A nemzeti elnyomáson és a történelmi okokból rögzült alulfejlettségen túl a tibetiek alapvetően ugyanazokkal a gondokkal küszködnek, amelyekkel Kína lakosságának többsége: a fokozódó egyenlőtlenséggel és kizsákmányolással, a létbiztonság elvesztésével, a gyors fejlődés adta előnyök nagy részének kevesek kezében való koncentrálódásával.
A Tibetben nemrégiben kitört zendülés és erőszak a lehető legrosszabbkor jött a Kínai Kommunista Párt számára – Kína épp a maga nagy pillanatára készül a világ színpadán. Az idei nyári olimpiai játékok házigazdájaként lehetőséget kap a rongyrázásra, arra, hogy látványos fejlődésével büszkélkedhessen, a világ elé tárja impozáns városait és közlekedési hálózatát. Kína azt reméli, hogy bemutatót adhat a kapitalizmus csodáiból, és hogy bebizonyíthatja a kritikus szemmel vizslató világburzsoázia számára: immár felkészült arra, hogy belépjen a klubba.
Másfelől viszont a kínai rezsim régóta igyekszik letagadni a gyors fejlődést kísérő komoly problémákat és ellentmondásokat. A kínai kapitalizmus, a „harmonikus társadalom" építése körül a világon minden rendben van. De az újabb tibeti fejlemények fellebbentették a fátylat, és ízelítőt adtak a KKP-nak abból, amitől a legjobban retteg.
„A Nyugat fejlesztése"
A kínai kapitalizmus egyik legfőbb ellentmondása – a területileg és szociálisan egyenlőtlen fejlődés – robbant most a rezsim arcába. A kapitalizmus sebes és intenzív fejlődése Kínában főleg a keleti tartományokban és a tengerparti régiókban zajlik. E területek masszív gazdagságot halmoztak fel, nyaktörő ütemű fejlődést és expanziót éltek át. De a nyugati régiókban és a vidéki területeken az infrastruktúra épp csak hogy össze nem omlott. Ahogy a kínai nagyvárosok és part menti területek meggazdagodtak, úgy szegényedett el a kínai vidék. A forradalom vívmányait a vidéki területeken felszámolták vagy elsorvasztották. Ez „vendégmunkások" valóságos hadseregét teremtette meg, szegényparasztok tömegeit, akik csapatostul nyomulnak a nagyvárosokba annak reményében, hogy az ott talált munka révén képesek lesznek életben tartani családjaikat. Miután eljutnak a városokba, ott rendszerint a legrosszabb, legalacsonyabb bérezésű munkák várnak rájuk, miáltal egy rendkívüli mértékben elnyomott, társadalom alatti osztály jön létre. Az ez idáig soha nem látott léptékű urbanizáció egy sor társadalmi és gazdasági ellentmondást teremtett Kínában, amely időzített bombaként ketyeg.
Miközben a kommunista párt a kapitalizmus rohanó ütemű fejlesztésével van elfoglalva, a rezsim minden zavaró tényezőtől megriad. A KKP-t megrémíti a lakosság bármely rétegének körében jelentkező elégedetlenség – legyen szó akár a parasztságról, akár a munkanélküliek seregéről, a sok nemzetiség valamelyikéről vagy a munkásosztályról. A KKP, amely ellentmondások lőporos hordóján ül, tudja, hogy bármiféle nyugtalanságból kipattanhat az a szikra, amely végül előidézi a robbanást.
A „harmonikus társadalom" kifejlesztésére vonatkozó terv részeként Peking elindította a „nyugat-kínai fejlesztés" programot, amely a szegényebb nyugati régiók infrastruktúrájának fejlesztését, illetőleg a jövedelmi és vagyoni különbségek kiegyenlítését célozta. E program hat tartományt, öt autonóm tartományt (köztük Tibetet) és a jelentékeny Csungcsing önálló közigazgatási egységet foglalja magában. Ezek Kína összterületének 70%-át teszik ki, mégis a lakosságnak csupán 29%-a él itt, és a gazdasági össztermék 16%-a termelődik meg e területeken.
A baj csak az, hogy noha a program valóban enyhített valamit az infrastruktúra és az ipari struktúra elmaradottságán, egyszersmind egy sor új társadalmi és gazdasági ellentmondást teremtett, amely elmérgesítette a tibeti nemzeti problematikát.
A kínai forradalom és Tibet
1912-ben Tibet de facto függetlenné vált Kínától. Az azt megelőző két évszázadban Tibetet számos imperialista hatalom hódította meg, foglalta el és annektálta. 1914-ben a Nagy-Britannia, Kína és Tibet által megkötött egyezmény értelmében Külső-Tibet, a mai Tibeti Autonóm Terület, kínai fennhatóság alá került. Ám Kína nem avatkozhatott be az adminisztratív ügyekbe – ez bizonyos mértékű autonómiát adott a dalai lámának és kormányának. Kína Belső-Tibetet (vagyis Kham és Amdo tartományokat – ezek most Csinghaj, Kanszu, Szecsuán és Jünnan tartományok részei) is átengedte. A polgárháború hosszú évei és a Japánnal vívott háború alatt Kína nagyrészt figyelmen kívül hagyta Tibetet, vagyis az utóbbi többé-kevésbé független volt.
