Afganisztán a többpólusúvá vált világban a változás veszélyes időszakát éli át, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Középtávon a pártok helyzete azonban sem itt, sem az ázsiai válságív más pontján nem tűnik kilátástalannak: e rendkívüli jelentőségű geostratégiai térségben a többi nem-állami szereplővel (a törzsi, etnikai és vallási hálózatokkal, a civil társadalom elemeivel) együtt megkerülhetetlen tényezőkké válhatnak.

Bevezetés

Afganisztánban a politikai pártok megjelenése nem a külső tényezők erőltetésére létrejött új jelenség, és nem a megtorpanó modernizáció mellékterméke. A pártok valójában a belső fejlődés torz, ám unikális termékei. Külső támogatóik, a regionális küzdőtéren egymásnak feszülő nagyhatalmak nem tudták őket megvenni, legfeljebb időlegesen kibérelni vagy egymásnak ugrasztani. Az afgán politikai mozgalmak, a későbbi pártok pedig renitens és önjáró védenceknek bizonyultak.

Afganisztán politikai fejlődését nagymértékben meghatározza az a tény, hogy az ország nem vált gyarmattá; olyan mesterséges politikai képződmény volt, amely a Nagy Játszma során a közép-ázsiai cári terjeszkedést elválasztotta a brit-indiai gyarmatbirodalomtól. A XIX. század második felében az afgán ütközőállam létrehozása, majd a XX. század első felében fenntartása a szemben álló nagyhatalmak érdekeit szolgálta, ahol az állam sohasem volt elég erős, s a központi hatalom nem érvényesítette befolyását az ország egész területén. Nem alakult ki egységes nemzetállam egységes nemzeti piacokkal, az ország egé­szére kiterjedő, hatékony közigazgatással. Következésképp az egyik legnagyobb probléma az afgán nacionalizmus, mint integráns eszme viszonylagos gyengesége.

Az ország a gyarmatosítási törekvésekre elzárkózással reagált. Állami függetlenségét a geostratégiai egyensúly tartotta fenn. Ellenállt a nyugati rendszerbe integrálódásnak, jó viszonyt tartott fenn a Szovjetunióval, ugyanakkor igyekezett távolságot is tartani tőle. Az afganisztáni konfliktus kialakulásának fő oka a térség érzékeny geostratégiai egyensúlyának felbomlása volt. Ez a folyamat már 1973-ban, a királyság megdöntésekor elkezdődött. Az állam jól-rosszul még ebben a helyzetben is működött addig, amíg a regionális hatalmi egyensúly egészen ki nem billent, és a külső beavatkozás az országot a teljes működésképtelenség felé sodorta. A szovjet csapatkivonást követően a nagyhatalmak közvetlen érdeklődése elfordult az országtól. Az 1990-es években regionális hatal­mi ambíciókat dédelgető szomszédjai – Pakisztán és iszlám támogatói (elsősorban Szaúd-Arábia), Irán, a posztszovjet köztársaságok, illetve a régióban érdekelt India, Oroszország és Kína – a térségben vívták meg „helyettesítő" háborúikat (egyes afgán harcoló felek bevonásával) a kö­zép-ázsiai szénhidrogén-forrásokért. Noha a külföldi érdekekért afgánok harcoltak afgánok ellen, ez mégsem volt polgárháború, mert nem a lakos­ság, hanem a milíciák harcoltak egymás ellen. A tálib rezsim megdöntését követően, 2001-től Afganisztán nem stabilizálódott, a regionális hatalmi játszma tovább folyt, immár középpontban a nem-állami szereplőkkel. Az ország túlélésének egyetlen reménye, hogy működésképtelensége vagy szétesése szomszédjainak nem érdeke, sőt, ez saját állami létükben fenyegetné őket.

Afganisztán sorsának alakulásában a külső tényezők szerepe megha­tározó. Félgyarmati ütközőállam-státuszának megőrzéséért drága árral: elszigeteltséggel és mélységes elmaradottsággal fizetett, ám nem maradt érintetlen a XX. század nagy történelmi eseményeitől, szellemi áramlata­itól. Az ország sorsát korántsem csupán a külső erők határozzák meg. Az 1940-es-évek végétől az 1970-es évekig figyelemre méltó belső társadal­mi folyamatok zajlottak le, amíg ki nem billent a geostratégiai egyensúly, és az ország a hidegháborús szembenállás, majd az azt követő regionális vetélkedés áldozatául esett. A válság elhúzódásának, az államkudarc létrejöttének elsődleges oka, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat alá­becsülték, a bipoláris világrend bukását követően semmibe vették.

Mindez meghatározta a politikai kultúrát, amelyet egyaránt alakított a bezárkózás és a kitörés kényszere a szorító nagyhatalmak által kijelölt szűk mozgástérben. A politikai skála mindkét pólusa e nagyhatalmi pressziók elleni tiltakozás eredményeként jött létre. Az ország ifjú naciona­listái az integráció új útjait keresték – legyen az a Szovjetunió vagy Kína vezette nemzetközi munkásmozgalom, vagy az elnyomott muszlimok nemzetek és államok felett átívelő szupranacionális közössége. Az iszlamisták korai nemzedékei is forradalmárok és modernizátorok, akár­csak a baloldal; fejlődésük korai szakaszaiban táboraik átjárhatók voltak.¹ Később megmerevedett a pártszerkezet, a skála egyik pólusán baloldali, a másik végén iszlamista csoportokkal. Afganisztán szovjet megszállását követően, a hidegháborús szembenállásban minden csoport valamelyik táborba kényszerült betagozódni. A több évtizedes fegyveres konfliktus, majd az egypólusú világ nem mutatkozott alkalmas politikai klímának a pártok fejlődéséhez.

Ezért, bár első olvasatra meglepőnek tűnik, de 2001, a tálib rezsim megdöntését követően burjánzásnak indultak a pártok. Ez az ország is mutatja a frissen bimbózó, törékeny demokrácia-kezdemények vagy a demokrácia-kudarc gyermekbetegségeit. Túl sok a politikai párt, és a pártpolitikai térkép erősen fragmentált. 2009 közepén 113 párt volt be­jegyezve. Sok afgán kritizálja a pártok szaporodását, és azt az afgánok személyes ellentéteinek, frakciózási hajlamának tudja be. Ne feledkez­zünk meg róla, hogy ez az átmenet időszakában, a rendszerváltás idején Kelet-Európát is jellemezte.

Téves nézet, miszerint a pártképződés „poszttálib" jelenség lenne; a legtöbb párt adományok szerzésére alakult NGO politikai köntösben, vagy személyi ambíciókhoz kötött „hiúsági vállalkozás". A hagyományos nézetekkel ellentétben, ebben az országban évszázados belső küzdelem, társadalmi dinamizmusok eredménye gyanánt hatvan éve működnek pártok. Ez még akkor is igaz, ha a modernizációs erők külső hatalmak segítségével és külső források igénybevételével próbálkoztak. Még nem nyugati értelemben véve pártok: a legtöbb nélkülözi a kohéziót és a ki­kristályosodott struktúrát, az egymástól megkülönböztető programot és belső demokráciát. Több közülük szélsőségesen hierarchikus, gyakran autoriter és túlperszonalizált. Nem egy közülük személyes ellentétek, törésvonalak terméke. Hátsószobai alkuk, szalonintrikák, teaházi mesék jellemzik politikai kultúrájukat; a legendák és a valóság között szakadék tátong. A pártok szerveződésének történelmi folyamatából hiányzik a függetlenségi mozgalom ethosza. Központi kérdésük a modernizációs dráma. Afganisztánban a pártok kevésbé csoportosulnak politikus dinasz­tiák köré, mint a dél-ázsiai régió más országaiban, részben az afgánok kollektivizmusa, „törzsi demokráciája", központi hatalom ellenességének hagyományai miatt, másrészt azért, mert a három évtizedes konfliktus során a hagyományos elitet félreállították. Elsősorban a családi, törzsi, etnikai kapcsolathálóra számíthatnak, ezek testületi érdekeit képviselik. Az etnikai szerveződés, mint minden politikai erőnél, az iszlamistáknál is domináns. Ez igaz a térség más országaiban, a kurd, a beludzs, a pakisztáni pártokat illetően is.² Afganisztánban ezzel szemben a nyelv is vízválasztó: ilyen kötődéseiknek megfelelően beszélhetünk pastu vagy dari nyelvű pártokról.

A legtöbb afgán párt a kialakulás stádiumában van, vagy proto-párt. Kérdés, hogy melyik lesz túlélő. A cseppfolyós és radikálisan változó körülmények ellenére számos párt évtizedek óta stabilitást tanúsít, annak ellenére, hogy az 1940-50-es évek fordulójának viszonylag nyitott politi­kai környezete, az 1964-es alkotmány időszaka, a Nadzsíbullah-rezsim utolsó esztendei, valamint 2001, a tálib rezsim bukását követő néhány év kivételével Afganisztánban a politikai erőknek nem volt lehetőségük, hogy nyíltan színre lépjenek, és civilizált vitát folytassanak arról, hogy az országnak mely irányba kellene haladnia.

A politikai paletta a töredezettség ellenére állhatatosan kétpólusú. A skála két pólusán a régi baloldal utódpártjai és az iszlamisták pártszerű szervezetei találhatók. A mezőny közepe üres, hiányoznak a mérsékeltek. Korábban nem így volt. Az első kísérletek a politikai szervezkedésre az első alkotmányos mozgalom (1903-1909) alatt történtek.³ A XX. század második felében három fő politikai áramlat emelkedett ki: a politizált iszlám áramlat, a baloldal és a nacionalisták. Új erő gyanánt az utóbbi években megjelent a régi lövészárkokon átívelő, szűk demokratikus mozgalom.⁴

Ahol nincs törzsiség, vagy nem elég erősek az állam funkciói, a maoizmustól az iszlám szélsőségességig széles skálán mozgó etnikai pártok jönnek létre, amelyek ki vannak téve a modern iszlamizmus csap­dájának. Azoknál a pastun törzseknél, ahol megmaradtak a tradícionális vezetők, és a káoszban nem emelkedtek fel a konkurrens, alacsonyabb státuszú hadurak, a tradícionális társadalmi dinamizmusok mentén szer­veződő iszlám pártok is mérsékeltek.

Afganisztán szovjet megszállását követően a mérsékelt nacionalis­ták és más középutas erők elvesztek, vagy leértékelődtek. A „status quo" visszaállításának igénye és külföldi támogatóik elvárásai miatt az iszlamisták radikalizálódtak, a tradícionalistákból fundamentalisták, a modern radikálisokból dzsihádisták lettek. Az idegen megszállók elleni harc ebben az időszakban sem párosult a nemzeti függetlenségi harc ethoszával, hanem csak a dzsihád kultuszának kialakulásával, az erő­szakos restauráció, sőt, a középkorba visszatérés igényével.

Az iszlamisták és a baloldal közötti másik átjárás a tálibok kialakulásá­nak kezdeti időszakában volt, ahol a konkrét politikai teendők, a fegyve­res csoportok háborújának megszüntetése, az ország területi integritá­sának, közbiztonságának helyreállítása mellett a hívószó a tribalizmus, etnicizmus, nacionalizmus (pastunizmus) és a dzsirga-demokrácia⁵ volt. Az afganisztáni, pastunisztáni, valamint a beludzs szekuláris nacionalis­ták és a baloldal egy része, törzsi eredete miatt a törzsi intézményekben bújt meg és reinkarnálódott. Ezt a politikai intézményrendszer (nemcsak a pártok, de más közösségi és állami intézmények⁶ ) megszilárdításának folyamatában a modernizáló erőknek és a nemzetközi közösségnek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a Durand-vonal⁷ mindkét oldalán jobban ki kellene aknázniuk.

A többpártrendszer hatástalaníthatja az iszlám szélsőségeseket. Az iszlamisták csak pártnak látszó vagy pártnak álcázott szervezeteket tud­nak létrehozni, nem képesek integrálódni a pártok szerkezetébe. Ezért mindent elkövetnek, hogy a pártszerkezet gyenge legyen és a politikai élet marginális szereplője maradjon.

A Karzaí-rendszerben azonban a rekonstrukció, biztonság, jó kormány­zás összefüggéseit nem értették meg, és a belső támogatottsággal ren­delkező, vagy szakértő politikai erőket nem vonták be a hatalommegosz­tásba; sem a tálibokat, sem a marxista rezsimek szakembereit. Mivel a politikai intézményrendszer nem szilárdult meg, nincs biztonság és lassú a rekonstrukció. A demokratizálódási folyamatok megtorpantak, a kor­mány hatalma az ország harmadára sem terjed ki. A működésképtelen, gyenge és korrupt állam a káosz spiráljában sodródik egyre lejjebb.

A pártok helyzete mégsem kilátástalan. Hosszabb távon a nem-állami szereplők felemelkedése a pártokat az egész régión átívelő válság sta­bilizációjának fontos szereplőivé teheti.

Az első demokrácia időszaka (1949-53) és a pártmagvak

A Durand-vonal két oldalán a politikai mozgalmak szoros interakci­ókban fejlődtek. Az afgán politikai szervezetekre korábban az indiai antikolonialista mozgalom gyakorolt hatást, s ez fordítva is érvényesült. Az 1920-40-es esztendőkben az afgán szellemi és politikai áramlatok kibontakozása hatott a pastunok antikolonialista harcára, amely már az 1920-as évektől használta a brit politikai nyelvezetet és az indiai függetlenségi mozgalom fogalomrendszerét (erőszaknélküliség). Ez az afgán politikusok frazeológiájában nem érvényesült. Az 1935-ös indiai függetlenségi törvény, az 1936-os indiai törvényhozási választások, különösen pedig az 1947-es események, a csak vallási alapon a hindu vagy muszlim államhoz csatlakozásról döntő Mountbatten-dekrétum, az Északnyugati Határtartományban a csatlakozásról szóló döntésből a Kongresszus többségű tartományi parlament kizárása (Gaffar Khán⁸ pártja, a Khudaí Khizmatgár a Kongresszus része volt), Pakisztán meg­alakulása, Afganisztán és Pakisztán viszonyának elmérgesedése, az ún. Pastunisztán-kérdés kialakulása katalizátor hatással bírt, s nagy hatást gyakorolt az afgán politikai életre. Az afgán nacionalisták mindmáig nem ismerik el a Durand-vonalat államhatár gyanánt.

Az 1932-ben megnyílt kabuli egyetem már diplomások ezreit bocsátotta ki. Hazatértek a külföldön tanultak. A kabuli Ghází, Habíbíje, Isztiqlál és Nezsát líceumok mellett a Durand-vonal mindkét oldalán élő törzsi ifjaknak szervezett ugyancsak kabuli Hushál Khán és Rahman Baba lí­ceumok nevelőmunkája, az újságok, folyóiratok befolyása következtében a kialakult értelmiség körében gyorsan fejlődött a politikai tudatosság. Mahmúd Khán miniszterelnökségének (1947-1955) demokratizáló folya­matai lehetővé tették számos, a pártok előfutárainak tekinthető politikai áramlat létrejöttét.

Az 1947-től alakuló politikai csoportok és az 1951-es sajtótörvény nyomán megjelenő újságok szellemiségét a második világháború után kialakult hidegháború, a két világrendszer harca, a Pastunisztán-kérdés és Moszadik iráni reformmozgalmának hatása határozta meg. Kezdetben négy független magánlap látott napvilágot Kabulban; az Angar [Parázs], a Vatan [Haza], Nidá-i Khalq [A nép hangja], és a Khalq [Nép], később az afganisztáni pastun mozgalom, a Vís Zalmiján [Ébredő Ifjak] második orgánuma, az Ulusz [Nemzet]. Ekkor alakultak meg – még párttörvény híján – az első magánújságok köré csoportosuló értelmiségi körökből az első proto-pártok. A Vís Zalmiján mozgalom lapja, az Angar újság köré elsősorban pastunok csoportosultak⁹. A Ghubbár vezette, városi tádzsik Vatan-csoportot a még radikálisabb, Mahmúdí-kör fellépése követe. Ek­kor jött létre a pártstruktúrát végigkísérő pastun-tádzsik polarizáció.

Az 1935-ös brit-indiai alkotmányban rögzített, régi brit abszolút több­ségi választási rendszer mintájára 1949-ben tartottak először, 1952-ben pedig másodszor választásokat. 1949-ben a választások szabadabbak voltak, a Vís Zalmiján és a Vatan mozgalmak köréből többen szereztek mandátumot. 1952-ben a hatalom a választásokat már manipulálta. Az ez elleni demonstrációkat leverték, a sajtótörvényt visszavonták. 1953-ban az első demokratikus periódus véget ért.

1953-63 között, Daúd miniszterelnöksége idején, a kurzus nem ked­vezett a pluralizmusnak. Ám Daúd gazdasági reformjai (az agrárreform és a tervgazdálkodás bevezetésével állami beruházások, a hadsereg fejlesztése stb.) következtében új osztályok, rétegek jelentek meg (ipari munkásság, műszaki értelmiség, modern tiszti kar), amelyek következtében felmerült a politikai intézményrendszer reformjának igénye. 1963-ban a király alkotmányozó bizottságot nevezett ki a kép­viseleti demokráciát és többpártrendszert körvonalazó új alkotmány elkészítésére.

A „második demokrácia" időszaka (1964-73) és a proto-pártok

Az 1924-es (visszavont) reformot és az 1931-es konzervatív alkotmányt követően 1964-ben megszületett az ország harmadik, progresszív al­kotmánya, női választójoggal¹⁰ és sajtószabadsággal. Afganisztán alkot­mányos monarchia lett, s az alkotmány 32. cikkelye pártok alapítására jogosította fel az állampolgárokat. 1965-ben általános választásokat tartottak. Az afgánok történelmük során ekkor szavazhattak harmadik, s 1969-ben negyedik alkalommal. A párttörvényt 1966-67-ben a parla­ment mindkét háza jóváhagyta, ám a király sohasem írta alá. Ezt Amin Szaikál „fatális tévedésnek"¹¹ minősíti, mivel emiatt a szélsőbalosok és az iszlamisták, akiket a király korlátozni kívánt, ellenőrzés nélkül bontakoztathatták ki tevékenységüket, ami hamarosan a rendszer szét­eséséhez vezetett.

Ez a proto-pártok formálódásának időszaka. Akárcsak a korábbi pártmagvaknál, itt is a folyamatosság, az áramlatok egyenes ívű fejlődé­se, a köztük való átjárás csekély volta figyelhető meg. Az azonos szellemi áramlatok fragmentált csoportjai között természetesen tapasztalható volt kölcsönhatás és személyi fluktuáció.

Ekkor alakult ki az afgán pártstruktúra baloldal, iszlamisták és nacio­nalisták szerinti hármas tagoltsága. Ez a Közép-Kelet és Dél-Ázsia más országaiban három különböző korszakban ment végbe, Afganisztánban viszont e három irányzat azonos időben lépett színre. Ám hamarosan megindult a struktúra kétpólusúvá válása. Az 1960-as évek végétől a baloldal és az iszlamisták összetűzései gyakorivá váltak. A nacionalisták és más mérsékeltek két tűz közé szorultak.

Az első szabad választások, párttörvény híján, pártok nélkül, a régi brit-indiai típusú – abszolút többségi, egyéni – választási rendszerben, személyek és nem pártplatformok mentén zajlottak. 1965 októberére az alkotmányos koalíció hat csoportra esett szét: a konzervatív csoport, a szabad gazdaság hívei Abdul Madzsíd Zábulíval az élen, a Vahdat, vagyis Khalílullah Khalílí köre, a síita csoport, Sziddíq Farhang köre, Karmal-Anáhita vezetésével a baloldal, valamint Farhád csoportja, a pastun nacionalisták köre.

A baloldal három áramlat: a „szocialisták", a maoisták és a „szociálde­mokraták" között oszlott meg, ha egyáltalán alkalmazhatók itt ezek az európai kategóriák.

1965 júliusában az alkotmány 31. paragrafusával összhangban ha­tályba lépett a sajtótörvény. A kormányújságok, a pastu Hevád [Haza], a dari nyelvű Anísz [Társ] valamint az angol nyelvű Kabul Times mellett hat magánújság látott napvilágot; a Vahdat [Egység], Pajám-i Emrúz [A ma üzenete], Mardom [Nép], az Afghán Millat [Afgán Nemzet], a Khalq [Nép], és a Mu'szavát [Egyenlőség]. Utóbbi három pártlap volt.

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártot 1965. január 1-én magukat marxistának nevező baloldali csoportok hozták létre, amely 1966-ban Khalq [Nép], majd 1968-tól Parcsam [Zászló] néven lapokat adott ki. 1967-ben szakadás következett be az ANDP soraiban. Az 1977-ig elkülönült vidéki, pastun nacionalista, illetve az urbánus, dari nyelvű, kozmopolita csoportokat lapjaik után Khalqnak [Nép] és Parcsamnak [Zászló] nevezték. 1965-ben az ANDP-nek négy, 1969-ben már csak két képviselője jutott be a parlament alsóházába.

Az ANDP nem mutatta centralizált párt fegyelmét, belső dinamikái inkább hasonlítottak a tradícionális törzsi politikusok lazán struktúrált perszonalizmusára.¹² Kettős tagoltságát sokan eltérő szociális és etnikai eredetével magyarázzák. Történelmi előzményeinek a másfél évtizeddel korábbi, első demokratikus periódusból más és más szellemi áramlatok tekinthetők.¹³ A vidéki-urbánus, pastun-tádzsik ellentéten túlmenően ezek a frakciók tovább fragmentálódtak. Ezt a töredezettséget Glatzer¹⁴ a pastun törzsi struktúrák flexibilitásával, szövetségi kötődéseinek gyakori változá­saival, blokkosodási hajlamával magyarázza. A frakciózásban, a csoportok állandó fragmentálódásában más indítékok is szerepet játszottak, ami a tör­zsi eredetű tagság dinamikáival és etnikai ellentétekkel nem magyarázható. Ezek közül legfontosabb motiváció a monarchiához fűződő viszony volt.¹⁵ A magukat hatalomból kisemmizetteknek tartó Ghilzaí és Karlání pastun törzsszövetség törzsei szemben álltak a királyi dinasztiát adó Durrání törzs­szövetséggel és az elperzsásodott, városi Mohammadzaí dinasztiával. A nemzeti kisebbségek tagjai monarchiaellenességük miatt csatlakoztak a Khalqhoz, amelyből kisebbségi, pastunellenes pártok is eredtek.

Az 1960-as években létrejött marxista tankörökhöz katonák is csat­lakoztak, akik létrehozták saját szervezetüket, a Fegyveres Erők For­radalmi Tanácsát egy heráti pilóta, Qadír vezetésével. A Khalq részéről Hafízullah Amín, a Parcsam részéről pedig Mír Akbar Khaibar szervezett tiszteket a pártba.

Az egypártrendszer és a marxista fordulat (1973-78)

A „demokrácia második időszakának" Mohammed Daúd vetett véget, aki 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot. Az 1977-es alkotmány egypártrendszert körvonalazott, amelyben az egyetlen elismert párt a Daúd által alapított párt, a Millí Ghorzang [Nemzeti Mozgalom] volt. A kétkamarás parlamentet egykamarássá szervezték. Az alkotmány a parlament szerepét átruházta az államhatalom szerveire, elválasztva annak szervezetét és funkcióját, valamint megtiltotta a fegyveres erők részvételét az ország politikai életében. Hangsúlyozzuk tehát: az egy­pártrendszert nem a marxista rezsimek, hanem Daúd vezette be.

Az 1970-es évek közepére a geostratégiai egyensúly felbomlott a tér­ségben. 1976-ban Brzezinski felkérte az iráni sahot Daúd támogatására, Pakisztánban pedig Bhutto leverte a beludzs nacionalisták felkelését. Indiában megbukott Indira Gandhi kormánya, és a Dzsanata Párt került hatalomra. 1978 áprilisában meggyilkolták Khaibart, az ANDP egyik alapítóját, akinek temetése rezsimellenes tömegtüntetésekbe torkollott. Mielőtt Daúd letartóztathatta volna őket, marxista tisztek 1978. április 27-én megdöntötték Daúd rendszerét, és a véletlenül az ölükbe hullott hatalmat pár nap múlva átadták az újraegyesült Afganisztáni Népi De­mokratikus Pártnak.

A hatalomátvételt követő változás több volt, mint puccs. A társadalomátalakító kísérletek nagyobb változást indukáltak az országban, mint előtte évszázadok. Szétzúzták a tradicionális elit hatalmi kiváltságait, a vallási hierarchiát, s nagy csapást mértek a törzsi rendre. Mindez bár forradalomnak tekinthető, de nem többnek nemzeti-demokratikus átala­kulási kísérletnél.

Az áprilisi hatalomátvétel idő előtt, különböző külső és belső kö­rülmények és véletlenek által kikényszerítetten ment végbe.¹⁶ Selig Harrison a következőket írta: „A sokak által helytelenül kommunistának nevezett hatalomátvétel Kabulban akkor és oly módon jött létre, amikor és ahogy csak lehetett, annak következtében, hogy az iráni sah felbo­rította a szovjetek és a Nyugat között Afganisztánban három évtizede fennálló egyensúlyt, támogatni kezdvén Daúd rendszerét. Amikor 1979 januárjában Iránban a sah rezsimje összeomlott, az Egyesült Államok elveszítette fő szövetségesét a Szovjetunió déli határai mentén, katonai létesítményeivel, a Szovjetunióra irányuló elektronikus megfigyelőrend­szereivel. A washingtoni hidegháborús harcosok ekkor Afganisztánra összpontosították figyelmüket."¹⁷

Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nacionalistának és modernizátornak tekintette magát. Vezetői ésszerűvé tették együttműködésüket a szovjetekkel, mivel a hamarosan kibontakozó külföldi beavatkozással szemben csak az ő segítségükkel konszolidálhatták forradalmukat. Az ANDP modernizáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy elnyerje a modern gondolkodású középosztály kényszerű toleranciáját, amely két tűz közé került, a szovjetek, illetve a fanatikus muszlimok közé, akik szembeszegültek a társadalmi reformokkal.¹⁸

Az 1920-as években szovjet Közép-Ázsiában tevékenykedő Turkesztáni Bizottságra, és az 1910-20-30-as évek „muszlim nemzeti kom­munistáira", Szultángálíjev híveire ugyanez a megállapítás illik. Abban is hasonlítottak az afgán marxisták az 1920-as, 30-as évek muszlim forradalmi katonai és agrártanácsaira, hogy társadalomátalakító vízió­juk nem terjedt túl a nemzeti kérdés nacionalista felfogásán (vagyis a kisnemzetiesítésen, a nemzetiségek, etnikai csoportok nemzeti iden­titásának megteremtésén), az oktatási reformon és az agrárreformon. Az agrárreform a tradicionális közösség értelmezésen és közösségi tulajdonfelfogáson alapult. A gazdaság más szektoraiban meg sem kísérelték a termelési viszonyok társadalmasítását. Külpolitikájukban az el nem kötelezettséget és semlegességet, belpolitikájukban az iszlám princípiumainak tiszteletben tartását hangsúlyozták.

De ezt az új vezetést radikális földreformprogramja, osztályharcos és antiimperialista retorikája, valamint a szovjet tanácsadók növekvő jelenléte miatt (bár ezek száma még mindig kevesebb volt, mint az amerikaiaké Iránban), s mivel a kormány barátsági szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nemzetközi média és a rendszer belföldi ellenzéke hamarosan kommunistaként bélyegezte meg.¹⁹ Brzezinski – aki ekkor még egyedül állt a beavatkozás szorgalmazásával – így fogalmazott: „biztosítani kell az ország semlegességét",²⁰ (noha Afganisztán mindig is semleges volt).

1978 végéig az új, forradalmi rezsim nem nevezte magát marxistának; a tradicionális értékek tiszteletben tartását hangsúlyozta. A forradalmi retorika túlfűtöttsége csak 1979-től jelent meg. A szovjetek szerepe a kezdetektől ambivalens volt. Meglepték őket az események, és az akkori szovjet vezetésen belül is sokan felismerték, hogy a kabuli hatalomátvétel inkább árt, mintsem használ nekik. Később igyekeztek beterelni Afganisz­tánt a szocialista táborba, ám a fokozatosságot is hangsúlyozták.

A khalqiak, főleg a pedagógusok révén, országszerte jól szervezett hálózattal rendelkeztek. Ezek a fővárosba áramlottak, és csak a tapasz­talatlan káderek maradtak vidéken, akik nem rendelkeztek kapcsolati hálóval, főleg Núrisztánban vagy Hazaradzsátban, ahol a Khalq jelenléte gyenge volt. Nehézzé vált a helyi közösségekkel való kommunikáció, és a kisebb incidensek gyakran nagy problémákká eszkalálódtak. Mivel a khalqiak többnyire első generációs vidéki értelmiségiek voltak, gyorsan bosszút akartak állni a városi eliteken, a királyi családdal és a hozzá közel álló körökkel kezdve, mindenekelőtt őket okolva az ország elma­radottságáért.

A társadalmat elidegenítette a földreform, amely azonban önmagában nem volt radikális, és kontinuitást mutatott Daúd miniszterelnöksége és köztársasága időszakának földreform-kísérleteivel. Ám azok a radikális módszerek, amelyekkel végrehajtották őket, ellentéteket gerjesztettek a közösségekben. A földosztó bizottságoknak a helyi rivális klánok tagjai és radikális maoisták is tagjai lettek, akik szították a helyi ellentéteket. A földreform kivitelezése helyenként egész helyi közösségeket hozott hátrányos helyzetbe. A korábbi kormányok a vidéki tulajdonviszonyokat közösségi eredetűnek tekintették, ezért a helyi közösségekre bízták az önszabályozást. Ez a konszenzus drasztikus módon felborult, amikor a közösségi tulajdonformák széles skáláját állami tulajdonnak tekintették, beleértve a nomádok földhasználatát is. Az afganisztáni tulajdon- és birtokviszonyokat tévesen feudalizmusnak aposztrofálták, és átvéve Igor Reiszner feudalizmuselméletét,²¹ a nomadizmust a feudalizmus peremjelenéségének nyilvánították. Az agrárreform végrehajtása során elkövetett balfogások (a nomádok legelőhasználata, a taszarruf jogának²² egyoldalú felmondása az állam részéről, a közösségi földterületek erő­szakos és kártékony felparcellázása, durva beavatkozás a tradicionális vízelosztási viszonyokba), a pastunizációs trendek, a női egyenjogúság hangsúlyozása, a menyasszonyváltság eltörlése, a felnőtt női lakosság­nak a művelődési programokba integrálása stb., mindez felbőszítette a lakosság egyre szélesebb rétegeit. Mivel az országban a legerősebbek a vallási hálózatok voltak, hamarosan a helyi papság állt az ellenállás élére.²³

Az új vezetés tisztában volt bázisának szűk voltával. Legitimációjukat Amanullah reformjaihoz vezették vissza, a Muszáhib fivéreket Amanullah trónja illegitim bitorlóinak, zsarnokoknak mutatták be, magukat pedig az Amaníja mozgalom örököseinek igyekeztek feltüntetni (utalva Nabí Csarkhí expedíciójára is, aki szovjet segítséggel sikertelenül kísérelte meg Amanullaht visszasegíteni a trónra).

Ezek a vidéki tisztekből és pedagógusokból lett pártkatonák később úgy vélték, hogy a pastunokra, de nem a tádzsikizálódott városi, az uralkodó nyugati Durrání pastun törzsszövetség Mohammadzaí klánjá­hoz tartozó elitre, hanem történelmi riválisaikra, a hatalomból kiszorított Ghilzaí törzsszövetséghez tartozókra és a keleti pastun törzsekre, a kisemmizettekre kell támaszkodniuk. A pastun dinasztiák uralmának végét, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát hirdették. Az 1978-as ha­talomátvétel törte meg a Mohammadzaí dinasztia két és fél évszázados államhatalmi monopóliumát, kinyitva a politikai küzdőteret a különböző közösségek képviselőinek és fegyvereseinek a hatalomért folytatott vetélkedése előtt.

1979 őszén Amín eltávolította Tarakít – akinek helyettese és tanítvá­nya volt – a Forradalmi Tanács elnöki székéből. A szovjetek már 1979 márciusa, a heráti felkelés leverése óta fontolgatták Afganisztán katonai megsegítését, ám a végső indítékot nem a déli határaik mentén eszka­lálódó ellenállás váltotta ki, hanem az a félelem, hogy Amín elvesztett iráni bázisaik helyett afganisztáni lehallgatóállomásokkal látja el az amerikaiakat, amelyekkel kazahsztáni űrkísérleteikre láthatnak. 1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, magukkal hozva helytartójukat, Babrak Karmalt. A szovjet megszállás megindította az afgán társadalom szétesését, ugyanakkor az ellenállási szervezetek pártosodási folyamatát is.

Az ellenállási mozgalom pártosodási folyamata

A szovjet megszállás alatt kísérlet történt a kisnemzetiesítésre, a nemzeti kisebbségek (tádzsikok, üzbégek, hazarák, núrisztániak stb.) identitá­sának megteremtésére. Ez az 1970-es évek végétől a dezintegrációs tendenciák megjelenéséhez vezetett. Megerősödött a regionalizmus, és 1980-tól a nacionalizmusra adott inadekvát válaszok gyanánt teret nyertek a vallásos-nacionalista eszmék különböző formái, a népi iszlám (szúfizmus) szabadabb formáitól az egyre fundamentalistább irányzato­kig: a deóbandí-iskola, a vahabíjja, a Dzsamí'a Iszlámíjja, a Muzulmán Testvérek vagy éppen a síita mozgalmak, amelyek az iráni, szaúdi, illetve a modernizált-radikális iszlám állam modelljei követésének igényével léptek fel.

A nem-pastun etno-nacionalista és a maoista csoportok már Daúd rezsimje ellen fegyvert fogtak annak pastunista politikája miatt. 1978-79-ben nemcsak a papság, de az értelmiség is nagy mértékben az iszlamisták és maoisták befolyása alá került, akik sikeresen alkalmazták a politikai mobilizáció technikáit. A felkelés szinergiája törzsi elemeket, erős embereket, hadurakat és modern gerillákat egyaránt inkorporált. A felke­lők eredeti nemzedékét, a földbirtokosokat, útonállókat, pártaktivistákat, törzsi vezetőket hamarosan kiszorították a hadurak. Mindez aláaknázta a korábbi elitek, vidéki notabilitások helyzetét.

