaci kapitalizmus globális győzelmét megvalósító világtörténelmi folya­mat végpontját látja.² Fukuyama elméletének teleológiai determinizmusa éppen azokban a körökben talárt meleg fogadtatásra, melyektől, első pil­lantásra, ezt a legkevésbé sem várhattuk, éspedig egyes volt kelet-euró­pai marxisták között. Ágh Attila, a magyar politológus például Fukuyama gondolatait visszhangozva, azt írja, hogy az a leghelyesebb, ha a kelet­közép-európai változásokat a modern világrendszer átfogó demokrati­kus átalakulásának „harmadik hullámaként" értelmezzük. Szerinte: „az első hullám a világrendszer központi országait érintette, az ezt követő a második világháború után némely európai országban hozott változást, most pedig a harmadik hullámnak lehetünk tanúi, mely első stádiumá­ban Latin-Amerikán, második stádiumában Dél-Európán, harmadik stá­diumában Közép-Európán söpört végig".³

Ágh Attila az angol-amerikai politikatudományban elterjedt felfogást veszi át, amikor a kommunizmus összeomlásában a diktatórikus uralom­nak először Dél-Európában, majd Latin-Amerikában végbement átalaku­lását látja. E nézet hívei általában a spanyolországi demokratikus átme­netet szokták követendő példaként említeni, lóvén hogy itt volt a legzökkenőmentesebb és a legbékésebb a diktatúrából való kilábalás, s mint ilyen főként talán a magyarországi kommunista rendszer bukásához ha­sonlítható, mely kelet-európai viszonylatban szintén a legfokozatosab­ban s a leginkább erőszakmentesen zajlott le. A változásokat mind Spa­nyolországban, mind Magyarországon a régi berendezkedéshez tartozó reformerek kezdeményezték; maga ez a régi berendezkedés is egy jó ideje már egyfajta „puha diktatúraként", sőt „korlátozott demokráciaként" funkcionált (mint a spanyoloknál a „dietablanda" és a „democradura"), le­hetővé téve a békés, majdhogynem alkotmányos hatalomátadást.⁴

A spanyol példa nemcsak azzal biztat, hogy a Magyarországhoz ha­sonló államok sikeres demokratikus átalakulást hajthatnak végre, hanem azzal is, hogy a „spanyol úr egyben a jövőbeni fejlődéshez is mintául szolgálhat Ezt támasztja alá, hogy a magyar Fiatal Demokraták Szövet­sége 1989 óta tudatosan is a spanyol modellre igyekszik alapozni politi­kai stratégiáját.

Nem sok kommentátor akadt, aki meg merte kérdőjelezni a rendszer­váltás ideológiáját, vagy aki rá mert mutatni a kelet-európai „konzervatív forradalmak" ellentmondásaira. A dolgozó emberek szemében azonban a fordulat csupán felületes változásnak bizonyult: miként egy hat éve Magyarországon élő angol megfigyelő nemrégiben megállapította, a „rendszer mit sem változott… olykor azt hinné az ember, hogy csak az utcatáblákat cserélték ki."⁵

A rendszerváltás ideológiája, ahelyett, hogy magának a mechaniz­musnak a megreformálását hangoztatná, figyelmét az államforma átala­kítására, az államhatalom átadására, illetve megragadására összponto­sítja. Így aztán nem csoda, ha képtelen meghallani az átlagember arról szóló panaszát, hogy ami eddig törtónt, az nem igazi rendszerváltás, csupán elitcsere, és a hatalmat igazoló ideológia átfestése. Mint Krausz Tamás, a magyar társadalomtörténész rámutatott: „a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az átalakulásban meghirdetett céljainak megvaló­sulását látjuk". Krausz Tamás szerint az átalakulás „kapitalizmust teremt kapitalisták nélkül", és a parlamentáris formán belül a bürokratikus dik­tatúra új típusát" hozza létre; ekképp „az alkotmányos állam ideológiai köntösében végbemegy a gazdasági reorganizáció folyamata, megnyit­ván az utat az új kiváltságos osztály előtt, mely sutba dobva a szociális tervezést és az önigazgató tulajdon lehetőségét, még tovább fokozza a végrehajtó hatalom centralizációjár.⁶

Hasonló nézeteket fejtett ki Szálai Erzsébet, magyar közgazdász is, amikor arról beszélt, hogy az országban új hatalmi struktúra alakul ki, továbbörökítve az előző rendszer számos vonását; az új uralkodó rend a tulajdon és a piac fölötti egyre fokozottabb ellenőrzéssel terjeszti ki és szilárdítja meg hatalmát, miközben az új demokratikus ideológiát hasz­nálja helyzetének legitimálására. Szálai Erzsébet az állítja, hogy nem rendszerváltás történik, hanem a „hatalom metamorfózisa". Megkésve bár, de a polgári megfigyelők egy része is kezdi felismerni, hogy a kom­munista rendszerek összeomlása csak a felületet érintette, s hogy a ki­alakuló társadalmak végül is többet örököltek a múltból, mint amennyi újat hoztak a történelembe. Róbert C, Tucker amerikai politikatörtónósz röviddel a kommunizmus kelet-európai bukása után, de még a szovjetu­nióbeli végső összeomlása előtt éleselméjűen megállapította, hogy „az általunk nagyvonalúan »kommunizmusnak« titulált rendszerek oly mé­lyen eresztik gyökereiket a letűnt századokba, hogy nem egykönnyen le­het kitépni őket".⁷

Lassacskán kezd derengeni az igazság. 1991 végén Mark Almond ezt írta a Daily Telegrap-ba: „A kommunizmus zsákutca volt, de nemze­dékek nőttek fel benne, s nehezen tudják kiirtani magukból a beléjük ne­velt gondolkodási mintákat. Kétségtelen, hogy ma már nem ragaszkod­nak Lenin tanításaihoz, de az általa meghonosított probléma megoldási módok mélyen az emberekbe rögződtek." Egy hónappal később Jonathan Steele-nek a Guardianben közzétett hasonló szellemű cikke megál­lapította, hogy „átragasztották a címkéket és más tolvajnyelvet használ­nak, de a rendszer, mely az utóbbi évtizedekben alaposan beásta ma­gát, makacsul tovább él". 1992 elején, az egyik magyar szociáldemokra­ta lap cikkírója ennél is maróbb megjegyzést tett: „A rendszer megbu­kott. A drapéria megváltozott. Az államkapitalizmus marad."⁸

A kelet-európai kisemberek körében meg elterjedtebb a meg­győződés, hogy igazából semmi sem változott, s hogy a látványos sze­mélycserék csak elleplezik: a rendszer valójában megőrizte kontinuitá­sát. Néhány nyugati kommentátor már 1989-ben zavartan tapasztalta, hogy hiányzik az átalakulás iránti lelkesedés és a győzelem fölött érzett öröm. A politikai érdektelenség és közöny 1989 óta csak tovább erősö­dött; erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások és a választásokon részt vevők arányának csökkenése. Jadwiga Staniszkis lengyel szocio­lógus megállapította: a társadalom azt látja, nap mint nap egyre nyilván­valóbban, hogy csupán az elitek cserélődtek le, magát a rendszert a tör­téntek egyáltalán nem változtatták meg, mindössze módosításokat haj­tottak végre rajta (megtartva, sőt felerősítve – az intézményi reformok álcája alatt – a régi berendezkedés alapvonásait).⁹

Tanulmányom célja tehát az, hogy megmutassam az átalakulások mögött rejlő lényegi kontinuitást, megmagyarázandó – szemben az át­menet ideológiájával – az 1989-ben kezdődött változások természetét. Bebizonyítom, hogy Kelet-Európa nem hajtott végre rendszerváltást a diktatúrából a demokráciába, hanem a marxista-leninista típusú autoritarizmusból a .populista", illetve „liberális" tekintélyuralom felé halad; más szóval nem jött létre új rendszer, csak a régi formálódik, vedlik át, metamorfózisában is megőrizve főbb vonásait. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a demokrácia, a kapitalizmus és a piac erői fölé alighanem egy tekintélyelvű, kollektivista és korporatista rendszer ter­jeszti ki majd hatalmát.

Jóllehet többnyire magyarországi példákkal hozakodom majd elő, a belőlük levont tanulságokat igyekszem tágabb összefüggésbe helyezni, összehasonlításokat téve a régió más államaival. Általában úgy tartják, Magyarországnak vannak talán a legjobb esélyei arra, hogy sikeresen végrehajtsa a megjósolt kapitalista és demokratikus átalakulást; éppen ezért az itteni viszonyok vizsgálata annál meggyőzőbben fogja tanúsíta­ni, vajon igazam van-e akkor, amikor kétségbe vonom egy ilyesfajta for­dulat lehetőségét a volt kommunista világban.

A demokratikus átmenet ideológiája

Az átmenet ideológiája azt hirdeti, hogy a kelet-európai kommunista re­zsimek 1989-es összeomlását 1990-ben „demokratikus átalakulás" kö­veti majd a dél-európai és a latin-amerikai országok mintájára, ahol az 1970-es és az 1980-as években feladta állásait a diktatúra. Talán érde­mes felhívnom a figyelmet arra, hogy e nézet képviselői 1989 előtt csak kevesen foglalkoztak behatóan Kelet-Európa vagy akár a kommunista rendszerek viszonyainak vizsgálatával, s kísérletük a nyugati társada­lomtudományok evolúciós és funkcionalista elméleteire támaszkodó akadémikus és analitikai modellek alkalmazására jobbik esetben félreve­zető és semmitmondó, rosszabbik esetben pedig kulturális imperializ­musba hajló szellemi próbálkozás. Vállalkozásuk helytelenségét bebizo­nyítandó, elég ha rámutatok arra, milyen általános különbségek találha­tók a kelet-európai, valamint a dél-európai és latin-amerikai országok­ban kialakult helyzet között.

Először a leglényegesebb különbség abban a körülményben rejlik, hogy a kelet-európai országok egytől egyig a szovjet birodalom részét alkották, és politikai rendszereik lebontását ennek a birodalomnak a bu­kása tette lehetővé, amikor mind külső kereteiket és támasztékaikat – a moszkvai irányítást és katonai jelenlétet -, mind belső szerkezetüket – a kommunista egypárti berendezkedést, a rendőrséget és a titkos­rendőrséget – vagy kívülről számolták fel, vagy azok egyszerűen csak belülről mállottak szét és omlottak össze. Dél-Európa és Latin-Amerika történelmében nem játszottak szerepet ehhez hasonló külső tényezők, itt sokkal inkább a belső fejlődés volt a politikai változások mozgatórugó­ja. Latin-Amerikában sohasem volt olyan egyértelmű az összefüggés az autoritárius vagy demokratikus hatalomgyakorlás és az idegen állam (ez esetben az USA) imperializmusa között, mint a szovjet érdekszférában Dél-Európában pedig, legalábbis Portugália esetében, éppen az ország saját birodalmi építményének a szóthullása, vagy másutt, mondjuk Gö­rögországban, az egyéb nemzetközi elkötelezettségek okozták a dikta­túra bukását kiváltó problémákat. A valamikori szovjet birodalomhoz tartozó posztkommunista államok tehát nem annyira az új, szárnya­ikat próbálgató dél-európai és latin-amerikai demokráciákkal mutat­nak hasonlóságot, mint inkább a második világháború után a nyu­gati Imperializmus gyarmatrendszeréből kiváló harmadik világbeli országokkal.

Másodszor: főként Dél-Európában a fordulatot gyökeres társadalmi-gazdasági változások előzték meg, létrehozván a későbbi gazdasági fejlődés és politikai demokratizáció alapjait. Ezek a változások a diktatú­rák bukása előtt abban nyilvánultak meg, hogy a multinacionális vállala­tok működése révén hatalmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a tér­ségbe, elősegítve a dél-európai országok integrációját a világpiacba és a tőkés világgazdasági rendszerbe; mindezzel párhuzamosan meg­erősödött a gazdaság modernizációját és a közös piaci kapcsolatok fel­újítását sürgető hazai polgárság. E pozitív fejlemények következtében az új termelőerők mindinkább összeütközésbe kerültek a régi társadal­mi-politikai berendezkedéssel, szükségessé, söt elkerülhetetlenné téve a diktatúrával történő „demokratikus szakítást". Közép- és Kelet-Európa államaiban semmi sem történt, ami akár csak távolról is hasonlítható len­ne ezekhez a változásokhoz; még Magyarországon sem, mely pedig a legmesszebb jutott a gazdasági reformok útján. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrák bukása valójában megelőzte a jelentős külföldi tőke­beáramlást és az autonóm hazai burzsoázia kialakulását. A válságot itt nem a gazdasági fejlődés, hanem a gazdasági stagnálás és össze­omlás okozta, s ekképp a dél-európai demokratizációs folyamatot elindító belső erők Kelet-Európában csaknem teljesen hiányoztak.

Harmadszor: az említett régiók gazdasági kilátásai a régi rendszer bukásakor a lehető legvégletesebben különböztek egymástól. Dél-Euró­pa és a latin-amerikai országok egy része a gazdasági fellendülés időszakát élte: növekedett az életszínvonal, szaporodtak a külföldi be­fektetések, bővült a gazdaság. Ezzel szemben viszont Közép- és Kelet-Európában hanyatlás és visszaesés volt tapasztalható, a gazdaság egyes helyeken az összeomlás szélén állt, csökkent a bruttó nemzeti össztermék, és a külföldi adósságok növekedésével párhuzamosan fo­kozódott a pénzkiáramlás. Dél-Európában a működőképes, sőt, fejlődő gazdaságok szilárd alapot teremtettek a demokratikus átmenethez; Kö­zép- és Kelet-Európában a sorvadó gazdaságok kiélezték a régi rendszer válságát, de nem készttették elő a terepet egy új létreho­zásához.

Negyedszer: Dél-Európában és Latin-Amerikában a politikai szervez­kedés hagyományai a diktatúra alatt is tovább éltek, és nem szűntek meg tevékenykedni a szakszervezetek sem. A kommunista pártok illega­litásban működtek, nagyszámú tagságot tudhattak maguknak és élvez­ték a lakosság jelentős részének támogatását. Az 1970-es években Por­tugálián sztrájkhullám söpört végig, Spanyolországban megélénkült az autonóm „munkástanácsok" mozgalma, virágzottak a radikális, gyakran maoista irányultságú baloldali diákszervezetek. Az eljövendő jobb- és közép-jobboldali pártok társadalmi bázisa is kialakult a kisvállalkozók és kisgazdák, valamint az újsütetű hazai polgárság körében. Emellett létez­tek alternatív politikai kultúrák, és kikristályosodtak a civiltársadalom szervezeti formái. Mindebben Görögország járt az élen, hiszen a diktatú­ra itt csak hét évig tartott, melynek veresége után visszatértek a porond­ra az előző politikai rendszer személyiségei és intézményei. Újból el kell mondanunk, hogy Közép- és Kelet-Európában nem voltak hasonló poli­tikai erők, nem működtek pártok, nem jöttek számba a szakszervezetek, és nem alakultak ki a civiltársadalom önálló intézményei. Néhány balká­ni ország kivételével nem ténykedtek – visszatérésre készen – jelentős emigráns politikusok vagy szervezetek. A politikai érdekegyesítésnek és érdekkifejezésnek sem voltak meg a térségben a társadalmi-gazdasági alapjai; még a híres magyarországi „második gazdaság", a „szocialista vállalkozók" rétege is messze volt attól, hogy független magánszektort vagy önálló civiltársadalmat alkosson. Bár léteztek ellenzéki csoportok és másként gondolkodók, köreik csupán néhány elszigetelt és margina­lizálódott értelmiségire korlátozódtak. Ami az átlagembereket illeti, őket a kommunista rendszerben arra nevelték, hogy kerüljék a politikát és a magánéletben keressenek vigasztalódóst. A sokéves sulykolás eredmé­nyeképp többségük igyekszik távol tartani magát mindenféle politikai vagy közéleti tevékenységtől, s bármit, ami ehhez kapcsolódik, kö­zönnyel, sőt gyanakvással szemlél. Ilyen körülmények között fölöttébb kétséges, hogy kialakuljon a részvétel elve szerint működő, demokrati­kus politikai kultúra.

Ötödször: a kelet-európai diktatúrák mindig többek voltak egy egy­szerű tekintélyelvű politikai rezsimnél. Annak ellenére, hogy sosem jutot­tak el a tökéletes totalitarizmus állapotába, olyan értelemben – mint né­hány nyugati társadalomtudós állította -, hogy „forradalombiztos" rend­szerként a nézetkülönbség és ellenzékiség minden lehetséges formáját kooptálták és magukba olvasztották volna, társadalmuk mégis monoliti­kusán szerveződött, s – akár a feudalizmusban – az élet minden eleme a politikai hatalomnak rendelődött alá. A dél-európai és latin-amerikai diktatúrák viszont – bár katonai és rendőrállamok voltak, s egy szűk ural­kodó elit érdekében felülről igazgatták országukat – arra sohasem töre­kedtek, hogy totalitárius módon mozgósítsák vagy hogy minden ízében áthassák a társadalmat. A három dél-európai diktatúra élén még csak nem is fasiszta párt állt, és a különböző állami intézményeken kívül a hatalomnak nem volt sem tömegbázisa, sem bármiféle szervezett kap­csolata a lakossággal. Éles ellentétben áll ezzel Közép- és Kelet-Európa, ahol a rezsim a tömegek mozgósítására épült, mélyen behatolt a tár­sadalom sejtjeibe, és a párt „vezető szerepének" nevében mindenfajta gazdasági és társadalmi tevékenységet igyekezett ez ellenőrzése alá vonni. A rendszer tiltott bármiféle független politikai ideológiát vagy önál­ló társadalmi szervezetet, minthogy ezek már a puszta létükkel is két­ségbe vonták legitimitását. A szóban forgó diktatúrák tehát sokkal mé­lyebb és tartósabb hatást fejtettek ki országuk szociális szerkezetére és politikai kultúrájára, mint a dél-európai és a latin-amerikai rezsimek.

Olyan társadalmi rendszert építettek ki. mely a hagyományos tekintély­uralmi berendezkedésnél jóval makacsabbul ellenáll a változásoknak, s éppen ezért elhamarkodott lenne azt állítanunk, hogy idejük lejárt. A kö­zép- és kelet-európai országokban is megindult ugyan a strukturális át­alakulás folyamata, ám a jövőbeni fejlődést még hosszú évekig az el­múlt negyven év sztálinista öröksége fogja meghatározni.

Habár a dél-európai és latin-amerikai átalakulások szerintem nem szolgálhatnak modellül a közép- és kelet-európai változások magyaráza­tához és előrejelzéséhez, sem a posztkommunista országok jövőbeni képének megrajzolásához, azt nem tagadom, hogy hasznos lehet a két régió összehasonlítása. Mindazonáltal látnunk kell, hogy a kelet-európai fejlemények inkább Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögorszá­ga, a Perón-féle Argentína vagy a Pinochet uralma alatt álló Chile felé, semmint az eredményesen végrehajtott demokratikus konszolidáció irá­nyába tartanak. Közelebb jutunk a kelet-európai változások megértésé­hez, ha ezeknek az országoknak a kudarcait tanulmányozzuk, mintha a sikeres átalakulásokra függesztjük tekintetünket. Bármilyen kellemetlen, nagyon is lehetséges, hogy – Ken Jowitt ironikus szavaival -: „Kelet-Eu­rópa általános intézményi arculatát a demokraták és a tőkések helyett a demagógok, a papok és a tábornokok fogják megformálni."¹⁰

A szocialista átalakulás mitológiája

Jól ismerjük a demokratikus átalakulás ideológiájának baloldali változa­tait. A baloldal képviselőit már a marxizmus első idejében megigézte az egyrészt történelmi szükségszerűségként, másrészt a kapitalista fej­lődés ellentmondásainak egyedüli megoldásaként értelmezett szocialista átalakulás kikerülhetetlenségéről szőtt mitológia. Ezért aztán túlságo­san Is bíztak a szocialista politikai stratégia hatékonyságában, és túlzott reményeket fűztek a szocialista hatalomátvétel és a gazda­sági kollektivizálás eredményeihez. Így történhetett meg, hogy támo­gatták a szocialista politikai forradalmakat olyan gazdaságilag elmara­dott országokban, melyekben a tőkés rend nem haláltusáját vívta, ha­nem éppen csak születőben volt. Az eredmény ismert: sztálinista totali­tarizmusok Oroszországban és Kelet-Európában, s nem kevésbé autoriter rendszerek Kínában és a harmadik világ országaiban.

A fejlettebb kapitalista országokban nem tört ki forradalom, vagy ha kitört is – mint 1918-1919-ben Németországban, és az 1930-as évek­ben Spanyolországban -, vagy magától elvetélt, vagy csírájában elfojtot­ták. Az 1960-as évek guevarista felkelései és diáklázadásai sem jártak több sikerrel, pedig ezek legalább alternatívát kínáltak a szociáldemokrá­cia és a szovjet marxizmus akkorra már bemerevedett és konzervatívvá vált hagyományaival szemben. Az 1970-es évek közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint napirendre kerülnek a szocialista forradalmak, amikor Nyugat-Európa legrégibb diktatúráját, a portugál fasiszta rend­szert megdöntötte egy fiatal, baloldali katonatisztekből álló csoport; a fel­kelők, akiket egy radikális népi mozgalom támogatott, az ország „szocia­lista átalakítását" tervezték. Ezt az időszakot az angol Nemzetkőzi Szo­cialistáktól az amerikai Henry Kissingerig csaknem minden nyugati meg­figyelő a „vörös színek forradalmaként" élte meg; vagy reménykedve, vagy rettegve várva a szocializmus beköszöntét

Nicos Poulantzas görög marxista egyike volt azon kevés kivételek­nek, akik már a kezdetek kezdetén felismerték: Portugáliában nem tár­sadalmi forradalom, hanem a tőke átszervezése zajlik; „a szocialista át­alakulás fel sem merült … a szocializmus valójában egy pillanatig sem volt a napirenden". Poulantzas szerint Portugália kétségtelenül szakított a fasiszta rendszer politikai diktatúrájával, valamint a gazdaságra azelőtt döntő befolyást gyakorló régi nagybirtokkal és gyarmati érdekekkel, megindulva így a modern európai tőkés gazdaság megteremtésének út­ján; ám ez a folyamat, ha a demokráciához elvezet is, a szocializmus kapuit aligha nyitja meg. A hazai polgárság gyengesége miatt a tekinté­lyuralom megdöntéséhez a tömegek mozgalmára volt szükség, melynek következtében a „demokratizációs folyamat a néptömegek vezetésével megy végbe", mihelyt lezárul azonban a gazdasági hatalom átadása, a baloldali erők és a néptömegek kiesnek a nyeregből.¹¹

Poulantzas elutasítja a „permanens forradalom" hagyományos trockista elméletét, vagyis nem ért egyet azzal, hogy a polgári forradalom szükségképpen a szocialistába torkollik; szerinte sohasem volt le­hetőség arra, hogy „a demokratizációs folyamat szocialista átalakulásba váltson át". Poulantzas éppen ezért tagadja, hogy Portugáliában „vere­séget szenvedett volna a születőben lévő szocializmus", ami persze nem jelenti azt, hogy 1974 és 1975 között ne bontakozott volna ki az országban valódi népi szocialista mozgalom. A vállalatvezetést megtisz­tító és dolgozói ellenőrzést megvalósító munkástanácsok, a házfoglalá­sok és a városkörzetek lakógyűlései, a földfoglalások és a mezőgazda­sági szövetkezetek: egytől egyig önálló, spontán társadalmi kezdemé­nyezések voltak. A tömegmozgalom ellenére a portugál forradalom vé­gül is a kapitalizmus konszolidációjához vezetett. A sors iróniája, hogy a fasizmus megdöntése, a tőkés rend megszilárdítása a népi, szocialista nekilendülés nélkül sohasem vált volna valóra.¹²

Most már egyértelmű, hová akarok kilyukadni. Az úgynevezett portu­gáliai szocialista forradalom egyáltalán nem váltotta le az előző társadal­mi-gazdasági rendszert, hanem modernebb, hatékonyabb formában új­jászülte. A szándéka szerint szocialista forradalom Portugáliában a kapi­talista fejlődés válságát oldotta meg. De ha a szocialista átalakulás ne­vében, a népi szocialista mozgalom támogatásával elindult forradalom meghirdetett céljainak éppen az ellenkezőjébe, éspedig a tőkés konszo­lidációba torkollt, akkor talán joggal merül fel a kétely a Kelet- és Közép-Európában zajló úgynevezett „demokratikus átmenet" végeredményeit il­letően.