Tibet ekkortájt igencsak messze volt attól a spirituális paradicsomtól, amelynek sokan képzelik. Egy sor egyedülálló történelmi körülménynek köszönhetően – nagyrészt a földrajzi helyzetéből adódó izoláció miatt -Tibetet évszázadokon keresztül szinte érintetlenül hagyta a történelem sodra, és az ország még mindig az abszolút feudalizmus uralmát nyögte. Tibet teljesen alulfejlett volt, ipar nélkül, a meghatározó gazdasági tevékenység az önellátó mezőgazdaság volt. Minden föld, vagyon és a teljes állatállomány a lámák és a nemesség tulajdonában volt. Még hogyha létezett volna is számottevő tibeti burzsoázia, a kínai és orosz megfelelőjéhez hasonlóan az is túl későn lépett volna a történelem színpadára. Tibetben nem volt polgári forradalom vagy palotaforradalom, amely elindíthatta volna a változást, a modern termelést és technikát stb. A történelmi feladatot egy másik erőnek kellett elvégeznie. Amikor megérkezett a kínai Vörös Hadsereg, magával hozva az oktatási rendszert, földreformot, villamosítást és a modern ipart – nem beszélve a modernebb és jobban felszerelt hadseregről -, ugyan milyen esélye lehetett volna a tibeti teokráciának?
Az 1949-es kínai forradalom után Mao, részben nacionalizmusa és han1 sovinizmusa miatt, nem utolsósorban pedig mivel attól tartott, hogy az imperialista hatalmak a dalai lámát arra használhatják, hogy Tibetből ellenforradalmi akciókat indítsanak Kína ellen, végül pedig mivel „ütközőzónát" kívánt létesíteni Kína és potenciálisan ellenséges szomszédai között, úgy döntött, hogy Tibetet Peking uralma alá vonja.
Ekkorra Lhásza lényegében visszanyerte az ellenőrzést Belső-Tibet felett. 1950-ben Mao parancsára a vörös hadsereg bevonult a csamdói területre, gyorsan szétzúzva a tibeti hadsereg ellenállását. A vörös hadsereg Közép-Tibet felé vonult, majd Lhászától 200 km-re, a kínaiak által Külső-Tibet határaként számon tartott ponton megállt. Mivel nem voltak nagyarányú csapatszállításra alkalmas utak, és a kínai csapatok nem voltak hozzászokva ezekhez a magasságokhoz, Mao tárgyalásokba kezdett Lhászával.
A szuronyok fenyegetésének árnyékában Tibet és Kína aláírta a Tizenhét Pontos Egyezményt, amelynek értelmében Tibet a népköztársaság részévé vált. A már kínai fennhatóság alá került Kham és Amdo tartományokat a szomszédos kínai tartományokhoz csatolták (ezeket már a korábbi, több nemzedéken át tartó kínai bevándorlás gyakorlatilag „kínaizálta"), míg a dalai láma fennhatósága alatt maradt területek autonómiát kaptak, méghozzá továbbra is a lámák kormányzása alatt.
A kínai ellenőrzés alatt álló területeken keresztülvitték a teljes földreformot. Eltörölték a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A lámákat és a nemességet kisajátították, a földet pedig szétosztották a parasztok között. A parasztságot felfegyverezték, és besorozták a közművek építéséhez. Iskolák és kórházak nyíltak a korábbi templomokban és a lámák egykori lakóhelyein, valamint közút épült Kína és Lhásza között, amelyet végül elvezettek egészen az indiai, nepáli és pakisztáni határig.
Ezek az intézkedések, a szóban forgó területek tervgazdaságba való betagozódásával együtt, valódi haladást és előrelépést jelentettek a parasztság és a tibeti szegények számára. A tibeti parasztság, legalábbis a kezdeti szakaszban, támogatta a kínai maoistákat, mivel a forradalom számukra valódi jótéteményeket hozott.
Mao hithű sztálinistaként (és saját „új demokrácia"-elméletének szellemében) valójában megegyezésre, „egységfrontra" törekedett Lhászával és a lámákkal. A lámák fennhatósága alatt maradt területeken a hagyományos kormányzat és az arisztokrácia a helyén maradt, sőt Peking anyagi támogatásában részesült. Miközben a kínai fennhatóság alatt álló tibeti területeken végbement a földreform, Mao a következőt írta a dalai láma által ellenőrzött területekről:
„Ami Tibetet illeti, sem a földbérleti díjak csökkentését, sem agrárreformot nem szabad kezdeményezni legalább két vagy három évig. Míg Hszincsiangban2 több százezer han nemzetiségű ember él, addig Tibetben elenyésző a számuk, vagyis hadseregünk itt teljesen eltérő, kisebbségi pozícióban találja magát. Teljes mértékben két politikai feltételen múlik, hogy sikerül-e megnyernünk a tömegeket, és megingathatatlan helyzetbe hozni magunkat. Az egyik a szigorú gazdálkodás, amely a hadsereg saját szükségletre történő termelésével párosul – így befolyást gyakorolhatunk a tömegekre -, ez a legfontosabb…"
„Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megnyerjük a dalait és a legfelső vezető réteg nagyobbik részét, és elszigeteljük a csekély számú rossz elemeket. Ennek révén elérhetjük a tibeti gazdasági és politikai rendszer fokozatos, vértelen átalakulását néhány év alatt; másfelől fel kell készülnünk arra az eshetőségre is, hogy a rossz elemek belerántják egy felkelésbe a tibeti csapatokat, és megtámadnak minket – hadseregünknek erre az esetre is készen kell állnia. Minden a szigorú gazdálkodáson és a hadsereg saját szükségletére folytatott termelésen múlik. Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha ezt a politikát tesszük meg munkánk sarokkövévé. A másik fontos vezérfonal, amelyet lehetséges és szükséges is követnünk, kereskedelmi kapcsolatok létesítése Indiával és országunk belsejével annak érdekében, hogy biztosítsuk a Tibetből és Tibetbe áramló ellátmányok általános egyensúlyát, hogy a tibeti nép életszínvonala semmi esetre se csökkenjen hadseregünk ottani jelenléte miatt, inkább emelkedjen erőfeszítéseinknek köszönhetően. Ha nem tudjuk a termelés és kereskedelem kettős problémáját megoldani, elveszítjük tibeti jelenlétünk anyagi bázisát. Ezt a rossz elemek kihasználják, szünet nélkül ellenünk fogják bujtogatni a nép elmaradott elemeit és a tibeti csapatokat, és a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk hatástalan marad és kudarcot vall."