Ezek az ellenállási gócok 1978-79-ben még elszigeteltek voltak és nem rendelkeztek számottevő erővel. Ha az ANDP egységes tudott volna lenni, képes lett volna megszilárdítani és megőrizni hatalmát, s nem került volna sor a szovjet bevonulásra sem. Az, hogy az ellenállás az idegen megszállásra vagy az idegen értékek importjára adott afgán nacionalista vagy xenofób reakció, merő spekuláció. Valójában nem rendelkezett a függetlenségi mozgalom ethoszával. Ha így lett volna, az ellenállás létre tudta volna hozni egységét, lett volna jövőképe, és nem okozott volna jóvátehetetlen károkat. A szovjet megszállás célja az afgán vezetés lecserélésére és a helyzet stabilizálására korlátozódott. Minél előbb el akarták hagyni az országot. Ám jelenlétüket helyi szinten úgy tekintették, hogy azért vannak afgán földön, hogy támogassák az ANDP-nek az afganisztáni társadalom status quo-ja megváltoztatására irányuló törekvéseit. Nacionalista ellenállás kezdődött, tömeges dezertálások a hadseregből, az államapparátusból, s ami még rosszabb, akik maradtak, nem voltak elkötelezettek ezeknek a változásoknak, és belülről obstruálták az állam működését, amelynek szétesése nem 1978-ban, hanem 1980-ban kezdődött. Azok a nacionalista elemek az államstruk­túrában, akiket elkötelezetté kellett volna tenni az állam megszilárdítása érdekében, a szovjet jelenlét által félreállításra kerültek.

Az iszlamisták ázsiója csak az ANDP 1978 áprilisi hatalomátvételét követően nőtt meg, akik a külföldről érkező, a pakisztáni szolgálatok által szétosztott rendkívüli katonai és pénzügyi segélyekből profitál­tak. Az ellenállás, a dzsihád során az iszlamisták számos tanzímra oszlottak. Pakisztán és az Egyesült Államok ernyőszervezetek létreho­zására irányuló törekvései csak rövidtávon eredményeztek egységet. A mudzsáhídok különböző etnikai, törzsi háttérrel rendelkeztek. Koalí­ciós csoportok, szövetségek véget nem érő váltakozása jellemzi őket, amelyek felépítésüket tekintve törékenyek, szövetségi orientációikban rugalmasak, dinamikáik megjósolhatatlanok. Iszlám felfogásuk nem kidolgozott, nem formál konstans ideológiát, alkalmazása a politikában nagyon is világi és instrumentális. A számtalan frakciót és csoportot igen nehéz volt pártokba szervezni. 1979 májusában a pakisztáni kormány arról döntött, hogy a segélyek áradatát kizárólag a pesávari nagy szunnita szervezetek kapják. 1980-ban a szovjet megszállással szembeni ellenállás nyolcvan csoportját Pesávarban hét nagy tanzímba szervezték. A nacionalista és a baloldali ellenállási csoportok támoga­tását megszüntették.²⁴ Pakisztán kétszer is megakadályozta azokat a törekvéseket, hogy nemzetgyűlést, Lója Dzsirgát hívjanak össze, amelyek a törzsi eliteket megerősítették volna az iszlamisták ellenében. Ezzel egyidőben az iráni kormány a síita afgán ellenálló csoportokat Teheránban nyolc tanzímba tagolta be.

A tanzím kevesebb mint párt, több mint katonai szervezet. A tanzím típusú szervezetek az afganisztáni pártstrukúra fejlődésének jelentős állomását jelentik. Regionális szerveződésűek. A régi törzsi, nemzetségi elit és az őket háttérbe szorító új fegyveres vezetők egyaránt jelenthetnek szervező erőt. Az afganisztáni politikai pártok első és második generá­ciójával ellentétben, ebben a formációban a születési, majd a szellemi elit szerveződését felváltják a katonai vezetők. A tanzímok jellemző módon fegyveres erővel bírnak. Kezdetben a hagyományos struktúrák mentén szerveződnek, de a tradicionális elitet váltják fel, és hamarosan jellemzővé válik az emigrációban, menekülttáborokban történő szerve­zés, noha a hívószó ekkor is az azonos területről származás, vérségi kötődés vagy ennek mítosza, amit csak később vált fel a származástól független, nemzetközi iszlám testvériség kohéziója. Az iszlamizmus tagadja a nemzetállamokat és a nacionalizmust, de a tanzímok még nem nemzetközi iszlamisták, pániszlám jelszavaik ellenére kifejezetten etnicisták, sőt nacionalisták. Ennek a folyamatnak eklatáns terméke a Hezb-i Iszlámí [Iszlám Párt].²⁵

Az összes pesávari pastun tanzím vezetője a királyi törzzsel szemben magukat elnyomottnak tekintő, rivális Ghilzaí törzsszövetség szülötte, akárcsak az afgán marxista rezsimek pastun vezetői (Tarakí, Amín, Nadzsíbullah), valamint a tálib vezetőség is.²⁶

Mindebből az iszlám oldalon is nyilvánvalóan következik a frakciókra töredezés, a szövetségek váltakozásának végtelen körforgása. A frakciózás és erőszakkal járó szövetségváltások során az etnikai tényező játszik főszerepet. Ehhez egyéb kulturális és szociális tényezők, illetve külső erők geopolitikai érdekei járulnak. A problémát az utóbbi jelentette. Az idegen eszmék, a pénz és a fegyverek beáramlása az országba felbo­rította a belső erők összetételének egyensúlyát. A politikai küzdőtéren új szereplők kerültek színre, és megváltozott a politikai szervezetek struk­túrája. A szovjet megszálláshoz fűződő viszony mentén átrendeződtek a frontvonalak. Ehhez járultak az etnicizmus és regionalizmus olyan sajátságai, amelyek mindazon etnikumnál jelen vannak, ahol él a törzsi rendszer vagy annak maradványai (uluszok). A törzsi társadalmakban, különösen a pastunoknál, a frakcionalizmus a rendszer része, a politikai szövetségek módozatai igen rugalmasak.

A kialakuló új osztály hamarosan túlterjeszkedett katonai, biztonsági feladatain, és megpróbált földre, javakra, pénzre, politikai befolyásra szert tenni. Míg ez a folyamat a szovjet megszállás alatt, a konfliktus közepette nem volt nyilvánvaló, 1992 után, és még inkább 2001 után ez lett a legfontosabb kérdés. A hadurakból vállalkozók, leginkább drogbá­rók lettek.

Kísérletek a többpártrendszerre Nadzsíbullah alatt

1986 májusában Karmalt az afgán állami és pártvezetés élén felváltó Nadzsíbullah a nemzeti kérdés megítélésénél – elődjéhez hasonlóan – abból a tételből indult ki, hogy nincs egységes afgán nemzet (az „afgán nemzet" kifejezés a Daúd-, valamint a Tarakí- és az Amín-érában volt használatos), hanem Afganisztán olyan soknemzetiségű ország, amely­ben különböző „nemzetiségek, etnikai csoportok, és törzsek" [millíjethá, aqvám va qabáíl] élnek.²⁷

Nadzsíbullah 1987. január 1-jén gorbacsovi mintára afgán peresztroj­kát, nemzeti megbékélést, többpártrendszert hirdetett. 1987. április 6-15. között parlamenti választásokat tartottak. Júniusban új kormány alakult. 1987. július 6-án látott napvilágot a többpártrendszert lehetővé tevő új alkotmány, és hatályba lépett az első párttörvény, amely azonban kor­látozott volt.²⁸ 1988-ban hét új pártot regisztráltak, ám ezek ugyanolyan joghézagban működtek, mint az 1964 után megalakult pártok. Néhány kvázi-iszlám és blokk-párt kapott lehetőséget a legális tevékenységre. Némelyik nem volt több mint az ANDP fiókszervezete.

1989. február 15, a szovjet csapatkivonás befejeztével – az általános hiedelmekkel szemben – a Nadzsíbullah rezsim nem tanúsította az összeomlás jelét. Nyugati állítások ellenére nem a szovjet fegyverszállítások folytatódásának köszönhette túlélését, mert azokat 1989-ben leállították. A rendszernek annyi erkölcsi tartaléka és a modernizációnak, társadalmi reformoknak annyi támogatottsága volt, hogy bármeddig kitartott volna, ha az ANDP önként nem adja át a hatalmat. Erre a hatalom szisztemati­kus önleépítése, a khalqí-parcsamí ellentétek és belső árulások sorozata miatt került sor. Nadzsíbullah lefegyvereztette támogatóit, a pastun törzsi milíciákat. Ezzel egyidőben a reguláris haderőkbe kooptálta későbbi áru­lóit, az északi tádzsik, hazara, üzbég és iszmáilita milíciákat. Az ANDP utóda, a Vatan párt az 1992. április 17-i utolsó plénumán jogutód nélkül feloszlatta magát.

Nadzsíbullah 1992 áprilisi lemondása, a Szovjetunió összeomlásával együtt, „olyan hatalmi vákuumot teremtett Kabulban, amelyet erősza­kosan ki akartak tölteni a regionális vetélytársak vagy a helyi etnikai szövetségek."²⁹

Dosztum Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Mozgalom] nevű milíciája, amely üzbég etnikai alapon szerveződött, a síita hazara Hezb-i Vahdat [Egység Párt], amely felfegyverezte a kabuli hazarákat, valamint Ahmad Sáh Masz'úd Súra-i Nizár szervezete megállapodtak, hogy elfoglalják Kabult, s ezzel megvétózzák az ENSZ tervét a békés átmenetre. Ehhez élvezték az ország megosztásában érdekelt szomszédos államok támogatását. 1992. április 17-én megakadályozták, hogy Nadzsíbullah elhagyja az or­szágot, aki ezt követően a kabuli ENSZ képviselet épületébe menekült.

A dzsihádi pártok fejlődési folyamata

1992. április 28-án a pesávari mudzsáhíd tanzímok bevonultak Kabulba. Az ENSZ békés átmenetet előkészítő terve értelmében az általános választások kiírásáig három hónapos rotációban kellett volna kormá­nyozniuk. Az első ügyvivő elnök, Mudzsaddadí 1992 júniusában átadta a kormányzást Rabbánínak, aki azonban nem akart megválni a hatalomtól. A tanzímok milíciái egymás torkának estek. A Rabbání-kormány betil­totta a politikai pártok tevékenységét. Következésképpen a mudzsáhíd tanzímok sem tudtak politikai pártokká fejlődni.

Az állam részleges diszfunkciója már az 1980-as évektől megfigyel­hető. 1992-től egyes területeken az állam hiánya, majd összeomlása tapasztalható. Az állam jogszolgáltatásának működésképtelenné válása, a közrend felbomlása, az erőszak monopóliumának dezintegrációja következtében politikai űr keletkezik, amelyet nem-állami szereplők³⁰ töltenek ki. A hadurak rendszere az erőszak privatizációjából indul ki. Szervezeteik, a milícia-pártok nem a politikai pártokat létrehozó társa­dalmi, gazdasági, politikai stb. körülményekből, hanem a magánosított erőszakból erednek.

A tanzím-pártok és milícia-pártok nemcsak az 1980-as években, de 2003 után sem belső folyamatok következtében, hanem külső körülmények hatására jönnek létre. Belső kényszerként a privatizált erőszak fenntartásának gazdasági alapjai mellett meg kell teremteniük az adott terület ellenőrzésének politikai alapjait is. A politikai befolyás megszerzése nem gazdasági hatalmuk felhasználásával, hanem kato­nai eszközökkel, erőfitogtatással történik. A korrupció módszereit már tudják alkalmazni, de még nem politikai struktúrák aktivizálására, hanem a rivális állami intézmények működésének megbénítására. Pártok és politikusok megvásárlásának kifinomultabb módszereiben még kevésbé gyakorlottak.

Az új típusú szereplők, a törzsi „vállalkozók", hadurak felemelkedésé­ben a fő katalizátor a külföldi beavatkozás volt. Nem a szovjet hadse­regről van szó, amelynek szerepe 1979-ben hasonlatosságot mutatott a brit hadsereg XIX. századi szerepével. Más külföldi hatalmak, Pakisztán, Szaúd Arábia valamint az Egyesült Államok patronáltak olyan politikai erőket, amelyek aktívak voltak a törzsek között. A külföldi patrónusoktól való függés nem volt új fejlemény Afganisztánban, ám 1978 után ez korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett.

E folyamat tekinthető a milícia-pártok megjelenése történelmi, gazda­sági, politikai és szociális hátterének, amelyek nem tévesztendők össze a tanzímokkal. A milíciák háborús időszak utáni további szerveződése érdekes és összetett folyamat. A milíciákból minden lehet: szerveződ­hetnek őrző-védő cégekké, politikai pártokká, legális vállalkozások vagy bűnözői szindikátusok hálózatává. NGO ritkán lesz belőlük, mert a java­kat nem adományok, hanem zsákmányszerzés révén gyűjtik be. Ritkán fejlesztenek ki ideológiát, s ha mégis, akkor az katonai feladatuknak megfelelően területük védelmére, ellenőrzésük konszolidációjára vagy a zsákmányszerzés igazolására korlátozódik. Ideológiájuk középpont­jában általában az etnikai kisközösségek védelme áll. Ezt többnyire a központi hatalommal és a pastunokkal szemben fogalmazzák meg. Föderalisták, akik minél nagyobb függetlenséget szeretnének élvezni a központi hatalomtól.

Ilyen hadurak a pastunok körében csak Dél-Afganisztánban, azon hierarchikus Durrání törzseknél találhatók, amelyek fogékonyabbak a hadurak kitermelésére, mint a qaumí (egalitárius) típusú keleti pastun törzsek. Utóbbiakban a hadurak felemelkedésének útját állják a hagyo­mányos törzsi intézmények. A pastun törzsi sávban a Ghilzaí és Karlání törzsszövetségekhez tartozó törzsek területein a Durand-vonal mindkét oldalán a törzsi hadurak csak a menekülttáborokra, tömeges migrációs színterekre tudtak támaszkodni. A törzsi-nemzetségi legtimáció azonban mindenütt meghatározza a kiterjedés mintáját és a poszt-konfliktusos környezetbe történő reintegrációjukat. A szovjet megszállás elleni dzsihád során a kormánybarát hadurak milíciái közül a pastunokból a későbbiek során sem fejlődött párt.³¹

A törzs nélküli hadurak tanzímot sem tudnak alakítani, nemhogy pártot. A kialakuló tanzímoknál ugyanaz figyelhető meg, mint a Khalqnál, vagy később a táliboknál: lázadnak a hatalom korábbi birtokosai, a Durrání-Mohammadzaí elit ellen. A tanzímok vezetői között nem találunk Durránít. A haduraknál ez a lázadás, a hatalomból kiszorított tradicionális elit helyét kitöltendő, belülről zajlott le.

Ha a tanzímokból pártok lesznek, ezek egytémás pártok. Vannak közülük, amelyek a régi status quohoz térnének vissza, a király nélküli királysághoz, természetesen az első és második demokrácia időszakát kivéve. Témájuk a status quo helyreállítása vagy az új rend, a régi status quo teljes tagadása, ebben az esetben purifikátor iszlám köztársaság sarí'át törvénykezéssel. Pártstruktúrát csak a Hekmatjár féle Hezb-i Iszlámí épített ki, amely a gyökerét vesztett (törzs nélküli, városi, mene­kült, emigráns) pastunok pártja.

A tanzímok ún. helyettesítő témája volt az idegen megszállók elleni harc. Politikai módszereik, szervezési struktúrájuk minden esetben te­kintélyelvű. Politikai programjukhoz tartozik – ha van ilyen – a központi hatalom gyengítése, a lokális hatalmi centrumok (benne saját kiskirályságuk) megerősítése. Ezért általában a tanzímok és a milíciapártok az erős parlamenti rendszer, sőt a föderalizmus hívei. A milícia-pártok be­vallottan, nyíltan etno-centrikusak, de azok a tanzímok is, amelyek iszlám ideológiájuk szerint a muszlim hívők szupranacionális, homogén testvéri közösségét, az ummát hirdetve tagadják a nacionalizmust, szintén az etnicizmus talaján állnak.

Egyiknek sincs világos politikai programja. Az a vízválasztó közöttük, hogy titkolt vagy kevésbé burkolt visszarendeződési programjában mely politikai erőnek az ország mely politikai korszaka (a királyság időszakának törzsi állama, a mudzsáhíd-éra iszlám állama, vagy a tálib emírátus) a modellje. Ily módon Afganisztánban a történelem nem előre mutat, hanem kerekei visszafelé forognak, vagy egy helyben beragad­tak. Ennek okai átfogó vizsgálatot igényelnek. Ezzel szemben a qaumí típusú (egalitariánus törzsi szerveződésű) pártok dzsirga-demokráciája a modern pártoknak kedvez, a tradicionális keretek ellenére belőlük nem fejlődtek tanzímok.

A tálib mozgalom

A tálib mozgalom nem párt, hanem politikai mozgalom. Többkomponen­sű, amorf és heterogén politikai áramlatokat tartalmaz, amelyek a bralví³² vallási eredetű pastun nacionalizmustól a deóbandí³³ fundamentaliz­muson át a vahabita puritanizmusig, sőt, ma már a szupranacionalista, globális dzsihádizmusig terjednek. Olyan mozgalom, amelynek vahabi purifikátor-fundamentalista jellege ellenzi a választásokat³⁴ és szemben áll a politikai pártokkal, miközben a mozgalom politikai pártképződés melegágya is lehet.

Helytelenek azok a szakirodalmi felvetések,³⁵ , amelyek a nemzeti és politikai tudatszintek konfliktusáról szólnak, azt állítván, hogy a (szekula­rizált vagy vallásos) nacionalizmus szembesül a politikai tudatszinttel,³⁶ ha bármelyikük kialakulásában valamelyik fejlődési fok kimarad, illetve hogy a radikális baloldaliakból lesznek a politzált iszlám szélsőségesei.³⁷ Akik ezt állítják, a tálibok életidegen iszlám-interpretációját asszociálják az 1978 májusától bevezetett társadalomidegen reformokkal, mindkettőt a marxista ideológiából eredeztetve. A tálib ideológia iszlám értelmezése nem az afgán falu értékrendjét tükrözi, hanem azt, ahogyan a menekülttá­borok gyökértelenjei az afgán falut látják. Az iszlámról, nőkről, oktatásról alkotott nézeteik nem a marxizmus iszlám-groteszkjét tükrözik, hanem a menekülttáborok erkölcsét, ahol a nők és a gyerekek nem fontos gaz­dasági szereplők, s nem a jövő letéteményesei, mint a pastun vidéken, csupán haszontalan kenyérpusztítók.

Ilyen közegből emelkedett ki a tálib mozgalom, amelynek nacionalista vonásai a törzsi területeken szerveződő és a pastunisztáni baloldaltól is segítséget kapó afgán baloldali nacionalistáktól, a Da Szólei Ghorzang [Békemozgalom]-tól³⁸ erednek,³⁹ dzsihádi elemei pedig a gyökértelenség vallási radikalizmusából származnak. A Ghilzaí törzsek és a keleti pastunok dzsirga-demokráciája,⁴⁰ egalitarianizmusa révén baloldali ele­meket is kooptált. Csatlakoztak hozzá a rutbaví rendszerben a hierarchia törzsi vesztesei, akik kiábrándultak a Durrání elitből, majd a hadurakból. Egy részük nomád, akiket sebezhetőségük okán különösen súlyosan érintettek az utóbbi három évtized fegyveres konfliktusai.

A mozgalom másfelől a gyökértelenek: a menekülttábor lakók és szeminaristák drog- és Kalasnyikov-„kultúrájának" terméke, amely a hagyományos törzsi elemekkel szemben a hadurak és tanzímok által már megkezdett harc folytatásának szolgáltat új kereteket.

A tálib mozgalom bralví színezetűből – a nacionalizmus mutánsából – fokozatosan vált az előbbivel szembe helyezkedő deóbandí fundamen­talistává. A tálibok szárnybontogatásaik idején a királyság és Daúd köz­társaságának időszakát történelmi örökségüknek tekintették, át akarták adni a hatalmat Záhir sahnak, legalább is 1995-ös Washingtoni Nyilatko­zatukban ezt ígérték. Ma már a tálib mozgalom radikális iszlamista, amely monopolizálni akarja a politikai hatalmat a sarí'át jogrendszere alapján. Ellentétben afganisztáni uralmuk időszakával, amikor csak Afganisztán „felszabadítása" (az ország újraegyesítése, a közbiztonság megterem­tése, a közélet tisztasága) érdekelte őket, egyre inkább integrálódnak a globális dzsihádba. Ideológiájuk bázisát Maudúdí,⁴¹ a népszuverenitást tagadó, isteni szuverenitásból eredeztetett iszlám államelmélete alkotja, az iszlám törvénykezés bevezetésével.

A tálib mozgalom csak látszólag tradicionalista, valójában szakít a múlttal. Amíg iszlamista elemei bralví vallási alapokon álltak, ami az afgán nacionalizmus melegágya volt, torz módon ugyan, de maguk is nacionalisták voltak. Amikor a bralví irányzatot kiszorítja a deóbandí iskola, etnicisták lesznek anélkül, hogy nacionalisták lennének. Ezért ellenfeleik a nacionalisták. Ebben a stádiumban, már Maudúdí alapján, az isteni szuverenitás elvét vallják, ezért utasítják el a választásokat és a népképviseleti intézményeket. Később, amikor egyre inkább terjed körükben a korábban Afganisztánban ismeretlen vahábita és szalafista irányzat – amely 1979, Afganisztán szovjet megszállását követően a Pa­kisztánnak nyújtott szaúdi segítség révén indult hódító útjára -, globális dzsihádisták lesznek. 1994-2001 között az afganisztáni tálibok még nem léptek ebbe a szakaszba.

A mozgalom ideológiájának fő motívuma a társadalom megtisztítása. Bár a tálib mozgalom háborúját a narkogazdaságból fedezi, nem tűri az egyéni bűnözést. A táliboknak van osztálytudatuk. Míg a 2005-ös törvényhozási választásokon megfenyegettek gazdag hadurakat, a szegény volt marxista jelöltek útjába nem gördítettek akadályt Helmand, Kandahár, Uruzgán, Khoszt tartományokban.⁴² A tálib ideológia alapja nem a törzsi becsületkódex, a Pastunválí, s ideológiailag nem érték a khalqíak révén⁴³ marxista hatások sem. Mivel a menekülttáborok termé­ke, ellenfele a tradicionális elit. Sajátos osztálytudatuktól eltekintve nem igaz, hogy a tálibok antiimperialisták lennének, inkább a közép-ázsiai olajkutak és földgázmezők kincseit az Öböl-menti kikötőkbe kivezető, megépíteni tervezett vezetékek olcsó segédcsapatai, előőrsei, s egyre inkább a vahabizmus és szalafizmus foglyai.

A törzsi, vallási, etnikai, nemzeti és politikai tudatszintekből az ország földrajzilag elszigetelt egyes területein valamelyik tudatszint hiányzik, ezért Afganisztánban a politikai pártok és mozgalmak alakulása torz mutánsokat eredményez. Itt a tradícionalizmus modern eszméket rejt, az extremizmus pedig nem a baloldal szülötte, hanem a nemzeti gyökereit meg sem talált, törzsi kötelékeit elveszítő, s ezek helyett új integrációt kínáló menekülttábori iszlamizmusé. Ezek lehetnek az etnicizmust tagadó pániszlamisták, de akár etnicisták is. Az etnicizmus ugyanis nem azono­sítható a nacionalizmussal. A fundamentalizmustól az iszlám szélsősé­gesség irányába fejlődés nem a tradicionalisták, hanem a gyökereiket vesztettek ideológiájára jellemző.

A törzsi tudat párosulhat vallási tudattal is – ilyen a tálib mozgalom. Amikor kimarad a fejlődésből a nemzeti tudatszint, a vallási szint a politi­kai tudatszinthez kapcsolódik. Ekkor az iszlám tradicionalizmus, illetve a politizált iszlám radikalizmus mozgalmairól beszélhetünk. A tálib mozga­lom csak az előbbi kritériumnak felel meg, tehát iszlám fundamentalista (tradicionalista) mozgalom, ám sok tekintetben nacionalista mutánsnak is tekinthető.⁴⁴

A pártok a tálibok alatt

A pártok működése 1992 után illegális volt. Az 1990-es évek végétől, amikor nem volt nemzetközi érdeklődés irántuk, sőt létezésükről sem tudtak, figyelemre méltó tálibellenes földalatti mozgalom fejlődött ki. A legtöbb pártelőzmény az emigrációban népfront, emberjogi, humanitá­rius segélyszervezetek, társaságok, alapítványok formájában alakult. Ez a pártok „NGO-sodásának" időszaka. Több párt programja ma is inkább humanitárius, mintsem politikai. A Karzaí kormányra jellemző, a politikai pártokat a civil társadalommal szembeállító törekvései ekkor még nem jelentkeztek. Az egyesületek, NGO-k nem a pártok ellenében, azokat akadályozandó működtek, de a pártok helyett, kibontakozásukat elősegítendő.

Ezekből a mozgalmakból a tálib rezsim bukását követően több kisebb, „poszt-dzsihádi" párt emelkedett ki. Ezek olyan újonnan alakult csopor­tokat tartalmaztak, amelyek a demokratikus értékek, az emberi jogok védelme mellett kötelezték el magukat, reagálva a tálibok jogsértéseire. Ezt követték 1999-től a különböző tálib- és mudzsáhíd-ellenes frontok.

A pártok a tálibok utáni időszakban

Az ország jövőjéről döntő bonni konferenciára⁴⁵ nem hívták meg a párto­kat és a releváns politikai erőket, sem a tálibokat, sem pedig a marxista rezsimek szakembereit. A demokratikus erők kizárása a bonni rendezési folyamatból végzetes következményekkel járt Afganisztánnak a tálib időszakot követő politikai fejlődésére nézve.

A tálibok utáni periódus első fázisát (2001-2004) a többpárti pluralizmus kibontakozására vonatkozó optimizmus jellemezte. Még sem az elnök, sem a nemzetközi közösség nem döntötte el, hogy pártokon alapuló vagy pártok nélküli rendszert támogassanak.

A kiábrándulás időszaka akkor kezdődött, amikor az elnök és a nem­zetközi közösség a pártokat kizáró, tisztán egyéni SNTV választási rendszer⁴⁶ bevezetése mellett döntött. Mivel nem jutottak szerephez a képviseleti demokráciában, a pártok korlátozták tevékenységüket, és belső reformmechanizmusaik elakadtak. Ennek következtében az iszlám pártok konzervatívabbak és autoriterebbek lettek. Egyikük sem tartott nyilvános kongresszust.

A párttörvény

A 2003. október elnöki aláírást követően október 18-án hatályba lépett párttörvény volt az ország történelmében az első törvény, amely teljes körűen engedélyezte politikai pártok működését. Mivel ekkor még az új alkotmány nem került elfogadásra, a párttörvény az 1965-ös alkot­mány 32. cikkelye alapján készült.

Eszerint 700 támogatóval bárki alapíthat pártot, akit nem terhelnek háborús, emberiségellenes vagy köztörvényes bűnök. De nem tisztázta a törvény, hogy ennek megállapítására mely fórum hivatott. Nem jegyez­hető be olyan párt, amelynek tevékenysége vagy szellemisége ellentétes az iszlám vallással, fegyveres csoportokhoz kötődik, regionalista vagy etnikai gyűlöletet szít, vagy külföldi forrásokból kap támogatást.⁴⁷ Az iszlámellenesség amorf fogalom, amely tág teret enged a hatóságoknak, hogy iszlámellenesség ürügyén fellépjenek a nekik nem tetsző szerve­zetekkel szemben. 2009 márciusában új párttörvény született, amely azonban nem hozott lényegi változást. 1.400-ra emelte a pártalapításhoz előírt támogatók számát és enyhített az etnikai gyűlöletszítás tilalmán. Az iszlámellenesség ürügyével a hatósági retorziók Damoklész-kardja továbbra is a pártok felett lebeg. A választási rendszert sem sikerült meg­változtatni a 2009-2010-es választási ciklus előtt. A pártok fejlődésének mindkét kerékkötője megmaradt.

A választási törvény

A 2004. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés, a Lója Dzsirga által elfogadott új alkotmány jóváhagyta az országban immár hivatalosan működő többpártrendszert.

A politikai pártokra a csapást az jelentette, hogy az elnök, az eredetileg tervezett kiegyenlített országos pártlistás vegyes rendszert – amely száz pártlistás és 149 egyéni választókerületi helyet javasolt – anélkül, hogy eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének és konzultált volna a pártokkal és más társadalmi szervezetekkel, április 6-án dekrétummal tiszta egyéni át nem ruházható (SNTV) rendszerre változtatta, ami gyakorlatilag kizárta a pártokat mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból, marginalizálta őket a politikai intézményrendszerben. Ez ellentétes volt az alkotmány 3. cikkelyével, amely elismeri, hogy „Afgan­isztán állampolgárainak jogában áll a törvénnyel összhangban politikai pártokat alapítani", illetve a 35. cikkellyel, amely szerint „az afgán állam politikai rendszere a politikai pártok pluralizmusán alapul", valamint a Párttörvény 12. cikkelyével is, amely kijelenti, hogy „a politikai pártok jelölteket állíthatnak a választásokon."⁴⁸

A választási rendszer értelmében Afganisztán 35 alsóházi választóke­rülettel rendelkezik. 239 képviselő az ország 34 tartományának képvise­letében kerül megválasztásra. Minden tartomány egy-egy többszemélyes választókerületet alkot. Mivel a pártok nem indíthatnak képviselőket, az adott választókerületben indulók száma nem korlátozott.⁴⁹

A SNTV rendszer keretében a képviselői helyeket a becsült népesség száma alapján osztották ki a tartományoknak. A népesebb tartományok­ban, ahol több a képviselői hely, az adott tartományban versengő vezető jelöltek elviszik a voksok jelentős hányadát, kevés szavazatot hagyva a jelöltek maradékának. Ennek következtében olyan jelölt, akit erősen támogat egy kisebb csoport, az összes szavazat csekély arányával is bejuthat a parlamentbe. Ez a rendszer a szervezett kisközösségeknek kedvez.

A 2004-es első elnökválasztás

2004. október 9-én, az első elnökválasztáson az afgánok történelmük során első ízben választották vezetőjüket. Noha a jelöltek közül többen pártvezetők voltak,⁵⁰ a 18 elnökjelölt közül mindössze négyen indultak párttámogatással. Még a pártokkal szemben álló Karzaít is pártok, tár­sadalmi szervezetek széles skálája támogatta.⁵¹ Az afgán köztársasági elnököt a tizennyolc (2009-ben már 17) éven felüli mindkét nembeli sza­vazópolgárok közvetlenül választják meg kétfordulós, minősített többségi rendszerben. A szavazás szinte teljes mértékben lefedte az etnikai ará­nyokat.⁵² Karzaí 55.4%-ot, a tádzsik Júnusz Qánúní 16.3%-ot, a hazara Mohaqqiq 11.5%-ot,⁵³ míg az üzbég Dosztum 9.7%-ot kapott. Ez volt a történelem legnagyobb külföldön is tartott választása. Ezúttal kül- és bel­földön az afgánok szimultán szavazhattak, a törvényhozási választások során már nem, az alkotmány nem szabályozza ezt a kérdést.

A pártok a 2005-ös törvényhozási választásokon

A SNTV rendszer igen negatív hatást gyakorolt a 2005. szeptember 18-án, 36 év után országszerte megtartott törvényhozási választások kimenetelére, és kedvezőtlenül hatott a pártok és a pártszerkezet fejlődé­sére is. A politikai erőket szétforgácsoló, de a szervezett kisközösségeket erősítő SNTV választási rendszer hatására nemcsak a pártok 2001 utáni fejlődése torpant meg, hanem pozícióba kerültek a centripetális erők, megbénítva az alkotmány betűje szerint erősen centralizált, a valóságban azonban dezintegrálódó állam működését.

A SNTV rendszer összetörte az első elnökválasztás pontos etnikai tükrét. Felértékelte a szervezett kisebbségi csoportokat, az etnikai és vallási közösségek és mudzsáhíd tanzímok képviselőit, valamint a helyi erős embereket. Őket számarányukon és politikai súlyukon felül juttatta a törvényhozásba. A tartományi tanácsokban valamivel hívebben tükröződ­nek az etnikai arányok, ám még hangsúlyosabban vannak jelen a helyi hadurak képviselői. A végeredmény erős fragmentáltságot mutat, min­denki mindenki ellen van a széttöredezett hálózatban. Ez a mudzsáhíd tanzímok konszolidációját is megakadályozza, nem képesek országos nagy pártokká alakulni.

A külföldön élő afgánoknak a szavazásból való kizárása és az alacsony részvételi arány miatt, de főleg a SNTV rendszernek köszönhetően, az új törvényhozás összetétele – a pastunok hátrányára – nem tükrözi az ország lakosságának etnikai viszonyait. A Voleszí Dzsirgában a 249 képviselőből mindössze 113 pastun, tekintet nélkül arra a tényre, hogy az ország lakosságának többségét (53-55%) alkotják. A tádzsikok 60 képviselői helyet szereztek. A hazara és az üzbég közösségek 42, illetve 22 helyet szereztek, messze becsült arányukon felüli mértékben. Négy képviselő türkmén, három arab, két pasai, egy núrisztáni, egy beludzs (brahúí) és egy tatár. A szenátus etnikailag hasonlóan kiegyensúlyozat­lan, a képviselők alig 40%-a pastun, 25%-a tádzsik, 15%-a hazara és 10%-a üzbég.

A 2005. szeptember 18-i törvényhozási választásokon a 2 700 Voleszí Dzsirga-jelöltből 386, azaz 14%-uk, a 3 025 tartományi tanácsi jelölt közül 372 (12.5%) jelölt meg pártkötődést. 53 párt indított jelöltet, a legtöbbet a Karzaí-táborból Gailání szervezete és az Afghán Millat párt. Biztonsági okokból a demokratikus pártok kevés jelöltet indítottak saját nevükben, a legtöbb támogatottjuk „függetlenként" indult. A bejegyzett mudzsáhíd pártok alig indítottak jelölteket saját nevükben. (Qánúní Afghánisztán-e Nevín pártja és a Dzsam'íát egyet sem). Mivel a jelöltek nem indulhat­tak pártok nevében, ez korlátozta lehetőségüket, hogy világos politikai célkitűzésekkel kampányoljanak.

A pártok a törvényhozásban

Mindezek ellenére nagyobb lett a párttámogatással megválasztott kép­viselők aránya. Hivatalosan 14. 5%-uk, 36 fő jelentett be pártkötődést. Nyíltan 30%-uk, látensen további 30%-uk pártkötődésű. így legalább 60%-uk, Kabulban 90%-uk kapcsolódik pártokhoz. 33 pártot képviselnek, közülük 19 iszlám, 7 új demokratikus, 4 régi baloldali, 3 nacionalista párt. 26 párt öt képviselőnél kevesebbel rendelkezik. A legnagyobb csoport a Hezb-i Iszlámí 40 képviselővel. A Dzsamíát és a Hezb-i Vahdat ugyan­csak nagymértékben képviselteti magát. A Voleszí Dzsirga tagjainak több mint fele a mudzsáhídok oldalán harcolt.