Ha Portugáliában a szocialista átalakulás jelszavával megvalósított „demokratikus szakítás" a kapitalizmus számára nem egyszerűen a túl­élést, hanem a magasabb fokon való újjászületést jelentette, akkor na­gyon is elképzelhető, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúrák bukása szintén valamiféle hasonló helyzetre: a kommunista, más néven állam­szocialista társadalmi rendszerek válságára hoz megoldást Végül is az államszocialista fejlődésnek a sztálinista berendezkedés éppúgy zsákut­cája volt, mint a modern kapitalizmusnak a fasiszta uralom. Mindamellett ha az 1989-re kirobbant „népek forradalmában" nem az államszocializ­mus lerombolóit hanem feltámadásának és újjáéledésének előkészítőit látjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy milyen ennek a halot­taiból felkelő hatalmi organizmusnak a valódi természete és hol a helye a világtörténelemben.

Az „államszocializmus" társadalmi-gazdasági rendszere

Miután az elmúlt 40, illetve 70 évben nagyvonalúan kommunistának vagy államszocialistának titulált rendszerek (legalábbis főbb vonalaikban) ma­kacsul tovább élnek – gondoljunk csak a korábban idézett történészek és újságírók megállapításaira -, felmerül a kérdés, hogy pontosan milye­nek is ezek a struktúrák, milyenek voltak 1989 előtt, és milyenné váltak azután.

A nem sztálinista marxisták időt és energiát nem kímélve dolgoztak a sztálinista társadalmi berendezkedés elméleti megfogalmazásán és ka­tegorizálásán, ám erőfeszítéseik kevés sikerrel jártak. Meg voltak győ­ződve arról, hogy a szocializmus – bármennyire elkorcsosult is – maga­sabb rendű forma a kapitalizmusnál, amiből törvényszerűen következett, hogy a legtökéletlenebb sztálinista állam is történelmi előrelépés a tőkés rendhez képest. Az általuk posztkapitalistának kikiáltott társadalmakat vagy az elvont szocialista elmélet fogalmai szerint, vagy a kapitalista, il­letve prekapitalista rendszerek kategóriáiból kiindulva magyarázták. Vizsgálódásaik többnyire nem empirikus kutatásokra, hanem kész elmé­letekre támaszkodtak, s mivel az újat folyvást a régiből, az ismeretlent az ismertből kívánták megérteni, persze hogy nem vették észre, mi a ki­vételes és az egyedülálló ezekben a társadalmakban.

Az „államkapitalizmusról" avagy az „elkorcsosult munkásállamról" szóló teóriák erőltetése helyett, véleményem szerint, sokkal haszno­sabb, ha nem előre ítélkezünk, hanem minden társadalmi-gazdasági formációt saját jogán vizsgálunk, legyen annak akár „államszocializmus", akár bármi más a neve. Úgyis mindegy, milyen címkét ragasztunk rá a létrejött rendszerekre, következésképp fölösleges arról vitatkoznunk, ho­gyan hívják őket. A fontos az, hogy felismerjük jellegzetességeiket, és megértsük működésükéi.

Először az 1970-es évek derekán, a magyar marxista ellenzék köré­ben terjedt el az a felfogás, mely szerint a szovjet típusú szocializmus újfajta társadalmi-gazdasági alakzatot képvisel. Hegedűs András, az egykori miniszterelnök azt állította, hogy „Az Oroszországban és Kelet-Európában hatalomra került kommunista mintájú szocializmus új társa­dalmi-gazdasági rendet hozott létre; eltörölte a termelési eszközök ma­gántulajdonát, s helyébe új társadalomszerkezetet emelt." Hegedűs azonban ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy ez nem „az a szocializmus, amit Marx a kapitalizmus utáni fejlődés első állomásaként ír le".¹³ A Rakovski álnéven publikáló Kis János és Bence György, radi­kális másként gondolkodók, túlléptek Hegedűs nézetén, s kifejtették, hogy a szovjet típusú struktúrák új társadalmi formációt testesítenek meg, melyről nem szól a történelmi materializmus marxi elmélete, már csak azért sem, mert fejlődésükkel „sim generis evolúciót képviselnek". Miközben Hegedűs szentül hisz abban, hogy a szovjet típusú társadal­mak magukban hordozzák a továbblépés és a haladás lehetőségét, Bence és Kis arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű berendez­kedések történelmi zsákutcát jelentenek.¹⁴

Az idézett vélemények a „bürokratikus kollektivizmus" elméletére em­lékeztetnek: ezt a teóriát Bruno Rizzi, a külön úton járó olasz trockista vezette be az 1930-as években, csak hogy negyven évvel később a nyugati új baloldal egyes körei ismét felfedezzék.¹⁵ Umberto Melotti olasz marxista „Marx és a Harmadik Világ" címmel közzétett tanulmá­nyában a bürokratikus kollektivizmust olyan társadalmi-gazdasági szisz­témaként írja le, mely „minden prekapitalista, kapitalista vagy szocialista termelési módtól gyökeresen különbözik … teljesen új társadalmi-gaz­dasági alakzatot hoz létre, s a Marx által megfogalmazott társadalmi tör­vényektől tökéletesen elütő szabályok szerint működik".¹⁶ Angliában, a Critique és a Revolutionary Communist Party című folyóiratok körül tömö­rülő csoportok is hasonló felfogást képviseltek, és kifejtették – minden addigi trockista elemzést lefőzve -, hogy a szovjet rendszer a tovább­fejlődéshez szükséges összes erőforrását kimerítette, s belső viszonyai teljesen megmerevedtek; szerintük a Szovjetuniónak nincs jövője, és még Gorbacsov vezetésével sem maradt számára kiút.¹⁷ Az említett te­óriákkal szemben csupán egyetlen ellenvetést tennék: alighanem túlsá­gosan is apokaliptikus képet festenek: a rezsim erőforrásai kimerültek, a reform megvalósíthatatlan, nincs más választás: „szocializmus vagy bar­bárság". Ezek a gondolkodók nem ismerik el, hogy a szovjet típusú be­rendezkedések önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációk, melyek a fejlődés saját útját járják.

Ennek ellenére számos szociológus éppen abból a feltételezésből ki­indulva kezdte vizsgálni a szovjet mintájú konstellációkat, hogy „az ál­lamszocializmus önálló társadalmi forma, megvan a maga sajátos intéz­ményi logikája és fejlődési törvényei".¹⁸ E nézet legjelesebb képviselői, Michel Burawoy, David Stark és Szelényi Iván a Kádár-rendszer utolsó éveiben empirikus kutatásokat és belső megfigyeléseket végeztek Ma­gyarországon annak feltárására, hogy az .államszocializmusnak" neve­zett szisztéma milyen sajátos társadalmi és gazdasági mechanizmuso­kat hoz létre. Többségük arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet típusú berendezkedések valamiféle „harmadik úton" haladnak a „szocia­lista kevert gazdaság" megvalósítása felé. Bár elismerték, hogy ez a ke­vert gazdaság nem fogja elhozni az igazi, egyenlőségen alapuló szocia­lista társadalmat, a marxista képrombolóktól eltérően mégis meg voltak győződve arról, hogy a struktúra képes a reformra és a továbbfejlődés­re.

Dél-Európában és Latin-Amerikában a diktatúrák felülről tele­pedtek rá a társadalomra, és bukásuk hozzájárult ahhoz, hogy a saját életét élő társadalom – mely maga Is szerepet Játszott a régi re­zsimek leverésében – végre emancipálódjék. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrákat nem a népi mozgalmak, s nem Is a belső fejlődésből származó ellentmondások rombolták le; lábuk alól a külső támogatás megszűnése húzta ki a talajt. Ezek a hatalmak rá­adásul nem csupán elnyomták, hanem megszervezték és mobilizálták is a társadalmat minek következtében az semmiféle önálló léttel, külön élettel nem rendelkezett. Az előző berendezkedést összetartó struktúrák zömükben túlérték a régi politikai vezetés és a régi legitimáló ideológia letűnését és kicserélődését. A rendszer nagyjában-egészében ugyan­úgy működik, mint korábban. Ha megérzéseink és érveink valamennyire is megállják a helyüket, akkor még korántsem jött el az ideje annak, hogy elvessük az „államszocializmust"' öntörvényű, saját fejlődési logiká­val bíró szisztémaként magyarázó gondolkodók meglátásait és feltevé­seit Ugyanis ha a szisztéma – a politikai vezetéstől és az ideológiáktól függetlenül – csökönyösen tartja magát, akkor az 1989 előtti viszonyok megértésére kidolgozott nézetek és elméletek a mai események tisztán látásához is hozzásegíthetnek. Ebből a szemszögből kívánom az alábbi­akban megvilágítani a Kelet-Európában 1989 óta végbement változáso­kat, figyelmemet elsősorban a magyarországi átalakulásokra összponto­sítva.

Az új tekintélyuralom veszélyei

A kortárs megfigyelő, politológus vagy szociológus a politikai esemé­nyekben általában a szokatlant, az újat, a törést veszi észre, s a változá­sok mögött rejlő folytonosság felismerése többnyire a történészre vár. Ne féljünk hát kimondani, hogy a kommunizmus összeomlása és születése igen sokban hasonlít egymásra. 1917-ben a bolsevikok hívei és ellenfe­lei egyaránt úgy hitték, hogy világrengető dolgok történnek a szemük előtt. A harcos bolsevikok meg voltak győződve arról, hogy egy új, jobb életet teremtenek; konzervatív ellenlábasaik pedig attól féltek, hogy lerombolják a kipróbált és jól bevált régit. Az idő múlásával azonban az új renden mind jobban kiütköztek elődeinek tulajdonsá­gai; a kommunista vezetők egyre inkább egy új cári dinasztiára kezdtek emlékeztetni, s úgy tetszett, a „létező szocializmus" többet örökölt a múltból, mint amennyit valójában változott.

1989 után, az úgynevezett „népek forradalmát" követően, miközben a jobboldal örömmámorban úszik, a baloldal meg búskomorságba süp­ped, a kommunizmusnak, a szocializmusnak, sőt magának a történe­lemnek a végéről harsogó, a nyugat hidegháborús győzelmét dicsőítő ki­áltásokat hallgatva olyan érzésünk támad, az új idők tanúi ugyanan­nak az illúziónak az áldozatalvó válnak, mint nagyatyáik 1917-ben. Ha a sztálinista rendszer legalább annyira gyökerezik a történelmi múltban, mint a szocialista eszményekben és a marxista ideológiá­ban, akkor a pártállam és a marxizmus-leninizmus kihajításával még nem fogjuk kitépni ezeket a gyökereket, sem radikálisan meg­változtatni a rendszer gazdasági-társadalmi struktúráját.

Itt kell megemlítenünk, hogy Kéri László, magyar politológus nemré­giben megállapította: azok, akik a magyar kommunizmus elmúlt negyven évében csupán terrorisztikus diktatúrát látnak, az elkövetkezőkben nyil­ván a demokráciát fogják üdvözölni. Ám szerinte ez így túl egyszerű len­ne, hiszen a történelemben nem olyan könnyű tabula rasát csinálni. Kéri felidézi továbbá azt a figyelemre méltó párhuzamot, amit Szelényi Iván vont az 1917-es bolsevik forradalommal. Ha 1917 voltaképpen szocia­lista forradalom volt proletariátus nélkül, akkor 1989 ugyanígy pol­gári forradalomnak tekinthető polgárság nélkül. Mindkét esetben az történt, hogy a forradalom volt hivatva létrehozni azt az osztályt, melynek az elmélet szerint a forradalmat vezetnie kellett volna. Mind 1917-ben, mind 1989-ben a hiányzó forradalmi osztály pótlékaként értelmiségi elitek kerültek hatalomra. Szelényi Iván összehasonlításához Kéri hozzáteszi: „Ezt a gondolatmenetet komolyan véve el kell gondol­kodni azon is, hogy ha 1917-es paradox történelmi szerepvállalása szükségképpen diktatúrába vitte az értelmiség kalandját – akkor meny­nyiben fenyeget ez a veszély jelenleg."¹⁹

Nem Kéri László az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a veszélyt. A Guardian egyik 1992 februárjában megjelent száma tudósítást tesz köz­zé Lech Walesa, Borisz Jelcin és a volt orosz ellenzéki, Borisz Kagarlickij beszédeiről, melyekben az említettek a Lengyelországot, illetve Oroszországot fenyegető új diktatúra veszélyére hívják fel a figyelmet. A jelentések szerint Walesa elnök úgy nyilatkozott a strasbourgi Európa Tanács előtt, hogy „nem elképzelhetetlen, a demokrácia csupán átme­net lesz a kommunizmusból a tekintélyuralom más formája felé".

Mindamellett úgy tűnik, e veszély Magyarországon fenyeget a leg­kevésbé, látszólag itt a legtöbb esély a kapitalizmus és a demokrácia megteremtésére. Ráadásul Magyarország mint a sikeres posztkommu­nista reformok nagy reményű várományosa, ma – éppúgy, mint Kádár idejében – ismét „a nyugati liberális sajtó egyik kedvence lett". Én mégis amondó vagyok, az új tekintélyuralom Magyarországon éppúgy a küszö­bön leselkedik, mint bárhol másutt az egykori szovjet tömbben. Végül is, hogy a közép- és kelet-európai változások a demokráciához vagy egy újfajta diktatúrához vezetnek-e majd el, az sok mindentői függ, például – hogy csak a legfontosabbakat említsük -: az államhatalom belső struk­turálódásától, a gazdasági reformok eredményeitől, attól, hogy kialakul-e a piacgazdaság, az új vállalkozói osztály, a pluralista pártrendszer és a modern politikai kultúra, valamint a tevékeny és autonóm civiltársada­lom. Ezekre a kérdésekre keresek választ tanulmányom hátralévő ré­szében.

Az államhatalom belső struktúrája

Magyarország már abban is különbözik a többi közép- és kelet-európai volt kommunista államtól, hogy a prezidenciális kormányzás helyett a miniszterelnöki rendszert honosította meg. A prezidenciális kormányzás elutasítása egyenes következménye volt a régi kommunista vezetés és a vele szemben álló felek közt 1989-ben létrejött háromoldalú tárgyalá­soknak – Lengyelországban a kerekasztal töltött be ugyanilyen szere­pet, ahol az ellenzéki erők óva intettek attól, hogy a tekintélyes elnöki tisztség az akkor igen népszerű reformkommunista, Pozsgay Imre kezé­be kerüljön, így mentve át a kommunista hatalmat egy új köntösben díszelgő diktatúra segítségével." „Az Ellenzéki Kerekasztal egységes kiin­duló álláspontja az volt – tudósít Bozóki András -, hogy Magyarországon nem elnöki rendszert, hanem parlamentáris demokráciát kell kiépíteni."²⁰

A gyenge s jórészt ünnepi külsőségekben megnyilvánuló elnöki mél­tóságot az erős parlament hivatott ellenpontozni, s ennek szellemében az előző országgyűlés által 1989 őszén elfogadott új magyar alkotmány a háromoldalú tárgyalások javaslatai alapján biztosította a képviselőház ellenőrzését a végrehajtó hatalom és a törvényhozás folyamata felett. A rendelkezések szerint a legfontosabb, az úgynevezett „alaptörvények" vagy más néven „alkotmányos jelentőségű törvények" elfogadásához a szavazatok kétharmados többsége szükséges. Az alkotmány kikötést tartalmazott a bizalmatlansági indítványról is, melyre lehetőséget adott mind a miniszterelnökkel, mind az egyes miniszterekkel szemben.

Az 1990 márciusában és áprilisában tartott parlamenti választások az Antall József vezette konzervatív Magyar Demokrata Fórum győzelmé­vel, és a kisgazdákkal, valamint a kereszténydemokratákkal közösen alakított koalíciós kormány hivatalba lépésével végződtek; a liberális szabad demokraták a legnagyobb ellenzéki pártként kerültek ki a küzde­lemből. Mindamellett a kormány nem rendelkezett az alaptörvények meghozatalához, illetve módosításához szükséges kétharmados több­séggel, s ezért Antall József felajánlotta a szabad demokratáknak, támo­gatni fogja egyik újonnan megválasztott képviselőjük, Göncz Árpád író köztársasági elnöki jelöltségét, ha az ellenzék cserében hozzájárul a kétharmados többséghez kötött alaptörvények számának húszra csök­kentéséhez. A szabad demokrata vezetők sietve igent mondtak, és alá­írtak egy megállapodást a Magyar Demokrata Fórummal, amelyben ah­hoz is beleegyezésüket adták, hogy a korábbi bizalmatlansági indítványt „konstruktív bizalmatlansági indítványra" cseréljék – a nyugatnémet és a spanyol alkotmány mintájára -, azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a miniszterelnökkel szemben, s csak a leváltására vonatkozó javaslattal együtt lehetséges.

A vezető politikai személyiségek e megállapodást pártjaik feje fölött kötötték, s anélkül, hogy előzőleg egyeztettek volna a koalíció többi tag­jával, valamint politikai szövetségeseikkel. Nem maradtak el hát a bírála­tok, kivált a szabad demokraták körében, ám a nagy tiszteletnek ör­vendő Göncz Árpád elnökké választása élét vette az egyébként igen ko­moly ellenvetéseknek. Hat hónap múltán azonban az ellenzéki pártok kezdtek egyre elégedetlenebbé válni az új kormányzattal, s növekedett a feszültség a kormány meg az elnök között. A politikai jobboldal tiszto­gatásokat, a volt kommunisták elítélését és megbüntetését követelte, ki­teljesítendő a „rendszerváltást"; a kormány pedig a helyi önkormányzati választások, a pótválasztások és a közvélemény-kutatások eredménye­iből népszerűségének csökkenését látva, a konfrontáció stratégiáját vá­lasztotta; igyekezvén megszilárdítani ellenőrzését a tömegkommunikáci­ós médiumok fölött. 1991 őszén az ellenzéki vezetők már nyíltan azzal vádolták a kormányt, hogy egy új nómenklatúra és egy új állampárt megteremtésén munkálkodik, a Demokratikus Chartát aláírásukkal tá­mogató liberális értelmiségiek meg kezdték úgy érezni, hogy ugyanott vannak, ahol több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapították a független szamizdat mozgalmat, és útjára indították a másként gondol­kodó demokratikus ellenzéket.²¹

A mintegy kétéves demokratikus hatalomgyakorlás után világossá vált, hogy a Magyarországon kialakult szisztéma nem valósította meg eredeti célját, a parlamentáris kormányzást, hanem helyébe egy mind diktatórikusabb, kvázi-prezidenciális miniszterelnöki uralmat vezetett be. Miként Bihari Mihály politológus megállapította, a Demokrata Fórumon belül „egy sajátos prezidenciális pártszerkezet… lényegileg egy tekintély­uralmon alapuló vezetési struktúra" vált dominánssá, miközben „egy erősen centralizált, tekintélyelvű vezetés alakult ki a kormányzati rend­szerben."²²

A gazdasági reformok

Magyarországon a szabad demokraták, Hayek és Friedman tanítványai, a „sokkterápia" és a „big bang" hívei, a piac és a magántulajdon totális kiterjesztése mellett szállnak síkra, egyaránt támogatva a külföldi beru­házásokat és a „spontán privatizációt" (a volt funkcionáriusok és vállalat­vezetők vásárlásait). Az 1990-es választások konzervatív és nacionalista érzületű győztesei azonban mérsékeltebb, visszafogottabb tempót dik­táltak. A Magyar Demokrata Fórum vezetői ideológiai gyanakvással szemlélték a külföldi tökét, aggódtak a nemzeti vagyon elvesztése miatt, és ellenezték a „spontán privatizációt", mely a kommunisták által kineve­zett volt igazgatók kezére játszaná a vállalatokat. Ugyanakkor a Fórum mindinkább tekintélyelvű módszerekhez folyamodó képviselői makacsul ragaszkodtak a privatizációs folyamat ellenőrzéséhez, s vonakodtak szabadjára engedni a piaci erőket Az eredményt nagy jóindulattal fon­tolva haladásnak, némi rosszindulattal pedig a magántulajdon és a piac­gazdaság kialakítását szorgalmazó gazdaságpolitika teljes háttérbe szo­rításának nevezhetjük. Az Antall-kormány nyíltan elutasított bármiféle, a lengyelországi megoldásokra emlékeztető „sokkterápiás" programot, éppúgy, mint az „utalványos rendszert", amihez Csehszlovákiában folya­modtak; megakadályozta az előző, kommunista vezetés által kezdemé­nyezett „spontán privatizációt, korlátozta vagy legalábbis gátolta a külföl­diek tulajdonszerzését, és – a kisgazdák nyomására – egyre inkább a „reprivatizációra" hajlott, vagyis vissza akarta adni a vagyonokat 1947 előtti birtokosaik kezébe. A kormány azonban ilyen irányú terveit gyakor­lati okokból kénytelen volt takaréklángra állítani, és megelégedni a „kár­pótlásról" szóló szerény elképzeléssel. 1990 szeptemberében elfogadták a privatizációs törvényt, mely elrendelte a szolgáltatási szférában az üz­letek, éttermek és kisvállalkozások zömének áruba bocsátását. A tör­vény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget is a nagy vállalatok priva­tizációjának irányítására; ezek közül húszat – köztük az egykori állami utazási irodát, az IBUSZ-t, valamint több szállodaláncot – szántak el­adásra, megengedve akár a 100%-os külföldi részesedést is.