„Egyébiránt két lehetőség van. Az egyik, hogy a felső rétegek irányában folytatott egységfront-politikánk, a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk megteszi hatását, és a tibeti nép fokozatosan közeledik felénk, így a rossz elemek és a tibeti csapatok nem mernek fellázadni ellenünk. A másik lehetőség, hogy a rossz elemek gyengének és megfélemlíthetőnek látnak minket, felkelésbe rántják a tibeti csapatokat; ez esetben hadseregünk ellentámadásban védi meg magát, jól célzott csapásokat mérve rájuk." (Tibeti munkánk politikájáról. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának direktívája. – Kiemelések – R. L.)
Mao tehát ahelyett, hogy a tibeti népet igyekezett volna egyesíteni annak érdekében, hogy elsöpörje elnyomóit (a lámákat és a földesurakat), inkább a dalai lámával és e legfelsőbb uralkodó réteggel próbált egységfrontot létesíteni – innen jön az ötlet, hogy a bérleti díjak csökkentése és az agrárreform még évekig nem jöhet szóba. Mao a nemeseket és a lámákat igyekezett megbékíteni. Ez nem kommunista politika.
A KKP Kínában is hasonlóval próbálkozott. E próbálkozás szükségképpen kudarcra volt ítélve. A történelem során soha egyetlen uralkodó osztály se egyezett ki egy olyan forradalommal, amely arra készült, hogy elvegye tulajdonát és hatalmát. Nem a lámák klikkjén belüli „csekély számú rossz elem" akart szembeszállni a KKP-val, hanem az egész uralkodó osztály. Továbbá ez a politika keveset tett azért, hogy megnyerje a tibeti tömegeket, akik felháborodva nézték, ahogy a kommunisták egyesülnek az ő elnyomóikkal.
A feladat ebben a helyzetben egy valódi, az összes elnyomottat magában foglaló egységfront szervezése lett volna, a tibeti parasztok, munkások és az egyéb elnyomott nemzetiségek egyesítése a kínai elnyomottakkal annak érdekében, hogy elsöpörjék és kisajátítsák az uralkodó osztályokat. Mao a legfelső körökben keresett támogatást a tömegek elnyeréséhez, amikor a valódi feladat az lett volna, hogy a tömegek támogatását elnyerjék e felső rétegek megdöntéséhez.
Az ellenforradalom és a nemzeti kérdés
Amint az sejthető volt, a lámák és a nemesség, miután a KKP által uralt területeken elvesztette minden tulajdonát és földjét, felkelést indított a CIA támogatásával. A felkelés – amelyet az arisztokraták és a kolostorok irányítottak, s amely bizonyos fokú támogatottságot nyert még a tibeti parasztok között is – Lhászára és más tibeti területekre is kiterjedt. Azzal, hogy Mao a lámák kezén hagyta Lhászát, időt és eszközöket adott az ellenforradalomnak ahhoz, hogy finanszírozza és megindítsa a lázadást.
Egy valódi marxista politika Tibetben vagy általában véve Kínában radikálisan különbözött volna Mao vagy a kínai kommunista párt által követett politikától. Tibetben a feladat a gazdaság óvatos fejlesztése lett volna a demokratikusan tervezett gazdaság bázisán – a tibeti nép önrendelkezési jogának teljes tiszteletben tartása mellett. Az oktatás és az erőteljesen támogatott állami és közületi szerveződés révén a parasztság meggyőződhetett volna a szocialista módszer felsőbbrendűségéről.
Ugyanez áll a vallásra. A vallás, bármely más eszméhez hasonlóan, nem győzhető le fegyverekkel és börtöncellákkal. Az, hogy valaki hisz valamilyen istenben vagy istenekben, nem jelenti azt, hogy az illető nem támogathat egyidejűleg marxista politikát.
