1990-ben többpártrendszerű választásokat tartottak Magyarországon. Ezeket önmagukban nem lehet értékelni, ezért bevezetőként azt szeretném kérdezni, milyen szituációban került sor a többpártrendszer bevezetésére, majd a válasz­tási kampányra?

Közismert, hogy a politikai vagy államszocializmus korszaká­ban a politikai berendezkedést az egypártrendszer jellemezte, azokban az államokban is, amelyekben formálisan több párt működött. Ennek feltehetően az volt az alapvető oka, hogy az új társadalmi forma nem szilárdult meg, legitimációja gyenge volt, s ezt az ellentmondást – a korai polgári liberális társadal­maktól eltérően – nem a választójog, hanem a politikai szerve­zetalakítás szabadságának korlátozásával próbálták megoldani. Az egypártrendszer ugyanakkor akadályozta az új társadalmi forma bázisának kiszélesítését, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a formális demokrácia terén a legfejlettebb tőkés államok jelentős előnnyel rendelkeznek. A közvéleményt kevéssé érde­kelte, hogy a polgári demokrácia mai formája jórészt a mun­kásmozgalom több évtizedes harcának eredményeként alakult ki, s azt sem mérlegelte, hogy e berendezkedés az alapvető osztályok társadalmi konszenzusán nyugszik. A 80-as évek vé­gén a közép-kelet-európai társadalmak politikai rendszerük át­alakítására kényszerültek; a formális demokrácia hiányából fakadó társadalmi elégedetlenség mellett a folyamatban a leg­fejlettebb tőkés országok közvetlen politikai nyomása is közre­játszott, amit főleg az eladósodás nyomán fellépő gazdasági függőség alapozott meg. Ezt a beavatkozást Magyarország esetében különösen tisztán megragadhatjuk. 1989 elején a Va­lutaalap, a Világbank és a mögöttük levő amerikai kormányzat már nem egyszerűen gazdasági engedményeket követelt az MSZMP vezetőitől, hanem a politikai rendszer gyökeres átala­kítását is. Alapvető követelésük az volt, hogy hivatalosan is­merjék el a többpártrendszert, s a politikai hatalmat az ún. szabad választásokon győztes pártnak, illetve pártkoalíciónak adják át. 1989. február 10-11-én a Központi Bizottság – mint közismert – elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Az már kevésbé ismert, hogy az új pártokat nem kizárólag Magyaror­szágon szervezték, s a többpártrendszer bevezetését a Valuta­alap ultimátumszerűen követelte, kilátásba helyezve a készenléti hitelek folyósításának megszüntetését. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a régi MSZMP – rendkívül szorult helyzetében – maga is kísérletet tett egy olyan többpárti struk­túra kialakítására, melyben az egyes pártok valamilyen formá­ban mégis elfogadják az MSZMP hegemóniáját. Ezzel függ össze, hogy a Szociáldemokrata Pártot – mint az a sajtóban megjelent írásokból is nyilvánvalóvá vált – az MSZMP székhá­zából segítették újraéledni, az MDF létrehozásában pedig Pozsgay Imre mindenki által ismert kiemelkedő szerepet ját­szott. Ha ilyen nyilvánvalóan nem is lehet bizonyítani, de egyes háttér-információk számomra azt jelzik, hogy a régi MSZMP a Szabaddemokraták Szövetsége, sőt a Kisgazdapárt megszer­vezésében is közreműködött. A pártpluralizmus hivatalos elis­merését követően felgyorsultak a politikai válságfolyamatok, a háromoldalú egyeztető tárgyalások eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás pedig megteremtette egy polgári típusú politikai berendezkedés kialakításának feltételeit. Ugyanakkor az MSZMP támogatottsága a közvélemény-kutatások adatai szerint hullámzóan alakult. 1989. április végén, május elején a szociológiai adatfelvétel eredményei még azt jelezték, hogy az MSZMP a legerősebb pártként kerülhet ki egy többpártrendsze­rű választásból; ezt mind budapesti, mind vidéki – Győr, illetve Debrecen környéki – vizsgálatok nyomán rendelkezésre álló adatok bizonyították. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy egy egységes ellenzékkel szemben az MSZMP relatív győzelme nem lenne elegendő a kormányzáshoz. Az MSZMP tekintélyét átmenetileg súlyosan gyengítette a Nagy Imre-temetés után ki­alakult közhangulat, ami azonban a Kádár-temetés során gyö­keresen megváltozott. Az 1989. július második felében lefolytatott vizsgálatok mutatták a régi MSZMP legmagasabb fokú támogatottságát; ekkor a választásra elmenni szándéko­zók 37%-a nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-re adná szava­zatát. Második helyre a Magyar Demokrata Fórum került, a Szabad Demokraták Szövetsége viszont rendkívül gyenge tá­mogatottságot élvezett. Az ellenzék azonban az e nyáron lebo­nyolított – részben képviselő-visszahívásokkal kierőszakolt – időközi választásokon mindenhol győzött, aminek az volt az oka, hogy az új pártok többnyire egységesen léptek fel, illetve a második fordulóra egyesítették erejüket. Az MSZMP politikai vezetése pártjának 20-30%-os szavazati részesedését kudarc­ként fogta fel, s ennek következtében a párt centruma is hajlott a reformkörök véleményének elfogadására, miszerint a válasz­tási siker egy új párt megalakítását feltételezi. Az 1989. október 6-9. között lebonyolított Kongresszus '89 ezeknek az igények­nek megfelelően megszüntette azt a pártot, amely akkor még relatív többséget élvezett, de legalábbis egy második helyre mindenképpen esélyes volt, s létrehozta helyette az akkor még tagok nélküli Magyar Szocialista Pártot. E változtatás több szempontból is súlyos nehézségeket okozott a baloldalnak. Egyfelől azért, mert a politikai egyeztető tárgyalások során megalkotott új választójogi törvény egyértelműen a nagy, sőt, a legnagyobb pártoknak kedvezett, olyan választási rendszert alakítván ki, melyben a relatív többség abszolúttá változtatható. Másfelől az új párt nem rendelkezett sem tagsággal, sem meg­felelő számú aktivistával, s az ily módon létrejött politikai váku­umban ott is megjelentek az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, ahol korábban nem működtek. Az új párt megszervezé­se ráadásul azt az érzetet keltette a politika iránt közömbösek számára, hogy a vezetés nem bízik saját kormányzóképessé­gében. Mindez közrejátszott abban, hogy az MSZP létrehozása a párt tekintélyének hanyatlását csak rövid időre állította meg. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ok­tóber 18-23. között lebonyolított közvélemény-kutatás még azt jelezte, hogy az MSZP több mint 30%-os szava­zatrészesedéssel az első helyen végez. Döntő fordulatot végül is a november 26-i népszavazás jelentett; s noha a köztár­sasági elnök megválasztási módjának kérdésében mindössze 6100 szavazattal veszített az MSZP álláspontja, ez is azt bizo­nyította a társadalom számára, hogy a párt már teljes mérték­ben elvesztette kontrollját a politikai folyamatok felett, s ez presztízsének soha nem látott zuhanásához vezetett. A nép­szavazást követő közvélemény-kutatás szerint az MSZP már csupán 7%-os támogatottságot élvezett, s ez ugyan december­ben 13-16%-ra emelkedett, ám a máig tisztázatlan Dunagate-botrány ismét a párt tekintélyének hanyatlásával járt, s támogatottságának mértéke folyamatosan tovább csökkent.

A választások előtti folyamatok vizsgálatát azonban nem korlátozhatjuk a régi MSZMP, illetőleg az MSZP politikai súlyá­nak alakulására. Azt is látnunk kell, hogy október és március között az ellenzéki pártok erőviszonyaiban is jelentős változá­sok történtek. 1989 nyarán ugyan minden időközi választáson az „egyesült ellenzék” győzött, de az ellenzéki pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum mutatott fel komoly ered­ményt, négy képviselőt juttatva a parlamentbe, más pártok az MSZMP-nél gyengébben szerepeltek. Ebben a helyzetben az SZDSZ és a FIDESZ számára úgy merült fel a kérdés, hogy vagy képesek egy éles kommunistaellenességre alapozott lát­ványos politikai akcióval szűk bázisukat kibővíteni, vagy margi­nális szereplői maradnak a politikai színtérnek. A két párt az előbbi utat választotta; már a politikai egyeztető tárgyalások zá­ródokumentumát sem írták alá, majd a hozzájuk kapcsolódó kisgazdák és szociáldemokraták támogatásával népszavazást erőszakoltak ki. A népszavazási sikert kihasználva az SZDSZ és a FIDESZ kitört politikai bezártságából, s fokozatosan mind­kettő nagy párttá vált. A népszavazási kampány során az MDF kétarcú politikát folytatott. A bojkott meghirdetésével élesen szembefordult az SZDSZ-el és a FIDESZ-szel, tulajdonképpeni célja azonban a Szocialista Párt lejáratása volt. Ezt a párt egyik szélsőséges teoretikusa, Csengey Dénes, egy évvel ké­sőbbi írásában el is ismerte. Mindamellett a népszavazási ku­darc nemcsak a Szocialista Pártnak, hanem az MDF-nek is ártott; a közvélemény-kutatási adatok az SZDSZ, a FIDESZ és a Kisgazdapárt előretörését jelezték, sőt a Dunagate-botrány után még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a két liberális párt választások nélkül is megszerzi a hatalmat. Az SZDSZ és a FIDESZ előretörése március elejéig tartott, ekkor azonban a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos viták és a marosvásárhelyi események, valamint az MDF egyre erősödő kommunistaellenes propagandája e folyamatot lefékezte, majd megfordította. A választás előtti utolsó két hétben az MDF is­mét vezető politikai erőnek látszott.

Mit értenél azon, hogy a liberális pártok esetleg választások nélkül is megsze­rezhették volna a hatalmai?

1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani, s a választások után is ennek kell gyakorolnia a hatalmat. E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. Másrészt a két liberális párt hely­zetét a népszavazás után tovább erősítette a Dunagate-bot­rány, melyet e politikai erők robbantottak ki. E botrány hatására azt sem lehetett kizárni, hogy a kormány összeomlik, s az álta­lános politikai zavar közepette az SZDSZ és a FIDESZ veszi át a hatalmat. Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk. Biztos azonban, hogy Mark Palmer nagykövet visszahívása sú­lyosan érintette a liberálisokat, nyilvánvalóvá téve, hogy az MDF és más magyar politikai erők nem kívánják az amerikaiak által támogatott SZDSZ-FIDESZ érdekcsoport győzelmét.

1990. márciusában hogyan állt elő az az eredmény, amely májusban az új kor­mány megalakulásához vezetett?

1990. március 25-ón még nem született meg az az eredmény, amely a parlament végleges összetételét meghatározta, mert a szavazást két fordulóban bonyolították le. A magyar választási rendszer közismerten három elemből tevődik össze: az ország­gyűlési képviselőket részben egyéni választókerületben vá­lasztják, részben pedig területi, illetve országos listáról szerzik mandátumukat. A politikai egyeztető tárgyalások nyomán kiala­kult kompromisszum eredményeként, majd az országgyűlési döntés következtében, amely e kompromisszumon csekély mértékben változtatott, 176 egyéni választókerületet hoztak lét­re és 152 képviselő került volna be területi, további 58 pedig országos listáról a parlamentbe. A területi lista sajátosságai kö­vetkeztében azonban 32 mandátum „felcsúszott” az országos listára, így végeredményben erről összesen 90 képviselő került az országgyűlésbe. Az egyéni választókerületi rendszer a rela­tív többséget abszolúttá változtatja, s ezáltal a viszonylag legje­lentősebb politikai befolyással rendelkező párt a mandátumok akár kétharmadát, sőt háromnegyedét is megszerezheti. A lista alapvető sajátossága viszont az, hogy meglehetősen pontos képet ad a tényleges politikai tagozódásról, s a választók aka­ratnyilvánításának megfelelő összetételű testületet eredmé­nyez. A történelem paradoxona, hogy a tárgyalóküldöttségek közül leghatározottabban az MSZMP harcolt az egyéni válasz­tókerületi rendszerért, az ellenzéki pártok többsége pedig a lis­táért. A választásokon viszont kiderült, hogy az MSZMP helyébe lépő MSZP (egyetlen kivételtől eltekintve) egyéni vá­lasztókerületben nem tudott képviselői helyhez jutni, 33 mandá­tumából 32-t területi, illetve országos listáról szerzett. (Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi MSZMP tárgyalóküldöttsége két feltételezésből indult ki. Az egyik az volt, hogy a legnagyobb pártként vesz részt a választásokon ­ezt a Kongresszus '89 keresztülhúzta – a másik pedig az, hogy az ismert személyiségek nagy szerepet játszanak majd a választói magatartás alakításában. A választási eredmények azonban azt mutatták, hogy a személyiség, az ismertség – egy-két kivételtől eltekintve, mint például Németh Miklós vagy Czoma László – egyáltalán nem befolyásolta a szavazókat. Ezt bizonyítja egyfelől a független képviselőjelöltek igen gyenge szereplése, másfelől pedig a „méltóságteljes” emberek szerve­zeteként fellépő Hazafias Választási Koalíció tizenegyedik he­lyezése.)

A politikai tagoltságot tehát leginkább a területi listás ered­mények alapján tudjuk feltárni. A területi listán 24,73%-os sza­vazati részesedésével az MDF győzött, míg a második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, 21,39%-os teljesít­ménnyel. A február végi közvélemény-kutatások szoros MDF-SZDSZ versenyt jeleztek, sőt, volt olyan vizsgálat is – bár ez az SZDSZ-szimpatizáns „Mediántól származott -, amely SZDSZ-győzelmet feltételezett. A választások előtt lebonyolított közvélemény-kutatások azt is sugallták, hogy a Független Kis­gazdapárt akár 20%-os eredményre is képes, ami a választá­sok megnyeréséhez is elegendő lehet. Ez a vélekedés nem igazolódott be, de a Független Kisgazdapárt – az előző évi vá­rakozástól eltérően – jól szerepelt, és 11,73%-os eredményé­vel a harmadik helyre került. Negyedik helyen végzett a Magyar Szocialista Párt, 10,89%-kal. Gyenge választási sze­replése egyenes következménye volt az előbb már említett eseményeknek, a pártkongresszusi határozatoknak, a népsza­vazási kudarcnak, illetőleg a Dunagate-botránynak. A gyenge eredményben azonban az is közrejátszott, hogy a párt vezetői szinte mindvégig reménykedtek a nemzeti centrummal, különö­sen az MDF-fel való együttműködésben, noha október után az MDF a Szocialista Párttól éppoly egyértelműen elzárkózott, mint a népszavazás kiskoalíciós pártjai. A választások megle­petésének tekintették a FIDESZ és a KDNP feltételezettnél jobb eredményét; a FIDESZ 8,95%-os eredménnyel lett ötödik, a KDNP pedig 6,46%-ossal hatodik. Ez utóbbi még szervezeti­leg sem épült ki a választásokig, az egyház azonban helyette­sítette a pártszervező munkát, sőt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a papok prédikációi sok helyen nagyobb befolyást gyako­roltak a pártok választási propagandájánál.

A területi listás eredmények elemzésekor nem állhatunk meg a parlamenti pártok helyzetének bemutatásánál. (A vá­lasztójogi törvény szerint az a párt, amely a területi listákon a szavazatok 4%-át sem érte el, csak egyénileg juttathat képvi­selőt a parlamentbe, s valamennyi területi listás, illetőleg orszá­gos mandátumától elesik.) Hetedik helyre került, 3,68%-kal a megújult MSZMP, amely az MSZP létrejöttét követően szerve­ződött újjá, s alakuló kongresszusát 1989 decemberében tartot­ta meg. (E párt, ahhoz képest, hogy néhány vezetője, s tagsága szervezte meg ismét, kielégítően szerepelt. Ha azon­ban azt nézzük, hogy elődpártja az ország legnagyobb politikai erejeként működött, választási teljesítményét rendkívül gyengé­nek kell tekintenünk.) Sokak számára meglepetésnek látszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyolcadik helyezése és 3,55%-os szavazati részesedése. Ez azért tűnt váratlannak, mert a szakirodalomban és a politikai közvéleményben egya­ránt feltételezték, hogy a magyar társadalom elfordult ugyan az ún. kommunista értékektől, de annál nagyobb a hajlama a szo­ciáldemokrata eszmék és értékek befogadására. A választási eredmények e feltételezést a legkevésbé sem igazolták. A köz­vélemény-kutatók, a politikusok és az újságírók meglepetésüket azzal próbálták palástolni, hogy az MSZDP gyenge választási eredményéért Petrasovits Anna politikai magatartását tették fe­lelőssé. Ez azonban a probléma nagyfokú leegyszerűsítésének tűnik. Az MSZDP ugyanis egy olyan nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata irányvonalat követett, amely azokban az or­szágokban is, ahol hasonló beállítottságú pártok működnek, ugyanilyen mértékű támogatottsággal rendelkezik. (Ilyen ered­ményt tud felmutatni például az Olaszországi Szociáldemokrata Párt, valamint az 1970-es évek elején létrejött Luxemburgi Szo­ciáldemokrata Párt. Mindkét pártot, a Petrasovits Anna-féle MSZDP-hez hasonlóan, éles kommunistaellenesség és liberális gazdaságfilozófia jellemzi.) Még gyengébb eredményt ért el az Agrárszövetség, amelyet az egykori ellenzéki erők a régi MSZMP harmadik utódpártjának tekintettek. E párt a téesz-vezetőket és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agrárér­telmiséget tömörítette. 3,13%-os szereplése többek között azzal is összefügg, hogy a városokban nem tudott igazán bá­zist szerezni, és Budapesten még listaállítással sem kísérlete­zett. Az országos listán induló pártok közül a 10-12. helyre a 2% alatti eredményt elért Vállalkozók Pártja és a Hazafias Vá­lasztási Koalíció, valamint az 1%-nál kevesebb szavazatot szerzett Magyar Néppárt került. Ez utóbbi választási eredmé­nye – tulajdonképpen nem igényelne elemzést. A Néppárt kép­viselte azonban Magyarországon az ún. harmadik utas erőket, melyek azt állították magukról, hogy politikai tevékenységüket 1945 előtt a jobboldal, 1945 után pedig a baloldal akadályozta. 1990-ben viszont sem a jobb-, sem a baloldal nem emelt for­mális, adminisztratív akadályokat ezen irányzat elé, ennek elle­nére történelmük leggyengébb választási eredményét érték el. Ezt aligha magyarázhatjuk kielégítően pusztán a párt gyenge szervezeti felépítésével, rossz propagandájával s anyagi esz­közeinek valóban igen alacsony szintjével, hiszen az MDF-en belül is éppen azok a képviselőjelöltek szerepeltek a legrosszabban, akik a Néppárthoz közelálló nép-nemzeti irányzatot követték. E politikusok, amennyiben a parlamentbe bekerültek, kizárólag listáról jutottak mandátumhoz. Mindez a harmadik utas álláspont rendkívül csekély támogatottságát jelzi.

A választási eredmények átfogó értékelése azonban szá­mos, politikai szempontból alapvető jelentőségű kérdésre nem ad igazán választ. Nem tudjuk ugyanis, hogy mely társadalmi rétegek támogatták az egyes pártokat, s így tulajdonképpen azt sem, hogy az adatok milyen politikai tagozódást fejeznek ki. Ennek feltárása a választási eredmények sokkal részletesebb, településsoros elemzését igényli, valamint azt, hogy a válasz­tási kutatást politikai és értékszociológiai vizsgálatokkal egé­szítsük ki. A választási eredmények kerületi bontásban történő elemzéséből azonban mégis levonhatunk bizonyos következte­téseket, mert az egyes megyék társadalmi összetétele és politi­kai hagyományai jelentősen különböznek egymástól. A pártok megyei szintű „választási” térképe ennek megfelelően valóban sajátos vonásokat mutat. A Magyar Demokrata Fórum elsősor­ban az ország középső és keleti megyéiben, a Dunántúlon Veszprém és Zala megyében, valamint sokak számára megle­petésként Budapesten ért el jó eredményt. A Szabad Demok­raták Szövetsége főként a nyugat-dunántúli megyékben, az ország legfejlettebb ipari régiójában szerepelt sikeresen, míg a Kisgazdapárt Dél-Magyarországon rendelkezik jelentős bázis­sal: az öt déli megyében, Baranyában, Somogyban, Bács-Kis­kunban, Békésben és Csongrádban a községi településeken a szavazatok 1/4-ét szerezték meg. A Magyar Szocialista Párt ki­elégítően szerepelt Budapesten, Borsod, Somogy és Hajdú-Bi­har megyében, viszont rendkívül gyenge eredményt ért el a Duna-Tisza közötti térségben, valamint a nyugati határszélen, különösen Vas és Győr-Sopron megyében. A Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely öt megyében még listát sem tu­dott állítani, Észak-Magyarországon, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mutatott fel viszonylag jó eredményeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy a falusi keresztény­nemzeti beállítottságú szavazókat az ország déli részén a Kis­gazdapárt, az északin pedig a KDNP vonzotta, a kelet-nyugati megosztottság mellett tehát egy észak-déli is érvényesül. A FI­DESZ viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelt, de számos egyéni választókerületben nem indított jelöltet. Ez is közreját­szott abban, hogy kizárólag a soproni körzetben szerzett egyé­ni választókerületi mandátumot, ott viszont Szájer József Pozsgay Imrét győzte le.

A területi bontás mellett azt is érdemes megnézni, hogy a város-falu megoszlás milyen mértékben befolyásolja a válasz­tói magatartást. E szempontot figyelembe véve megállapíthat­juk, hogy az országban három tipikusan falusi párt működik. A megyei adatok város-falu bontásban történő vizsgálatakor ugyanis kiderül, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, és az Agrárszövetség általában sokkal jobban szere­pelt a községi jogállású településeken, mint a városokban, a többi párt viszont inkább a nagyobb településeken ért el ered­ményeket. Figyelemre méltó, hogy a keresztény-nemzeti irány­zat vezető ereje, a Magyar Demokrata Fórum sem jutott el a kis falvakig; ezek egy részében még szervezeti egységei sem jöttek létre. A Kisgazdapárt viszont, noha a szokványos pa­raszti óvatosság következtében a nagy ellenzéki tömörülések közül legutolsóként szerveződött meg, a leggyorsabban építet­te ki a kisközségekig lefutó hálózatait, s ez döntő mértékben hozzájárult falusi sikeréhez. A régi MSZMP szétesése után vol­tak olyan térségek, amelyekben egyedüli politikai erőként a Kisgazdapárt működött.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a baloldal egésze ho­gyan szerepelt a választásokon. A kampány során a baloldalt az egykori ellenzéki erők az MSZMP négy utódpártjaként tá­madták, s ez az adott politikai helyzetben, a Kongresszus '89 után, rendkívül kedvezőtlen társadalmi hatást gyakorolt. A bal­oldalt sújtotta a már említett 4%-os választási határ is, amely eredetileg éppen az MSZMP érdekeit szolgálta volna. A törté­nelem paradoxona volt az is, hogy az egyes baloldali pártok saját hitelességüket a másiktól való elhatárolódással kívánták bizonyítani. Az MSZP állandóan arra törekedett, nehogy össze­keverjék előd-utód pártjával, az MSZMP-vel, s így az új MSZMP-nek a két párt közötti kapcsolat kialakítására irányuló kísérletei szükségszerűen meghiúsultak. Az Agrárszövetség, és az akkor még működő Hazafias Népfront keretében megszer­veződött Hazafias Választási Koalíció viszont oly módon kíván­ta képviselőjelöltjeinek pártállami múltját feledtetni, hogy a Szocialista Párttól határolódott el. Ezért, egyes kivételektől elte­kintve, a baloldali pártok között sehol sem jöttek létre választá­si szövetségek, s a szétforgácsoltság következtében a HVK, az Agrárszövetség és az MSZMP egyaránt a 4%-os határ alatt maradt. Arányos választási rendszer esetén a baloldal össze­sen 77 képviselőt juttatott volna a Parlamentbe, így azonban meg kellett elégednie az MSZP 33 és az Agrárszövetség egy képviselőjével. Az MSZMP szétesése és a választási rendszer – még a rendkívül gyenge márciusi támogatottságot is figye­lembe véve – csaknem félszáz képviselőtől fosztotta meg a magyarországi baloldalt.

A tavaszi választások eredményeit viszonylag sokan látták előre. Az volt a kérdés, hogy az MDF vagy az SZDSZ válik-e meghatározó kormányzati erő­vé. Milyen folyamatok játszódtak le március 25. és április 8. között? Miért módosultak látszólag lényegesen az erőviszonyok? Itt elsősorban Budapestre gondolok.