Egy évvel később a húsz kiszemelt nagyvállalatból még egyet sem sikerült privatizálni – mindahány állami kézben maradt. Az egyik megfi­gyelő megállapítása szerint: „Az Állami Vagyonügynökség kiválóan ért a vállalatok ellenőrzéséhez, csak éppen a magántulajdonba adásukra al­kalmatlan."²³ Még a 10.000 kisvállalkozásból is csupán 515-öt árverez­tek el; kétharmad részüknél csupán hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek, s tulajdonosukat illetően nem törtónt változás. Végül aztán né­hány magyar közgazdász felrótta a politikai vezetésnek, hogy ahol úgy­mond végbement a privatizáció, ott is csak színleg, s az állam különböző állami cégeket és bankokat tulajdonostárssá téve, bár közvetetten, de megőrizte ellenőrzését a vállalatok fölött.²⁴

A privatizáció azért is folyik lassabban a vártnál, mert hiányzik a ha­zai tőke, a külföldi befektetők pedig bizalmatlanok. Sem a régi második gazdaságból kiemelkedett „szocialista vállalkozók", sem a „spontán pri­vatizáció" révén tulajdonossá lett új igazgatók nem hajlandók – mint ahogy korábban sem voltak azok – jelentősebb magántőkét kockáztat­ni. Azok, akik megpróbálták, nem mindig jártak sikerrel – 1992-ben sorra mentek csődbe a gazdaságtalan kisvállalkozások. Ugyanakkor a külföldi beruházók nagyrészt a szolgáltató ágazatba és a tömegkommunikáció területére áramlottak, ahol nem tudják előmozdítani sem az export foko­zását, sem a külföldi adósságok visszafizetését, sem a versenyképe­sebb belgazdaság ügyét.

Ezzel egyidejűleg a külföldi versenytársak felvásárolták a leg­eredményesebb magyar vállalatokat – mint például a Tungsramot – csökkentették bennük a termelést, s a nyugati termékek előretolt helyőrségévé fokozták le őket. Kevés jel mutat arra, hogy a külföldi befektetők a magyar gazdaságnak azon termelő ágazataiba menné­nek, ahol elengedhetetlenül szükséges a fejlődés a honi tőke és a polgárság kialakulásához. A helyzet az, hogy a közép- és kelet-euró­pai gazdaságok felfuttatása veszélyeztetné a nyugati Ipart, károsan hatna az ottani életszínvonalra s a foglalkoztatási szintre.

A tulajdonosváltás lassúságának másik oka az, hogy a kormány fél a munkanélküliségtől és a vele járó politikai következményektől. Végül is a piacgazdaság útja Kelet-Európában nem az 1960-as és az 1970-es évek jóléti állama és teljes foglalkoztatottsága, hanem az 1990-es évek viszonyai közé vezet, amelyeket az intézményesített munkanélküliség, a csökkenő jólét, a kirekesztés, a társadalmi és faji elkülönítés politikája fémjelez. 1989 óta a közép- és kelet-európai térségben – a szolgáltató ágazatot kivéve – átlagosan 25%-kal csökkent a bruttó nemzeti összter­mék – a visszaesés 1991-ben érte el mélypontját. Még Magyarország is súlyos válsággal küszködik, pedig a valamikori szovjet tömb országaiból egyedül itt látták hasznát a tőkebeáramlásnak.

A munkanélküliség 1991-ben több mint kétszeresére, 7%-ra növeke­dett, és várható, hogy 1992-re eléri a 10%-ot vagy még ennél is többet; nem csoda hát, hogy a kormánnyal és az egész politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség erősebb, mint valaha.

A mandátumának középidejében járó Antall-kormány egyre inkább az óvatosságra hajlik, s hiába köszöntek le hatalmukról a kommunisták, az állam továbbra is ragaszkodik a nemzeti vagyon feletti ellenőrzéshez.

A végeredmény, mint Voszka Éva megállapította, az, hogy a külön­böző formákban lezajló privatizáció – a várakozásokkal és az ígéretek­kel ellentétben – nem hozta létre sem a magánvállalkozói réteget, sem a piacot, a gazdasági hatékonyságról és növekedésről nem is beszélve. Kiss Judit ennél is továbbmenve arra a következtetésre jutott, hogy a „privatizáció gyakran csupán álneve azoknak a folyamatoknak, melyek ahelyett, hogy segítenék a tulajdonosváltást, csak akadályozzák azt".²⁵

Az új osztályok

Szelényi Iván szociológus már sokszor leírta, hogy hazai, tulajdonos pol­gárság nélkül még soha sem jött létre demokrácia. Szelényi továbbá már 1989 előtt rámutatott arra, hogy Magyarországon elindult a „polgá­rosodás" és a „szocialista kevert gazdaság" kialakulásának folyamata, mely mind a nyugati kapitalizmustól, mind a szovjet típusú szocializmus­tól eltérő mechanizmust fog teremteni. A bizonyítékokat azonban java­részt a magyar parasztságból és az újonnan felemelkedő, tulajdonos vi­déki kispolgárságból vett adatok szolgáltatták. Ezzel szemben a városi gazdaság alakulását vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy alkalmasint valóban új osztály keletkezik, ám ez legalább annyira az államszocialista múlt, mint a szabadpiac vagy a demokratizálódás szülötte.

Szálai Erzsébet közgazdász, kifejtette, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében új technokrata réteg jelent meg, mely kikezdte a párt- és állami bürokrácia hatalmát, majd az uralkodó rend megdöntésére szö­vetséget kötött az ellenzéki értelmiséggel. Később azonban a technokrá­cia az idők szavának engedve a régit leváltó hatalmi renddel és a nagy, állami tulajdonú vállalatok vezetőivel lépett frigyre. A kialakuló hatalmi struktúra mindjobban kezdett hasonlítani elődjére, lóvén hogy az új elit – bár más legitimáló ideológia meghirdetésével – a tulajdon és a piac fel­etti ellenőrzésének kiterjesztésével kívánja megszilárdítani helyzetét és növelni befolyását.

Hasonló következtetésekre jutott Simon János szociológus is, aki megállapította, hogy mindeddig nem alakult ki valódi középosztály, s a magyaroknak pusztán úgy 55%-a tekinthető a rendszerváltás „győztesé­nek"; ráadásul – állítja Simon – ezek a „győztesek" jórészt olyan embe­rek közül kerülnek ki, akik már az előző berendezkedésnek is haszonél­vezői voltak, s eredményesen kamatoztatják kiváltságaikat – képzettsé­güket, kapcsolataikat és pénzüket – a szabadpiac korszakában.²⁶ Ennél is rosszabb, hogy az új „vállalkozók" gyakran mintha több gondot fordíta­nának a státusszimbólumokra – hogy csillogó autócsodákkal, drága ru­hákkal, télen is napbarnította arcukkal kérkedjenek -, mint a termelő be­ruházásokra, feltehetően abbéli meggyőződésükben, hogy frissen szer­zett gazdagságuk nem tart majd soká. Az eredmény – írja Ken Jowitt -az, hogy a piaci kapitalizmus szabályai helyett a „nyerészkedés far­kastörvényei" uralkodnak, akárcsak Latin-Amerikában, létrehozván egy erősen polarizált társadalmat, amelyben a vagyonos, fogyasz­tói elit szűk, ám annál hivalkodóbb rétege áll szemben az elszegé­nyedő s mindinkább kívülrekedő többséggel.

Hankiss Elemér arra is rámutatott, hogy a régi pártbürokraták és álla­mi vezetők az előző rendszerben kivívott hatalmukat az újban piaci előnyökre tudják „konvertálni"; így nemcsak vagyonukat tudják megőriz­ni, hanem az „az új nagypolgárságban" is szilárd pozíciókat biztosítanak maguknak.²⁷ Ennél is kritikusabb hangot üt meg Borisz Kagarlickij, vala­mikori szovjet ellenzéki, az oroszországi gazdasági reformok kapcsán: „Ami itt folyik, az nem privatizáció, hanem rablás. Jelcin a régi nómen­klatúra és a volt állami vezetők köreit képviseli, akik állami pénzekből finanszírozzák zugvállalatocskáikat, melyek aztán felkapdossák az álla­mi üzemek asztaláról lehulló legzsírosabb morzsákat, vagy kiárusítják azokat a nyugati üzletembereknek."

Dávid Stark amerikai szociológus is hasonló fenntartásainak ad han­got, amikor kifejti, hogy a magyarországi privatizációs folyamat nem a „tervtől a piacig", hanem a „tervgazdaságtól a klángazdasághoz" vezet, s a régi rendszerben meghonosodott maffia stílusú módszerek, a korrup­ció és a .patrónus-kliens" viszonyok átörökítődnek az újba. „A korábbi berendezkedés második természetóvó vált szokások és beidegződések" – írja Stark – tovább élnek, „az új hálózatok működését a régiek képére formálva", s így akadályozzák, sőt meghiúsítják a piacgazdaság kiépíté­sére tett lépéseket. Stark szerint, ha a jövőben sem alakulnak ki a civil­társadalom intézményei, akkor a privatizáció nem dinamikus piacgazda­ságot, hanem egy újfajta gazdasági oligarchiát fog teremteni.²⁸ A tulaj­doni és gazdasági rendszer átalakításának mindazonáltal nem csupán kulturális vagy pszichológiai akadályai vannak. A változásokat – Terry Cox véleménye szerint – „strukturális kényszerek", valamint „társada­lomszerkezeti korlátok is nehezítik, melyek a társadalmi rétegek közt megrögzött érintkezési formákban gyökereznek. A privatizáció jelenlegi gondjai nem tekinthetők csupán „zökkenőnek" egy kikerülhetetlenül vég­bemenő folyamatban. Nem, sőt – állítja Szelényi nyomán Cox – a kelet-európai országokban, úgy látszik, különböző, jóllehet egymást át­fedő, társadalmi-gazdasági struktúrák, mi több „különböző terme­lési módok" (tőkés, állami-redisztributlv, második gazdasághoz tartozó) élnek egymás mellett, s a végkimenetel attól fog függni, hogy ezek miként jutnak szóhoz, s milyen osztályformációkat, stra­tégiákat alakítanak ki. Coxnak meggyőződése, hogy a privatizáció és a piac megteremtése előtt félelmetes, átláthatatlan akadályok meredez­nek, s nem tudhatjuk, vajon tért hódít-e majd a magántulajdon, megszü­letik-e majd a független vállalkozói osztály. Ha lesznek is a privatizáció­nak eredményei, az már kétséges, hogy maga a folyamat „elvezet-e a piacgazdaság kiszélesedéséhez Kelet-Európában"²⁹

Amennyiben a fenti megállapítások megállják a helyüket, elmondhat­juk, hogy Közép- és Kelet-Európában ma nem a nyugatihoz, s még csak nem is a dél-európaihoz hasonló honi polgárság felemelkedésének lehe­tünk tanúi, hanem egy kiváltságos, bürokratikus oligarchia arra irányuló kísérleteinek, hogy érdekhegemóniáját folytassa, sőt megerősítse. Hogy ezt az oligarchiát osztálynak, elitnek vagy uralkodó rendnek nevezzük, az voltaképpen mindegy. Kelet-Európában ma az van napirenden, hogy az eddigi hatalmi csoport politikai uralmat gazdasági uralomra váltsa. 1969-ben Milovan Gyilasz híres könyvéhez Az új osztály-hoz írt, sajnos feledésbe merült kiegészítő tanulmányában azt fejtegeti, hogy „a kom­munistáknak … sohasem sikerült az egyéni vagy kollektív birtokosok osztályává válniuk", mivel országlásuk csupán politikai hatalomra tá­maszkodott, 8 nem vert gyökeret a gazdasági-társadalmi struktúrá­ban.³⁰ A mostani változások azonban végre osztályt kovácsolhatnak az egykori bürokratikus hatalmi csoportból, ami persze nem jelenti azt, hogy a hatalom osztályszerkezete, illetve osztály háttere ugyanolyan lesz, mint nyugaton. Újfajta, bár továbbra sem kapitalista osztálytársada­lom van születőben.

A pártok és a politikai kultúra

1989-ben a magyarok meglehetős közönnyel szemlélték az országuk­ban végbemenő változásokat, olyannyira, hogy egy belga újságíró az eseményekről tudósító könyvének a „A Melankolikus forradalom" címet ad­ta. Az 1990-es választásokon való részvétel aránya itt volt a legalacso­nyabb a térségben. 1991-re már szinte lehetetlenné vált betölteni a megüresedett parlamenti mandátumokat, csak nagy ritkán jött össze a minimális szavazatszám, s a közvélemény-kutatásokon a megkérdezet­tek több mint 60%-a úgy nyilatkozott, hogy nem kíván egyetlen párt mel­lett sem voksolni a következő választásokon. A magyarok zömének az egypártrendszer rossz voltugyan, de a többpártrendszer nyilvánvalóan még rosszabb. A pártok, csaknem kivétel nélkül, értelmiségi elitkörök; tagjaik gyakran régi, személyes jó barátok – sokkal inkább politikai klu­bokra, semmint képviseleti intézményekre hasonlítanak. A kormány mi­niszterei Antall egykori iskolatársaiból verbuválódnak, a szabad demok­raták többsége a valamikori ellenzékhez tartozott, a Fidesz-vezetők nagy része pedig együtt tanúit jogot az egyetemen. Ezek a pártok sem­miképp sem társadalmi intézmények. Nem képviselnek meghatározott társadalmi érdekeket vagy rétegeket, sem valamilyen közös meg­győződést, programot vagy ideológiát. Miként Tamás Gáspár Miklós megállapította: „inkább törzsekre, mint pártokra emlékeztetnek"; tagjai­kat a barátság s a budapesti értelmiségi szubkultúrában gyökerező kö­zös múlt tartja össze. Az általuk megjelenített politikai identitások és el­határolódások hátterében nem áll semmiféle társadalmi érdek, politikai program vagy strukturált néz; rendszer. Sőt, a magyar politika létező határvonalai keresztezik a pártokéit – minden pártnak megvannak a ma­ga liberálisai, nacionalistái, konzervatívjai, a maga szociáldemokratái, populistái, és radikálisai.³¹

Wiktor Weselowski lengyel szociológus „spirituális közösségként" jel­lemezte ezeket a szervezeteket, a magyar Márkus G. György pedig „ér­telmiségi miliő-pártoknak" nevezte őket. Az általuk kínált politikai identi­tás kulturális, érzelmi, sőt spirituális azonosulásokból táplálkozik, melyek révén a hívek azonos magatartásmintákat és életmódokat követő társa­dalmi-kulturális közösségek tagjaivá válnak; így kristályosodik ki politikai stílusuk, és válnak egyöntetűvé viselkedési szokásaik. Ideológiai önazonosításuk gyújtópontjában olyan elvont fogalmak állnak, mint nemzet, faj, vallás, kommunizmusellenesség, Európa vagy egyszerűen csak a Nyugat. Ha róluk van szó, még a liberalizmus vagy a demokrácia ideo­lógiája is érzelmekkel terhelt, manicheus alakot ölt Az így létrejövő poli­tikai megoldásmódok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberek elé el­lenségeket és bűnbakokat állítsanak, ám haszontalannak bizonyulnak, amikor kompromisszumokat kell kialkudni és révbe segíteni. Jók lehet­nek arra, hogy nagy társadalmi változások idején vagy valamilyen fontos közügy érdekében széles tömegeket mozgósítsanak, ám arra már nem szolgálhatnak, hogy a polgárokat a politikai életben való tevékeny köz­reműködésre vagy a demokratikus politikai intézmények megteremtésé­re és fejlesztésére ösztökéljék.

Ezek a pártok csakis elvont fogalmakban és ideológiai terminusokban képesek kifejezni magukat, melyek az átlagembereknek semmit sem mondanak, s még csak nem is érintik a mindennapi gondokat. A „szoci­áldemokrata szavazókör" megnyerésére törekvő szervezetekkel sincs másképp, ők is csak jelszavakat kínálnak „zsíros kenyér" helyett, így fest a premodern pártrendszer „metapolitikája". A szóban forgó pártok való­jában olyan jellegzetességeket mutatnak, mint amilyenekről Durkheim szólt a „mechanikus szolidaritás", vagy Weber a „státuszcsoportok" kap­csán. Tonnies fogalmaiban gondolkodva a „Gesselschafft"-tal szemben a „Gemeinschaft"-ot képviselik. Nem üdvös célok ésszerű megvalósítására szövetkezett társulások, hanem az érdekekre és az értelemre fittyet há­nyó, érzelmileg fűtött közösségek. Semmiben sem hasonlítanak a Nyu­gaton ismeretes modern politikai pártokhoz, melyek a társadalmi érde­kek artikulálására, a szociális gondok megoldására, a politikai irányvo­nalak, elvek megfogalmazására szerveződnek. Ellenkezőleg, Jadwiga Staniszkissel egyetértésben elmondhatjuk, hogy tevékenységükkel csak megnehezítik az egyes társadalmi csoportok és osztályok számára érde­keik megfogalmazását és kinyilvánítását. A társadalom és a politikai elit között húzódó szakadékot sem hogy áthidalnák, inkább elmélyítik, s ennyiben voltaképpen akadályai a demokrácia kiépülésének.

Dávid Stark rámutatott a szokások és beidegződések, az értékek és viselkedésminták jelentősegére, véleménye szerint „nem elég új intéz­ményeket kiválasztanunk, melléjük új szokások is kellenek". Figyelemre­méltó ebből a szempontból Judy Batt megállapítása, aki azt írja: „a kom­munista uralom, mely konzerválta a két világháború közötti politikából rá­hagyományozott tradíciókat, súlyos örökséggel terheli meg a kommuniz­mus utáni fejlődést".³²

Batt kifejti, hogy a szóban forgó tradíciók közé kell sorolnunk az absztrakt modelleket és komplett megoldásokat előnyben részesítő, leg­szívesebben mindent egy szakértői gárdára bízó technokratikus, racio­nalista szemléletet, szemben a pluralista demokrácia lelkét jelentő prag­matista szellemmel, politikai tárgyaló- és kompromisszumkészséggel. E hagyományok átörökítése vezetett odáig, hogy ma már mind az elit tag­jai, mind a lakosság széles rétegei belenyugodtak abba: a politika a szakértek vadászterülete, túl az átlagember hatókörén. A politikusok olyanok, mint az orvosok, dolguk, hogy megállapítsák a diagnózist, és felírják a gyógyszert Innen egyenes út vezet a paternalizmusig; a hatal­mi körök szemét elhomályosítja a dölyf, a lakosságban pedig kialakul a függőség érzése; mindkét félnek egyaránt meggyőződésévé válik, hogy „a nép által" kormányozni – lehetetlenség. És ez a felfogás nem halt ki azzal, hogy az egypártrendszert többpárti demokrácia váltotta fel.

Mindezek következtében a magyarországi viszonyokat a politikával kapcsolatos mélységes kiábrándultság, és szkepticizmus, a pártokkal és a szavukat hallatókkal szembeni bizalmatlanság valamint az általános közéleti passzivitás jellemzi. Az így kialakult állapotokat Ken Kowirt „get­tó" politikai kultúraként" jellemzi. Az átlagembernek gyakorlatilag sem­miféle fogalma nincs a polgári jogokról, és nem látja, miként kap­csolódhatna be tevékenyen a politikába. Nem csoda hát, ha nem megy el szavazni, és nem vesz részt a pártok, egyesületek munkájában, vagy ami még nagyobb baj, hogy nem kezdeményez maga, sorstársa­ival együtt a jelenlegi gazdasági változások társadalmi következmé­nyeinek elhárítására.

A civil társadalom újjászületése – vagy egy új Leviatáné?

Mindazonáltal a politikával kapcsolatos általános szkepticizmusnak van egy másik oldala is. Az 1980-as évek elején Konrád György ellenzéki író Anti-politika című kötetében kifejtette, hogy a kelet-európaiak politikai szkepticizmusa a nép üdvét szolgáló állami vezető illúzióját volt hivatva szétrombolni, és így akár még a valódi közvetlen demokrácia is kisarjad­hat belőle, fokozottabb közéleti aktivitásra serkentve az embereket, mint a hagyományos pártpolitika. Konrád és a többi közép-kelet-európai disszidens felfogásában az 1980-as években központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy szükség lenne az autonóm civiltársadalom, az ön­szerveződés és önigazgatás államtól független intézményeinek kialaku­lására, hogy a polgárok tevékenyen közreműködhessenek az ország ügyeinek rendezésében és irányításában. A civiltársadalom kibontako­zása szemükben nemcsak a kommunista pártállam alternatíváját, ha­nem az eljövendő demokratikus berendezkedés biztosítókat is jelentette.³³

1989 óta az egykori ellenzékiek az új politikai osztályok oszlopos tag­jaivá váltak, s a civiltársadalom iránti elkötelezettségükről megfeledkez­ve vakon belevetették magukat a pártharcok világába. Kivétel alig akad. Szálai Erzsébet közgazdász rámutatott arra, hogy ha a reform csak a politikai elit szintjón hoz változást – mint eddig -, akkor a „magyar társa­dalom alapvetően feudális jellege megmarad – csak éppen nyugat-euró­pai ruhába öltöztetve". Szálainak is az a véleménye, hogy az új párt-struktúrák nem képesek pontosan kifejezni a társadalmat átszövő érde­keket, véleményeket, akaratokat, és a régi uralkodó elitet újra cserélő átalakulások nem érintették a mindennapok életét. Úgy látja, csak ma­guk a cselekvő emberek védhetnek meg egy esetleges zsarnokságtól. A „progresszív politikai erőkhöz" fordul tehát, hogy „vegyék komolyan a tár­sadalom önszerveződési kísérleteit.³⁴

Hasonló gondolatoknak ad hangot Ágh Attila politológus is; kifejtvén, hogy Közép-Kelet-Európának „nem egyszerűen új demokráciára, ha­nem újfajta demokráciára van szüksége". Meggyőződése, hogy „a lakos­sági részvétel itt és most sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a kon­szolidálódott demokráciákban, mert csak így kerülhető el a politika és a nép különválása. Ha nem látjuk be, hogy az átalakulásba a többséget is be kell vonni, akkor az elégedetlen tömegek könnyen félresöpörhetik az egész rendszert, a régit és az újat egyaránt, ki-kirobbanó törvénytelen mozgalmakkal, sztrájkokkal és tüntetésekkel."³⁵ Más értelmiségi kom­mentátorok, abbéli aggodalmukban, hogy a mind csalódottabb és elke­seredettebb tömegek a demokrácia egész épületét lerombolhatják, szin­tén felhívták a figyelmet a „társadalmi felkelés" veszélyére, sőt, félelmük­ben, hogy „Kalibán már a küszöbön áll", cselekvésre szólítottak, míg nem késő.³⁶ Ezek a megfigyelők sajnos – továbbvive az átkos kelet-eu­rópai örökséget – egyáltalán nem a néphez fordulnak, melyet látszólag oly buzgón szeretnének az események részesévé tenni, hanem a politi­kai pártok vezetőit intik, „tartsák távol Kalibánt".