A kisajátítások és az ipari fejlesztések, illetőleg a javuló szociális helyzet mellett a KKP súlyos elnyomást is hozott a tibetieknek. A vörös hadsereg és a KKP kíméletlenül viselkedett Tibetben, megtámadta a vallást és a kolostorokat, történelmi és kulturális emlékeket pusztított el, betiltotta a vallási szertartásokat. Ez nem volt kimondottan alkalmas módszer a tibeti nép megnyerésére. Meggyőzés helyett a KKP megpróbálta beleverni Tibet népébe az engedelmességet, valamint a KKP eszméinek, mindenekelőtt pedig Maónak a tiszteletét. Ezrével pusztították el a kolostorokat és az egyéb kegyhelyeket. Ahogy szélesedett az ellenforradalmi lázadás, úgy vált kíméletlenebbé az elnyomás is a KKP részéről. Ez pedig csak arra volt jó, hogy felszítsa a nacionalista érzelmeket, és táplálja az ellenforradalom iránti rokonszenvet.
A kínai sztálinisták ezenkívül olyan helyzetben találták magukat, amely bizonyos hasonlóságot mutatott a bolsevikok helyzetéhez a hadikommunizmus idején. Miután nem számíthattak a nyugati munkások segítségére, a bolsevikok kemény intézkedések megtételére kényszerültek a gazdaság működőképességének megtartása érdekében. Lenin idejében a bolsevik vezetés ezeket az intézkedéseket ideiglenesnek tekintette. Az élelmiszerek kényszerbeszolgáltatási rendszere, az iparcikkek magas ára, a polgárháború és az éhínség kimerítette a parasztságot, és egy sor parasztfelkeléshez vezetett a szovjet állam ellen a 20-as évek elején.
A tibeti gerillaháború ellen a KKP bevezette a kényszerbeszolgáltatást, hogy élelmezhesse a vörös hadsereget – mivel az nem vált önellátóvá. Majd pedig a Nagy Ugrás részeként szigorították a beszolgáltatást, tovább hergelve a parasztságot, egy részüket a KKP ellen fordítva.
A földbirtokosok és a lámák 1956-ban kezdték meg a gerillaháborút az USA támogatásával. A felkelés pontos kiterjedése és jellege vita tárgya, és a források minősége miatt rendkívül nehéz pontosan meghatározni a tényeket. A felkelés minden bizonnyal rokonszenvre talált a parasztság legalább egy részénél, miközben a KKP tettei csak tovább táplálták az ilyen érzelmeket.
A gerillaháború Lhászában 1959. március 10-én tömegdemonstrációvá és felkeléssé fejlődött. A főváros kb. negyvenezer fős lakosságának közel fele szerzetesekből állt – ez sokat elmond a felkelés társadalmi jellegéről. A felkelést kíméletlenül elnyomták, és a dalai láma kénytelen volt amerikai segítséggel Indiába menekülni, míg a gerillasereg zöme Nepálba távozott. A fegyveres ellenállás kisebb fészkei maradtak Tibetben és Kínában, amerikai segítséggel.
Nem lehetnek illúzióink: a dalai láma, függetlenül attól, hogy hányszor nyilvánította ki azonosulását a buddhizmus pacifista tanításával, az imperializmus eszköze volt, akit Washington a KKP-rezsim destabilizálását és megdöntését célzó hadjáratához használt fel. A láma évtizedeken keresztül masszív anyagi támogatásban részesült, hogy fenntarthassa magát, illetve a gerilla-hadműveleteket. Ám e támogatást 1972-ben, amikor Nixon állami látogatást tett Kínába, hirtelen visszavonták. A Kínával való üzletelés nyilvánvalóan csábítóbbnak bizonyult, mint a tibetiek támogatása!
Itt egy ismerős sémát látunk. Az imperialistákat nem érdekelte a tibeti nép és annak érdekei. Ők csupán eszközök voltak a KKP megtámadására, destabilizálására és végső soron megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására irányuló amerikai tervekben. Ahogy az Egyesült Államok egy másik stratégiára tért át – kapcsolatfelvétel Kínával a Szovjetunió elszigetelése érdekében -, sorsára hagyták a tibeti ellenállást.
Ám a KKP sem viselkedett különbül. Tibet csupán a kínai külpolitika eszköze volt, és a KKP könyörtelenül uralkodott – a tervgazdaságra való áttérés volt az egyetlen tényező, amely ténylegesen pozitív változásokat hozott a tibetiek számára.
A felkelés szétzúzását követően a lámákat és a földesurakat kisajátították, egyszersmind fokozódott a tibeti nép általános elnyomása. Mao, hasonlóan Sztálin második világháborút követő eljárásához, olyan leckét akart adni a tibeti népnek, amit az soha nem felejt el. Brutális elnyomás következett egészen az 1962-ben bekövetkezett rövid olvadásig. Ám az olvadásnak a kulturális forradalommal vége szakadt. A Vörös Gárda egész Kínában dúló frakciós belharcai Tibetben különösen véresek voltak, és szélsőséges vandalizmus, kolostorok lerombolása, a tibeti nép elleni támadások és gazdasági összeomlás kísérte őket. Napirenden voltak a tömeges letartóztatások, a kegyetlen büntetések, a kivégzések és az éhínség. Ebben az időben írta a pancsen láma egy feljegyzésében, hogy ezek a jelenségek „elcsüggesztik a tibeti nép 90 százalékát". (A pancsen láma Tibet második számú spirituális vezetője, aki többé-kevésbé lojális volt Pekinghez – e dokumentummal Maót igyekezett rábeszélni, hogy váltson taktikát.)
1969-ben egy második felkelés tört ki Tibetben, a kulturális forradalom őrületének közvetlen következményeképpen. A lázadás elfojtásának a részletei nagyrészt ismeretlenek – habár néhány történész szerint az erőszak „mindmáig felfoghatatlan" méreteket öltött, és sok tibeti leírása szerint „mintha leszakadt volna az ég".