A kérdésben a válasz is benne rejlik, hiszen a megfogalmazás szerint az erőviszonyok látszólag módosultak. Valójában az áp­rilis 8-i eredményeket a március 25-iek már magukba foglalták, csak az SZDSZ és a FIDESZ vezetői ezt nem vették figyelem­be. Az első fordulóban ugyanis, ha az MDF és a KDNP szava­zatszámait összeadjuk, nyilvánvalóvá válik a keresztény nemzeti centrum jelöltjeinek győzelme a liberálisokkal szemben a fővárosban. Ez volt a helyzet vidéken is, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ezen túlmenően a keresztény irányzatú pár­tok eredményét javította az is, hogy az SZDSZ és a FIDESZ szavazóbázisa kevéssé fogott össze, a FIDESZ-re szavazók gyakran nem támogatták az SZDSZ jelöltjét, s fordított esetben sem mindig érvényesült a liberális szolidaritás. Végezetül az MDF helyzetét tovább erősítette, hogy az SZDSZ és a FIDESZ hangos antikommunista propagandájától megrettent szocialista párti, sőt esetenként MSZMP-szavazók egy része a második fordulóban – távolmaradás helyett -, kisebbik rosszként az MDF-et támogatta. Ezt egyértelműen kimutathatjuk Újpesten, a IX. kerületben, valamint Csepelen. Ez utóbbi helyeken a balol­dali erők azért harcoltak, hogy vezető liberális politikusok, mint például Tölgyessy Péter és Orbán Viktor, egyéni választókerü­letből ne jussanak be a parlamentbe. Nyilvánvaló volt ugyanak­kor, de a választók ezt nem vették figyelembe, hogy e támogatásért az MDF-től cserébe semmit sem kaphatnak. A baloldal politikai dezorientációját jelezte tehát ez a fejlemény is. A helyzetet egyébként az is bonyolította, hogy főleg a Tiszántúlon az SZDSZ és a Kisgazdapárt is választási szövetség létre­hozására törekedett. Noha a Kisgazdapárt országos vezetése az MDF-fel és a KDNP-vel próbált a második fordulóban együttműködni, Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a kisgazda, illetőleg a sza­baddemokrata jelöltek egymás javára léptek vissza. Ez a választási szövetség azonban a gyakorlatban alig működött; a liberális orientációjú választópolgárok nem voltak hajlandóak a kisgazda jelölteket támogatni, sőt az is előfordult, hogy a visszaléptetett SZDSZ-FIDESZ-jelölt a kisgazdákkal szemben álló baloldali politikus támogatására szólította fel választóit. (Ennek eredményeként került a parlamentbe egyedüli agrárszövetségi jelöltként Vargáné Piros Ildikó, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei 10-es választókerületből.)

A tavaszi választások igazán nagy szenzációval nem szolgáltak. Az őszi vá­lasztások eredménye viszont a politikai elemzők többségét is meglepte.

A tavaszi választások után csaknem az egész ország várta az új parlament, az új kormányzat tevékenységét. Nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Magyarország a többpártrendszerű parlamenti berendezkedés hatására kijut a válságból, vagy leg­alábbis megkezdődik a válságból való kilábalás folyamata; a baloldal pedig politikai defenzívába szorult, amihez az MDF-SZDSZ paktum is hozzájárult. A baloldalon – nem indokolatla­nul – olyan hangulat alakult ki, hogy nincs tényleges cselekvési terük, és minden áramlatukkal szemben kemény, erőszakos, esetleg megtorló jellegű kormányzati fellépések várhatók. Ezt a vélekedést a kormánykoalíció számos prominens politikusának kijelentései is alátámasztották. Olyan helyzet alakult ki, mely­ben a kormánypártok elsöprő győzelmet értek volna el a helyi választásokon is, ha azokat június 8-ára írják ki, amikor a taná­csok mandátuma lejár. A három koalíciós párt azonban nem ezt a megoldást választotta. Annyira meg voltak győződve ar­ról, hogy az országban a keresztény nemzeti irányzat túlsúlyba került, hogy nem törekedtek helyzeti előnyük kihasználására, hanem azt tartották alapvető jelentőségű politikai kérdésnek, hogy ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat bonyolít­sanak le. Az új önkormányzati törvény elfogadása azonban időt igényelt, s ezért a parlament május 24-én 3 hónappal meg­hosszabbította a tanácsok mandátumát, amely így szeptember 8-án járt le. Ugyanakkor e pártok is érezték, hogy a Valutaalap nyomására mindenképpen meghozandó gazdasági megszorító intézkedések még a magyar társadalom tradícióinak leginkább megfelelő keresztény-nemzeti kormányzat presztízsét is ront­ják, s ezért az őszi választások mielőbbi megtartására töreked­tek. Pozícióikat azzal is erősíteni kívánták, hogy egy olyan választási törvényjavaslatot terjesztettek a parlament elé, amely az egyéni választókerületeket preferálta. Az ország­gyűlési választásokon ugyanis az MDF nagyarányú győzelmét az egyéni választókerületekben elért siker alapozta meg, s a kormányzat feltételezte, hogy az őszi választási eredmények lényegében a tavasziakhoz hasonlítanak majd, sőt, a keresz­tény nemzeti erők még szavazatokat is nyerhetnek. A választó­jogi törvény elfogadása azonban a képviselők 2/3-ának támogatását igényli, s ez lehetővé tette, hogy a három parla­menti ellenzéki párt jelentős módosításokat vezessen keresztül a tervezeten. E pártok kikényszerítették, hogy a polgármestert a tízezernél kisebb népességszámú településeken közvetlenül válasszák – a tervezetben kétezres létszámhatár szerepelt -, s azt is elérték, hogy az egyéni választókerületek helyett e tele­püléseken kislistás módszert alkalmazzanak, a többiek eseté­ben pedig 50-50% legyen az egyéni választókerületi és a listás mandátumok aránya. (Az eredeti elképzelés 2/3-1/3 megoszlást tartalmazott, az egyéni választókerületek szerepét azzal is növelve, hogy egy szavazatot kétszer számolnak el, vagyis a listára nem történt volna külön szavazás.)

A kormánypártok a nyári időszakban sajátos politikai ma­gatartást tanúsítottak; egyfelől többször is kísérletet tettek a keresztény-nemzeti társadalom alapvető intézményeinek helyreállítására, így például a kötelező hitoktatás bevezetésével próbálkoztak, a jelenleginél szigorúbb abortuszkorlátozást, ne­tán abortusztilalmat szerettek volna elérni, a Trianon-emlékmű visszaállítására törekedtek, s ekkor még – legalábbis a nyilvá­nosság előtt – az MDF is támogatta a kisgazdák eredeti föld­törvény-koncepcióját. Ugyanekkor vált egyértelművé az is, hogy a kormánypártok a leszámolást egy egységes koncepció, az ún. Justitia-terv keretében kívánják megvalósítani. A kor­mányzat azonban nagyon óvatosan járt el; mihelyt társadalmi ellenállást tapasztalt, visszahúzódott, és demokratikus szándé­kairól kívánta meggyőzni a közvéleményt. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a koalícióra ezekben az ügyekben is bizonyos fokú külföldi nyomás nehezedett, hiszen Nyugaton a kapitalizmus, nem pedig a Horthy-rendszer restaurációját kívánták elérni. Ez az óvatos politika az MDF belső megosztottságával is össze­függött; a nemzeti liberális áramlat ugyanis ellenezte a túlzot­tan konzervatív elképzeléseket. A felemás lépések ugyanakkor mind a jobboldalt, mind a centrumot és a baloldalt kiábrándítot­ták, a kormány népszerűsége érezhetően csökkent. A kisgaz­dák és az MDF populista politikusai érezték, hogy a helyi választások előtt eredményeket kell felmutatni, s ezért arra tö­rekedtek, hogy a parlament augusztus 20-a előtt döntsön a földtulajdonviszonyok 47-es alapon történő rendezéséről. Ami­kor ennek lehetetlensége kiderült (amihez az is hozzájárult, hogy az önkormányzati és az önkormányzati választási tör­vényjavaslatok vitája egyszerűen elvette az időt más terveze­tek megtárgyalása elől), a kisgazdák támadásba próbáltak lendülni, országos megmozdulásokkal jelezve földosztási igé­nyeiket. Ezt azonban a Kisgazdapárt kormányban ülő képvise­lői – a miniszterelnök nyomására – megakadályozták, s ugyanakkor az MDF populista szárnya is visszaszorult; így a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőkkel való közvetlen konfrontáció elmaradt. Ily módon ez utóbbiaknak lehetőségük nyílt arra, hogy a tavaszi vereség sokkhatásait kiheverjék, a rendszerváltást politikailag túléljék. A gazdasági stagnálás, va­lamint a baloldali és mérsékelt beállítottságú választópolgárok kiábrándulása a jobbra tartó MDF-ből már jelezte, hogy a nagy­városokban a helyi választásokon a kormánypártok nem érnek el igazán jó eredményeket. Ugyanakkor fenyegetett az a ve­szély, hogy falusi szervezettségük és a választási rendszer sa­játosságai miatt a Kisgazdapárt fölényesen győz a tízezernél alacsonyabb népességszámú településeken. Amikor a válasz­tási kampány megkezdődött és lezajlott a jelöltállítás, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közül a falusi térsé­gekben valóban a Kisgazdapárt a legerősebb szervezett politi­kai erő. Az adatok azonban azt is jelezték, hogy a legtöbb polgármester, illetőleg helyi képviselőjelölt a községekben a függetlenek közül került ki, s ez már megkérdőjelezte a kisgaz­dák egyértelmű túlsúlyát.

Szerinted végül is milyen eredmények születtek az őszi önkormányzati válasz­tásokon?

Az eredmények értékelése komoly nehézségekbe ütközik, amit a választási rendszer bonyolultsága idéz elő. Az első forduló­ban – annak ellenére, hogy a törvény az érvényességet, csu­pán 40%-os részvételhez kötötte – a 162 tízezer főnél nagyobb népességszámú település közül a szavazás csak 13 egység­ben volt érvényes. A többi településen viszont az első forduló általában sikeresnek bizonyult, ami azt bizonyítja, hogy az ön­kormányzati választások a falvakban sokkal nagyobb érdeklő­dést váltottak ki, mint a városokban. A polgármesteri és a kislistás választások a függetlenek nagyarányú győzelmét hoz­ták – amennyiben ezekről mint csoportról egyáltalán beszólni lehet, hiszen a „független” igen sokféle alapállású embert takar -, míg a pártok közül a várakozásoknak megfelelően a Kisgaz­dapárt került az első helyre. A nagy meglepetést az MDF gyen­ge választási eredménye okozta; a városokban a liberálisok, a községekben a függetlenek és a kisgazdák előzték meg a Fó­rum jelöltjeit. A második fordulóban tovább csökkent a részvé­tel, 40,16%-ról 28,94%-ra esett vissza. Alsó határ nem lévén, ez is elegendőnek bizonyult a képviselőtestületek és a polgár­mesterek megválasztására.

Amennyiben a megszerzett polgármesteri helyeket, vala­mint a kislistás, az egyéni választókerületi és a listás mandátu­mokat összeadjuk, első helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, második helyre a Független Kisgazdapárt került, és a tavaszi választások nyertese, az MDF, csupán a harmadik helyet foglalta el. Negyedik helyezést ért el a KDNP s ötödiket a FIDESZ, amely kiemelkedő nagyvárosi eredmé­nyét igen gyenge községi szerepléssel társította. A Magyar Szocialista Párt hatodik lett, a hetedik helyre az Agrárszövet­ség került, amely a választási rendszer sajátosságai folytán a községekben érvényesíteni tudta viszonylagos befolyását. Elő­retört a Vállalkozók Pártja; a tízedik helyről a nyolcadikra jött fel. Tovább csúszott lefelé az MSZMP, és megsemmisítő vere­séget szenvedett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A baloldali pártok gyengülését viszont ellensúlyozta, hogy szá­mos független jelöltet az MSZP, illetőleg az MSZMP támoga­tott, sőt, ezek egy része a választás idején is e pártok valamelyikének tagja volt. Más függetlenek viszont – s az érté­kelés során ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kisgazdák támogatását élvezték.

A bonyolult választási rendszer miatt a politikai tagoltságot csak a fővárosi közgyűlés választási eredményei alapján lehet igazán feltérképezni. A budapesti listán az első, még érvényte­len fordulóban az SZDSZ került az első helyre, az MDF pedig, tavaszi teljesítményéhez képest 3,5%-ot vesztve, a második helyre szorult. Az október 14-i fordulóban az SZDSZ tovább erősödött, s az MDF is növelte szavazatainak számát; április 8-ához hasonlóan a kereszténydemokraták és kisebb mértékben a kisgazdák hívei az MDF-re szavaztak. A második fordulóban 34,68%-ot ért el az SZDSZ, 27,35%-ot az MDF, 18,16%-kal a harmadik helyre került a FIDESZ, az MSZP pedig 7,25%-os szavazati részesedéssel a negyedik lett, ami az országgyűlési választásokhoz képest igen komoly visszaesést jelentett. Az ötödik helyet a Kereszténydemokrata Néppárt foglalta el 5% alatti eredménnyel. Gyengébb szereplésében döntően közreját­szott az, hogy a második fordulóban – amint erre előbb utaltam – szavazóbázisának egy része az MDF-et támogatta. A hatodik helyen végzett MSZMP már nem érte el a 4%-os határt, s így nem küldhetett képviselőket a fővárosi közgyűlésbe. Budapes­ten megsemmisítő vereséget szenvedtek a kisgazdák, szava­zóbázisuk csaknem 80%-át elvesztették. A szociáldemokrata szavazatok száma – ezt csak érdekességként jegyzem meg – 37.000-ről 3.000-re esett vissza. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a választáson nagyarányú relatív győzelmet szer­zett SZDSZ is csaknem 100 ezer támogatót vesztett, és a sza­vazati részesedését leginkább növelő FIDESZ bázisa is több mint 20 ezerrel csökkent.

A politikai közömbösség növekedését nem csupán a pár­tok magatartására vezethetjük vissza. A szeptemberi, októberi választások már azt jelzik, hogy a magyar társadalom széles rétegei rádöbbentek arra: az államszocialista kísérlet megbu­kott, a helyébe lépő restauráció, rekapitalizáció viszont a társadalom túlnyomó többségének életszínvonal- és egyéb problémáit nem tudja megoldani, sőt, számukra a teljes el­szegényedést, a tömeges proletarizálódási jelentheti. Egyes közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a ma­gyar társadalom jelentős része sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akar, hanem egy olyan berendezkedést igényel, amelyben „meg tud élni”. Ez jelenik meg a pártoktól való függetlenedés szándékában, a pártpolitika elvetésében is, hiszen ma minden párt a privatizációt, illetőleg a reprivatizációt hirdeti, az MSZMP-t pedig az államszocialista berendezkedés­sel azonosítják. A pártoktól való függetlenedés szándéka tehát véleményem szerint nem egyszerűen a pártok helytelen, a vá­lasztókat riasztó taktikai magatartásából következik, hanem an­nak felismerését jelzi, hogy a többpártrendszerű formális demokrácia bevezetése és a tőkés piacgazdasághoz való visszafordulás, ha az egyéni szabadságjogok oldaláról bizo­nyos fokú előrelépésnek látszik is, a társadalom jó része szá­mára csak egy letűntnek vélt rendszer ellentmondásainak visszahozatalát jelenti. Ám abban, hogy az államszocializmus és a kapitalista restauráció helyett a történelem egy demokrati­kus, szocialista alternatívát is kínál, a társadalomnak csupán igen kis töredéke reménykedik.

Dolgozatvázlatomban az elmúlt évtized egyik meghatározó tár­sadalomtudományi vonulatához fűzök megjegyzéseket. A mo­dernizációs elméleteket kettős értelemben fogom fel: egyrészt mint szaktudományos teljesítményeket, másrészt mint ideológi­át. E két szempont természetesen nem választható el egymás­tól szigorúan, de bizonyos hangsúlyok érvényesíthetők. Jelen írásomban elsősorban ideológiakritikai, módszertani megközelí­tést alkalmazok, miközben nem vonom kétségbe a vizsgált el­méletek szakmai színvonalát. Sőt! A modernizációs elmélet bizonyos értelemben annak a szellemi-társadalomkritikai tevé­kenységnek a csúcsvonulata, amely a reformgondolkodástól a rendszerváltás igenléséig ívelt a nyolcvanas években. Éppen ezért nem tanulság nélkül való, ha – terjedelmi okokból a szo­kásos hivatkozásokat mellőzve – megvizsgáljuk ezen elmé­letiek) néhány explicit vagy lappangó metodológiai, illetve tartalmi problémáját.

I. A modernizációs elmélet eredetileg – a nyugati szak­irodalomban – a fejlettség és elmaradottság mibenlétét vizsgálta. Születésekor a fogalom vitathatatlanul ér­tékhangsúlyos volt, és a nyugati iparosítás, valamint az angolszász demokráciák intézményi feltételeit kínálta min­taként a világ egyéb térségei számára. A modernizációs ideológia az ismétlési paradigmán (Ágh) nyugodott, amely a nyugati életmóddal és fejlettségi szinttel kecsegtetett belátható időn belül – a minta elfogadása és követése esetén. Az így fel­fogott sikeres modernizációnak két szigorú feltétele volt: a kö­vető társadalom fogadja, igényelje a felkínált mintát, és legyen képes megvalósítására.

Az elméletet – és a hátterében meghúzódó gyakorlatias politikai, üzleti aspirációkat – a hetvenes évek végéig számos kudarc érte, ezért vonzereje a nyugati társadalomtudósok köré­ben csökkent. A kudarcok mindenekelőtt az előbb említett két szigorú feltételre (hajlandóság és képesség), pontosabban ezek hiányára vezethetők vissza, és három területen voltak lát­ványosak. 1. A harmadik világ országainak zömében a westernizációs kísérlet fokozta a szervetlen és egyenlőtlen fejlődés árnyoldalait. Nőtt a bizalmatlanság a fejlett régió kínálta megol­dásokkal szemben, felerősödtek a törzsi-nacionalista, konzer­vatív-tekintélyuralmi ideológiák és mozgalmak. A szórványos gazdasági sikerek politikai elnyomással és különleges tőke­képződési feltételekkel kapcsolódtak össze, tehát az elmélet szá­mára sem kívánatosak, sem kellően általánosíthatók nem voltak. 2. Az európai államszocialista rendszerek – ekkor még – fenntartották egy nem kapitalista modernizáció elvi és gya­korlati lehetőségét. E rendszerek puszta léte vitathatóvá tette a modernizáció unilineáris felfogását, 3. Az a benyomásom, hogy a modernizációs ideológiát a legsúlyosabb vereség éppen „sa­ját pályáján” érte. A fejlett régió korábbi fejlődési íve megtört (és itt nem a növekedési ütemek lassulása a legfontosabb tény). A Nyugat társadalmi-gazdasági rendszereinek mind több pontja bizonyult sebezhetőnek. Alternatív társadalomszervező elvek, posztmodern ideológiák és értékek törnek maguknak utat, amelyek nem illeszthetők a tőke alapvetően hierarchikus rendszerébe (Szabó A. Gy., Vámos, Tütő). Szimbolikus értékű jelzésnek tekinthetjük a Római Klub fellépését is ebben az időszakban.

II. A társadalomtörténeti és elméleti fejlődés paradoxona: miközben Nyugaton az elbizakodott „példamutatás” időszakát a hetvenes-nyolcvanas években a visszafogottabb, kritikusabb önvizsgálat kora váltotta fel, addig a hazai (és általában a ke­let-európai) társadalomtudományokban a modernizációs elmé­letek éppen virágkorukat élték. Mi tette alkalmassá ezt a megközelítést, hogy ilyen fáziskéséssel is a válságba jutó ál­lamszocializmus uralkodó kritikai elméletévé szerveződjön? Mi­lyen funkciók megoldására volt képes, és hol vannak elméleti-módszertani korlátai?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „modernizációs el­mélet” kifejezés olyan gyűjtőfogalom, amely egymással lazán érintkező, gyakran egymással is vitában álló felfogásokat sorol együvé. Ezért indokolt a kifejezés többes számú használata is. Összetartozásukat a vizsgált problémák, az érvényesített (nyílt vagy rejtett) értékek és módszerek kapcsolata biztosítja, a tu­dományos paradigma kuhni értelmében.

A modernizációs elmélet – mint paradigma – az állam­szocialista ideológia paradigmáját szorította ki az értelmiségi közgondolkodásban az államszocializmus felbomlásának idő­szakában. Valójában már korábban is létezett egy ideológiai űr, nagyjából a hruscsovizmus bukásától kezdődően. Az ideológiai űr egyetlen társadalomban sem lehet tartós. Kezdetben ezt a teret egy sajátos ökonomista pragmatizmus foglalta el, de ez különböző okok folytán, alkalmatlan volt a szellemi értékinteg­ráció megvalósítására. A modernizációs elmélet viszont – kellő adaptáció esetén – alkalmas volt arra, hogy egybefűzze az ad­dig szétszórt kritikai és reformelemeket, és az ilyen törekvések háttér ideológiájául szolgáljon. A modernizációs elmélet vég­eredményben inkognitóban folytatott küzdelem volt a polgáro­sodásért (kapitalizálódásért). E folyamat során persze egyre kevesebb inkognitóra volt szükség, egymás után hullottak le a különféle államszocialista „fátylak” (kinek-kinek szemérmessé­ge és elszántsága szerint), és a folyamat végeredményeként ott állt a meztelen igazság: a modernizációs elmélet az ál­lamszocializmusból az államkapitalizmusba való átmenet válságtudata és programja.

Megítélésem szerint mindenekelőtt a következők miatt vált alkalmassá e funkció betöltésére:

1. Magyarországon sokáig megoldatlan volt a különféle kri­tikai szaktudományok (politológia, szociológia, közgazdaság­tan, jogtudomány stb.) eredményeinek összekapcsolása úgy, hogy azok egymás következtetéseit erősítsék. Ez az elmélet le­hetővé tette, hogy most minden irányból dokumentálódjék egy „modernizációs zsákutca” (Lengyel), és a kiútra többé-kevésbé összhangban álló javaslatok szülessenek (lásd pl. a Fordulat és reform vagy Bihari: Reform és demokrácia című írásokat, il­letve a Beszélő „Társadalmi szerződés” című különszámát).

2. A modernizációs ideológia fogalmi apparátusa úgy épül fel, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalomfejlődési irá­nyokat egyetemes, összemberi fejlődési irányként tünteti fel. Kikapcsolja az érdekküzdelmek racionális szociológiai tartal­mát, látszólag értéksemleges, rendszersemleges kifejezések­hez köti programját. E nyelvi redukcióval leválik az állami ideológiáról, majd megtisztított fogalmai megemelésével és ér­tékfogalmakhoz kapcsolásával fölébe kerekedik. (Lásd a piac, privatizálás, autonómia, függetlenség, szabadságjogok stb. fo­galmainak karrierjét a nyolcvanas évek végén.)

3. A modernizációs ideológia a szakmai érvelések laza­ságát, pongyolaságát helyenként képes volt hangulati ele­mekkel vagy egyszerű „rámutatással” pótolni. A Nyugatra való puszta hivatkozás a közgondolkodás jelentős része számára elégséges és meggyőző, és mindenekelőtt nem igényel komoly szellemi erőfeszítéseket. E gondolkodásbeli restség kihaszná­lása tudományetikailag vitatható ugyan, de kétségtelenül hatá­sos és eredményes módszer, ami a westernizációs felfogás esélyeit növelte. A fenntartás nélküli westernizáció veszélyeire viszonylag kevesen hívták fel a figyelmet (pl. Csepeli, Papp Zs.).

4. A modernizációs elmélet hazai változata intenzív államtalanítási (állampárttalanítási) programot hirdetett, és olyan ér­tékeket hangoztatott, amelyekhez a politikai nyomás alól szabadulni akaró értelmiség jelentős része vonzódott. A politi­kai (és egyéb) piacok olyan újraelosztását ígérte, ahol a hagyo­mányos káderértelmiséggel szemben a többi értelmiségi csoport is nagyobb eséllyel indulhat harcba a „zsákmány” meg­szerzéséért.

A modernizációs elmélet átmeneti hazai sikerességével kapcsolatban egy sajnálatos paradoxonra is fel kell hívnunk a figyelmet. Hosszú történelmi tapasztalatok mutatják, hogy egy társadalmi ideológia elterjedtsége, elfogadottsága nálunk (és különböző mértékben feltehetően másutt is) nincs arányban az adott ideológia szakmai megalapozottságával. Konkrétan, eb­ben az esetben: a modernizációs felfogás színvonalas, értékes szakmai teljesítményeken alapult, de „nem ezért szerették”, nem ezért hódított teret szélesebb körökben.

III. A modernizációs elmélet végül is a korábban népszerű, majd háttérbe szoruló konvergencia-tétel újrafogalmazásának bizonyult, mégpedig annak erősebb változatában, amely nem is annyira a két társadalmi rendszer közeledését mondta ki, mint inkább az államszocializmus átalakulását polgári társada­lommá. Ezért teljesen logikus, hogy – az események forgata­gában – a modernizációs elmélet bizonyos irányzatai átnőttek a rendszerváltás ideológiájává. Meg kell mondani, hogy ez a metamorfózis nem tett jót az elmélet tudományos színvonalá­nak. A rendszerváltás alkalmanként barbár eufóriájának hangu­lati nyomása alatt sokkal laposabb megnyilatkozások születtek e tárgyban, mint korábban. (A jobb ízlésűek persze távol ma­radtak ettől, és ma már néhány vonatkozásban a korai csömör jelei is mutatkoznak.) Éppen a rendszerváltás során bizonyoso­dott be ugyanis a modernizációs elmélet Közép- (Kelet-)Európára adaptált változatának egyik szerkezeti fogyatékossága: míg a rendszerkritikai elemei markánsak és színvonalasak, ad­dig a terápia-rész fantáziátlanabb és önkényesebb. Utolsó megjegyzéseimmel ezt az ellentmondást igyekszem néhány vonatkozásban kibontani:

1. Az elmélet nem tudta kellően specifikálni a moderni­zációs folyamat regionális formáját. Ezért állandóan ingado­zott e folyamat előrehaladása mértékének megállapításában. A kelet- (közép-)európai modernizáció specifikumainak megérté­sében az institucionalista felfogás jutott a legmesszebb. Egyes képviselői (pl. Lengyel) a fogyasztáson keresztüli moderni­zálás tétele révén lényeges összefüggéseket mutattak ki. (E té­tel segítségével sikerült konkretizálni azt a sajátos regionális fejlődési utat, ahol, minthogy nincs mód a tőke tömeges felhal­mozására, a viszonylagos modernizálódás, polgárosodás a fo­gyasztási szokásokon keresztül tör utat magának. Ez a folyamat a neki megfelelő különleges magatartásokat és félle­gális „intézményeket” alakított ki a civil szférában, termé­szetesen a legális államszocialista intézmények nyomása alatt.) Különböző okokból azonban ebből nem (nem ebből) nőtt ki egy alternatív modernizálási elmélet.