Nem veszik észre, hogy ennek éppen maguk a pártok az egyik legfőbb akadályai.

Az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség 1990 októberének végén tetőzött, amikor a váratlan benzináremeléstől nekikeseredett taxi-és teherautósofőrök blokád alá vették Budapestet és a legtöbb vidéki várost. A spontán megmozdulás 24 órán belül országos lakossági tilta­kozássá szélesedett a kormány tehetetlensége és arroganciája ellen. Sem az állami vezetés, sem az ellenzéki pártok nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten, és előmozdítani a megegyezést. Helyettük az érdek­csoportok vezetői, a szakszervezetek, a munkástanácsok, a kisvállalko­zók és a munkáltatók képviselői maguk ültek le a tárgyalóasztalhoz – élőadásban a televíziós kamerák előtt -, hogy kidolgozzanak egy megál­lapodást, amit később aztán a kormány is elfogadott. Miközben a taxis­sztrájk alatt egyetlen párt sem fényeskedett különösebben, az bebizo­nyosodott, hogy a társadalom igenis képes az önszerveződésre, saját érdekeinek képviseletére és konfliktusainak megoldására.

A blokád idején egyértelműen megmutatkozott az új magyar párt­rendszer alapvető gyengesége: hogy mélységes szakadék választja el a nagy többségtől; hogy képtelen kifejezni a társadalmi érdekeket, és köz­vetíteni a kormány meg a lakosság között. A taxissztrájkot csaknem mindegyik parlamenti párt alkotmányellenesnek minősítette. A hatósá­gok először erőszakkal akartak fellépni ellene, majd végül kapituláltak, és fontos engedményeket tettek. Nem tudhatjuk, hogy hasonló inciden­sek a jövőben is ilyen békésen oldódnának-e meg. Elképzelhető: ha más társadalmi-gazdasági csoportok a sofőrök példáját követve a kor­mánnyal szemben akarják majd érdekeiket megvédeni, hasonlóan szé­les tömegtámogatással a hátuk mögött, az ország egyszerűen irányítha­tatlanná válik a demokrácia eszközeivel. Ha nem alakul ki az alku és az érdekegyeztetés mechanizmusa, a kompromisszumok kultúrája; ha az állami vezetők továbbra is csak a kapituláció vagy az erőszak között vá­laszthatnak, akkor jó esély van rá, hogy egy új diktatúra veszi kezébe a gyeplőt, máskülönben kitör a káosz és az anarchia.

A tekintélyuralom veszélye azonban nemcsak azért fenyeget, mert nem alakult ki a modern politikai kultúra és a tevékeny, független civiltár­sadalom, hanem azért is, mert hiányzik a társadalmi struktúrába ágya­zott, fejlett politikai rendszer. Mint Bihari Péter magyar közgazdász kifej­tette: „kialakulóban van egy olyan politikai felépítmény, melynek nincse­nek tartóoszlopai a társadalomban".³⁷ Ez a politikai felépítmény egyrészt képtelen kifejezni a tömegek érdekeit, másrészt híján van egy olyan ural­kodó vagy domináns osztálynak, mely összetartaná és az élére állna. Krausz Tamás szerint kapitalizmus szerveződik „kapitalisták nélkül", a nyomában „egy újfajta bürokratikus diktatúra" emelkedik fel. Bihari Péter azt állítja, hogy a hosszan tartó, mélyülő gazdasági válság „tekintélyelvű megoldások" követeléséhez vezethet, "beszűkítve a kormánydöntések­kel szembeni társadalmi ellenállás lehetőségeit". Az afféle megoldások – a már létrejött pártközi egyezmények és megállapodások szellemében – alighanem elnyernék a parlamenti többség támogatását, s talán még a lakosság körében is kedvező visszhangot váltanának ki. Így nyílna meg az út az „alkotmányos" vagy „legitim" diktatúra előtt.

A fejlődés korlátai

Tekintettel arra, hogy egyrészről a közép- és kelet-, másrészről a dél-eu­rópai demokratikus változások közti legnagyobb különbség abban áll, hogy az előbbiek nem szerves, belső fejlődós, hanem a külső környezet, nevezetesen a szovjet birodalom összeomlása következtében történtek; megvonhatunk egy másik párhuzamot is, méghozzá a harmadik világ­gal, ahol 1945 után, a gyarmatbirodalmak összeomlását követően új, független államok születtek. Akkoriban a frissen létrejött afrikai és ázsiai nemzetállamokban hasonlóképpen a demokrácia nagy reménységeit lát­ták, s mindenki arra számított: ők is megindulnak majd az iparosodott, kapitalista Nyugat nyomában, hogy virágzó, fejlett, modern társadalmak­ká váljanak.

A felzárkózás helyett azonban ezek az országok – kevés kivétellel – mindinkább lemaradtak, szakadékká mélyítve néhány évtized alatt a fej­lett tőkés államok és a nyomorba süppedő harmadik világ közti különb­séget. A történtekkel egyidejűleg a lineáris fejlődés és modernizáció evolúciós modelljeit kezdték kiszorítani az alárendelt fejlődésről szóló el­méletek, majd megszólaltak olyan hangok is, melyek a harmadik világ elszegényedéséért az „elsőt" tették felelőssé. A kapitalista világgazda­ságba történő integráció nemhogy segítené a periférián rekedt országok felemelkedését, csak fokozza a polarizálódást és a globális egyenlőtlen­séget.

Ráadásul: a dél-európai államok felfutásuk idején integrálódtak a vi­lággazdasági rendszerbe, és jól kamatoztatták az Európában megnyíló piaci lehetőségeket. A közép- és kelet-európai gazdaságok azonban gyengék, régóta válsággal küszködnek, és az új versenyhelyzetben csak kudarcok várnak rájuk. A kérdés nem az – mint polgáraik zöme hinni szeretné -, hogy a szociáldemokrata Svédországot vagy a thatcheri Angliát válasszák, hanem hogy lesüllyednek-e Mexikó és Bolívia mellé a harmadik világba. Johan Galtung fejlődésszakértő felvetette: nagyon is elképzelhető, hogy „Kelet-Európa egy részén a központosított szocialista tervgazdaságok sebesen periferikus kapitalizmusokká változnak át, olyan harmadik világbeli vonásokat felvéve, mint a vertikális nemzetközi munkamegosztás, aránytalan fejlesztés, szoros elit-együttműködés, nö­vekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség, sőt nyomor a társadalom al­sóbb rétegeiben."³⁸

Az utóbbi idők fejleményei azonban kétségbe vonták az alárendelt fejlődésről és a globális kizsákmányolásról szóló túlzottan borúlátó elmé­leteket; elég, ha az „újonnan párosodott országokra" gondolunk, me­lyek, úgy tűnik, sikeresen maguk mögött hagyták a perifériát, a harmadik világot. A négy délkelet-ázsiai „kis tigris" – Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr – jelentősen fokozta termelését, s figyelemreméltó növe­kedési rátákkal dicsekedhet. Sokan úgy vélik, hogy kivált Magyarország követheti példájukat, és ahelyett, hogy lesüllyedne a harmadik világba, a „másodikból" az „elsőbe" léphet. Mindamellett hozzá kell tennünk, hogy az „újonnan iparosodott országok" káprázatos eredményeiket csakis úgy érhették el, hogy a bérek és az adók alacsonyan tartásával, valamint a szakszervezeti mozgalom visszaszorításával hatalmas mennyiségű nemzetközi működötökét csábítottak termelésük szervezetébe. Szelényi Iván azt írja, hogy „a dél-koreai gazdasági csodáért alighanem dél-koreai politikai árat kell fizetnünk"; ám az ár megfizetése még nem teszi törvényszerűvé a sikert. Szelényi szerint „A legtöbb harmadik vi­lágbeli ország lerótta, amit kell – zsarnoki, diktatórikus politikai rendsze­reket épített ki, elnyomja a szakszervezeteket, elfogadja a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, a tömeges munkanélküliséget vagy az alul foglalkoztatottságot – ám továbbra is foglya marad elmaradottságának."³⁹

Magyarország, valamint Közép- és Kelet-Európa másik lehetséges útja a latinamerikanizáció, amelyen – egyes megfigyelők szerint – Len­gyelország már meg is indult. A latin-amerikai demokráciák gyakran igen rövid életűek voltak, törékeny parlamenti rendszereket hoztak létre, me­lyek aztán katonai juntákkal vagy populista elnökökkel voltak kénytele­nek reménytelen küzdelmeket vívni. A latin-amerikai rezsimek élesen megosztott társadalmakra telepedtek rá; szűk városi elitjeik európai élet­módot folytatnak, miközben elszegényedő tömegeik egy része már a „negyedik világba" merült alá. Ezek az országok nagyrészt a transznaci­onális korporációk és a nemzetközi nagyvállalatok működése révén il­leszkedtek be a világgazdaságba, lehetőséget adva a helyi komprádor burzsoázia felemelkedésére.

Andre Gunder Frank véleménye szerint a közép- és kelet-európai ál­lamok csakugyan a latinamerikanizáció szélén állnak, ezt – a demokrá­ciára leselkedő valódi veszélyt – bizonyítják azok „az elnyomó gazdasági intézkedések, melyeket a demokratikus kormányok a világpiaci verseny­képesség érdekében róttak kénytelen-kelletlen népeikre". A világrend­szerbe történő betagozódással, a piac megteremtésével és a privatizáci­óval „csak újfajta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulnak ki"; a „társadalomnak mindenképpen fizetnie kell … de az eredményt senki sem biztosítja". Frank Argentínát és Brazíliát hozza fel például; azt a két országot, ahol a gazdasági kudarcokból, a kirívó és nem szűnő társadal­mi egyenlőtlenségekből jól láthatjuk, milyen korlátozott lehetőségek van­nak a fejlődésre a tőkés világrendszeren belül.⁴⁰

Samir Amin szintén úgy véli, hogy a kommunista rezsimek összeom­lásával „ezek az országok bekapcsolódnak a kapitalista világrendszer­be", s a végkimeneteit illetően a többi megfigyelőhöz hasonlóan ő is bo­rúlátó. Megállapítja, hogy az „igazi kapitalizmus… mindig nemzetközi­vé szélesíti az egyenlőtlenségeket" egyúttal „polarizálva a belső vi­szonyokat is, melynek következtében növekednek a jövedelmi kü­lönbségek, fokozódik a munkanélküliség és a marginalizáció." A vi­lágrendszerbe való beilleszkedés kedvezőtlenül fog hatni a kelet-európai népekre, mivel „a kapitalista restaurációból hasznot húzó szignifi­káns kisebbség … vágyai netovábbját, a nyugati életszínvonalat csak a tömegek felmorzsolásával érheti el". Amin szintén tart attól, hogy „a demokratikus átmenet diktatúrába torkollik."⁴¹

Immánuel Wallerstein, a „világrendszerekről" szóló elmélet atyja, már elfogulatlanabbnak tűnik, és nem zárja ki a lehetőséget, hogy Magyaror­szág – még ha Dániává nem válhat is soha – követheti esetleg Portugá­lia, Görögország vagy Írország útját. Bizonyos szempontból azonban Wallerstein még az előbbieknél is determinisztikusabb álláspontot foglal el, kijelentve, hogy a Kelet-Európát és a szélesebb világot megosztó egyenlőtlenségek 1989 után sem változnak: „Magyarország szegény or­szág marad. Az volt a kommunizmus előtt, az volt a kommunizmus alatt, és az lesz a kommunizmus után után is." Wallerstein szerint a közép-kelet-európai országok „nem reménykedhetnek komolyan a gazdasági fejlődésben". Mindazonáltal „semmiképp sincsenek különleges helyzet­ben", csupán most mennek át azon – kisebb eltérésekkel -, amin Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány évvel ezelőtt. „Közép-Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szembe keH nézniük a valóság­gal: a jelenlegi rendszer keretein belül nem fejlődhetnek tovább."⁴²

Az új osztálykonfliktusok kialakulásának esélyei

A kelet-európai események, úgy látszik, alátámasztják Immánuel Wal­lerstein azon régóta hangoztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer volta­képpen sofiasem volt „rendszer", s ma is – akárcsak tegnap – mind­össze egyetlen világrendszer létezik. Ehhez a véleményhez csatlakozik Hillel Ticktin is, aki szerint a szovjet felállás még csak önálló „termelési módnak" sem volt tekinthető.

Láthatjuk tehát, hogy a közép-kelet-európai országoknak sem a tár­sadalmi-gazdasági berendezkedése, sem a világrendben elfoglalt helye nem változott meg olyan radikálisan az 1989 előtti állapotokhoz képest, mint ahogy azt a kommentátorok zöme sugallja. Ezzel pedig visszajutot­tunk kiindulópontunkhoz, a kontinuitás elméletéhez, mellyel – elvetve a demokratikus átmenet teóriáját – fogódzót kívántam nyújtani az 1989 óta lezajlott közép-kelet-európai változások megértéséhez.

A változások azt jelentették Magyarország számára, hogy ezen­túl új, közvetlenebb módon kell bekapcsolódnia a kapitalista világ­gazdaságba. Az államszocializmus struktúrája – mely szerintem igenis önálló rendszert képviselt – egyáltalán nem akadályozta az in­tegrációt, sőt, nagyon is megfelelt ennek a célnak. A tegnapi nó­menklatúra, elsősorban is a technokraták és cégigazgatók új nemzedé­ke, nem csinált gondot abból, hogy a pártkönyvecskéjén vett egykori ki­váltságait mára a multinacionális korporációk alkalmazottainak kijáró vál­lalati kocsikra és „repi"-keretből fizetett jólétre cserélje. Az új gazdasági elit ugyanakkor merőben különbözik a latin-amerikai típusú, hagyomá­nyos „komprádor burzsoáziától", s csakhamar belesimul majd a „nem­zetközi transznacionális burzsoáziába", helyesebben „transznacionális tőkésosztályba". Legpregnánsabb képviselője ennek a rétegnek Ma­gyarország volt miniszterelnöke, Németh Miklós, a Harvardon végzett közgazdász, immáron az Európai Együttműködési és Fejlesztési Bank alelnöke, aki ugyanolyan otthonosan mozog a kapitalista világpiacon, mint a kelet-európai bürokrácia útvesztőiben.

1989 után egy darabig úgy tetszett, beteljesedik Szelényi Iván és Konrád György régi jóslata – az íróktól és költőktől zsúfolt képviselőhá­zakat, drámaíró köztársasági elnököket látva úgy érezhettük, Közép-Ke­let-Európában az értelmiség útja tényleg elvezet az osztályhatalomhoz. Ám az igazi hatalom nem az értelmiség kezében összpontosult, az intellektuelek csak az új gazdasági elit számára egyengették a tere­pet. Szelényi jövendölésének megfelelően, a valódi hatalmat hamaro­san a nemzetközi tőke és képviselői ragadták magukhoz, mely utób­biak javarészt az előző rendszer uralkodó rétegéből verbuválódtak.

Igaz, hogy Magyarországnak a nemzetközi gazdaságban elfoglalt új helyzete megjavította az elit életesélyeit, a néptömegek kilátásai viszont sötétebbek, mint azelőtt A hatalmi köröknek egyremegy, Os­lo, Lisszabon, Isztambul, Bangkok vagy Szöul a végállomás, a munká­soknak és parasztoknak azonban nem mindegy, hol kötnek ki. Nemcsak Karol Modzelewski lengyel szocialista tart attól, hogy a Közép- és Kelet-Európában folytatott gazdaságpolitika végül lerombolhatja a térség or­szágainak termelő potenciálját, ami – „anyagi fogalmakban gondolkodva – a harmadik világ szintjére süllyesztené Európának ezt a szögletét". Hasonló aggodalmainak adott hangot Jelcin Oroszországával kapcsolat­ban a volt ellenzéki, Borisz Kagarlickij is, amikor kijelentette: „A kormány gazdasági intézkedéseivel a válságot nem leküzdeni, hanem meglova­golni akarja az új elit érdekében, mely arra ácsingózik, hogy az ország latinamerikanizációján minél többet nyerjen." A szociológiai vizsgálatok Magyarországon is azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta egyre népe­sebb rétegeknek okoz gondot megkeresni a kenyérre valót.

Ellentmondásos, de nagyon Is jellegzetes a kelet-európai értelmiségi­eknek a fokozódó egyenlőtlenségekre adott válasza; ők ugyanis nem annyira az igazságtalanság és a nyomor terjedésétől félnek, mint inkább attól, hogy az elkeseredett tömegek fellázadnak, hátukon egy új populis­ta diktatúrát emelve hatalomra. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus attól tart, hogy „újból felkel a mély, robban a társadalom … fellázadnak a tömegek", a magyar társadalomtudósok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mind elégedetlenebb és csalódottabb lakosság az egész demok­ratikus rendszer ellen fordulhat – „Kalibán a küszöbön áll".

Miközben zajlottak az 1989. évi változások, két magyar szociológus, Csepeli György és Örkény Antal kérdőíves attitűdvizsgálatokat végzett a társadalom széles köreiben; az eredményeket elemezve megállapítot­ták, hogy az emberek politikai, ideológiai meggyőződései strukturálisan és szociálisan meghatározottak, gyakran már a „születéssel kódoltak"; kimutatták továbbá, hogy az alsóbb osztályok „zavarodott tömegek-megrögzött politikai tudattal … reakcióik következetlenek, logikailag összeegyeztethetetlen viselkedéselemekből állnak". Csepeli és Örkény szerint az átlagember nem megfelelően szocializált, nincs meg az a kul­turális, politikai és anyagi tőkéje, mely a piacgazdaságban és a demok­ráciában való boldoguláshoz szükséges. Csak az értelmiségiek képesek a következetes és elfogadható nézetrendszerek elsajátítására. A töme­gek – óvnak a szerzők – könnyen áldozatul eshetnek a redisztributív el­veket valló és a piaccal szembeni gyanakvó, a liberalizmus elutasítását az etnocentrikus nacionalizmussal ötvöző populista demagógiának.⁴³

A fenti nézetek a régi lenini dogmák és a liberális elgondolások külö­nös elegyét adják. Továbbviszik például azt a lenini eszmét, hogy a munkások nem képesek maguk kialakítani magukban a szocialista tuda­tot, hanem azt az értelmiségieknek kell „kívülről" beléjük plántálni. Ugyanakkor erősen emlékeztet e felfogás a 19. századi liberálisok de­mokráciával kapcsolatos aggodalmaira is: Ortega y Gasset rettegésére a „tömegek lázadásától", John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville félel­meire a „kollektív középszerűség" uralmának és a „többség zsarnoksá­gának" eljövetelétől. Alighanem még beszédesebb Jadwiga Staniszkis intelme, mely szerint egy esetleges jövőbeni lázadás az – általa úgyne­vezett „etikai szocializmus" alakját öltheti magára. Azok után, hogy a marxizmust évtizedekig az erkölcsi meggondolások állítólagos száműzé­sével vádolták, tényleg mindennek a teteje kijelenteni, hogy a demokrá­ciát fenyegető legnagyobb veszély ma az „etikai szocializmus"!

A közép- és kelet-európai értelmiségiek a népi mozgalmakra mindig is ösztönös bizalmatlansággal és félelemmel reagáltak. A legjobb példa erre talán a Kalibán felbukkanásától rettegő magyar intellektuelek vész­kiáltása. Ezek a kelet-európai értelmiségiek szoronganak attól a le­hetőségtől, hogy a gazdasági reformok következményei: a hanyatló élet­színvonal és növekvő munkanélküliség ellen felkelő tömegek hátán egy új diktatúra emelkedhet hatalomra. Nem veszik észre, hogy a diktatóri­kus veszély egész máshol rejlik: saját elitista nézeteikben, a néppel szembeni leereszkedő, gyámkodó magatartásukban, azon meg­győződésükben, hogy az ő szocializációjuk előbbre való, „kulturális tőké­jük" pedig értékesebb. Ennél is rosszabb azonban az, hogy nem veszik tudomásul a népietekben rejlő diktatúraellenességet és alkotótehetsé­get. A kommunizmus összeomlása után alighanem itt az ideje, hogy megint elismételjük Zygmunt Bauman öt évvel ezelőtt megfogalmazott szavait, melyekkel „felhívja az értelmiségi elit figyelmét a népi tekintélyellenesség eleddig nem sejtett radikalizmusára".⁴⁴

Az államszocializmus négy évtizede nemcsak az elnyomás, hanem az ellenállás négy évtizede is volt Hosszú történelmi tanulóidő, melynek során az értelmiségiek egyáltalán nem biztos, hogy több, vagy legalább ugyanannyi tapasztalatot szereztek, mint a tömegek. Azonkívül a harma­dik világgal vont párhuzamok nem szabad hogy elfeledtessék velünk a közép- és kelet-európai országok sajátosságait. Mint Karol Modzelewski rámutatott ,A kelet-európai társadalmak teljesen mások, mint a har­madik világbeliek. Többre vágynak és kevesebbet tűrnek. Amellett jóval iskolázottabbak is. Nemcsak népes értelmiségi rétegük, hanem képzett munkásaik is vannak … (akik) sokkal magasabbra tekintenek."⁴⁵ A kelet-európai alsóbb osztályok aligha néznék egykedvűen, hogy élet­színvonaluk a harmadik világ szintjére süllyedjen. Valószínűleg azt sem engednék, hogy frissen szerzett demokratikus jogaikat akárki megcsor­bítsa. Mondhatnak bármit az értelmiségiek és a tudósok, a tömegek is­kolázottsági szintje lehetővé teszi, hogy megmozdulásaik ne merüljenek ki spontán kenyérlázadásokban és szervezetlen tiltakozásokban.