A nemzeti kérdés újra napirendre kerül
A Négyek Bandájának veresége és a kulturális forradalom lezárulta után a Teng Hsziao-ping vezette klikk került hatalomra Kínában. Nekifogtak, hogy helyreállítsák a kulturális forradalom által okozott gazdasági károkat. 1980-ban Hu Jao-pang, a párt főtitkára élesen kikelt a tibeti pártvezetés ellen, kijelentve, hogy Tibet rosszabb állapotban van, mint a forradalom előtt, és hogy a pártnak bocsánatot kellene kérnie a tibeti néptől.
A gazdasági helyzet javulni kezdett, és a kínaiak bátorították a tibeti turizmust. Tárgyalások kezdődtek a dalai lámával is. Ezek azonban sehova se vezettek. A dalai láma, mint Washington eszköze, a Capitol Hillről hirdette meg egyik tervezetét (az Ötpontos Béketervet), ezzel is nyilvánvalóvá téve Washington befolyását és érdekeltségét Tibet ügyében.3
Habár szó se esett a tényleges szabadságjogok helyreállításáról vagy a problémák bármelyikének valódi, mélyreható megoldásáról, a 70-es és 80-as évek gazdasági növekedése segített enyhíteni a nemzeti kérdést – egy darabig. Ám később a gazdasági növekedés visszaütött – a kapitalizmus társadalmilag és területileg egyenlőtlen fejlődése miatt, amely még a bürokratikus tervgazdaságra sem jellemző – és kifejezetten kiélezte a nemzeti problémát.
Ez a 80-as évek végére vált nyilvánvalóvá. 1987 végétől 1989 elejéig egy sor tömegdemonstrációra került sor Tibetben. Ebben láthatólag szerepet játszottak a szerzetesek és apácák függetlenséget és a dalai láma hazatérését követelő felhívásai. Ám ezek önmagukban nem magyarázzák meg az elégedetlenséget.
1989-ben Kína-szerte diákmozgalmak és tüntetések robbantak ki, amelyek a Tienanmen téri masszív demonstrációban érték el csúcspontjukat. A kapitalizmus bevezetése felpörgő inflációt, munkahelyek elvesztését, jelentős bércsökkentéseket és a szociális vívmányok elleni támadásokat hozott. A forradalom vívmányai erodálódtak. A tüntetések nagyrészt ezekre a változásokra reagáltak.
Ugyanez áll Tibetre is. 1989 márciusában Hu Csin-tao tibeti párttitkár utasítására a hadsereg és a rendőrség szétvert egy tömegtüntetést, tüzet nyitva a fegyvertelen tüntetőkre. Jelentések szerint több mint százan haltak meg. A következmény zendülés lett, amelynek során a tüntetők megtámadták a katonákat és a rendőröket, de kínai nemzetiségűek elleni támadásokról és kínai tulajdon rongálásáról is érkeztek jelentések. Hu Csin-tao hadiállapotot vezetett be, és Lhászát gyakorlatilag megszállás alá helyezték.
A tibeti események megelőlegezték a pár hónappal későbbi Tienanmen téri tömegtüntetéseket és a rá következő elnyomást. A tüntetéseket követő elnyomás különösen kíméletlen volt Tibetben.
Pontosan ez az, amitől a bürokrácia most a legjobban fél. Attól tartanak, hogy Tibet lesz az a szikra, amely Kína-szerte tömegdemonstrációkat robbant ki. Pár nappal azután, hogy Tibetben megkezdődtek a mostani zavargások, magából Pekingből is hírek érkeztek szerény méretű tüntetésekről – amelyeket keményen elfojtottak, épp az említett okok miatt.
Tovább élezi Tibetben a nemzeti kérdést az a tény, hogy Tibet messze elmarad a kínai átlagtól az egészségügyi helyzet és a képzettségi szint vonatkozásában. A gyermekhalandóság Tibet egyes részein négyszer akkora, mint a kínai átlag. 2002. évi hivatalos statisztika szerint az iskoláskorú gyerekeknek csupán 39%-a jár középiskolába, és csak 16%-uk tölt két további évet a felsőoktatásban.
A nemzeti kérdés Tibetben némileg hasonló az egykori Jugoszlávia problémáihoz. A Nagy Ugrás és a kulturális forradalom okozta pusztítás ellenére a kínai tervgazdaság látványos gazdasági és társadalmi fejlődést és haladást eredményezett. A szociális helyzet javulása, az állásteremtés és a fejlettebb mezőgazdasági technika és felszerelés enyhíthette volna Tibetben a nemzetiségi szembenállást. Egy rövid időre a nemzeti kérdés a háttérbe szorult – de korántsem oldódott meg.
A marxisták általánosságban védelmezik a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési jogát, beleértve a különválás jogát is, a népek önkéntes egyesülése, nem pedig erőszakos alávetésük mellett vannak.
A kínai kapitalizmus szociálisan és területileg egyenlőtlen fejlődése lobbantotta lángra a nemzeti feszültségeket, és ez a jövőben csak romlani fog.