2. Az alternativitás hiánya általában is módszertani gyengéje a modernizációs felfogásnak. Túl sok standard normatív elemből épül fel, aminek az a következménye, hogy a modernizáció egyik lehetséges – és hosszú távon vitathatóan sikeres – útját tüntetik fel a modernizáció útjának általában.

3. A modernizációs elmélet túl nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi részrendszerek öntörvényűségének kimutatá­sára és biztosítására, így elsikkadtak egy makroszintű össze-hangolódás szempontjai. E kérdésben teljesen jogos C. Offe kritikája: a modern társadalom minden részrendszeréből repü­lőgépek startolnak, mielőtt még a célrepülőterek leszállópályáit megfelelő állapotba hozták volna. Magam is úgy vélem, hogy a XX. (és a leendő XXI.) századi modern rendszerek vizsgálata termékenyebb, ha al- és részrendszereik közös működési elve­ire koncentrálunk. Ugyanez érvényes a kívánatos társadalmi rendezőelvekre is. Jelenleg a társadalmi tevékenységek össze-hangolódásával kapcsolatos problémák legalább három síkon merülnek fel. Meg kell oldani a mikro- és mezoszféra (egyének, családok, kisközösségek, települések, gazdasági szervezetek stb.) egységeinek olyan koordinálását, ahol szabadságuk ga­rantálása nem egymás ellen mozgósítja erőiket, hanem egy­más kiteljesedése javára is. Mozgásformát kell találni az összállami szinten jelentkező konfliktusok kezelésére. Végül, de nem utolsósorban internacionális koordináció szükséges azoknak a globális problémáknak tekintetében, amelyek túllé­pik a nemzeti (állami) kereteket, és már ma, illetve a közeljövő­ben világméretű katasztrófával fenyegetnek. (A többszáz milliós éhező népesség a Földön enyhén szólva világbotrány és permanens katasztrófa.)

4. A modernizációs elmélet a nyolcvanas évek során végig nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a hazai modernizációt a szocializmuson belül értelmezi-e, vagy a szocializmust úgy fogja fel, mint az általános modernizáció kezdetleges, esetle­ges szakaszát, formáját. Az ebbeli bizonytalanság és kétértel­mű megnyilatkozások ahhoz vezettek, hogy jelenleg a formációelméletileg értelmezett szocializmuson belüli moderni­záció csak marginális elméleti perspektíva.

5. Az elméletnek csak látszólag és átmenetileg sikerült ideológiamentesnek feltűnnie. Hiszen fogalmai – alaposabb vizsgálat esetén – szintén ideologisztikusnak, prekoncipiáltnak bizonyulnak. Nyilvánvaló, hogy a munkaadó (sic!) és munka­vállaló (sic!) fogalompár egészen más konnotációkat és érték­tartalmakat sugall, mint a tőkés és bérmunkás fogalompár, holott ugyanarra a társadalmi tényállásra reflektálnak.

6. A modernizációs elmélet bizonyos áramlatain napjainkra beteljesedett egy sajátos Murphy-törvény: ha javítani kezdesz egy struktúrát, egy darabig nincs hatása; amikor hatásos, már nem az a struktúra.

Összefoglalás és következtetés: a hazai társadalom­tudományoknak meg kell találniuk a maguk válaszait azokra a kérdésekre, amelyek megoldására ma a „posztmodern” világ­kép ajánlkozik, mivel a modernizációs elmélet és származékai egy túlérett társadalom ideológiáját testesítik meg.

Az Eszmélet már korábbi számaiban is közölt írásokat, amelyek a közelmúlt és a jelen szovjet és kelet-európai rendszerei jellegének meghatározásával, elem­zésével foglalkoztak. A jövőben sem kívánjuk levenni folyóiratunk lapjairól ezt a valóban fontos és Magyarország lakóit is oly közelről érintő elméleti kér­dést, amelynek megközelítése, elemzése természetesen igen sok szempontból lehetséges. A szerkesztőség nem kíván állást foglalni az ún. „létező szocializ­musnak” sem államkapitalizmusként, sem államszocializmusként, sem pedig a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszakként való meghatározá­sa mellett. Mind a hazai irodalomban, mind a nemzetközi vitákban évtizedek óta hangzanak el érvek mindegyik fajta értelmezés oldalán. Mocsáry József ta­nulmányának következtetéseit és az általa használt kategóriákat a lehetséges válaszok egyikének, az e vitához való hozzájárulásnak is tekintjük. (A szerk.)

*

Közel- és félmúltunk paradoxonjai jól ismertek: 1956: „népfelkelés a szocializmus ellen”, mivel a termelőerők és a termelési viszonyok összhangját hirdető rendszer éppen az összhang tragikus hiányát „va­lósította meg”, pazarló gazdálkodást folytatott – a termelés igen ala­csony hatékonysága mellett -, olyan egypárt uralmat, amelynek gyakorlata éppen saját ideológiájának (munkáshatalom, kizsákmányo­lásmentes szocialista társadalom stb.) megsemmisítésére irányult. A munkáshatalom az uralmi elit hatalmává vált, a kizsákmányolásmentes társadalom helyett megvalósult az állami kizsákmányolás, amely a tár­sadalomtól élesen elkülönült, szinte feudalisztikusan uralkodó „nó­menklatúrát” hozott létre; a közvetlen népuralom tanácsrendszere centralizált, hierarchikus államapparátus uralmává korcsosult.

A közvetlenül Sztálintól importált egypártrendszeres diktatúra ná­lunk is számos kommunista életét követelte meg, s a nemzet jelentős tömegeinek igazolhatatlan anyagi, jogi hátrányokat okozott, bár milliók­nak gazdasági és társadalmi felemelkedéshez kínált lehetőséget. Ezek­nek az itt jelzett bonyolult ellentmondásoknak volt az eredménye, hogy az egész korszakon át a párton belül is mindig léteztek újragondolásra és reformra kész irányzatok, amelyek szembefordultak a pártvezetés bizonyos döntéseivel, s keresték az alternatívát. így pl. 1953-ban a Nagy Imre-csoport, az 1956-os pártellenzék, a Petőfi-kör, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus (amely a reformkommunizmusnak mint mozgalomnak az eredménye, még ha csupán a párt felső köreit és az uralmi elit demokratizálásra hajló csoportjait ragadta is meg); 1980-1981-től a gazdasági reformerek új hulláma, a reformkommunisták és a velük részben polémiában álló marxista értelmiségiek csoportjai je­lennek meg radikális kritikai elképzelésekkel, amelyek részben visszatérnek a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének „hagyományaihoz”. A 80-as években a reformkommunisták elől egyre inkább elhárulnak az akadályok, s egyfajta „diktatúrát” alkalmazva, sa­ját gazdasági programjukat képesek győztes pozícióba emelni. Ennek a reformpolitikának volt a része, hogy az állami vezetés – a pártveze­tés bólogatása és tehetségtelen asszisztálása mellett – a liberális gaz­daságpolitika befolyása alatt egyre gyorsuló ütemben vezette be a sikeresnek látszó kapitalista piacgazdaság módszereit, intézményeit, amelyek azonban a hazai környezetben szinte hatástalannak bizonyul­tak. Végül a legkiáltóbb paradoxon: a hatalmat birtokló párt és vezető csoportja tömegfelkelés, látható kényszer nélkül, önként átadja a hatal­mat, elfogadja a létét és jólétét biztosító rendszer felszámolását (1988­1990).

Az előbbiek nem magyarázhatók azzal – mint ahogy még számta­lan egyéb paradox jelenség sem -, hogy a szocializmust a „személyi kultusz”, Rákosi, Kádár, a funkcionáriusok visszaélései és a szeren­csétlen tévedések rontották el, sem azzal, hogy a szovjetek és hazai ügynökeik úgymond népelnyomó rendszere csak félrevezetésül, meg­tévesztésül tett pozitív gesztusokat. A magyarázatnak mélyebbnek kell lennie.

Véleményem szerint a lehetséges magyarázat az az egyébként ma már többek által vallott felfogás, hogy a „létező szocializmus” a va­lóságban sajátos államkapitalizmus volt.

A dolgozók helyzete, a tőkés és a bérmunkás viszonya a „létező szocializmusban”

Ebben a társadalomban a dolgozók helyzetét a termelési eszközöktől, a termelés anyagi feltételeitől való elválasztottság jellemzi. Az állam mint kollektív tőkés a hagyományos módokon túl az államhatalomban a kizsákmányolás kiterjesztésének új eszközeivel rendelkezik. Jelentős mértékben ki tudja iktatni a munkaerő-piaci versenyt – ami biztosít­hatná a munkaerő árának értéke körüli ingadozását -, és a munka­bérszintet tartósan a munkaerő ára alá nyomja, felfokozva az értéktöbbletet, vagyis a kizsákmányolást. Lehetőséget ad erre, hogy a kizsákmányolás eme fokozását a szocializmus építésének tüntetik föl, továbbá és különösen az egyenlősdi, amely társadalmi igazságként magyarázza a magasabb mennyiségi vagy minőségi teljesítményt pro­dukáló csoportok jövedelmének a létminimum felé való egalizálását. Az, hogy hatalmi funkciói mellett az állam kollektív tőkés is, lehe­tőséget nyújt számára az adó és a profitjövedelmek összemosásá­ra és így a kizsákmányolás leplezésére. S arra is, hogy a kizsákmányolás érdekében alkalmazott gazdaságon kívüli kény­szert ne mint a tőkének a munka feletti uralmát, hanem mint az állam által képviselt társadalomnak a termelés fölötti hatalmát, a dolgozóknak létük anyagi feltételei, viszonyaik feletti uralmát tün­tesse fel.

Az „államszocializmus” kapitalista jellege legnyilvánvalóbb a mun­kabérnél: ez a munkaerő ára, és nem a munka szerinti elosztás eszkö­ze (ahol a kollektívák és ezek egyes dolgozói az általuk megtermelt értéknek a közös költségek levonása utáni részét kapnák). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a bér a munkaerő létfenntartási költségek alap­ján kialakított ára, és a gyakori bérszabályozási technikák kiindulása mindig a létfenntartási költség. Ezt csak kismértékben tudja elhomályo­sítani, hogy a bérnek csak egy nagyobbik részét kapják a dolgozók munkabérként, a végén már 40%-ot tesz ki a társadalmi juttatás.

A „szocialista” tervszerűség mint a kapitalista anarchia „felszámolása”

Úgy gondolom, a végeredmény közismert: a tervgazdaság nem azt je­lentette, hogy a dolgozók anyagi létük feltételeit saját ellenőrzésük alá vonták. Fennmaradtak az áru-pénz-érték kategóriák, az értéktörvény, és uralmuk a társadalom, az egyes emberek fölött (azzal együtt per­sze, hogy hatásmechanizmusuk a tervgazdaság áttételezésével sokkal bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, szabályozhatatlanná vált). A bü­rokratikus tervkoordináció mögött ott van a piac, csak a kereslet-kíná­lat nem közvetlenül szabályoz, hanem egy bonyolult, bürokratikus terv-áttételen keresztül, amely „eltorzítja” azt. Gondoljunk a gazdaság­politika váratlan módosulásaira, a szabályozórendszer hullámszerű vál­tozásaira, beleértve a bérszabályozást, és ezek következtében a vállalatok helyzetének hirtelen megváltozását, ami az egyes ember és egész embercsoportok helyzetét, teljesítményüktől, magatartásuktól függetlenül szabja meg.

A monopol-nagyvállalatok uralma a gazdaságban

A „létező szocializmus” gazdasága nem egyszerűen az állami túlhatalom által irányított, szervezett és az állami tulajdon által meghatározott rendszer. A rendszer meghatározói a gazdaság felett uralkodó mono­pol-struktúrák, az országos üzemhalmaz-nagyvállalatok és trösztök. Néhány jellemző adat: 1987-ben a magyar ipar 51.000 szervezetből állt, a valóságban azonban az 1.043 állami iparvállalat és ezen belül is a 728 minisztériumi vállalat jelentette az ipart. A minisztériumi ipar 728 vállalatáé az ipar állóeszköz-állományának 89 (az 1.043 állami iparvál­lalaté – a továbbiakban zárójelben – 96,4) %-a, az ipar teljes termelési értékéből itt realizálódik 83,5 (90,43) %, az ipar teljes nyereségéből 80 (87) %, az ipar dolgozói létszámából itt dolgozik 74,4 (80,5) %. Az 1 milliárd termelési érték felett produkáló 315 vállalat alkalmazta a lét­szám 59,5 %-át és a 2.000 fő feletti 173 vállalat a létszám 48,6 %-át. Az építőipar 29371 szervezetből áll, de a 164 állami építőipari vállalat­nál dolgozott a foglalkoztatottak 55,7 %-a. Hasonló a helyzet a ke­reskedelemben is, az 500 fő feletti 306 vállalat alkalmazta 1987-ben a létszám 87,5 %-át. Végül tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi nagyvál­lalatoknak a termékcsoportokban vagy régiókban gyakorolt kereskedel­mi monopóliuma összefonódik az iparvállalatokéval, és tulajdonképpen együtt alakítják ki a piaci uralmat.

Azóta sok minden változott. Létrejött sok kisvállalkozás, az üzem­halmaz-nagyvállalatok egy része vagyonközponttá és ezek által össze­fogott gazdasági társaságokká alakult. Lényegileg azonban az új formában változatlanul fönnmaradtak és tovább élnek a monopolstruk­túrák. Lényegileg ma is igaz, amit Csillag István 1980-ban, a második decentralizációs hullám után leírt: „a decentralizációk ellenére a ma­gyar ipar 460 termékfőcsoportját átvizsgálva nem akad olyan, amely­ben a legnagyobb kibocsátó részesedése kisebb lenne 51%-nál, illetve alig van olyan, ahol a két legnagyobb kibocsátó részesedése ne érné el a 75%-ot”. Látnunk kell továbbá, hogy itt nem egyszerűen állami pri­vilégiumok (profilgazda, exportkivételi lista, kijelölt importőr, anyagellátó stb.) teremtette monopóliumokkal állunk szemben, hanem a piac felett uralkodó – jóllehet általában mesterségesen létrehozott, de ma már valóságos – termelési és forgalmazási monopol-nagyvállalatok hálóza­tával. Ezek saját, az államtól és a társadalomtól elkülönült érdekekkel rendelkeznek, és ellátási, foglalkoztatási, export-, adófizetési súlyuknál fogva (az államon keresztül) érvényesíteni tudják érdekeiket, megvédik piaci uralmukat. Alá tudják rendelni érdekeiknek az államapparátust is, és azt adóvégrehajtójukká teszik, amely a lakosságtól és a nem mono­polizált gazdálkodóktól elvont adóval gazdaságtalan termelésük, pazar­ló gazdálkodásuk ellenére biztosítja fennmaradásukat, sőt fejlődésüket. Az állami gazdaságpolitika alakulására, a szabályozásra stb. vonatko­zó tömeges megfigyelések bizonyítják, hogy az állam már régóta nem tud a monopolstruktúráknak parancsolni, a monopol-farok csóválja az állam-kutyát.

A magyar szociál-államkapitalizmus kialakulásáról és működéséről

Az állam 1948-49-ben, a fordulat évében, köztulajdonba vette a tőkés termelést, hogy a hivatalos állami ideológia, a marxizmus szellemében végrehajtsa a szocialista forradalmat. Ezt követően két irányban is ra­dikálisan eltért az eredeti, marxi értelemben vett szocializmus koncep­ciójától. Egyrészt államosította a kis- és középüzemeket, sőt, még a kisárutermelést is, hogy a „szocializmust” az egész társadalmat átfogó, egységes állami rendszerré tegye; jóllehet a marxizmus alapján egyér­telmű volt, hogy ez nem kollektivizálás, hanem államosítás, hiszen nemcsak a tőkéstől, hanem végül is a közvetlen termelőtől vették el a termelés anyagi föltételeit. E tényből fakad a jelentós piaci űr, és az így létrehozott ál-nagyüzemek csak nehezen, alacsony hatékonysággal, nagy társadalmi pazarlással voltak üzemeltethetők. Nem változtatott ezen, ha az államosítást „szövetkezetesítés” útján hajtották végre. Hi­szen ezek is állami erőszakkal, és nem önkéntesen, a korszerű techni­ka alkalmazásával jöttek létre, hanem torz álszövetkezetek formájában. A másik döntő eltérés a marxi szocializmustól, hogy az állam az álla­mosítás után nem adta a gyárakat a dolgozóik tulajdonába, hanem mérhetetlen önbizalommal fölvállalta, hogy „érdekükben” náluk jobban fogja azokat működtetni. Így széles állami szektor jött létre, amely az egész gazdaságot átfogó rendszerré vált előbb az iparban, majd a me­zőgazdaságban is.

Lehet és kell azon vitatkozni, hogy ez mennyiben volt szükségsze­rű. (Van olyan álláspont, hogy a tőkés termelésből nem hozható létre más, mint ilyenfajta államkapitalizmus. És lehet elemezni a tényleges fejlődés okait, a szovjet példa és politika befolyását, amely számára el­viselhetetlen lett volna egy más jellegű fejlődés.)

Mindenesetre a kezdeti eufória után a dolgozók előtt hamar nyil­vánvalóvá vált: az állami tulajdon tőlük idegen, és ők pusztán jogfosz­tott bérmunkások. Létrejött az uralmi elit, amely a közfunkciók gyakorlójából a társadalom fölött uralkodó, zárt csoporttá válik. Mind­ezek következtében negatívvá vált a dolgozó tömegeknek a munká­hoz, a „társadalmi-állami” tulajdonhoz való viszonya.

A gazdaságban végbement a monopolizálódlás, tehát olyan mes­terséges folyamat, amely nem a termelés koncentrációjából, a korsze­rű, hatalmas termelőberendezésekből, hanem a vállalatok állami centralizációjából ered. Ugyanakkor a létrejött monopolszervezetek na­gyon is valóságosak: a gazdaságban elfoglalt uralkodó szerepük politi­kai jelentőséggel párosult.

Másfelől azt is látnunk kell, hogy a létrejött üzemhalmaz-nagyválla­latok nemcsak haszonélvezői az államkapitalizmusnak, hanem teher­hordói, szenvedő alanyai is. Helyzetük, valamint az általuk leigázott gyáraik és dolgozóik helyzete nem saját teljesítményüktől függ – amelynek eredményét az állami redisztribució túladóztatással, árpoliti­kával úgyis elvonja -, hanem az állami bürokratikus koordináció átte­kintés nélküli döntéseitől. Ezektől függően jutnak bérfejlesztéshez, tőkéhez, importhoz stb. Erőfeszítéseiket ezért nem is teljesítményeik fokozására (amelyhez úgyis korlátozottak a lehetőségek és az áttekin­tésük), hanem az állammal való együttműködésre és alkura összponto­sítják. Másfelől az időnkénti reformhullámok decentralizációval, a vállalati önállóság szélesítésével, a túladóztatás csökkentésével próbál­ják racionalizálni a rendszert. Végül is a létrejött „államszocializmus”, létrehozóinak szubjektív szándékától függetlenül, speciális, teljesen ki­fejlett államkapitalizmussá válik.

Az államkapitalizmus diktatórikus jellegéről és uralmi elitjéről

Az elmúlt korszakot elítélő közvélekedésben döntő szerepet játszik a rendszer diktatórikus jellege, a valódi demokrácia és a jogállamiság hi­ánya, amit a közvélemény az állampárt és a pártállamiság torzításának tulajdonít. A valóság elemzése ezt megkérdőjelezi, gondoljunk a hiva­talos ideológia és politika törekvéseire, a gyakorlatban persze kiürese­dett, szertartássá merevedett „demokratizmusára” és a tényleges demokratizálási erőfeszítésekre: a diktatórikusán, „felülről” megkövetelt üzemi „demokráciára”, „pártdemokráciára”, a hangoztatott szocialista törvényességre és a rendszer kontrolljának különböző kísérleteire, nép­fronttal, többjelöltes választással, vállalati önkormányzattal. A diktatúra nem ok volt, hanem következmény: a rendszer alaptermészete hiúsí­totta meg a demokratizálási kísérleteket, újra és újra helyreállítva, sót kiterjesztve a diktatórikus hatalomgyakorlást, amely addig még igazol­hatónak is tűnt, amíg az életszínvonal nem mutatott csökkenő tenden­ciát.

A másik, sok félreértéssel terhelt problémakör az uralmi elit kér­dése. Közismert, hogy a politikai élet országos és helyi irányítói (a poli­tikai elit), az államapparátus vezető tisztviselői kara (az állami elit) és a vállalatok, bankok, szövetkezetek hatalomgyakorló csoportjai (a gazda­sági elit; most menedzser-elitnek mondják) együtt zárt uralkodóréteget alkotnak. Ez rendelkezik a gyakorlatban a társadalmi tulajdonnal, bir­tokolja, sőt haszonélvezi. Hatalmi, sőt általános uralmi helyzetét legá­lis, de főleg féllegális és illegális úton jelentős anyagi előnyökké változtatva, a nép általános életszínvonalát messze meghaladó jólétet, biztonságot élvez. Ezt akár jogosnak is fölfoghatjuk, hiszen modern ipari társadalom nem működhet elit nélkül, az antik görögök óta ilyen elit mindig is volt, és helyzetét többé-kevésbé mindig ki is használta. Az elit azonban ebben a társadalomban (sem) a teljesítményük alapján kiemelkedőket egyesíti; tagjai teljesítménytől függetlenül, uralmi helyze­tük alapján birtokolják a társadalom vezetését, ugyanis nem a társada­lom, hanem maga az elit emeli ki őket.

A társadalom és az uralmi elit közötti ellentét nem oldható meg az uralmi elit kisebb vagy nagyobb részének személyi meg­újításával, ilyenfajta „rendszerváltással”, csak az uralmi elit létét előidéző okok megszüntetésével. Ennek gyökere azonban az állam­kapitalizmusban rejlik, amelyből hiányzik az a civil társadalom, ahol a tulajdonosok választanák ki gazdasági teljesítményük alapján a vállalati vezetőket, a lakosság az önkormányzatokat, a képviselőket; és ahol az elitnek ez a széles, folyamatos teljesítménnyel legitimizált alapzata biz­tosítaná, hogy az állami és politikai vezetőket ugyancsak teljesítmé­nyük alapján „válasszák” ki – vagyis a csúcsán álló gúla a talpára fordulna. Látnunk kell azonban, hogy amíg az értelmiség állami alkal­mazott, a munkásság az állam vagy az államtól függő gyárak alkalma­zottja, és még a kisiparos, a vállalkozó is – az adó, a hitel, a nagyvállalati függés ezernyi szálán – a túlsúlyos államtól függ, addig a társadalom hősiesen föllázadhat ugyan, de utána az uralmi elit helyre­állítja az uralmat. Ezt, a demokrácia manipulálását, a vállalati, intézmé­nyi, községi, városi vezetők hatalma biztosítja.

Nem változtat ezen az uralmi elitet alkotó három főcsoport egy­más közötti harca sem a hegemóniáért, bár ezt igyekeznek demokrati­kus küzdelemnek föltüntetni. Az elmúlt négy évtizedben általában a politikai elit gyakorolta a főhatalmat. Ugyanakkor ismételten tanúi vol­tunk az állami elit próbálkozásának, hogy szakértelmiségként előnyo­muljon, és a menedzser-elit kísérleteinek, hogy az állami és politikai elit által kinevezett vállalati helytartóból – aki „feudális szolgáltatásként” a másik két csoportnak, mintegy vesztegetésként, féllegális és illegális jövedelmet is juttat – föléjük nőjön, „megvásárolja” őket. A vállalati önállóságról, a párt(ok), a politika és az állam viszonyáról szóló viták­ban ezt a hegemóniáért folyó küzdelmet is látni kell. Enélkül nehezen értelmezhető az 1968-as új mechanizmus, az 1972-es visszarendezés vagy a vállalati önkormányzatok bevezetése és a menedzserek melletti kiállásuk, vagy az államapparátus és a politika 88-89-es vállalatitanács-ellenessége, legújabban pedig a spontán privatizáció körüli viha­rok vagy a vagyonügynökség parlamenti, illetve kormányfelügyeletének vitája. Az elitek harcban állnak a gazdasági és politikai hatalom, az ál­lami tulajdon újrafelosztásáért.

Az államkapitalizmusról általában, helye a világban, jellemzői

Az államkapitalizmus az 1930-as nagy gazdasági válság nyomán vált a kapitalizmus általánosan elterjedt fejlődési szakaszává. Kiindulása még az I. világháborús hadigazdaság, kibontakozása a keynesi gazdaság­politika sikeres alkalmazása volt. A gazdaságban állami szektor létre­hozásával, pótlólagos piaci kereslet teremtésével, a termelés és a fejlesztés irányításával, anticiklus-politikával megelőzi a válságot, stabi­lizálja a gazdaságot, folyamatos növekedést biztosit. Egyben a jóléti állam” magas szintű és fokozódó állami költekezésre alapított szoci­álpolitikájával politikai stabilitást is teremt. Jelentős szerepe van a világ fejlett régióinak a II. világháború utáni négy évtizedes tartós és nagy­ütemű fellendülésében. Az államkapitalizmuson belül élesen megkü­lönböztethető a fejlett piacgazdaságok és a fejlődő világ állam­kapitalizmusa.