Közép- és Kelet-Európában az elmúlt negyven év nem volt híján a diktatúra ellen irányuló tudatos és jól szervezett népi mozgalmaknak – ilyenek voltak az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák és az 1980-1981-es lengyel megmozdulások, hogy csak a legfontosabbakat említ­sük. A kommunista uralom elleni népfelkelésekben ráadásul mindig igen markánsan megmutatkozott az „etikai szocialista" beütés, bizonyítékul a történelmi kontinuitásra, mely aligha enyészik el a régi rendszerek távoz­tával.

A kommunizmus összeomlása hatálytalanította a marxizmust mint politikai programot, és megcáfolta, hogy a szocializmus lenne az embe­riség gondjainak végső megoldása; ez azonban egyáltalán nem jelenti a szocialista mozgalom és ideológia végét; ellenkezőleg, az új korszakban valódi demokrácia csak akkor fog kialakulni, ha feléled az autentikus, te­kintélyellenes népi szocializmus, mely már a kommunista állammal szembeni tiltakozásoknak és felkeléseknek is a kezdetektől fogva forrá­sa volt.

A huszadik századi marxisták ugyan folyvást agóniának nézték a ka­pitalizmus vajúdását, ám félő, hogy a győzelmi mámorban úszó század­végi liberálisok ugyanebbe a hibába esnek, amikor nagy lelkesen a szo­cializmus halotti beszédét Írják. Érhetik még őket meglepetések; mint Mhichael Burawoy és János Lukács nemrégiben megjelent könyvük, a The Radiant Past záró soraiban megjegyezték: „A szocializmusért folytatott küzdelem napja egyáltalán nem áldozott le, ellenkezőleg: még csak most virrad fel."⁴⁶

(Ford.: Szálai Miklós)

Jegyzetek

Cikkem címét Szálai Erzsébettől kölcsönöztem, aki a Valóság 1991. júniusi (6.) számában ugyanilyen címmel jelentetett meg egy tanulmányt

1 J. F. Brown: Surge to Freedom: The End of Communist Ruie in Eastern Euro­pe, USA, Duke University Press, 1991; Timothy Carton Ash: We the People, Camb­ridge, Granta/Penguin, 1990.

2 Francis Fukuyama: The End of History?, in: The National Interest. 1989. nyári, 16-os szám; újra nyomva Francis Fukuyama The End of History and the Last Man című könyvében, London Hamish Hamirton, 1992.

3 Ágh Attila: The „Comparative Revolution" and the Transition in Central and So­uthern Europe, Budapest Papers on Democratic Transition, 7-es szám, Budapest, Hungárián Center tor Democracy Studies Foundation, 1991. 2. o.

4 A spanyol és a magyar átalakulás egyik legszemléletesebb összehasonlítását Bozóki András „The Hungarian Transition in a Comparative Perspective" clmú ta­nulmányában olvashatjuk, In: András Bozóki-András Körösényi- George Schöpflin (szark.): Post-Communist Transition: Emerging Pluralism in Hungary, London, Pin­tér, 1992. 163-191. o.

5 Bob Dent: Rendszerváltás is only a word, in: New Statesman and Society 1992. ápr. 30-31. o.

6 Krausz Tamás: Kik azok a populisták? Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 10-i számában; valamint Krausz Tamás: Konzervatív forradalom vagy demokratikus fordulat?, beszéd, elhangzott a „Szociáldemokrácia és a kelet-közép-európai or­szágok átalakulási folyamata" címmel összehívott nemzetközi konferencián, melyet 1991. szeptemberében tartottak Budapesten.

7 Robert C. Tucker: What time is it in Russla's history?, in: Catherine Merrídale and Chris Ward (szerk.): Perestroika: The Historical Perspecitve, London, Edward Arnold, 1991. 44. o.

8 Mark Almond, Daily Telegraph, 1991, dec. 27-i szám; Jonathan Steele, Guardi­an, 1992. jan. 30-i szám, valamint Hajdú Tibor: A drapéria változott, az államkapi­talizmus marad. Megjelent a Csakazértis 1992. évi első számának 2. kötetében, lásd. a 15, oldalt.

9 Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe, London, Cambridge University Press, 1992. 176. o.

10 Ken Jowitt: The Leninist Legacy, in: Ivo Banac (szerk.): Eastern Europe in Re­volution, New York, Cornell University Press, 1992. 220. o.

11 Ninos Poulantzas: The Crisis of the Dictatoriships, London, New Left Books, 1976. 136. és 144. o.

12 A portugál forradalom részletesebb elemzését Id. Bili Lomax tanulmányában: Ideology and lllusion in the Portuguese Revolution, in: Lawrence S. Graham-Douglas L. Wheller (szerk.): In Search of Modern Portugal: The Revolution and its Conseqences, Madison, University of Wisconsin Press, 1982. a népi mozgalomról Id: Nancy Gina Bermeo: The Revolution within the Revolution: Workers, Control in Rural Portugál, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1986, valamint John L. Hammond: Building Poputar Power: Workers, and Neighbour Movements in the Portuguese Revolution, New York, Monthly Review Press, 1988.

13 András Hegedűs: Democracy and socialism – East and West, in: Ken Coates and Fred Singleton (szerk.): The Just Society, Nottingham, Spokesman, 1977. 165. o.

14 Marc Rakovski (utóirat: György Bence-János Kis): Towards an East European Marxism, London, Allison and Busby, 1978.

15 Bruno Rizzi: The Bureaucratization oithe World, London, Tavistock, 1985.

16 Umberto Melotti: Marx and the Third World, London, Macmillan, 1977. 148. o.

17 Hillel Ticktin: Mikhail Gorbachevand Mrs. Thatcher: Allies in Crisis, in Critique, 1990. 22. szám; valamint Frank Füredi: The Soviet-Union Demystified, London, Jú­nius, 1986.

18 Victor Nee-David Stark: Toward an Institutional Analysis of State Socialism, in: Victor Nee-David Stark (szerk.): Remarking the Economic Institutidns ot Socialism: China and Eastern Europe, Stanford, Calif., Stanlord University Press, 1989. 30. o.

19 Kéri László: Összeomlás után, Budapest, Kossuth, 1991, 126. és 148. o.

20 Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz: Az ellenzéki kerekasztal, Mozgó Vi­lág, 1990. aug. 16. köt, 8. sz. 31. o.

21 Judith Ingram: The Political Struggle and the Press, in: Incaptive Minds, Institute for Democracy in Eastern Europe, New York, 1992. tavasz, 5. kötet. 1. sz. (19); valamint Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? Polgári tiltakozás Magyarországon 1990 óta. 1992. Budapest, kézirat

22 Bihari Mihály: Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon: 1989­1990, in: Kurtán Sándor-Péter Sándor-Vass László (szerk): Magyarország Politikai Évkönyve 1991, Budapest, Ecomox, 1991. 40-44. o.

23 Károly Okolicsányi: Privatization Drive Slackens, In: Report on East Europe, 1991. oki 25, 2. kötet, 43. sz. 14. o.

24 Móra Mária: Az állami vállalatok (ál)privatizációja, Közgazdasági Szemle, 1991. jún.; valamint Voszka Éva: Privatizációs illúziók, Társadalmi Szemle, 1991. dec.

25 Judit Kiss: Privatization in Hungary, a tanulmányt az International Privatizálj­on: Strategies and Practices című konferencián nyújtották be, 1991 szeptemberé­ben a St Andrews University-n, 1. o.

26 Simon Jánost Irene Czekierska idézi „The get rich quick world of Hungarys's Lada louts" című cikkében, a Guardian 1992. május 2-i számában.

27 Elemér Hankiss: What the Hungarians saw lirst, in: Gwyn Prins (szerk): Spring in Winter: the 1989 Revolutions, Manchester, Manchester University Press, 1990. 26-27. o,

28 David Stark: Privatization In Hungary: From Plan to Markét or From Plan to clan?, in: East Europaan Politcs and Societies? 1990, ősz, 4. kötet, 3. sz. 351-392. o.

29 Terry Cox: Privatization and New Economic Groupings in Hungary, a tanul­mányt a New Directions in Hungary címmel összehívott konferencián nyújtották be. (1992. június, Glasgow University.)

30 Milovan Djilas: The Unperiect Society: Beyond the New Glass, London, Unwin Books, 1969. 187. o.

31 A magyar pártrendszerről részletesebben Id: Paul Lewis-Bill Lomax-Gordon Wightman: The emergence of Multi-Party Systems in the East-Central European Countries: A Comparative Perspective, in; Hans-Dieter Klingemann-Geoffrey Pridham-Talu Vanhanen (szerk.): Rooting Fragile Democracies: Régime Transition in Eastem Europe, Cambridge, Mass., Harvard University Press, megjelenés alatt.

32 Judy Batt: Easf Central Europe from Reform to Transformation, London, Pin­tér, 1991. 45. o.

33 Konrád György: Antipolitika, Budapest, 1989.

34 Szalai Erzsébet: A valódi rendszerváltás esélyei Magyarországon, Budapest, publikálatlan kézirat, 1991.

35 Attila Ágh: Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View, in: György Szoboszlai (szerk.): Democracy and Political Transformation, Bu­dapest, Magyar Politikatudományi Társaság, 1991. 119. o.

36 Jadwiga Staniszkis im., 221-225; valamint Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt, Budapest, Népszabadság, 1991. aug. 24.

37 Péter Bihari: From Where to Where? Rellections on Hungary's Social Revo-lution, in: Ralph Miliband-Leo Panitch (szerk.): The Socialist Regisler 1991, London Merlin Press, 1991.

38 Johan Gartung: Cassandra or Polyanna, Two Scenarios tor Europe, in: inter­national Foundation lor Development Alternatives Dossier, 1990. okt.-dec, 79. sz. 60. o.

39 Iván Szelényi: Alternative Fulures tor Eastern Europe: The Case ot Hungary, in: East-European Politks and Societies, 1990. tavasz, 2. kötet, 2. sz.

40 Andre Gunder Frank: Revolution in Eastern Europe, in; Third World Quarterly, 1990. 12. kötet, 2.sz. 47-49. o.

41 Samir Amin: The Future of Socialism, in: Monthly Revies, 1990 júl.-aug., 42. kötet, 3. sz. 10, 13, 20 és 22. o. L. még: Amin: The Empire of Chaos, New York, Monthly Review Press, 1992.

42 Idézetek az Immanuel Wallersteinnel folytatott beszélgetésekből, megjelentek az Eszmélet-ben és a Mozgó Világ-ban, Budapest, 1990. szeptember és 1991. szeptember. L. még: Immanuel Wallerstein: The Collapse of Liberalism, in: The So-cialist Reghster 1992, London, Merlin Press, 1992.96-110. o.

43 György Csepeli and Antal Örkény: Ideology and Political Beliefs in Hungary, London, Pintér, 1992.

44 Zygmunt Bauman: Intellectuals In East-Central Europe: Continuity and Change, in: Eastern European Politics and Societies, 1987. tavasz, 1. kötet, 2. sz. 186. o.

45 Karol Modzelewski: A Viable Left, in: Uncapive Minds, 1991. ősz, 4. kötet, 3. sz. 111.0.

46 Michael Burawoy-János Lukács: The Radiant Past: Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism, Chicago, University of Chicago Press, 1992. 174. o.

Szerkesztőségi megjegyzés:

Természetesen nem osztjuk azt a sajnos néhol Bill Lomax elemzésében is érezhető szemléletet, melynek jegyében lényegében a nyugat-európai típusú de­mokrácia irányában megtett haladás foka tekintetik a fejlettség kritériumának. Úgy hisszük, a fejlődés (a demokrácia fejlődése is) bonyolultabb dolog, és a ke­let-európai történelemnek is vannak és lesznek e téren mondandói a Nyugat szá­mára. Lomax Írását azért tartottuk mégis közlésre méltónak, mert közelmúltunk és, jelenünk értelmezéséhez a külső szem" érdekes megfigyeléseivel, sok találó kritikai megjegyzéssel és, meglehet, termékeny megfontolásokkal szolgál.

Magyarországon a futball mellett a mezőgazdaság az a téma, ami­hez mindenki ért – amíg a partvonalon kívül van. De ha egy egye­nesét bele kellene rúgni a labdába…

Nos, az utóbbi években a nemzeti-sőt, nép-nemzeti-váloga­tottban nemigen sikerült egyenesét rúgni ebbe a labdába. Igaz, hogy a válogatottba válogatott amatőrök kerültek, jobb esetben erős „küldetéstudattal". A profik a kispadokra, vagy inkább az öl­tözőkbe ültek be, ahonnan keserűen nézik a csapat vergődését, az öngólok szűnni nem akaró sorozatát.

Csakhogy ezen a mérkőzésen senki sem egyszerűen csak néző, itt mindannyiunk bőrére, zsebére megy a játék. És az is ki­derült, nem is olyan egyszerű ez, hogy bárki ránéz a földre, és már dől is a pénz. Még két évig futotta a lendületből… mára azonban ez a lendület kifulladt, és most jogos az aggodalom.

Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi (nép-) nemzeti válogatott jóné-hány tagja fennen hirdette, hogy az ipari munkanélküliek tömegét a mezőgazdaság fel fogja szívni. 1991 végéig, tehát két év alatt egyötödével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma… ez több, mint 130 ezer embert jelent. A maradók pe­dig már 1991-ben havi 4.500 Ft-tal kerestek kevesebbet, mint a másutt dolgozó honfitársaik átlaga, összegében pedig min­tegy 11 milliárd Ft-tal volt alacsonyabb a bérköltség 1991-ben, mint 1990-ben.

Bevezetésként vegyünk még szemügyre néhány további jel­lemző adatot.

A mezőgazdaság beruházásai változatlan áron a 70-es évek át­lagához képest több mint 80%-kai estek vissza. Ezen belül az 1991. évi beruházások az előző évinek a felét sem érték el. Mond­hatnánk, hogy ez bizony általános tendencia, a gazdaság egészé­ben is csökkentek a beruházások.

Az ún. anyagi ágak beruházásainak 1985-ben 16,2%-a, 1990-ben 12,4%-a jutott a mezőgazdaságra, 1991-ben azon­ban már csak 7%-a. Eközben az ipar részesedése 48,6%-ról 56%-ra nőtt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaság ágazati szintű vesztesége 1991-ben meghaladta a 20 milliárd Ft-ot, a gazdaságok kétharmada veszteséggel zárta az évet.

Visszaesett a termelés, mondhatnánk: de nem, hiszen az ága­zat nagyjából ugyanannyit termelt, mint 1990-ben. Elvesztette az ágazat a hagyományos külpiacait. Igen, de közben növelte má­sutt, és végeredményben 1991-ben az előző évi rekordexportot is túlszárnyalta. A piacvesztés azonban tény, de nem az exportban, mint azt a felületes híresztelés mondja, hanem belföldön. Az utóbbi három évben a hazai élelmiszertermelés itthoni értékesítése 30%-kal esett vissza, ezen belül 1991-ben a belföldi kereslet csökke­nése az élelmiszerek iránt megközelíti a 20%-ot. Az ember azt hin­né, hogy ha csökken a lakosság vásárlóereje és összes fogyasz­tása, akkor növekszik az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasz­tásának aránya. A valóság az, hogy az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások aránya 1991-ben az összes fogyasz­tásnak csak 36%-át tette ki, míg ez az arány egy évvel korábban 38,4% és 1985-ben még 42,3% volt.

Ez az arányváltozás több tényezőből adódik. Egyrészt abszolút mértékben is csökkent az élelmiszerfogyasztás, másrészt az élel­miszerfogyasztás szerkezetében kényszerű minőségi romlás kö­vetkezett be, harmadrészt pedig az élelmiszerek árának növeke­dése elmaradt az átlagos inflációtól.

Míg 1991-ben a fogyasztói árak átlagos szintje 35%-kal, az élel­miszerek ára csak 21,9%-kal nőtt. (A ruházati cikkek ára 32,1%-kal, a fűtés és háztartási energia ára 81%-kal, az iparcikkeké 43,4%-kal, a szolgáltatásoké 41%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.) Ez azt is jelenti, hogy az élelmiszerek nélkül számított fo­gyasztói árszínvonal növekedése tavaly meghaladta a 40%-ot.

Az élelmiszerek árának 21,9%-os drágulása mellett a mező­gazdasági termékek termelői ára 1990-hez képest 1%-kal csök­kent. Ez azt is jelenti, hogy 1991-ben a lakosság a mezőgazdaság igen súlyos áldozata árán menekült meg a nagyobb mértékű in­flációtól.

A piacvesztés tehát belföldön következett be, nem az export­ban, hiszen a nettó élelmiszerexport 1991-ben 41%-kal megha­ladta az előző évi rekordszintet is, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország teljesíteni tudta kötelezettségeit. Az összes exporton belül az élelmiszerek aránya az utolsó három évben 20%-ról 25% fölé emelkedett.

Az élelmiszergazdaság egyedül kitermelte az ország külső adósságainak teljes kamatterhet, „átvállalta" az infláció csök­kenésének terheit. Mit kapott cserébe? Több, mint 130 ezer fős létszámcsökkenést (a mezőgazdaságban volt a legna­gyobb a létszámcsökkenés), 11 milliárd ft-tal kevesebb mun­kabért, a beruházásokból való részesedésének drasztikus csökkenését, azt, hogy a csökkenő felvásárlási árak mellett több mint 40%-kal drágultak a termeléshez felhasznált anya­gok árai. Emellett az állami költségvetésbe sokkal többet fizetett be, mint amennyit onnan kapott

Mindezek tetejébe még teljes bizonytalanságit a politikától, ki­kiáltották bűnbaknak, és vállalhatja a kárpótlás csaknem teljes ter­hét is.

Meddig bírja még a terheket ez az ágazat? A vészjósló jelek már 1991-ben is mutatkoztak. Olyan mértékű volt a ráfordítások csökkentése (kényszertakarékosság), hogy – ha az árak nem nőttek volna, akkor-ez közel 100 milliárd Ft költségcsökkentést jelentett volna!

1991 folyamán az 1981-85-ös átlagához viszonyítva csupán 15,6% volt a műtrágya felhasználás. A lassú csökkenés 1984 óta tart, de 1990-ben és különösen 1991-ben drasztikus a visszaesés. Az utolsó két évi visszaesés több mint 80%-os. Összehasonlításul: 1991-ben a műtrágya felhasználás az 1975-ös mongóliai szinttel azonos.

A mezőgazdasági gépek forgalma az 1985-ös szinthez képest a negyedére esett vissza – darabszámban! Traktorból például ta­valy 70%-kal kevesebb kelt el, mint 85-ben, kombájnból 85%-kal csökkent a forgalom.

Az állatállománya számottevően csökkent. 1991-ben két mil­lióval csökkent a sertésállomány, és ami ennél is súlyosabb, közel 150 ezerrel a kocalétszám. A csökkenés mértéke 25%-os. De 10%-nál nagyobb mértékű a tehénlétszám csökkenése is.

1992 elejére a vetetlen területaránya hihetetlenül megugrott, a tavaszi vetések befejezése után mintegy 500 ezer, ha maradt par­lagon, ez azt jelenti, hogy a szántóterületeknek több, mint 10%-át már nem művelték meg. Ez az arány 1992 végére sajnos tovább növekszik.

1991 végére a mezőgazdasági foglalkoztatottak 57%-a dolgo­zott veszteséges gazdaságban, de ez az arány Békés megyében 75%, Baranyában 72%, és további három megyében is elérte a

70%-ot. Veszteséges gazdaságban működött az eszközállomány 55%-a, de Békés és Szolnok megyékben közel háromnegyede.

A mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlenül erős nyilasa mel­lett drasztikusan nőttek a bankköltségek is, 1991-ben az 1988-as szinthez képest megháromszorozódtak. A hitelállomány növeke­dési üteme ennek csupán a fele, hiszen a gazdaságoknak egyre nagyobb hányada válik hitelképtelenné. Ezen belül a beruházási hitelek állománya drasztikusan csökkent, míg a likviditási hitelek aránya és összege nőtt. A hitelképtelenségre jellemző, hogy a mezőgazdasági vállalkozások esetében a pénzeszköz fedezeti mutató 1991-ben csupán 10,3% a rövidlejáratú kötelezettségek­hez viszonyítva.

A válság elmélyülését látványosan jelzi, hogy az 1991. évi ada­tokalapján a mezőgazdaság változatlan eredmény mellett a gaz­daságokban maradó összes szabad pénzeszközökből 65 év alatt tudná visszafizetni, a tartozásokat, ha ezalatt egyáltalán nem fej­lesztene és nem venne fel újabb hiteleket! Ez a mutató 1989-ben még 5 év volt!

Ez azt jelenti, hogy az ágazat már képtelen az adósságállo­mányt rendezni, és hathatós beavatkozás nélkül szétesik. A hat­hatós beavatkozás azonban még várat magára. Közben a mezőgazdasági vállalkozások fele már csődbe jutott.

Ezzel szemben tanulságos képet mutat az élelmiszergazdaság költségvetési kapcsolatainak alakulása. 1991-ben az egész élel­miszervertikum 103,7 milliárd forinttal többet fizetett be a költség­vetésbe, mint amennyit onnan kapott támogatásként. A befizetési többlet 1990-hez viszonyítva 10 milliárd Ft-tal nőtt, annak ellenére, hogy az eredmény 50 milliárd Ft-tal romlott. Ez azt is mutatja, hogy az elvonáspolitika független a gazdálkodás teljesítményétől, és már az elvonások is a vagyon terhére történnek.

Intő jel azonban, hogy – bár a befizetési többlet nőtt – össze­gükben a befizetések elmaradtak az egy évvel korábbitól. 1992-ben a befizetések tovább csökkennek, és várhatóan csökken a nettó elvonás is, hiszen a támogatások már aligha csökkenthetők.

Az élelmiszervertikum tíz éven keresztül volt képes arra, hogy egyre nagyobb mértékben finanszírozza a költségve­tést. Eközben folyamatosan tudta növelni nettó exportját, még net­tó befizetőként is állta a versenyt a valóban erősen támogatott eu­rópai élelmiszerpiacon. Nem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer­gazdaság finanszírozta a külső és belső adósságot is. Közben azonban – különösen az utolsó két évben – felélte tartalékait, és már a vagyon felélése is megkezdődött.

Az élelmiszertermelés ilyen mértékű túlterhelése mára azt eredményezte, hogy az ágazat kritikus helyzetbe került, és ez ma a gazdaság egyik legsúlyosabb rizikófaktora lett.

Eközben folyik az ágazat tulajdoni és üzemszerkezeti átalakí­tása.