A hivatalos kínai statisztika szerinti „átlagbér" meglehetősen magas Tibetben – csak a pekingi szinttől marad el. Ám a kapitalizmus körülményei között a tibeti nép nem sok hasznát látja a gazdasági fejlődésnek. A magas átlagbér ellenére Tibet egyike Kína legszegényebb régióinak, és a jövedelmi különbségek mértéke kínai viszonylatban a legnagyobbak közé tartozik – ráadásul épp a tibetiek azok, akik a jövedelmi létra legaljára kerültek. A jó állások túlnyomórészt a kínai nemzetiségűeknek jutnak mind az állami, mind pedig a magánszektorban. A gazdasági fejlődést és az új iparágakat a han nemzetiségűek és a kis létszámú tibeti elit ellenőrzi. A tibetiek többsége, miután képzettségi szintjüket és képességeiket alacsonyabb rendűnek tekintik, nem tudnak versenyre kelni a beáramló kínai kereskedőkkel és kisvállalkozókkal. Mindez azt jelenti, hogy a tibeti nép a szörnyűséges szegénység és nyomorúság áldozata maradt, a legveszélyesebb és legrosszabbul fizetett állásokat kapja meg, vagy pedig kénytelen csatlakozni a szegény migráns munkások seregéhez. Ez az, ami a tibeti elégedetlenséget táplálja – vagyis végső soron a Kínai Kommunista Párt prokapitalista politikája.
Az olimpia és a világgazdaság
A tüntetések és az erőszak meglehetősen gyorsan szétterjedt szerte Tibetben és a jelentős tibeti népességgel rendelkező szomszédos tartományokban. A rendszer gyorsan és keményen reagált. Több ezer fős katonaság és rohamrendőrség érkezett Tibetbe és a „problémás" területekre, hogy helyreállítsa a rendet. Az erőszak halálos áldozatainak a száma vitatott, és talán soha nem tudjuk meg a valóságot. Peking számolatlanul tartóztatta le az embereket, kinyilvánítva, hogy „határozottan szétzúzza" a tüntetéseket és helyreállítja a rendet.
Peking állításaitól függetlenül a dalai lámának semmi köze a tüntetésekhez és az erőszak elszabadulásához. Valójában a láma a Pekinggel való kiegyezés híve, nyíltan az autonómiát támogatja a függetlenség helyett. Nyilvánvalóan kihasználta a kialakult helyzetet arra, hogy nyomást fejtsen ki Pekingre, ám az egész ügy valójában feltárta a tibeti mozgalmon belül szakadásokat és megosztottságot.
A dalai láma nyíltan kinyilvánította, hogy nem kívánja Tibet függetlenségét, csupán valamilyen fajta autonómiát szeretne Tibetnek, Hongkonghoz hasonlóan. A dalai láma az egykori tibeti elit egyik szegmensét képviseli, amely alkalmazkodni próbál a kínai kapitalizmushoz – elvégre Kína most nagy lehetőségeket kínál. Ez a remény azonban irreális. Hongkong hatalmas gazdasági ereje és a világgazdaságban betöltött fontos szerepe miatt nyert speciális státuszt a népköztársaságon belül. Tibet nem rendelkezik hasonló ütőerővel, és bármiféle tibeti autonómiára vonatkozó kínai engedmény csupán arra lenne jó, hogy bátorítsa a további engedmények kicsikarására irányuló küzdelmeket.
Ahogy Kína egyre harsányabban szórja vádjait a dalai lámára, úgy a láma is egyre keményebb nyelvet használ. A dalai lámát ugyanis szintén riasztja a tibeti és kínai szegények és elnyomottak egyesült mozgalmának a lehetősége – ebben érdekei azonosak Pekingével.
Nyilvánvaló, hogy a Nyugat a tibeti elégedetlenségben lehetőséget lát arra, hogy gyengítse Kínát, és a dalai láma személyében szócsőhöz jusson Kína területén. Ezért Gordon Brown brit miniszterelnök kijelentette, hogy találkozni szeretne a dalai lámával, és Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház szóvivője már találkozott is vele, és megvitatták a helyzetet.
De a helyzet rendkívül kényes, és az imperialisták jól tudják, hogy Kínával kapcsolatban nem könnyelműsködhetnek. Ha valamely más ország lenne hasonló helyzetben – Kirgizisztán vagy akár Ukrajna -, az amerikaiak talán ismét megpróbálkoznának legújabb taktikájukkal: az úgynevezett („tetszőleges színű") forradalommal. De Kínában ezt nem lehet megcsinálni.
Kína számára most az a legfontosabb, hogy ne maradjon szégyenben, és elkerülje a küszöbön álló olimpiai játékok megzavarását. Ez világos abból, ahogyan a rezsim megvádolta a „dalai klikket" azzal, hogy Kína megszégyenítésére játszik, és tönkre akarja tenni az olimpiát.
A médiában felerősödtek az olimpia bojkottját követelő hangok. Az Egyesült Államok kongresszusának szóvivője, Nancy Pelosi is eljátszott az ötlettel, de később visszavonta idevágó kijelentéseit, azt állítva, hogy a bojkott csupán a sportolóknak ártana. Valószínűleg a Bush-adminiszt-ráció fogta be a száját.