A 2005-ös választások során alkalmazott választási rendszer direkt a politikai pártok ellen hat. Azok, akik a törvényhozásban blokkot akarnak létrehozni, az etnicitáshoz folyamodnak mint támogatásra mozgósító erőhöz.⁵⁴ Ez a szempont működött a Voleszí Dzsirga elnökének meg­választásánál is.

A választási eredmények a korábban ismert, nagyobb szervezeti ka­pacitással, szervezési tapasztalattal rendelkező pártoknak kedveztek. Ebben a rendszerben a választók nem pártokat favorizáltak, hanem olyan egyéneket, akik erős közösségi támogatással rendelkeztek. A törzsi és etnikai lojalitás szignifikáns szerepet játszott a legtöbb jelölt megválasz­tásánál, különösen közismert személyiségek esetén.

A jelenlegi pártstruktúra

Több évtizedes háború, anarchia, zsarnoki elnyomás periódusait köve­tően az afganisztáni pártok úgy bukkantak elő, mint a holtából újjáéledő Főnix-madár. A tarka paletta ellenére a struktúra még mindig bipoláris jellegű.⁵⁵

Az iszlamisták

Az iszlamisták igen sokszínűek. Mérsékelt iszlamistákra, síita pártok­ra, fundamentalista és radikális szunnita pártokra, szalafi és vahabita pártokra, „legális tálib pártra", Hezb-i Iszlámí utódpártokra, Dzsamí'át-i Iszlámí utódpártokra, valamint regionális pártokra oszthatók. A hadurak és a tanzímok problematikájával már foglalkoztunk. Az utóbbi időben a legérdekesebb fejlődésen a síita pártok mentek át.

Amióta a Hezb-i Vahdat magáévá tette a hazarák vallási, politikai és jogegyenlőségi követeléseit, ezeknek nincs hazara megfelelőjük. Meg­jegyzendő, hogy a teheráni nyolcakba⁵⁶ beépültek olyan hazara csoportok is, akikre hatottak Alí Sarí'áti vallási köntösben jelentkező progresszív tanai. Ezekből a csoportokból – ha nem tagosítják be őket a szovjetek elleni dzsihádba és a khomeinizmusba – akár baloldali vagy nacionalista, esetleg egyszerre baloldali és nacionalista mozgalom is lehetett volna.

A síita pártok nagy fragmentálságuk ellenére megerősödtek. A szer­vezett kisközösségeket erősítő SNTV rendszer kedvez politikusaiknak, erőre kapásuk a többpólusúvá váló világban a térség regionális hatalmai, főleg Irán aktivizálódásával is magyarázható. Míg 2005-ben a törvény­hozási választásokon Baghlan tartományban kormánypárti mérsékelt iszlamisták (Mudzsaddadí, Gailání), a Hezb-i Iszlámí, Szajjáf pártja, a Dzsamí'át-i Iszlámí és a baloldali elemeket (Gorúh-e Kár, SZFZA, ANDP) tömörítő iszmáilita párt, a Hezb-i Paivand-i Millí neveztek jelölteket, a 2009-es tartományi tanácsi választáson már az összes párt regionális párt, a jelölteket indító hét síita párt közül négy hazara, egy iszmáilita, ezen kívül a Dzsamí'át tádzsik, és a Dzsonbes-e Millí üzbég.

A Nemzeti Egységfront a Karzaí kormány legfontosabb ellenzéki elemeit, a Dzsamí'át-i Iszlámí-t, Júnusz Qánúní Új Afganisztán Pártját, Mohaqqiq és Dosztum pártjait, a Núrulhaq Ulumí vezette Nemzeti Egy­ségpártot, a baghláni iszmáilita pártot, vagyis a parlamenti képviselők mintegy 40 %-át tömöríti soraiban. Megalakulását 2006. április 6-án jelentették be, hivatalos alakuló rendezvényét pedig 2007. február 21-én tartotta a kabuli stadionban. Követelése között szerepelt új párttörvény, a SNTV választási rendszer eltörlése, pártlistás, arányos választási rendszer, valamint a kormányzók választhatósága (hogy ezek helyiek legyenek). Karzaí azonban egyrészt azzal, hogy a 2009. augusztus 20-i elnökválasztásra alelnökjelöltjének Fahím tábornokot, az ellenzék emblematikus személyiségét nevezte meg, másrészt a síita családi törvény aláírásával maga mellé tudta állítani a hazara vezetőket, har­madrészt pedig Dosztum hazatérésének engedélyezésével, valamint azzal, hogy a baghláni kormányzói posztot Dosztum fiának ígérte meg, s így sikerült megnyernie magának az iszmáilita vezetőt, szétrobbantotta az ellenzéki frontot.

A baloldal

Az „új demokrácia pártjai", a szekuláris nacionalisták (Afganisztánban szociáldemokratának nevezik őket, pártjuk az Afghán Millat a Szocialista Internacionálé tagja), a maoista és az ANDP-utódpártok tartoznak ebbe az áramlatba.

A tálibok utáni időszakban egy új vonulat alakult ki az illegalitásban és az emigrációban , az „új demokrácia" pártjai, amelyek át akarnak hatolni a régi lövészárkokon. Tagjai politikai aktivisták új nemzedéke, akik főleg a baloldali táborból fejlődtek ki, mind a volt ANDP-sek, mind a maoisták soraiból, de korábbi mudzsáhídok is vannak közöttük.

Az ANDP utódpártok mindegyike azt állítja, hogy szakított a múlttal. Magukat és célkitűzéseiket részben szociáldemokratának, részben szo­cialistának, a legtöbben nemzeti demokratikusnak nevezik. Több párt programjában síkra száll a többpólusú világ mellett. Meghatározó, hogy Oroszország, India, Irán külpolitikai álláspontjával rokonszenveznek, vagy a nyugati szövetség, illetve Pakisztán mellett teszik-e le a voksot. Ebben a körben vízválasztó a szovjet bevonulás megítélése. Megosztottabbak, mint valaha. Szervezeti töredezettségük reprodukálja a régi Khalq/Parcsam-szakadékot, ám a megosztottság mélyebb, reflektál az aminista, karmalista, nadzsíbista tendenciákra. A legtöbben azt állítják, hogy maguk mögött hagyták a múltat. Egyesek azt vallják, hogy párt­juknak nincs ideológiája, és támogatják a piacgazdaságot. Mások arra a nosztalgiára apellálnak, ami egyre inkább nő az ország lakosainak körében a marxista rezsimek szociális vívmányai iránt.

A pártok a 2009-2010-es választások küszöbén

Afganisztánban 2009-ben elnöki és tartományi tanácsi, 2010-ben pedig alsóházi választásokat tartanak, továbbra is SNTV rendszerrel. Kétévi vita után a parlament nem fogadta el az új választási törvény tervezetét, ami a 249 fős alsóház számára a jelenlegi SNTV helyett vegyes rend­szerű, kiegyenlített, arányos megoldást javasolt, országos listát állítani képes pártokkal. 2009. augusztus 20-án 41 jelölt vetélkedik az elnöki posztért, közülük hatan indulnak párttámogatással, három baloldali, egy nacionalista, egy „új demokrata" és egy mérsékelt iszlám párti aspiráns.⁵⁷ Bár nem esélyesek, de így kaptak lehetőséget a pártok politikai modelljeik bemutatására. A nagy pártok nem léptek porondra, és Karzaí kihívói, Asraf Ghání, Abdullah és Ramazán Basardúszt nem rendelkeznek pártkötődéssel. Ez a választás a 2004-essel ellentétben nem etnikai sza­vazásról, hanem modellek bemutatásáról (ámbár egyik modell sem esé­lyes), hátsószobai alkukról és a regionális kontextusról szól. A választás kimenetelét eldöntő háttéralkuk kivételével ezek a témák kedvezőbbek a pártok jövőbeli fejlődése számára, mint az etnikai szavazás. A Karzaí és Abdullah, az Északi Szövetség utóda, a széttöredezett Nemzeti Egység­front kemény magja jelöltjének harca a rossz kormányzás, a korrupció, a romló biztonsági helyzet miatt felerősödő dezintegrációs folyamatoknak megfelelően Észak és Dél küzdelmévé vált.

A 3.195 tartományi jelöltből 386, alig 12%-uk indult párttámogatással. A legtöbben, 56-an az északi Balkhban és a közel ötszáz jelölthöz képest igen kevesen, 33-an a kabuli tarományban, 18-an pedig Nangarhár tar­tományban mérettették meg magukat pártszínekben. A felkelés sújtotta Núrisztán, Zábul, Uruzgán tartományokban, a Haqqání terroristák által fenyegetett Khosztban és Pandzssír tartományban senki sem vallott színt pártkötődését illetően.

Ami a tartományi tanácsi választásokat illeti, a pártok átstruktúrálódására jellemző példa az északi, multietnikus Baghlán tartomány helyzete. A 2005-ben még szignifikáns modern pártok eltűntek a küzdőtérről. A tar­tomány rivális erői, a tádzsik Dzsamí'át-i Iszlámí és az iszmáiliták pártja, a Hezb-i Paivand-i Millí [Nemzeti Összefogás Pártja] nyílt párttámogatás nélkül indították jelöltjeiket. A legtöbb jelöltet a pastun arculatú Hezb-i Iszlámí és az üzbég többségű Hezb-i Dzsonbes-e Millí [Nemzeti Moz­galom Pártja] indította, és megjelent öt tizenkét imámos síita (zömmel hazara tagságú) párt, noha 2005-ben még egyikük sem volt számottevő a tartományban. Ez mutatja Irán növekvő befolyását a térségben a többpó­lusúvá váló küzdőtéren, de azt is, hogy Karzaí vezetőik lekenyerezésével számított a hazara voksokra. Baghlán az ellentétek tartománya. A szava­zást megzavaró, legdurvább szimultán támadásra, a legtöbb merényletre, a tartomány északi részén került sor, itt a legalacsonyabb a részvételi arány, míg az iszmáilita és hazara körzetekben (Dósí, Khindzsán, Tala va Barfak) kiemelkedően magas.

A jelenlegi klíma azonban még nem kedvez a pártok fejlődésének. Nem alakult ki közvetítő szerepük a kormányzat és a társadalom között. Egyik oldalon sem örvendenek túlzott népszerűségnek. Mivel nem sike­rült az emberekkel megismertetni magukat, a pártokat illetően igen sok téveszme és manipuláció van forgalomban.

A tálibok vagy más iszlamisták bevonása a kormányba paradox módon minden pártellenességükkel egyetemben kedvezne a pártoknak, hiszen akkor markánsan megfogalmazhatnák magukat és programjukat valami ellenében. Ugyanilyen antitémát képeznek a külföldi erők, amelyeket hét éve még felszabadítóként üdvözöltek, ma már viszont megszállók, akiknek ellenében a kialakuló nemzeti egységet a politikai pártok is meglovagolhatják.

Ebben a közegben a politikai pártok fejlődése ismét stagnálni látszik, és „a civil társadalom" nem a pártok szervezőereje, hanem annak révén külső erők a pártokat igyekeznek meggyengíteni. A gyenge állammal szemben a nem-állami szereplők egyre szélesedő táborában nem a civil szervezetek és politikai pártok küzdenek vállvetve más nem-állami szereplők: vallási hálózatok, terrorszervezetek és „üzleti vállalkozások" hálózatai ellen, és nem utóbbiak pénzelik a pártokat (legfeljebb a maguk által létrehozottakat),⁵⁸ hanem a civil szervezetek kontra politikai pártok kívülről szított iszapbirkózásának állóvizében kárörvendő harmadikként az utóbb említett veszélyes hálózatok erősödnek. Afganisztánban a kö­vetkező évtizedeket sem az állami és nem-állami szereplők egymással vívott harca fogja jellemezni, hanem a politikai pártok, valamint a vallási és terrorszervezetek, bűnözői szindikátusok immár egymás ellen folyta­tott küzdelme.

A társadalom hagyományos elemei maradtak a fő szervezőerők, és a modern pártok is hagyományos köntöst öltenek. Ugyanakkor az állam gyenge marad vagy teljesen dezintegrálódik. Ennek következtében a nem-állami szereplők jelentősége felértékelődik. Egyes nem-állami szereplők – vallási hálózatok – irtják azokat a struktúrákat, ahol a pártok erőt gyűjtve megbújnának.⁵⁹ Más – törzsi, etnikai – struktúrák szere­pének erősödése felértékeli a pártokat is. A baloldal és az iszlamisták küzdelméből egy harmadik erő, a nacionalizmus emelkedik ki, ahogyan azt Kurdisztánban, Beludzsisztánban és Pakisztánban is látjuk. Pa­kisztánban a nacionalizmus előretörésével a pastunok többé már nem lesznek a hidegháború vagy az iszlamisták túszai. Ez Afganisztánban is új impulzust ad a pártok fejlődésének, s a bipoláris struktúrát tripoláris szerkezet válthatja fel. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a politikai skála kiegyenlítődését. Megállapíthatjuk, hogy hosszú távon a pártok jövője biztatóbb, mint középtávon. A pártoknak Afganisztánban van jövőjük.

 

Jegyzetek

1 Fiatal korában Hekmatjár maoista, Masz'úd pedig pályája kezdetén parcsami volt.

2 Míg ezek is etnikai alapon szerveződnek, az etnikai identitás nem jelent fel­tétlenül nyelvi azonosságot. A kurd dialektusok között olyan erős az eltérés, hogy nem is értik egymást, a szeraikí és brahuí nyelvűek is beludzsnak tekintik magukat, pártjaik perzsa és urdu, vagy éppen angol nyelven politizálnak.

3 Ghubbár az alkotmányos mozgalmat Dzsamíát-i Szirrí-je Millí-nak [Titkos Nemzeti Társaság] nevezi. Mír Ghulám Muhammad Ghubbár: Afghánisztán dar maszír-e táríkh [Afganisztán a történelem útján], Kabul, 1346 (1967). 717.

4 Mohamed Iszmáíl Akbar: Ráh-i Ájanda [A Jövő Útja] (dari nyelven), Kabul, 2006. 1.

5 A dzsirga a törzsi tanács, amelynek minden felnőtt egyenlő szavazati joggal rendelkező tagja. Ez a „törzsi demokrácia" legfőbb intézménye. Ezért a totalita­rizmusra törekedő iszlamisták a törzsi tanácsok ellenségei.

6 Önkormányzatok, törzsi és faluközösségi tanácsok, törzsi milíciák és falusi segédrendőrség.

7 1893-ben az Abdurrahmán emír afgán uralkodó és Sir Henry Mortimer Durand által az Afgán Királyság és a Brit Birodalom között aláírt szerződés szerint (amely a brit-indiai gyarmatbirodalom és Afganisztán között a Durand-vonalnak nevezett tűzszüneti vonallal ideiglenesen osztotta meg a pastun törzseket), legkésőbb száz év múltán az elcsatolt területeknek vissza kellett volna kerülniük az anyaország­hoz. A brit birodalomhoz került pastun törzsi területeket öt központi irányítású, Londonból kinevezett politikai megbízott irányítása alatt álló törzsi ügynökségre osztották. Idővel számuk hét lett. 1947, Pakisztán megalakulását követően sem integrálták őket a pastunok által lakott Északnyugati Határtartományban, hanem szövetségi irányítás alatt maradtak.

8 Ghaffar Khán (1890-1988). Az indiai antikolonialista mozgalom, a pastun nem­zeti mozgalom veteránja, a „határvidék Gandhija", a pastun nacionalizmus atyja.

9 1947-ben Raszúl Pastun alapította Kandahárban pastun irodalmi, nyelvművelő mozgalomként. Később vezetője Núr Mohamed Tarakí lett. 1953-ig működött. Sokan az első afgán pártnak tartják. Nézetünk szerint ezek a csoportok csak pártmagvak voltak.

10 A nőknek először az 1924-es alkotmány biztosított választójogot, ezt az 1931-es alkotmány visszavonta, majd 1959-ben ismét választójogot kaptak.

11 Amin Saikal: i.m. 155.

12 Rubin, Barnett R.: The Fragmentation of Afghanistan, Yale University Press, New Haven, 1995. 47.

13 Halliday, Fred and Zahir Tanin: „The Communist Regime in Afghanistan 1978­-1992: Institutions and Conflicts." JESTOR Europa-Asia Studies, Vol. 50., No. 8. 1998. december, 1357-80.; 1359.

14 Glatzer, Bernt: „The Pashtun Tribal System" in: Pfeffer, George and Deepak, Kumar Beheera (eds): Concepts of Tribal Society, Contemporary Tribal Studies, Vol. 5., Concept Publishers, New Delhi, 2002.

15 Dupree, L.: „A Communist Label is Unjustified. A Letter to New York Times", New York Times ,1978. május 20. 11.

16 Die Zeit (Hamburg), 1978. június 9. 4.

17 Selig Harrison: „The Shah, Not the Kremlin Touched the Afghan Coup", Wa­shington Post, 1979. május 13.

18 Selig Harrison: „Afghanistan. Soviet Intervention, Afghan Resistance and the American Role", in: Michael Klare – Peter Kornbluh (eds): Low Intensity Warfare. Counterinsurgency, Proinsurgency and Antiterrorism in the Eighties. Pantheon Books, New York, 1988.

19 New York Times, 1978. május 18.

20 Zbigniew Brzezinski: Power and Principle. Memoirs of the National Security Adviser 1977-81. New York, 1983. 356.

21 Reiszner, Igor: Razvityije feodalizma i obrazovanyija goszudarsztva u afgancev. Nauka, Moszkva, 1954.

22 A nomád törzsek szabadon legeltethetnek a művelés alatt nem álló állami földeken.

23 A vallási hálózatok sokkal gyengébben voltak mint Közép-Ázsiában, Iránban vagy Pakisztánban, ám a diffúz társadalmi struktúrájú országban mégis a legna­gyobb szervező erőt jelentették.

24 Steve Coll: Ghost Wars. New York, 165.; Mohammad Iszmá'íl Akbar: Faszl-e Ákher. Pesávar, 2003. 382. és 140.

25 A Hezb-i Iszlámít két tanzímba szervezték Gulbuddín Hekmatjár és Júnusz Khálisz vezetésével. Míg a Hezb-i Iszlámí katonai szárnya Hekmatjár vezetésével harcol a Karzaí kormány és a nemzetközi szövetségesek ellen, politikai szárnya re­gisztráltatta magát, és informálisan a legnagyobb képviselő csoporttal rendelkezik az afgán parlamentben. Júnusz Khálisz halála után tanzímjának katonai szárnya a Tora Bora Front fia, Anvar Ul-Haq vezetésével a tálibok oldalán harcol, politikai szárnya ugyanakkor beépült a keleti Nangarhár tartomány közigazgatásába.

26 Yusufzai, Rahimullah: „Influence of Durrani-Ghilji Rivalry on Afghan Politics", in: Afghanistan: Past, Present and Future. Islamabad, 1997.

27 Qánún-e Aszászí-je Dzsumhúrí-je Afghánisztán [Az Afganisztáni Köztársaság Alkotmánya]. Kabul, 1356 (1987).

28 Sokan nem ismerik el teljes körű párttörvényként, ezért említik a 2003-as törvényt az első párttörvény gyanánt. Azzal érvelnek, hogy a gyakorlatban meg­maradt az állampárti funkció, és a többpártrendszer csak csíráiban, irányítottan és ellenőrzötten, a korábbi állampárt árnyékában működhetett.

29 Fred Halliday: „Revolution in Afghanistan", New Left Review, No. 112. 1979. november-december. Lásd: http://home.comcast.net/~platypus1919/hallidayfred_afghanrev1978_NLR10901.pdf.

30 Milíciák, hadurak, tanzímok, vallási alapítványok, bűnözői szindikátusok. Gyakran párhuzamos adminisztrációt működtetnek az általuk ellenőrzött terü­leteken.

31 Ulumí bírta rá 1992-ben a laskargahi volt khalqí milíciákat, Khán Mohamed és Allah Núr szervezeteit, hogy a Dzsamí'áttal együttműködjenek, ne harcoljanak a mudzsáhíd kormány ellen.

32 Az iszlám szinkretikus, népies irányzata szentek és sírok kultuszával, preiszlám hagyományokkal, szúfí dervisrendekkel, Mohamed próféta kultuszával. Az iszlám legrugalmasabb, legtoleránsabb irányzata.

33 1867-ben az észak-indiai Deóbandban alapította Maulana Mohamed Qászim Nanutáví és Maulana Rasíd Ahmed Gangulí. A brit gyarmatosításra adott válasz­ként létrejött purifikátor, Nyugat-ellenes mozgalom. Célja a Mohamed próféta korabeli egalitárius iszlámhoz való visszatérés. Politikai szervezete a Dzsamí'át-i Ulama-i Hind volt, amely ellenezte a szubkontinens megosztását. A pakisztáni madraszák 64%-a deóbandí. A deóbandí iskolához tartozó Maulaví Fazl Ur-Rahmán, a pakisztáni Dzsamíát-i Ulama Iszlámí vezetője részt vett az afganisz­táni tálib mozgalom kibontakoztatásában. Zia Ul-Haq pakisztáni katonai diktátor (1977-1988) is deóbandí volt. Pakisztánban a Tahrík-i Nifáz-i Saríát-i Mohammadí (a Mohamedi Törvénykezés Kikényszerítésének Mozgalma) elnevezésű radikális szervezet (más néven a pakisztáni tálibok mozgalma) is deóbandí. Ez az irányzat a síitákat nem tartja muszlimoknak, a népi iszlám hagyományait „pogány prakti­káknak" hívja, és a nőkről alkotott nézetei is megegyeznek a tálibokéval.

34 Egyes tálibok 2005 után jól kihasználták a választási lehetőségeket, bejutottak a törvényhozásba, egyikük, a tálibok zábuli rakétás mollája a 2009-es elnökvá­lasztáson is indult.

35 Antero Leitzinger: „The Roots of Islamic Terrorism", The Eurasian Politician , 5. sz. 2002. április-szeptember.

36 A nemzeti kérdés elé helyezett osztályharccal vagy a nacionalizmust tagadó iszlám politikai vízióval.

37 Vaknin, Sam: „Afghan Myths. An Interview with Anssi Kullberg". http://samvak.tripod.com/pp100.html

38 Sahnaváz Tanaí védelmi miniszter 1990 márciusában puccsot kísérelt meg Nadzsíbullah elnök ellen a khalqí tisztek bebörtönzése, a pastun törzsi határőrség lefegyverzése, az északi nemzetiségi milíciáknak a fegyveres erőkbe történt kooptálása elleni tiltakozásul. A puccs leverését követően a puccsista tisztek, köztük pilóták gépeikkel együtt Pakisztánba menekültek. A Békemozgalom 1991-ben Ravalpindíben alakult. Elnöke Sahnaváz Tanaí. Ez a szervezet látta el pilótákkal és más tisztekkel a tálibokat.

39 Gilles Dorronsoro: La révolution afghane: des communistes aux taliban. Karthala, Párizs, 2000.

40 A törzsi tanácsokban, dzsirgákban közmegegyezéssel, nyílt szavazással döntenek. Minden szavazat egyenlő.

41 Abú Ala' Maudúdí (1903-1976) szunnita fundamentalista iszlamista politikus. 1941-ben az indiai Dzsamíát-i Iszlámí megalapítója és elnöke. 1947-től 1972-ig a Dzsamíát-i Iszlámí Pákisztán elnöke volt.

42 A Szvát völgyében fekvő Matta körzetben a helyi tálibok a föld nélküli zsel­léreket szervezték a földesurak ellen. Jane Perlez and Pir Zubeir Shah, "Taliban Exploit Class Rifts in Pakistan ", New York Times, 2009. április 17.

43 Az 1996 szeptemberében, Kabul elfoglalása előtt meggyilkolt katonai veze­tőjüket, Molla Bordzsánt kivéve.

44 Dr. Fazal Ur-Rahim Marwat – Dr. Parvez Khan Tarun: „The Rise of Taliban in Afghanistan and their Impact on Pakistan", Afghan Studies Journal, No. 2. Peshawar, 2000.

45 Az ENSZ égisze alatt 2001 decemberében megrendezett bonni konferen­cia vázolta fel a politikai intézmények rehabilitációjának ütemtervét: rendkívüli nemzetgyűlés, majd alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását új alkotmány elfogadására, elnöki, törvényhozási és helyhatósági választások megrendezését. Elnökválasztásra először 2004-ben, majd 2009-ben került sor. Tartományi taná­csokat 2005-ben és 2009-ben választottak. Parlamenti választásokra 2005 után 2010-ben kerül sor. Helyhatósági választásokat nem tartottak.

46 Single Non Transferable Voting (egyéni át nem ruházható választási rend­szer), ahol nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők indulhatnak. Ez a kor­szerűtlen rendszer csak Jordániában, Vanuatun, a Pidkin-szigeteken és részben Tajvanon honos. Nem korlátozza az indulók számát sem. Nincs bejutási küszöb. A többképviselős választókerületekben a szavazatok sorrendjében igen eltérő eredménnyel be lehet jutni a törvényhozásba.

47 Törvény a politikai pártokról, második fejezet, 6. cikkely.

48 Article 3 of the Constitution, http://president.gov.af/Contents/68/Documents/199/ChapterOneConstitutionState.html. Article 12 of the Political Parties' Law, http://www.afghan-web.com/politics/parties_law.html

49 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame or New Beginning? 21 July 2005, Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work , 15 May 2006.

50 Júnusz Qánúní, Latif Padrám, Iszháq Gailání és Fárúq Nedzsrábí. Ugyanak­kor Mohaqqiq a Vahdat-i Iszlámí-je Mardom, Dosztum a Dzsombes-e Millí elnöke s egyben nemhivatalos jelöltje volt.

51 A politikai pártok közül a Maház-i Millí vezette a Karzaí melletti kampányolást. Számos kisebb párt is támogatta, amelyek aktívan kampányoltak mellette.

52 A pastunok az ország lakosságának mintegy 55%-át, a tádzsikok 19%-át, az üzbégek 9%-át, a hazarák 8%-át, a csahar ajmakok 4%-át, a türkmének 3%-át, a beludzsok mintegy 1%-át alkotják

53 Az Iránban élő afgán menekültek szavazataival lett a harmadik.

54 William Maley: „Fledging Democracy a Target for Destruction", The Australian, 2006. szeptember 12.

55 Crisis Group Asia Report No. 101, Afghanistan Elections: endgame orNew Beginning? 21 July 2005., Crisis Group Asia Report No. 116, Afghanistan's New Legislature: Making Democracy Work, 15 May 2006.

56 Az iráni kormány 1980-ban 86 síita afgán szervezetet nyolc tanzímba szerve­zett, ekkor vesztek el a síita ellenállás baloldali és mérsékelt irányzatai.

57 Habíb Mangal a Nahzat-i Farágírán [Demokratikus Mozgalom], Sahnaváz Tanaí a Da Szóleí Ghórzang [Békemozgalom], ANDP parcsamí és khalqí utódpár­tok, Mahbúbullah Kusání egy régi maoista új pártja a Hezb-iÁzádegán [Szabadok Pártja], Sah Mahmúd Popal a Hezb-i Szolh-e Millí Iszlámí-je Afghánisztán [Afga­nisztáni Iszlám Nemzeti Békepárt], a 2004-ben is indult Latíf Pedrám a Nemzeti Kongresszus, Fárúq Nedzsrábí a Hezb-i Isztiqlál [Függetlenség Pártja] jelölésével. Popal kivételével mindnyájan pártelnökök.

58 Ezek Afganisztánban nem politikai befolyásuk kiterjesztésére hoznak létre pártokat, hanem kényszerűségből, magánmilíciáik legalizálására.

59 Ez tapasztalható az Afganisztán és Pakisztán határán elterülő törzsi ügy­nökségeken, ahol az iszlám szélsőségesei kiirtják a modern politikai pártok, elsősorban az Avámí Nemzeti Párt képviselőit.

Kristó Nagy István: Az ám, Hazám! Örökségünk, Trikolor Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008.

„Jól tudom, hogy minden szavam, jelzőm vitatható, de nem irodalomtörténetet írok, hanem esszét, tehát kísérletet teszek az igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésre, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen – van valami."

Ördögh Szilveszter írta a szerzőről, a szerkesztőségi íróasztalnál ülő kéziratolvasóról: „Arra gondolok, hogy Kristó Nagy István meg akarta adni […] a vidéki középosztálynak, a középosztályi értelmiségnek a becsületét. S ez sem tipikusnak, sem hivatalnokinak nem mondható." E mondat mögött ott van a magyar XX. század ismerete és az egész életmű nagyságának mélységes elismerése, megbecsülése, a szerző iránti tisztelete és – leírom, mert megtapasztaltam – szeretete. Ördögh Szilveszter szemében Kristó Nagy István „a sajnálni valóan szerethető – vagy szeretni valóan sajnálható […] középosztályból" jövő sokoldalú humanista tudós, gyógyszerész, az irodalom és a művészet történeté­nek ismerője, ismeretterjesztő, jelentős művek fordítója, az induló fiatal tehetségek segítője, vagy egyszerűen: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő mai ember. Nagy és példa értékű mind az eddigi, immáron gazdag életművé érett, reánk hagyott örökség, mind a szerző élete, munkássága.

Kristó Nagy István lakásában értékes festmények, rajzok, szobrok, könyvek tekintenek le évtizedek óta arra a sok barátra és látogatóra, akik otthon érzik magukat e gazdag érzéki, érzelmi, és gondolatgyűjtemény­ben, amely egyben óriási nyitott ablak is a magyar, az európai és a világ­kultúrára. Ebben a légkörben mintha minden korlátjától megszabadulna a gondolat és a képzelet. A könyvekből más-más nézőpontok, világ- és emberképek lépnek elő. Összetartozva is küzdenek egymással, s küzdve is összetartoznak, mint az egész részei. Itt vannak a jóság képviselői, de a gonoszságéi is, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek; nem született jók vagy gonoszok, hanem azzá lettek: „jó emberekké" vagy „bukott an­gyalokká". Az ember pozitív vagy negatív teljesítménye egy humanista értékrend alapján elismerendő és tudomásul veendő akkor is, ha az ember egész életére a negatív, vagy éppen a pozitív a jellemző. Egyik sem oltja ki a másikat. Ezért idegen Kristó Nagy István számára az akár pozitív, akár negatív előítéletes általánosítás. Nem írja le, hogy milyen az ember, a nép, milyenek a németek, olaszok, románok, szlovákok, zsidók, cigányok, magyarok. Nem zárja be az egyes embert valamilyen végleges kategóriabörtönbe, amely mód a tekintélyelvű ideológiák és diktatúrák sa­játja. A szavak is tettek: „szótettek" (a nyelvészet és a lélektan használja is ezt a kifejezést), alkalmasak a bántásra, megsemmisítésre, rossz hírbe keverésre, sőt a valóságos megsemmisítés előkészítésére, ahogy ez a történelemben, a mi közelmúltunkban is nemegyszer megtörtént.

Kristó Nagy István válogatása sokszínűségében és a ritka kordoku­mentumok, tanulmányok lelkiismeretes összegyűjtésében otthonának hangulatát idézi. Ott vannak a megmentett, megtalált, megírt, de meg nem jelent, megszerkesztett dokumentumok is, amelyek a magyar közelmúlt nagy kincsei, forrásai. Például „A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve", amelynek „jó része elveszett […] 1945 elején, […] jó barátom, Jászberényi Károly, a romok között ismerte fel a jegyzőkönyv szétszórt lapjait" – írja a szerző. Nagy érték a tanú és a „szemtanú" élő hitelességével és páratlan dokumentáltságával megírt, patikamérlegen nem mérhető „A nyilasok" c. tanulmánya is, amely nem csupán a nyilasokról szól, hanem az akkori magyar társadalom egészéről, arculatáról. Nyomon követi benne mind a magyar, mind a világirodalom legnagyobbjainak mai munkásságát. A válogatásban ott van „A népi írók és híveik", (a népi fogalmának, történelmi értelmének tisztázásával); a „Krúdy régi Pest-Budája", „Az igazi Németh László," és a „Kertész és a gyilkosok" című tanulmánya is. Megjelennek a magyar írók nevei, akiket Kristó Nagy 22 éves kora óta (a lillafüredi írói értekezlettől kezdve) szinte egytől egyig személyesen is ismert. Megjelennek a korabeli események, írói teljesítmények, vállalt szerepek, összeütközések – a változások szövedékében.

Kristó Nagy István számtalan fontos esemény tanúja volt.

„[…] a zsidóság kiirtását 1944 előtt ép ésszel senki elképzelni nem tudta" – vallja egy helyütt. „(A BBC adásait rendszeresen hallgattam, s azokban szó sem volt a később holokausztnak nevezett népirtásról. 1943 elején kíváncsiságból egy ifjúsági csoporttal együtt magam is találkoztam Szálasival, aki a zsidóellenes intézkedések maximumaként a kitelepítést nevezte meg; igaz, én viszont szemébe mondtam, hogy ha netán – Isten őrizzen! – hatalomra jut, fel fogják akasztani.)" Így működött a 23 éves Kristó Nagy kategorikus imperatívusza.

Kristó Nagy úgy tanítja a vele kapcsolatba kerülőket, hogy nem tanít, hanem inkább mutat, felmutat, kérdez. Az első vagy második mondata: „Most min dolgozol?" „Mert dolgozni kell!" Igazi tanáregyéniség. Ezért volt bennem mindig boldog szégyenkezés, amikor egy-egy új munkáját évtizedeken át változatlan tartalmú, de kissé más szöveggel, finom, megfoghatatlan iróniával így dedikálta nekem: „Örök tanáromnak, Kristó Nagy István." Kíméletlen szeretettel szigorú. Kíméletlen a hibák, a pon­tatlanság, az egyoldalúság, a lustaság, a tudatlanság, a hamisítás, az aránytévesztés, az érzéketlenség bírálatában, s szeretettel szigorú az igazi munkát végző, küszködő emberhez.

A válogatás

Kristó Nagy István tudja és tanítja, hirdeti, hogy „Historia est magistra vitae." Végül is mindent a történelemből tudunk, mindennek van története, s mindennek a lényege saját történetéből ismerhető, sejthető meg; az ember maga is történelmi jelenség.

A megismerés számára nélkülözhetetlen az elvont gondolkodás, az elvont fogalmak használata. A megismerés kiindulópontja azonban a konkrét történelmi jelenségek vizsgálata.