Kegyetlen tréfája az életnek, ez a folyamat is ebben az ágazat­ban veti a legnagyobb hullámokat. Az „ezeréves pörben" perújra­felvételre került sor. A földkérdés már a választások előtt az indo­koltnál jóval nagyobb teret kapott és a politika fő ütközőterületévé vált. Pedig a valóság az, hogy – minden tényleges probléma elle­nére – éppen a föld esetében maradt meg legnagyobb arányban a magántulajdon, hiszen a rendszercsere idején a termőföldeknek még közel 40%-a magántulajdonban volt. Emellett a mezőgazda­sági termelésben bírt legkisebb súllyal az állami gazdálkodás, és legnagyobb arányban volt jelen a valóságos magángazdálkodás. De hát ez csupán tény, és mint tudjuk, a politikát ez legfeljebb za­varja, de alig befolyásolja…

Az elvitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdasági szövetkeze­tek megszervezése idején sok esetben csorbát szenvedett az ön­kéntesség, emellett azonban mégis tény, hogy ezek a szövetke­zetek nagyon messze estek a kolhoztípustól. A földtulajdont il­letően is messze estek, hiszen nálunk a kollektivizálás előtt nem került sor a földek államosítására.

A szövetkezetekbe belépett vagy bekényszerített emberek föld­tulajdonjoga megmaradt. Ez akkor is tény, ha az érintettek úgy érezték, hogy a közös használatba kényszerített földjüket elvették. A szövetkezet a földnek „csupán" a használati jogát szerezte meg, tulajdonjogot nem. A szövetkezeti földtulajdon lényegében 1968 végéig nem is létezett.

Az is tény, hogy a szövetkezetek egyéb vagyona úgy jött létre, hogy az mindig a tagság közös tulajdona volt, nem az államé.

Az is tény, hogy a belépést követően a tagok a tagsági viszo­nyukat már önként tartották meg, és a később belépők maronként léptek be. Számolni kellett volna azzal, hogy a szövetkezetek mai tagságának döntő hányada már önként vállalta a szövetkezeti tag­ságot.

Mielőtt azonban a mai mezőgazdasági tulajdonreformot alaposab­ban megvizsgálnánk, érdemes egy kicsit visszatekinteni, mi is tör­tént ezzel a szerencsétlen sorsú magyar földdel. Induljunk ki on­nan, hogy az 1848. évi IX. törvénycikk felszámolta a jobbágyoknak a földesúrtól való feudális függését és törölte a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A jobbágyfelszabadítás azonban a birtokszerke­zetben nem hozott alapvető átrendezést, a földterületnek mintegy fele földesúri birtokban maradt.

A kiegyezés hosszú időre stabilizálta a kialakult viszonyokat. Megerősödött a hitbizomány, területe tovább nőtt.

A századforduló táján a földbirtoknak alig 1%-a volt nagyobb 60 ha-nál, ezen belül is a legnagyobb 4000 birtok uralta az összes föld harmadát.

Az agrárnépesség 2/3-a lényegében agrárproletár volt. Az ak­kori piaci viszonyok az olcsó tömegtermelésnek kedveztek, ami konzerválta a nagybirtokrendszert. A fölösleges munkaerőt a ki­vándorlás „csapolta le", nem az ipar szívta fel.

A XX. században előbb az „őszirózsás forradalom" aztán a Rubinek-Nagyatádi-féle földreformocska tett kísérletet a földkérdés megoldására, de alapvető változás nem történt.

Európában továbbra is Magyarországon volt legerősebb a nagybirtok és leggyengébb a rengeteg törpebirtok. 1930-ban a nagybirtok átlagos mérete 2300 ha, a törpebirtokoké viszont nem érte el az 1 ha-t. Ezer alatt volt a 600 ha-nál nagyobb birtokok szá­ma, viszont több mint félmillió birtok volt kisebb 3 ha-nál. Ugyan­akkor az agrárnépesség 40%-a semmilyen földtulajdonnal sem rendelkezett.

AII. világégés végére általános követeléssé vált az átfogó föld­reform. Szinte napok alatt megszületett a megoldás, a 600/1945. ME szám alatt ismertté vált rendelet, amely mértékeiben a Nem­zeti Parasztpárt, a végrehajtás módjában pedig a Kommunista Párt javaslataira épült.

Az úri és az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig maradhattak meg, az efölötti részt kisajátították. (A legna­gyobb birtokok teljesen kisajátításra kerültek.)

A rendelet a kisajátításért kártalanítást helyezett kilátásba, ki­véve a nyilas és fasiszta vezetőket. Az összes kisajátított terü­letnek 10%-át tette ki az elkobzás, az eseteknek azonban közel 80% -a elkobzás volt. A kártalanítást aztán „elírta szent Dávid"…

Kiosztottak, 1,9 millió ha földet, kb. 640 ezer jogosult között. A földhöz jutottaknak 60%-a volt korábban földnélküli, ők átlagosan 3,5 ha földet kaptak.

A juttatott földért megváltási árat kellett fizetni, ami akkor kb. 5 évi bérleti díjnak felelt volna meg. A megfizetésre a földnélküliek 20 évi, a törpebirtokosok 10 évi részletfizetési lehetőséget kaptak. A megváltási ár szolgált volna a kártalanítás fedezetéül. Valójában azonban a megváltási árakból befolyt összegek a földmérésre és a földosztás költségeire mentek el, a kártalanítás pedig elmaradt. 1947-ben a megváltási ár törlesztését felfüggesztették. A juttatott földekre 10 éves forgalmi tilalom lépett életbe.

Így zajlott le a magyar történelem eddigi legnagyobb méretű földreformja. A folyamat jogszerűségét, igazságosságát figyelmen kívül hagyva is semmit sem oldott meg, inkább rontott a helyzeten. Eltűnt ugyan a nagybirtok, de nagyon megnőtt a 3 ha körüli törpe­birtokok száma és aránya.

A reform teljesen felszámolta a gépesített nagyüzemeket, a túl­ságosan elaprózott birtokok pedig gazdaságilag életképtelennek bizonyultak.

Ezt a földreformot nem gazdasági, hanem politikai-és részben szociális – szempontok szerint dolgozták ki és hajtották végre. A reformot nem előzte meg – és nem is követte – az agrárpolitika reformja.

A földosztás korlátozott magántulajdont hozott létre. A tulajdo­nost kötelezték a föld művelésére, és korlátozták a föld forgalmát.

A reform úgy valósult meg, hogy nem volt mivel megművelni a földet. Nagy számban kaptak földet olyan uradalmi cselédek, akik nem szoktak a gazdálkodáshoz.

A földreform után mintegy 2 millió család rendelkezett földdel. A12 ha-nál nagyobb birtokok száma alig 83 ezer volt, ezek átlagos területe 25 ha körül alakult. A birtokok 70%-a nem érte el a 3 ha-t, 40%-a pedig az 1 ha-t sem.

Ez az elkapkodott politikai földreform nem teremtette meg a működőképes mezőgazdaság alapjait. Ezt akkor is be kell látni, ha a földhöz juttatottak emberfeletti munkával szinte csodát művel­tek. Ez a „csoda" azonban kevés volt, Magyarország élelmisze­rimportra szorult és nettó importőr maradt egészen a hatvanas évek közepéig.

Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a földre­formnak, hogy követnie kellett valamilyen módon a birtokok újra-koncentrálásának. Követte is – de ismét nem gazdasági, hanem politikai megfontolások szerint.

Az első időszakot (1948-tól) a kuláklisták, a kötelező beszolgál­tatás, a paraszti rétegek egymás ellen hangolása, az erőszakos szövetkezetszervezés, a tagosítás jellemezte. Ezekhez párosul­tak az ismétlődő természeti csapások (aszály, fagy), és meg­kezdődött a földek „felajánlása", magyarul a földek elhagyása. Bi­zonyos értelemben megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a föld­tulajdonosok jelentős része a földért nem fizetett, nem volt hagyo­mányosan tulajdonos.

Emellett iszonyú adóterheket vetettek ki, szélesre nyílt az ag­rárolló. Gazdasági eszközökkel és politikai nyomással meg­kezdődött az alig megteremtett magángazdálkodás felszámolása. (Lám, a módszerek tekintetében nincsen új a Nap alatt…)

A „felajánlott" földek állami tulajdonba kerültek, akkor is, ha azo­kat tsz vágy tszcs használatába adták. 1949 és 53 között mintegy 1 millió ha föld került így állami tulajdonba.

Nagy Imre első kormányzása idején lényeges változások tör­téntek. Törölték a beszolgáltatási hátralékokat, csökkentették a beszolgáltatást, önkéntessé tették a földcseréket, megengedték a szövetkezetek felszámolását és a kilépést. Azok, akik „felajánlot­ták" a földjüket, de ismét gazdálkodni akartak, visszakapták azt. Ekkor 350 ezer ha került ismét magántulajdonba.

Ez a folyamat 1955 elejéig tartott, Nagy Imre eltávolításával is­mét „fokozták a tempót", folytatták a szövetkezetesítési kampányt, növelték a beszolgáltatást.

1956 tavaszán azonban felerősödött az ellenállás. A paraszt­ság már 56 nyarán megkezdte a maga „csendes forradalmát". Az őszi forradalmi eseményekben azonban a parasztság igen visszafogottan vett részt, az őszi munkák ideje volt, vetni kellett.

A forradalom végleg eltörölte a beszolgáltatási rendszert, legá­lissá tették a szövetkezetek feloszlását és a kilépést, korlátozottan engedélyezték a föld forgalmát.

1957-ben 1,3 millió egyéni gazdaság volt, ezek azonban igen kicsik voltak, általában nem tudtak eltartani egy családot. Az egyé­ni gazdaságoknak csupán negyede érte el a 6 ha-t. Felszereltsé­gük rendkívül alacsony színvonalú volt.

1958-59 telén 300 ezerrel nőtt a szövetkezeti tagok száma és 1,2 millió ha-ral a bevitt föld területe.

1959-60 telén újabb 380 ezer ember és 2 millió ha föld „lépett" szövetkezeti útra.

1960-61 telén további 340 ezer ember és 1,2 millió ha föld lé­pett szövetkezetbe… ezzel lényegében befejeződött a mezőgaz­daság kollektivizálása. A szövetkezeti szektor részesedése elérte a 70%-ot, a szántóterületben a 75%-ot, ennek 85%-át közösen művelték. Kezdettől jelen volt, de folyamatosan nőtt a munkaigé­nyes kultúrák részesművelése.

Ekkor a szövetkezeti érdekeltségbe tartozó földeknek 78%-a tulajdonjogi szempontból tagi magántulajdonban, 22%-a pedig használatra átengedett állami tulajdonban volt. Szövetkezeti föld­tulajdon nem létezett. Tehát eddig a szövetkezetesítés közvetlen tulajdoni sérelmet még nem okozott, legalábbis föld nem került szövetkezeti tulajdonba.

Paradoxnak tűnik, de igaz: a „legkeményebb" időszakban még nem voltjellemző a tulajdontól való megfosztás. Amit ma kárpóto­lunk, az minden propaganda ellenére nagyrészt nem ebben az időszakban történt. Mint láttuk, a „felajánlott" 1 millió ha-ból is 650 ezer ha visszakerült tulajdonosához.

Következett 1968, a reform éve. Már a 65-66-os gazdasági évtől nem kaptak a szövetkezetek termelési és felvásárlási irány­számokat. Megszűnt az előzetes hatósági tervegyeztetés. 66-ban 9%-kal emelték a felvásárlási árakat, 67-ben pedig elengedték a tsz-ek hiteleit.

Hozott azonban valami mást is ez a reform, valamit, ami a tu­lajdon legnagyobb sérelmét jelentette akkor, és utána még 20 éven át: a kötelező földmegváltást.

A nagy átszervezés után igen sokan kiléptek a szövetkezetből. Sok családban az idősek voltak a földtulajdonosok, ők léptek a szövetkezetbe. A fiatalok már nem a mezőgazdaságban találtak megélhetést, a szülők halála esetén azonban örökölték a föld tu­lajdonjogát, így egyre növekedett az olyan földek aránya, amelye­ket ugyan a szövetkezet használt, de tulajdonosa nem volt tagja a szövetkezetnek.

Ez a törvény a földtulajdon és a földhasználat egységének meg­teremtésére hivatkozva megteremtette az addig nem létező szövetkezeti földtulajdont. Ennek forrását a törvény az alábbiakban je­lölte meg:

• a polgári jog szerinti vásárlás;
• az állami tulajdon átengedése; földfelajánlások elfogadása;
• szövetkezeti tagságban nem álló személyek tulajdonában, de szövetkezeti használatban lévő földek kötelező megváltása.

A törvény egy év türelmi idővel, 1969 elején lépett hatályba.

A törést nem önmagában a szövetkezeti földtulajdonnak a meg­teremtése jelentette, hanem a kötelező megváltás. Törvény köte­lezte a tulajdonost tulajdona eladására, de törvény kötelezte a szö­vetkezetet is ennek elfogadására és a törvényben előírt vételár megfizetésére (ami 5 évi földjáradéknak felelt meg). Nem érintette ez a törvény a szövetkezeti tagokat, csak azokat, akik kiléptek a szövetkezetből, és azokat, akik szüleik halála esetén úgy örököl­ték volna a föld tulajdonjogát, hogy nem tagjai szövetkezetnek és három hónapon belül nem is léptek be. Mindez egyedülálló „ma­gyar módszer" volt, amivel nincs okunk büszkélkedni.

Itt látszólag óriási ellentmondás van. Bevezettek egy reformot, amely kimondva is a „tervszerű piacgazdaság" megteremtésére irányult – közben pedig a mezőgazdaságban megteremtették a földmagántulajdon felszámolásának útját. Vajon mi indíthatta az akkori hatalmat ilyen, a civilizált világban szokatlan, a történelem­ben példátlanul arcátlan lépés megtételére, ami 921 ezer embert fosztott meg tulajdonától?

A magyarázat a gazdaságpolitika területén található. A törvény indoklása tartalmaz is homályos célzást erre: „Az idegen tulajdon­ban lévő földek használata nagy terheket ró a termelőszövetkeze­tekre. A kívülállók egyre nagyobb számmal lépnek fel a szövetke­zeti földhasználat biztonságát zavaró földkiadásra és a haszonbér növelésére irányuló igényekkel…" (Addig törvényerejű rendelet garantálta a földek kiadását.)

A gazdaságpolitika egyik alappillére volt akkor – és azóta is – az élelmiszerárak alacsony szinten tartása. Ennek biztosítását szolgálta a földjáradék vagy haszonbérleti díj, a földtőke költségé­nek eltüntetése. Ennek a megvalósítását szolgálta ez a törvény, ami a most kárpótlandó sérelmek közül a legtöbbet okozta.

A tsz-ek azonban törvényes úton jutottak a földhöz… Törvény volt rá, és nem ők vették el a földtulajdont. A megváltást az állam hivatala mondta ki. Nem dönthetett a szövetkezet arról, hogy elfo­gadja-e a földet, és nem dönthetett a fizetendő vételárról sem. Mégis, az övék lett a föld.

A vételár igen alacsony volt, 5 évi földjáradéknak felelt meg. De vajon övék maradt-e a vételár? Valójában nem, mert – mint már kifejtettük – az egész éppen a földjáradék likvidálását célozta, és azt meg is valósította. Az élelmiszerárak nem nyújtottak fedezetet erre. Az árszabályozással, a mezőgazdaság jövedelmeinek szo­ros szabályozásával gondoskodót; arról az állam, hogy a ter­melőnél ne keletkezzék abszolút földjáradék, így lényegében az állami döntéssel megváltott földek ki nem fizetett vételárát a szövetkezetektől elvonták, és azt felélte a társadalom. Rész­ben ez a forrása annak, hogy ezidőtájt a magyar polgár relatíve olcsón jut élelemhez – persze, jövedelmeinek alakításába ez be van kalkulálva -, és részben ez az egyik oka a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképességének is.

Így aztán a tsz-ek, és tagjaik, akik látszólag haszonélvezői vol­tak ennek a törvénynek, egyben kárvallottjai is. De igazán kárval­lottjai most lettek, amikor a kárpótlásnál nekik kell helytállni. Pedig a kárpótlási törvény címe is mást mond:…..az állam által igazság­talanul okozott károk…" kárpótlásáról szól.

Ezt a néhány oldalnyi történelmi áttekintést kellett volna csupán elvégezni ahhoz, hogy a dolgok másképpen alakuljanak. Úgy lát­szik azonban, nálunk a történészek még mindig csak a régmúltat kutatják – vagy valami egészen másról van szó?

Amikor a kárpótlás rendszerébe a földárverés belekerült, azzal indokolták, hogy az alapul szolgáló időszakban – 1938-tól – több rendben érte sérelem a földtulajdont, így egyazon földdarabra több jogos igény is felmerült. Mert – és itt jön a svédcsavar – aki igaz­ságtalanul elvett földet megszerzett, az jóhiszemű tulajdonosnak tekintendő, hiszen az állam vette el és adta oda. Ez vonatkozik a zsidóktól, a németajkúaktól, a nagybirtokosoktól elvett és másnak adott földekre is. Csak egyre nem: a szövetkezeteknek ugyanígy, – tehát az állam által törvénnyel elvett és odaadott földekre… Mi több, a szövetkezeteknek kell helyt állni a zsidótörvényekért, a nagybirtok kisajátításáért, a svábok jogfosztásáért, az államnak történt földfelajánlásokért, a tagosításokért és a kötelező megvál­tásért is. Mi több, még á bebörtönözésekért, kivégzésekért, malenykij robotért, hadifogságért is. Itt valami nagyon nem stimmel.

Az elvitathatatlan, hogy a tulajdont ért sérelmek valamiféle le­zárása mellett nem lehetett elmenni. Az ilyen ügyek valamiféle ren­dezésének igénye nem egyszerűen csak az igazságtétel része­ként vetődik fel, hanem azért is, mert ha egy társadalom a polgári értékrendnek, a tulajdon biztonságának, piaci forgalmának hely­reállítására törekszik, nem mellőzheti az e téren okozott sérelmek valamiféle orvoslását. Nem kerülhető meg a tulajdont ért sérelmek rendezése azért sem, mert enélkül nem építhető megnyugtató ala­pokra egy új tulajdonreform, enélkül a privatizálás bármikor ismét megkérdőjelezhető lenne.

De vajon megnyugtató lezárását jelentheti-e a tulajdon kál­váriájának egy olyan kárpótlás, amely a saját logikája szerint is újabb, ugyanilyen természetű sérelmeket okoz?

Hogy miért így történt, azt csak a döntést ténylegesen előké­szítők és meghozók tudnák megmondani. Ez a színvallás még nem történt meg. A kárpótlásban jogosultként és kárvallottként is érintett kívülálló csak annyit tehet, hogy megkísérli megtalálni a dolgok logikáját. Tegyünk erre egy kísérletet most, próbáljuk meg kikövetkeztetni a történésekből azt, ami mögöttük lehet. Kiindul­hatunk abból, hogy a kárpótlás a privatizálás részét képezi.

Azzal, hogy a privatizálás alapelveiben a választások előtt nem alakult ki konszenzus, és utána az MDF-SZDSZ paktummal ez az ügy nem került az ún. kétharmados törvények közé, példátlan le­hetőséget kapott a hatalom gyakorlója. Felelőtlenül példátlan nagy lehetőséget… Egyedül eldöntheti, milyen módon és milyen körben alakul ki a jövő tulajdonosi rétege. Ráadásul úgy, hogy ez a réteg látszólag ettől a hatalomtól kapja a tulajdont, tehát hálával tartozik neki.

Mivel országon belül közismerten aligha van meg a piaci priva­tizáció alapja, a fizetőképes kereslet, kapott a parlamenti többség egy nagy lehetőséget: juttatással megteremtheti a saját kliens-ka­pitalizmusát, hatalmának jövőbeli alapját. És ehhez rendelkezésé­re áll a teljes állami vagyon!

Csakhogy ez a hatalom is kényelmesen puhának találta az elődei által a hatalmas arányú állami tulajdonnal kipárnázott bár­sonyszéket. A jelek szerint erről csak annyiban akar lemondani, amennyiben feltétlenül muszáj, és amennyire a költségvetéshez elengedhetetlenül szükséges. Kapórajött, hogy perújrafelvételt le­hetett kezdeményezni az „ezeréves pörben". Hiszen a mezőgaz­daság nagy része nincs az állam tulajdonában, támadt tehát a gon­dolat: osszuk szét azt! És lőn…

Módszerként kínálkozott a kárpótlás: sérelem volt elég, s ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet tulajdonhoz juttatni. Ebbe a logikába illik az is, ahogyan a szövetkezeti átmenetből is kárpót­lást csináltak, amennyiben a szövetkezeti vagyon nevesítésének jogosultjai közé bekerültek az egykor volt tagok és örököseik. Eh­hez ugyanis sánta az az indoklás, hogy egykor ők is benne dol­goztak. Ezen az alapon az állami vállalatokat is szét kellett volna osztani a benne dolgozók között. (Megjegyzem, eléggé csodál­kozni is lehet azon, hogy ezen a jogon – amit törvény mond ki – nem kezdték el követelni a dolgozók a gyáraknak, a tanárok az iskoláknak, a katonák a hadsereg vagyonának ingyenes szétosz­tását.)

Párosulhatott ez a gondolatmenet egy másikkal is. Nevezete­sen azzal, hogy a hatalomnak erőforrásokra is szüksége van, amit valahonnan el kell vonni. Csak onnan lehet, ahol van, ahol vél­hetően gyengébb az ellenállás, no és persze, ami amúgy nem az államé. Ez megint csak a mezőgazdaság. Megkezdjük tehát a mezőgazdaságban működő tőke elvonását (erről a fentiekben már szó esett). Elvonni azonban csak a mobilizálható tőkét, a for­gótőkét érdemes. Ezért aztán sorban születtek a mezőgazda­sági szövetkezetek föld-, ingatlan- és állóeszköz-forgalmát befa­gyasztó moratórium-törvények 1991-ben. így a kényszerhelyzet­ben lévő szövetkezetekből valóban ki lehetett vonni a forgótőkét, és ott maradt a föld, az ingatlan és az állóvagyon nagy része. így azonban ezek nem működtethetők, ismét forgótőkét kell tehát va­lamiképp ezekhez rendelni. Ezt a forrást a mezőgazdaságból ez­után is megélni szándékozó és kényszerülő embereknél találták meg. Ahhoz azonban, hogy a már említett lépéseket a társadalom­mal el lehessen fogadtatni és végre lehessen hajtani, szükséges volt a szövetkezetek megfelelő befeketítése, velük szemben a bi­zalmatlanság felkeltése. Ez is megtörtént. Emiatt azonban aligha várható, hogy az emberek most ezekbe a szervezetekbe beviszik megtakarított vagyonukat. Ha tehát a hegy nem megy Mohamed­hez, menjen Mohamed a hegyhez. Azaz, zúzzuk szét a szövetke­zeteket, hogy az eszközök kerüljenek oda, ahol talán működtetni is fogják azokat.