A burzsoá média és számos vezető politikus krokodilkönnyeket ejtett Tibet miatt, de a valóságban az imperialistákat sose érdekelték különösebben az elnyomott népek érdekei – csak az, hogy miként használhatnák fel e népeket saját céljaikra. Ráadásul az Egyesült Államoknak nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy az emberi jogok megsértéséről szónokoljon. Sarkozy álszent módon „mértékletességről" fecseg, miközben a franciaországi zavargások idején ő intézett felhívást a „söpredék Franciaországból való kitakarításáról", és ő volt a héja a kormányon belül – amit akkor ő képviselt, az minden volt, csak nem „mértékletesség". Mindez persze nem menti a kínai rezsim által az emberi jogok ellen valóban naponta elkövetett bűntetteket.
A tibeti zavargások nem olyan kiterjedtek, mint az elmúlt néhány évben Kínában előfordult masszív sztrájkok és parasztzendülések némelyike. Ám az utóbbiakat a média és az imperialisták figyelmen kívül hagyják. Ennek az az oka, hogy az imperialisták hatalmas összegeket fektettek a kínai iparba, és a profitok a kínai munkásosztály folytatódó szuperkizsákmányolásától függenek. A munkásnyúzó munkahelyi körülményeket, a tűrhetetlenül alacsony béreket és rossz munkafeltételeket, amelyek leginkább az 1840-es évekbeli angol munkásosztály helyzetére emlékeztetnek, vaskezű rendőri módszerekkel tartják fenn. Az imperialisták nem támadhatják túl hangosan a hadsereg és a rohamrendőrség bevetését, mivel ezek alapvetően szükségesek az ő érdekeik védelméhez Kína többi részén. Amikor és amennyiben a kínai munkásosztály masszív általános sztrájkja vagy mozgalma végigsöpörne Kínán, akkor szó se esne többé az emberi jogokról – valójában az imperialisták, csendben vagy épp nyíltan, a mozgalom azonnali szétzúzását sürgetnék.
Még ha az imperialisták őszintén aggódnának is a tibeti nép sorsa miatt, az olimpia bojkottja legjobb esetben is félintézkedés lenne csak. Az EU-ban páran a nyitóceremónia bojkottját fontolgatják, amely a félintézkedés félintézkedése lenne. A bojkott kérdése megosztotta az imperialista tábort. Az EU külügyminiszterei elutasították a bojkott ötletét, habár Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő nem vesz részt a nyitóünnepségen. Nicholas Sarkozy francia miniszterelnök szintén eljátszik az ötlettel. Az ausztrál kormány is fontolgatja a bojkottot.
Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság egyértelműen a bojkott ellen van, és valószínűleg „szövetségeseiket" is az ötlet elvetésére fogják biztatni. A kínai rezsimtől az Egyesült Államokon keresztül az EU-ig mindenki tisztában van a világgazdaság törékeny helyzetével. Bármifajta komoly válság, lett légyen akármilyen természetű, súlyos problémákat okozhat a világpiacnak, és az egész építmény összedőlhet. Minél gyorsabban és minél nagyobb csendben oldja meg Kína a tibeti problémát, annál boldogabb lesz mindenki.
Az olimpia bojkottját a kínaiak provokációnak tekintenék. Ez pedig olyasmi, amit az USA egyértelműen el akar kerülni – legalábbis pillanatnyilag. Akármit is gondoljanak az imperialisták a jelenlegi világhelyzetről, szükségük van Kínára. Ha az amerikai fogyasztási kereslet növekedése a világgazdaság motorja, akkor Kína annak kenőolaja. Kína áll a világkereskedelem növekedésének jelentős része mögött, immár a világgazdaság egyik fő importőrévé és exportőrévé vált.
Ha az Egyesült Államok és az EU, illetve szövetségeseik bojkottálnák az olimpiát, Kína feldühödne és talán visszavágna. Az Egyesült Államoknak pillanatnyilag szüksége van Kína együttműködésére nem csupán kereskedelmi és gazdasági téren, hanem az Észak-Koreával kapcsolatos diplomáciai manőverekben is stb. Mindkét fél tudja, hogy Kína egyebek mellett gazdasági jellegű válaszlépéseket is tehet – ezt pedig senki sem akarja. Mindenki tudja, hogy a felek függenek egymástól, és egy gazdasági jellegű megtorló intézkedés csak gyengítené a világgazdaságot, így Kína saját érdekeit is sértené. Senki se szeretné, hogy a dolgok idáig fajuljanak, senki se akar erre az útra lépni.
Természetesen az imperializmus érdekelt Kína meggyengítésében. A nemrég lezajlott tibeti eseményeket lehetőségnek tekintik a Kína elleni manőverezésre, de nem nyílt konfliktusban és semmiképpen sem olyan konfliktus formájában, amely árt a törékeny világgazdaságnak. Ehelyett egy puhább, kifinomultabb megközelítést választottak. Híradások szerint a Bush-kormányzat nyomást gyakorol Kínára, hogy „csendben", „a színfalak mögött" enyhítsen Tibet-politikáján, és gyorsan zárja le az ügyet. Bush a dalai lámával való tárgyalások felvételére sürgette Kínát, és valamiféle megegyezést szorgalmaz a két fél között. Kína aligha fog ezzel egyetérteni. Ám ha sikerülne, az sikert jelentene az USA számára – a dalai láma személyében saját szócsőhöz jutna Kínában, még ha a tibetiek számára mindez csupán illuzórikus győzelem lenne is.