Ezért is fontos módszertanilag a könyv első tanulmánya, amelynek címe: „Töri".

„Amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe, s ezt, mintegy belülről kibontva, racionálisan magyarázza" – idézi Kerényitől egyetértőleg Kristó Nagy, amit azonnal ki is bont, megmutat a külön­böző korok, emberi sorsok, gazdasági, politikai, szociológiai, kulturális elemzésével. A mítoszt nem kell és nem lehet eldobni, de összekeverni és helyettesíteni sem lehet és szabad a tudománnyal, a racionalitással. Mindegyik létezik a másik nélkül is, csak az ember nem létezik – a mai napig – a kettő nélkül. A mítoszok egy részéből a művészet táplálkozott, s ez a fajta tudás a racionalitás és az érzéki megjelenítés mestersége révén az ember önmegismerésének fontos eszközévé vált. Ezután az embert már nem mitizálni kell, hanem a mítoszokat kell emberiesíteni, a humánum szolgálatába állítani. Egyébként sincs nagyobb rejtély, csoda mint az ember és a világ.

„Nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények, […] hanem a közösségi történetek vagy a művészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És […] nemcsak pl. Mátyás király és a róla író Vasvári, hanem a bűnözők is érdekesek egy társadalom múltjára nézve." De az ember „miként szóljon igazi felháborodással a közelmúlt történel­mének fasiszta megítéléséről, ami – sajtószabadságunk nagyobb dicsőségére – egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal mindeddig visszhangtalanul: »Budapest száznyolc napon keresztül védte Európát […] egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben«. Józsa Béla sorai ezek, abból az emlékkönyv­ből, amelyben az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcba vetett, kisszámú életben maradt diák számol be arról az iszonyatról, amibe belekerültek. Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót! […] Ugyan­akkor szinte hőskölteményt ír egy Ausztráliában talán még mindig élő volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait stb. Ez is egyfajta történetiség." (Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása, Budapest, 1999.)

Kristó Nagy rámutat a szemrebbenés nélküli hamisításokra is. Veres Péter A paraszti jövendő című, újra megjelentetett könyvének kiadói megjegyzése szerint:

„Veres Péter ezt a művet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a művében […] Itt jegyzem meg, hogy, a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életműsorozatában már szerződése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemű fiától, és több mint tíz évig fektette […] A paraszti jövendő nagyszerű szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba […] Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: ők jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerből jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezőgazdasági szakértőtársuk jóvoltából fel­virágzott a magyar föld ügye, és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történelmi ada­lékként, hanem konkrét termelési tanácsaival […] egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista)."

A történelemmel kezdi tehát Kristó Nagy a gyűjteményes kötetet, s ebben benne van az a módszer és szemlélet, amellyel a szerző dolgozik, amellyel a világhoz, az emberhez, az igazsághoz, a humanizmushoz közelít – az emberi tisztesség, a humánum értékeinek védelmében. Az is kiderül, hogy a magyar irodalomnak és a kutatónak van folytatható vonulata, miközben a nem folytatható, a konkrét ismeretekre, tudo­mányra fittyet hányó is része saját történelmünknek, s a folytatható is – akarva nem akarva – reflexiója a nem folytathatónak, tehát ismerete fontos. Mindezek történelmietlen számbavétele, vagy megkerülésük félreértésekkel, hamisításokkal, mindent egybemosó általánosításokkal, hajbókoló tekintélytisztelettel, előítéletekkel jár (ez utóbbiakhoz kiváltképp nem szükséges semmiféle munka, erőfeszítés), s a történelem szinte rázuhan az emberekre, mielőtt kezdenék azt megérteni. Kristó Nagy munkája abban segít, hogy egyre inkább valóságos, eredeti arányaiban-aránytalanságaiban, fényeiben-árnyaiban láthassuk mi, olvasók az örökségünket, önmagunkat. Időről-időre újra kell írnunk, vizsgálnunk, értelmeznünk történelmünket, miként újra és újra le kell fordítanunk az egykor már jól lefordított értékes műveket is, mert a világ, a történelem, a nyelv, az értelmezés határai és lehetőségei változnak, a kutatások új összefüggéseket hoznak napvilágra. Ha ezt tesszük, akkor kiderülhet, hogy a jó hagyományaink is sokkal gazdagabbak, mint hittük. Ezzel azonban az is kiderül, hogy tudatlanságunk, előítéleteink, lustaságunk, korlátaink, s mindezek nem-ismerete erősebb, mint gondoltuk. S talán az is világosabb lesz, hogy mi, és miért nem jut el a tananyagokba, az iskolákba.

E kitűnő válogatásból az olvasó tetszése szerint választhat – magam is ezt teszem, előrebocsátva, hogy ez nem értékítélet. Három esszét tartok kiemelendőnek: „Klebelsberg és kora", „Az igazi Német László", „Kertész és a gyilkosok".

„Klebelsberg és kora"

Kristó Nagy sokat idéz Klebelsbergtől, akinek szövege a kor, az ural­kodó magyar korszellem, az uralkodó politika sűrítménye.

„A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a »kultúrfölény« jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyar­országot […] A »kultúrfölény« legfőbb apostola Klebelsberg Kuno miniszter volt." A neonacionalizmus című kötetben (Athenaeum, Budapest, 1928) Klebelsberg „elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek »eszmei alátámasztásáról« s gondoskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egyházi körök – a Bethlen-féle »konszolidáció« azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros […] konglomerátumból egységes »nemzeti ideált« alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapította meg: »Napirenden volt egymás sivár okolása és a kiegyezés korának szigorú elítélése, anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen-kabinetnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja […] Sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem.«"

„Érdekes, hogy Klebelsberg elismeri az ellenforradalom eszmei csőd­jét" – jegyzi meg Kristó Nagy.

„Az ellenforradalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett […] elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a »kiművelt emberfő«, jobbnak látta kereken elutasítani; az ellenforra­dalom nacionalizmusát azonban »neonacionalizmus« néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforradalom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert az a feudális-klerikális és tőkés világ (melytől a Bethlen-kormányzat nagymértékben függött), nem nézte fenntartás nélküli rokonszenvvel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideo­lógiájára. Ezért kell megvédeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább. Az »új« szellemet viszont a fasizmus felbukkanása jelenti."

Ennek az „új-magyar" ideológiának a megformálására azután Gömbös vállalkozott.

Az alábbiakat érdemes hosszan idézni a szerzőtől:

„Klebelsberg »neonacionalizmusa« nemcsak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, propaganda, sőt, a testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-kor­szak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fogalmazott; egyszerre volt európai és »fajmagyar« – konzervatív, de bizonyos mértékig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágukat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékenységet. […] ugyanebben a szellemben dolgozott […] Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Korniss Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz László. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István […] Milotay István […] Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, magyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről […] A példa […]: Mussolini fasizmusa."

A kultúra területén is voltak megkötések: „A magasabb műveltség természetesen továbbra is az úri osztály előjoga lehet." Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a magyar műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezeté­se szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy egy politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa." Ez volt a célja Klebelsberg ösztöndíj-javaslatának is, a „magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetése" céljából.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideo­lógusai közül! ő legalább az iskolák ezreit építette. Persze, kinek a pén­zén? Az iskolák épületei, felszereltsége szomorú volt, szociológiája még inkább. Az iskolaköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el. A lakosság több mint felét kitevő szegényparasztság és munkásság gyermekei a középiskolákban tanulóknak csak huszad részét tették ki. A szegényparasztság tíz-tizenhét éves gyermekei közül csak minden ötszázadik juthatott középiskolába, minden ezerháromszázadik került főiskolára. (Most veszem észre, hogy nem használtam idézőjelet Kristó Nagy szövegének idézésekor, mert annyira magaménak éreztem, én is ebből az „alvilágból" érkeztem.)

A legmagasabb szintű oktatás színvonaláról Klebelsberg azt mond­ja: „Azok jó kétharmad részének, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk" […] az elégségesek és a gyenge közepesek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti […] Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tudományos működésük. […] Az előadások sokszor sztereotip ismétlésekké válnak […] a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra." „Pedig e nyilatkozat idején (1927) még nem is volt olyan súlyos a helyzet, mint pár év múlva a gazdasági válság alatt, amikor is az állástalan diplomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb" – fűzi hozzá Kristó Nagy István.

„A nevelés második központi gondolata: »Vesszen Trianon!« […] A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, könyvekben, gyűléseken és főként az iskolákban. Minden gyerek megtanulta, hogy kiváló, hős nemzet tagja, mely igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulása miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellenségei Trianonban megfosztották ősi birtokától; az ország javarészét odaadták a tótnak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabb rendű népek s ráadásul sanyar­gatják rabságban élő magyar véreinket. De van Isten és eljön még a leszámolás órája."

Ezt a nevelést szolgálta a katonai nevelés, a leventeoktatás. (E so­rok írója életkoránál fogva is részese volt ennek.) Talán sokat idéztem, de azért tettem, mert a történelmi tévhitek még élnek, sőt, erősödnek. Felmérések tanúsítják, hogy ennek több oka is van: a magyar jobboldal egy részének tudatos politikai munkája, s az is, hogy munka, erőfeszítés nélkül egyszerűbb az önállóság látszatát keltő véleményt nyilvánítani. A „ködevők" és a gátlástalan, a hazugságot a politizálás tudatos módsze­révé tevő „habzó szájúak" pedig egyaránt szembefordulnak a realista humanistákkal.

„Az igazi Németh László"

Ennek az írásnak a címe nem csupán „provokatívnak tetsző" – amint Kristó Nagy írja -, hanem valóban az is: vitát vált ki s új megközelítési utakat kínál Németh László munkásságáról, életének árnyaltabb, ponto­sabb megértéséhez. „Mi az, ami az »igazi« Némethtel kapcsolatosan más hangsúlyt kívánhat? […] egészen rendkívüli tehetsége […] szemé­lyisége, végletes (mondhatni végzetes) szubjektivitása." Nem hagyható ki a vizsgálódásból „személyiségének még a »készülődést« is megelőző szakasza sem. E sorok írója meri állítani, hogy mindenkinél jobban ismeri őt" – írja Kristó Nagy.

Németh László apjától tanulta el a „szakadatlan munkát, ám ötven percenként (mint egy tanóra után) tíz perc szünet beiktatásával. »író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi« – idézi a szerző Németh-et.

Németh másik jellegzetes vonása a „dacos következetesség." Ez vi­láglik ki saját „kommunista kaland"-jából, gondosan megírt és elmondott 1919. május 1-jei beszédjéből, pedig „április legvégén már úgy festett, hogy a proletárdiktatúra összeomlik." (A beszéd „kéziratát szinte csodával határos módon találtam meg 1945 február végén a Törökvész úti Németh villa romhalmazában, melynek közlését 1981-ben engedélyezte.") A felelősségre vonást nem is kerülhette el.

„Ekkoriban a döntő szellemi hatás, mely e beszéd elején is feltűnik, Adyé, ami korántsem annyira magától értetődő, mint ma hinnők. Ady gyakorlatilag a harmincas évek második feléig feketelistán volt […] baloldalinak, dekadensnek számított, s ezt az elbírálást Makkai Sándor, erdélyi református püspök úttörő könyve, a Magyar fa sorsa szüntette meg. Tankönyvekbe is csak ezután került be. De a fiatal Németh már a háború alatt Ady hívévé lett, s ebben határozottabban polgári liberális gondolkodású, felvilágosultabb középiskolai osz­tálytársainak hatása is közrejátszott. Ám e jórészt zsidó diáktársak kedvező befolyását megrendítette, hogy egyikük elárulta: mintegy »összeszövetkeztek« ellene, mert nyomasztó fölényét, amely a tanári kar értékelésében is tükröződött, ellensúlyozni akarták. Ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők."

Ezt a „traumát" az 1943-ban írt Homályból homályba c. kötetében „rögtön helyére is teszi…" – írja Kristó Nagy.

Ady költészete mellett hatott rá Móricz és Szabó Dezső prózája is. Az olvasónak azonban az is feltűnik, hogy József Attiláról furcsán hallgat, vagy ha nem, akkor idegenkedik el- vagy felismerni szellemi teljesít­ményét. Mintha egy másik „Ady-sorsú" költő lenne. Ez a vita máig tart. Miként is lehet valaki egyidejűleg Ady híve és József Attila elutasítója?! Miféle rejtély ez? Vagy inkább merev fogalmaink, netán előítéleteink áldo­zatai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy a személyes negatív élmény és az általánosítás között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés, hogy a tudományos, a józan gondolkodás az elveket, a törvényeket nem keveri össze a benyomásokkal, s a benyomásokat nem tekinti az általánosítás szükségképpen elégséges alapjának? És ezt a hibát nem csupán azok követhetik el, akik antiszemitizmust látnak Németh László egy-egy zsi­dókra vonatkozó megfogalmazásában, hanem Németh is elkövetheti, s egyszer-egyszer el is követi, amikor ugyan tapasztalatokra támaszkodva, impressziói hatására indulatait fogalmazza meg, s ragyogó értelmét szegre akasztja. A hétköznapok pongyola nyelvezetében is gyakori ez a jelenség. Rövid turistaút után is hallani olyan mondatokat, amelyek kerek-perec jellemzik, hogy milyenek a kínaiak, olaszok stb. Az ilyen kijelentések gyakran még a benyomásoknak sem felelnek meg, hanem sokkal inkább az elterjedt vélekedéseknek, előítéleteknek.

Ebből a „bűnből" a körültekintő, vagy hivatásánál fogva is a tudomá­nyos gondolkodást gyakorló ember ki tud lépni, amikor munkája fogalmi gondolkodásra készteti. így azután az indulatból pongyolán fogalmazó ember és e pongyolaságát meghaladó ember szembe is kerülhet ön­magával (ha erre képes), ezt tudatosíthatja is, be is vallhatja, de erre képtelen is lehet. Az elemzőnek azonban mindezzel számolnia kell.

Feltételezhető, hogy emiatt nem jelent meg például Akasztófavirág című munkája, amelyet Az elsodort falu hatása alatt írt, s máig nincs tel­jes kiadása. („Megjelentetését magam javasoltam, ám a zsidó értelmiség 1919-es szerepét érintő némely részletét a kötet szerkesztője a család beleegyezésével elhagyta.") – fűzi hozzá zárójelben Kristó Nagy.

E szöveg írója pedig úgy gondolja, hogy a hiba fegyelmezetlen szó­használatunkban van, ahol összekeverednek a fogalomként használt és valamely konkrét eseményre vonatkozó, hétköznapi jelzőként, meg­szokásból használt szavak. Ezt az összemosódást, a megkülönböztetés hiányát találtam Kristó Nagy idézett szövegében is, midőn azt írja: Né­meth zsidó diáktársai összeszövetkeztek ellene, s „ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség (kiemelés tőlem – K. E.) irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők." Valóban az egész zsidó értelmiségről lenne szó?!

Ellene lehet vetni: honnan is veszem a bátorságot annak feltéte­lezésére, hogy Németh vagy Kristó Nagy ne ismerné a hétköznapi, konkrét eseményekkel kapcsolatos és a fogalmi pontosságot igénylő szóhasználat közötti lehetséges különbözőséget?! Ezt nem is állítom, de az általuk írt szövegekben mégis létezik ez az ellentmondás. Kristó Nagy írja: „[… ] a valóban ízig-vérig liberális és »európai« Kerényi – magam is tanúsíthatom szegedi előadásai vagy akár a baráti körében elmondottak alapján – sose került szembe Németh gondolatvilágával, sose tekintette őt magyarkodónak, népiesnek, antiszemitának […], mint annyian, még az egykori barátok közül is." A „sokak által fölemlegetett állítólagos antiszemitizmusának" összefüggésében pedig „hadd emeljem ki a halálig tartó barátságok közül Pap Károllyal és Sárközi Györggyel való kapcsolatokat. Pap Károlyról [Némethnek] több írása is megjelent. A legelső írásban például ez áll: »megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza […] Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak?« (Két nemzedék, 341.)"

Kristó Nagy rámutat, hogy Németh mindig együtt tárgyalja a különféle nemzetiségek, kisebbségek, etnikumok, kultúrkörök és vallások proble­matikáját. Ezért írja „Faji hibáink" kapcsán: „Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át […] Nekik csak egy­máshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán […] Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat s ami (ott ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem én híg-magyarságnak […] Vagy vaktában imádja a magyart, vagy ismeretlenül veti meg [.] Harmincmilliós sovénség […] éppúgy ennek a híg-magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság." Némethnél, „akárcsak Adynál, a »faj« az etnikumot, a nemzet egészét jelentette […], s mint Ady, legkegyetlenebbül (lusta, megalkuvó, maradi stb.) a magyar népről szólt." Kristó Nagy idézi Némethet: „Mindig testvérként hallgattam azokat, akik a magyart szépen szidták."

Az értékmentő Kristó Nagy István azt is feladatul adja a kutatóknak, hogy ne feledkezzenek meg a létező, de meg nem jelent, s még meg sem talált Németh-írásokról, s ez egyben felveti más szerzők hasonló sorsú munkáinak felkutatását és megjelentetését, köztük Kristó Nagy 1944-es, a Híd számára már elfogadott, kiszedett munkáját is. Megvizsgálandók az erősödő cenzúra idején megjelent munkák is, mert szerkesztők, cen­zorok – sokszor félelemből – beavatkoztak a szövegbe, kihagytak abból, eredeti címét megváltoztatták stb., tehát van még dolga a kutatásnak: az „ultima manus" filológiai szabályai szerint tovább kell dolgozni.

„Kertész és a gyilkosok"

A Sorstalanságról – kissé másként

„Nem igaz, hogy nem volt kritikai figyelem Kertész munkássága iránt, viszont valóban nem volt számottevő" – írja Kristó Nagy. „(Magam is szerepeltettem már vagy tíz éve a Bölcsességek könyve című antoló­giám III. – huszadik századi – idézetgyűjteményében.) A tartózkodás fő oka lehetett, hogy a keresztény magyarság és a magyar zsidóság együttélésének időnként megújuló ellentmondásos megítélése (mint például Szekfű Három nemzedékében), majd a német parancsot (és annak kiszolgálását) követő tragikus fordulat máig szinte »tabu« téma, s hasonlóképpen az német földön és Ausztriában is. Egyre kevesebb a túlélő, a középkorúak számára pedig mindez egyre el­vontabb »történelem« lesz, ami még igazi tanulsággal sem szolgál. Ezért fontos a tanúság."

Kertész szinte az utolsó pillanatban írta meg nem-heroizáló, visszafo­gott művét a zsidó lét kérdéséről,

„beleszámítva a mesterségesen generált gyűlöletet (ami ma többé-kevésbé »rejtve« jelentkezik) […] Kertész regényének fiatal hőse (regényről van szó, s csak áttételesen önéletírásról) családtalan, hazátlan, iskolázatlan […] ezért sorstalan. Sose kapott szeretetet, nem csoda, hogy maga sem szeret, se iskolát, se igazi barátokat. Ki­bontakozó szerelme is semmibe hull. Hol kap végül, meglepő módon, szeretetet? Buchenwaldban, a kórházban, ahol ápolók s orvosok em­ber-módra bánnak vele – tán ezért is vágyik vissza a felszabadulás utáni Pestről a Lágerba […] Kertész ábrázolásában van valami lassú fokozás, helyesebben a fokozatos süllyedés érzékeltetése. Vallás, haza, emlékezés értelmét veszti, csökkennek a fejadagok, nincsenek tervek, ambíciók – ez a sorstalanság állapota."

Vagy, az én olvasatomban, a regénynek ez a szála már-már a nem­lét jóságának a filozófiája, hiszen a lét rossz, a rosszal való szakítás már csak a nem léttől várható, a remény és a halál egybeesik, s nem a remény hal meg utoljára, hanem a halál reménye nyugtat, „éltet". Kristó Nagy szerint e sorstalanságra nincs kielégítő, „megnyugtató" válasz a regényben sem, de van benne erre kísérlet.

„Valami olyan értelmezés körvonalazódik, mely szerint a zsidóság helyzetének a kulcsa a »másság«. De mi lehet ez? […] a válasz a mű végén csattan, mikor is a főhős (miután minden poklot végigjárt) végül fölszabadulva, mindezt azzal summázza, hogy mindent, min­denkit gyűlöl! E két pólus között játszódik le a fokozatosan kibonta­kozó, elmélyülten ábrázolt iszonyat, s mindvégig ott az érzékenység és a racionalizmus. Ez emeli föl ezt a valóban világirodalmi rangú remeklést."

Kertész Imre filozófiájával fejeződik be a kötet, amely egyben Kristó Nagy filozófiai összegzése is. Talán – részben legalábbis – Kristó Nagy István filozófiája is. Ez jól kiviláglik abból, amit kiemel, s most már nem csupán a Sorstalanságból, hanem Kertész egész eddigi munkásságából. Az írói munkát Kertész a gályarabsághoz hasonlítja: „Alighanem korsze­rűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem." Kristó Nagy hozzáfűzi – és ez már az ő filozófiája: „Akár érdeklődik iránta, érti a világ, akár nem érti: írni kell. Írni és gondolatokat közvetíteni". Mert: „ne hódolj a hazugság szellemének: / akinek viszket, az csak hadd vakarja! / és minden látást mondjon el az ének!"

E számunk három aktuális témát vizsgál. Folytatjuk a rendszerváltás ama értelmezésének bemutatását, amely már 1988-89-ben lényegében előrelátta a tőkés restauráció összes negatív következményeit, és amely egyúttal egy közösségi-szocialista alternatívát mutatott föl a bekövetkezett katasztrofális gazdasági és szociális fejleményekkel szemben.

Az írás középpontjában Márkus Péter 1988-as előadásának bemutatása áll, amely – kritikailag – elemzi a korabeli reformprogramokat. Az előadás csaknem valamennyi veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyet a rendszerváltás után megtapasztaltunk.

1. Árugazdaság – az államszocializmus szolgája vagy sírásója?

Az ötvenes évek elején könyv jelenik meg „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban" címmel. A kiadványt J. V. Sztálin jegyzi. Az írásból – egyebek mellett – megtudjuk az alábbiakat.

„Időszerűek vállalatainkban az olyan kérdések, mint az önálló gazda­ságos elszámolás és a jövedelmezőség kérdése, az önköltség kérdése, az árak kérdése stb." Az árugazdálkodás „a gazdasági vezetőinket a termelés ésszerű irányításának szellemében neveli, és fegyelmezi őket". Megtanítja őket arra, hogy

• pontosan „számba vegyék a reális dolgokat a termelésben, ne pedig légből kapott »tájékoztató adatokról« fecsegjenek";
• „megtalálják és felhasználják a termelés rejtett tartalékait";
• „rendszeresen javítsák a termelés módszereit, csökkentsék a terme­lés önköltségét, megvalósítsák az önálló gazdaságos elszámolást és a vállalatok jövedelmezőségére törekedjenek".

A politikai gazdaságtannak – olvashatjuk a könyvben – objektív törvé­nyei vannak, amelyek emberi akarattal nem helyezhetők hatályon kívül. Az értéktörvény helyébe nem teremthető másik, új gazdasági törvény. Az értéktörvény nem alakítható át – legfeljebb a hatókörét lehet korlá­tozni. De az árutermelés nem azonos a tőkés termeléssel, nem minden körülmények között vezet kapitalizmushoz.

Az emberiség történelme során az árutermelés – úgymond – különböző társadalmak működését segítette. A szocialista rendszer működésének is lehet eszköze. A szocialista árutermelés hatóköre a fogyasztási cikkek előállítására korlátozódik. Alkalmazásának célja: a szocialista termelés fejlesztése.

Sztálin végkövetkeztetése: „Nem az a baj, hogy az értéktörvény nálunk hat a termelésre. A baj az, hogy gazdasági vezetőink és tervezőink – ke­vés kivétellel – nem ismerik eléggé az értéktörvény hatását".

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás, a rendszer stabilitása-stabilizá­lása miatt kerül szóba a gazdasági „szakszerűség" kérdése. Az érték­törvény érvényesítésének, az árutermelésnek végső soron a politikai hatalom megtámogatása a feladata.

Sztálin könyve lényegében kimondja: a gazdaság területe egy külön világ, amelynek saját törvényei vannak. Az öntörvényű áruvilággal kap­csolatban csak annyit lehet tenni, hogy behatároljuk, meghatározzuk az érvényességi körét. Megtehetjük, hogy öntörvényű működését mindenre kiterjesztjük, teljesen szabadjára hagyjuk. Megtehetjük, hogy mozgás­területét valamilyen meghatározott területre korlátozzuk. És megtehet­jük, hogy érvényesülését nullára redukáljuk. Az írás egyértelműen azt sugallja, hogy az áruvilág és az emberi világ két külön terület, eltérő szabályszerűségekkel, működési logikával. Közöttük hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony áll fenn. Sztálin mindezt a rendszer „megsegítése" érdekében hangsúlyozza. Az árutermelés puszta eszköz: a deklarált társadalmi-politikai cél eszköze. Ehhez az érveléshez, indokláshoz kap­csolódik a későbbi reformgazdaságtan jelentős része.

Mások egy másik alternatíva megjelenését vélik felismerni az áru­gazdálkodás legitimálásában és térhódításában. Egyrészt azok, akik – kritikailag – az ötvenes-hatvanas években revizionistának minősítik a Szovjetuniót („maoizmus"). Másrészt azok, akik – szintén kritikusan – valamilyen eszmére (pl. a humánum valamilyen eszméjére), az ember fogalmára, az ember filozófiai antropológiai sajátosságaira hivatkoznak („marxizmus-reneszánsz"). Harmadrészt azok, akik – pozitívan – az áru­gazdálkodásban (valamint a hozzá kapcsolódó piac- és nyereségszem­léletben) a rendszer leváltásának, az egész rendszeren való túllépésnek a lehetőségét látják.

 

Hruscsov a XX. kongresszuson – majd amikor népszerűségi problémái támadnak, később újra meg újra – elsődlegesen hatalomtechnikai meg­fontolásból leleplezi Sztálint. Ugyanakkor a sztálini koncepcióhoz való viszonya érdekesen – „kétlelkűen" – alakul. Folytatja, sőt továbbfejleszti Sztálin árugazdasági „revizionizmusát", egyidejűleg azonban forgalomba hozza (pontosabban felújítja) a hatalom és a gazdaság társadalmasítá­sának gondolatát.

Hruscsov érvelésében középponti feladat a gazdasági verseny és a fej­lett tőkés országok gazdasági utolérése. „Legyen törvény minden szovjet vállalat számára a munka termelékenységének szakadatlan emelése…" Hruscsov magyarázkodásra is kényszerül: a termelés, a gazdasági növekedés nem öncél, hanem az emberért van. „A szocializmusnak a gazdasági fejlődés üteme tekintetében megnyilvánuló fölénye egyre jótékonyabban érezteti hatását nemcsak az anyagi termelés, hanem a fogyasztás területén is."

Ezzel párhuzamosan rajzolódik ki nála egy „vissza Leninhez" vonulat. A XXII. kongresszuson Hruscsov (talán pusztán taktikából?) pártvezető részéről szokatlan koncepcióval áll elő: fel kell gyorsítani azt a folya­matot, amely „a szocialista államiságnak társadalmi önigazgatássá fej­lődéséhez vezet". Szükséges az állami és pártapparátus csökkentése, tevékenységük egy részének társadalmasítása: ez utóbbinak társadalmi szervek, szervezetek (szövetkezetek, szakszervezetek, szovjetek stb.) hatáskörébe való áthelyezése. „Mindent meg kell tennünk, hogy a tö­megeket egyre nagyobb mértékben vonjuk be az állam igazgatásába." Végső cél, hogy „állampolgárainkat mind egy szálig bevonjuk a közügyek intézésébe". Tehát:

1. A szövetkezet a társadalmi önigazgatás iskolája.
2. A szakszervezetek jártassá nevelik az egyéneket a társadalmi fel­adatok végzésében. „Azért is növekszik a szakszervezetek szerepe, mert megkapják a törvényhozási kezdeményezés jogát, s átvesznek egyes olyan funkciókat, amelyeket azelőtt állami szervek láttak el."
3. „A szovjetek jogköre bővülni fog […] ellátják a gazdasági és tár­sadalmi folyamatok gyakorlati irányítását. Sok olyan kérdést, amely jelenleg az államhatalom és az államigazgatás végrehajtó szerveinek hatáskörébe tartozik, közvetlenül a szovjetek és bizottságaik fognak megoldani."
4.  

A Szovjetunióbeli „revizionizmus", „ökonomizmus", „liberalizálás" visszahatásaként is értelmezhető Kínában az ún. kulturális forradalom. Magyarországon részben a kínai alternatíva hatására, részben tőle füg­getlenül jöttek létre olyan elméleti törekvések, illetve elvi-eszmei alapon szerveződő csoportok, amelyek a hivatalos ideológiában a „maoista" (sőt, belső szóhasználatban a „maoista-anarchista") megnevezést-minősítést kapták (pl. Haraszti vagy Demszky köre).

 

Sokban rokon a „maoistákéval" a korszakban divatos filozófiai, antro­pológiai szemlélet, amely a személyiségek „individualista" sokféleségével szemben az ember általános „nembeli" tulajdonságait gyűjti össze és tekinti alapértéknek. Ez az elmélet egyúttal az emberek egyfajta „huma­nizálásának" programja is. Nevezetesen az egyének arra ösztönzése (felvilágosító, morális stb. eszközökkel), hogy feleljenek meg az ember fogalmának: éljenek a legnemesebb lehetőségeikkel, alacsonyabb ren­dű énjüket cseréljék fel magasabb rendű énjükkel, mindennapi életüket közelítsék az eszményi emberi élethez.

2. A reformelképzelések típusai a nyolcvanas évek elején

A hatvanas-hetvenes években a társadalomátalakítás helyesnek tekintett irányáról lényegében két változat alakult ki és huzakodott egymással. A reform-közgazdaságtan hívei (és e törekvés politikai megjelenítői) a gazdaságosság, a gazdasági racionalitás nevében érveltek. Velük szem­ben, a másik oldalon valamilyen emberközpontú eszmére, ideológiára, értékrendre hivatkoztak, amely az embereket – úgymond – megvédi a piacgazdaságnak való kiszolgáltatottságtól, és egyáltalában a rövid távú pragmatizmus emberellenes hatásaitól.

A nyolcvanas évek elején továbbélt ez a két reformtörekvés. De mel­lettük – és velük szemben – egyre észrevehetőbben kezdett kikristályo­sodni egy harmadik, amely felvetette a gazdaságosság és a humánum szempontja közötti ellentét feloldásának lehetőségét.

*

A szükséges reformok irányával kapcsolatban megfogalmazott nézeteket jelentős mértékben befolyásolta az ország (illetve a régió) sajátos helyze­te, meghatározták bizonyos speciális történelmi körülmények. Azokban az államokban, ahol a tőkés rendszer gazdaságilag szervesen fejlődött ki, lényegében kialakultak az ipari civilizáció objektív és szubjektív felté­telei. Egyrészt létrejött a gyári nagyipar és a gépesített mezőgazdaság. Másrészt az egyének össztársadalmi méretekben rákényszerültek, hogy önálló gazdálkodási szemléletet és készségeket fejlesszenek ki maguk­ban. (Nem ide tartozik annak kérdése, hogy ez mennyire szorul vissza a későbbiekben.)

Az államszocializmusokban a politikai hatalomváltás korábban ment végbe, mint az ipari civilizáció objektív és személyi feltételeinek kialaku­lása. A félkapitalista, kapitalista viszonyok politikai tagadása általában akkor következett be, amikor a tőkés rendszer – nyugati értelemben véve – még ki sem alakult. Olyan történelmi feladatok, amelyek végre­hajtásáról tipikus körülmények között a tőke gondoskodik, itt áthárultak a politikai hatalom megragadása utáni időszakra. Ebből azonban egy sor nehézség származik: az adott helyzetben egyidejűleg kerül napirendre az ipari civilizáció megvalósítása és a tőkés módszerek elutasítása; egyszerre kell eleget tenni gazdasági és humán szempontoknak, ellátni kapitalizmuspótló (ennyiben hagyományosan polgári) és jellegzetesen antikapitalista funkciókat. Ily módon valamiféle sajátos kettős kötöttség (ökonómiai és ideológiai meghatározottság) jött létre. A gazdasági meg­fontolások megkövetelik a modern civilizáció megteremtését, az iparo­sítás és kulturálódás meggyorsítását, a termelékenység növelését stb. Bizonyos ideológiai megfontolások viszont – az emberi szempontokra hivatkozva – kizárják, hogy egy tisztán ökonómiai (közvetlen gazdasá­gossági, nyereségcentrikus) racionalitás logikája érvényesüljön.

A gazdasági-kulturális elmaradottság miatt nem logikátlan, hogy a humanista hivatkozású antikapitalizmus egyúttal gazdaságellenességet is jelent. A piaci gazdálkodás módszereinek elutasítása, tagadása itt azo­nossá válik az általában vett gazdaságossági, hatékonysági kritériumok háttérbe szorulásával. Az emberi szempontok, humán elvek nevében történő érvelés ily módon alapvetően a kapitalizmus humanista bírálatára redukálódik, és a gazdaságossági megfontolásokkal szemben elvont ellentétként rögződik. Lényegében fel sem merül a humán szempontok optimálisan gazdaságos érvényesítésének (az emberi szempontokból való kiindulás és a gazdaságossági megfontolások összhangba hozá­sának) igénye.

Egyidejűleg jelentkezik a kapitalizmuspótló ökonómiai feladatok végrehajtásának követelménye és az ennek radikálisan ellentmondó antikapitalista (ennyiben gazdaságellenes) ideológia és gyakorlat. A közvetlen ökonómiai logikából nyereségcentrizmus, a termelékenység növelése, a fizetőképes luxusigények piaci figyelembevétele stb. is szervesen következik. A deklarált ideológiai elvek viszont a tőkestruk­túra megszüntetését, az alapszükségletek általános kielégítését, a teljes foglalkoztatottság (részben mesterséges, erősen gazdaságtalan állásteremtés révén történő) biztosítását, a közszükségleti cikkek, az egészségügy, az oktatás állami dotálását és ezekhez hasonló intézke­dések végrehajtását írják elő.

 

Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok tehát egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből hierarchikus viszonyuk következik. A reformelképzelések jelentős része osztályozha­tó annak alapján, hogy a humán vagy a gazdaságossági elvet kívánja előnyben részesíteni. Ennek megfelelően értelmeződik a nem-áruszektor mint a pazarlás vagy mint a humánus megfontolások érvényesítésének területe, a piaci logika mint a gazdaságosság vagy mint az emberek megnyomorításának eszköze stb. Ily módon jól elhatárolódik egymástól a reformtörekvések „ideológiai", illetve „ökonómiai" típusa. Markáns szembenállás mutatkozik egyfajta „humanista kollektivizmus" és az „ökonomizmus" értékrendje, preferenciaválasztása között.