Ördögi logika. A hatalom felszíni amatőrizmusa cáfolni látszik azt, hogy ilyen következetes lépéssorozatot kitaláljon. A történé­sek azonban igazolni látszanak e logika létezését. Az amatőriz­mus pedig azután a végrehajtás mikéntjében itt is fellelhető… No meg aztán, ha én képes voltam ilyet kitalálni, más miért ne lehetett volna képes?

Végül is, ilyen vagy más alapon, de végbe megy történelmünk legnagyobb földreformja, ami az 1945-47-est legalább kétszere­sen felülmúlja. Az igazságosságot, a társadalom tagjai közötti esé­lyegyenlőséget pedig „forradalmi időkben" nem szokás vizsgálni.

Az eddigieket meghaladóan tekintsünk is el ettől. Csupán egyetlen kérdést vizsgáljunk még meg. Azt, hogy ettől vagy ennek ellenére lesz-e még működőképes mezőgazdaságunk. Nem lé­nyegtelen kérdés ez, mert végül is az erre adható válasz dönti el, hogy az utókor igazságosnak minősíti-e azt, ami most történik. (Rossz nyelvek szerint a háborúk igazságos vagy igazságtalan voltát is az dönti el, hogy győztünk vagy vesztettünk.) Nem lényeg­telen ez a kérdés azért sem, mert tudvalevőleg hazánk történel­mében nem hogy kormányok, de rendszerek is megbuktak azon, ha a földkérdést rosszul oldották meg.

Abból kiindulva, hogy az orvosolandó tulajdoni sérelmek döntő hányadát az 1967. évi IV. törvény által megteremtett kötelező megváltás okozta, könnyen belátható, hogy a föld visszaadása az egykorvolt tulajdonosoknak azt eredményezi, hogy a föld tulajdonosai nem azok lesznek, akik ma és várhatóan a jövőben is művelik azt. Hiszen a megváltás lényege az volt, hogy annak a földjét váltották meg, aki elment a mezőgazdaságból. Ez már sejteti, hogy ez a reform nem előre, hanem hátrafelé tekint. A szövetkezeti átalakulás szabályai tovább erősítik ezt a sejtést.

Létrejön tehát egy olyan földtulajdonosi réteg, amely nagyrészt városban élőkből és idős emberekből áll, akik maguk aligha fogják a földet művelni. Ezzel nagyon nagy arányban elválik egymástól a földtulajdon és a használat. így ismét felmerül a földjáradék, bér­leti dlj, egyszóval a földtőke költségének térítésére irányuló igény. Ez egyébként – a földreformtól függetlenül is – kívánatos lenne. Csakhogy a jelenlegi élelmiszerárak ilyen költségre (sem) nyújta­nak fedezetet. A hazai fizetőképes kereslet alakulása és a szub­vencionált világpiac ezt az igényt aligha fogja respektálni, leg­alábbis rövid időn belül, lökésszerűen biztosan nem. Ebből követ­kezően vagy az történik, hogy az így tulajdonossá tett emberek számára a tulajdon nem hoz jövedelmet, vagy a mezőgazdasági termelés forrásai, a termelők jövedelme fog csökkenni. Való­színűleg mindkettő be fog következni. Ezt a problémát tovább sú­lyosbítja, ha ezzel egyidejűleg bevezetik az élelmiszerekre is az általános forgalmi adót, ami úgy növeli az élelmiszerek árát 8­10%-kal, hogy a növekmény nem a termelésbe, hanem a költség­vetésbe kerül.

Ennek súlyos következményei lehetnek. Tovább szegényedik a mezőgazdaság, nem lesz képes fejleszteni, ezzel a fejlett világ­tól való lemaradása tovább fokozódik, elveszti versenyképessé­gét, ezzel jövedelmei tovább csökkennek… és így tovább. Elve­szíthetjük exportképességünket úgy, hogy nincs mivel pótolni azt, olyan időszakban, amikor az exporttöbblet létkérdés a külső adós­ság finanszírozásában.

A mezőgazdaság leépülése nagymértékben rontja a vidéken élők megélhetési esélyeit. Ezzel a vidéken élők életnívója draszti­kusan romlik, csökken a fizetőképes kereslet, emiatt tönkremen­nek az ott működő más vállalkozások is. Az ország szociális ket­tészakadása súlyos társadalmi feszültségeket indukál, ami az ál­lam egyre fokozottabb anyagi tehervállalásának igényét veti fel. Erre azonban az állam egyre kevésbé lesz képes, nem kis mér­tékben azért is, mert elveszíti egyik nagyon fontos bevételi forrá­sát, az élelmiszertermelés befizetéseit.

A működő üzemi szerkezet gyors szétvetése ilyen jövedelmi helyzetben aligha valósítható meg jelentős pótlólagos külső forrá­sok nélkül. Azok a technológiai rendszerek, amelyek ma a mezőgazdaságban működnek, nagyrészt alkalmatlanok a kisüze­mi gazdálkodásra.

A földtulajdon és a használat nagyarányú elválása súlyos finan­szírozási gondokat is felvet. A mezőgazdaság jövőbeli finanszíro­zása-főleg a fejlesztése-aligha oldható meg a jelzáloghitelezés nélkül. A jelzáloghitelezés viszont egyszerűen nem működtethető, ha a föld használója nem tulajdonos is egyben. Ezt a problémát az sem oldja fel, ha földbérlő szövetkezetek jönnek létre, sőt, ez tovább növeli a gondot, még akkor is, ha a szövetkezetek által bé­relt földek tulajdonosai egyben a tagjai a szövetkezetnek. A szö­vetkezet ugyanis jogi személy és korlátozott felelősségű társulási forma. Ha a mezőgazdaságban a jelzáloghitelezés mással nem váltható ki, akkor csak olyan üzemszerkezet lehet működőképes, amelyben a vállalkozó személy vagy társaság legalább nagyrészt tulajdonosa a földnek. Ez azt követelné, hogy a szövetkezeti tagok apportként adják a szövetkezet tulajdonába a földet, a kívülálló tu­lajdonosok pedig adják el a földet a szövetkezetnek. Kérdéses, hogy ez hogyan történhet meg, és felvetődik, hogy akkor nem le­helt volna-e olcsóbb és célravezetőbb egészen más módszerét választani a kárpótlásnak és a privatizációnak?

A modern mezőgazdaságban nagy és egyre nagyobb szerepet játszik a tudás, a szellemi tőke. Ez pedig ma nagyrészt az ún. ag­rárértelmiség birtokában van. Az agrárértelmiséget el lehet ítélni, félre lehet (?) állítani – a tudást azonban nem lehet elvenni és szét­osztani. Ha a mezőgazdaság atomizálódik, ha kíméletlen életha­lálharc kezdődik a mezőgazdaságban, nem kétséges, hogy az ag­rárértelmiség nagy része talpon marad. Kérdés azonban, hogy a társadalom szempontjából mi a kifizetődőbb: ha ez a néhány tíze­zer ember magának dolgozik, vagy ha olyan szervezetben tény­kedik, amely ennél sokkal szélesebb kör számára hoz megélhe­tést?

A megindult folyamatok az ágazat leépüléséhez vezethetnek. Ha nem tudjuk nélkülözni a verseny- és exportképes, közös költ­ségekből terheket is vallani képes élelmiszertermelést, akkor mi­nél előbb meg kell állítani ezt a folyamatot, mert a visszafordítás költségei napról napra növekednek.

Most azonban úgy látszik, ismét elköveti az ország azt a hibát, amit 45-47-ben elkövetett: ismét politikai, és nem gazdasági meg­fontolásokra épülő földreform zajlik az országban, ismét átgondolt agrárpolitikai koncepció nélkül. De ebben a reformban a szociális szempontok nem játszanak szerepet.

A problémát tovább súlyosbítja, hogy a folyamatokkal egyidőben az élelmiszervertikum – ha ilyen egyáltalán létezett – szétesik. Az atomjaira hulló mezőgazdaság mellé főképp multina­cionális tulajdonba került, monopolhelyzetben lévő élelmiszerter­melés- és kereskedelem társul. Ez a problémakör azonban már egy másik dolgozat témája lehetne. Másik, manapság divatos po­litikai dolgozat témája lehetne az is, hogy egy magát „népnem­zetinek" hirdető hatalom miért ad el hihetetlen sietséggel kül­földre nagy magyar tradíciókat megtestesítő egész ágazato­kat? Talán egyszer ezek a dolgozatok is megíródnak…

Minőség, ihletettség, gazdagság – ezek jellemzik Henri Lefebvre marxizmusát, s ez különbözteti meg őt ezen eszmeáramlat fran­ciaországi képviselőinek többségétől. E különbözőség megnyil­vánul humanizmusában, dialektikájában, a dogmatizmus elutasí­tásában, de Lefebvre különleges helyzete a kezdetektől fogva a pozitivizmussal karöltve jelentkező francia marxizmus történeté­ben a forradalmi romanticizmussal való kapcsolatának köszön­hető: éppen ez e gondolkodó eredetiségének – s egyben furcsa­ságának – egyik legfőbb forrása.

Lefebvre szellemi fejlődésének első szakaszát végigkíséri a romantikus tradíció; kezdve a húszas években Schellingről, majd a harmincas években Nietzschéről írott műveivel, egészen a vi­lágháború utáni időszakban született Musset- és Stendhal-elemzésekig.

Érdemes e tárgyban képviselt nézeteit összevetni Lukács György gondolataival, akit általában magához közel állónak ér­zett. Míg Lukács ifjúkori marxista írásaiban nagymértékben tá­maszkodott a romantikus kultúrára (a német irodalomra éppen úgy, mint a filozófiára és a szociológiára), későbbi műveiben, s különösen Az ész trónfosztása című könyvében már egészen más, egyoldalúan elítélő álláspontot képviselt: reakciós ideológi­ának bélyegezte a romanticizmust, melynek semmi köze nem le­het a marxizmushoz, s amely irracionalizmusából következően a fasiszta doktrínáknak készítette elő a talajt.

Lefebvre azonban a magyar marxista filozófus iránt érzett csodálata ellenére sem volt hajlandó követni őt ezen az úton, ezért az 1955-ös Lukács-konferencián egy alternatív értelme­zéssel állt elő: „A romanticizmus az egyéni és a társadalmi lét közötti ellentmondást, illetve az egyén saját, belső meghasonlottságát, torzulását fejezi ki, s rámutat az elmélet és gyakorlat, a lét és tudat, az alap és felépítmény közötti feszültségekre is. Benne foglaltatik – legalábbis virtuálisan – a lázadás lehetősége. Nálunk, franciáknál a romanticizmusnak van valamiféle antiburzsoá színezete is… És így a romanticizmus éppen ebből az antiburzsoá avagy felforgató jellegből következően nyújt védőernyőt fölénk a klasszicizmus ellen. Mindent összevetve én nem tekin­tek oly mélységes gyanakvással a romanticizmusra, mint Lu­kács, és nem tudnám mindenestől elvetni."¹

Másfelől Lefebvre, Lukáccsal ellentétben, nem pusztán a fel­tételezett előképre, a romanticizmusra utaló irracionalizmusban látja a fasizmus lényegét. Hangsúlyozza annak modernitását és instrumentális racionalitását is: „Legalább annyi – de inkább több – okunk van azt mondani, hogy a német fasizmus egy raci­onális államérdek kifejeződése, mint azt állítani, hogy az egy – a fajra és a vérre alapozott – primitív ontológia. Mi mást tesz a hit­leri politika, mint hogy egy állami szinten megszervezett appará­tussal az imperialisták érdekeinek szolgálatában könyörtelenül lesújt a gyenge vagy a politikai harcokban meggyengült csopor­tokra?"²

Egy romboló erő

A romanticizmus romboló erejébe vetett hit nagyon fontos szere­pet játszik Lefebvre intellektuális és filozófiai fejlődésében. Még Marxot is ebből a perspektívából vizsgálja: a fiatal Marx írásairól megállapítja, hogy azokat radikális forradalmi romanticizmus hat­ja át, és hogy a későbbi gyakorlatiasabb, nem-spekulatív művek­kel ezek alapjait is megerősíti.³ Ebből következően utasítja el a marxizmus strukturalista értelmezését, mely a marxi életművet megfosztaná humanista és romantikus dimenzióitól, továbbá mereven elválasztaná egymástól Marx ifjúkori és későbbi írásait, valamiféle „episztemológiai törésre" hivatkozva.

A kortárs marxista gondolkodás megújításához Lefebvre nagyban hozzájárult – ennek egyik legfőbb forrása a hétköznapi élet kritikája volt. A fiatal Lukács írásait Heideggernek a húszas években írott műveivel összehasonlítva Lefebvre megállapítja: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a témák – a hétköznapi valóság trivialitásként való felfogása, a gondokkal terhes, értel­métől megfosztott lét, tehát mindaz, ami a filozófiát a valódi vagy igaz élet és az autentikus lét problémái felé terelte – a romanticizmusban gyökereznek, egészen pontosan a német romanticizmusban, Hölderlin, Novalis, Hoffmann és a többiek romanticizmusában."⁴

Mindeközben Lefebvre távol tartja magát a hagyományos (német, illetve francia) romanticizmus problémakörétől, különö­sen annak restaurációs irányzataitól, melyeket a modernitás tel­jes elvetése és a múltba forduló illúziókergetés jellemzett. Célja e régi romanticizmus korlátainak meghaladása volt, egy új, forra­dalmi, a jövő felé forduló romanticizmus alapjainak kidolgozása érdekében.

Ez a törekvése konkrét formában is megfogalmazódik egy 1957-ben, a Nouvelle Revue Française-ben megjelent program jellegű cikkében, melyet éppen akkor publikált, amikor megindí­totta anti-sztálinista kampányát, mely azután a Francia Kommu­nista Pártból való kizárásához („felfüggesztéséhez") vezetett. Ez a rendkívül érdekes szöveg a marxizmus új interpretációjának vázlata, melyben már megjelennek világszemléletének azon vo­násai, melyekre később egész filozófiai életművét felépíti. Ebben a Forradalmi romanticizmus [Le romantisme révolutionnaire] című cikkben fogalmazza meg, hogy mi különbözteti meg a régi (a Novalistól, Hoffmanntól Baudelaire-ig tartó) romanticizmust az újtól. Bírálja a régit, mondván, hogy a hagyományos romantikus irónia „egy idealizált – történeti vagy pszichológiai – múlt nevé­ben ítéli el az újat, s nem tud megszabadulni a Nagyság és a Múlt tisztaságának bűvöletéből". Nem így az új, a forradalminak szánt romanticizmus, mely ezt a nosztalgikus múltat elutasítja. Egy fontos összekötő kapocs azonban mégiscsak biztosítja e két irányzat kontinuitását: „Minden romanticizmus a meghasonlottságon, a megosztottságon alapul. E tekintetben a forradalmi romanticizmus folytatója, sőt elmélyítője a régi romantikus meg-hasonlottságnak, csakhogy ez a megosztottság immár új dimen­zióban jelenik meg. A távolságtartást (a megfelelő mérvű távol­ságtartást), az aktuálishoz, a jelenhez, a valósághoz, a lé­tezőhöz való kritikus távolságtartást már nem a múlt tisztelete vagy a menekülés igénye indokolja, hanem a pozitív változás le­hetősége."⁵

Mindenesetre a pre-kapitalista, illetve pre­indusztriális múltra való hivatkozás alapvető sajátossága a romanticizmus minden formájának – nem csupán a konzervatív vagy restaurációs romanticizmusnak, de a forradalminak is, még ha jelentős különb­ségek mutatkoznak is közöttük. Még Lefebvre életművében is ki­mutatható némi múltba forduló nosztalgia, például abban a fi­gyelemreméltó fejezetben, mely a Hétköznapi élet kritikája [Critique de la vie quotidienne] (1947) első verziójában Jegyzetek egy vidéken töltött vasárnaphoz [Notes écrites un dimanche dans la campagne française] címmel szerepelt, s amelyben a régi falusi közösség életéről írva „egy bizonyos emberi teljesség" eltűnése miatt sajnálkozik. A „régi szép idők" maradi híveit kemény kritiká­val illeti, de azt is hangsúlyozza, hogy „a folyamatos és végtelen fejlődés naiv hirdetőinek észre kellene venniük a hétköznapi élet minőségének hanyatlását, mely az emberek elidegenedésének fokozódásával párhuzamosan ment végbe az antik közösségek felbomlása óta." A pireneusi Campan-völgyről írott doktori dolgo­zatában – melynek legelső verziója az Egy pásztor-köztársaság [Une République pastorale] (1941), címet kapta – a vidéki közös­ségeknek a kapitalizmus csapásai nyomán bekövetkező felbom­lását mutatta be, azt a folyamatot, ahogy „a lakosság, az erőfor­rások és a terület kényes egyensúlya" fokozatosan megbomlik.⁶

Természetesen az új, a jövő és a lehetőségek felé forduló romanticizmusban ennek a múltba fordulásnak egészen más a szerepe, mint a romantikus kultúra hagyományos formáiban, de továbbra is lényeges eleme marad az indusztriális-kapitalista modernitás ellen irányuló mindenféle romantikus kritikának.

Henri Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre a Bevezetés a modernitás fogalmához [Introduction á la modernité] (1962) utol­só, Az új romanticizmus [Le nouveau romantisme] című fejeze­tében. De a forradalmi romanticizmus hatását valamilyen módon minden társadalomkritikai és filozófiai megnyilvánulásában felfe­dezhetjük. Ez készteti őt a sztálinizmussal való szakításra, a strukturalizmus és a pozitivizmus elleni filozófiai vitákra, a tech­nokrácia és az etatizmus elleni harcra. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő az, aki oly jelentős szellemi hatással lesz az 1968. má­jusi diáklázadásra – arra a lázadásra, melynek tagadhatatlanul volt egy romantikus forradalmi dimenziója.

A technokratikus mitológia

1967-ben, alig valamivel az „események" előtt, Henri Lefebvre kiadja A technokraták ellen [Contre les technocrates] című köny­vét, melynek valószínűleg közvetlen hatása volt a diákmozgalom néhány későbbi vezetőjére. Ebben Fourier-re és Marxra hivat­kozva elutasítja a technokrata mitológiát – annak mind reakciós, mind „balos" formáját (például az autoritárius szovjet tervgazda­ságot) -, és a technika terén jelentkező ellentmondásokat dia­lektikus nézőpontból vizsgálja: „A technika

a)     igyekszik bezárni a társadalmat, beszűkíteni a horizontot (nevezetesen a kibernetika, amely képes felölelni és megmérni a világmindenséget). A technicizáltság immár kellemetlenné és egyben meghatározóvá vált. Uralja a gondolkodást és a cselek­vést, kijelöli ezek útját;

b)     pusztulással fenyegeti ezt a zárt világot, ezt a behatárolt kozmoszt, amelyben csak az automatizált működésnek van lét­jogosultsága, s amely csak a tökéletes egyensúly állapotában létezhet; tönkreteszi a világot, s ebben egészen a végsőkig, va­gyis a föld nukleáris elpusztításáig elmehet;

c)     lehetőségeket is kínál, de csak akkor, ha nem halad meg egy bizonyos hétköznapi szintet."⁷

A 68-as diákmozgalom szövegei között ezzel csaknem telje­sen azonos megfogalmazásokkal találkozhatunk. Például a Már­cius 22. mozgalom alapításakor elfogadott határozatban ez áll: „Ezek a jelenségek… a társadalom modernizációjával, racionali­zálásával, automatizációjával és kibernatizálásával bajlódó kapi­talizmus offenzívájának megnyilvánulásai."⁸ Kétségtelen, hogy Nanterre-ben – és máshol is – Henri Lefebvre szellemisége is inspirálta a társadalom „romantikus" tiltakozását kifejező lázadó ifjúságot.

A májusi eseményekről írott esszéjében Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre. Élesen támadja azokat, akiket ő „moder­nistáknak" nevez, akiknek egyedüli ambícióját az képezi, hogy megfeleljenek az „amerikai kihívásnak" (ez elég nyilvánvaló uta­lás J. J. Servan-Schreiberre és követőire), továbbá hogy „Fran­ciaországot számítógépek uralma alá hajtsák, hogy megakadá­lyozhassák a további lemaradást"; ezeket az embereket úgy jel­lemzi, mint akiknek fejében „kevés képzelőerő és túl sok ideoló­gia" van, s akik a „mozgalom újjáélesztői" lesznek, ha így folytat­ják. Velük szemben állnak – írja – a „lehetőségkeresők", vagyis azok, akik készek „kihirdetni a képzelet primátusát a rációval szemben", akik az adott helyzet maximális kihasználására és a lehetőségek valóra váltására törekednek. Ezek közé sorolja a kultúra és a tudás elüzletiesedése ellen lázadó diákokat és a munkásfiatalságot, mely „elméleti alapok nélkül lép a cselekvés útjára a forradalmi romanticizmus jegyében."⁹

Ennek a „cselekvő" de „elmélet nélküli" romanticizmusnak ti­pikus példája volt 1968 májusában a gépkocsik, a fogyasztói tár­sadalom és az agresszív indusztriális modernitás gyűlölt szimbó­lumainak felgyújtása. Lefebvre már a technokrácia ellen írott 1967-es könyvében így fogalmazott:

„Ebben a társadalomban, ahol a tárgyak már fontosabbak, mint az ember, létezik egy uralkodó, meghatározó tárgy: a gép­kocsi. A mi – indusztriálisnak vagy technicizáltnak nevezett – társadalmunkban a presztízs és a hatalom szimbóluma ez a tárgy. … A gépkocsi, ez a semmihez sem fogható és való­színűleg jóvátehetetlen csapás, a civilizált világ középpontjából kiindulva lett a pusztulás, a kultúra lerombolásának eszköze a neo-kapitalista államokban."¹⁰ Nyilvánvaló, hogy az autókat fel­gyújtó fiatalok nem olvasták a nanterre-i filozófus írásait, de könyvében ő éppen arról a lázadásra késztető hangulatról be­szélt, mely „benne volt a kor levegőjében".