Mindenütt a mi állami iparunkhoz kísértetiesen hasonló jelensé­geket találunk, a fejlett világban is. (Tegyük hozzá, hogy a lényegen nem változtat, ha az állami szektort nem állami vállalatok alkotják, ha­nem gazdasági társaságok, melyeket egy vagy több vagyonügynök­ség, esetleg vagyonkezelő minisztérium irányít. Egyébként a legújabb gazdasági irányzatok szinte mindenütt hozzákezdtek az állami szektor privatizálásához, mert alacsony teljesítménye eltorzította a piacgazda­ságot, és már a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztette.)

A világgazdaságban azonban igazi jelentősége már jó ideje nem a fejlett piacgazdaságok visszaszorulóban lévő államkapitalizmusának van, hanem a fejlődő világénak. Ez mindent átfogó, az ottani gazdaság egészén uralkodó, azt meghatározó rendszer. Arculatát az is formálja, hogy milyen mértékben keveredik a kapitalizmus előtti gazdaság ma­radványaival, a piacgazdaság kisebb vagy nagyobb mértékű jelenlété­vel, a külföldi tőke szigeteivel stb. Számunkra, általános elterjedtségén túl, azért is ez az érdekes, mert leginkább ez rokon a kelet- és közép­-európai államszocializmussal”, amelyik – véleményem szerint – ennek a klasszikus vagy latin-amerikai államkapitalizmusnak az egyik varián­sa. Hozzá kell tennünk, hogy a népi demokráciákhoz hasonló szociál­-államkapitalizmus a „szocialista táboron” kívül is megtalálható volt, gondoljunk pl. Allende Chiléjére vagy az „iszlamizált” formában Nasszer Egyiptomára stb.

A klasszikus államkapitalizmus modernizációs modellként jött létre, és ma a fejlődő világ jelentős részére jellemző Latin- és Közép-Ameri­kától (Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Mexikó stb.) Afrikán át (Al­géria, Egyiptom) Ázsiáig (Szíria, Irak, Irán vagy a Távol-Keleten Indonézia, a Fülöp-szigetek stb.).

Az államkapitalizmusok gazdaságát paternalista államgazdaság­ként szokták emlegetni. A valóságban az államkapitalizmus ennél szé­lesebb jelenségegyüttes. Vegyes gazdaság, amelyen belül uralkodó szerepe van az állami szektornak – alacsony hatékonysága, gazdaságtalansága ellenére is. Ezen alapul az uralmi elit hatalma. Az államkapi­talizmus azonban nem egyszerűen az állami szektor súlyát és hatalmát jelenti, hanem ennek érdekében és erre alapozva az egész gazdasá­got átfogó, szinte népgazdaság-trösztként működő rendszert. Ez az ál­lamgazdaság minden gazdasági szereplőt – a kisárutermelőt, a magánvállalatokat is – alárendel magának, és alapjában szabja meg a helyzetűket. Az államgazdaság összekapcsolja az állam gazdaságon kívüli hatalmát tulajdonosként gyakorolt gazdasági hatalmával. Az ál­lamapparátus alig tesz különbséget a tulajdonosi profitelvonás és az adó, a tulajdonosi és állami gazdaságirányítás vagy tőkeátcsoportosí­tás között, ami sokszor államosításba csap át. A gazdaságirányítás gátlástalanul használ törvényhozási eszközöket a munkaerőmozgás irányításától a monopolhelyzet létesítésén át az állami elképzelésekkel nem egyező gazdasági tevékenység bűnténnyé nyilvánításáig. így jön létre az egész gazdaságot jellemző állapot, melyben az állami vállala­toknak, sőt a magángazdaság szereplőinek helyzetéi sem saját teljesít­ményük, hanem az állami túlhatalom eszközei határozzák meg, úgymint az adó, az árszabályozás, a vámok, a bérszabályozás, az im­portkeretek, és a másik oldalon a támogatások, az adóelengedéstől a vállalati, a termelői és az exportdotációkig, az állami hitelpolitika, a tő­kejuttatás, az exportkivételi lista, valamint az engedélyek és a közvet­len adminisztratív eszközök, például a vezetők kinevezése, a magánszektornál a működési engedély stb. Mindez egyetlen rend­szerben működtetve hozza létre az államgazdaságot, ahol – a formális vállalati önállóságtól függetlenül – az állami vállalatok, sőt, a magán­szektor számára is egyértelmű az állami utasítások, elvárások teljesíté­se, az ellátási felelősségtől az állami fejlesztési programok teljesítésén át az uralmi elit illegális és féllegális jövedelmeinek biztosításáig. (Ahol is az állami vállalatok és a magánszektor egyaránt teljesítik az elvárá­sokat, legfeljebb lobbyzással és nem érdekvédelemmel érvényesítve érdekeiket.)

Az egyes államkapitalizmusok vegyes gazdaságában, a meghatá­rozó állami szektor mellett, a gazdaság fejlettségétől függően van kü­lönböző jelentősége a többi szektornak, így a kapitalizmus előtti kistermelésnek, a sokszor igen kiterjedt kézművességtől a paraszti gazdálkodásig, amely csak fokozatosan válik árutermelővé. Mellettük megtalálható a kisárutermelés és az azt kiegészítő második gazdaság. Megjegyzem, hogy a vegyes gazdaság fennmaradása a „reálszocializmus”-féle államkapitalizmusra jellemző. Például még a Rákosi-korszak­ban is fennmaradt a kisipar, a parasztgazdaság, sót a spekulációs tőke is, ha erről esetenként nem a statisztika, hanem a bírósági akták tudó­sítanak is, illetve tudnunk kell értelmezni a háztáji, téesz-segédüzemági, bedolgozói stb. jelmezeket.

A klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmusra általában jel­lemző az igazi tőkés szektor is. Ezt egyrészt a külföldi tőke korszerű szigetei jelentik, amelyek részben külföldi inputtal termelnek, kihasznál­va a helyi olcsó munkaerőt, nyersanyagot, alacsony környezetvédelmi előírásokat és az államgazdaság nyújtotta előnyöket, a bürokratikus koordináció redisztribúciójától a dolgozók kiszolgáltatottságán át az alacsony munkabérekig. Jobbára exportra dolgoznak. Ritkábban a he­lyi piacra termelnek, általában korszerű termékeket, de monopolhely­zetben, és az országból magas profitot vonnak ki. Ehhez a valódi tőkés szektorhoz számíthatók a gazdaság jószerével periférikus terü­letein elhelyezkedő vállalkozói kis- és középüzemek és a spekulációs tőke. Ezek, hogy elkerüljék az állami redisztribúciót, többnyire a fél­legalitás viszonyai közé húzódnak. A spekulációs tőke főleg a luxus­importban, az idegenforgalomban, a telekspekulációban, a luxus­lakás-építésben és a speciális exportágazatokban működik (kézműves­-termékek, keleti szőnyeg vagy egyenesen arany, drágakő, valuta, sőt kábítószer).

Végül a klasszikus államkapitalizmus vegyes gazdaságának fontos jelenségei az élősködő szatellitvállalatok és speciális kizsákmányolá­suk. Az állami monopol-nagyvállalatokra élősködő növényként települ­nek rá ezek az őket kiszolgáló és szipolyozó magán- vagy állami-magán kis- és középvállalatok. Általában a nagyvállalatokból választották le őket, és szimbiózisban élnek azokkal, de elsősorban nem e nagyvállalatok rugalmas kiegészítőiként, jóllehet számukra gyár­tanak részegységet, szervizelnek, importálnak, exportálnak vagy összeszerelnek stb. Szerepük ugyanis főleg a „szerencsés” üzletkötés, amely számukra, vagyis a tulajdonosaik, az uralmi elit és az újgazda­gok számára – a nagyvállalatok profitjának egyidejű csökkenésével – igen magas: 50-100%-os, sőt, e fölötti tőkearányos profitot biztosít. Ez­zel az uralmi elit számára megszűnik az államkapitalizmusokban min­dig kísértő egyenlősdi problémája; a magas vezetői fizetések, nyugdíjak és főleg az illegális, féllegális jövedelmek legális profitjövede­lemmé válnak – a rendszerváltás óta ezt láttuk Magyarországon is.

Az uralmi elit a klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmus­nak is jellemzője. Ezen belül itt is általában a politikai elit a hegemón csoport, amely azonban ritkábban pártelit, gyakrabban katonai elit vagy ezek koalíciója. Az állami és a politikai elit között igen gyakori az első­ségért való küzdelem, sőt az állami elit sok esetben kiszorítja a politikai elitet, és átveszi annak a szerepét is. A menedzserelit általában egyen­rangú partner, és abban is különbözik a szociál-államkapitalizmus ha­sonló rétegétől, hogy sokkal „színesebb”. Önálló csoportjai az állami nagyvállalatok vezetői mellett a külföldi tökét képviselő komprádorok, a spekulációs tőke és a perférikus töke valódi tőkései meg az uralmi elit­ből ide átszármazott pszeudotőkések. Jellemző az állami vállalati me­nedzsereknek a periférikus és a spekulációs tőkésréteggel való szoros együttműködése, amit kiegészít személyi összefonódásuk a politikai és az állami elittel. Ebben döntő szerepe van annak, hogy a menedzserek és velük a politikai és állami elit tagjai társtulajdonosai a monopolválla­latokon élősködő szatellitvállalatoknak.

A klasszikus államkapitalizmus gazdasági stabilitásáról és politikai instabilitásáról

Ez igen izgalmas téma számunkra, hiszen a nemzetközi tapasz­talatokból következtethetünk a piacgazdaságra való áttérés realitására, a politikai rendszerváltozás stabilitására és lehetőségeire. A közfelfo­gás az államkapitalizmusokat – tekintve, hogy azok diktatórikus jellegű­ek – politikailag igen stabilnak, de gazdaságilag instabilaknak tekinti, mivel a gazdaságuk alacsony hatékonyságú, s így hajlamos a válság­ra. Szélesebb kitekintésben azonban a tapasztalat éppen ezzel ellenté­tes. Ugyanis igen gyakoriak a puccsok, sőt népfelkelések és ezek talaján a politikai rendszerváltozások, amelyek rövidebb-hosszabb dik­tatórikus szakasz után szinte törvényszerűen következnek el. Gon­doljunk Dél-Amerikára, a szinte menetrendszerű katonai hatalomátvé­telekre, vagy Délkelet-Ázsiára, Afrikára stb. Politikai stabilitásról tehát nehezen lehetne beszélni. Ugyanakkor azonban meglepő a gazdasági rendszer stabilitása. Nasszer „szocializmusépítő” rendszere megbukott. Többpártrendszer következett, de az államkapitalizmus lényegében érintetlen maradt. Argentínában az 1943-46-os Perón-korszak óta már volt katonai diktatúra, többször pluralista demokrácia, majd újra perónista győzelem, amelyet napjaink felé közeledve újra katonai diktatúra, ezt felváltó többpártrendszerű demokratizálás és most újra perónista elnökválasztási győzelem követett. A hasonló példák még hosszan so­rolhatók, a lényeg, hogy a demokratikus változás általában nem tud megküzdeni az államkapitalizmussal.

Az államkapitalizmus stabilitásának két forrása van, az államgaz­daság és az uralmi elit. Az elsőre jellegzetes példa Chile. A szociál­-államkapitalizmus (Allende „szocializmusa”) bukása után Pinochet diktatúrája kemény privatizálásba kezdett az amerikai tőke támogatá­sával, a Nobel-díjas Martin Friedmann tanácsadói irányításával. A pri­vatizálás 10 éves korszakának eredménye: a bürokratikus-állami tulajdon 80%-ról 60%-ra szorult vissza. Az állami szektor tehát lénye­gében túlélte a privatizációt, kiszélesedett ugyan a magántőke – azon­ban elsősorban a külföldi tőke szigeteiként, a gazdaság periférikus területein és spekulációs tőkeként. A privatizáció periférikus maradt, és jelentós részben csak szimulált. A legdöntőbb azonban, hogy a gazda­ság egésze megmaradt paternalista államgazdaságnak, és az állam gazdasági túlsúlya még nagyobb mértékben fennmaradt, mint tulajdo­nosi szerepe.

Az uralmi elitnek a stabilitásban betöltött szerepe nem mond ellent annak, hogy a változások némelyike igen komoly személycserékkel jár, sőt az uralmi elit jelentős részének fizikai megsemmisítésével is páro­sulhat (lásd például Indonézia és Chile). Mégis, az uralmi elit túlélte és megújult, ha személyileg nagyon jelentősen kicserélődött is. Uralmá­nak lényege ugyanis nem személyeiben, hanem a néptől elkülö­nült, azzal szemben uralmi helyzetben lévő, zárt jellegében van: a struktúrában.

Történelmi paradoxonainkról az államkapitalista hipotézis fényében

Az 1956-os felkelésben a „munkáshatalom”, a „szocializmus” ellen fel­kelő munkásság ellentmondása mindjárt értelmezhetővé válik és a „for­radalom vagy népfelkelés” vita is megoldódik, ha felhagyunk azzal a fikcióval, hogy az „államszocializmus” is szocializmus.

1956-ban a fegyveres fölkelésben és a tömegmozgalomban is a diákság és bizonyos lumpenproletár elemek mellett a munkásság je­lentette a fő erőt. Az ígért szocializmus helyett az állami, kollektív tőkés tulajdont, az uralmi elit hatalmát kapták, és most harcba indultak a gyárak dolgozói tulajdonba vételéért. A munkástanácsok anyagai, az egykorú újságok, dokumentumok, a kihallgatási jegyzőkönyvek erre bő­séges bizonyító anyagot tartalmaznak. És érthetővé válik a parasztság­gal, a kispolgársággal való sikeres szövetségük is a mindent maga alá gyűrő államkapitalizmussal szemben. A parasztok a beszolgáltatás, a kolhoz ellen lázadtak, a föld szabad birtoklásáért, a kisárutermelés szabad fejlődéséért; a kisárutermelők – pontosabban a volt kisáru­termelők – az üzletért, a műhelyért harcoltak. (1956 teljes képéhez hoz­zátartozik, hogy a tegnap emberei, a volt tőkések, földbirtokosok, csendőrök és katonatisztek is jelentkeztek a még nem is oly régmúlt restaurációjáért. És végül a lumpen elemek is, akik számára különösen nyomasztó volt az államkapitalizmus kemény rendje. Őket keserű, el­nyomorodott életük mozgatta, és a számukra enyhet hozó zűrzavarért vállaltak szerepet, véletlenszerű szövetségben hol a munkásokkal, hol a tegnap embereivel. Az ö „sajátos szabadságharcuk” a fasizmusba torkollt volna.)

A kétségtelenül létező polgárháborús fenyegetésen túl a szovjet és hazai uralmi elitet elrémítette a szocializmus zászlaja alatti tényle­ges demokratizálás esélye, amely a termelőknek adta volna a termelő­eszközöket, a munkások tulajdonába a gyárakat, a parasztokéba a földet, a kistermelőknek a műhelyt, az üzletet. Ez a változás ugyanis nem hagyott volna helyet az uralmi elitnek, amely létének és jólétének alapja a bürokratikus-állami tulajdon. Az ilyen konszolidáció közvetle­nül fenyegette létében az uralmi elitet, és félelmes példájával a többi kelet- és közép-európai szociál-államkapitalizmust.

Az 1968-as új mechanizmus és az 1972-es visszarendezés

A reformkommunizmus győzelmét jelentő 1968-as reform a terv és a piacgazdaság párosítása, vagyis a piacgazdaság felé tett lépés, lénye­gében az államkapitalizmus korszerűsítése volt. A marxista reform­közgazdászok a növekedés lelassulása, a fokozódó gazdasági ne­hézségek és az akkor is kezdődő eladósodás ellen a megoldást az áru-pénz-érték kategóriák és az értéktörvény alkalmazásával, vagyis a piacgazdaságban keresték. A reform sikere egyrészt azt mutatja, hogy az államkapitalizmuson belül is van jobb és rosszabb variáns, más­részt azt, hogy milyen fontos az irányítás színvonala. A szinte vissza­esés nélkül előrelendülő gazdaság a valóság helyes felismerését és alkalmazását tükrözte. Minimális volt az átmeneti korszak, amikor a ré­gi szabályozás már és az új, részben piaci viszonyok még nem ha­tottak. A másik tapasztalat azonban az új mechanizmus gyors kimerülése, 1972-re beálló válsága. Ez megmutatta, mennyire korláto­zottak a korszerűsítés lehetőségei, ha az állami tulajdon konzer­válódása folytatódik. Ahol igazi volt a siker, ott az államkapitalizmus meghaladásáról volt szó. Az 1972-es válság ugyanis nem érintette a mezőgazdaságot, ott elég messzemenően megvalósulhatott a piacgaz­daság, úgy, hogy a termelőszövetkezeti formában elvben adva voltak a valódi tulajdonosok: a dolgozók. A magyar mezőgazdasági „csoda” korszaka volt ez, amikor a téesz gazdálkodni és a tagság dolgozni kezdett. A termelőszövetkezetek ugyanis bevételeikből kifizették kiadá­saikat, állami kötelezettségeiket, és ami maradt — sok vagy kevés -, az az övék volt személyi jövedelemre, beruházásra, minden külön adó­zás, szabályozás, állami beleszólás nélkül. És hogy a siker nem a me­zőgazdaság különlegességének vagy a juttatott tőkének az eredménye volt, az abból is látható, hogy az állami gazdaságokban ez a pozitív trend nem jelentkezett, pedig sokkal több tőkéhez jutottak, mint a tée­szek. Ugyanezt bizonyítják a termelőszövetkezetek ipari vállakózásai, amelyek szinte tőke nélkül az állami ipar komoly versenytársaivá lettek.

A korszak nagy paradoxona az 1972-es visszarendezés. Az or­szág évszázados modernizációs feladatát vállaló szocialista kísérlet négy sikeréve után, amikor gyors ütemben fejlődött a gazdaság és megtörtént a „mezőgazdasági csoda”, amelyet az egész „szocialista tá­bor” hitetlenkedve nézett (s a termelőszövetkezetek ipari sikerei bizo­nyították az új mechanizmus ipari alkalmazhatóságát is), a biztató trend váratlanul véget ért. A fejlődés jelentkező feszültségeire – az ipa­ri munkásság bérének elmaradása a téesz-jövedelmek mögött; a nagy­ipar fellendülésének elakadása és a téesz-iparral szembeni ver­senyképtelenségének sokasodó jelei; a mindezek következtében fellé­pő politikai nehézségek – a vezetés nem a sikert hozó módszerek álta­lános, elsősorban ipari bevezetésével reagál, hanem gyors és határozott visszarendezéssel. Lépéseket tesznek a téeszek „államosí­tására” (regulatív béradó, az elnökválasztás párthatáskörbe vonása és feddhetetlenségi igazoláshoz kötése, a téesz-gazdálkodás „szabályo­zása”, bekapcsolása az állami redisztribúcióba, a támogatások, elvoná­sok rendszerébe stb.), vagyis végbemegy az államkapitalista viszonyok termelőszövetkezetekre való kiterjesztése. (Egyidejűleg miniszteri en­gedélyhez kötik a termelőszövetkezetek ipari tevékenységét, hogy a nagyipart megvédjék a hatékonyabb versenytárstól. Végül a korszerű technika tömeges injekciójával akarják hatékonnyá tenni a nagyipart anélkül, és ahelyett, hogy a gazdasági reformot érvényesítenék.) Az eredmény közismert, a nagyipar hatékonysága nem javul, a termelő­szövetkezetek fejlődése viszont lelassul. A visszarendezés előtt a gaz­daság sikereiből táplálkozó életszínvonal-emelkedést ezután jórészt hitelfelvételből tartják fent, abban a reményben, hogy a nagy beruhá­zások meghozzák az eredményt. Ez az egyik titka az eladósodásnak, amelyet a nemzetközi adósságcsapda bezáródása tesz majd tragikus­sá.

A visszarendeződés másik okát – anélkül, hogy a szovjet befolyást tagadnánk – az uralmi elit döntő szerepében kell keresnünk. Rádöb­bentek, hogy a termelőszövetkezeteknek az új mechanizmusból eredő gazdasági önállósága növekvő gazdasági sikereket hoz ugyan, de ve­szélyezteti az uralmi elitnek való engedelmességet és így az anyagi szolgáltatásokat is. (A tagság által választott elnök és vezetés nem hallgat sem a megyei pártbizottságra, sem a minisztériumra, hiszen a téesz helyzete saját eredményeitől függ, sőt kritizálják a minisztériumi irányítást, és mint sikeres pártszervezetek még a magasabb pártszer­vek dolgába is bele akarnak beszélni. Így alakult ki a vélemény, hogy ez túl nagy ár a gazdasági sikerekért, és ha az új mechanizmust az iparban, az egész gazdaságban bevezetik, új világ lesz, amelyben az uralmi elitnek – ők ugyan úgy mondták, hogy a párt vezető szerepé­nek, a szocialista állam tekintélyének, a nemzetközi együttműködésnek – nem marad helye.)

Az uralmi elit pánikja mozgatta meg a „munkásellenzék” vezér­egyéniségeit, és ók vonták be a hazai vitákba a szovjet vezetést és néhány testvérpártot. Ezt megkönnyítette, hogy az ottani uralmi elit is érzékelte a magyar példa veszélyét. Sem a szovjet, sem általában a kelet-európai uralmi elitek nem kívánták az állami tulajdon közös­ségivé alakítását.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, avagy a nagy félreértés

Az előzmény: Az 1968-as új mechanizmus sikere; az ország gazdasági fejlődése, a „legvidámabb barakk” javuló életszínvonala, frizsider­-szocializmusa, automobilizációja, az ország növekvő nemzetközi tekintélye az értelmiség széles rétegeit töltötte el a fellendülés és a nemzeti kibé­külés reményével. A sikerek megnövelték a reformkommunisták önbi­zalmát, hittek a további gazdasági sikerekben és egy ideig a marxizmus reneszánszában. Szükségesnek látták ehhez az értelmiség legjobbjainak a „bevonását”, s ebben a helyzetben a „beat”-nemzedék fiatal értelmiségiéi vállalták a „kommunista szakember” szerepét. Zö­mük nemcsak a karrierért, hanem hogy végre szakemberek vezesse­nek. Hittek az új mechanizmusban, s a visszarendezés után is helyükön maradtak, öncsalással mondván, hogy ők a hibás politikát is jobban csinálják; meg mi egyebet tehettek volna… Eljutottak a vállalati hatalom csúcsaira, a gazdaságvezetői elitbe. A 70-es évek végére egyre nagyobb szerephez jutottak az állami elitben is, és a 80-as évek kezdetén megjelentek előbb a területi, majd a központi pártap­parátusban. Lassan növekedett a szerepük, összetartottak, és képzett­ségük folytán egyre nőtt a súlyuk, hatáskörük. A 80-as évek derekára már csak a hatalom csúcsain nem volt övék a vezető szerep. Azonban a háttérintézmények szakember­-teamjeiként és a pártapparátus munka­társaiként is egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

Az értelmiség egésze csak fokozatosan józanodik ki és döbben rá, hogy az államkapitalizmus nem az értelmiség osztályuralma, ha­nem az uralmi elité, amely még a 80-as években sem föltétlenül áll kvalifikált értelmiségiekből. Csak törpe kisebbségük juthat be a politikai elitbe. A mérnökök, közgazdászok, számviteliek, jogászok stb. zöme nem tartozik a vállalatok hatalomgyakorlói közé, és a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, újságíróknak is csak a törpe kisebbsége lehet intézményi vezető vagy szabad egzisztencia; vállalkozóvá is csak n kevesek válhatnak. A zömük bizony ugyanúgy dolgozó, mint a munkások, alkalmazottak, kistermelők, téesz-tagok, és sorsuk is velük és az ország sorsával közös.

Az 1980 utáni liberális gazdaságpolitikai kurzus paradoxonai

1979-re az ország nagyfokú eladósodása kikényszeríti a gazdasági re­form újraindítását. A nagypolitikában azonban tovább él a tervgazda­ság elsőbbségének a dogmája, új mechanizmus helyett csak a gazdaságirányítás reformjáról szabad beszélni, még az indirekt terv­gazdaság fogalma sem szalonképes; nem rehabilitálják a reform­kommunizmust (a Nyers-Fock-Fehér-csoportot), még a reform ki­teljesedését jelentő „második reform” kifejezés is tilos.

Ez idáig érthető. Ami érthetetlen, hogy a „szocializmus” kemény védelme meglepő gazdasági változásokkal párosult. 1982-től kimutat­ható az 1989-ben spontán privatizációnak becézett kisajátító privatizá­ció első, de már nagyon jelentős felvonása a gmk-k és főleg a kisszövetkezetek útján. Megkezdődik a klasszikus államkapitalizmusra jellemző, a nagyvállalatokra ráfűződő, élősködő gazdasági szervezetek létrejötte, mozgásba jön a spekulációs tőke (például működni kezd a zöldség-gyümölcs maffia és a külkereskedelmi maffiák). Fejlődik a pe­riférikus tőkés szektor a kisipar megélénkülésével és még sokkal in­kább a második gazdaság gyors kiterjedésével. 1986, az új visszarendeződés meghiúsulása után a „Dimitrov téri fiúknak” becézett liberális gazdaságpolitikusok gyorsuló ütemben vezetik be a Friedman-, Reagan-, Thatcher- stb. stílusú piacgazdasági reformokat.