A függetlenség kérdése
Az újabb tibeti fejlemények nyomán ismét felerősödtek a „szabad Tibet"-et követelő hangok. Teljes mértékben támogatjuk a tibeti nép jogát az önrendelkezésre, beleértve a különválás jogát is – a jelentékeny kínai kisebbség jogainak teljes tiszteletben tartása mellett. Az önrendelkezési jog azonban, amint azt Lenin is kifejtette, nem abszolút jog, alá kell rendelni a munkásosztály érdekeinek. A legfontosabb a munkások egységének a megőrzése.
Egy szabad és független Tibet a kapitalizmus bázisán a legjobb esetben puszta ábránd, a legrosszabb esetben pedig reakciós kalandorság. Egy független Tibet a múlthoz hasonlóan egy vagy több imperialista hatalom befolyási övezetébe kerülne. Akár a dalai láma kormányzása, akár valamilyen „demokratikus" rezsim égisze alatt Tibet szabad prédává válna az imperialista hatalom és kizsákmányolás számára. A szociális vívmányok utolsó szerény maradványait is azonnal felszámolnák. Az imperialista uralom nem oldaná meg a nyomor és a demokrácia égető problémáját, csupán tovább élezné azokat.
Továbbá, Tibet Kínától való leválasztása önkényesen, régiók és nemzetiségi közösségek valódi földrajzi határaitól függetlenül osztaná fel a népeket és a nemzeteket – és ez nagy valószínűséggel az egykori Jugoszláviához hasonló vérfürdőbe torkollna. Számtalan ilyen esetet ismerünk a történelemből – írország, India és az említett Jugoszlávia csak néhány példa a sok közül. Az ilyen felosztások mindig reakciósak és többnyire vérengzéshez vezetnek. Tibet kínai kisebbsége nagyon sebezhető helyzetben találná magát, éppúgy, ahogyan a tibeti kisebbség is a szomszédos kínai tartományokban. Ebből a szempontból felelőtlenek a Tibet függetlenségét követelő felhívások, mivel nem veszik figyelembe a tágabb összefüggéseket.
Az világos, hogy a tibeti nép soha nem lesz szabad mindaddig, amíg a pekingi rezsim fennmarad. A kínai bürokrácia és a fejlődő burzsoázia soha nem fog valódi engedményeket tenni Tibetnek, mivel fél attól, hogy ettől más régiók vérszemet kapnak. Kína nemzetiségi problémái nem korlátozódnak Tibetre – többtucatnyi más nemzetiség és etnikai csoport foglal el jelentős kínai területeket. A kínai rezsim mindennél jobban fél a központi hatalom és az „egységes" Kína elvesztésétől. A munkásosztály vagy az elnyomott nemzetiségek számára semmiféle szabadság nem terem a jelenlegi „népköztársaság" keretei között.
De ez nem csak Tibet népére vagy más nemzetiségekre igaz – ez érvényes az egész kínai munkásosztályra és parasztságra is. A bürokrácia ugyanazokat a brutális eszközöket használja a kínai munkások és parasztok ellen Kínában, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra, valahányszor azok harcba szállnak szociális vagy munkakörülményeik javításáért, sztrájkba lépnek, vagy jogaikért küzdenek.
Nem a kínai nép Tibet ellensége. A bürokratikus rezsim és a növekvő számú tőkésosztály a valódi ellenség. Ők az összes kínai kizsákmányoltak és elnyomottak közös ellenségei. A kínai és a tibeti munkások és parasztok ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek – szuperkizsákmányolás, alacsony bérek, a létszükségleti cikkek gyorsan emelkedő árai, a szociális infrastruktúra hiánya, valamint az elnyomás a masszív állami bürokrácia és a növekvő tőkésosztály részéről.
A tibeti és kínai munkások és parasztok csak a közös ellenség, a kapitalizmus és az azt építő bürokrácia elleni egységes küzdelemben találhatják meg a szabadságot. Peking jó okkal fél a tibeti elégedetlenség terjedésétől. Ez lehet a szikra, amely felrobbantja a lőporos hordót. A tiltakozások kíméletlen elfojtása csak további elégedetlenséget és haragot szül, amely további tüntetésekhez és lázongáshoz vezet.
A fő probléma egy valóban független szervezet hiánya, amely képes lenne az elszigetelt küzdelmeket becsatornázni és Kína egyesült népeinek közvetlen, koncentrált cselekvésévé alakítani. Kína, Tibet és az összes kínai régió elnyomottainak egységesen kell küzdeniük a hatalmon lévő rothadt bürokratikus klikk megdöntéséért, a felemelkedő burzsoázia kisajátításáért és egy ténylegesen demokratikus és szocialista társadalom kialakításáért, amely a demokratikus tervgazdaság talaján áll, és teljes demokratikus jogokat ad az összes nemzetiségnek. Egy jól megszervezett harc Tibetben a szocializmusért folytatott küzdelem szimbólumává és kiindulópontjává válhatna Kínában, az egész himalájai régióban és az indiai szubkontinensen.
A cikk forrása: http://www.marxist.com/china-tibet-world-economy.htm, 2008. április 1.
Fordítói jegyzetek
1 A Kína lakosságának kb. 92%-át kitevő, „voltaképpeni" kínai etnikum. Az elnevezés az ország egységesítésében nagy szerepet játszó Han-dinasztia nevéből ered.
2 Kínához tartozó, tádzsik nemzetiségűek által lakott terület.
3 Az ötpontos béketervet a dalai láma 1987 szeptemberében hirdette meg az amerikai kongresszusi tagok előtt mondott beszédében.