 

Az „ideológiai" típus hívei túlnyomórészt politikai szervezésű társada­lomban gondolkodnak. Alapvetően arra törekszenek, hogy a társadalmi életfolyamat újratermelésében ne következzen be az egyes szférák (jog, morál, gazdaság, oktatás, kultúra stb.) elkülönülése, működésének divergálása. Szorgalmazzák ezért e területek átfogó nézőpont alá való besorolását, közös nevezőre hozását komplex ideológiai megfontolások révén történő vezérlését. A gazdasági-gazdaságossági megfontolásokat, a jogi szabályozást, az oktatás- és kultúrpolitikai intézkedéseket stb. tehát – úgymond – egységes elvi koncepcióhoz kell hozzáigazítani. A különböző társadalmi szférák szempontjait ez a logika másodlagosnak tekinti; működésüket immanens törvényszerűségektől lényegében men­tesnek, autonómianélkülinek képzeli el. Mozgásukat az általános, átfogó célkitűzés által meghatározottként, annak alárendeltként szeretné látni.

Mindezek alapján a humán kiindulópontnak olyan változata körvo­nalazódik, amelyet az emberközpontúság és a szükségletelvű gazdál­kodás egy sajátos formája jellemez: elsődleges feladatnak számít az alapszükségletek általános kielégítése (ami természetesen a politikai rendszer stabilitását is hivatott szolgálni). Ez a változat igyekszik az emberi viselkedés egészét befolyásolni a tudat és az erkölcsi maga­tartás formálásától kezdve a szükségletek képződésén át az életvitel kialakításáig. Vallja, hogy valamennyi társadalmi impulzusnak, amely az egyéneket éri (propaganda, reklám, mindennapi tapasztalatok stb.), tudatformát, értékképzeteket, életformát teremtő következménye van, és a társadalmasodási, társadalomszerveződési folyamat irányításakor ezeket a következményeket is számításba kell venni. Ezért a közvetlen gazdasági, kulturális stb. előnyök fölé helyezi a távlati társadalompe­dagógiai hatásokat, eredményességet: az emberek gondolkodásának, erkölcsének, mentalitásának, életmódjának tartós befolyásolását.

A tőkés társadalomra jellemző konkurenciával, egyéni versengéssel szemben felértékelődik a közösségiség; az ökonómiai haszonnal (nye­reséggel) szemben az emberi szempontok, szükségletek; a gazdasági, társadalmi és kulturális hierarchiával szemben egy viszonylagos egyen­lőség; az anyagi (felhalmozási, illetve fogyasztási) javak dominanciájával szemben a szellemi-kulturális jólét megvalósításának követelménye.

A felsorolt elemek közül a legátfogóbb – lényegében a többit is meg­határozó, az emberek gazdasági, politikai, tudati, morális, életformabeli újratermelését szervezni, strukturálni hivatott – elv, eszmény a közös­ségiség: a kollektivitás preferálása az individuális, a magánszempontok rovására.

A közösségi összetartozás érzésének és tudatának kialakítása az állampolgárok viszonylagos egyenlőségét feltételezi. Megköveteli tehát annak biztosítását, hogy a hivatalosan elismert alapszükségleteket min­denki kielégíthesse. Az ideológiainak nevezett reformtörekvés képviselői ezért szorgalmazzák egy reálisan elérhető, takarékos, mérsékelt jólét általános megteremtését; anyagi és szellemi, jövedelembeli és kulturális esélyegyenlőség létrehozását. Szembefordulnak a nagyobb jövedelem-és fogyasztáskülönbségekkel. Nézeteikben a társadalom rászoruló tag­jairól való gondoskodó humánum az állam feladataként jelenik meg. E funkció része a munkabérek, fizetések jelentősebb eltéréseinek kompen­zálása, közömbösítése: az aránytalanságoknak központi árszabályozás, valamint szociálpolitika segítségével történő kiküszöbölése. Ily módon a nemzeti termék, a nemzeti vagyon redisztribúciója (szubvenciók, dotációk, segélyek stb.) révén előtérbe kerül a spontán piaci törvények hatásai alól kivont nem-áruszektor, mint a társadalmi javak ideológiai megfontolások szerinti elosztásának fő intézménye.

Mindezeknek az összefüggéseknek elég pontos megfelelőjét, adekvát vetületét képezik a nemzetgazdaság közösségi ideológiának alávetett működéséről alkotott elképzelések. Ezek szerint a piaci (azaz anarchisz­tikus) gazdálkodás mechanizmusait visszaszorítva a termelés és az elosztás kollektív jellegét biztosító tervgazdaság, központilag irányított és ellenőrzött tervszerűség valósuljon meg. A tervgazdaság a termelési eszközök állami tulajdonára épül. Az állami terv nem garancia a piaci gazdálkodásnál magasabb termelékenységre, de itt nem ez, hanem a társadalmi összetartozás, egymásrautaltság képzetének és feltételeinek kialakítása az elsődleges cél. Abból, hogy a kollektivitás szempontjai előnyben részesülnek az ökonómiaiakkal szemben, szervesen követ­kezik: a gazdaságosság kérdése lényegében csak akkor merül fel, ha nem „demoralizál", nem fejt ki romboló hatást a közösségtudatra. Gyakori ebben az összefüggésben a közérdekre, az össztársadalmi érdekekre történő hivatkozás. A termelés növelésére, hatékonyságának fokozására irányuló ösztönzés döntően erkölcsi, vagyis a közösségi ideológia elve­ivel összhangban levő.

Ez a szemlélet a fogyasztás társadalmi egyenlőtlenségeiben, az egyéni szükségletek divergálásában a nemzetgazdasági szempontok megsértését látja. A számára pazarlónak minősülő – jóllehet fizetőké­pes – luxusigények ideológiailag és ökonómiailag egyaránt károsként, ily módon társadalomidegenként jelennek meg.

Hogy az „ideológiai" típusban nem az adott pártállam apológiájának szándékáról van szó, hanem bizonyos eszmék, elvek védelméről, azt jól illusztrálja Hegedűs András egyik 1977-es írása¹ . A szerző az államilag deklarált humanisztikus értékpreferenciák társadalmi számonkérhetőségét akarja elérni. Konkrétan olyan reformot, amelyben e számonkérhetőség intézményesül: létrejön „a politikai hatalom fölötti társadalmi uralom". Elképzelése egyszerre irányul a bürokratikus párt­uralom és a rendszer „ökonómiai" átbillentése ellen.

 

A konkurens irányzat, a reform-közgazdaságtan a közvetlen gazda­ságossági kritériumok előnyben részesítése mellett érvel. Alapvetően az egyes társadalmi szférák (oktatási, kulturális, szociálpolitikai, nem­zetgazdasági stb.) ökonómiai értelemben vett racionalizálására, ezért a hatékony működésüket gátló ideológiai megfontolások leépítésére törekszik. Vagyis lényegében annak elérésére, hogy minél kevesebb anyagi ráfordítással minél eredményesebben lássák el feladataikat; intézményeik váljanak gazdálkodóegységekké. E célkitűzésekből szer­vesen következik a piaci mechanizmusok fölértékelése. Tehát döntő jelentőségre tesz szert az áruszektor, amely a nyereség, a haszon elve alapján működne.

E nézetrendszer kívánatosnak tartja, hogy a különböző árucikkek gyártása maximális termelékenységgel menjen végbe, így előállításuk a társadalmilag valóban szükséges munkaidő felhasználásával történjen. A társadalmi önköltségre redukálódást (a gazdaság, kultúra stb. területén) versenyhelyzetek létrehozása, vállalkozói mentalitások és lehetőségek kialakítása segíti elő. Ugyanebből a megfontolásból előnyösnek tekinti a nemzetgazdasági vagy regionális bezárkózással szemben a világpiaci mércéhez való igazodást. Mindez feltételezi az ökonómiai szféra pluralizálását: nagy-, közép- és kisméretű gazdasági egységek, illetve állami, szövetkezeti, valamint magántulajdon együttélését.

Ez az elképzelés a társadalmasodás közvetett formáját részesíti előnyben, vagyis a társadalmi viszonyok piaci közvetítések révén való strukturálódását. Tehát az „ideológiai" típussal ellentétben (amely túlsú­lyosan politikai szervezésű társadalomban gondolkodik) egyfajta gaz­dasági társadalom (a pénzkapcsolatok által történő társadalmasodás) létrehozását szorgalmazza.

A nyereségelvű nemzetgazdaság optimális működése termelékenység-centrizmust, illetve a forgalmi folyamatban eladáscentrizmust kö­vetel meg. Ennek megfelelően – az adott logika szerint – a társadalmi fejlődés fő mutatójának a gazdasági növekedés számít, a jólét pedig döntően az anyagi gazdagságon (az átlagfogyasztás emelkedésén, a többletfogyasztáson) mérhető. Az eladáscentrikus gazdálkodás egyrészt jelentős mértékű fizetőképes keresletet feltételez, másrészt az individu­ális szükségletek sokfélesége, a fogyasztási szerkezetek divergálása van vele összhangban. Az eredmény kettős. 1. Alapvető célkitűzésként fogalmazódik meg – ideológiai tartalmaktól függetlenül – lényegében minden piaci kereslet kielégítése. Centrális hivatkozási alappá válnak – a hagyományos közösségi elvekkel ellentétben – az (ökonómiai értelem­ben vett, azaz fizetőképes) egyéni szükségletek, valamint a személyes érdekeltség. Fölértékelődik az individualitás.² . A termelés áruszektorra orientálódásával a piaci elosztás adekvát. Előtérbe helyeződik ezáltal az anyagi ösztönzés. Eszmény a bizonyos határokon belül önállóan kezde­ményező (vállalkozó) egyén. Fontos kritérium a direkt gazdaságosság, a hatékonyság, a naprakész tudás, a szakszerűség. Ezek biztosításának egyik fő eszköze a dolgozó individuumok közvetlen teljesítmény szerinti honorálása. A teljesítményarányos bérezéstől elválaszthatatlan a na­gyobb jövedelemkülönbségek kialakulása. Ennek viszont az egyénileg szükségelt használati javak erős differenciálódása felel meg. A fogyasz­tási struktúrák, életvitelek radikális eltéréseinek legalizálása, nyilvános elismerése igényli a bennük megtestesült eszmények, normák tolerálását – végső fokon az ideológiai élet liberalizálását.

A szóban forgó reformelképzelések gazdasági és ideológiai liberaliz­musa természetesen kevésbé összeegyeztethető a hagyományos poli­tikai mechanizmussal. Képviselőinek ezért egyik ismétlődő követelése, jelszava – a konkrét tartalmi jegyek nélküli – demokratizálás.

 

Nem függetlenül az ismert történelmi okoktól (viszonylagos gazdasági elmaradottság a világszínvonaltól, a civil társadalom kialakulatlansága, a nemzetközi viszonyok stb.) a közép- és kelet-európai államszocializ­musok hivatalos ideológiájában és társadalmi gyakorlatában egyoldalúan a kollektivitás vált a humán szempontok szinonimájává – visszaszorítva az individualitást. A deklarált általános érdekek képviselete a közvet­len egyéni magatartásoktól elkülönült intézményrendszer funkciójává lett. így a hivatalosan feltételezett és elismert közösségi szükségletek jelentős mértékben függetlenedtek a tényleges egyéni igényektől, mi­vel nem azokból tevődtek össze. Az alapszükségletek kielégítésének paternalisztikus állami szabályozása nemcsak az egyéni szükségletek korlátozásához vezetett, hanem lényegében az individuális mozgástér, cselekvési terület lehatárolásához is. Az egyéni képességek kibontakoz­tatása ily módon alárendelődött a központilag meghatározott kollektív feladatok ellátásának. Az általános szükségletek, érdekek stb. adekvát, illetve fiktív leképeződése és képviselete ezért egyaránt bekövetkezhe­tett. A központi, fölülről irányítottság meggátolja az egyéni szükségletek, érdekek, képességek autonóm szerveződését. A formális közösségiség (valamint az ebből táplálkozó egyenlőségelv) gyakorlati preferálása és hivatalos ideológiává emelése hosszabb távon további következménnyel jár: a politikai ideológiára egyszerűsödött elméletben a humán szempontok képviselete lényegében a kollektivitás követelményére redukálódik.

Az emberi szempontoknak az intézményesített kollektivitásra tör­ténő redukálása szűken antikapitalista ihletettségű: a tőkeviszony, osztálykizsákmányolás, egyenlőtlenség elvi-morális tagadásán nyug­szik. A – végső fokon – ideológiai megalapozású humán szempontok szükségképpen összeütközésbe kerülnek az egyenlőségeszményt sértő egyéni törekvésekkel, és igyekeznek azokat háttérbe szorítani. így az individualitás képviseletét – áttételes módon – a piaci gazdálkodás vállalja. Amikor az „ökonómiai" típusú reformelképzelések szorgalmaz­zák az egyes társadalmi szférák emancipálását az általános ideológiai meghatározottság alól, elsősorban a gazdaság (a piaci gazdálkodás) immanens törvényszerűségeinek érvényre juttatásáért szállnak síkra. Az ökonómiai szféra önálló mozgása azonban jelentősen megnöveli az egyes egyének autonómiáját azáltal, hogy a magánszempontokat, individuális törekvéseket – mintegy melléktermékként – „emancipálja" a kollektív kötöttségektől. Elismeri a deklarált általános társadalmi érdektől független egyéni érdekeket, így elősegíti a hivatalos közösségi felada­tokkal szemben közömbös individuális képességek szabadabb kibonta­koztatását. Tehát a piaci gazdálkodás a humán szempontok korábban visszaszorított oldalának kifejlesztését szintén képviseli – ily módon egy fontos mozzanat történelmi hiányának felszámolását is támogatja. Ezt azonban a másik (a társadalmi, közösségi) oldallal elvont ellentétben teszi. Így – ebben a vonatkozásban – az általa tagadott állapot negatív lenyomatát alkotja. A formális, ezért személytelen kollektivitás ellen­pontjaként az egységes személyiség hiányát kifejező, ennyiben szintén személytelen individualizmus, egoizmus érvényesülési terepeként, moz­gásterületeként jelenik meg.

 

A hivatkozott korszakban tehát jól láthatóan szembefordulnak egymás­sal az ökonómiai és a „humán" ideológiai törekvések. Meg is fogalmazó­dik az „optimalizálás vagy humanizálás" alternatíva, és ellentétük külön­böző nyelvi formákban fejeződik ki. Kornai János markáns megállapítása szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet, és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát".2 Az ideológiai (humán) és az ökonómiai (gazdaságossági) szempontok itt egymással kibékíthetetlenként jelennek meg, amiből – mint korábban jeleztem – hierarchikus viszonyuk következik.

Mások ezt másként látják, és a két szempont összeegyeztethetősége, illetve egymásra utaltsága mellett érvelnek. Egyidejű gazdaságosság és humánum, nevezetesen valamilyen gazdaságos emberközpontúság lehetőségeit keresik. A társadalmi jóléttől függetlenedő gazdasági cé­lok és e célokat ellensúlyozó jóléti intézmények ellentétes kettőssége – úgymond – csupán történelmi képződmény. „Karitatív funkciókra, a társadalom egy meghatározott szűk szektorára érvényes »magasztos« elvekre csak ott van szükség, ahol a gazdasági gépezet nem a társa­dalmi jólét, hanem valamilyen más cél (például nyereségmaximalizálás) szolgálatában áll."³

 

Ezért sem meglepő, hogy a jelzett időszakban több szerző direkt vagy indirekt polémiát folytat azzal a nézettel – illetve társadalmi gyakorlattal -, amelyben antinómiaként fogalmazódik meg (antagonisztikus formát ölt) az emberi szempontok és a gazdaságosság viszonya. Egy ilyen helyzet – hangsúlyozzák – csak ideiglenesen, átmeneti állapotként indokolható, és történelmi perspektívában, valamint fogalmilag tekintve egyaránt meghaladható. Tartósabb fennmaradásának két fő okát, ideo­lógiai és ökonómiai összetevőjét említik. 1. Aláhúzzák, hogy az extenzív gazdálkodás időszakában a gazdaságpolitika lényegében ideológiai normáknak rendelődött alá. 2. Kimutatják, hogy történelmileg meghatá­rozott körülmények között az ökonómiai szféra önállósul, saját immanens logika alapján kezd működni, és ez „szüli azt a látszatot, hogy a gazdaság függetleníthető a társadalom más szféráitól vagy éppen azok »ellenére« létezik".⁴ Ebben az esetben keletkezik az a képzet, amely szükségképpe­ninek tekinti a gazdaság és a nem-gazdasági területek, az ökonómiai és az ún. jóléti intézmények közti hasadást és munkamegosztást. E képzet szerint a gazdasági szféra feladata érvényt szerezni a termelékenység, hatékonyság kritériumainak, a karitatív intézkedések, dotációk funkciója pedig az ökonómiai racionalitástól elválaszthatatlan antihumánus moz­zanatok ellensúlyozása, kompenzálása. A gazdaságosságra törekvést tehát nem az emberi szempontok megvalósításának szándéka motiválja, hanem az objektív piaci törvényszerűségek működtetésének igénye. A jóléti intézmények viszont eleve gazdaságellenesként értelmeződnek: létezésüket, fenntartásukat kizárólag humánus megfontolásokkal indokol­ják. A társadalmi újratermelési folyamat ily módon mint pazarló humánum és gazdaságos „antihumánum" kettőssége jelenik meg.

Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozódik, hogy miként az emberi szempontoknak nem az ideológiai megalapozású képviselet a kizáró­lagos változata, úgy a gazdálkodásnak, a gazdaságossági kritériumok érvényesítésének sem a piacgazdaság az egyedül lehetséges formája. Különbséget kell tenni – úgymond – a közvetlen nyereség és a hosszabb távú gazdaságosság között. így tekintve az oktatáspolitika preferálása, bizonyos kulturális kiadások növelése (ami az emberek képességeinek fejlődéséhez, kulturális szintjének emeléséhez vezet) nem a nemzetgaz­daság megcsapolása, hanem hosszabb távú ökonómiai befektetés is.

Néhány szerző – elméleti-metodikai megfontolásból – a gazdasággal, politikával stb. szemben a társadalomszerkezet totalitására helyezi a hangsúlyt. írásaikban a gazdaságossági és az emberi szempontok egy­aránt egy átfogó társadalompolitika szerves elemeiként jönnek számítás­ba. Egy komplex társadalompolitika célja a „társadalmi viszonyok [egy­séges szempontú] formálása, ide értve a társadalmi újratermelés teljes ciklusát, tehát a termelési, elosztási, felhasználási szféra viszonyrendsze­reit s a tudati viszonyokat is".⁵ Az ilyen értelemben vett társadalompolitika feladata összhangba hozni, totalizálni az egyes részterületek működését. Tehát nem feloldani, mint az „ideológiai" típusú elképzeléseknél, hanem egymással összhangba hozni, ami lehetővé teszi hierarchiájuk, spontán ütközéseik, időszakos kompromisszumaik kiküszöbölését.

 

Ezen érvelés szerint gazdaságpolitika, szociálpolitika stb. valójában egy nagyobb totalitás alrendszerei. Köztük és a komplex társadalompo­litika között rész-egész viszony áll fenn: az utóbbi minden területet átfog, és kijelöli az egyes szférák helyét, értelmezi a társadalomtotalitáson belüli funkciókat. Ily módon a hagyományosan gazdaságpolitikai, szociálpoliti­kai, kultúrpolitikai stb. problémák átfogó társadalompolitikai keretek közé ágyazódnak be; a gyakorlatra vonatkozó gazdaságelméleti, politikaelmé­leti stb. kérdések átalakulnak általános társadalomelméleti kérdésekké. A részterületek egymást keresztező, ezért a hatásokat gyengítő autonóm racionalizálása helyébe az egész társadalmi szerkezetet átfogó reform igénye lép, a részracionalizálásokra törekvést az alapstruktúra raciona­lizálására való törekvés váltja fel. így az egyes szférák ésszerűsítése és működése struktúrafüggő ésszerűsítésként és mozgásként jelenik meg. Ebben az esetben a gazdaságosság nem pusztán gazdaságelméleti, hanem általános társadalomelméleti problémaként értelmeződik.

 

Jóllehet erősen divergálnak a nézetek a gazdaságosság értelmezé­sével kapcsolatban, csaknem általánosan elfogadott vélemény, hogy annak specifikuma a magas termelékenység, illetve egyik alapfeltétele és alapismérve a takarékosság. Részletesen tárgyalja e kérdéskört Jánosi Ferenc egyik írása, amely az embercentrikus és a nyereségcentrikus gazdálkodás viszonyát elemzi. A szerző érvelése szerint különbséget kell tenni a gazdaságosság részleges vállalkozói, valamint átfogó társadalmi formája között. Míg az előbbi nem feltétlenül eredményezi a munkater­melékenység maximális növekedését a nemzetgazdaság szintjén, az utóbbi ezzel egyenértékű. A piaci ökonómia – úgymond – csak korlátozott gazdaságosság megvalósítására képes, mivel érdeklődésének homlokte­rében a nyereség, a jövedelmezőség áll. A termelés hatékonyságának fő mutatója azonban nem a nyereség, nem a befektetett tőke értékesülése, hanem az alkalmazott termelőerők hatásfoka, termelékenysége. A piaci gazdálkodás figyelme nem az össztársadalmi munkával, hanem csak a közvetlen kiadásokkal, a termelés költségeivel való takarékosságra terjed ki. A termelékenység optimális növelése viszont az emberi munka megtakarítására való törekvést, a felhasznált munkaidő minimalizálását is feltételezi.

A humán szempontokból kiinduló gazdálkodás célja – állapítja meg Jánosi – „a növekvő szükségletek mind teljesebb kielégítése, a szabadidő növelése, az emberben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása".⁶ Mindez egyúttal a gazdasági-gazdaságossági megfontolások érvényre juttatását is jelenti: a megnövekedett szabadidő, az új képességek kifejlődése egyenértékű a társadalmi termelőerők gyarapodásával, ezáltal a munkatermelékenység emelkedésével. Végső fokon tehát a gazdaságosság növekedése a nemzetgazdaság összes munkaráfor­dításának redukálásában ragadható meg. Az átfogó társadalmi gaz­daságosság az élő és holt munkával való együttes takarékosságot, az egyes termékek költségeinek mérséklődését, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenését jelenti. Ugyanez az összefüggés a humán oldal felől is megfogalmazható. A személyes élvezetekre, az egyéni és ezért a társadalmi fejlődés számára rendelkezésre álló idő a munkatevékeny­ség hatékonyságától, az erre épülő időmegtakarítástól függ. Ennyiben általános társadalmi érdekként jelenik meg az elvégzendő munkáknak a valóban szükséges minimumra redukálása, vagyis a termelékenység maximalizálása.

 

A nemzetgazdaság számára kínálkozó munkamegtakarításoknak két iránya körvonalazódik azokban a reformelképzelésekben, amelyek egy­aránt figyelembe veszik az emberi és a gazdaságossági szempontokat.

1. Azoknak a tevékenységeknek, termékek gyártásának a megszünte­tése, amelyekre nem irányul társadalmi munkafedezettel bíró kereslet.
2. A nemzetgazdaságot valamilyen formában tehermentesítő eljárások alkalmazása. Vagyis a költségvetés csökkentése, egy emberközpontú (ezért megtakarításcentrikus) gazdálkodás álláspontjáról pazarlásnak minősülő kiadások elkerülése révén.

Mind a humán szempontok érvényesítésének, mind a nemzetgazdasá­gi megtakarításoknak egyik fő lehetőségeként fogalmazódik meg annak biztosítása, hogy az egyéni szükségletek autonóm módon képződjenek és szerveződjenek. Az ilyen szerveződés két döntő akadálya a szemé­lyes munkafedezet nélküli jövedelemképződés, valamint a fogyasztásra ösztönzés jelensége. Az előbbihez sorolódnak mindazok az egyéni bevé­telek, amelyek nem társadalmilag szükséges munka arányos ellentétele­zéseként keletkeznek, vagyis a társadalmilag hasznos munkavégzésnél magasabb jövedelmek. Következmény: az individuum túlfogyasztásra (azaz produktivitását felülmúló fogyasztásra) való késztetése. Az ilyen értelemben vett túlfogyasztás elsősorban a megalapozatlanul magas jövedelmekből, illetve bizonyos központi juttatásokból származik.⁷ A reformelképzelések főleg a karitatív jellegű kiadások kérdésével foglal­koznak.

Részletesen vizsgálja e kérdéskört a már idézett cikkében Hámori Balázs. Vitába száll azzal a felfogással, amely a nem-áruszektor létét, il­letve fejlesztésének, kiterjesztésének szükségességét pusztán humánus, és véletlenül sem gazdaságossági megfontolásokkal indokolja. Nézete szerint lehetséges olyan gazdálkodás, amely a humán célkitűzéseket nem a gazdaság ellenében, illetve a gazdaságosság kritériumait nem az emberi szempontok rovására kívánja érvényre juttatni. Azaz megkí­sérli a társadalmi újratermelés folyamatát mind a gazdálkodás objektív törvényszerűségeire, mind az emberre mint szubjektumra vonatkoztatni. A gazdaságosság követelményének mellőzése – hangsúlyozza – magu­kat a humán elveket is sérti, és az általános ideológiai célkitűzésekkel ellentétes gyakorlati konzekvenciákat eredményez. Különböző dotációk, ingyenes szolgáltatások gyakran megbecsülésük hiányához, ezáltal a nemzeti javakkal való nagyfokú pazarláshoz vezetnek.

Egy olyan egységes gazdálkodási szisztéma létrehozásának igé­nye, amely Hámorinál felmerül, két lényeges módosítást feltételez. 1. A hagyományos ökonómiai szféra alávetését a nem szűken ideológiai bázisú humán és gazdaságossági szempontoknak (tehát a személyes képességeknek és szükségleteknek). 2. A jóléti-szociális intézményekben – egyáltalában a nem-áruszektorban – rejlő gazdálkodási lehetőségek kiaknázását. Vagyis a nem-áruszféra visszaszorításának vagy gazda­ságossá tételének alternatívájában az utóbbi választását. Ez egyúttal a karitatív jellegű kiadások fokozatos leépítését, ezáltal a nem autonóm szükségletképződés egyik okának kiküszöbölését jelenti.

 

Amennyiben következetesen a végzett munka szerint történik a javak elosztása, annyiban – autonóm szükségletképződés esetén – valamennyi egyén a mindenkori szükségleteinek megfelelően dönthet arról, hogy a társadalmilag hasznos munkából milyen arányban veszi ki a részét. Ebben a logikában „az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható"⁸ , tehát a szükségletek képződése mintegy „önfinanszírozó" módon, a személyes munkafedezet terhére megy végbe.

 

Az autonóm szükségletképződés mellett nemcsak humán érdekeltség (a személyes autonómia érdekeltsége), hanem gazdaságossági megfon­tolás is szól. Ha a társadalmilag fölösleges munkavégzés pazarlásnak minősül, akkor elhagyása a nemzetgazdaság számára megtakarítási eljárásként jön számításba. A szükségletek autonóm („önfinanszírozó") képződésének rendszerében a munkafedezet nélküli vágyak, elképze­lések nem emelkednek a társadalmi szükséglet (ezért kielégítésük a nemzetgazdasági feladat) rangjára. Mindennek azonban van egy alap­vető feltétele: a nemzeti össztermelés optimális társadalmi önköltségre redukálása. Ez viszont csak a termelési eszközök monopoltulajdonának felszámolása, a gazdaságossági kritériumok szerint autonóm termelési­eszköz-használat bázisán bontakozhat ki.

A szerzők egy része mind a központi tervgazdálkodással, mind az öntörvényű piacgazdasággal szemben alternatív megoldás lehetőségé­ben gondolkodik. Annak ellenére, hogy ismételten szóba kerül a munkák közvetlen társadalmasításának elvi előnye, teoretikus fölénye (ezért gaz­dasági és társadalmi szükségessége), a közvetlenül társadalmi termelés átfogó konkrét modellje nem került kidolgozásra. Az alulról – az egyéni képességek és szükségletek felől – szerveződő gazdálkodásról fogalma­zódtak meg elképzelések.⁹ Továbbá több olyan részleges gazdálkodásbeli lehetőségről esik szó, amely a nemzetgazdaság tehermentesítését hivatott szolgálni, és lazábban vagy szorosabban összefügg a közvetlen társadalmasítással.

 

Gyakori felismerésként jelenik meg az elméleti irodalomban, hogy bizonyos humán elvek (személyes autonómia, individuális törekvések) visszaszorítása egyúttal a gazdaságosság kiteljesedését is gátolja. Számos szerző utal a személyes öntevékenység, kreativitás gazdasági funkciójára, termelékenységnövelő hatására. Hivatkoznak továbbá arra, hogy az egyéni szükségletrendszerbe a fogyasztás mellett tevé­kenységi igények, így bizonyos munkatevékenység iránti szükségletek szintén beletartoznak. Az alkotó jellegű munkavégzés – úgymond – „az önkifejtés legfőbb módja is, mely által egy fontos szükséglet közvetlen kielégítője".

 

A szabad alkotó tevékenység mellett a társadalmi öntevékenység az a másik nagy lehetőség, amely a korszak teoretikusainál a humán szem­pontokból kiinduló gazdaságosság számára megjelenik. Több szerző is úgy vélekedik, hogy előnyös lenne a nemzetgazdaság bizonyos feladatait „mozgalomszerűen" ellátni. Ez a megoldás alapvetően különbözik az ismert kampányoktól, mivel itt nem központi szervezésről, fölülről történő irányításról van szó, hanem egyéni kezdeményezésekről és az egyes individuumok által megteremtett civiltársadalmi összefogásról, megha­tározott közösségi tevékenységek végzésére létrejövő társulásokról. Autonóm módon szerveződő közösségek, társulások kialakulása nem­csak a személyes képességek kibontakoztatását segítheti elő, hanem e képességek társadalmilag hasznos működtetését is. Napirenden van a különböző önkormányzati, önigazgatási megoldásokban rejlő lehető­ségek fontosságának kiemelése. Ismételten megfogalmazódik, hogy mind lakóhelyi, mind munkahelyi szinten szükséges a döntéshozatal és a feladatvégzés egyesítése: a különböző intézmények önfinanszírozó módon történő működtetése. E szerint az érdekeltek maguk határozzák meg igényeiket, és ezek kielégítéséről autonóm lakossági, illetve dolgozói feladatvállalás formájában maguk gondoskodnak.

3. Egy „szociosztát" alternatív programja felé

1988. október 19-én egy formálódóban levő (később Baloldali Alterna­tíva Egyesülés néven megalakuló) társadalmi szervezet nyilvánosan meghirdetett platformkialakító tanácskozást tart. A vitaindító előadáson Márkus Péter az utóbbi években keletkezett legfontosabb reformprog­ramok összehasonlító elemzésére vállalkozik. A listán megtalálható a szamizdatként terjedő „Társadalmi szerződés", az akkoriban élénk szakmai érdeklődést kiváltó „Fordulat és reform", Bihari Mihály: „Reform és demokrácia", Ferge Zsuzsa és Péteri János: „Javaslat a szociálpoli­tika rövid és hosszú távú programjára", Földes György: „A kibontakozás erővonalai", Szegő Andrea és Wiener György: „Gazdaságirányítás, po­litikai intézményrendszer, reform" című írása éppúgy, mint „Az MSZMP KB 1987 júliusi állásfoglalása" és „A Minisztertanács Munkaprogramja" 1987 szeptemberéből.

Különösen azért érdekes felidézni több mint két évtized után az elő­adást, mert csaknem valamennyi olyan, a rendszerátalakításban bekö­vetkezhető veszélyre és elkövethető hibára utal, amelyeket időközben megtapasztaltunk. Egyúttal körvonalazza egy olyan rendszerátalakítás lehetőségét (lehetséges irányát), amely mentes marad ezektől a buk­tatóktól.

Az előadásban jelzett veszélyek korántsem teljes listája:

• az általános érdekként feltüntetett változásnak szép számmal lesznek vesztesei;
• drasztikusan szűkül a szociálpolitika mozgástere;
• növekvő számú csoportok hullanak ki a „szociális hálón";
• a pártelit uralmát egy új gazdasági elit uralma váltja fel;
• megmarad a kormányzók és kormányzottak közötti hierarchia;
• a termelő ágazatokon nem segít a külföldi tőke;
• a külföldi tőke bevonásának arányában nő a többletterméknek az országból való kivonása;
• az ország az ígért jóléti kapitalizmus helyett a periféria-kapitalizmus helyzetébe kerül.

A prognózis beigazolódását látva az előadó profetikus képességeire gyanakodhatnánk. Valójában azonban – Márkus érdemeit nem csorbít­va – az utóbbi húsz évben (a lényeget tekintve) bárki által előrelátható, kiszámítható jelenségekkel, fejleményekkel van dolgunk. Bárki tudhatta, hogy mire lehet számítani, aki kellő komolysággal figyelembe vette és eltökéltséggel végiggondolta a történelmi tényeket.

A dokumentumok elemzése során az előadó határozott végkövetkez­tetésre jut: az előbbiekben hivatkozott három reformalternatíva valójában csak kettő. Azért kettő, mert a „politikai-ideológiai" és a „gazdasági" hosszabb távon nem létezik (mivel nem életképes) a másik nélkül: ez a két „reformtípus" végső fokon ugyanannak a tartalomnak két különböző, de egymásra utalt, ezért szervesen összetartozó arculata (a gazdaság az állam, illetve az állam a gazdaság másik arca). Vele szemben egyetlen érdemi alternatíva létezik: a sokféle egyént felölelő társadalom – külső korlátozástól mentes – önszerveződése. Az önszervező társadalom mű­ködésének érzékeltetésére Márkus – az ökonosztát alternatívájaként – a szociosztát megnevezést is használja.

(A további idézetekben megtartottam az élőbeszédre jellemző sajá­tosságokat – T. L.)