És most: a liberális piacgazdasági reformok abszurd tapasztalatai

Sorra bevezetik a fejlett kapitalizmus, az egyetlen ismert, sikeres piac­gazdaság intézményeit, módszereit: a privatizálást a második gazda­sággal, gmk-val, kisszövetkezettel; megjelenik a kötvény, a váltó, a csődtörvény; a kétszintű bankrendszer, a kapitalista adórendszer, a monetáris gazdaságpolitika; a gazdasági társaságokról szóló és a csat­lakozó átalakulási törvény, a tőzsde; az import- és árliberalizálás; az általános privatizálás, a külföldi tőke bevonása stb. Ezek azonban – több év tapasztalatai alapján kimondhatjuk – teljesen hatástalanok. Pontosabban a magyar gazdaságban másképp viselkednek, mint ere­deti környezetükben. Nem a paternalista államgazdaságot változtatják piacgazdasággá, hanem ők válnak az államgazdaság részeivé. Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy az államkapitalizmus asszimilálja őket, alárendeli saját uralkodó viszonyainak. A végeredmény ismert: egyre ellenőrizetlenebbül kibontakozik az infláció, a munkanélküliség, a gazdaság hanyatlása. Tehetetlenek vagyunk, amíg nem értjük az ab­szurd jelenségek okát, azt, hogy a piacgazdasági reformokat szociál-államkapitalizmusban vezették be, amely így se nem „szociális”, se nem piaci (kapitalista).

A másik meghökkentő paradoxon, az uralmi elit színeváltozása

1. Azt látjuk, hogy a párt- és állami vezetés, amely a 68-as reform radi­kálisabb áramlatai elől is mereven elzárkózott, ugyanakkor befogadta a kisajátító privatizációt, a spekulációs tökét, a második gazdaság kiter­jesztését, mégpedig nem egyszerűen eltűrte, hanem segítő jogszabá­lyokkal és szabályozási kedvezményekkel (adó-, bérszabályozás stb.) hívta életre és támogatta azt. Sőt, 1986 után – sorozatos csődjük elle­nére – egyre markánsabb liberális piacgazdasági reformokat vezetnek be. A magyarázat csak az lehet, hogy az 1968 után, a 80-as évekre megújult uralmi elit számára egyre terhesebb szociál-államkapitalizmus helyett a klasszikus (latin-amerikai, Fülöp-szigeteki) államkapitalizmus már nem rémálom, hanem lassanként vágyálom. A menedzser-elit, az állami elit köreiben, sőt a végén már a pártközpontban is, egyre gyak­rabban beszélgetések tárgya lesz, hogy mit ér a villalakás, az elegáns hétvégi ház, a feleség nercbundája. Innen csak egy kis lépés, és meg­indult a kirajzás a „Fehér Házból” és a megyei pártközpontokból. Előbb csak egy kis lépés a feleség zöldség-gyümölcs üzletéig, divatszalonjá­ig, a spekulációs tőkének nyújtott védelemig, némi csendestársi rész­vétellel. Ebbe illeszkedik a vállalati tanács, amely a menedzser-elit mozgásszabadságát növeli, és ez közvetve az elit többi részének is hasznos. Ezután következnek a kft-k, s szabadul el a spontánnak be­cézett, kisajátító privatizáció. Ezek a mérföldkövei annak az útnak, amelyen az uralmi elit egy „szép, új világba” menetel, ahol nem kell szűkös jövedelmét veszélyes féllegális és illegális módon kiegészítenie, hanem, mint a klasszikus államkapitalizmusban, legális, profit jellegű jövedelemhez jut. Nem hurcolják meg többé a magas prémiumokért, nincs vita a magas nyugdíjakról.

Úgy gondolom, a 80-as években lejátszódó folyamat reális magya­rázata, hogy a megújult uralmi elit felismerte a „létező szocializmus” igazi természetét, és elhatározta, hogy komfortossá teszi, klasszikus államkapitalizmussá „korszerűsíti”, ahol szégyenkezés nélkül élvezheti kiváltságos helyzetét. Ezzel a „szocializmus” uralmi elitje – amely­nek a legjobbjai korábban még hittek abban a hamis tudatban, mely szerint a nép érdekében vezetik az országot – tudatosan vál­lalta az államkapitalizmust. Ezt értem az uralmi elit első színeváltozá­sán.

2. A hatalmat birtokló pártelit, a jól szervezett, színvonalas állami elit és menedzser-elit a „rendszerváltás” keretein belül békésen átadta a hatalmat az ellenzéknek, akiket részben még ó segített életre (pl. Pozsgay az MDF egyik alapítójaként). Jellemző, hogy már hatalomban van a volt ellenzék, de még mindig retteg a visszarendeződéstől, mint­hogy ez a hatalom pusztán az ölébe hullott – lévén, hogy az uralmi elit úgy ítélte meg, hogy a neki megfelelő viszonyok politikailag ily módon stabilizálhatók a legjobban. Az más kérdés, hogy az inga túllendült, és az uralmi elit színeváltozása válságba csapott át. A pártelit, mint olyan, lényegében megsemmisült, és a megmaradáshoz szinte mindenkinek meg kell járnia a „damaszkuszi utat”. A gazdasági-pénzügyi és mene­dzser-elit viszont az államkapitalizmus új formájában is jelentős rész­ben túlélőnek bizonyult, mégpedig azáltal, hogy átállt az új politikai hatalom, az új erőcentrum oldalára.

A változásokat – lássuk be – Kelet-Európában általában ez jellem­zi: minden megváltozik, hogy semmi se változzék. Teljes a „rend­szerváltás”, de az államkapitalizmus túlél, az uralmi elit legfeljebb „megújul”. Szerencsés esetben a változást újabb, hosszabb-rövidebb „siker”-korszak követi. Lényegileg azonban a folyamat egy nagy körfor­gás, és a körből való igazi kitörésre nem nagyon ismerünk példát.

A kapitalista út realitásai

Az élet rideg valósága lassan széttépi az illúzióinkat: hogy Bős-Nagy­maros leállításának költségeit elintézik a nyugati környezetvédők; az adósságteher majd megoldódik a fejlett országok segítségével; az or­szágra alapvetően terhes KGST-kapcsolatok megszakításának hátrá­nyaiért bőven kárpótolnak a nyugati gazdasági kapcsolatok, a fejlett országok hatalmas piacai és az Európa-házba való gyors bejutásunk; a gazdaság korszerűsítését finanszírozza a külföldi tőke. Lássuk a va­lóságos tényeket. Hitelezőinknek és az IMF-nek a fő céljuk – és ez tu­lajdonképpen érthető -, hogy fizessük az adósságterheket. „Segíteni” csak annyira és abban segítenek, hogy ne omoljunk össze, megőrizzük a fizetőképességünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tőke gazdaságilag vagy politikailag bizonytalan helyre nem megy. Ami jön, a spekulációs tőke, az olcsón megszerzett kapacitásokból akar magas profitot a bel­ső piacon, monopolárakkal. Nem akarja és nem is tudja a korszerűsí­tést vagy a fejlesztést finanszírozni. Lassan belátjuk, ahogy az USA-nak a latin-amerikai államkapitalizmusokra mint perifériákra van szüksége (és nem arról van szó, hogy segíti azok fejlett piacgazda­sággá válását), ugyanígy az európai piacgazdaságoknak a kelet-kö­zép-európai államkapitalizmusok szükségesek perifériaként. Az Európa-házban kemény verseny uralkodik, és akkor lesz jobb helyünk, ha – úgymond – javítjuk a teljesítményünket. Rádöbbenünk, hogy sú­lyos gazdasági problémáinkat belső erőforrásainkkal és munkánkkal nekünk kell megoldanunk, ebben más nem fog segíteni. Magunknak kell kitörnünk az államkapitalizmusból, s felépíteni a piacgazdaságot…

Ez a csapdahelyzet tükröződik az egyre radikálisabb privatizációs elképzelésekben. A tulajdonos a remélt Messiás, aki tulajdonosi érde­kétől indíttatva, tulajdonosi hatalmával mindent megold, és megteremti a kitörés gazdasági csodáját. Két problémával azonban nem nézünk szembe jelentőségének megfelelően: az egyik az államkapitalizmus va­lódi tartalma és a privatizáció lehetséges szerepe a fölszámolásában, a másik a privatizáció reális lehetősége, minőségi és mennyiségi kér­dései.

Tudomásul kell vennünk, hogy az államkapitalizmus nem egysze­rűen a tőke állami tulajdona, a vállalatok állami jellege, amit „megold” a privatizáció, hanem túlsúlyos állami uralom a gazdaság fölött és annak bürokratikus koordinációval irányított, centralizált, hierarchikus állam-gazdaságként való működtetése. És ennek nagyon is reális alapjai vannak, amiből csak az egyik az állami szektor. A másik és legsúlyo­sabb összetevő a gazdaság már említett monopolstruktúrái, üzemhal­maz-nagyvállalatai, s ezek összefonódása az állammal. Végül a harmadik összetevő a GDP 60-70%-át koncentráló államháztartás. Ez az, ami az állami túlhatalom és szerep fenntartására kényszerít, vi­szont földbe nyomja a gazdaságot. Megakadályozza tehát a piacgaz­daságra való áttérést, az államkapitalizmus fölszámolását.

A demokratikus átalakulás az államkapitalizmusnak ezekkel a va­lódi alapjaival nem fordult szembe. A valódi cél: a rendszerváltás keretében birtokba venni az államapparátust és hatalmas intézmény­rendszerét, valamint az azt finanszírozó államháztartást. És birtokba venni a monopolstruktúrákat, megszállva annak csúcsait. (Ez érthető is, hiszen a demokratikus átalakulás legfőbb támasza éppen az az ér­telmiség és a széles alkalmazotti réteg, amelyeknek egzisztenciáját ve­szélyeztetné egy radikális államháztartási reform a túlméretezett államapparátus és intézményrendszer leépítésével. Másfelől egy valódi piacgazdasági reform – amely az üzemhalmazok gyáraikra darabolásá­val és a dolgozók tulajdonába adásával megteremtené a piaci ver­senyt, és az államháztartás reformja útján, csökkentve az elvonást, működőképessé tehetné a gazdaságot – egyben az uralmi elit létét is végveszélybe sodorná. Ezeket a lépéseket tehát ezért sem tehették meg szinte sehol az államkapitalizmusok, mégoly radikális forradalmi fordulataik folyamán sem.)

Az államkapitalizmus tényleges reformja nélkül azonban az a ve­szély fenyeget, hogy a gazdaság teherviselő képességét szétfeszítik a demokratikus átalakulás és főleg a privatizáció igen magas költségei.

Ezt a gazdaság nem tudja kitermelni, és így egyre gyorsuló inflációba csúszik. Végleg fölbomlanak a gazdasági kapcsolatok, amelyeket úgyis veszélyeztet az átmeneti állapot, ahol a régi bürokratikus koordináció már nem, és a piaci koordináció – mivel a piac létrejötte elmaradt a centralizált gazdaságirányítás felszámolása mögött – még nem szabá­lyoz. A végeredmény túlelvonás, infláció, a gazdaság irányíthatatlanná válása és gyorsuló szűkülése. Mindez a gazdaság Lengyelországhoz hasonló összeroppanásához vezet, ahonnan már nincs kiút, illetve ahol az ország a gazdaság tragikus összeszűkülésén, (fél)gyarmati helyzetbe jutásán, a lakosság mérhetetlen áldozatain keresztül is csak nagyon alacsony szinten lesz stabilizálható. A tragikus vízióra jelenleg csak egy válasz van.

A privatizáció reális lehetőségéről és útjairól

A feladat mérhetetlenül nagy, a működő tőke zömének, 90-95%-ának, 1989-es árakon 2400 milliárd forintnak az állam tulajdonából termé­szetes tulajdonosok kezére juttatása. Ezzel szemben áll mintegy 40-45 milliárd forintos magántőke és a hasonló, 600 millió dolláros, vagyis 40 milliárd forintos külföldi tőke. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi társasági vagyon, 520 részvénytársaság és 2.000 kft tőkéjének jelentős része is banki és vállalati, közvetett állami tulajdon. A 300 milliárdos la­kossági betét pedig egyrészt lakás, autó és egyéb tartós használati tárgy előtakarékossága, másrészt az állam, illetve a bankok már elköl­tötték más lakáskölcsönökre és mást hitelekre. A betétesek által tör­ténő átcsoportosítás tehát a bankrendszer szinte azonnali összeroppanását vonná maga után. A vállalkozói tőkének – ami fő forrás lehetne -, jelentéktelen súlyán kívül az is a problémája, hogy ugyan magas, sőt igen magas a profitja (jórészt állami kedvezmények folytán, ha ez az adóbevallásokban nem jelentkezik is, de mutatja az újgazda­gok életmódja, a luxusautók, luxuslakásárak), azonban a vállalkozói szféra profitjainak jelentős része luxusfogyasztásra és restaurálásra kerül, mert a gazdaság túladóztatása miatt – még ha van is rá piaci le­hetőségük – nem tudják befektetni. (Akkor ugyanis elérik az adóztatha­tó méretet, és zuhanásszerűen csökken a profitjuk.) Az pedig, hogy a nagyvállalati szférába fektessenek be, eleve kizárt. Az infláció jelenleg 30%-os, amit követ a kamat, viszont az ipar átlagos vagyonarányos nyeresége 10%-os, amit még magas nyereségadó, MŰFA is terhel. A tisztességes privatizáció, ahol az állami tulajdon megfelelő ellenérték ellenében kerül magántulajdonba, tehát eleve lehetetlen.

Az előprivatizáció – a vendéglátóipari, kereskedelmi, szolgáltató egységek magánkézbe adása – és ehhez hasonlóan a nagy jövedelmű vezetők és újgazdagok tulajdonossá tétele az 50%-os kedvezményen túl is csak állami privatizációs és vállalkozói hitellel oldható meg. Ez inflációt gerjeszt, és 18%-os kamatával a 30%-os infláció mellett az ál­lami tulajdon elherdálása. Tegyük hozzá, hogy a 18%-os kamat költ­ségvetést terhelő kamatkiegészítése költségvetési hiányt és inflációt okoz. Mindezen nem változtat a tőzsde vagy a versenytárgyalásos elő­privatizáció sem. Ezek ugyanis olyan piacok, ahol a hatalmas kínálattal szemben nem áll fizetőképes kereslet, tehát legfeljebb legalizálják a köztulajdon elherdálását, és ha megjelenik is valamennyi külföldi, spe­kulációs tőke, ez csak annál rosszabb. A privatizáció tehát szükség­szerűen csap át kisajátító privatizációba.

Az állam számára csak az a döntés marad, hogy a tömegek meg­nyugtatására leállítja a menedzserek és újgazdagok szövetkezésének spontán privatizációját, és beindítja a kormány által irányított, szerve­zett privatizációt. Ez a „tisztességes” privatizációhoz szükséges fizető­képes kereslet hiányában ugyanúgy kisajátító privatizáció lesz, legfeljebb nem a menedzserek, hanem a folyamatot ellenőrzésük alá vonó állami és politikai elit és a most már velük szövetkező újgaz­dagok lesznek a haszonélvezői. Szükségszerűen támad fel újra a – konkrét esetek tömegével alátámasztható – megalapozott vád a kor­rupcióról és a köztulajdon kisajátításáról, ami a gyorsan szegényedő országban, ahol egyre fokozódnak a jövedelmi differenciák, elviselhe­tetlen politikai terhet fog jelenteni.

A másik súlyos következmény, hogy a kisajátító privatizáció nyer­tesei szükségszerűen nem a versenyben kiemelkedő vállalkozók lesz­nek, akik alkalmasak a tőke működtetésére, hanem az új (és részben a régi) uralmi elit tagjai és a velük szövetkező spekulánsok. A létrejövő tulajdonosok tehát a privatizáló klasszikus államkapitalizmusokból oly jól ismert pszeudotőkések és -vállalkozók. Itt, Közép-Európában, úgy is mondhatjuk, hogy egy dzsentroid tőkésréteg, amelyik nem ért a tőke működtetéséhez, és az nem is igazán érdekli. Célja a luxusfogyasztás (a könnyen megszerzett tulajdon hasznából). Tegyük hozzá, hogy a ki­sajátító privatizálásban elfogy az állami tőkevagyon, de megmarad az 50-60%-ot kitevő államadósság, így a változatlan állami terhek mellett az újgazdagok luxusfogyasztása és a privatizálást finanszírozó kölcsö­nök is terhelik a nemzeti jövedelmet, fokozzák a tömegek elszegénye­dését.

A valóságos privatizáció tehát korlátozott kiterjedésű lesz, a gaz­daság mellékes területeit érinti és az államkapitalizmus főhatalma, redisztribúciója ezeken a területeken is fönnmarad. Ezt egészíti ki az államkapitalizmust érintetlenül hagyó, szimulált privatizáció. Értem ezen az állami vagyon társasági tőkévé alakítását (banki és vállalati kereszttulajdonlással, vagyonkezelő szervezetekkel vagy önkormány­zati, intézményi, társadalombiztosítási tulajdonnal, ami lényegében kor­szerűsített bürokratikus-állami tulajdon). Ugyanígy csak szimulált reform a monopolstruktúrák, a piaci uralom birtokában lévő üzemhal­maz-nagyvállalatok részvénytársaságokra bontása, miközben központ­juk vagyonkezelő szervezetként vagy egyesülésként működteti tovább a monopóliumot. A szimulált privatizációt azután megkoronázzák az uralmi elit és az újgazdagok magántulajdonában vagy magán-állami vegyes tulajdonában lévő, a monopol nagyvállalatokra ráfűződő, azo­kon élősködő kis- és középvállalatok, amelyek tulajdonosaik számára magas profitot biztosítanak.

Egy lehetséges alternatíva: a dolgozói tulajdonon alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság

Az államkapitalizmust meghaladó megoldás nem lehet ideologikus utó­pia, a múlt vagy a jövő álomvára, hanem egyszerre kell hatékonynak, korszerűnek, emberségesnek lennie, és „logikusan” következnie kell gazdasági és társadalmi viszonyainkból. Az átalakítás főiránya egyér­telműen – a piacgazdaság. De az igazi kérdés az, hogy milyen piac­gazdaság?

Valódi tulajdonosokra van tehát szükség, mert a bürokratikus-álla­mi tulajdon sem a régi, sem az újabban divatba jövő, modernizált meg­oldásaiban – a megújult keresztény-nemzeti vagy européer-liberális uralmi elit kezében – nem lesz hatékony. Az optimális tulajdonos a kis­iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban: az iparos, a kereskedő. A kisebb üzemekben, az úgynevezett személyes tőkés üzemben – ahol a tőkés a vállalkozás irányítója -: a vállalkozó tőkés. A nagyüzemben – ahol a tőketulajdon és funkció szétvált, és a vállalatot a menedzser irá­nyítja – az optimális tulajdonosok a dolgozók. Áttekintésük van a válla­lat egészéről, s megélni is csak jól menő üzemben tudnak, ezért olyan igazgatót választanak, és olyan döntéseket hoznak, hogy ez egyszerre biztosítsa a jó béreket és az üzem fejlődését. Ezt azonban nem sza­bad abszolutizálni, mint azelőtt az állami tulajdont és most a tőkés ma­gántulajdont. Helyet kell kapniuk a külföldi és hazai tőkés üzemeknek, valamint a dolgozói és külső részvényesi közös tulajdonban lévőknek egyaránt. Azután a piaci verseny döntse el, hogy melyik a hatéko­nyabb, mert ez a fő kérdése annak a folyamatnak, amely az államgaz­daságból átvezethet a hatékony piacgazdaságba, és az ezen nyugvó civil társadalomba.

A dolgozók bekapcsolása a privatizálásba

A dolgozói tulajdon nem azonos a bürokratikusán bevezetett, formális dolgozói tulajdonlással, amelyik csak álca az uralmi elit birtoklásán (vállalati önkormányzat, ingyen adott népi részvény stb.). A valódi dol­gozói tulajdon a dolgozók anyagi áldozatával, felelősségvállalásával és főleg aktív cselekvésével jön létre, amit az állam csak támogathat, ked­vezményekkel. A lényeg, hogy az állami tőke privatizálásához – amellyel szemben nem áll megfelelő vállalkozói, lakossági vagy mun­kavállalói tőkeerő – új tulajdonosokat talpra állító támogatási rendszer kerüljön kidolgozásra. És ennek – a jelenlegi rendszerrel szemben, ahol annál nagyobb a kedvezmény, minél gazdagabb, aki kapja – egyenlő támogatást kell adnia minden új tulajdonosnak, vagyis a dol­gozók tulajdonossá válásához is. Tekintve azonban, hogy a vállalkozó bárhol befektethet, a dolgozó pedig csak saját üzemében, ott elsőbb­séget kell számukra biztosítani. Ez a privatizálásba bekapcsolja a bér­ből, fizetésből élők még az inflációs elszegényedés ellenére is igen jelentős vásárlóerejét, főleg pedig érdekeltté teszi őket vállalatuk gaz­dálkodásában, teljesítményének fokozásában. Így az új tulajdonosok széles köre és versenyük végül megszünteti az elit részéről történő, il­letve a spekulánsi kisajátítást, elfogadhatóvá teszi a privatizációt a szé­les tömegek számára. A vállalkozók és ugyanígy a dolgozói közőssé­gek nem az uralmi elit kegyéből kapják a tulajdont, hanem egymással versenyben, és csak akkor tudják megtartani, az árát letörleszteni, ha hatékonyan működtetik.

A dolgozói tulajdon megteremtését is fölvállaló privatizálás techni­kai megoldása sokféle lehet: a vállalatok részvénytársasággá alakítá­sánál alkalmazott részvényprogram, elviselhető (pl. 10%-os) saját erővel; a vállalatok bérbeadása és/vagy lízingelése a dolgozok által alapított és vállalkozói hitellel alátámasztott társaságoknak; a vállalati dolgozók társaságainak vagyonkezelői kijelölése stb. A lényeg a ver­senysemlegességet biztosító azonos hitel, támogatási rendszer a ma­gánvállalkozók és a dolgozók vállalkozói közösségei, szövetkezeti számára, ami a tisztességes piaci versenynek a föltétele. Így alakul ki a tulajdonosok optimális rendszere: a dolgozói tulajdonban lévő üze­mek, külföldi és hazai tőkés üzemek és a vegyes tulajdon, ahol a dol­gozók többségi vagy kisebbségi tulajdona mellett esetleg hazai és külföldi tőkéstársak, sőt önkormányzati, intézményi, társadalom­biztosítási tulajdon is van. Ugyanis az utóbbiak, mint kizárólagos vagy többségi tulajdonosok csak a bürokratikus-állami tulajdon egyik formá­ját jelentik, azonban pozitív szerepet játszanak – segítve az önkor­mányzat, intézmény TB-gazdálkodását -, ha a dolgozói vagy magántulajdonosi többség biztosítja a vállalat hatékony működését, és megvédi attól, hogy az intézményi, önkormányzati kiskirályságok ré­szévé váljon.

A dolgozói tulajdonnal szemben – egy XIX. századi magántulajdo­nosi vízió bűvöletében – nagy az ellenállás. Ezen még a fejlett ipari társadalmak legújabb tapasztalatai: az USA-beli ESOP-program, a ja­pán modell, a vállalati dolgozókat a privatizációnál előnyben részesítő angol gyakorlat sem látszik változtatni. Változatlanul él a magántulajdo­nosi legenda, amit nem zavar, hogy a nagyvállalatoknál a részvényes már régen nem képes a vállalatot áttekinteni, a menedzsereknek ki­szolgáltatott, általuk könnyen manipulálható látszattulajdonos csak jel­mez a menedzseri hatalmon, és ez lesz nálunk az uralmi elitén is.

Az államkapitalizmus pedig tovább él, az uralmi elit személyi összetételében felfrissülve, esetleg döntően megújulva fennmarad, és változatlanul őrzi szerepét, hatalmát. S a már most is rosszkedvű, gya­nakvó tömegek rádöbbennek: megint minden megváltozott, hogy sem­mi se változzék.

Csakhogy vannak „tudások", melye­ket az elme elhárít magától. Ilyen, hogy anyánk meghal, ilyen, hogy népünkön nem tudunk segíteni.  Németh László 

A bibói módszer

Az 1989 utáni, „rendszerváltásos" Magyarországnak kevés kö­ze van Bibó Istvánnak 1944-től haláláig vallott elképzeléseihez.

A bibói módszer alapja: az idealizmus és a realizmus vala­miféle egysége. A helyes politika – Jászi és Bibó szerint egyaránt – az, amelyik tisztában van önnön céljaival, azokat tisztességesen és őszintén kifejti, ugyanakkor megvizsgál­ja, hogy az adott viszonyok között mi az, ami e célokból megvalósítható, mi az, ami nem valósítható meg, és mi az, ami megvalósítható ugyan, de súlyos kockázatokkal jár: például a társadalmi élet valamely pontján javítana ugyan az állapotokon, de más pontokon lerontaná azokat.

Mivel itt kulcsfontosságú kérdés a társadalmi állapotok „jobbításának", „moralizálásának" kérdése, úgy hiszem, le kell szögeznem: Bibó „balközepes" típusú politikai gondolkodó volt.

A baloldali gondolkodás a zsidó-keresztény ethosz, a felvi­lágosodás, a „polgári" forradalmak társadalmi-antropológiai ideáltípusából indul ki. Eszménye egy olyan társadalom, mely­ben lehetőleg egyenlő helyzetben levő emberek megtehetik mindazt, ami másnak nem árt, és lehetőleg olyan dolgokat tesznek, mely másoknak is használ. „Balközepesnek" azt az álláspontot tekintem, mely tisztában van ezen antropológiai ide­áltípus egész bonyolultságával: a szabadság és az egyenlőség eszményei között feszülő ellentmondással, az ember szolidarisztikus „nevelésében" rejlő nehézségekkel. Vajon, ha az egyenlőséget és a szolidaritást állítjuk középpontba, nem ala­kul-e ki egy önmagát „kiválasztott" csoport, mely az egyenlőség és testvériség nevében elnyomja a többieket, tehát korántsem lesz velük egyenlő és szolidáris? Viszont nincs-e egy pontja az egyenlőtlenségnek, ahol már nem beszélhetünk a társadalom egy jelentős részének valódi szabadságáról? A „balközepes" álláspont szerint itt kompromisszumokra van szükség.

Reform és forradalom

Megítélésem szerint a bibói rendszerből valamely államforma és társadalmi szerkezet megreformálásának vagy forradalmi le­bontásának egy bizonyos felfogása következik.