1968 májusa után, a hetvenes és nyolcvanas években Lefebvre egyike lesz azon ritka marxistáknak, akik nem hajlandók megtagadni nézeteiket, akik nem kívánnak csatlakozni a „mod­ernizációval" egyetértők táborához, és akik az „állami termelési mód" (legyen az a kapitalista avagy a „létező szocializmusnak" nevezett forma) radikális kritikájával próbálják megújítani a szo­cialista eszmerendszert. Műveiben egy tipikusan romantikus té­tel jelenik meg: a felforgató művészet és az állam tudományos konformizmusának szembeállítása:

„A tudományosság, az ismeret és ideológia, a reprezentáció és tudás e keverékének előfeltétele az állandó hivatkozási alap­ját jelentő ismétlődés megléte és primátusa. … Ezzel szemben a lét intenzív felfogását elősegíteni kívánó művészet a meglepeté­sen, az aránytalanságon, a teremtő konfliktusokon alapul – még akkor is, ha nem mindig éri el a megfelelő szintet. Ha az etikák a tettek, cselekvések „norma szerinti" besorolására használják is, az esztétika nem hozható közös nevezőre az etikai-politikai normákkal. … Úgy tűnik, hogy az államok az ismétlődést, az előre látható dolgokat kedvelik, előnyben részesítik az önszabá­lyozó mechanizmusokat. Világjelenség, hogy az állami bürokrá­cia a technika és a tudomány által kívánja biztosítani az is­métlődést, a tettek és a helyszínek állandóságát: ezt szolgálják az olyan, egyébként vitathatatlanul hasznos, önállóan működő intézmények, mint a repülőterek, autópályák, irodák, szállodák, kérdőívek, formalitások és formalizmusok stb."¹¹

Perry Anderson a kritikai gondolkodás jelen helyzetéről írott esszéjének első fejezetét – melyben sajnálkozva állapította meg, hogy Európában a forradalmi eszmék hanyatlásának, felhígulá­sának vagyunk tanúi – a következőkkel zárta:

„Egyetlen intellektuális változás sem egyetemes. Legalább egy kivétel akad, aki tiszteletre méltó kitartással szembeszáll az utóbbi évek általános szellemi átrendeződésével. A nyugati mar­xizmus legidősebb túlélője, Henri Lefebvre életének nyolcadik évtizedében sem hajlik meg, nem tér le útjáról, s zavartalanul írja tovább páratlan életművét; s most is olyan témákkal foglalkozik, melyeket a baloldali gondolkodók nagy része általában elhanya­gol."¹²

Egy szerencsés kaland

Véleményünk szerint a forradalmi romanticizmus egész – Fourier-től napjainkig tartó – történetének egyik legfontosabb gondo­lata az, hogy a prekapitalista közösségek néhány társadalmi vagy kulturális jellegzetességének, némely emberi vagy szellemi jellemzőjének helyet kell találni az eljövendő poszt-kapitalista társadalomban, hogy ezek gazdagíthatják a szocialista lehe­tőségre vonatkozó koncepciót.

De ez egyúttal – szemben az általános hiedelemmel – magá­nak a marxi gondolatkörnek is hangsúlyos eleme: talán elég csak Marxnak és Engelsnek a hajdani faluközösségekről – a gö­rög démoszról, a germán markról, az orosz obscsináról – írott cikkeit említeni, hogy bizonyítsuk ennek a romantika által inspi­rált, a múltat a jövővel összekapcsoló forradalmi dialektikának a fontosságát.

Nem a társadalmi modernitás kritikája-e valójában a modern kultúra, tehát a modern, indusztriális-kapitalista civilizáció jó ré­sze a XVIIl. századtól napjainkig, Rousseau-tól az expresszio­nistákig, Novalistól a szürrealistákig, Hoffmanntól Kafkáig? Kriti­ka, melyet legalább annyira a múlt, mint amennyire a lehetséges jövő nevében gyakoroltak, de amelynek mindkét esetben meg­volt a maga nosztalgikus dimenziója, ami az autentikus közössé­gek és a premodern, preindusztriális, prekapitalista társadalmak kulturális értékeinek magasztalásában nyilvánult meg. Ha nem vesszük észre, hogy a modern művészet legnagyobb alkotásai az indusztriális modernitás elleni lázadás kiáltványai, úgy nem is érthetjük meg ezeket; lázadásukat az élet beszűkítése, a lélek elüzletiesedése ellen, mindaz ellen, amit Michel Leiris egyik utol­só cikkében egész egyszerűen modern szarságnak nevezett.¹³

Úgy véljük, hogy a XX. századi marxista filozófia legúj­szerűbb, legaktuálisabb, leginkább kreatív gondolkodói éppen azok, akik a szocialista humanizmust a polgári-indusztrális mo­dernitás romantikus kritikájával tudták kombinálni: a fiatal Lu­kács, Ernst Bloch, Walter Benjámin, Herbert Marcuse –

Henri Lefebvre egyike ama néhány filozófusnak, akik Fran­ciaországban felvállalták ezt az örökséget. Kritikai gondolkodá­sának lenyűgöző ereje és a jövőről megfogalmazott elképzelé­seinek gazdagsága elválaszthatatlanul összefonódik a forradal­mi romanticizmussal.

(Ford.: Takács József)

Eredeti megjelenés: „M" – 1991. dec. 50. sz.

Jegyzetek

1 Henri Lefebvre: Lukács, 1955, Paris, Aubier, pp. 72-73. Lásd még: Henri Lefebvre: La somme et le reste, Paris, La Nef, 1958, 2. kötél, p. 422.

2 Henri Lefebvre: La somme et le reste, 2. kötet, p. 423.

3 Henri Lefebvre: i.m. 2. kötet, p. 596.

4 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, L'Arche. 1981. 2. kötet, pp.23-24.

5 Henri Lefebvre: Au-delá du structuralisme. Paris, Anthropos, 1971. pp. 37, 46.

6 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, Grasset, 1947. pp. 178, 211; és La vallée de Campan. Etude de Sociologie rurale. Paris PUF, 1963. pp. 19-20. Lásd még az eredeti dolgozatot: Une Republique pastorale: la vallée de Campan. Organisation, vie et histoire d'une com-munauté pyrénéenne. Textes et documents aceompagnés d'une étude de sociologie historique. Paris, dátum nélkül.

7 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope. (A „Contre les technocrates"-kötet új kiadása.) Paris, Denoel-Gonthier, 1967-71. pp. 22-23.

8 J. Baynac: Le petit „grand soir" de Nanterre. In: Le Monde, 1988, március 27-28. p. 2.

9 Henri Lefebvre: L'irruption de Nanterre au sommet. In: L'Homme et la société, 8., 1968. június, pp. 65. 79.

10 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope, p. 14.

11 Henri Lefebvre: De l'Etat. 3. Le mode de production étatique. Pa­ris, UGE „10/18" sorozat 1977.

12 Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. London, Verso, 1983. p. 30.

13 Michel Leiris: Modernité, merdonité. In: Nouvelle Revue Française, 1981. október. Lásd még: Jean Chesnaux: Au chevet de la modernité. In: La Quinzaine littéraire, 1983. január.

1)    Henri Lefebvre művei

1937

A nacionalizmus a nemzetek ellen. [Le nationalisme conltre les nations] Paul Nizan előszavával. Paris, Editions sociales internationales, 244 p. Ezt a kötetet 1988-ban Michel Trebitsch gondozásában a Méridiens Klincksieck újra kiadta. Lefebvre e művét a nácizmus diadalmenetének idején írta. A „nemzeti érzés pszichoszociológiájáról" adott elemzése rendkívül találó. A naciona­lizmus különböző keretek között megnyilvánuló mostani fellendülése új aktualitást ad e kötetnek.

1938

Hitler uralma, a németországi fasizmus öt évének mérlege. [Hitler au pouvoir, bilan de cinq années de fascisme en Allemagne] Paris, Bureau d'éditions, 88 p.

1939

Nietzsche. Paris, Editions sociales internationales, 311 p.

A dialektikus materializmus. [Le matérialisme dialectique] Paris, Alcan kiadását betiltották, de számos újabb kiadásban vált utóbb hozzáférhetővé: Presses Univer-sitaires de France, 1947 és 1974 között hét kiadás, az utolsó a „Nouvelle Encyclo-pédie philosophique" sorozatban: 1990-ban a „Quadridge" kis sorozatában is meg­jelent. Több generáció szellemi fejlődésének volt alapja e kötet. Ma is ezt tekintik Le­fébvre egyik legfontosabb művének.

1946

Az egzisztencializmus. [L'Existentialisme] Paris. Editions du Sagittaire.

1947

Formális logika, dialektikus logika. [Logique lormelle, logique dialectique] – A dialektikus materializmus fényében [A la lumiére du matérialisme dialectique] című művének első kötete. Paris. Editions sociales; 2. kiadása (előszóval) 1969-ben. Anthropos: 3. kiadása 1982-ben, Messidor. Editions sociales.

A hétköznapi élet kritikája, I. kötet, Bevezetés. [Critique de la vie quotidienne, I. Inlroduction] Paris, Grasset; 2. kiadásához terjedelmes előszót írt, Paris. LArche, 1958.

Marx és a szabadság. [Marx et la liberté] Genl. Editions des Trois Collines.

Descartes. Paris. Editions d'Hier et Aujourd'hui, 321 p.

1948

Ismerkedés Karl Marx gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Karl Marx] Paris, Bordás; 2. kiadása 1956-ban, egy 1955 áprilisában írott előszóval; 3. kiadása 1985-ben, egy 1985 februárjában írott előszóval, 284 p.

A marxizmus. [Le marxisme] Paris, Presses Universitaires de France, "Que sais-je?" sorozat, No. 300, 128 p. Huszonegyedik kiadása 1990-ban (összes példányszám: 314.000). A filozófus legnagyobb példányszámban eladott műve. Legalább tizenöt nyelv­re lefordították, s a „Que sais-je?" sorozat eladási statisztikáiban is az első helyen áll.

1949

Diderot. Paris, Les Editeurs Français Réunis, „Hier et aujourd'hui" sorozat; újabb kiadása 1983-ban Diderot avagy a materializmus alaptételei [Diderot, ou les affirmations fondamentales du maiérialisme] címmel. Paris, L'Arche, „Le sens de la marche" sorozat, 252 p.

Pascal. Paris, Edrtion Nagel, 1. kötet, 240 p.

1953

Adalékok az esztétikához. [Contribution á l'eslhétique] Paris, Editions sociales. 1954

Pascal. Paris, Edition Nagel, 2. kötet, 255 p.

1955

Musset. Paris, L'Arche, „Les grands dramaturges" sorozat; 2. javított kiadás 1970-ben, a „Travaux" sorozatban. 160 p.

Rabelais. Paris, Les Editeurs Français Réunis.

1956

Pignon. Edition Falaise, 63 p. 2. bővített kiadás, „Le Musée de Poche" sor, J. Goldschmidt, Paris, 118 p. sok illusztrációval, 1970.

1957

Ismerkedés Lenin gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Lénine] Pa­ris, Bordás, 358 p. 1958

A marxizmus aktuális kérdései. [Problémes actuels du marxisme] Paris, Pres­ses Universitaires de France; 4. kiadása 1970-ben az „Initiation philosophique" so­rozatban.

Németország. [Allemagne] Paris-Zürich, ed. Braun & Cie. Atlantis Verlag (Mar­tin Hurlimann fotóival és jegyzeteivel). 222 p.

1959

Az egész és a maradék. [La somme et le resté] Paris, La Nef de Paris, 2 kö­tetben; 2.. rövidített kiadása Paris. Bélibaste. 1973. egy kötet. 440 p. 3. kiadása azonos az elsővel, de egy kötetben (780 p.) jeleni meg, René Lourau előszavával és egy – a fordításokat is tartalmazó – Lefebvre-bibliográfiával bővítve, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989. Ezt a könyvet tartják ma Lefebvre legeredetibb és legfontosabb művének. Nem te­kinthető hagyományos értelemben vett filozófiai műnek. Személyes emlékek éppen úgy szerepelnek benne, mint portrék, versek, illetve történeti és politikai elemzések, irodalmi és filozófiai esszék. Vagyis a szerző mindent beletett, amiről a felhalmozás hosszú évei során mondani akart valamit. Megjelenése után a „hivatalos" marxiz­mus képviselői élesen támadták, az „anti-kommunizmus summájának" bélyegezték – vö. Lucien Séve: A különbség: Lenintől az „Egész és maradék"-ig  [La différence, de Lénine á La somme et le resté d'Henri Lefébvre] -, de ezt leszámítva a kritika egésze elismeréssel fogadta. Ez a könyv modellértékű számomra: az önéletrajznak egy olyan, következtésen megírt formája, melyben a szerző a világegyetemet az egyéni lét partikularitásából kiindulva próbálja meg felfogni. E mű számos új ös­vényt nyitott a gondolkodás számára. Rendkívül érdekes területekre is elkalando­zott, ilyen például a „pillanatok elmélete" és a „szerelemfilozófia".

1962

A hétköznapi élet kritikája II, A hétköznapok szociológiájának alapjai. [Critique de la vie quotidienne II, Fondement d'une sociologie de la quotidienneté] Paris, L'Arche. Lefebvre egyik klasszikus műve, melyben nemcsak egy új kutatási témát, de egy egészen új módszert is bemutat. Ez a mű Lefebvre-t olyan szerzőkkel rokonítja, mini Simmel, Schulz, Berger, Luckmann, Garfinkel, akiknek jelentőségét a francia értelmiség manapság kezdi felfedezni.

Bevezetés a modernitás fogalmához. (Inlrodudion á la modernitó). Paris, Editi-ons de Minuit, „Arguments" sorozat, 374 p.

1963

A Campan-völgy. Faluszociológiai tanulmány. [La vallée de Campan. Etude de sociologie rurale] Paris, Presses Universitaires de France, „Bibiliotheque de sociologie contemporaine" sorozat, 2. kiadása: Presses Universitaires de Francé, „Dito" sor, 1990. A mű legutóbbi kiadásával nagyon szép kiállítású könyvet kapott kézhez az ol­vasó. Lenyűgöző ez a kötet, s jelentősége messze túlmutat a szorosan veti témán. Ebben a művében próbálja meg Lefebvre felvázolni azt a strukturális és történeti „regresszív-progresszív" módszert, melyei majd Sartre is alkalmazni fog.

1964

Marx. Paris, Presses Universitaires de Francé. 1965

A Pireneusok. [Pyrénées] Lausanne, Ed. Ftencontre, „L'Atlas des voyages" so­rozat, sok illusztrációval, 192 p.

Metafilozófia. [Melaphilosophie] Paris, Editions de Minuit, „Arguments" sorozat, 336 p.

A Kommün kikiáltása. [La proclamation de la Commune] Paris, Gallimard, „Trente journée qui ont fait la France" sorozat. Magával ragadó mű, melynek nem kis szerepe volt a 68. májusi mozgalom ki­robbanásában, mivel ebben Lefebvre a Forradalmat ünnepként mutatja be. A könyv nagy vitát váltott ki, és a Guy Debord vezette szituacionisták e vitában eltávolodtak hajdani mesterüktől, Lefebvre-től.

1966

A nyelv és a társadalom. [Le langage et la société] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Nyelvészek körében nagy becsben tartott könyv, Jean-René Ladmiral igen gyakran Lefebvre egyik legjobb műveként említi.

A marxi szociológia. (Sociologie de Marx). Paris, Presses Universitaires de France, „Sup" sorozat, 3. kiadása 1974-ben, a „Le sociologue" sorozatban.

1967

A technokraták ellen. [Position: contre les technocrales] Paris, Gonthier. 1968

A városi léthez való jog. [Le droit á la ville] Paris, Anlhropos.

Hétköznapi élet a modern világban. [La vie quolidienne dans le monde moder­né] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

Nanterre felemelkedése. [L'irruption de Nanterre au sommet] Paris, Anthropos. Az 1968. májusi események megértéséhez nélkülözhetetlen könyv. Sajnos, úgy tűnik, hogy a mozgalomról mostanában megjelenő cikkek szerzői megfeledkeztek róla, s emiatt gyakran érvelésük is elbizonytalanodik.

1970

A faluból a városba. [Du rural á l'urbain] Paris, Anthropos.

A városi forradalom. [La révolution urbaine] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

A történelem vége. [La fin de l'Histoire] Paris, Editions de Minuit, „Argumentes" sorozat, 234 p.

1971

Differencialista kiáltvány. (Le manifeste différentialiste). Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Lefebvre klasszikus műve. Még ma is a feministák és az ökológiai mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási alapja.

A strukturalizmuson túl. [Au-delá du structuralisme] Paris, Anthropos.

Úton a kibemantrop felé – a technokraták ellen. [Vers la cybernanthrope, conlre les lechnocrates] Paris, Denoel-Gonthier, „Médiations" sorozat.

1972

A marxista eszme és a város. [La pensée marxiste et la ville] Paris-Tournai, Casterman, 158 p. „Mutations-Orientations" sorozat.

Három írás a színházról. [Trois textes pour le théatre] Paris, Anthropos.

1973

Tér és politika. A városi léthez való jog 2. kötete. [Espace el politique. 2° tome du „Droit á la ville"]. Paris, Antropos.

A kapitalizmus túlélése, a termelési viszonyok megújítása. [La survie du capita-lisme, la reprodudion des rapporis de production] Paris, Anthropos.

1974

A tér teremtése. [La production de l'espace] Paris, Anthropos. Lefebvre egyik klasszikus műve.

1975

A tévedések kora. [Le temps des méprises] Paris. Stock.

Hegel, Marx, Nietzsche avagy az árnyak királysága. [Hegel, Marx, Nietzsche ou le royaume des ombres] Paris-Tournai, Casterman, 224 p. „Synthéses contempo-raines" sorozat.

A strukturalista ideológia. [L'ideologie structuraliste] Paris. Le Seuil. „Points" sorozat.

1976-78

Az államról. [De l'Etat] Paris, UGE, „10/18" sorozat. 4 kötetben:

1. Az állam a modern világban. [L'Etat dans le monde moderné] 1976.

2. Az állam marxista elmélete Hegeltől Maóig. [Théorie marxiste de l'Etat de Hegel á Mao] 1976.

3. Az állami termelési mód. [Le mode de production étatique] 1977.

4. A modern állam ellentmondásai. Az állam és a dialektika. [Les contradictions de l'Elat moderné. La dialectique el/de l'Etat] 1978.

1980

A jelenlét és a hiány. [La présence et l'absence] Paris, Casterman.

Egy világteremtő gondolat. [Une pensée devenue monde] Paris. Fayard.

1981

A hétköznapi élet kritikája, III. A modernitástól a modernizmusig. A hétköznapi­ság metafilozófiája. [Critique de la vie quotidienne III, De la modernné au modernis­me. Pour une métaphilosophie du quotidienne] Paris. L'Arche.

1985

Miről gondolkodjunk? [Qu est-ce que penser?] Paris, Publisud.

1986

Vissza a dialektikához. A modern világ tizenkét kulcsszava. [Le retour á la dialectique. Douze mots-clefs pour le monde moderné] Paris, Messidor, Editions soci­ales, „Théorie" sorozat.

Lukács 1955. Paris, Aubier. Ebben a kötetben megtalálható P. Tort Marxistának lenni ma [Être marxiste aujourd'hui] című írása is.

1991

Beszélgetés Henri Lefebvre-vel. [Conversation avec Henri Lefebvre] Paris. Messidor, 116 p.

Patricia Latour és Francis Combes interjúi. Már csak azért is érdekes e kötet, mert ez volt a filozófus utolsó nagyobb lélegzetű nyilatkozata, melyre 1991. január 2. és 5. között került sor. A beszélgetés megle­hetősen kötetlen, de fontos adalékokkal szolgál a „Tévedések kora" című műhöz. Érdemes elolvasni.

Ritmuselemzés. [La rythmanalyse] a párizsi Sylepse-Périscope-nál fog megje­lenni.

2) Társszerzőkkel írott művek

Norbert Gutermannal közösen:

1934

Bevezetés Karl Marx válogatott írásaihoz. [Introduclion aux morceaux choisis de Karl Marx] Paris, NRF.

1936

A misztifikált tudat. [La conscience mystifiée] Paris. Gallimard: újabb kiadása: Paris, LeSycomore, 1979.

1938

Hegel válogatott Írásai. [Morceaux choisis de Hegel] Paris, Gallimard; újra ki­adták az „Idées" sorozatban 2 kötetben, 1969-ben.

Lenin füzetei a hegeli dialektikáról. [Cahiers de Lénine sur la dialectique de He­gel] Paris, Gallimard; újra kiadták az „Idées" sorozatban 1967-ben.

1963

Karl Marx, Válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 1. kötet. 1964

Karl Marx, válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 2. kötet.

Catherine Regulier-vel közösen:

1978

A forradalom már nem az, ami volt. [La révolulion n'est plus ce quelle était] Paris. Editions Libres-Hallier.

A Navarrenx-csoporttal közösen:

1990-91

A polgárjogi szerződésről. [Du contrat de citoyenneté] Paris. Editions Sylepse et Périscope, 382 p. A kötet Lefebvre-nek egy bő húsz oldalas Írásával kezdődik, melyben a polgári jogok újbóli definiálását javasolja. Lefebvre 1985 és 1990 között volt a Navarrenx-csoport vezetője, melynek tagjai (Armand Ajzenberg. Lucien Bonnafé, Katherine Coit, Yann Couvidat, Alain Guillerm, Fernando lanelti, Guy Lacroix, Lucia Martini-Sclazone, Serge Renaudie és Oresle Scalzone) a francia forradalom bicentenáriuma környékén az állampolgári jogok kérdésével foglalkoztak.

3) Henri Lefebvre-ről írott művek

Carraro, Donatelle (1981): Az emberi kaland a modern világban – Henri Le­febvre és a „homo quotidianus". [L'Avventura umana nel mondo moderno. Henri Lefebvre et l'homo quotidianus] Milano. Unicopli. 167 p.

Delbo, Charlotte (1969): Elmélet és gyakorlat. Henri Lefébvre és Herbert Marcuse képzeletbeli, de nem igazán apokrif beszélgetése. [La Théorie et la pratique, dialogue imaginaire mais non tout à faít apocryphe entre Herbert Marcuse et Henri Lefebvre] Paris. Anthropos. 56 p.

Hess, Remi (1988): Henri Lefebvre és az évszázad kalandja. [Henri Lefebvfre et l'aventure du siècle] Paris, Métailié. 360 p. Ez a Lefebvre életművét bemutató kötet elmélyült kutatómunka eredménye, melyet a René Lourau-nak, Antoine Savoye-nak és Remi Hess-nek adott Lefebvre interjúk egészítenek ki. A lefebvre-i életmű egészét tárgyalja.

Kleinspehn, Thomas (1975): Az elfojtott köznapiság. Henri Lefébvre marxista bírálata a mindennapi létről. [Der verdrangte Alltag: Henri Lefebvres marxistische Kritik des Alltagslebens] Giessen, Focus Verlag, 148 p.

Meyer, Kurt (1973): Henri Lefebvre – egy romantikus forradalmár. [Henri Lefebvre: Ein romantischer Revolutionnär] Bécs, Europa Verlag, 175 p.

Sève, Lucien (1960): A különbség. Lenintől az Egész és a maradék-ig. [La différence, de Lénine á La somme el le resté] Editions sociales, Paris, „Les essais de la Nouvelle critique" sorozat, N 7. 224 p.

[M. 50. 1991. december]

(Ford.: Takács József)

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?