Szükségesnek tartja az előadó, hogy a tartalmi elemzés elé bocsásson néhány módszertani megjegyzést. („Ezeknek a javaslatoknak van néhány olyan közös gyengéje, ami miatt egy alternatív programnak más módon kell majd elindulnia.") Néhány fontosabb közös módszertani aggály a vizsgált programokkal kapcsolatban:

1. A kimunkálatlan helyzetelemzés és tisztázatlan jövőkép megalapo­zatlanná, lebegővé teszi a javasolt reformokat. „Ha nincs szakmailag jól fölépített és megalapozott társadalomképünk, akkor homályosak és bi­zonytalanok lesznek azok az utalások, amelyek a különböző állampolgári vagy vállalkozói magatartás változására, különböző állampolgári igények bemérésére építenek fel egy jövőbeni fejlődésirányt vagy programot." Miért van ennek a megállapításnak kiemelt jelentősége? „Az első, ami feltűnik ezeknek a dokumentumoknak az áttekintésénél, hogy mennyire bizonytalan, ingatag az a társadalomkép és -struktúra, amellyel dolgoz­nak. Vagy azért ingatag, mert feltételezik (és erre Bihari anyagát hadd hozzam példának), hogy történelmileg meggyökeresedett és nagyon masszívan megalapozott konstrukciók, formák mintegy etikai kívánsá­gok vagy etikai axiomatikus megfontolások alapján átprogramozhatók, átalakíthatók. Vagy ha nem az etikai kiindulásból való átalakíthatóságot írja le a dokumentum, akkor nagyon hozzáidomul, hozzásimul a jelenlegi erőviszonyokhoz, konstellációkhoz."

2. Homályban maradó perspektíva. „Teljesen tisztázatlan marad ezen javaslatoknak a formációelméleti következménye. Amit leírtak, az nincs elhelyezve egy társadalomelméletben. Képlékennyé válnak rendszerhatárok, képlékennyé válnak bizonyos struktúrák. Ezt a műfajt ugyan lehet művelni, csak emiatt nagyon manipulatív csengése lesz a dolognak. Nekünk tehát világosan körül kell határolni, hogy milyen társadalmi rendszerben, milyen formációban gondolkodunk, és annak milyen ismérveit tartjuk elfogadhatónak az általunk képviselt gondol­kodáson belül." Szükséges, hogy az alternatív elképzelések egyszerre legyenek távlatilag megindokoltak, ugyanakkor gyakorlatiasak, a min­denkori jelenben is életképesek. „Mindenképpen kell majd kínálnunk formációelméleti magyarázatot, de egy bizonyos ponton túl a konkrét programelemeink nem lesznek formációfüggőek. Például akkor is lehet érvelni az önigazgatás mellett, és ennek konkrét működési formáit meg lehet adni, ha az adott társadalomról az a véleményünk, hogy átmeneti, vagy ha az a véleményünk, hogy tőkés, vagy az a véleményünk, hogy bürokratikus szocialista."

3. Nem megkerülhető az a viszony, ahogy az anyag megfogalmazói elképzelik a helyzetüket az anyag címzettjeihez képest. „Egy társadalmi program megfogalmazásánál fontos szempont, hogy az, aki kifejti a véleményeit, önmagát hol helyezi el a társadalmi körképben. A vizsgált reformjavaslatok ebből a szempontból sajátos képet mutatnak. A követ­kezőket tapasztaljuk. Megnyilatkozik a hatalom. Az általa fogalmazott szövegekben (kormányprogram és párthatározat) egyszerre mutatja az erőfölény és az erőfölény elbizonytalanodásának a jeleit. Emiatt a megszólaló hatalom nagyon sokszor kiterjeszti az általa képviselteknek a körét olyan csoportokra vagy személyekre is, akikről nem lehet bizton állítani a mai politikai tagoltság mellett, hogy vajon valóban a hatalom mögött állnak-e. Nagyon nagy a társadalomban a lassan vagy nehezen vagy egyáltalán nem megnyilatkozó csendes többség, akiknek a szándé­kait, akaratait nem verbális módon, hanem csak bizonyos gesztus értékű jelzésekből lehet kikövetkeztetni. Emiatt némileg kockázatos megoldás, amit a hatalom dokumentumai választanak.

Úgy tűnik, hogy nem sokkal szerencsésebb a többi anyag helyzete sem ebből a szempontból. A legnehezebb pozícióban azok a személyek vagy csoportok vannak, amelyek egyszerre vannak kívül és belül is a hata­lomgyakorlás körén, ugyanis egyszerre kell jelezniük az elhatárolódást és a csatlakozást. Nagyon finoman kell utalniuk azokra a különbségek­re, amelyek hozzákötik az adott személyt vagy irányzatot az éppen vitt politikai kurzushoz, és ugyanakkor azt is elég markánsan kell jelezniük, hogy milyen irányban szeretnék továbbfejleszteni ezt a kurzust. Két olyan dokumentum van, amelyikre ez jellemző, és a szóhasználatában, nyelvezetében tetten érhető: Szegőék és Földes munkájára gondolok. Ambivalensebb ebből a szempontból Fergéék szociálpolitikai javaslata. Értelemszerűen egész más pozíciót mutat a hatalomból kiszorult Bihari, vagy ott sosem szereplők ellenzéki anyagának a nyelvhasználata."

4. Mind a bizonytalan társadalomképpel, mind a megszólítottak kö­rének tisztázatlanságával (homályban maradásával), mind a nyílt vagy látens manipulatív szándékkal kapcsolatos, hogy az anyagok össztár­sadalmi érdekként tüntetik fel javaslataik megvalósítását. „Valamennyi szöveg arra törekszik, hogy az általa felvázolt társadalmi reformot vagy kibontakozási programot egy további megkülönböztetés nélküli általános érdekként mutassa fel. Mióta tagoltság van a társadalomban, ilyenről nem nagyon lehet beszélni. Ezért korrektebb, ha egy alternatív program meg­fogalmazásakor világosan megjelöljük azokat a csoportokat, rétegeket, amelyeknek elsősorban építeni próbálunk az igényeire, mozgásdina­mikáira, törekvéseire, és meg kell tudnunk jelölni azokat a rétegeket is, amelyek az egész küzdelemnek, újrafelosztásnak mintegy kárvallottjai vagy potenciális vesztesei lehetnek. Ez még nem tartalmi kérdés, de a vita etikájához hozzátartozik."

Az össztársadalmi érdekre való hivatkozás önmagában is problemati­kus – elméletileg teljesen tarthatatlan. De fokozottan ingataggá teszi az ilyen érvelést a történelmileg kialakult konkrét helyzet. „A jelenlegi szó­használatban a nemzeti közmegegyezéssel, társadalmi konszenzussal és hasonlókkal valami olyasfélét kergetnek egyes politikusok, ami már nem elérhető. Ezen az állapoton már túlvagyunk. A mostani nem kon­szenzusos, hanem konfliktusos szituáció. Ennek megfelelően kell leírni a helyzetet, és ennek megfelelően kell javaslatokat tenni."

5. Ismétlődő probléma bizonytalan jelentésű fogalmaknak manipulatív célú használata. „Van egy árulkodó mozzanat, ami még mindig a nyelv­használattal, a »ki kihez szól?« kérdéssel kapcsolatos. Szemlátomást nincs konszenzus a hazai társadalomtudományi irodalomban egységes nyelv- és fogalomhasználat körül. Ugyanazok a kifejezések a legkülön­bözőbb tartalommal röpködnek. Magát az önkormányzat, önkormányzás kifejezést is számos eltérő értelemben használják különböző irányzatok vagy személyek. Ezért valószínűleg az lesz a járható, ha kezdeménye­zésünk megkísérel az eddigi tradícióra ugyan építő, de önmagában is érvényes és megálló, önmagában is magyarázatot hordozó nyelvet kialakítani. Amikor önkormányzatról vagy valamiről beszélünk, akkor megmondjuk, hogy mit értünk rajta, és nem hagyatkozunk – mint sok reformjavaslat – közvélekedésekre, impressziókra, olyan hangulati ele­mekre, amelyek benne vannak a laikus és a szakmai közvéleményben, de igazából nyílttá, explicitté nem válnak. A tisztázatlan nyelvhasználat­tal, fogalomhasználattal függnek össze – megítélésem szerint – azok a manipulatív elemek, amelyek úgy tudnak feltüntetni javaslatokat, mintha köztámogatást, közmegegyezést vagy valami hasonlót élvezne. Ezekkel az illúziókkal a mai Magyarországon le kellene számolnunk egy időre, és józanabb fejjel kell a nyelvi eszközökkel, a politikai nyelvi eszközökkel bánni."

 

Áttérve a tartalmi kérdésekre, Márkus elemzéséből az derül ki, hogy a vizsgált reformprogramok közös sajátossága: valamennyien belül marad­nak a régi paradigmán. Az adott rendszernek egyik vagy másik elemét akarják megreformálni, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyják. A kiala­kult krízishelyzet végső oka viszont – hangsúlyozza az előadó – maga a rendszer, a rendszernek az alapstruktúrája. Mi ez az alapstruktúra? Az állam és a piac egymásra utalt együttélése. Hallgassuk az előadót.

„A bemutatott javaslatok (talán Földesé kivételével) nem haladják meg az állam és piac kettősségét. Ebben a dilemmában vergődnek, vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek, és nem tudnak e fölé helyezni egy társadalmi szabályozást.

A legtöbb anyag ad egy bizonyos válságkarakterológiát: a válság típu­sát, jellegét, okait próbálják leírni. Ebből adódik, hogy milyen irányban keresik a kiutakat. Nem tisztázott kellően ezekben a dokumentumokban a következő hipotézis. A hazai és általában a kelet-európai újratermelési folyamatok alapvető válságkiváltó tényezője nem az volt, hogy ez kizáró­lag államszocialista rendszer lett volna, vagy hogy kizárólag piaci típusú megoldásokat alkalmaz, hanem a válság alapvető oka ennek a kettőnek a sajátos kombinálódása. Tehát mindaddig, amíg államszocializmusban, illetve »önszabályozó piacban« (e kettő szélsőségében) gondolkodunk, addig nem tudjuk kiszűrni a válságot előidéző tényezőket. Tehát csak olyan megoldás lehet járható, amely mindkét tényező fölé próbál kere­kedni, fölé próbál helyezkedni. Erre volna alkalmas mind gazdasági, mind társadalompolitikai értelemben az önigazgató – mindegy hogy munka­helyi, lakóhelyi vagy tágabban önigazgató – közösségek rendszeréből fölépülő társadalom. Az a gyanúm, hogy természetesen ez is megteremti a maga válságszituációit, de azok már az ő válságszituációi lesznek és azokra majd más típusú válságleírásokat és válságmegoldásokat kell adni. Ha úgy tetszik, az önigazgatás esetén nem bomlasztja fel az egész rendszert a válság. Államszocializmus esetén viszont biztos, hogy a fel­bomlása felé hat. És piacgazdaság esetén is biztos, hogy a felbomlása és átstrukturálása felé hat."

A programok gyanakvóak, bizalmatlanok az emberek iránt, és helyettük (pontosabban velük szemben, az ő rovásukra) inkább valamilyen elvre, eszmére, elméletre (a gondoskodó állam eszméjére, a piac eszméjére) próbálnak építeni.

„Döntő aggályom a javaslatokban megfogalmazottakkal kapcsolatban, hogy nem történik tényleges kísérlet arra, hogy mind a politikai, mind pedig a gazdasági hatalmat visszatelepítsék oda, ahonnan eredetileg elszakadtak és ahonnan származnak: az egyénekhez, családokhoz, és egyénekből vagy családokból létrejövő állampolgári közösségekhez, mint alapegységekhez. Ennek kell lenni minden alternatív reformjavaslat kiindulópontjának: mind a gazdasági, mind a politikai hatalom visszatele­pítése a ténylegesen létező egyénekhez és csoportjaikhoz."

Politika és gazdaság, államhatalom és piac kettőssége, egymásra utalt kombinációja csupán a leglátványosabb megjelenése annak a struktúrá­nak, amely részrendszerek halmazaként működik. A vizsgált reformprog­ramok meg kívánják tartani a társadalomegész részrendszerekre történő tagolását és e részrendszerek eltérő logikák szerinti működését. „Külön­böző modernizációs elméletekre és szempontokra hivatkozva fenntartják a részrendszerek elkülönülésének a logikáját. Mi a döntő aggályom a társadalom részrendszerekre történő tagolásával kapcsolatban? Egy nyugatnémet szociológus fogalmazta meg a részrendszerek differenci­álódása miatt – teljes joggal -, hogy ezek a részrendszerek egyre inkább úgy működnek, mint olyan repülőgépek, amelyeknek a startolása már megtörtént, de a leszállópályáikat még nem készítették elő. (Gondolatban folytatni lehet a képi asszociációt.) A társadalomtudományi közvélemény nagy része mégis egyre inkább elfogadja, hogy a modernizáció alkalmas iránya a különböző részrendszerekre tagolódás és a részrendszerek részlogikáinak a maximális kifejlődése. Történeti tény, hogy a XIX. és XX. század mutat ilyen mozgásdinamikát: részlogikák elkülönülése, részracionalitások megjelenése. De az is történelmi tény, hogy ennek következtében a társadalmi konszenzusok durvábban és gyakrabban bo­rulnak fel. Az is történelmi tény, hogy a makroösszefüggések emiatt kezel­hetetlenebbek és szabályozhatatlanabbak. Az is történelmi tény, hogy a társadalmi katasztrófák intenzívebbek. Emiatt egy alternatív programnak csak olyan társadalomképben célszerű és szabad gondolkodnia, amely ezt a végletesen kifejlődő differenciálódást és a részrendszerek egymás­sal szembefordulását mérsékelni, de legalább kezelni tudja. Tehát meg tud jeleníteni a társadalomban egy makrologikát anélkül, hogy feltétlenül lenne külön hordozója, centruma ennek az össztársadalmi logikának." Az előadó – jól érzékelhetően – olyan átfogó társadalmi önszerveződés lehetőségére és perspektívájára utal, amellyel elkerülhető és kivédhető mindenféle elkülönült, ezért elidegenülésre hajlamos intézmény. Az önszerveződés logikája felülírja a társadalmi részrendszereket – azok minden formalizáltságával és bürokratizáltságával együtt.

A társadalomegész különböző szférákra, részekre osztottságának válságkorszakokban nagy vesztese a szociálpolitika. „A részrendsze­rekre tagolódás, és ennek a veszélyei Fergéék szociálpolitikai anyagá­ban is tetten érhetők. Csak olyan gazdaság-fogalom életképes, amely társadalomegészben tud gondolkodni. Erre a Fergéék anyaga kísérletet tesz. Csakhogy ők is elfogadják a részrendszerekre tagolást, és emiatt egy defenzív, védekező szociálpolitikát fejtenek ki. A védekező szociál­politika – ismerve a hazai erőviszonyokat, és ezt bizonyos értelemben kivetítve és prognosztizálva a jövőre – egy lepusztuló, megszűnő szociál­politika lenne. Tehát az anyag – minden jószándéka ellenére – belement a Fordulat és reform által kínált csapdába és zsákutcába. Elfogadta, hogy a gondolkodásunk középpontjában a gazdaság racionalizálásának kell állnia. És föladta, hogy a társadalomracionalizálásnak kell állnia."

Az „állam + piac" (illetve „piac + állam") struktúrában gondolkodó prog­ramok látóköre, hatálya nem terjed ki a növekvő számban létező gyen­gékre, lemaradókra, leszakadókra. Velük nem foglalkoznak, róluk eleve lemondanak. „Nem kínálnak reális megoldást arra, hogy a lakosság nem pénzben, illetve nem kunyerálásban kifejeződő tényleges szükségleteit hogyan lehetne fedezni, kielégíteni. Ugyanis az állami szociálpolitikai mo­dell – tetszik, nem tetszik – valamilyen módon a különböző rászorultsági, kilincselési és egyéb technikákkal dolgozott-dolgozik, és nem sikerült a legtöbb ilyen jogosítványt állampolgárivá tenni, bármennyire is szerették volna a szociálpolitikusok. Ez éppen az ő gyengeségüket mutatja ebben a fölállásban. A másik oldalon pedig az válik kifejezhető szükségletté, ami mögött pénzfedezet van, pénzszavazat van. Azok a csoportok, rétegek, és azok az igények pedig, amelyek mindkettőből kihullanak, tehát sem kellő vásárlóerővel nem bírnak, sem megfelelő kilincselési, alkudozási technikáik nincsenek, végül is abszolút vesztesei a nemzeti osztozkodási folyamatnak. Ezt a tendenciát meg kell állítani, főleg akkor, amikor egy stagnáló vagy szűkülő újratermelés van az országban. Amikor szűkülő belső felhasználás van az országban."

A részrendszerekre tagoltságnak az egyes részterületeken vannak nyertesei és vesztesei. Más szempontból azonban mindenki vesztes. „Az egymástól elkülönült, elidegenült részrendszerek a társadalom tagjainak belső összhangját is keresztülhúzzák. Tehát magát az egyént is fölparcel­lázzák. Az egyén, mint egységes individuum, nem egységesen lép be a különböző társadalmi folyamatokba. A személyiség egységét vissza kell állítani, vissza kell adni. Mint zárt személyiség tudjon megnyilvánulni a legkülönbözőbb területeken. Például az egyén egyszerre tulajdonosi és munkavállalói helyzete takarékosságra és béremelésre is ösztönözne. Vagy egy másik példa. Maguk az érdekelt egyének dönthessenek, amikor az egészségvédelem és a közvetlen jövedelem szempontja konfliktusba kerül egymással. így, amikor egy lakótelepen kellene korlátozni a közeli gyár működését (szűrőberendezésekkel stb. fölszereltetni), ugyanakkor ez költségnövelő, ezért együtt jár az ő – mint a gyár alkalmazottja – ke­resetcsökkenésével."

Mind a társadalomegész részrendszerekre történt tagolásának, mind az egyének fölparcellázottságának lenyomata, hogy a politikai hatalom, a közhatalom hierarchikusan, vezetőkre és vezetettekre osztottan mű­ködik. „A reformprogramok a pártok és a társadalom viszonyát pusztán taktikai kérdésként vetik föl. Pedig ez egy nagyon komoly elvi kérdés. Egy történelmileg kialakult hatalomgyakorló képződményről van szó. De abban lehet különbség a pártok között, hogy a kormányzókra és kor­mányzottakra való meghasadtságot fönn akarja tartani, vagy meg akarja szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely kiindulópontként elfogadja azt a tételt, hogy jóllehet a történelem során eddig mindig voltak kormányzók és kormányzottak, de ezt a szakadást meg kell szüntetni. Csak olyan pártot lehet támogatni, amely ebben az értelemben a pártot egy történelmi mozgásban fölöslegessé teszi. Nevezetesen: a társada­lomnak visszaadja – történelmileg bitorolt – összes funkcióit."

Ettől alapvetően különbözik a vizsgált programok koncepciója. Nem a hatalom társadalmasításában gondolkodnak, hanem – legalábbis egy részük – a pártelitnek egy másfajta elittel történő felváltásában. „A legtöbb anyag valamilyen módon érinti a politikai párt helyzetét és szerepét. Ezt az ellenzéki programok sem kerülték meg. Bihari anyaga és a Társadalmi szerződés-ben megfogalmazott javaslatok is végeredményben egy párt­hatalom-korlátozási elméletet fejtenek ki. Ez a magva a javaslataiknak.

Valamilyen választ mindegyik anyag próbál adni a párt jelenlegi hely­zetére a magyar társadalomban. Azonban nincs végiggondolva ezekben a szövegekben, hogy a párt eddigi történeti útja, strukturális helyzete és lehetséges mozgásdinamikája milyen kapcsolatban van a jelenleg Magyarországon sűrűsödő válságjelenségekkel. Vajon ebből az a kiút kí­nálkozna-e, hogy egy pártkorlátozáson keresztül más hatalmi szerveknek vagy társadalmi csoportoknak a felülemelését hajtom végre?

Abban a társadalomképben, amely a reformjavaslatokban kirajzo­lódott, nagyon markáns egy menedzservonulat. A legkülönbözőbb reformjavaslatok keresik azt az erős csoportot (és maga ez az erős csoport is keresi a megszólaltatóit), amely mind a gazdaságban, mind a politikában – finomabb vagy nyíltabb módon – keresztül tudna vinni egy olyan hatalomeltolódást, hogy egy vállalati irányító, igazgató, va­lamint vállalkozói menedzser réteg rendelkezzen inkább az országban képződő jövedelmek zöme fölött. Ma már elég kevesen védik, és ők is inkább csak burkolt formában, az államigazgatási típusú tulajdonjogot. Az államigazgatási típusú tulajdonjog gyakorlásának az ideje bizonyos értelemben lejárt. A lehetőségét kifutotta és kellően pazarló mivoltát be is bizonyította. Ezen tehát nincs mit védenünk. Amivel ezt a tulajdon- és hatalomgyakorlást megpróbálja a javaslatok zöme fölváltani, az azonban szintén egy elit gazdasági hatalomgyakorlását eredményezi. Tehát nem vinne közelebb a tulajdon és az erőforrások társadalmi kezeléséhez és társadalmi hasznosításához. Legfeljebb a kiválogatási, kiválasztódási mechanizmusa lenne más annak, hogy hogyan kerülnek gazdasági döntéshozói pozícióba a személyek vagy csoportok. Emiatt egy lehetsé­ges alternatív programnak olyan tulajdoni és olyan hatalommegoszlási elképzelésekben kell gondolkodnia, amely mind az államszocializmus feléledését, mind pedig egy menedzserhatalom-eltolódás veszélyét ki tudja védeni: ezt maga alá tudja rendelni és valahogy kezelni tudja."

A rendszer eddig említett sajátosságai minden – a „modernizációba" bekapcsolódó – társadalomra jellemzőek. A kelet-európai társadalmak­nak (Márkus szóhasználatában államszocializmusoknak) van néhány olyan saját ismérve, amely a programalkotásoknál nem hagyható figyel­men kívül.

A hazai társadalomtudományban evidenciának számít, hogy az ál­lamszocializmusok működése nem értelmezhető piaci kategóriákkal. E rendszerek leírására különböző helyettesítő magyarázatok születtek. „Szegőék anyagában ez úgy jelenik meg, hogy a kelet-európai rend­szerek – beleértve Magyarországot is – profitorientáltból pozíció- vagy státuszorientált rendszerekké váltak. Ez egy érvényes megállapítás. Ha ezt az érvényes megállapítást elfogadjuk, akkor minden alternatív prog­ramnak ennek a figyelembe vételével kell felépülnie. Tehát a strukturális elemzést és a javaslatokat is olyan dimenziók mentén kell megfogalmaz­ni, amelyek ehhez a pozícióorientáltsághoz vagy kapcsolódnak, vagy megpróbálják gyengíteni, megkontrázni, más pozíciókat megerősíteni és így tovább.

Az »önszabályozó piac« teljes vagy majdnem mindent kizáró vonzás­körében gondolkodó anyagok (mindenekelőtt a Fordulat és reform, bizo­nyos megszorításokkal maga a Kormányprogram és áttételeken keresztül Bihari anyaga is) ezzel a pozícióorientáltsággal nem számolnak. Ezért úgy vezetik be a piacliberalizálási javaslatokat, hogy azok nincsenek megalapozva a struktúrában. Itt tehát visszaüt a hibás társadalomkép, és az derül ki, hogy ezeket az eddigi társadalomképbe be nem férő elemeket vagy a teljes hatalomszerkezet lebontásával és újraépítésével

(ld. Bihari), vagy nagyon ügyesen becsempészett kormányzati monetáris intézkedésekkel kell megvalósítani (ld. Kormányprogram, illetve Fordulat és reform)."

Márkus szükségesnek tart egy fogalmi tisztázást. „Azért mondtam önszabályozó piacot, mert utalni akartam arra, hogy az fából vaskarika. Ez egy elméleti konstrukció. Önszabályozó piac történetileg nem ismert. Voltak árszabályozó piacok, voltak különböző módon szabályozott pia­cok, ezt le lehet írni és tipizálni lehet, de önszabályozó piac abban az értelemben, hogy minden tevékenységet integrált volna, ilyen nem volt. Csakhogy a reformanyagok egy része ezt sugallja. Ezért használtam ezt a kifejezést, jelezve, hogy vele nem tudunk mit kezdeni. Bizonyos piackonstrukciók és piacmegoldások természetesen reális elemei a mai modern gazdaságnak – ebben nincs vita.

A jelenlegi gondolkodási mező egyik végpontja a totális árutermelés világa. A másik végpont egy totális használatiérték-gazdálkodás világa. Az előbbi mozgástendenciája az, hogy – más jogcímeken – rekonstruálja a monopóliumot. Az utóbbi jelenleg utópia. De egy utópisztikus célmodellben, tehát egy jövőmodellben létjogosult elem lehet. Tehát a teendő: megtalálni a jelenlegi történelmi realitást egy ilyen célmodellel összekötő akciókat. Ebben tudom feloldani az ellentmondást, ami az utópizmus és a reálhelyzet között feszül."

 

Az előadó kiemel egy másik összefüggést is, amelyet az adott helyzet értelmezésénél és megváltoztatási kísérleténél figyelembe kell venni. „Erős érvek szólnak amellett, hogy Magyarországon a hatalom megkí­sérelt egy kettős legitimációt. A kettős legitimáció egyik szálát a politikai intézményrendszer pártvonalán építette föl. A másikat a formális jogi intézményrendszeren keresztül, és a parlamentben csúcsosodna ki ez a másik legitimációs szárny. A gondot az okozza, hogy a főhatalom nem osztható, és emiatt valamelyik mindenképpen alá kell rendelődjön a másiknak. Tehát nem lehet kettős módon legitimálni a rendszert, és ez nem is sikerült. Más az indítóoka az egyik és a másik jogosultság­igazolásnak. Ezért a társadalom parlamentáris átépítése egy sor nagyon kínos problémát és gondot vet föl a párt helyzetét illetően. Ez elől egy alternatív program sem tud kitérni, tehát bizonyos elképzeléseket meg kell tudni határoznunk. Egyértelműen választ kell majd tudni adni, hogy a főhatalmat hova tesszük le.

A hagyományos struktúráknál egy párt → állam → társadalom ta­golódás van, és valahol szintén oda besorolva az érdekképviseleti és szakszervezeti pozíciók. A javaslatok zöme a parlamentté kibővített állam → korlátozott párt → társadalom és egyéb politikai szervek, szer­vezetek felépítést mutatja. Egy alternatív elképzelésben valószínűleg egy társadalom → társadalmi érdekképviseleti szervezetek → és ebből levezetett államhatalom képe áll. Tehát ha egy alternatív program kon­zekvensen végig akarja vinni az alulról felfelé épülő társadalom, az alulról szerveződő társadalom, az önigazgatói társadalom gondolatát, akkor ennek főhatalmi centrumába is magát a társadalomegészet kell állítani és nem speciális intézményeit, nevezzük akár államnak, akár pénzügyi bürokráciának, akár pártnak."

A társadalomegészből való kiindulás mellett további érv is szolgál: a – másik két rendszerben meglevő – bürokratikus irányítás elkerülése. „Olyan megoldásokban kellene gondolkodni, ami nem hozza vissza annak a veszélyét, hogy ismét pazarló, ismét nem hozzáértő módon működő adminisztratív vezérlés legyen."

 

A rendszer kettős legitimálási kísérletéhez hasonlóan a kettős szer­veződés módszertani ingatagságát teszi szóvá Márkus a Földes-anyag egyik elképzelésében. „A javaslat summázata, hogy valamilyen módon össze kellene kapcsolni az áruviszonyok, piacgazdaság további kiépíté­sét a mozgalmi elemek megerősítésével." Márkus nem tart kivitelezhe­tőnek egy ilyen megoldást. „Minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol eddig mozgalmi szerveződések történtek, azok kifejezetten az árulogikák megtörésére, korlátozására irányultak. (Leszámítva termé­szetesen a kapitalizmus keletkezési folyamatát.) És minden történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol viszont megkezdődik valamilyen módon az intenzívebb tőkeviszony kiépítése, ott a társadalom egyéb szerveződési formái meggyengülnek és elvesztik a pozícióikat. Nincs arra esély, hogy ellentmondásmentesen össze lehessen kapcsolni a társadalmi párt mozgalmi jellegű kibontakoztatását és erősítését az ezzel párhuzamos tőkeviszony-erősítéssel. Elképzelhetetlen, hogy ezek ne fordulnának egymás ellen. Ha mégis megkísérelné a magyar társadalom ezt az utat választani, akkor előbb-utóbb egy kettős hatalmi szituáció és egy nyílt politikai harc terepén találja magát, és ott már nem a konszen­zuskeresések lesznek jellemzőek, hanem az erőnek az alkalmazása mindkét fél részéről."

Az említett kettősségből, az egyidejű hozzáidomulási és elszakadási igényből szükségképpen egy bizonytalanabb problémakezelés követke­zik. „A Földes-anyag sok ponton hezitál, hogy vajon meddig lehetséges a hagyományos mederben tartani a folyamatokat úgy, hogy az össze­kapcsolható legyen egy általános demokratizálási programmal. Mindez úgy, hogy ne veszélyeztesse a kialakult makrohatalmi struktúrát. Tehát egyszerre a stabilitás és az instabilitás szempontjai jelennek meg a szövegben."

 

Ahogy az államszocialista rendszer értelmezése, úgy a kapitalizmus értelmezése is tudományosan ingatag a vizsgált programokban. „A legtöbb reformjavaslat kozmetikázott kapitalizmusképpel dolgozik, és kapitalizmuselemzések vagy kapitalizmusutalások ürügyén általában a centrumországokra hivatkozik. Csak jelzem, hogy a tőkeviszony London­tól, illetve New York-tól Afrika szívéig tart, és a kapitalizmus megnevezése így korrekt, nem pedig úgy, hogy a példaországok az északi államok vagy Ausztria, és így tovább. Erős érveim vannak amellett, hogy a kelet-európai tradícióból és az adott helyzetből startoló államok külön-külön biztosan nem, de együtt sem valószínű, hogy a centrum helyzetébe tudnának kerülni a tőkelogikát követve. Maximum egy félperiféria-helyzet célozható meg – ennek összes áldásos és áldatlan hatásaival együtt. De akkor ezt vállalni kell az adott programoknak. Akár a Kormányprog­ramnak, akár a Fordulat és reformnak vagy Bihari anyagának, vagy a Társadalmi szerződésnek.

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta az előadó az ország külső kiszolgál­tatottságának a kérdését. „A dokumentumok egyik legnyugtalanítóbb része az, ahogy a különböző – tágan értett – függőségeinket tárgyalják. Alig-alig vesznek tudomást a következőkről. A magyar társadalomnak évtizedekig az volt az alapvető gondja (ezt társadalomtudósok hol durvábban, hol burkoltabban megfogalmazták), hogy egy kelet-európai integrációnak vagyunk a része. A nyolcvanas években azonban a gond kettős gonddá vált, ugyanis amilyen mértékben kísérletet tett néhány ország nyugat-európai kapcsolatai, tőkés kapcsolatai kibontakoztatására, illetve megerősítésére, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá és dokumentálhatóbbá, hogy nem kiszakadtunk egy függésből és függetlenek lettünk, hanem egy kettős kötődésbe, kettős függésbe kerültünk. A tőkeviszony semmivel nem jóindulatúbb velünk szemben, mint adott esetben volt egy államszocialista megoldás. A nemzetközi tőkének ugyanúgy megvannak a maga logikái, diktátumai, és nem lesz arra tekintettel, hogy egy tízmilli­ós népesség Európa közepén boldogulni akar. Ezt teljesen világosan látni kell, és emiatt nem lehet különböző illúziókat fűzni a külföldi tőkebevonás lehetséges áldásos hatásaihoz. A tőkefüggés tudata csak lassan érik be és lassan válik világossá.

A külföldi tőke bevonásával kapcsolatos illúzióknak hadd utaljak két olyan pontjára, amelyek dokumentálhatók és bizonyíthatók. Az egyik illúzió, hogy a tőkefelvétel és a tőkebeáramlás Magyarországon többlet­forrásokat eredményez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az utóbbi években rendszeres tőkekivonás történik az országból. Tehát magyarán az itt megtermelt többletjövedelem vagy többletteljesítmény egy része nem az országban hasznosul. Ráadásul – ha naturáliákban, tehát ter­mészeti formájukban gondoljuk el mindezt, akkor – épp a technikailag legkidolgozottabb és legfejlettebb termékek nem a magyar lakosság jólétét szolgálják, hanem valahol eltűnnek a világ áruforgatagában. A másik, szintén dokumentálható aggály a tőkefüggőséggel kapcsolatban a következő. Feltételezik, hogy keményebb munkaszerveződési formákat, technikailag is és az élő munka oldaláról is hatékonyabb megoldásokat eredményezne a külföldi tőke Magyarországra jövetele. Ehhez hozzákap­csolják, hogy ezzel a válságágazatok is kezelhetőbbé válnának. Azon­ban a külföldi tőke nem a válságágazatokba fog menni, hanem további szállodákat fog építeni a Duna-parton. De nem fogja rendbe rakni annak a kb. ötszáz településnek az út-, csatorna- és vízhálózatát sem, amely jelenleg a pusztulás szélén van. Többletteljesítményeket pedig azért nem fog kicsikarni egy ilyen akció a magyar gazdaságból, mert az már jelenleg is bizonyítható (ezt a különböző munkaszociológiai vizsgálatok jól jelezték), hogy a magyar lakosság a többletteljesítményét tekintve nem ösztönzési korlátokba ütközik jelenleg (hiszen erőkifejtése végén jár, és egy pszichikailag és fizikailag leromlott népességről van már szó), hanem bizony technológiai korlátokba ütközik a további termelékenység­növelés. Azt a rést, ami Nyugat-Európától elválaszt minket, nem tudjuk néhány év leforgása alatt átugrani. Ez viszont azt fogja eredményezni, hogy rendszeresen mi fogunk drágábban előállítani, és a feléjük irányuló külkereskedelmi kapcsolataink bővülése arányában az országból való többlettermék-kivonás is bővülő arányú lesz. Ezt nem lehet kivédeni."

 

Ha a tőkebevonás nem megoldás, akkor mi lehet az ország számára a kiút? Márkus álláspontja szerint olyan világgazdasági helyzet jött létre, amelyben a tízmilliós Magyarország számára nincs saját, különálló meg­oldás. „Bármily kínos, csak regionális válasz van. Ennek a térségnek a gondjait nem lehet megoldani, amíg régió méretű válasz nincs. A régió az egyetlen önállóan életképes gazdasági forma. Jelenleg a világgazdaság úgy épül fel, hogy különböző fejlettségű régióknak a kombinációja vagy összekapcsolódása. Tehát ezt kell tudomásul vennünk és egy ilyen sa­játos régiót kell kialakítani, bármennyire is nehézkes, és bármennyire is ez ügyben ütközések sorozata lesz a többi állammal."