Egy államforma és egy társadalomszerkezet megreformá­lása azt jelenti, hogy annak „végső" legitimitását nem kérdő­jelezzük meg, azonban igenis megkérdőjelezzük és meg­változtatjuk annak számos működési elvét. Így lesz pl. az ab­szolút monarchiából alkotmányos monarchia: a társadalom el­ismeri az uralkodóház legitimitását, azonban azt nem tekinti immár „isteni" eredetűnek, és a törvényhozás valamint a bírói függetlenség eszközeivel korlátozni kívánja. Így kell értelmez­nünk a „szociáldemokrata" típusú társadalomreformot: a sza­bad gazdasági szerződés elve fennmarad ugyan, ám jelentős és állandó állami vagy szakszervezeti beavatkozás történik, éppen a szerződések feltételeinek kiegyenlítése, humanizálása céljából.

A „forradalmi" megoldás viszont azt jelenti, hogy valamely csoport egy struktúra végső legitimációs elveit megtagadja, és önmagára kötelezőnek immár nem tartja, egy tabula rasaból kiindulva új legitimációs elveket keres. Ha ez a felfogás a tár­sadalom nagyobbik részére kiterjed, akkor valóban politikai és társadalmi forradalomról beszélhetünk, ha csak egy szűk cso­portra, akkor inkább egyfajta politikai hatalomátvételről.

Mármost megítélésem szerint a reform a társadalmi átala­kulásnak humanistább típusú módszere, mert kevesebb áldozattal-kockázattal jár, jobban lehetővé teszi a társadalom önnevelődését és a fejlődés irányának humanista jellegű meg­tervezését. A forradalom viszont – ha valóban társadalmi mére­tű esemény – nagyobb katartikus élményt ad, azonban eredeti (általában megfogalmazatlan) célkitűzéseiből könnyen kibillen, és kezdeti céljaival akár ellentétes irányban kezd mozogni (lásd pl. a francia forradalmat). A forradalom megtervezhetősége csak egy szűk csoport hatalomátvétele esetén áll fent, itt vi­szont fennáll annak veszélye, hogy ez a csoport diktátuma alá vonja az egész társadalmat.

Másrészt, ha valamely társadalom alapstruktúrája rassz, azaz nem humanista jellegű, akkor a reform semmiképpen sem ragadhat meg felszíni jelenségeknél, melyek megváltoztatását aztán alapvető változássá kívánnák „átkeresztelni".

Lényegében így alakul ki az ún. „radikális reform" mód­szertana: olyan változások bevitele valamely rendszerbe, me­lyek azt lényegében és nem pusztán felszínesen változtatják meg.

A kádárizmus „legitimációja" és a demokratikus ellenzék

A kádárizmus morális és történelmi értelemben illegitim volt. Olyan rendszer és személy, melynek és kinek kezdeti pálya­futási pontjait megszegett ígéretek és gyilkosságok soro­zata jelezte, ebből a nézőpontból semmiképpen sem volt legitimálható, akkor sem, ha később elviselhetőbbé próbálta tenni az 1956. november 4., 1956 december 9., 1958. június 16. által „megkezdett" rendszert.

Volt viszont a kádárizmusnak bizonyos kvázi-legitimációja, mely a magyar „társadalom" nagy részét átfogta. Melyek voltak e kvázi-legitimáció főbb elemei?

1. Az a „tudat", hogy a „szovjet"      típusú rendszerek közül mégiscsak a kádárizmusban vannak a      legelviselhetőbb viszo­nyok: viszonylagos szabadság, viszonylagos jólét      (legalább egy réteg számára) stb.
2. Egyfajta paternalista „rend-"      és „stabilitás-"tudat, mely minden nem kifejezetten terrorista      tekintélyuralmi rendszer alattvalói között fellép, hogy tudniillik itt „nagyobb      közbiztonság, nyugalom" van, mint egy teljesen szabad, demokratikus or­szágban      stb.
3. A szocialista gondolkodás      valaminő igen eltorzult ma­radványa: a rendszer, bár a szocializmus      eltorzult formáját kép­viseli, mégis hordoz néhány „kvázi-egalitariánus"      értéket: munkahelyi biztonságot, a jövedelmek nem túl nagy különbsé­gét,      lehetővé teszi egy viszonylag jómódú parasztság kialaku­lását stb.

Egy demokratikus reformmozgalomnak pontról pontra ele­meznie kell ezeket a „legitimáló érzelmeket", ki kell mutatnia: mely pontokban fejleszthetők tovább, mely pontokban teljesen hamisak, mely pontokban igen reakciósak akkor is, ha önma­gukban helytállók stb.

Nyilvánvalóan igen élesen meg kell, kellett volna támadni a gyökerében reakciós 2. „érvet": tudatosítani kell (kellett volna) a társadalomban, hogy rendet a szabadságjogok alapján is tel lehet építeni, hogy az önkorlátozó rendőrállam „rendje" sem éri meg, hogy a szabadság értékeit félredobjuk miatta.

Az 1. ponttal kapcsolatban a helyzet bonyolultabb, ugyanis igaz volt. A kérdés csak az, hogy ebből a más országoknál „kedvezőbb" helyzetből milyen következtetéseket vonhatunk le? A párt-uralkodóosztály ugyanis itt igen labilis helyzetben ta­lálta magát. Nem kívánhatta, hogy a környező országok vagy különösen a Szovjetunió „társadalma" alapvetően demokratizá­lódjék és előrelépjen, mert akkor Magyarország e „kedvező helyzete" azonnal elvész, és vele együtt elvész a kádárizmus e „legitimációs elve" (ezt jól megmutatta az a teljes zűrzavar, melybe ez az uralkodó réteg 1987 tavaszán, Gorbacsov de­mokratizálási kampányának megindulása után került). Ugyan­akkor a szomszédos rendszerek szélső reakciós fordulatát sem kívánhatta, mert attól tarthatott, hogy egy ilyen fordulat után ezek az országok a kádárizmus „kedvezményeit" erőszakkal vagy presszióval megsemmisíthetik. Az uralkodó osztály tehát kénytelen volt nacionalista álláspontra helyezkedni: nem kíván­ta a szomszéd országok és a Szovjetunió előrelépését, ugyan­akkor – mindenféle formális hűségnyilatkozat ellenére – táplálta a félelmet ezekkel az országokkal kapcsolatban. Így érthetjük meg, hogy számos, a késői Horthy-rendszerrel kapcsolatos re­miniszcencia magából a párt-uralkodóosztályból indult el.

Ezzel szemben a demokratikus ellenzéknek internaciona­lista álláspontra kellett helyezkednie: Magyarországnak, ha kedvezőbb helyzetben van, elő kell mozdítania a környező or­szágok demokratizálását. Táplálnia kellett azt a – ma már és még, sajnos, illúziónak tűnő – hitet is, hogy a környező orszá­gok demokratizálódása az ott élő magyarok helyzetét javítani fogja.

A 3. ponttal kapcsolatban a demokratikus ellenzéknek ter­mékeny vitát kellett volna nyitnia a szocializmus és a kapitaliz­mus kérdéseiről.

Végül, ami a „kezdeti legitimációs pontot" illeti, a demokra­tikus ellenzéknek azt szét kellett zúznia. „Ki kellett ráznia" a társadalmat az amnéziából, emlékeztetnie kellett az 1957-61-es évek rémuralmára, mégpedig nem azért, hogy fejetlen bosszúhadjáratot indítson el, hanem azért, hogy – ismétlem – a kádárizmus „végső legitimációját" megkérdőjelezze.

Ezek lehettek volna egy Jaszi-Bibó-típusú „radikális refor­mizmus" középponti feladatai és problémái.

Aminek történnie kellett, és ami történt

1985-ben Monoron az ellenzék két szárnya – az „emberjogi" és a „népi" szárny – között megegyezés történt abban a kérdés­ben, hogy a rendszer „legitimációját" többé nem ismerik el, visszatérnek az 1956-os hagyományhoz. Ugyanakkor az MSZMP 1985. tavaszi kongresszusa megmutatta, hogy a párt vezetésében nincs többé egység. Pozsgay Imre, a reform-szárny vezetője – az 1954-es Nagy Imrét követve – a Hazafias Népfrontból próbált egy, a konzervatív pártbürokráciával szem­ben álló ellenerőt kibontakoztatni. Mindez kétségtelenül egy „radikális reform" kezdeteinek értékeit mutatta fel.

Az 1987. januári Gorbacsov-beszéd felgyorsította az ese­ményeket: Magyarország az 1955-öshöz hasonló helyzetbe ke­rült. A magyar pártvezetésben még a konzervatív-reakciós vonal uralkodott, miközben a szovjet pártvezetésben egyértel­műen a reformer szárny került hatalomra. Ezt kihasználatlanul hagyni valóban súlyos hiba lett volna. Ilyen helyzetben dolgoz­ták ki a demokratikus ellenzék vezetői a Társadalmi szerződés című tanulmányt. Ebben végre eljutottak a legfontosabb pontig: Kádár János leváltásának követeléséig. Ugyanakkor azonban az egypártrendszer törvényes körülírásában látták a megoldást, természetesen egy igen széles reformprogram alapján, melybe az 1956 utáni perek revíziója is beletartozott.

Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi szerződés egyrészt a pár­ton kívüli magyar társadalomnak, másrészt az MSZMP reform­szárnyának volt címezve. Ez komoly dolog volt: egyfajta „alkotmányszerű" javaslat. Egy ilyen javaslatot komolyan végig kell gondolni. Szerintem ebben az időben már tovább lehetett volna menni: már „proto-pártok" is létrejöttek. De ha egyszer a demokratikus ellenzék így gondolta végig a dolgot, akkor vala­miképpen ragaszkodnia kellett volna az alapelvekhez, és nem lett volna szabad az 1989-90. év bárgyú „antikommunista" ordibálásaiba „átváltani". Ez a bibói értelemben vett „hazugság" példája, mely, ha egy átalakulás „alapjaiba" beépül, szétrom­bolja az egész konstrukció moralitását.

Mármost Pozsgay 1987-ben Lakitelken a demokratikus el­lenzék és az MSZMP „között" álló népies írókat és reformköz­gazdászokat gyűjtötte össze, és belőlük hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot. Ebben Pozsgayt bizonyára az a meggon­dolás vezette, hogy ne zárják ki az MSZMP Központi Bizottsá­gából: nyilvánvalóan emlékezett arra, hogy Nagy Imre csak ak­kor került vissza az MDP vezetőségébe, amikor a tömeg már kifütyülte a parlamentnél. Aligha gondolta végig azt a „perspek­tívát", hogy az MDF rövidesen zavaros középosztályi mozga­lommá „fejlődik", mely sokat „vesz fel" a Horthy-rendszer nosztalgiáiból. Az MDF alapítólevele erre semmiképpen se mu­tatott: plebejus demokrata mozgalomnak tűnt ez.

1988 egyértelműen azt mutatta, hogy a magyar társada­lom – legalábbis a nagyvárosokban – forradalmi állapotba ju­tott. Tüntetések követték egymást, és ekkor még kevéssé volt reakciós, ellenforradalmi jellegük: még az ebből a szempontból nézve „legkényesebb" Erdély-tüntetés is kerülte az irredenta jelszavakat („Nem Erdélyt akarjuk, hanem emberi életet Erdély­ben"). Magában az MSZMP-ben 1988 májusában egy „fél-áttö­rés" történt. Novemberben Grósz Károly sportcsarnoki beszéde nyomán egyértelművé vált, hogy a főtitkár szemben áll a forra­dalom és a reform határán járó folyamattal. Ez után, 1988/89 fordulóján vált a helyzet egyértelműen forradalmivá. És ekkor mind a Nyers vezetése alatt álló Új Márciusi Front, mind a Pozsgay-Bíró-csoport felvetette az egyetlen valóban forradalmi megoldási módot: az országgyűlés feloszlatását és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Magyarországon alkotmányozó nemzetgyűlés Werbőczy óta nem volt – most meg lehetett volna csinálni.

Mi történt ehelyett? A Szabad Demokraták Szövetsége egy teljesen lehetetlen elképzeléssel állt elő: az országgyűlés törvénytelen, de hozzon „jó sarkalatos törvényeket". Ezzel a – megvalósult – elképzeléssel tört meg a magyar forradalom len­dülete. Nem lehet egy – így vagy úgy – „megválasztott" ember­csoportot egyszerre megalázni és ugyanakkor valami „jót" kicsikarni tőle. Az így kicsikart „jó sarkalatos törvényekben" a magyar nép nem hihetett többé. Az Ellenzéki Kerekasztallal nem alakult ki valamiféle legitim ellenhatalom, hiszen azt sem választotta meg senki. Kettős hatalom alakult ki, de ennek egyik „felét" sem tarthatta senki törvényesnek.

„Reformról" többé nem lehetett szó. De társadalmi forrada­lomról sem, a kettő egészséges szintéziséről pedig a legkevés­bé. Egyre világosabbá vált, hogy – sok korábbi elképzeléssel ellentétben – szó sincs a termelőeszközök valamiféle csoport vagy közösségi tulajdonba juttatásáról, hanem csakis egyes személyek magántulajdonába való átadásuk a cél. Miközben 1956 rehabilitációjával volt tele a levegő, 1956 legszebb, a munkástanácsokban megtestesülő hagyományát lábbal tipor­ták. Ebbe nem szólhatott bele sem a Parlament, sem a Kerek­asztal. Annál inkább a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mely az országot egyszerűen diktátum alá helyezte. Ennek el­lensúlyozására természetszerűleg kialakult a nacionalista-de­magóg hangulatkeltés, elsősorban az MDF jobbszárnyán és az ettől is jobbra álló töredékcsoportokban.

Meg kell azonban mondanom, hogy az MDF még fel sem vetette, hogy ő tulajdonképpen „jobbközép" párt, mikor 1989 elején Tamás Gáspár Miklós behajította a köztudatba „Búcsú a baloldaltól" című cikk-bombáját, amelyben az egész 1945-48. évi nem kommunista magyar baloldalt „kriptokommunizmus" bűnében marasztalta el, és a thatcherizmus szellemében szór­ta az átkokat a nyugat-európai szociáldemokráciára. Egyben – némi parancsnoki gőggel – kijelentette, hogy „a magyar ellen­zék bibói korszaka véget ért". Nem egészen értettem már ak­kor sem, hogy a demokratikus ellenzék a cikktől miért nem határolta el magát akár csak e miatt a mondat miatt is, ugyan­is: Tamás Gáspár Miklósnak teljes jogában állott a maga ré­széről megtagadni a bibói örökséget, de milyen jogalappal terjesztette ki ezt az ellenzék egészére? A cikk várható ka­tasztrofális hatását már akkor megjósoltam. Nem látom: miért tartotta volna magát valamiféle plebejus-demokratikus „vonal­hoz" az MDF, amikor az SZDSZ – ahogy azt 1989. áprilisi programja is megmutatta – teljességgel elfogadta Tamás Gás­pár Miklós álláspontját? Természetesen: Tamás Gáspár Miklós leszögezte, hogy az ő jobboldalisága nem az 1920-45-ös évek magyarországi jobboldalisága, hanem valamiféle sohasem vagy csak alig volt magyar liberál-konzervativizmus, melybe most a thatcheri infúzió bocsátana valamelyes friss vért. A cikk azonban – akár így akarta Tamás Gáspár Miklós, akár nem – a másik póluson a horthysta remineszcenciákat szabadította el. Rövidesen alig volt már más irányzat az MDF-ben, mint egy konzervatív „úri" vonal és egy jobboldali „populizmus".

A kérdések középpontjába immár a kapitalista (vagy feudálkapitalista) restauráció módja került. A Tamás Gáspár Mik­lós-féle irányzat a fő módszert cinikus módon abban látta, hogy a gyárakat a „kommunista", igazgatók tulajdonába kell adni, ami elég különös ellentétben állt az SZDSZ-jobbszárny szájté­pő „antikommunizmusával". Ezzel szemben az MDF – különö­sen annak Csurka-féle jobbszárnya – miközben tiltakozott és tiltakozik e cinikus folyamat (a „spontán privatizáció") ellen – a termelőeszközöket valamiféle „jó magyarok" (a keresztény­nemzeti középosztály) között kívánja elosztani. Demokratikus szocializmusról – ami 1988-ban még vezérszólam volt – immár szó sincs, még abban az értelemben sem, hogy legalább meg­kérdeznék a munkásokat: mit akarnak ők?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a parlament most, 1991-ben – úgy tűnik – a földkérdés körül vált működésképtelenné. A „termelőszövetkezetek" gyökerükben többszörös hazugságon és erőszakon alapultak, de még­is a magyar gazdaság egyetlen viszonylag működőképes szektorát ké­pezték. A radikális reform tipikus esete volna: hívják össze a termelőszövetkezetek közgyűlését, és a tagság döntse el, mi történjék: együtt maradjon-e a tsz vagy osszák fel földjét a tagság között, fizes­senek-e jóvátételt a régi tulajdonosoknak, akik már nem dolgoznak a tsz-ben stb. Hát nem! Inkább menjen tönkre az egész mezőgazdaság – így a Kisgazdapárt egyes politikusai. Reprivatizáció kell! Hogy az nem fog megállni ezen a ponton? Istenem! Pusztuljon el minden, csak a „szent magántulajdon" eszméje győzedelmeskedjék!

Az 1989/90-es választási kampány egyes, akár ellenforradalmi­nak is nevezhető mozzanatai és az azt követő MDF-SZDSZ paktum aztán tényleg az újjáéledt magyar politikai élet teljes le-züllését mutatta. A két legerősebb, legesélyesebb párt elmond­ta egymást „kommunistabarátnak" illetve „volt marxistának", hogy azután vezetőik titkos paktumot kössenek. Az 1990. ele­jén még viszonylag nagy politikai érdeklődést tanúsító közvéle­ményt valójában ez a lépés ábrándította ki a demokratikus politizálásból. Mit? Hát az „új urak" is kabinetpolitikát folytat­nak?

Nem kevésbé szégyenteljes volt az a lelki terror, mellyel az „új politikai elit" nagyobbik része kierőszakolta a koronás „címer" elfogadását. So­kan túlzottnak tartják ezzel kapcsolatos érzékenységemet. Higgyék el, ha a skandináv vagy a Benelux államokban élnék, ahol a monarchia egy díszletszerű, különösen veszélyes határhelyzetekben pedig egysé­gesítő tényező, egyáltalán nem érdekelne, hogy az államcímer miféle feudális rekvizítumokból „áll össze". A koronás „címer" elfogadása az új elit részéről azonban nálunk visszatérés a Werbőczy-féle „szentkorona-tanhoz", és állásfoglalás a Horthy-rendszer mint „folytatható jogalap" mellett.

Annak ellenére, hogy a paktum 1990 augusztusában felbom­lott, a „nép", a „társadalom" az új rendszert ösztöneiben nem tekinti demokráciának. A nagyobb rokonszenv most kétségtele­nül az ellenzéki pártoké, mindenekelőtt az SZDSZ-é, de ezt sem lehet igazán komolyan venni, hiszen az önkormányzati vá­lasztásokon már nagyon alacsony volt a szavazók száma. A taxisblokád napjai világosan megmutatták a politikai és a társa­dalmi demokrácia közötti szakadást.

Ezt a szakadást már szinte paródiaszerűen példázza, hogy a parlament egyik első intézkedése az ún. „társadalmi vi­ta" törvényen kívül helyezése volt. Ez az „intézmény" (már amennyire egyáltalán létezett) minden bizonnyal a fügefalevél és a levezetőszelep szerepét játszotta a diktatúra idején. De nem látom: miért nem lehetett valamiféle valóságos tartalom­mal bíró intézménnyé alakítani, miért kellett betiltani. Az októ­beri napokban aztán megjelent a társadalmi vita – az utcákon.

Az ország tehát szétesett egy vékony „politokratikus" ré­tegre, és egy, a Kádár-rezsim apolitizmusát „újratermelő" társa­dalomra. Ennek a társadalomnak van bizonyos stabilitásigénye (lásd a polgármester-választások eredményeit). Egyéb törekvé­sei meghatározott érdekek körül csoportosulnak (lásd benzin­blokád, tejtermelők tüntetése); ezek az érdekek persze számos pontban ütköznek egymással. Ideológiai problémákra ez a tár­sadalom kevéssé fogékony.

Ezt az állapotot én a divatos „posztkommunista" jelző he­lyett inkább „posztpaternalistának" nevezném. Bármily ellent­mondásos legyen is a „kommunizmus" eszmeköre, bizonyos, hogy a Kádár-rezsimben ez az eszmekör puszta díszlet, „fel­mondandó szöveg" volt, melyet sem a rendszer vezetői, sem annak alattvalói nem vettek komolyan. A kádárizmus paterna­lista állapot volt, lényegében a magyar feudálkapitalizmus ideológiátlan továbbélése, melyben azonban az 1920-45 közötti időszakhoz képest erősödött a kapitalista mentali­tás. A feudális reminiszcenciákat hordozó MDF és a kapitalista SZDSZ (és FIDESZ) döntő fölénye és szembenállása egyrészt megmutatja: mi volt a kádárizmus, továbbá azt is, hogy ennek felszámolása viszonylag retrográd módon történt és történik.

Jeleztem már, hogy az MDF és a liberális tábor az ún. pri­vatizálás folyamatát két, egymásnak teljesen ellentmondó mó­don képzeli el. Mindazok, akiknek egyik megoldás sem tetszik, elvadult csoportokban harcolnak egymás ellen, mely csoportok némelyikére állandóan az a gyanú vetül, hogy a diktatúrát kí­vánják restaurálni. És valóban: az igen marginális szélsőjobb-és szélsőbaloldali csoportok sokszor „meg is kívánják lovagol­ni" ezeket a mozgalmakat. Azonban: én úgy látom, nem külö­nösebb eredménnyel. Az 1919 óta eltelt időszak valamiképpen tudatosította népünkben, hogy a politikailag szélsőséges „meg­oldások" jó eredményeket nem szülhetnek. Mindez bizonnyal nem humanizmus még (ennek nagyon is híjával vagyunk), azonban nevezhetjük egyfajta józan pragmatizmusnak.

A szélsőséges csoportok jórészt az „irt semmi sem válto­zott", „igazi rendszerváltás kell" hangulataira igyekeznek ráját­szani. Bizonyos, hogy az „itt semmi sem változott" hangulata általánosan elterjedi. Ám ha most már az „utca emberét" kér­dezzük meg, hogy hát tulajdonképpen minek is kellett volna megváltoznia, ami nem változott meg, eléggé zavaros válaszo­kat fog adni. Valami ugyanis csakugyan nem változott meg: a magyar társadalom „hagyományos" fölé-alárendeltségi, merev viszonyrendszere. A helyzetet tovább kuszálják a volt rendszer kvázi-"funkcionáriusaival" kapcsolatos problémák. A kádáriz­mus szinte az egész értelmiséget és középosztályi réteget „át­fonta": innen az „önátfestéseknek" még magyar viszonylatban is megdöbbentően nagy száma. Nem tartom meggyőzőnek Heller Ágnesnek azt a tételét, hogy az egész 1948-89 közötti korszak tulajdonképpen „eltöröltetett": a reformkommunistáknak nem jár „hála", a bűnösöknek nem jár büntetés (még egy levál­tás erejéig sem). Baj van az olyan átalakulással, mely eleve ki­nyilvánítja, hogy nem is kíván igazságos lenni.

Úgy jellemezhetem tehát a magyar társadalmi tudatot, mint egy „posztpaternalista" tudatot, mely csalódott a parlamentáris demokrácia kezdeteiben, és jórészt érdekproblémákban fejezi ki magát. Ugyanakkor van egy politokratikus réteg, melynek vi­tái e posztpaternalista társadalom számára egyre öncélúbbak­nak tűnnek, és fokozzák az embereknek a politikából mint „öncélú hatalmi harcból" való kiábrándulását. A helyzet „kedve­ző" bizonyos, ha nem is diktatúrás, de paternalista kísérletek számára, melyek most talán „jobbközép" jelszavakkal lépnének fel (bár az idő és az MDF dilettantizmusa megdöbbentően gyorsan szétporlasztotta e jelszavak hitelességét).

A bibói szellemű politizálás viszont – e kísérletekkel szem­ben is – ma elsősorban az érdekvédelem és a dolgozói (rész­vény)tulajdon problémái köré épülhet fel, mert ezek a kérdések a társadalmat közvetlenül érintik, és az itt jelentkező, egymás­sal gyakran ellentétes érdekek valamiféle „második parlament" keretében megvitathatok és kiegyensúlyozhatok.