 

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az ország eladósodottságának kérdése. Az adósságválságra való egyoldalú hivatkozás számos manipu­láció alapja, forrása. „Vannak illúziók az adósságválság kezelhetőségét illetően. Értem azt a szándékot, hogy hatalmi vagy kormányzati pozíció­ban levő személyek, csoportok muszáj, hogy azt mondják a lakosságnak, hogy az adósságválság ilyen és ilyen megszorító intézkedésekkel kezel­hető, és ki tudunk jönni belőle. Hiszen ha bevallanák, hogy matt, akkor vagy elzavarná őket a lakosság, vagy pedig egy lélektanilag olyan de­pressziós helyzetet idéznének elő, amit – azt hiszem – nem lehet vállalni. Tehát motivált, indokolt, hogy a kormányzat miért kelti azt az illúziót, hogy az adósságválság kezelhető. Az is indokolt és motivált, hogy bizonyos reformprogramok miért keltik szintén ezt az illúziót. Mert ha a helyzetet kilátástalannak mutatnák, akkor nem lehetne föllépni egy ambiciózus reformprogram igényével, amely erre is gyógymódot kínál. Tehát úgy látszik, hogy nincs alternatíva. Szerintem az alternatíva a következőkép­pen nézne ki. Ki kell mondani, hogy az adósságcsapda ténye fönnáll, és ebből a magyar nemzetgazdaság mint nemzetgazdaság nem tud kijönni. (Egyébként eddig egyetlen ország sem tudott kijönni az adósságcsapdá­ból. Ez valószínűleg egy univerzális közgazdasági összefüggés.) Ha nem tudunk kijönni az adósságcsapdából, akkor nem szabad a közgondolko­dást és a gazdasági viselkedést erre az egy láncszemre fölfűzni, hanem bele kell illeszteni olyan tágabb gazdaságpolitikai intézkedéssorozatok közé, amelyek a belső ellátás biztonságát, egy hazai piacra is termelő és koncentráló erőforrás-növelést, és a régió egészében való gazdasági gondolkodást állítják előtérbe. Lehet, hogy külön nem tudunk kijönni eb­ből a csapdából, de nem tudjuk prognosztizálni, hogy tíz vagy tizenöt év múlva nemzetközileg hogyan lehetetlenül el az egész adósságszituáció. Nem szabad a gondolkodás és viselkedés középpontjába ezt helyezni. Túl van dimenzionálva. […] A fölvett kölcsönök nem visszafizethetek. Bár­hogy bűvészkedünk, ez nem fog menni. Amit reálisan meg lehet oldani, az ennek az adósságállománynak részben újabb hitelekkel, részben a szerencsésebb évjáratokban szinten tartással továbbgörgetése. Ez az, ami reálgazdaságilag elképzelhető. Azt tartom veszélyesnek, hogy a társadalmi közgondolkodást megülte az adósságprobléma, úgy mintha most már minden más lépést ehhez kellene igazítani. Ezen az ürügyön megy a munkabér-korlátozás. Ott akarnak költséget megtakarítani, ahol nem igazán lehet. A termelési költségeknél durván húsz százalék a mun­kabér-költség, az összes többi anyag típusú költség. Tehát bárhogy is fogják faragni lefelé a reáljövedelmet, ebből igazi, konvertálható előnyünk nem lesz. Közben bizonyos csoportoknak, rétegeknek már az egyszerű újratermelési feltételei is veszélyeztetettek."

*

Márkus „platformelőkészítő" elemzésének nem volt feladata, hogy gaz­daságosság és létbiztonság összhangba hozásának kérdését, vagyis a gazdaságos létbiztonság lehetőségét vizsgálja. (Ezt akkoriban mások, máshol már megtették.) De mi történjen akkor, ha választani kell, mert a kettő konfliktusba kerül egymással? Azok a programjavaslatok, amelyek a társadalomszerveződést döntően az egyének piaci megmérettetésére (a piaci versenyre) bíznák, a gazdaságosság elsőbbségében gondolkod­nak. A magyarországi rendszerátalakítás folyamatában, annak politikai kivitelezésében is ez a törekvés a meghatározó. Az előadó – nem tudni, hogy humánus vagy módszertani megfontolásból – következetesen a társadalom tagjainak létbiztonságát részesíti előnyben (jövedelemcsök­kentő megszorítások elutasítása, a belső piac ellátásának elsőbbsége stb.). A társadalomegész (önigazgatás, önkormányzás, önszerveződés) elsőbbségéből való kiindulás – végső fokon – a megélhetés, a jövede­lemszerzés lehetőségének is a garanciája.

Elméletileg előrelátható volt, és a későbbiekben megtapasztalhatóvá vált: sokak létbizonytalansága (megélhetési nehézségek, munkanélkü­liség) a rendszer működésének bizonytalanságához vezet: olyan – az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó – cselekedetek elszaporodásá­hoz, amelyek az anyagi biztonságban élők létbiztonságát is veszélyez­tetik. Sokak létbizonytalanságának választása valójában egyenértékű saját fenyegetettségünk, veszélyeztetettségünk, létbizonytalanságunk választásával.

Jegyzetek

1 „Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton", Magyar füzetek 1. Bu­dapest – Párizs, 1978.

2 Kornai János: „Hatékonyság és szocialista erkölcs", Valóság, 1980/5. 20-21.

3 Hámori Balázs: „Nem árujavak és szolgáltatások a szocialista árutermelő gazdaságban", Közgazdasági Szemle, 1980/6. 674.

4 Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP Központi Bizottsága Tár­sadalomtudományi Intézete, Budapest, 1977. 165.

5 Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok, Gondolat Könyvkiadó, Bu­dapest, 1980. 285.

6 Jánosi Ferenc: „A gazdaságosság kategóriájának tartalma a különböző ter­melési módokban", Közgazdasági Szemle, 1976/11. 1346.

7 Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon, Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. 140.

8 Jánossy Ferenc: „Egy evolúciós alternatíva", Valóság, 1982/2. 24.

9 Tütő László: „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód", in: Krausz Tamás – Tütő László (szerk.): Válaszúton, Politikatudományi Füzetek 7. ELTE ÁJTK, Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988. 245-266.

A kelet-európai rendszerváltozások folyamata Lengyelországban kezdődött. A gyakran mintaként bemutatott tárgyalásos átmenetet a huszadik évforduló alkalmával mind a politikai elit, mind a mainstream publicisztika ünnepelte. A tanulmány a kevésbé ismert háttéresemények bemutatására fókuszál, amelyek meghatározták a lengyel rendszerváltás valódi irányát. A középpontban a Szolidaritás átváltozása, a munkás-önigazgatás koncepciójának bukása és a neoliberális modell előretörése áll. Hogyan győzedelmeskedhetett az IMF és a Világbank neoliberális forgatókönyve egy olyan országban, ahol tízmilliós, többnyire munkásokból álló tömegmozgalom létezett?

A kelet-európai rendszerváltozásokat tárgyaló tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül a „diktatúrából" a „demokráciába" vezető útként ér­telmezik az eseményeket. Nincs ez másképpen Lengyelországban sem, ahol az „út a szabadságba", illetve az „út a függetlenségbe" jelszó alatt születnek tudományos írások. A fő hangsúlyt természetesen a politikai intézményrendszer átalakítására, a parlamenti demokrácia megterem­tésére, a polgári szabadságjogok kivívására helyezik. Nem tagadva, hogy ezek jelentős és fontos tényezői a rendszerváltozásnak nevezett időszaknak, mégis felmerül a kérdés – különösen 20 év elteltével -, hogy a politikai változások mellett hogyan alakult át a gazdasági és társadalmi rendszer Kelet-Európában? Ismert, hogy a központi tervutasításos rend­szert a piaci alapokon nyugvó, szabályozatlan kapitalizmus váltotta fel. Kevésbé ismert azonban, hogy a lengyel ellenzék, mely egész Kelet-Eu­rópában a legerősebb tömegmozgalmat képviselte, évtizedeken keresztül egy viszonylag egalitárius, önigazgató gazdasági, társadalmi és politikai rendszert képzelt el a fennálló bürokratikus államszocializmus helyére. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait ki is dolgozták, és 1980-1981-ben a munkásság széles körű támogatásával hozzá is kezdtek e rendszer kiépítéséhez a gyakorlatban.

Lengyelországban az alulról szerveződő társadalom hagyományai a XIX. századból erednek, de konkrét elméleti kidolgozására csak a XX. század második felében került sor. Az 1956 októberi fordulatot követő­en – a kezdeti remények után – világossá vált, hogy a rendszer nem a demokratizálódás és a decentralizálás irányába halad, az állami és a pártbürokrácia nemhogy nem akarja átadni a társadalomnak a gazda­sági és politikai ellenőrző és irányító funkcióit, hanem azt még inkább összpontosítani kívánja a saját kezében.¹ E tapasztalat egyre inkább arra ösztönözte a hatvanas évek derekától az értelmiség egy részét, hogy ki­dolgozza és megfogalmazza céljait. A Jacek Kuroń és Karol Modzelewski által közzétett „Nyílt levél" a párthoz (1964) a létező rendszerrel szemben egy munkás-önigazgatáson alapuló „munkásdemokrácia" létrehozását hirdette meg. A fő célként tehát azt tűzték ki, hogy a termelési viszonyokat a bürokrácia osztályuralmának megdöntésével kell megváltoztatni. Amíg ugyanis ez fennáll, addig semmilyen decentralizáció nem képzelhető el. Az elképzelt új rendszerben a vállalat maga döntene a saját termeléséről; a központi terv végrehajtása adminisztratív ajánlás útján történne, csak gazdasági befolyásolási eszközökkel. A vállalatokat a jövedelmezőségük szerint kellene értékelni, azaz fontossá válna a felvevőpiac szerepe, s a fogyasztás struktúrája határozná meg a termelést. Nagyobb szerepet kapna a technokrácia a központi döntésekben, illetve a vállalati tervek kidolgozásában. A munkásoknak befolyásuk lenne a jövedelmek elosz­tására.² Szembeállították egymással a tervet és a piacot, a centralizált és decentralizált szocialista gazdasági modelleket. Kuroń és Modzelewski az ún. „felsőbbrendű célokat" (széles szociális hálót) a társadalmi el­lenőrzés segítségével biztosították volna, amit éppen a bürokrácia léte akadályoz meg.

A gondolatot az 1968 márciusi események után emigrációba vonuló Leszek Kołakowski folytatta a „Tézisek a reményekről és reménytelen­ségekről" című esszéjében.³ Célja egy olyan alulról szerveződő, önigaz­gató társadalom létrehozása volt, amelyben a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök, illetve a nemzeti jövedelem elosztása felett. Emellett már megjelentek a hatvannyolcas diákokéhoz hasonló követelések, mint a szabad szakszervezetek létrehozása. A Tézisek… a politikai pluralizmust és az üzemi szervezetek szabadságát tűzték ki célul.⁴ Kołakowski tehát egy olyan társadalmi mozgalmat képzelt el 1971-ben, amely az egyre gyengülő hatalmat változásokra tudná kényszeríteni.

Végül Adam Michnik fogalmazta meg az értelmiség feladatát.⁵ Kołakowski gondolatait folytatva arra szólított fel, hogy az ellenzéki politika címzettje a társadalom legyen. Hiszen nem a párt, hanem az emberek számára kell programot alkotni. A párt számára a legjobb út­mutató az alulról jövő nyomás lesz. A meghirdetett „új evolucionizmus" lényege abban állt, hogy az értelmiség a munkásságra támaszkodva rákényszerítheti a hatalmat a változásokra, hiszen ez az a társadalmi réteg, amelytől a hatalom a legjobban tart. Az intézményi kereteket nem határozta meg, de felvetette a független szakszervezetek vagy munkás­bizottságok létrehozását.

Az elmélet megvalósítására 1980-1981-ben nyílt lehetőség a Szolida­ritás mozgalom megalakulásával. Annak ellenére, hogy a Szolidaritás a társadalom többségét – társadalmi státusztól és szakmáktól függetlenül – átfogta és politikailag is sokszínű szervezet volt, az alulról szerveződő, bürokráciamentes, önkormányzó elképzeléseknek nagyon erős bázisa volt. Ez volt az alapelv, amelyben szinte mindenki többé-kevésbé egyet­értett.

A Szolidaritás önigazgató szárnya

1980-1981-ben a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás meg­valósítása reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszer­vezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazgatás mellett foglalt állást,⁶ hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. A horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló, az államtól független Szolidaritásban az állampolgárok abszolút többsége részt vett. A fennálló társadalmi rend pedig az elmúlt évtizedek politikája miatt legitimációs válságba került (ezt még a hatalom képviselői sem vitatták), s ez a válság az összes társadalmi réteget mobilizálta.⁷

Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szervezetek Hálózata („Sieć" – „Hálózat")⁸ által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé.⁹ A „Hálózat" formájában megkezdődött az önkormányzati struktúra kiépíté­se is. E mozgalom nem a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága elnökségének határozata alapján, hanem még a mozgalmon belül is alulról szerveződött meg. Igaz, a kapcsolat teljesen egyértelmű volt: vezetőjük Jerzy Milewski a Szolidaritás gdanski Üzemközi Bizottságának tagja volt.

A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat [przedsiębiorstwo społecznione]. A vállalaton belül létrehozandó Mun­kásönkormányzat [Samorząd Pracowniczy] rendelkezik az össznemzeti vagyon felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkor­mányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat leg­felsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése [walne zebranie członków Samorządu Pracowniczego]. A kollektívák a munkástanácsokon [rada pracownicza] keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormányzatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vállalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskö­rébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hatalommal való együttműködés is.

A „Hálózat" kiterjesztette volna az önkormányzást az állam minden szintjére és kétkamarás parlamentet javasolt. Az alsóház – a Képviselők Kamarája [Izba Poslów] – az ország politikai érdekeinek legfelsőbb rep­rezentánsa lett volna. A felsőház – az Önkormányzatok Kamarája [Izba Samorządów] – közvetítő feladatokat látott volna el, vagyis a legfőbb társadalmi ellenőr szerepét kellett volna betöltenie. így a politikai és a gazdasági funkciók elváltak volna egymástól.¹⁰ Ez volt a munkás-önigaz­gatás koncepciójának legkidolgozottabb programja, mely a társadalmi ellenőrzést kiterjesztette volna az egész államra, és egy neokorporatív rendszert hozott volna létre.

E koncepció erősen korlátozta volna az állam és benne a párt szerepét a gazdasági döntésekben. Magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a szabad választások eredményeként nem a párt képviselői kezében lesz a hatalom. Az egész tervezet egyértelműen a párt és a nómenklatúra-elv szerinti kiválasztódás ellen irányult. Túllépve a hagyományos szakszer­vezeti követeléseken, meg akarta változtatni az állam egész működési mechanizmusát.¹¹

A „Hálózat" e törekvéseit azonban nem fogadta el teljes mértékben a Szolidaritás Országos Bizottsága. Többek között olyan alapkérdések­ben, mint a vállalat igazgatójának kinevezése, a Bizottság sokkal mér­sékeltebb álláspontot foglalt el, nem lépve túl az 1980 augusztusában megfogalmazott 21 követelés azon pontján, hogy az igazgatókat ne a párthűség, hanem a szakmai felkészültség alapján válasszák ki. Ezzel szemben a „Hálózat" a létrejövő vállalati önkormányzatok jogaként ér­telmezte a kérdést.

A Szolidaritás 1981 őszén megrendezett kongresszusán elfogadott program szerint az Önkormányzó Köztársaság a világnézeti, társadalmi, politikai és kulturális pluralizmus elvére épülve jön létre. A határozatban foglaltak szerint az Önkormányzó Köztársaság alapja az „autentikus munkásönkormányzat". A gyűlés szükségesnek nevezte egy olyan tör­vényjavaslat benyújtását, mely megszüntetné a párt-nómenklatúra hatal­mát a vállalatokban, és helyette valódi önkormányzatokat hozna létre.¹²

Ám közel sem mindenki hitt az önkormányzatiság ilyen mértékű kiter­jesztésében. Feltételezhető, hogy a kongresszusi programban éppen ezért nem is részletezték külön annak felépítését. A „Hálózat" által ko­rábban megfogalmazott tézistervezethez képest a meglehetősen rövid állásfoglalásra magyarázat lehet néhány vezető tanácsadó véleménye. Karol Modzelewski szerint az önkormányzás egy „elragadó társadalmi idea", de a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor az állami intéz­mények nem képesek ellátni a feladatukat, „pragmatikus programra van szükség". Witold Trzeciakowski a Szolidaritás egyik befolyásos közgaz­dász tanácsadója pedig egyáltalán nem hitt abban, hogy sikeres lehet egy ilyen rendszer. A komoly tapasztalatokkal rendelkező – KOR (Mun­kásvédő Bizottság)¹³ alapító tag – Jan Olszewski egyenesen utópiának nevezte az egész koncepciót.¹⁴ Az Országos Bizottság, annak ellenére, hogy számos tagja nem értett vele egyet, vagy éppen illúzióként kezelte, stratégiai eszköznek tekintette az önkormányzati kérdést a LEMP-pel vívott küzdelemben.

A Szolidaritás gazdasági programjaiban is kevés szó esett az önigaz­gató rendszer bevezetéséről. A programhoz csatolták a különböző – a válságból kiutat javasló – gazdasági koncepciókat tartalmazó dokumen­tumokat. A két fő elképzelés közül az egyiket Leszek Balcerowicz fiatal közgazdász tézisei alapján¹⁵ Stefan Kurowski és Grzegorz Palka képvi­selte: ez alapvetően a piacosítás pártján állt (ún. Alternatív program). A másik pedig, a Włodzimierz Brus-tanítvány Ryszard Bugaj mérsékeltebb, a piaci szocializmushoz közel álló koncepciója volt (ún. Realista prog­ram). Ám egyik sem állt határozottan a munkás-önigazgatás pártján, bár neokorporatív elemei mindkettőnek voltak.¹⁶

Nem tagadható tehát, hogy minden szükséges előfeltétel ellenére már 1981 őszén sem tudott győzni a munkás-önigazgatást képviselő irányzat a piacosítást szorgalmazókkal szemben, annak ellenére, hogy a munkásság zöme támogatta az elképzelést. A kongresszus nem tudott egyértelműen állást foglalni egy határozott gazdasági program mellett. Nem volt egyetértés abban sem, hogy részt kell-e vennie a munkásság­nak a hatalomban, és ha igen, akkor milyen szerepe legyen abban. Egyre inkább megosztott volt a Szolidaritás ideológiailag is, a három fő irányzat – gyakran keveredve – már ekkor kialakult: a munkás-önigazgatás párt­ján álló baloldaliak, a szociáldemokraták, illetve a nemzeti radikálisok.¹⁷

A rendszerváltás felé

Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot véget vetett a Szoli­daritáson belül zajló minden vitának. Jaruzelski katonai fellépése – mint később kiderült – végső csapást mért a társadalmi mozgalomra és az önigazgató szárnyra is. A Szolidaritás megszűnt létezni, mint egy széles társadalmi tömegmozgalom, amelyre támaszkodva a hatalomtól enged­ményeket lehet kicsikarni. A hadiállapot ellenzékének újra kellett gondol­nia céljait és lehetőségeit. E viták jóval szűkebb körben zajlottak, mint december 13-a előtt, sok aktivista ugyanis emigrációba kényszerült, sokat letartóztattak és megfélemlítettek. Az országban maradt ellenzéki elitnek számolnia kellett a realitásokkal: ha a fennálló rendszert nem sikerült a Szolidaritás hatalmas erejével változásra bírni, akkor e tömegmozga­lom nélkül a lehetőségek még szerényebbek lettek. A nyolcvanas évek közepére az ellenzéken belül győzött az a felfogás, hogy a párt hatalma tartós marad, s ezzel a ténnyel szembenézve kell megfogalmazni az új programot. Az ellenzéknek tehát nem a párttal szemben, hanem a párt­tal – a párton belüli reformerekkel – közösen kell az országot kivezetni a gazdasági válságból.¹⁸ Ez lényegében visszatérés volt a Nyílt levél előtti felfogáshoz, még akkor is, ha ezt a pragmatizmussal és realizmussal ma­gyarázták. Még jelentősebb változás volt, hogy ezzel kizárták a tömegek részvételét az események alakításából.

A hadiállapot első évében létrehozott Ideiglenes Koordinációs Bizott­ság,¹⁹ mely érthető módon nem választott, legitim testület volt, 1985 szeptemberében kiadott gazdasági programjában már egyértelműen a piacosítás mellett foglalt állást, s bár nem mondta ki, de a privatizációt támogatta. Egyetlen szó sem esett már az 1981-es programban rögzített elvekről, a munkásönkormányzatokról, mint az Önkormányzó Köztársa­ság alapjáról és a társadalmasított gazdasági tervezésről.²⁰

Hasonló változáson ment keresztül az emigráció egy része is. A Brüsszelben tevékenykedő Jerzy Milewski, aki korábban a munkás-önigaz­gatás szószólója volt, és az általa irányított Koordinációs Iroda²¹ fokoza­tosan közeledett Ronald Reagan és Margaret Thatcher antikommunista, neokonzervatív politikájához. Reagan tudatosan felhasználta őket és a Szolidaritást hidegháborús céljaira. A brüsszeli központ idővel átvette az emigráció irányítását a párizsi bizottságtól, mely a legnagyobb francia szakszervezetek és a IV. Internacionálé erkölcsi és anyagi támogatását is élvezte. A párizsiak baloldali internacionalista irányvonala ugyanis nem felelt meg az amerikai vezetés kívánalmainak.²²

Az ellenzék 1987 áprilisában kiadott nyilatkozatában mélyreható gazdasági reformokat, a tulajdonformák egyenrangúságát, a piaci mechanizmusokhoz való visszatérést és a gazdasági élet határozott demokratizálását követelte. Ezzel együtt kiállt még a munkás-önkor­mányzatok mellett, amelyeknek jelentős szerepet tulajdonítottak az állami vagyon társadalmasításában. A program minden ellentmondá­sossága ellenére világos volt, hogy már nem a politikai demokrácia és nem is az autentikus területi és munkásönkormányzatok létrehozása a cél, amint az 1980-1981-ben volt, hanem a piacgazdaság irányába való elmozdulás. Az ellenzéki vezetők visszatértek ahhoz a korábbi tézishez, miszerint a gazdaság demokratizálása majd kikényszeríti a politikai változásokat.²³

Jacek Kuroń még a koalíciós kormányzás lehetőségét is felvetette 1988 tavaszán, anélkül, hogy azt előtte radikális feltételekhez kötötte volna. Bronisław Geremek, a Konfrontacja című lap szerkesztője pedig inkább a már 1981-ben is felmerült Nemzetgazdaság Társadalmi Taná­csának megalakítását javasolta, mely kormányzaton kívüli szervként kontrollálná a gazdasági reformokat. Aleksander Hall pedig – az ellenzéki tevékenység céljaként – a „normális, demokratikus állam" létrehozására tett javaslatot. Az ellenzéki elképzelések abban a pontban találkoztak, hogy lemondtak a párttal szembeni frontális támadásról, s érdekeltté akarták tenni a párt egy részét abban, hogy a változások élére álljon. A továbbiakban nem megdönteni akarták a LEMP uralmát, hanem evolú­cióra kényszeríteni.²⁴ Ezzel visszájára fordították Adam Michnik 1976-os evolucionista elméletét: 1987-1988-ban már nem a tömegekre, hanem a párt reformszárnyára támaszkodva szándékoztak a vezetést változá­sokra késztetni. Ebben a fordulatban éppen Michnik és Kuroń játszotta a vezető szerepet.

A tömegek kizárása a változásokból és a szabad piac bevezetésének követelése logikusan vezetett a privatizációhoz, bár érthető okokból erről kezdetben még nem beszéltek. A szabad piac bevezetése ekkor még csupán a „tulajdonformák egyenrangúsága" és a „társadalmasítás" jelszavaival együtt jelent meg. 1988-ra azonban egyre hangosabb lett az ellenzékiek liberális szárnya (Piotr Wierzbicki, Mirosław Dzielski, Aleksander Hall, Tomasz Gruszecki és Donald Tusk), amely egyértelmű­en kiállt a magántulajdon és a szabadpiaci kapitalizmus mellett.

A szociológiai felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy értékorien­tációja szerint a társadalom is két csoportra oszlott: (1) individualista-piacorientált és (2) egalitárius-szabályozásorientált. Csakhogy a ma­gántulajdonnal és a privatizációval kapcsolatos attitűdök meglehetősen ambivalensek voltak a lengyel társadalmon belül. Az 1988-1992 közötti periódusban a lengyel társadalom több mint fele volt azon a véleményen, hogy a jövedelmek differenciálódását csökkenteni kell. 1990-ben a tár­sadalom 66%-a, 1992-ben már 74%-a mutatkozott az állami árszabá­lyozás hívének. Mindemellett magas volt a gazdasági verseny híveinek aránya is: 1988-ban 80%, 1992-ben 78%. Ezzel szemben, 1988-ban mégis a lakosság 60%-a, 1992-ben pedig már 77%-a helyeselte a teljes foglalkoztatottság politikáját.²⁵ Ezek az ellentmondásos adatok egyrészt arra világítanak rá, hogy a lengyel társadalom – csakúgy, mint a többi kelet-európai – nem volt tisztában azzal, hogy a szabadpiaci kapitalizmus bevezetése milyen következményekkel fog járni. Másrészt pedig az ada­tokból kitűnik a lengyel társadalom egalitárius hagyományainak hatása, mely egyaránt gyökerezett mind a katolikus egyház tanításaiban, mind a baloldali értelmiség által képviselt önszerveződésre épülő társada­lomképben. Harmadrészt pedig megfigyelhető, hogy az államszocialista rendszer jóléti funkcióit megtartották volna, míg a rosszul működő cent­ralizált gazdasági rendszert felváltották volna mással.

A tárgyalások megkezdése

Az IMF-tagsággal²⁶ összefüggésben a lengyel hatalom 1986. szeptember 11-én amnesztiát hirdetett a hadiállapot után még börtönben ülő politikai foglyok számára. Nem sokkal később Lech Walesa vezetésével létrejött a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsa. Wałęsa, tíz ellenzéki értelmiségivel közösen, levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépés komoly gesztus volt a hatalom felé. Ekkor a párt újra – immár harmadik alkalommal – meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba, mutatva demokratizációs szándékának komolyságát, s bízva némi nemzeti legitimációszerzésben is. Az 1987 nyarán megtartott pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Ok­tóberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága, mely egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látvá­nyosan megbukott: a társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988 áprilisában az újabb (januári) áremelésekre adott válaszként sztrájkhullám kezdődött, amelyet a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció, egymás után sorra tették le a munkát a bányászoktól a hajógyáriakig. A párt­vezetés belátta, hogy két lehetősége van: a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal" kifejezést, amelyen a problémák rendezésének színterét értette. Az állandó sztráj­kok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság (PB) több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről.

Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak titkos tárgyalást kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a Szovjetunió sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban tárgyalt Jaruzelskivel. A lengyel párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás, ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizál­ni, és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű kép­viselőket is bevonjanak a Szejmbe. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet politikai vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elveszté­sével, mint a lengyel.

A kormány és az ellenzék között az első találkozó 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában épült belügyi villában jött létre. A megbeszélések hamarosan rendszeressé váltak Kiszczak és Wałęsa között, gyakran a katolikus egyház közvetítése révén.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalások megkezdése, ezt a legtisztábban Mieczysław Rakowski fogalmazta meg a PB szeptember 1-jén tartott ülésén:

„Számolni kell azzal, hogy a Walesa-ügy komolyan jelen van a pár­ton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt."²⁷

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről). Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek (OPZZ) vezetője, Alfred Miodowicz, nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ám ez hatalmas hibának bi­zonyult a párt részéről, Walesa a felmérések szerint „kiütötte" ellenfelét. Ennél is fontosabb volt, hogy a vita mintegy legitimálta a Szolidaritást. Walesa tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált. 1988. december 18-án a Walesa körül csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.²⁸ Fontos megjegyezni, hogy ez nem az 1981 őszén meg­tartott első és eddig az időpontig az utolsó Szolidaritás-kongresszuson megválasztott vezető grémium újjáalakulását jelentette. Nem volt tehát választások által szerzett legitimitása, ám Walesa tekintélye és népsze­rűsége elegendő volt ahhoz, hogy a Szolidaritás nevében tárgyalásokat kezdjenek a párttal. Számos korábbi Szolidaritás-vezető, mint Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz, Marian Jurczyk, akik már korábban is élesen bírálták a mozgalom vezetőjét, kimaradtak a Bizottságból, s követelték az 1981-es vezető testület összehívását.

Az 1989 januári KB-plénumon Jaruzelski és Kiszczak elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében megkezdődtek a ke­rekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, amely a három fő társadalmi erő: a kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között folyt. Három fő munkacsoportban döntöttek a legfontosabb kérdésekről. Ilyen volt a gazdaság- és társada­lompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus ügye.

A kerekasztal-tárgyalások két hónapig tartottak. Ez idő alatt számos problémát kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran alakult ki patthelyzet. Ilyenkor a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Walesa külön egyeztetett. Végül megállapodtak a rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, amely azonban korántsem volt demokratikus: a Szejm mandátumainak 65%-át biztosították a LEMP-nek és csatlós szervezeteinek, s csupán az összes mandátum 35%-át külö­nítették el elosztásra a szabad választások eredményének megfelelően. A Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak ki. Létrehozták az államfői tisztséget, s az elnököt a két ház közös ülésén kellett meg­választani. így optimális esetben a pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is. A létrehozandó Felső­ház (Szenátus) azonban nem a munkások és egyéb civil szervezetek érdekképviseleti, vagyis a „társadalmi ellenőrzést" szolgáló intézménye lett, ahogy a Szolidaritásban korábban követelték („Önkormányzatok Kamarája"), hanem a két világháború között fennálló rendszerrel való kontinuitás jelképe. így nem jöhetett létre az a neokorporatív rendszer sem, amelyet a Szolidaritás önigazgató szárnya elképzelt. Az új rendszer a saját gyökereit nem a Szolidaritásban kereste, hanem az 1939 előtti berendezkedésben. Ennek szimbolikus aktusa volt, mikor 1990. decem­ber 22-én Ryszard Kaczorowski²⁹ ünnepélyes keretek között átadta a „hatalmat" Lech Wałęsának.

A tulajdon-átalakítás és az önigazgatás bukása

Az mindenki számára világos volt, hogy az állami tulajdon feletti rendel­kezés és a termelés ellenőrzése egyben hatalmi kérdés is. Mieczysław Rakowski 1981 augusztusában így fogalmazott a Szolidaritás képvise­lőivel folytatott tárgyaláson: „aki az élelem termelését ellenőrzi, gyakor­latilag az rendelkezik a hatalommal, mert az élelem kérdése politikai kérdés".³⁰

Az állami tulajdon átalakítása (az „államtalanítás") kétféle módon mehetett végbe: privatizáció, vagyis magánosítás, illetve az állami tu­lajdon közösségi tulajdonná alakítása, azaz társadalmasítása útján. Ez utóbbi felelt volna meg leginkább a lengyel értelmiség által kidolgozott koncepcióknak és az 1981-es Szolidaritás-programnak. Ugyanakkor élesen szemben állt az uralkodó „marxista-leninista ideológiával", a „párt vezető szerepével" és a politikai-gazdasági élet vertikális tagozó­dásával. Az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakításával a párt és a körülötte kialakult nómenklatúra elveszítette volna minden befolyását és privilégiumait.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés: létrejöhetett volna-e a sza­badpiaci rendszer akkor is, ha nem a magánosítás, hanem a közösségi tulajdon alternatívája győzedelmeskedik? Miért nem valósulhatott meg a közösségi tulajdonná alakítás?

A kerekasztal-tárgyalásokon a legtöbb vita éppen a gazdasági munka­csoportban volt. Ez abból adódott, hogy sem az ellenzék, sem a kormány­koalíció képviselői között nem volt még elvi egyetértés sem, hogy milyen rendszert hozzanak létre a régi helyett. Az ellenzék részéről Ryszard Bugaj és Witold Trzeciakowski inkább szociáldemokrata, míg Janusz Beksiak liberális álláspontot képviselt. A kormányoldalról Władyslaw Baka (a Nemzeti Bank elnöke, majd PB-tag) és Ireneusz Sekula³¹ pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy egységesen képviselhettek volna valamilyen kidolgozott pártprogramot, ráadásul a kormány tevékenysége élesen eltért az általuk előterjesztett javaslatoktól.³²

A Központi Bizottság még 1988. szeptember 16-án elfogadta a „Nem­zetgazdaság konszolidációja tervének elveiről" szóló dokumentumot, mely tartalmazta a tulajdonformák egyenjogúsítását és előrevetítette a bankprivatizációt. Ennek megfelelően a Rakowski-kormány, függetlenítve magát a Politikai Bizottságtól és a Kerekasztaltól (és a társadalomtól), számos törvényt fogadtatott el a Szejmben, s ezzel megkezdődött a pi­acgazdaságra való áttérés, valamint a párt-nómenklatúra kiváltságainak átmentése.

Természetesen már korábban, 1987-1988 táján mind Magyarorszá­gon, mind Lengyelországban, a vezetés reformelképzeléseiben – az adósságválság hatására és a vállalatok beruházáshiányának ellensúlyo­zására – egyre nagyobb szerepet kapott a tulajdoni átalakítás és a kisvál­lalkozások nyíltabb támogatása. Lengyelországban az 1988. december

23-i törvény a gazdasági tevékenységről³³ gyakorlatilag „emancipálta" a magántulajdont. Leegyszerűsítette a hatósági ügyintézést, és megszün­tette a magánvállalkozások felső foglalkoztatási határát.³⁴ Ugyanakkor a külföldi befektetésekről szóló törvény³⁵ törölte a külföldi partner részará­nyára vonatkozó előírást, sőt, a külföldi részesedésre minimumot írtak elő (20% és 5.000 dollár). A külföldiek hároméves adómentességet kaptak, amit adott esetben további három évvel meg lehetett hosszabbítani. A külkereskedelmet pedig engedélyezték a magánvállalkozók számára is. Ezen felül az adósságcsökkentés exportarányára jutó hányadát a külföldi beruházó repatriálhatta.

A január 31-én elfogadott banktörvények³⁶ szintén a privatizáció előké­szítését szolgálták. A Nemzeti Bank helyébe kilenc körzeti bankot hoztak létre, és engedélyezték magánbankok alapítását. A február 24-én életbe­lépett, „a nemzetgazdaság konszolidációjának néhány feltételéről szóló törvény"³⁷ lehetővé tette az állami vagyon magánosítását, illetve március 15-én legalizálták a valutakereskedelmet is. Mindezen előkészítés után egy 1989 tavaszán elfogadott kormányrendelet megteremtette az ún. „spontán privatizáció" vagy „nómenklatúra-privatizáció" alapjait. Lehetővé vált a vállalatok számára, hogy saját részlegeiket „társasági" formában működtessék tovább. Ennek következtében a vállalatok menedzsmentjei „kisajátították" az állami tulajdonban lévő gyárakat, amelyek felett már korábban is rendelkeztek. ők voltak abban a helyzetben, hogy tulajdon­ra tegyenek szert. Ez az ún. „vállalati kezdeményezésű" privatizációs gyakorlat jelentős méreteket öltött nem csak Lengyelországban, hanem Csehszlovákiában és Magyarországon is.³⁸

Emellett természetesen jelen voltak azok az elképzelések is, melyek a „dolgozói részvénytulajdont" állították a középpontba. A reformköz­gazdászok többsége azonban ellenezte az efféle megoldásokat, hiszen a munkástanácsok a központi hatalom ellensúlyaiként jelentek meg. A Rakowski-kormány is szilárdan a liberalizmus talaján állt, s bizalmatla­nul tekintett a munkásokra. Ennek a harcnak lett az eredménye, hogy a privatizációs alaptörvényt csak a Mazowiecki-kormány beiktatása után 10 hónappal sikerült elfogadni.³⁹

A privatizációs ideológia robbanásszerű előtérbe kerülésének okai a következők voltak: egyfelől az adósságteher privatizálással történő enyhí­tése, oly módon, hogy a hitelező bank tulajdonrészt kapott az adósságok elengedése fejében az eladósodott vállalatban (adósságcsere). Másfelől, miután megszűnt az állami szektor sérthetetlenségének tabuja, óriási lehetőség nyílt a magánosítás előtt.⁴⁰ Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a reformközgazdászok a gazdasági liberalizációt a stabilizáció előfeltételeként értelmezték.

Ennek megfelelően cselekedett a Rakowski-kormány is. Mielőtt lemondott volna, 1989 júliusában elfogadta az 1990-1992-re szóló új gazdasági program elveit, melyeket az IMF szakértőivel közösen dol­goztak ki a piacosítás, az államháztartási egyensúlyteremtés, a kemény pénz- és hitelpolitika és az állami tulajdon átalakítása, újrastrukturálása érdekében.⁴¹ Augusztus 1-jén a kormány bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett (251,1%). A választási eredmények­nek megfelelő kormány csak 1989. augusztus 25-én alakulhatott meg Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Az új kabinet azonnal leállította a „nómenklatúra-privatizációt", és bizalmatlanul fogadta a külföldi tőkét. Ezzel gyakorlatilag az egész államtalanítási folyamat lelassult. Megpróbálták felülvizsgálni az addigi privatizációkat, ám a krónikus pénzhiány miatt, ahogy a kormánylap (Gazeta Wyborcza) „Pénzt vagy életet" című cikke (1990. május 29.) is jelezte, a mérleg nyelve inkább a privatizáció folytatása felé billent.⁴²

A privatizációval szorosan összekapcsolódó törvénycsomagot, a Leszek Balcerowicz gazdasági miniszter vezetésével kidolgozott ún. „sokkterápiát" (Balcerowicz-terv) október 9-én fogadta el a kormány és december 30-án került a Szejm elé. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon nem tárgyalt, és ott ezért el sem fogadott pontjai a liberális piacgazdaság azonnali, radikális bevezetését tartalmazták. Szó sem esett a szakszer­vezetekről, a munkásokról, az önkormányzásról és a társadalmasításról. Kidolgozói között olyan neoliberális közgazdászokat találunk, mint Jeffrey David Sachs, aki az IMF és a Világbank tanácsadójaként többek között Bolíviában, Oroszországban és Jugoszláviában is részt vett a gazdasági transzformációban⁴³ vagy Stanisław Gomułka közgazdász (a hatvanas években Kuroń és Modzelewski köréhez tartozott), aki a nyolcvanas években az IMF, az OECD és az Európai Bizottság konzultánsaként dolgozott. Az utolsó pártállami kormány által elkezdett és a Szolidari­tás-kormány által befejezett neoliberális fordulat természetesen nem a véletlen műve volt. A kelet-európai rendszerváltások egyik kikényszerítő ereje éppen a világban lezajlott gazdasági modellváltásban fedezhető fel. A belső társadalmi erők, mint a Szolidaritás tömegmozgalma, gyengíthették ugyan a fennálló rendszert, de a változás irányát megszabni már nem tudták. A hatalmon lévők és az őket követő „rendszerváltók" elfogadták a nemzetközi pénzügyi szervezetek által kínál receptet. Nemcsak Sachs nevét kell itt megemlíteni, hanem az ún. washingtoni konszenzus kidol­gozóját, John Williamsonét is. Az 1989-ben általa kidolgozott tízpontos javaslat⁴⁴ vált a neoliberális gazdaság-átalakítások dogmájává, melyet az IMF és a Világbank a világ minden országának „előírt". A „konszenzus" fő pontjai az állami vállalatok, a kereskedelem és a pénzpiacok privati­zációját, a piacok deregulációját, a jövedelemszerkezet átalakítását, az adók csökkentését, az adóalap szélesítését, az egységes valutaárfolyam fenntartását és a külföldi befektetések előtti akadályok megszüntetését tartalmazták, vagyis a gazdasági szerkezetváltás olyan irányát, amely az önigazgató koncepcióval teljes mértékben szemben állt.

A „konzenzus" alapján kidolgozott Balcerowicz-terv⁴⁵ hivatalos indok­lása szerint „a lengyel gazdaság alapvető rendszerváltást követel." A változás célja egy olyan „piaci rendszer felépítése, amely a magasan fejlett országokéhoz közelít. Amelynek gyorsan, radikális lépések se­gítségével kell megvalósulnia, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban". A tervezők a reformok korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva álltak ki a sokkterápia mellett, illetve azzal érveltek, hogy a gazdaság olyan rossz helyzetben van, hogy nincs idő a lassú átmenetre, azonnal kell cselekedni: „a gaz­daság a mélyülő egyensúlytalanság, az állam finanszírozásának teljes összeomlása állapotában van. Évek óta növekszik az ökológiai katasztró­fa, a lakáskrízis, a külföldi adósságteher és különösen a fiatal generáció megélhetési emigrációja." Mindez az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb válságjelekkel együtt, mint a gyors áremelkedés, a hiperinfláció, az államháztartás növekvő deficitje, valamint a termelés visszaesése, gyors lépéseket követelt. Balcerowicz fő célja az infláció megállítása és a piaci egyensúly helyreállítása mellett a gazdasági rendszer alapvető megváltoztatása volt, annak érdekében, hogy a külföldi gazdasági segít­ség megérkezzen Lengyelországba. Az antiinflációs politika keretében először a „monopolista struktúrák" megszüntetését, az energiaigényes nehézipar felszámolását, a központi beruházások és az állami vállala­tok finanszírozásának leállítását, illetve a fizetések visszafogását tűzte ki célul. Az exportra termelő cégeket illető adókedvezmények radikális szűkítését, a vállalatok saját beruházásai és a kőszénbányászat állami dotációjának megszüntetését, valamint az állam biztonságára fordított összegek csökkentését ígérte.

Az állami kiadások ilyen radikális csökkentése azonnal óriási munka­nélküliséget generált. Illuzórikus volt az a kitűzött cél is, hogy Lengyel­ország ily módon gyorsan elérheti a fejlett kapitalista országok szintjét. Pedig ennek érdekében a program teljes rendszerváltást követelt: gyors áttérés a piacgazdaságra, a monopóliumok azonnali megszüntetése, a lengyel gazdaság világpiaci integrációja, az állam finanszírozásának tel­jes átalakítása, a teljes adórendszer átalakítása, a tőkepiac megindítása és a munkaerőpiac létrehozása. Végül tíz törvénybe foglalva a Szejm elfogadta a sokkterápiát.⁴⁶

Ennek megfelelően 1990. július 13-án a Szejm végül megszavazta a privatizációs törvényt,⁴⁷ amely jelentősen leszűkítette a nómenklatúra-privatizáció lehetőségét, és helyette a felülről irányított „aktív privatizá­ciót" preferálta. A törvény elfogadásának azonban több fontos oka is volt. Egyfelől a Világbank ettől tette függővé a 300 millió dolláros hitel folyósítását⁴⁸ (korábban, 1989. július 10-11-én George Bush amerikai elnök Varsóban világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik). Másfelől a hatalmon lévő Szolidaritás belső törésvonalai is megváltoztak. A megerősödött jobboldal Wałęsa mögé sorakozott fel, míg a baloldaliak a piacpárti liberálisokkal Mazowiecki mellé álltak. A miniszterelnök a piacpárti logikát követte, s így jelentős támogatással maga mögött sikerült elfogadtatnia a törvényt. Harmadrészt az állam elsősorban így tudott jelentősebb bevételre szert tenni, ami különösen fontos volt, hiszen a Rakowski-kormány 5 billió zlotys költségvetési hiányt hagyott utódaira.

Lengyelországban a kezdeti időszakban a privatizáció háromfélekép­pen történhetett. Az ún. „kis privatizáció" főleg a kisebb kereskedelmi és szolgáltatóipari egységeket érintette. A kormányzat célja ezzel egyértel­műen az volt, hogy enyhítsenek a lakosságot sújtó ellátási hiányon. A „kis privatizáció" eredményeképpen 1990 júliusáig az állami boltok 8%-át privatizálták, a kiskereskedelem egynegyede került magánkézbe. A másik forma az ún. „tőkés privatizáció" volt. Ez a folyamat két lépcsőből állt. Először a privatizálandó vállalatot át kellett alakítani az államkincstár egy­személyes tulajdonává, majd két éven belül el kellett adni. A privatizációt lebonyolító szerv a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériuma⁴⁹ lett, melyet széles jogkörrel ruháztak fel. Végül meg kell említeni az államtalanítás harmadik lehetőségét, a „likvidációs privatizációt". Erre a privatizációs törvény 37 cikkelye adott lehetőséget, és a leggyakrabban éltek is vele a vállalatvezetők. A módszer lényege, hogy a csődeljárás után a cég egészét vagy egyes részeit magántulajdonba lehetett adni.

A magántulajdonon alapuló kapitalizmust mégis az új cégek létre­hozásának engedélyezése lendítette előre. 1993-ban már az újonnan létrehozott privátszektor a GDP több mint 50%-át tette ki.

A törvény szerint a privatizálandó vállalat dolgozói csupán a részvé­nyek húsz százalékát vehették meg kedvezménnyel (a hazai vásárlóknak kínált ár feléért), e felett pedig piaci feltételek alapján. A dolgozóknak nem volt több joguk a vállalathoz, mint bármelyik más állampolgárnak. Az első öt privatizált vállalatnál ennek megfelelően (de inkább a 20 százaléknál kisebb mértékben) különítettek el részvényeket a dolgozók számára.⁵⁰ A jogszabály még két fontos korlátozást tartalmazott: tíz százalékban maximálta a külföldieknek eladható hányadot, s ezzel védték az orszá­got elsősorban a német tőkétől, valamint megszüntette a „nómenkla­túra-privatizáció" lehetőségét. A törvény magába foglalta az ún. „népi részvényes eszmét" is, amely minden állampolgárt kárpótolt az állami vagyonból „ingyen részvényekkel". A Szejm ún. „privatizációs jegyeket" bocsáthatott ki, amelyeket ingyen és egyenlő arányban osztottak szét az állampolgárok között. E jegyeket az állami vállalatok privatizálásakor az állampolgárok tulajdonrészekre, illetve a beruházási alapokban rész­tulajdonra válthatták.⁵¹ A privatizációs jegyek kiosztása azonban nem a munkás-önigazgatás irányába mutatott, hiszen nem csak az adott vállalat munkásai kaphattak belőle, hanem mindenki. E gondolat a gyakorlatban leginkább Csehszlovákiában érvényesült.

Az első három évben minden negyedik, állami tulajdonban lévő válla­latot privatizációra bocsátottak, de csupán minden tizedikben került sor tulajdonváltásra. 1990-ben 8.441 állami vállalat létezett. 1993 szeptemberéig⁵² 2.334 állami vállalatnál kezdeményeztek privatizációt: 510-et „tőkés privatizáció", 995-öt likvidáció útján szándékoztak eladni, illetve 829 vállalatot jelöltek ki arra, hogy „dolgozói tulajdonú vállalatokká" váljanak. Végül összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz.⁵³ Ezzel szemben, a privatizációs törvény elfogadásáig lezajlott „nómenklatúra- (spontán) privatizáció" során, 1.593 cég került a párt- és államapparátushoz kötődő személyek tulajdonába. E vállalkozások száma még nagyobb is lehetett, ha a nómenklatúra családtagjainak cégeit is ideszámítjuk.⁵⁴ Tehát egy év alatt közel kétszer annyi cég került magántulajdonba a privatizációs törvény elfogadása előtt, mint utána.

Végeredményben ez a törvény lehetetlenné tette a kollektív tulajdon széleskörű elterjedését Lengyelországban. Korlátozásaival gyakorlatilag megtiltotta, hogy az állami tulajdonú vállalatok teljes egészében vagy leg­alább többségi tulajdonban a dolgozók birtokába kerüljenek. A kormányra került Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-1981-ben hirdetett. A privatizációs törvény után két héttel életbe lépett az új szak­szervezeti törvény,⁵⁵ de nem nyúltak a LEMP által 1981 szeptemberében megalkotott „állami vállalatok kollektíváinak önkormányzatáról"⁵⁶ szóló, s akkor sokat bírált törvényhez. Ez a jogszabály ugyan lehetőséget adott a munkásoknak arra, hogy munkástanácsokon keresztül befolyással le­gyenek a vállalat éves tervére, a beruházások irányára, az állóeszközök eladására, de nem adott jogot a termelés megszervezésére és irányítá­sára. A hatalomra jutott Szolidaritás azonban „megfeledkezett" e törvény módosításáról. Érdemes megjegyezni, hogy a LEMP korábban azért ellenezte a „vállalat társadalmasítását" , mert olyan „csoporttulajdonként" értelmezte, amely a kapitalizmus visszaállításához vezet. Ezáltal elve­szítette volna ellenőrzését a termelés felett, megszűnt volna a vezetés és az egész párt-nómenklatúra minden kiváltsága és privilégiuma.⁵⁷ Az új vezetés, a kormánypozícióban lévő Szolidaritás viszont éppen azért ellenezte a „csoporttulajdont", mert az a liberalizációt és a kapitalista kibontakozást gátolta volna meg.

Mindennek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy Lengyelország­ban a kezdeti magánosítási hullám lecsengése után, a rendkívül gyakori kormány-válságok és kormány-váltások miatt, nem indult meg újra az állami tulajdon olyan mértékű széthordása, mint például Magyarországon. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyezettje állami tulajdonban volt⁵⁸ , s ezen csak a kommunikációs ipar privatizálása változtatott, amikor a Telekomunikacja Polska részvény­társaságot, előbb magánkézbe (2000), majd egy évvel később külföldi tulajdonba adták. Jelenleg az ötven legnagyobb cég mintegy negyven százaléka még mindig állami többségi tulajdonban áll. Sőt a lengyelor­szági vállalatok az egész kelet-európai régióban is jelentősek. A térség (beleértve a Balkánt és a Szovjetunió európai utódállamait – Oroszorszá­got nem) legnagyobb száz vállalatának több mint egyharmada lengyel, annak is nagyjából 40 százaléka még többségi állami tulajdonossal ren-delkezik.⁵⁹ Természetesen a legnagyobb exportbevételt realizáló cégeket Lengyelországban is a külföldi gyáróriások leányvállalatai adják, mint a Fiat, a Wolkswagen vagy a Philips. A ragsor első tíz cége közé csupán a sziléziai kokszbányázat üzemei tudnak beférkőzni.⁶⁰

***

A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a munkanélküliség 1993 végére 16% fölé kúszott (2004-ben már 20% fölött volt),⁶¹ az infláció 1990-ben 585,8%-ra ugrott.⁶² A kormánypolitika negatív társadalmi hatá­sai csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegek számára. Ennek leképeződését figyelhetjük meg az 1990 végén tartott első elnökválasztás alacsony részvételi arányaiban (60,6% és 53,4%), és abban, hogy a Szolidaritás megkérdőjelezhetetlen vezetőjét – komoly kihívó nélkül – a szavazók csupán 39,96%-a támogatta az első fordulóban. Még inkább jelzésértékűek a társadalom kiábrándultságára nézve az első teljesen szabad választások (1991 október) adatai. A rendkívül alacsony részvétel mellett (43,20%) az első miniszterelnök pártja⁶³ a mandátumok 13,5%-át tudta megszerezni, és mindössze két mandátummal kapott többet, mint az utódpárt⁶⁴ . Két évvel később pedig, az előrehozott választásokon a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) fölényes győzelmet aratott (a mandátumok 37,2%-át szerezte meg).

Konklúzió

Az önigazgató koncepció alternatívája tehát elbukott, és a piaci logikán, a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg. Konklúzióként talán nem felesleges összefoglalni a bukás okait.

A Szolidaritás mozgalom tízmilliós tagságával óriási, horizontális el­veken alapuló, demokratikus társadalmi erő volt, melynek reális esélye lehetett volna a gazdaság és a politika irányításának átvételére. A moz­galom azonban – belső megosztottsága miatt – nem tudott kidolgozni a gazdasági realitásokkal számoló, konzekvens gazdasági programot. A hadiállapot bevezetése pedig nem csak a további útkeresést gátolta meg, hanem megfosztotta a reménytől az embereket, hogy maguk alakíthatják a sorsukat. Felszámolta a kiépített közvetlen demokratikus társadalmi struktúrákat az üzemekben és azokon kívül, s szétzúzta a társadalmi aktivitás hatalmas erejét, amely 1980-81-ben oly jelentős volt.⁶⁵ Feltételezhetjük, hogy ha létezett volna 1989-ben a hét évvel korábbi Szolidaritás tömegmozgalmi ereje, akkor a Leszek Balcerowicz által bevezetett sokkterápia-programot nem fogadta volna ilyen passzívan a lengyel társadalom.

Másrészt, 1981 után minden reform, azaz decentralizáció, demokratizáció a hadiállapot valóságával állt szemben, ezért eleve kivitelezhetet­len volt, így a hatalomnak a legitimációs válságból sem sikerült kitörnie. Ezzel szemben állt a nyugati világ, ahol a liberális gazdasági fordulatnak köszönhetően (a szociális kiadások csökkentése, a privatizáció felgyorsí­tása, új piacok keresése, tőkekihelyezés), egy új globális világgazdasági folyamat indult el. A Kelet-Nyugat közötti kapcsolatrendszer egyre szoro­sabbá vált. A keleti blokkban elmélyült gazdasági válság felszámolására reális perspektívaként mutatkozott a nyugat-európai kapitalizmus. Az ott tapasztalható életszínvonal a lakosság jelentős részét is vonzotta. A rendszerváltás világgazdasági környezete tehát nem kedvezett a mun­kás-önigazgatás alternatívájának.

Lengyelország rendkívül rossz gazdasági helyzete, valamint a nemzet­közi tőkétől való erős függése miatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Rakowski-kormány már a kerekasztal-tárgyalások alatt megindította a gazdasági liberalizációt, megkezdődött a privatizáció a munkások kártalanítása nélkül. Ráadásul számos ellenzéki vezető utó­piának tartotta a munkás-önigazgatás perspektíváját, azzal indokolva, hogy nincs sikeres történelmi példa annak megvalósíthatóságára.

A Balcerowicz-féle sokkterápia, amely az IMF tanácsait szolgaian elfogadta, az utolsó csapást jelentette az önigazgató alternatívára. A piacgazdaság, a privatizáció és a munkástömegek munkanélkülivé válása lehetetlenné tette, hogy a társadalmi ellenőrzés megvalósuljon Lengyelországban. A lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg beleszólni az átalakítás fő kérdéseibe. A kelet-európai rendszerváltozásokat nem a társadalom tömegei, hanem nemzetközi pénzügyi világszervezetek, a „kommunista" pártok reform-elitje és az ellenzék egy szűk csoportjának támogatásával hajtották végre.

Végül a KGST feloszlatásával, a régi piacok elvesztésével és az ezzel járó külkereskedelmi átrendeződéssel, továbbá a privatizáció megkez­désével és számos gyár bezárásával munkások milliói váltak munkanél­külivé. A világgazdaságba való félperifériás integrálódás felmorzsolta a „szocialista" állam által védett „munkásosztályt", így az képtelenné vált arra, hogy részt vegyen az állami tulajdon lebontásában.

Összességében az 1988-89-re kialakult történelmi feltételek és az élvonalban lévő politikai szereplők akarata nem kedvezett a „harmadik út" megvalósításának. A „történelmi erők" a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányába mozdították Lengyelországot is, annak ellenére, hogy itt mutatkozott meg legerősebben a közösségi tulajdonra és az önigazgatásra épülő gazdasági rendszer alternatívája.⁶⁶

Jegyzetek

1 A munkás-önigazgatás megteremtésének kérdése szinte minden kelet-európai országban felvetődött különböző történelmi periódusokban, többek között 1917 után Oroszországban, 1944-1947 között, illetve 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, valamint 1948 után Jugoszláviában. A huszadik század nyolc­vanas éveinek második felében, amikor felmerült az állami tulajdon lebontásának problémája, a baloldali értelmiségiek és a munkások előtt újra reálisnak tűnt a munkástulajdon és a munkás-önigazgatás megvalósításának alternatívája a ma­gántulajdonra épülő kapitalizmussal szemben. Lásd: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Szerk.: Krausz Tamás, Márkus Péter. Liberter Kiadó, Budapest, 1995. Jakubowicz, Szymon: Bitwa o samorząd 1980-1981. Londyn, Aneks, 1988.

2 List otwarty Jacka Kuronia i Karola Modzelewskiego do członków Podstawowej Organizacji Partyjnej Polskiej Zjednoczonej Partii Robotniczej i członków uczelnianiej organizacji Związku Młodzieży Socjalistycznej przy Uniwersytecie Warszawskim, przedstawiajqcy oparty o marksowskq teoriq spoleczehstwa krytyczny obraz systemu politycznego i społeczno-ekonomicznego Polski jako ustroju biurokracjipartyjnej. In: Hemmerling, Zygmunt – Nadolski, Marek: Opozycja wobec rządów komunistycznych w Polsce 1956-1976. Wybór dokumentów. Warszawa, Uniwersytet Warszawski, Instytut Nauk Politycznych, 1991. 157-245. E gondolatok forrása Michał Kalecki, Włodzimerz Brus és Oskar Lange munkáiban is megtalálható. Kalecki a harmincas években együtt dolgozott John Keynes-szel és jelentős hatással volt az angol közgazdász később nagy karriert befutott teóri­ájára. Brus és Lange munkái inkább a szocialista országok gazdasági reformjaira voltak hatással.

3 Lásd: Kołakowski, Leszek: Tezy o nadziei i beznadziejnosci. In: uő.: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. Kraków, Znak, 2006. 405-426.

4 Uo. 423.

5 Michnik, Adam: Új evolucionizmus. In: uő.: Gondban a bohóc. Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. 19-33.

6 Egy belső közvélemény-kutatás szerint az 1000 főnél többet foglalkoztató üzemekben a megkérdezett dolgozók 95%-a támogatta az önkormányzati struk­túrák létrehozását, de az összes megkérdezettnek is a 65%-a. Lásd: Ash, Garton Timothy: A lengyel forradalom. Budapest, AB-Beszélő Kft. 1990. 208.

7 Az önigazgatás kialakulásának feltételeiről lásd: Marković, Goran: Social Preconditions od Self-management. In: Self-Organising Utopias. Eszmélet special issue, Budapest, (2008) 71-87.

8 Sieć Organizacji Zakładowych NSZZ „Solidarność".

9 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczym. In: Sprawy gospodarcze w dokumentach pierwszej Solidarności. Tom I. 16 sierpnia 1980-30 czerwca 1981. Szerk.: Luszniewicz, Jacek – Zawistowski, Andrzej. Warszawa, IPN, 2008. 331­333.

10 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczy, i. m. 2008. 331-333.

11 Ezen elképzelés mibenlétét Milewski közvetlenül a Szolidaritás kongresszusa előtt a Robotnik című illegális lapban fejtette ki. Lásd: Rok po sierpniu – co dalej? In: Robotnik, 78. sz. 1981. augusztus 27. 1-2.

12 Program NSZZ „Solidarnosc uchwalony przez l Krajowy Zjazd Delegatów. In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/program.pdf (2008-12-27)

13 Komitet Obrony Robotników (Workers' Defence Committee). 1976-ban jött létre a munkássztrájkok brutális leverése után. Elsődleges feladata a munkások és családtagjaik jogi, anyagi és erkölcsi támogatása volt. Később Kelet-Európa legjobban szervezett és legjelentősebb ellenzéki mozgalmává vált. Fontos sze­repe volt a Szolidaritás mozgalom létrehozásában. Lásd: Lipski, Jan Józef: KOR. Komitet Obrony Robotników. Komitet Samoobrony Społecznej. Warszawa, IPN, 2006.

14 Tygodnik Solidarność, 31. sz. 1981. október 30. 6-8.

15 Projekt zespołu Leszka Balcerowicza przy Instytucie Rozwoju Gospodarczego Szkoly Głównej Planowania i Statystyki. In: Grala T., Dariusz: Reformy gospodarcze w PRL (1982-1989). Próba uratowania socjalizmu. Warszawa, Trio, 2005. 331-334.

16 A két programot lásd: ANEKS do Uchwały Programowej l Krajowego Zjazdu Delegatów NSZZ„Solidarność" Materiały dyskusyjne do III części„Związek wobec kryzysu i reformy gospodarczej". In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/aneks.pdf (2008-12-26).

17 Francia szociológusok a Szolidaritás mozgalom belső megosztottságát kivá­lóan feltárták és elemezték, lásd: Touraine, Alain – Strezelecki, Jan – Wieviorka, Miche l- Dubet, François: Solidarność. Analiza ruchu społecznego 1980-1981., Warszawa, 1989.

18 Skórzyński, Jan: Od Solidarności do wolności. Warszawa, Trio, 2005. 215­228.

19 1982. április 22-én jött létre (Tymczasowa Komisja Koordynacyjna).

20 Kowalewski, Zbigniew Marcin: Zachodnia solidarność z Solidarnością. Opowiem jak bylo. In: http://www.internacjonalista.pl/menu-kraj/5-dzial-historia-solidarnosci/68-zbigniew-marcin-kowalewski-zachodnia-solidarno-z-qsolidarnociq.html (2009-03-23).

21 1982. július 1-jén jött létre Brüsszelben (Biuro Koordynacyjne NSZZ Soli­darność).

22 Kowalewski, i. m.

23 Kuroń, Modzelewski, Kołakowski és Michnik is úgy látta korábban, hogy a politikai rendszer megváltoztatása nélkül nem lehet semmilyen gazdasági reformot megvalósítani. A hadiállapot után újra a gazdasági reformok kerültek előtérbe az ellenzék programjaiban. Ennek okai nyilván a hadiállapot bevezetésének tapasz­talataiban és a rendkívül rossz gazdasági helyzetben keresendők.

24 Skórzyński, i. m. 2005. 226-228.

25 A felméréseket lásd: Gorzelak, Grzegorz – Jalowiecki, Bohdan: Lengyelország fejlődése 2005-ig. In: Kelet-Közép-Európa: honnan – hová? Szerk.: Ehrlich Éva, Révész Gábor, Tamási Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 223.

26 Lengyelország 1986. június 12-én csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).

27 Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok władzy 1988-1989. Szerk.: Perzkowski, Stanislaw. Londyn, Aneks, 1994. 39.

28 A Bizottság (Komitet Obywatelski) hivatalos lapjaként 1989. május 8-án megjelent a Gazeta Wyborcza Adam Michnik főszerkesztésében.

29 A második világháború utáni Londonban „működő" lengyel emigrációs kor­mány utolsó elnöke.

30 Holzer, Jerzy: „Solidarność" 1980-1981. Geneze i historia. Warszawa, Krąg, 1990. 260.

31 1983-1988 között a Társadalombiztosítás elnöke, 1988-ban szociálpolitikai és munkaügyi miniszter, majd a Rakowski-kormány Gazdasági Bizottságának elnöke, miniszterelnök-helyettes.

32 Friszke, Andrzej: Okrąłly Stół. Geneza i przebieg. In: Polska 1986-1989: koniec systemu. Materiały międzynarodowej konferencji. Tom 1 referaty. Red.: Machcewicz, Paweł, Warszawa, Trio-ISP PAN, 2002. 112.

33 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 324 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19880 410324&type=3&name=D9880324.pdf (2009-06-22).

34 Mizsei Kálmán: Lengyelország. In: Privatizáció Kelet-Európában. Szerk.: Mizsei Kálmán. Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1991. 40-41.

35 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 325 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej z udzialem podmiotów zagranicznych. In: http://isip.sejm.gov.pl/ servlet/Search?todo=file&id=WDU19880410325&type=2&name=D19880325.pdf (2009-06-22).

36 Dz.U. 1989 nr 4 poz. 22 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. o Narodowym Banku Polskim. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU1989 0040022&type=1&name=D19890022L.pdf (2009-06-22).

Dz.U. 1989 nr 4 poz. 21 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. Prawo bankow. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890040021&type=1& name=D19890021L.pdf (2009-06-22).

37 Dz.U. 1989 nr 10 poz. 57 Ustawa z dnia 24 lutego 1989 r. o niektórych warunkach konsolidacji gospodarki narodowej oraz o zmianie niektórych ustaw. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890100057&type= 1&name=D19890057L.pdf (2009-06-22).

38 Mizsei, i. m. 1991. 34.

39 Uo. 15-16.

40 Uo. 20.

41 Grala T., i. m. 2005. 324.

42 Mizsei, i. m. 1991. 44.

43 Sachs elképzeléseit lásd: Sachs, Jeffrey: The Economic Transformation of Eastern Europe: the case of Poland. In: Economics of Planning, Volume 25, (1992) N. 1. 5-19.

44 Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In: http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486 (2009-08-14).

45 A Balcerowicz-tervet lásd: Program gospodarczy. Główne założenia i kierunki. In: http://c355.republika.pl/Program1989.doc (2009-06-19).

46 Törvények 1. az állami vállalatok finanszírozásáról, 2. a bankjogról, 3. a hitelről, 4. a jövedemadóról, 5. az adózás új elveiről, 6. a külföldi beruházók által folytatott tevékenységről, 7. devizajogról, 8. vámjogról, 9. az alkalmazásról, 10. az elbocsátások feltételeiről.

47 Dz.U. 1990 nr 51 poz. 298 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o prywatyzacji przedsiębiorstw państwowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510298&type=1&name=D19900298L.pdf (2009-06-19)

48 Emellett a kormány 700 millió dollár hitelt várt az IMF-től, valamint 1 milliárd dolláros kölcsönre kért garanciát a fejlett országok bankjaitól. Tárgyalásokat kez­dett a Párizsi Klubbal és a Szovjetunióval az adósság-visszafizetések üteméről is.

49 Dz.U. 1990 nr51 poz. 299 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o utworzeniu urzędu Ministra Przekształceń Własnościowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510299&type=1&name=D19900299L.pdf (2009-06-22).

50 Mizsei, i. m. 1991. 30., 48.

51 Uo. 51.

52 1993 szeptemberében előrehozott parlamenti választásokat tartottak Lengyel­országban. A választási kampány miatt a privatizáció folyamata lelassult.

53 Employee-owned companies in Poland. Ed.: Jarosz, Maria, Warsaw, PAN ISP, 1994. 13.

54 Dudek, Antoni: Reglamentowana rewolucja. Rozkład dyktatury komunistycznej w Polsce 1988-1990. Kraków, Arcana, 2005. 189.

55 Dz.U. 1991 nr 55 poz. 234 Ustawa z dnia 23 maja 1991 r. o związkach zawodowych. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id=WDU19910550234&type=3 (2009-06-22).

56 Dz.U. 1981 nr 24 poz. 123 Ustawa z dnia 25 września 1981 r. o samorządzie zalogi przedsiębiorstwa państwowego. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id= WDU19810240123&type=3 (2009-06-22).

57 Jakubowicz, i. m . 1988. 88-89.

58 A „Polskie Sieci Elektroenerg. SA, Warszawa"; a „Petrochemia Płock SA, Plock" és a „Telekomunikacja Polska SA, Warszawa". Lásd: Lista 500 największych przedsiębiorstw w Polsce w 1998 r. In: http://www.rzeczpospolita.pl/dodatki/rynek_990506/rynek_a_6.html (2009-08-14).

59 Lásd: http://www.rzeczpospolita.pl/ekonomia/lista500_2007/ (2009-08-14), Lista pierwszych 100 największych przedsiębiorstw. In: http://www.deloitte. com/dtt/press_release/0,1014,sid%253D12111%2526cid%253D169870,00.html (2009-08-14). A lengyelországi cégekkel szemben, a listán szerelő magyarországi vállalatok többsége már privatizált vagy eleve multinacionális cég (Audi, Suzuki, Tesco, Phillips, Samsung stb.).

60 Lásd: http://www.rp.pl/galeria/127224,5,297713.html (2009-08-14).

61 A hivatalos statisztikai adatokat lásd: http://www.mojebezrobocie.ovh.or/o_bezrobociu_statystyki_gus.php (2009-03-21).

62 A zloty elértéktelenedését mutatja, hogy 1990 elején 9.500 zlotyért lehetett 1 USD-t vásárolni.

63 Demokratikus Unió (Unia Demokratyczna).

64 Demokratikus Baloldal Szövetsége (Sojusz Lewicy Demokratycznej).

65 Modzelewski, Karol: Jaruzelski utorował drogę na Balcerowiczowi. In: Le Monde Diplomatique, edycja polska, grudzień 2006. http://www.monde-diplomatique.pl/LMD10/index.php?id=1 (2009-06-02).

Gliński, Piotr: Samorządna Rzeczpospolita w Trzeciej Rzeczpospolitej. In: Solidarność. Wydarzenie, konsekwencje, pamięć. Red.: Gruszka, Barbara, War­szawa, IFiS PAN, 2006. 187.

66 Ezzel szemben nem tagadható az a tény, hogy a rendszerváltás során a Szoli­daritás számos követelése megvalósult. Létrejött a demokratikus politikai rendszer, mely elvileg mindenkinek lehetőséget adott az önszerveződésre. Az új keretek között azonban elgondolkodtató, hogy az ilyen közösségi szervezetek hogyan tudták volna „elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, „raciona­lizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt „versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket, mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést." Lásd: Tamás Gás­pár Miklós: Az utak elváltak. Még egy válasz Kis Jánosnak. In: Népszabadság, LXIII. évf. 2005. november 5. Hétvége, 2-3. A fő probléma azonban mégiscsak az, hogy az új rendszer kialakításából kihagyták a társadalom széles rétegeit, számukra már csak az alkalmazkodás maradt.