A végkifejlet – a megindult rendszerváltás – sok korábban rejtve maradt összefüggésre hívja fel a figyelmet. Születőben van a megbukott reformideológia, reformközgazdaságtan he­lyén a bukásideológia, bukás-közgazdaságtan. Berend T. Iván például – az MSZP politikai törekvései alátámasztására – a ke­let-európai rendszerek összeomlását egyszerűen modell­tévesztésként jellemzi, a reformkísérletek filozófiáját és gyakorlatát tévedésnek minősíti.² Ezen vélekedés legalább két szempont­ból vitatható:

1. Elemzéseikben Berend és más reformideológusok a ke­let-európai reformfolyamatokat és gazdasági folyamatokat a világgazdaság és a világpolitika összefüggésrendszeréből kiragadva tárgyalják.³

2. A reformközgazdászok és reformtörténészek vélemé­nyüket „mozgó harcálláspontként” kezelik. A gazdasági és poli­tikai változások függvényében időről időre előremenekülnek, és csak a mindenkori koncepciót alátámasztó tényeket veszik számításba. Ebben az összefüggésben jelen írásomnak termé­szetszerűleg politikai üzenete is van, de az üzenet az elemzés következménye, és nem az üzenetből „következik” az elemzés. Az üzenet lényege a következő: a magyar politikai életben – tehát a korábbi MSZMP-ben is – jelen volt az az erő. amely a tőkés piacgazdasághoz való visszatérésben látta az ország biztos jövőjét. Ezt nagyon világosan jelzik az MSZMP ún. „reform­szárnyának” lépései és az utódpárt jelenlegi törekvései. E törekvések mögött a piacgazdaság nemzetileg sikeres, a tőkés centrum országaiban működő modelljével kapcsolatos illúziók, a polgári demokrácia működésével kapcsolatos megalapozatlan várakozások húzódnak meg, és egy olyan törekvés, miszerint a korábbi „állampártból” nyugati típusú szociáldemokrata párt lehet. Ezek a felfogások mind az összeomlás okait, mind a rendszerváltás lehetséges következmé­nyeit helytelenül ítélik meg. Véleményem szerint:

a)      A kelet-európai rendszerek igazi helyi értékét az fog­ja megmutatni, hogy ezen rendszerek összeomlása után hogyan alakul a tőkés világgazdaság mozgása, milyen erő­viszony-átrendeződések lesznek a centrum és a periféria országai között, hogyan sikerül a világpolitikai és a regio­nális politikai stabilitást a jövőben is fenntartani.

b)      A térség, de különösen hazánk nagy nemzetközi gaz­dasági és pénzügyi függősége, a nemzetközi bankvilágnak valamint a multinacionális tőkés társaságoknak való ki­szolgáltatottsága közepette nehéz elképzelni egy nemzeti piacgazdasági modell megvalósítását.

c)      Nehéz elképzelni azt is, hogy a tőkés magántulajdont bevezető Szocialista Párt ugyanazt a sikeres történelmi szere­pet töltheti be, mint amelyet a nálunk kialakulónál jóval fej­lettebb kapitalizmust megrendszabályozó szociáldemokrata pártok.

1. A reformfolyamat dimenziói

A Közép-Kelet-Európában kialakult szovjet típusú rendszerek reformtörekvéseinek könyvtárnyi irodalma van. Jóval kevesebb szó esett és esik a reformok „reálfolyamatairól”, vagyis arról, hogy abban a világgazdaságilag és világpolitikailag meghatáro­zott közegben, amelyben az évszázadok alatt kialakult társa­dalmi viszonyok sok tekintetben dominálnak, a különböző reformszándékok eredőjeként milyen tényleges helyzet alakult ki.

A szándékok oldaláról a reform legalább három dolgot je­lentett régiónkban az elmúlt 20-30 év alatt:

Szelényi Iván a kelet-európai reformok két típusát külön­böztette meg.⁵ A tervgazdaságot racionalizáló típus az álta­lam másodiknak említett esettel, míg a második gazdaságot kiterjesztő az elsővel mutat rokonságot.

A következőkben e reformok főbb – általánosítható – vo­násait igyekszem összefoglalni.

1.1. dimenzió

A kis közép- és kelet-európai országok reformtörekvéseinek egyik mindig tetten érhető szándéka a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági és politikai függőség lazítására irányuló törekvés. Ez abból az ellentmondásból fakadt, hogy a térség országaiban a nem kapitalista fejlődés lehetőségét a szovjet modell kényszerű importja és a szovjet hatalmi érdekeknek va­ló alárendeltség hozta meg. Ez nem jelenti azt, hogy a függet­lenedés mindig reformok formájában jelentkezik (l. Románia), de mégis elmondható, hogy a reformok – az adott időszak nemzetközi politikai viszonyainak függvényében – mindig töre­kedtek a nagy testvértől való távolság növelésére. E szándék legvilágosabban a Sztálinnak Titóval való szakítása nyomán ki­alakult rendszer esetén látható. Sokan a jugoszláv rendszert tekintik a közép-kelet-európai reformok első megvalósulásá­nak, amely ideológiájában és külsőségeiben ugyan sokban, de lényegileg mégsem különbözik a szovjet rendszertől.

A reformok ezen jellegzetességeit világosan mutatja a ma­gyar reform kezdete is. Nagy Imre előtérbe kerülése, az általa folytatott politika, ezen belül gazdaságpolitika egyértelműen a szovjet függőség átmeneti lazulásának köszönhető. Látható egyben az is, hogy a reformok nem függetleníthetők a szovjet vezetésen belüli hatalmi harcok konkrét állásától sem. A válto­zásokat maga a szovjet vezetés is ösztönözte. Ez lehetővé tet­te a feszített iparosítás átmeneti feloldását, a fogyasztás előtérbe kerülését, a mezőgazdasági szektor kiszipolyozásának enyhítését, vagyis az egyoldalúan védelmi célokat és a szovjet piac igényeit kiszolgáló fejlesztési politika átmeneti feladását. A Szovjetunió és a kis országok viszonya – így a reformok inga­dozása – szorosan összefügg a nemzetközi politikai erőtérrel. A két nagyhatalom, a két politikai rendszer viszonya nagymér­tékben meghatározta a szovjet bel- és gazdaságpolitikát, ezen keresztül a kis szocialista országokhoz fűződő viszonyt is. A helyzet éleződése a függőség növekedését vonta maga után, enyhülése kiegyensúlyozottabb gazdasági és politikai kapcso­latot produkált. Minőségileg új helyzetet az a tény hozott, hogy 1986 folyamán megegyezés született az USA és a Szovjetunió között a kelet-európai térségnek a Szovjetunió általi feladására.

1.2. dimenzió

A reformok sajátos eszközt jelentettek az egyes országo­kon belüli társadalmi-politikai harcokban. A reformhullámok és -apályok vagy másképp a reform ciklusok – a nemzetközi té­nyezők mellett – a belső politikai erőviszonyok hullámzásait kö­vették.⁶ Itt nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ún. korai szocialista vagy államszocialista rendszerben a gazdaság átpolitizált. Ez – bár vannak ettől eltérő vélemények – véle­ményem szerint egyáltalában nem diszfunkcionális je­lenség. Annak következménye, hogy e társadalmak formációelméleti szempontból átmeneti társadalmak. Olya­nok, amelyekben a lezajlott átalakulások – a történelmi elő­feltételek hiánya, illetve a nemzetközi feltételek miatt – nem irreverzibilisek. A társadalmi lét minden szférája – így a gaz­daság is – politikai harcok színtere. Itt nincs mód e társa­dalmak szerkezetének leírására. Egy tényt azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül. E rendszerek gazdaságainak át­alakulásával és fejlődésével, a szerkezet modernizálásával, megváltozásával sajátos – a gazdaság meghatározott szeg­menseihez kapcsolódó – érdekközösségek (lobbyk) szerve­ződnek. Ezek definiálása további pontosítást igényel. Megállapítható azonban, hogy a tőkés osztálytól és így a tőke­korláttól megszabadított gazdaságban e lobbyk motivációját menedzseri és munkavállalói érdekek sajátos konglomerátuma határozza meg. Jellemző, hogy a politikai harcokban a szocia­lista rendszerek politikai konszolidációja nyomán egyre megha­tározóbbá válik a különböző lobbyk közötti harc, háttérbe szorul a régi uralkodó osztályok szerepe. Az új elitet megszilár­dulása, uralkodó osztállyá szerveződése, a központi újraelosz­tásban betöltött szerepe egyre inkább elszakította a dolgozó osztályoktól. Ez a tény azt is jelenti, hogy adott esetben saját pozíciójának fenntartása érdekében a tőkés viszonyok restau­rálására is hajlandó. A reformok paradoxona, hogy az általuk kiváltott változások egyre nyilvánvalóbbá és egyben egyre rom­bolóbbá tették a lobbyharcokat. A piaci viszonyok megterem­tését egyoldalúan hangsúlyozó reformok direkt politikai szándékok nélkül is egyre inkább a gazdaság kereteinek szét­feszítését eredményezik, és ezzel válik a szocializmus a feudál­kapitalizmustól a félperifériás kapitalizmusig vezető leg­hosszabb úttá. A lobbyharcok eme szerepét a nemzetközi és a hazai közgazdasági és politikai irodalom is felismerte. A hazai irodalom a legretrográdabb szerepet az ún. nagyvállalati lobby­nak tulajdonítja, amely – egyes vélemények szerint – pozíciói­nak fenntartása érdekében semmitől sem riad vissza. Itt nincs mód a hazai viszonyok részletes elemzésére, de azt minden­képpen jelezni kell, hogy az 1980-as években a nagyvállalati lobbynál lényegesebb hatást gyakorolt a folyamatokra az ún. pénzügyi lobby. A rendszerváltás ideológusai azt hirdették, hogy e lobbyk – Olsan szavaival az ún. elosztási koalíciók – felszámolásával elháríthatok az akadályok a verseny és a haté­kony növekedés elől.⁷ A tőkés országok tényleges viszonyai­nak ismeretében a lobbyk felszámolása illúziónak minősíthető. Ami megvalósítható, az a lobbyk átrendezése.

1.3. dimenzió

A közép- és a kelet-európai országokban a megkésett tőkés fej­lődés jellegzetességei, illetve a II. világháborús totális hadigaz­dálkodás miatt a kiterjedt állami beavatkozáson alapuló gazdaságpolitika és gazdaságirányítás előfeltételei megvoltak. Erre épült rá és ezzel ötvöződött az országok többségében me­chanikusan átvett szovjet tervgazdálkodási rendszer, amely egészen más méretű, gazdasági fejlettségű országban bi­zonyította viszonylagos alkalmasságát egy sajátos modernizá­ció levezénylésére. A szovjet tervgazdálkodási­-tervlebontásos rendszer mechanikus átvétele óriási károkat és anomáliákat idé­zett elő az „importőr” országok gazdaságában. A gazdálkodás szférájában kezdettől ösztönös ellenállás alakult ki e jelensé­gekkel szemben. A reformok képviselői a legnyíltabban éppen arra vállalkoztak, hogy lebontsák ennek az adott viszonyok kö­zött sok szempontból irracionális gazdaság­irányítási és gazdál­kodási rendszernek a korlátait, hogy a gazdaságot racionális elvek alapján fejlesszék tovább. A helyzet csapdája az volt, hogy ideológiailag egy tértől és időtől függetlennek látszó racio­nalitást tételeztek (a piac racionalitását), és ezért a nem lebe­csülhető változások ellenére sem sikerült egyik országban sem egy működőképes, rugalmas irányítási-gazdálkodási modellt ki­alakítani. A reformerek (gyakorlati emberek és teoretikusok egyaránt) felismerték a tervutasításos gazdaság­irányítás irracio­nális voltát, a működéséből fakadó veszteségeket, de soha nem született lényegesen racionálisabb rendszer. Ez a másik ténye­zője a reform­hullámoknak, a nekilendülés­-visszaesés ciklikus­ságának.

1.4. dimenzió

A kelet-európai reformok kiemelt szférája az ideológiai. Ennek többféle oka is lehet: akár az a hagyomány, hogy a változások azonnali ideológiai alátámasztást követelnek, akár az, hogy az ideológia alkalmas a tényleges szándékok és folyamatok ellep­lezésére. Az ideológia ugyanakkor mind a „reformerek” külön­böző csoportjainak és generációinak, mind a reformok fékezőinek vagy ellenzőinek alkalmas terep arra, hogy napi harcaikat a nyilvánosság előtt megvívják. Ez mindkét „fél” szá­mára lehetővé tette és teszi az igazi indítékok elleplezését és érdekeik rugalmas érvényesítését. Kudarc esetén az ideológu­sok és/vagy ideológiák meneszthetők.

Hogy az ideológia mennyire csak leple a reformfolyamat­nak, azt igen jól mutatja a reform ideológiájának tartalmi vizs­gálata. Az úgynevezett reform-közgazdaságtan semmilyen új tudományos eredményt nem tartalmaz. E „diszciplína” sajáto­san laza – az adott helyzettől függő – egyvelege különböző közgazdasági iskolák tételeinek. Sokat elárul az a tény is, hogy a váz, amire a különböző tételeket időről időre felfűzik, az a neoklasszikus közgazdaságtan. A közép-kelet-európai reform­problematika megértésének tehát csak egyik szükséges feltéte­le az ideológiakritika. A rejtély megfejtése – véleményem szerint – csak a négy dimenzió együttes elemzésével kísérel­hető meg.

2. A magyar reformfolyamat példája

A fenti általánosabb megközelítési szempontok mellett utalni kell arra is, hogy minden ország esetében szem előtt kell tarta­ni a nemzeti sajátosságokat. Ezek együttesen adhatják a vég­eredményt. A magyar reform igazi kezdete – az ötvenes évekbeli nem kevés előzmény ellenére – az 1960-as évek ele­je. Ezt a véleményemet arra alapozom, hogy a reformtörekvé­sek stabil gazdasági és politikai bázisát hazánkban az agrárlobby adta, s ez gyakorlatilag a kollektivizálás befejeződé­sével alakult ki és szilárdult meg. A kisüzemi parasztság a ko­rai szocializmus politikai rendszerében nem szerveződhetett lobbyvá. Az árutermelővé tett, kvázi-nagyüzemi keretekbe szer­veződött mezőgazdaság azonban alkalmas erre a szerepre, hi­szen szervezettsége nőtt, személyi állománya kvalifikált és/vagy politikailag súlyos egyéniségekkel töltődött fel. Ekkorra megértek annak a feltételei, hogy az ipari fejlesztéseknél a me­zőgazdaság igényei lényeges szempontként szerepeljenek, hogy a külkereskedelemben az ágazat visszaszerezze régebbi pozícióit, hogy a gazdaságfejlesztés szempontjai között meg­határozhatók legyenek az itteni igények. Ezek a tények termé­szetesen nem függetleníthetők az MSZMP által 1957 óta folytatott életszínvonal-centrikus gazdaságpolitikától. Vitatko­zom azonban azzal, hogy ez önmagában a reform kerete vol­na. Véleményem szerint itt egy szándék és megvalósításának feltételei közötti pozitív kölcsönhatás az egyik oka a reformpoli­tika kibontakozásának. E lehetőségeket a szerveződő agrár­lobby jól kihasználta, hiszen a kollektivizálás során lényegesen eltértek a szovjet modelltől (háztáji gazdaságok elfogadtatása, a közép- és gazdag paraszti réteg előtérbe állítása stb.). Ezt biztosította az is, hogy a politikai döntési centrumban olyan po­litikusok voltak, illetve kerültek, akik jól és erősen képviselték a lobbyt. Fehér Lajos, aki a Politikai Bizottság tagja, a Miniszter­tanács elnökhelyettese (a mezőgazdaság és a közigazgatási és adminisztratív terület felügyelője is volt ekkor), lényeges szerepet töltött be a háztájik legalizálásában, a fejlesztések vi­szonylag nagy részarányában és nem utolsósorban abban, hogy a Nyugat felé való technológiai nyitásban az első a me­zőgazdaság volt (I. Bábolna). Nyers Rezső korábbi funkciói alapján (közellátás, élelmiszeripar) szintén kötődött a lobbyhoz, 1962-ig pénzügyminiszter, ezután az MSZMP KB gazdaságpo­litikai titkáraként, a Politikai Bizottság póttagjaként fokozatosan erősítette pozícióját.

Ezen alap mellett (amely a 2. dimenzióhoz köthető), a töb­bi dimenzióban is kedvező feltételek jöttek létre a reform szá­mára. A nemzetközi (elsősorban európai) enyhülés és a Szovjetunióbeli utolérési és túlszárnyalási stratégia, illetve az ennek alárendelt KGST-kapcsolatok már akkor látható kudarcai további tényezőt jelentettek. Az előbbi azt a jogos reményt kel­tette, hogy a nyugati országok mind politikai, mind gazdasági értelemben érdekeltté válnak az addigi diszkriminációs elbá­nás lazításában. (A diszkrimináció a legnagyobb kedvezmé­nyes bánásmód megtagadásában, a merev mennyiségi korlátok rendszerében, a hosszú lejáratú megállapodások előli elzárkózásban, illetve a hitelnyújtás erőteljes korlátozásaiban nyilvánult meg.) Érdemes megjegyezni, hogy e korlátok oldódá­sában a magyar részről jelentkező előzetes várakozások közül a legjobban a hitelkorlátozások oldása igazolódott vissza. (Az 1960-as évek elején megkezdődött a letérés a Berni Unió elvé­ről, mind több közép- és hosszú lejáratú célhitel és egyre több finánchitel állt a magyar gazdaságpolitika rendelkezésére.) E folyamatok mögött ott volt a gazdasági erőviszonyoknak Nyu­gat-Európa javára és az USA rovására történt eltolódása, amelynek következménye volt a szociáldemokrácia nyugat-eu­rópai előretörése, önállósodása az USA-val szemben. Ami a szocialista tábort illeti, itt a fejlemények kedvezőtlenek voltak. A szovjet-kínai konfliktus, s ezáltal a kínai együttműködés háttér­be szorulása miatt országunk érzékeny forrásokat veszített. A korabeli hivatali anyagokból világos, hogy az ország vezetői szkeptikusak voltak a KGST-együttműködés fejlődést stimuláló hatásával kapcsolatosan. Egyre inkább a stabil nyersanyag- és energiaellátás biztosítása került az itteni kapcsolatok alakításá­nak középpontjába. Úgy tűnik, hogy Hruscsov 1964. októberi puccsszerű eltávolítása volt az utolsó csepp a pohárban, amelynek nyomán felgyorsult a külgazdasági és külpolitikai két lábon állás belső feltételeinek megteremtése.⁸ A reform indulá­sának külpolitikai vonatkozásaihoz hozzátartozik az a momen­tum is, amely azzal kapcsolatos, hogy néhány országban (hazánkon kívül Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugo­szláviában) a párhuzamos reformok nyomán egy kis regionális integráció kialakítására gondoltak. E tervet az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás meghiúsította. A Szovjetunióbeli ún. koszigini reformok a nemzetközi helyzet kiéleződése (kínai­-szovjet viszony, az USA Vietnamban viselt háborújának eszka­lációja) miatt lekerültek a napirendről.

A reform külgazdasági és külpolitikai törekvései a kezde­tekben Nyugat-Európát célozták meg. Ezt világosan jelzi a ma­gyar gazdasági diplomácia és egyéb jószolgálati küldöttségek tevékenysége (pl. Bognár József előadókörútjai). Az amerikai külpolitika érdeklődési körébe a kelet-közép-európai reformok csak a vietnami vereség után kerültek be. A Brzezinski által megfogalmazott elvek (egyoldalú gazdasági függőség kialakítá­sa és a nemzeti megosztottság kiélezése a térségben) az 1970-es évek közepétől váltak tudatos nagypolitikává.⁹ A ma­gyar reform történetének egyik lényeges vizsgálati szempontja, hogy a hazai lobbyérdekek milyen pontokon találkoztak az USA külpolitikai elképzeléseivel. (Egy ilyen kulcspont nyilván­való: az eladósodás, a külső források bevonásának kérdése. Az IMF-be és a Világbankba való belépést az 1960-as évek közepe óta a bankárok és egyes tanácsadók folyamatosan szorgalmazták. Az USA külpolitikájának térségünk felé fordulá­sa, a második olajárrobbanás és a kamatháború az eladóso­dott kelet-európai országokat egyértelműen kiszolgáltatottá tette.)

A reform irányultságát talán az is lényegesen befolyásolta, hogy teoretikusainak és megvalósítóinak egy része – amit ko­rábbi személyes életútjuk és politikai pályájuk is világosan bi­zonyít – abban volt érdekelt, hogy az a köztulajdonon alapuló rendszer működésképtelenségét és ne megreformálhatóságát bizonyítsa. A magyar reform ideológiai (szabályozott piac) és konkrét megoldásai is egy tiszta modellben működő kapitaliz­must imitáltak – egyelőre – tőkések nélkül. Nagyon érdekes, hogy a reformkoncepció kidolgozásakor közgazdaságinak feltüntetett megfontolásokból minden olyan törekvés hát­térbe szorult, ami a rendszer demokratizálását eredmé­nyezte volna. Ebben a politikai vezetés érdekeltsége ugyanúgy kifejeződött, mint azoké, akik szerint racionális gaz­dálkodás csak tőkés magántulajdonosi viszonyok között (nye­reségérdekeltség, később vagyonérdekeltség) lehetséges. Nehéz megragadni azt a pillanatot, amikor különböző tényezők hatására (a tőkés centrum nem várt megújulóképessége, térsé­günk gazdasági leszakadása, a szovjet külpolitika imperialista vonásainak erősödése, a baloldal világméretű visszaszorulásá­nak kezdete stb.) a politikát meghatározó erők szemében a ke­let-európai kísérlet bukottnak nyilvánult, és elkezdődött az óvatos, de határozott visszatérés a tőkés világba. Éppen ezért nem lehet azt állítani, hogy a magyar reform a kezdettől fogva elvetette volna a tervgazdaságot racionalizálni igyekvő törekvése­ket, és egyértelműen a második gazdaság kiterjesztése irányá­ba mutatott volna. Ami az első időről biztosan állítható, az az, hogy a rendszer demokratizálását egy átmeneti lehetőség fel­villanása ellenére sem próbálták meg.

Véleményem szerint a magyar reform folyamata négy alapvető szakaszra bontható. Ezek: az 1966-1972-es, az 1973-1978-as és az 1978-1985-ös, végül pedig az 1987 végé­től nyílt polgári restaurációba torkolló időszak.

2.1. 1966-1972: A reform aranykora

A reform 1966-ban kezdődött a mezőgazdaságban végrehajtott intézkedésekkel (árrendezés, állami hitelek elengedése, szö­vetkezetek szabályozásának módosítása). Az előzmények kö­zött voltak a reformbizottsági munkák, 1965 elejétől pedig egy kemény restrikciós politika. Ugyan a reform kidolgozása során a gazdaságfejlesztés elsőbbségi szempontjai nem kerültek explicit módon terítékre, de az államigazgatás és a párt döntés­-előkészítő műhelyeiben éles viták között folyt az új gazdaság­politikai prioritások kidolgozása. E viták a gazdasági szerkezet továbbfejlesztési irányai, a külgazdasági orientáció (KGST, fej­lett tőkés, fejlődő országok súlya) körül folytak. E két alaptéma összefüggött. A viták természetesen kompromisszumosán zá­rultak, de végül is a mezőgazdaság húzóágazat voltát, illetve a tőkés reláció előtérbe kerülését szorgalmazók álláspontja érvé­nyesült erősebben. Ezt világosan jelzik az 1966-1968 között elfogadott gazdaságirányítási megoldások, amelyek konstruk­ciói a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket preferálták, és kifejezetten alkalmatlanok voltak az ipari (nagy-)vállalatok haté­kony irányítására. A reform ideológusai a verseny szükséges­ségét és versenysemleges szabályozást hirdettek, de a gyakorlatban a fő makrogazdasági folyamatokat (a tőkés ex­port, rubelforgalom, beruházások stb.) direkt eszközökkel kel­lett irányítani.

Szembetűnő, hogy annak ellenére, hogy ebben az időben egyre többször kerültek felszínre olyan szakmai vélemények, amelyek az infrastruktúra vészes elmaradásának veszélyére fi­gyelmeztettek, az irányítás eszközrendszere ebben a szférá­ban változatlan maradt, míg a termelőszféra irányítási eszközei az infrastruktúrát szinte automatikusan diszpreferálták. Az 1965-66-os évek restrikciója következtében viszonylag jó ala­pokkal, tartalékokkal indult a reform. Emellett számottevő cserearány-javulás volt mindkét külkereskedelmi relációban. A bevezetett gazdaságirányítási eszközök, különösen az új válla­lati jövedelemszabályozás képtelen volt kezelni a gazdasági fo­lyamatokat. Újratermelődtek azok a problémák (beruházási ciklusok, készletciklusok, külkereskedelmimérleg-problémák), amelyeket a „régi mechanizmus” sajátosságaként értékeltek a reform kidolgozói. A konjunktúraszabályozás elégtelenségei mellett az új mechanizmus több más feszültséget is okozott. Egyrészt a bér- és lakossági jövedelemviszonyok, másrészt a nagyvállalatok rossz pénzügyi helyzete, harmadrészt a belső kooperációs viszonyoknak – a körültekintő vállalatalapítási poli­tika hiánya és a rossz érdekeltségi viszonyok miatt – továbbra is elégtelen színvonala okozott lényeges gazdasági zavarokat. A viszonylag kedvező külső feltételek lehetőségeivel élve, az átgondolatlan fejlesztéspolitika következtében ebben az idő­szakban terelődött át a vállalati szféra importigénye a konverti­bilis relációra. Ez végzetesen megnövelte az ország közvetlen és közvetett importigényességét, különösen – a licenc- és know-how-vásárlások miatt – az ún. közbenső termékek eseté­ben.

A reform első éveinek mérlege tehát vegyes képet mutat.

Pozitív fejlemény volt, hogy a tervutasításos rendszer irra­cionális ösztönző­-rendszerének kiiktatásával lényeges tarta­lékok szabadultak fel a termelésben. Javult a termelés hatékonysága (adott bruttó termelésen belül nőtt a nettó terme­lés részaránya), csökkentek a készletek, rugalmasabb és az igényekhez jobban igazodó lett a lakossági áruellátás. Meg kell jegyezni, hogy 1973-ig a terms of trade növekedésének az eredményekben jelentős szerepe volt.

A negatív fejlemények két ponton sűrűsödtek. Egyfelől az oly szükséges szerkezeti változásokhoz sem voltak megfelelő­ek az új irányítási konstrukciók. Sőt, megállapítható, hogy a szabályozórendszer automatizmusai az adott gazdasági szer­kezet szolidan bővített újratermelődése irányába hatottak. Az ebből adódó feszültségek teremtettek alapot arra, hogy 1971— 73 között (nemzetközi tényezők hatására is) a legfelső politikai vezetésen belül erőviszony-változások menjenek végbe. Ezen változások – bár kulcsfigurái joggal hivatkoztak a reform által meg nem oldott, sőt pótlólagosan keltett feszültségekre -, mi­vel szereplői inkább a múlthoz kötődtek, nem vezethettek a reformoknak egy, a gazdaság működőképességét és a társa­dalom demokratizálást eredményező irányváltásához. Sőt, a legfelsőbb politikai vezetésen belüli változás ellenére a gaz­daságirányítás és a gazdaságpolitika filozófiája lényegében változatlan maradt. Ez a tény az 1973-ban elkezdődött világ­gazdasági fejlemények tükrében végzetesnek bizonyult. Arról van ugyanis szó, hogy az 1966-68-ban bevezetett irányítási rendszer összes megoldása az akkori világpiaci konjunktúra hosszú távra való kivetítésén alapult. Az 1969-73 között hul­lámzóan folytatott mechanizmus-továbbfejlesztési munkálatok (amelyeket csak esetlegesen tükrözött a szaksajtó) végül is nem vetették fel az 1966-os koncepció alapproblémáját. Bizo­nyos részkérdések (eszközáramlás stb.) előtérbe kerültek, de lényeges elvi döntések nem születettek. A született döntések a mechanizmus működésének anomáliáit korrigálni kívánó takti­kai döntések voltak – vállalati dolgozók kategorizálásának el­törlése (1969), a tőkés export kiemelt támogatása (1970), beruházási stop (1971), 50 nagyvállalat és a nagyüzemi mun­kásság kiemelése (1972-73) -. Ezt világosan jelzi az 1972-ben kelt, 1973-ban publikált ún. Zöld-fehér könyv is, amelyet Nyers Rezső vezetésével reformközgazdák dolgoztak ki.¹⁰

2.2. 1973-1978: Az úgynevezett „ellenreformáció”

A világgazdasági megrázkódtatások nyomán kialakult helyzet­ben ez döntő fontosságú időszak volt. Nemzetközileg – a cse­rearányromláson és az azt kiváltó tényezőkön túl is – a magyar vezetés nehéz helyzetben volt. Koszigin (és így az ottani re­form) de facto félreállításával, a brezsnyevi vezetés bemerevedésével, a sűrű szovjet kioktatásokkal a magyar vezetés a tőkés világpiac és a KGST-országok kettős szorításába került.

Mivel a magyar politikai és gazdasági vezetőket a világpia­ci átrendeződések váratlanul érték, rögtönzések sorozata indult el. Ennek lett az az eredménye és a korábbi (az 1960-as évek végi világpiaci viszonyokra épülő) szerkezetpolitikai döntések beérésének a következménye, hogy a magyar gazdaság két­szer egyoldalúan függő és túlzottan nyitott lett. Az a tény, hogy a politikai vezetés nem ismerte fel ezen összefüggés közvetlen veszélyeit, valamint vezető reformereknek az a rossz tanácsa, miszerint most sem kell változtatni azon az 1968 óta érvényes stratégiai elképzelésen, hogy a távlati fejlődés érdekében külső erőforrásokat kell bevonni, amely hitelek visszafizetését is aztán a megfelelő fejlesztések biztosítják, végérvényesen az eladósodás csapdájába vitték az országot. Az ország eladó­sodásra való hajlama korábban is megvolt, azonban a gaz­daságpolitikai szándék (tervszerű eladás) és a hajlam most találkozott először.

A belső viszonyokat illetően figyelmet érdemel az a tény, hogy ebben a periódusban az agrárlobby átmeneti­leg meggyengült. Ennek látható jelei voltak a mezőgazdasági – elsősorban termelőszövetkezeti – vezetőkkel szembeni kon­cepciós perek és a felső vezetésben lezajlott személyi mozgá­sok. Az 1972-74-es politikai fordulat bázisát a gép- és nehézipari vállalatok vezetése adta, így az ő helyzetük erősö­dött. Kevésbé látványos, de annál lényegesebb folyamat volt az államigazgatáson belül lezajlott tömeges személycseréké (különösen a funkcionális hatóságoknál kezdődött ez el), vala­mint a különböző szervek tényleges hatáskörének átrendező­dése. A politikai döntések de facto az államigazgatási szférában születtek (az előterjesztések, alternatívák előkészíté­se itt történt). Az átrendeződés lényege, hogy a funkcionális szervek (OT, PM, OAÁH, MNB) monopolizálták e folyamatokat. A tényleges döntési hatáskörök leírása további kutatást igé­nyel.

Az ideológiai szférában – ahol a marxizmus reneszánsza megállt – ebben az időszakban egy dogmatikus ellentámadás zajlott le (tulajdonvita, a fejlett szocializmus koncepciójának ki­dolgozása), amely tökéletesen elfedte a valódi folyamatokat. A rendszer egyre kevésbé vehette komolyan saját ideológiáját, az igazi marxista megközelítések egyre kellemetlenebbek vol­tak. A XI. kongresszuson elfogadott MSZMP Program­nyilatkozat tökéletesen elleplezte a valós helyzetet. Az V. ötéves terv koncepcióját már a politikai elvárások (XI. kongresszus) és a napról napra romló gazdasági helyzet szorításában, óriási bel­ső viták közepette alakították ki. Az 1976-os restrikciót – válla­lati nyomásra – 1977-ben nekilendülés követte. Ez alapozta meg az 1978-as totális csődöt, amelynek eredményeként a kül­kereskedelmi mérleg passzívuma mélypontot ért el, és az adósságállományt is kritikus mértékűnek ítélte a vezetés.

2.3. 1979-1985: Átmeneti és túlértékelt sikerek

A korai szocializmusok politikai rendszerére jellemző működési sajátosságoknak megfelelően egy szűk szakmai és politikai körből kiinduló gazdaságpolitikai kurzusváltás zajlott le 1928-79 fordulóján. A fordulatot az ország vészes külgazdasági helyzetére hivatkozva kényszerítették ki, mégpedig nagyjából ugyanazon kör, amely néhány évvel azelőtt még a nyakló nélküli eladósodást javasolta (MNB). Figyelemre méltó, hogy a bank szakemberei által javasolt lépések az IMF-receptekre em­lékeztettek. A fordulat személycserékben, illetve a szakmai saj­tó és a tudományos szféra hangnemváltásából volt látható. Ekkor „tették meg” 1972-73-at a visszarendeződés időszaká­nak, előtérbe került az 1966-os reformkoncepció „jobbról előzé­se”.

Az 1970-es évek második felére nyilvánvaló tény mellett – hogy ti. a Szovjetunió nem lesz képes korlátlanul és kedvező feltételek mellett az ország energia- és nyersanyagellátását biztosítani – újabb tényezők járultak ahhoz, hogy a politikai ve­zetés óvatosan, de határozottan a szocialista országoktól való távolodás útját válassza. E tények közül a Szovjetunió afga­nisztáni beavatkozása és a lengyelországi fejlemények érde­melnek kiemelést. A fejlett tőkés országokban (különösen Angliában és az USA-ban) lezajlott jobboldali fordulat is lénye­gesen hatott a hazánkbeli folyamatokra. A Reagan-adminisztrá­ció elérkezettnek látta az időt az USA korábbi terveinek békés eszközökkel való megvalósításához. Szokatlan őszinteséggel nyilatkozott erről Egri György, Sarlós András kanadai üzletem­ber magyarországi megbízottja: „…Napjainkban befejeződött a harmadik világháború. A győztes hadseregek vezérkari főnöke és a »vesztes« hadsereg vezérkari főnöke egyaránt csillagos jelest érdemel történelemből. Én a győztes hadsereg vezérkari főnökének Reagan elnököt tartom, aki rájött arra, hogy egy kor­hadó és működésképtelen gazdasági rendszert gazdasági erő­vel lehet legyőzni. A »vesztes« hadsereg csillagos jelesre vizsgázó vezérkari főnökének Gorbacsovot tartom. Rájött, hogy vesztes ügyért nem szabad katonát áldozni.”¹¹

A monetáris ellenforradalom – a 80-as évek elején egyelő­re csak a közgazdaság-elméletben, majd az évtized végén a gyakorlatban is – Magyarországon is lezajlott. A vizsgált perió­dus kezdetén a „politikacsinálók” egyre szélesebb körében vált uralkodóvá az a vélemény, hogy az ügy elveszett, lovat kell váltani. Véleményem szerint – egyelőre még csak csendben – a „békés átmenet” jelszavát is ekkor adták ki. A gyorsan válto­zó nemzetközi feltételek (rövid idő alatt három szovjet pártfőtit­kárt temettek el) között óvatosan lavírozó vezetésen belül kialakult a „révészek” csoportja, akik arra játszottak és ját­szanak, hogy a hajó túlsó partra való átjuttatása után pozíciói­kat az új rendszerben megszilárdítsák. Az elitnek ez a része a 80-as évek elején kezd kikristályosodni – elsősorban a funkcio­nális gazdaságirányítói szférából kinőve. Szelényi „komprádor-értelmiségieknek” nevezi őket, utalva e réteg és a fejlődő országokbeli komprádorburzsoázia funkcióinak párhuzamossá­gára. A fejlemények az elit (káderértelmiség, menedzserek) többi részét is megérintik. Az ő reakciójuk a cinizmus, a rövid távra gondolkodás, a máról holnapra élés, a kiváltságok mér­téktelen harácsolásának felerősödése.

Az 1979 óta folytatott gazdaságpolitika következtében az „elosztható torta” egyre kisebb. A beruházások drasztikus csökkentése, a lakossági fogyasztás dinamizmusának csökke­nése (az egyenlőtlenség növekedése mellett) a látens konflik­tusok kiéleződéséhez, illetve újak keletkezéséhez vezet. A szakmai lobbyk egymás közti és a menedzserréteg és az államigazgatás kulcsterületeinek szereplői közötti ellenté­tek fokozódtak. A gazdaságirányításban, a gazdaságpolitikában jelentkező kapkodás döntően nem szakmai következetlensége­ket tükrözött, hanem az irányító szféra szereplői közötti hatalmi harcot. A kompetitív árrendszer az OAÁH pozícióját erősítette, az adósságválsággal kapcsolatos intézkedésekben az MNB és a KKM közti, régebbi keletű harc öltött testet. Közismertek vol­tak az OT és a PM közötti ütésváltások. Az 1984-es reformcso­mag funkciója nem valamiféle önigazgatás bevezetése volt, hanem az Ipari Minisztérium végleges kiütése a döntéshozatal­ból, a PM és az MNB hatalmának megerősítése. A szabályozá­si megoldások a költségvetés pozícióit javították. Az 1984-es reformcsomag és az 1985-től kibontakozó gyorsítás sajátos árukapcsolásként is felfogható. (A reformpolitika elfogadásáért cserébe a gazdaságirányítók növekedést ígértek.) A funkcioná­lis irányítás és informális szerepe tovább nőtt, és pl. az Ipari Minisztérium gazdaságpolitikai értelemben lényegében hatás­kör nélkülivé vált. A kétszintű bankrendszer bevezetése és az adóreform néven ismert változások a pénzügyi diktatúra előjá­tékának tekinthetők. A gazdaságirányítás 1988-ig képtelen volt az extenzív növekedésben érdekelt menedzseri réteget pozitív módon kordában tartani. A restrikciót és a nekilendülést mindig a gazdasági egyensúly szenvedte meg. A Társasági Törvény elfogadásával megnyílt a menedzserek számára az előremene­külés lehetősége. Hatalmi pozíciójuk tulajdonosi pozícióra vál­tásával bizonyos elképzelések szerint az új tőkésosztály része lehetnek.

Az 1981-82-es fizetési válság és ennek ismert megoldása, a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépés, újabb fe­szültségeket vitt a gazdaságba. Az adósságprobléma rendezé­se során a „révészek” puha pozíciót foglaltak és foglalnak el, így nem lehet kérdés, hogy ki fizeti a révészt. E sokféle széthúzó erő mellett éleződtek a feszültségek a munkavállalók kö­rében is. A magyar társadalom és gazdaság sajátos szerkezete (mezőgazdasági kistermelés, vidéki munkásság) a túlmunka társadalmilag szabályozott (GMK, VGMK) és egyéb eltűrt formái alkalmasak voltak a feszültségek részbeni leveze­tésére, illetve a munkavállalók megosztására. A lengyelországi események után az 1968-tól a gazdaságpolitikai döntés­hozatalban a korábbiaknál keményebb magatartást mutató szak­szervezetek újból „bepuhultak”.

2.4. 1986 végétől: A végleges bomlás

Kádár János 1986 novemberéig – egyre nagyobb nehézségek arán ugyan – féken tudta tartani a különböző erőket abban az értelemben, hogy senki sem érezhette magát győztesnek. Azt hiszem, ez a magyarázata annak a látszólag következetlen (ütök ide, ütök oda) politikának, amely egyszer tiltott, máskor bátorított – az adott helyzet függvényében. Véleményem szerint 1986 novemberétől a nyílt bomlás abból a felismerésből indult ki, hogy a Szovjetunió mint háttér elveszett, az ottani helyzet instabilizálódni fog. A politikai szlogenekben ez a tény sajátos torzulással jelent meg, ti. úgy, hogy „nem követjük elég gyorsan a pozitív gorbacsovi példát”. A szovjet háttér el­vesztésével az erők egy része súlyát vesztette, így az átmeneti kényes egyensúly felbomlott, megindult a nyílt restauráció. Ez­zel párhuzamosan az ország pénzügyi függőségét felhasználva Nyugatról egyre több közvetlen politikai elvárás érkezett. (Lásd Grósz Károly 1988 nyarán az USA-ban tett körútja; a többpárt­rendszernek az MSZMP általi megteremtése – 1989 eleje; Nagy Imre és társai újratemetése – 1989 nyara stb.)

3. Reform és/vagy rendszerváltás

A kelet-európai rendszerváltások paradoxona – és így a magyar rendszerváltásé is – az, hogy az azt kiváltó ténye­zők az új, megteremtendő rendszerek kialakulásának aka­dályát jelentik.

Magyarország esetében az eladósodottság miatti erős pénzügyi és politikai függőség, valamint az uralkodó MSZMP befolyásos köreinek tevékenysége miatt a politikai rend­szerváltás viszonylag zökkenőmentesen zajlott le. Az 1945 előtti rendszerhez kötődő erőkön kívül a többi politikai párt va­lamilyen módon az MSZMP-ből származtatható. A politikai rendszerváltás felemássága nemcsak abban áll, hogy ez csak a gazdasági rendszerváltás szükséges, de nem elégséges fel­tételeit szolgáltatja, hanem abban is, hogy a politikai tagoltság még megközelítően sem fedi le a társadalom valós érdekviszo­nyait.

A gazdasági rendszerváltás a nemzetközi pénzügyi szer­vezetek, illetve az ezek álláspontját kifejező közgazdászok sze­rint négy alappilléren nyugszik. Az első a nemzetgazdaság stabilizálása, a második a gazdaság liberalizálása, a harmadik a privatizálás, a negyedik a külföldi támogatás. E szakértők vé­leménye csak abban oszlik meg, hogy az említett négy alap­elem megvalósítása milyen kombinációban történjen. Az ún. sokkterápia hívei a négy alapelem egyidejű megvalósítását szorgalmazzák.¹² Más szakértők, illetve hatalmi körök egyes elemeket tesznek a gazdasági rendszerváltás központi kérdé­sévé. A magyar átalakulási folyamatban a privatizáció került a középpontba.

Ahogy a tulajdonviszonyok kérdései az 1968-as reform idején bagatellizálódtak (ez egyben az említett reform legna­gyobb belső ellentmondása és így tehertétele is volt), úgy az 1986 után felgyorsult rendszerváltási reformtörekvések – joggal – központi kérdéssé tették a tulajdont. Ebben az időszakban – nem függetlenül az IMF és a Világbank sugalmazásától – a magyar pénzügyi lobby tulajdonreformot készített elő. A társa­sági tulajdonformák előtérbe helyezése, a külföldi beruházáso­kat védő jogszabályok bevezetése a külföldi tőke bevonását kívánta biztosítani.

A tulajdonreformnak hazánk esetében két alapvető sajá­tossága van. Egyrészt e reform nem lehet szerves átalakulási folyamat – mivel a „jogfolytonosság” nem létezik. Igazi kérdés, hogy kikből és milyen tőkésosztály jön létre. Másrészt – és e probléma az előzőtől elválaszthatatlan -, nem világos, hogy mi­lyen módon, milyen forrásokból fog végbemenni a gazdasági stabilizáláshoz, rekonstrukcióhoz oly elengedhetetlen „új erede­ti tőkefelhalmozás”? A tulajdonreform konkrét megoldásai, an­nak társadalmi bázisa, valamint a követett válságkezelő gazdaságpolitika irányvonala között kölcsönös meghatározott­ság van. A nyilvánvalóbb, hogy adott konstrukciójú és társadal­mi bázisú tulajdonreform nyomán a követhető gazdaságpolitika keretei adottak. Kevésbé nyilvánvaló, de fontos összefüggés, hogy tegnapi, mai és holnapi „szimpla” vagy annak tűnő gazda­ságpolitikai vagy gazdaságirányítási megoldások korlátozhatják, vagy éppen kényszerpályára terelhetik a tulajdonreformot.

A nyilvánosság előtt, de még inkább a kulisszák mögött zajlott és zajló huzavonák tétje a gazdasági hatalom megszer­zése. Egyrészt az 1988-89-ben elkezdődött privatizációs folya­mat az adósságszolgáltatási terhek enyhítése érdekében a külföldi működőtőke bevonását ösztönözte, másrészt pedig az ún. „spontán” vagy még találóbban nómenklatúra-privatizáció­nak nevezett folyamat a gazdasági vezető elit politikai hatalmá­nak gazdasági hatalomra való átalakítását szolgálta.

A politikai hatalom gazdasági hatalommá való konvertálá­sa a kétszintű bankrendszer megteremtésével a „bankokrácia” számbeli megerősödésével kezdődött. A bankszféra mind a mai napig megfelelő menedék a korábbi vezetők számára.

A külföldi működőtőke beáramlását szolgáló túlzottan libe­rális szabályok sem voltak függetlenek az előbb említett törek­vésektől. A hatályos szabályozás ugyanis minimális külföldi tőkerészesedés esetén is komoly kedvezményeket biztosít az ily módon „vegyes” társaságoknak. Ez – többek között – azt eredményezte, hogy mértékadó becslések szerint 1989-ben a konvertibilis valutában repatriált profitok meghaladták a gazda­ságba ez ideig bevont tőke mennyiségét.

Az 1990 tavaszán lezajlott parlamenti választások eredmé­nyeként kialakult politikai erőviszonyok miatt lassult és új irá­nyokat is vett a privatizációs folyamat. Az MDF vezette kormánykoalíció a gazdasági válságkezelés terén folytatja elő­dei IMF-ihlette irányvonalát. Nem mondható el ugyanez a pri­vatizációs elképzelésekről. A kormányzat célja e téren a lojális nemzeti középburzsoázia kialakítása, saját hatalmának erősíté­se. Ez tetten érhető a külföldi tőke szerepének újraértékelése és gyakorlati kezelése terén. Erős a törekvés arra, hogy a je­lentősebb külföldi tőkebefektetések konkrét feltételeit kormány­zati hatáskörben tartsák.

A kialakulóban lévő új tőkésosztály két szegmense látszik kiformálódni. Az egyik a nómenklatúra-burzsoázia és a külföldi tőke ügyeit intéző komprádor­-értelmiség, a másik a nemzeti középosztály. A harmadik szegmens, az 1945 előtti uralkodó osztályok leszármazottjainak csoportja – bár a Kisgazdapárt révén politikai képviselethez jutott – egyelőre nem számíthat tömeges reprivatizációra.

A privatizáció folyamatából mindeközben egyes, például a dolgozói részvényvásárlási program körüli viták, csinnadratták ellenére mind a tulajdonossá válás, mind az ellenőrzés szem­pontjából rendszeresen kimaradnak a munkavállalói rétegek ér­dekei.

4. Következtetések

A vázolt tények és összefüggések miatt reális veszély, hogy a modern piacgazdaságok lemásolt intézményrendszere azért nem fogja biztosítani azokat a hatásokat, amelyeket adaptálói elvárnak tőle, mert ennek reálgazdasági feltételei hiányoznak. A legtipikusabb példa erre a kétszintű bankrendszer, amely – a csökkenő belső erőforrások miatt – elsősorban nem a gazda­ság, a vállalkozások építésének eszköze, hanem a gazdaság padlásainak lesöprése. A drágán – részben külföldi hitelből – kiépített banki infrastruktúra szabad pénzek híján és a személy­zet hozzá nem értése miatt nem olajozója a gazdaság műkö­désének, hanem a működés költségeit növelő tényező. Komoly jelei vannak, hogy ilyen feltételek mellett a bankszféra egy re-disztributív rendszer immanens eleme lehet. Hasonló a helyzet az adórendszerrel is. Az ÁFA könnyen adaptálódott a torz ha­zai költségviszonyokhoz, a gazdasági tisztánlátást nem javítja. Az SZJA sem volt alkalmas a tőle elvárt hatások pro­dukálására (például láthatatlan jövedelmek adóztatása; tel­jesítményösztönzés stb.), miközben a rendszer bevezetése és működtetése meglehetősen költségesnek bizonyult.

A kiépítés alatt álló piacgazdaság elvi modelljében közpon­ti helyet foglal el a verseny gondolata. Valójában a tulajdon­reform folyamatának vázolt jellemzői, a külföldi működőtőke bejövetelének a belső piacot romboló hatása (ezzel bizonyos kisebb enklávék kialakulásának veszélye) nem a gazdasági verseny kiépülése irányába mutatnak, hanem sokkal inkább a hazai monopolpiacokon keletkező monopolprofitnak az or­szágból való kiszivattyúzását eredményezik.

A gazdaság eredményes rekonstrukciója és a viszonyla­gos politikai stabilitás fenntartása érdekében elkerülhetetlennek látszik a mezőgazdaság vagy tágabban fogalmazva az élelmi­szer-gazdaság működésének stabilizálása. Ez először is az alapvető vállalati struktúra és a rátelepülő bedolgozói rend­szerek (háztáji gazdaságok) stabilitását, az ágazat pénzügyi terhei további növelésének megállítását és egy jóval hatéko­nyabb és főleg olcsóbb belföldi értékesítés (nagybani piacok ál­lami segítséggel történő) kiépítését feltételezi.

Úgy tűnik, nem lehet lemondani az ágazat exportteljesít­ményéről sem. Ez hatékonyabbá úgy tehető, hogy – a külpiaci kapcsolatok további decentralizálásával – a mainál rugalma­sabb kínálattal jelenik meg a konvertibilis piacon. Határozottan ellent kellene állni ezen ágazat destabilizálását előidéző min­den – politikai szándéktól vezérelt – törekvésnek.

Az előttünk álló időszakban a gazdaság fejlesztésének kulcskérdése a termelő és nem termelő infrastruktúra – ezen belül az oktatás – új alapokra helyezése. E feladatok megol­datlansága az elmúlt 20-25 óv gazdaságpolitikájának nyo­masztó terhe. E területek kiemelése azért is fontos, mert rövid és középtávon a gazdaság szereplőinek (kormányzat, vállalati, vállalkozási szféra, munkavállalói szféra) sok ponton divergáló érdekei ebben a körben harmonizálhatok a legeredményeseb­ben. Példaként említhető a korszerű út- és energiahálózat, a környezetvédelmi rendszerek, a hatékony átképzési rendszerek működtetésében, egy magasabb színvonalú oktatási és egész­ségügyi rendszerben való közös érdekeltség. (Itt képzelhető el például a leghamarabb partneri viszony a kormányzat és a szakszervezetek között.) E szféra működésének normalizálása egyben alapja a növekvő technikai lemaradás csökkentésének.

Jegyzetek

1 E tanulmány megírásához felhasználtam több korábban készült íráso­mat. Ezen anyag a korábbi konkrét gazdasági és történeti elemzéseim összefoglalását és további kutatási feladatok kijelölését szolgálja.

2 Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid XX. században”. Társadalmi Szemle, 1990. 3. szám p. 11.

3 A globális világgazdasági és világpolitikai összefüggésrendszerbe he­lyezett elemzésére tett kísérletet Szentes Tamás: A kelet-európai átala­kulás és a világgazdaság. Aula, Kossuth, 1990. Bp. című könyvében.

4 L. erről Magyarország vonatkozásában leplezetlen őszinteséggel a Pénzügykutató Rt. anyagát. Jelentések az alagútból III. Figyelő, 1990. július 12.

5 L. Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, Bp., 1990.

6 L. pl. Ágh Attila: Elitek aranykora. Magyar Nemzet, 1990. január 26. Hasonlóképpen vélekedik Szálai Erzsébet, Lengyel László is.

7 L. Nagy András: Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedés­ben. Közgazdasági Szemle, 1990/9. pp. 1012-1014.

8 El nem égetett dokumentumok. Szabad tér Kiadó, 1990. Kádár János feljegyzése a Politikai Bizottság részére, 1964.

9 Igen érdekes képet ad erről Simai Mihály Az Egyesült Államok új nemzetközi stratégiája és a magyar-amerikai kapcsolatok egyes kér­dései című bizalmas, 25 példányban készült tájékoztató jelentése. L. Új Magyar Központi Levéltár XXIX-L-1-VV 8. doboz.

10 Az V. ötéves terv gazdaságirányítási feladatai. Belső használatra ki­adta az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya, 1973.

11 Rohanunk-e a kapitalizmusba? – Mezei András beszélgetése Egri Györggyel. Élet és Irodalom, 1990. január 26. p. 7.

12 Az adósságkönnyítés elérhető (Jefry Sachs professzor a sokkterápiá­ról). Figyelő, 1990. 43. szám p. 31.