Mit tudtunk még arról az időről, melyben benne éltünk? – teszi fel a kérdést Hobsbawm emlékiratában, részben önmagának, részben pedig általánosan, minden magabiztos nem tudásra irányítva a figyelmet… – "De ki ez a Trockij?" – illusztrálja egy epizóddal az akkori nem tudást. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú" – hangzott a válasz a Habsburg Birodalom felbomlása utáni, múltba kapaszkodó, kozmopolita Bécsben.

Gyermekkoromat^* egy nagy birodalom elszegényedő fővárosában töltöttem, amely a birodalom összeomlását követően egy gyönyörűséges, de kicsi és provinciális köztársaság középpontja lett; ez a kicsi ország maga sem hitte, hogy létének értelme van. Kevés kivételtől eltekintve 1918 után az osztrákok úgy vélték, Ausztriának Németországhoz kellene tartoznia, és hogy ez elé csak azok a nagyhatalmak gördítenek akadályokat, amelyek a békediktátumokat Közép-Európára rákényszerítették. A gyermekkorom éveiben tapasztalt gazdasági problémák fikarcnyival sem erősítették hitünket az első osztrák szövetségi köztársaság életképességében. Az állam éppen átesett egy forradalmon, és a Monsignor vezette klerikális reakciósok alakítottak kormányt a vallásos, de legalábbis erősen konzervatív vidék szavazataival; ezzel szemben állt a forradalmi marxista szocialisták gyűlölt ellenzéke, melynek tömegbázisa Bécs volt (nemcsak a főváros, hanem a szövetségi köztársaság egyik autonóm állama is), és, mondhatni, egyhangúlag, a magukat "munkásoknak" tekintő társadalmi csoportok. A rendőrségen és a katonaságon kívül, melyek a kormány ellenőrzése alatt működtek, mindkét oldalhoz katonai jellegű csoportok is tartoztak, amelyek a polgárháborút csak felfüggesztették egy időre. Ausztria nemcsak olyan állam volt, amely nem akart önállóan létezni, hanem olyan kategória is, amelynek a napjai meg voltak számlálva.

És nem is jutott neki hosszú élet. De az osztrák köztársaság haláltusája – a szociáldemokratákat a rövid polgárháborúban felmorzsolták, a náci zendülők meggyilkolták a katolikus miniszterelnököt, Hitler győzedelmesen és az osztrákok örömujjongásától kísérve bevonult Bécsbe – már azután zajlott, hogy én 1931-ben elhagytam Bécset. Nem is tértem vissza egészen 1960-ig, amikor ugyanez az ország, ugyanezzel a katolikus és szocialista kétpártrendszerrel stabil, elképesztően jómódú és semleges kis köztársaság lett, amely tökéletesen elégedett – néhányan még azt is mondhatják, hogy túlzottan is elégedett – volt az identitásával.

De ez a történész nézőpontja. Hogyan élt az 1920-as években egy középosztálybeli gyerek Bécsben? A problémát az okozza, hogy miként tudom elválasztani mindazt, amit azóta megismertem, attól, amit a kortársak tudtak vagy gondoltak, és vajon hogyan tudom elkülöníteni a felnőttek tapasztalatait és reakcióit a gyerekek tapasztalataitól. Amit az 1917-ben született gyerekek tudhattak a még ugyancsak fiatal 20. század történéseiről – a háborúról, a gazdasági összeomlásról, a forradalomról, az inflációról -, melyek oly elevenen éltek a szülők és nagyszülők emlékezetében, az nem volt más, mint amit a felnőttek elmondtak nekünk, vagy inkább az, amiről beszélgetni hallottuk őket. Az egyetlen, közvetlen kézzelfogható bizonyíték, amit ezekről az eseményekről mi, gyerekek megszerezhettünk, az a postai bélyegeken állandóan változó képek sora volt. A bélyeggyűjtés az 1920-as években nem volt persze önkifejezés, de mégis jó bevezető leckének számított az 1914 utáni európai politikatörténetbe. Egy Bécsben élő brit kisfiú érzékelhette, hogy a brit bélyegeken változatlanul V. György arcképe volt látható, szemben a többi nemzet bélyegeivel, melyeken új pénznemek, új nevek és új felülnyomatok kaotikus forgataga mutatkozott. A másik közvetlen kapcsolatom a történelemmel a gazdasági összeomlás miatt állandóan cserélődő pénzérmék és bankjegyek révén jött létre. Már elég értelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, a koronát schilling és groschen váltotta fel, a sok nullára végződő bankjegyek helyett új bankjegyeket és pénzérméket használtak; sőt azt is tudtam, hogy a korona előtt guldennek nevezték a pénzt.

Bár a Habsburg Birodalom nem létezett többé, mi továbbra is a birodalmi infrastruktúrát használtuk, és ezt egészen meglepő mértékben továbbra is az 1914 előtti közép-európai felfogással tettük. Anyám egyik nagy barátnőjének férje, dr. Alexander Szana Bécsben élt, és felesége nagy bánatára egy német nyelvű újságnak dolgozott a Bécstől ötven kilométerrel odébb, a Duna partján fekvő Pressburgban, magyarul Pozsonyban; később ez a város Bratislava néven mint az új csehszlovák köztársaság szlovák központja lett ismert. (Napjainkban a nemzetközileg is szuverén Szlovákia fővárosa.) A város a két világháború között – a korábbi magyar hivatalnokok kirúgásától eltekintve – továbbra is őrizte poliglott és sokszínű kulturális jellegét: együtt laktak itt németek, magyarok, csehek, szlovákok, asszimilált, nyugatias, illetve mélyen vallásos kárpáti zsidók, cigányok és így tovább. Ekkoriban még nem lett igazán a "bratiszlovákok" szlovák városa, akiktől azok, akik még emlékeznek a városnak a második világháborúig megőrzött atmoszférájára, úgy különböztetik meg magukat, hogy ők a "presburákok". Tehát dr. Szana oda és vissza is a pressburgi HÉV-vel járt, valójában egy villamosvonalon, ami Bécs központjából indult, és Pressburg közepén visszakanyarodott. A vonalat 1914 tavaszán – amikor mindkét város egyazon birodalom része volt – avatták fel, mint a modern technika diadalát, akárcsak a híres "operavonat", mellyel a Morvaországban fekvő Brünn/Brno intelligenciája elugrott egy estére a néhány órányi távolságra lévő bécsi operába. Richard bácsikám Bécsben és Marienbadban élt, ahol volt egy díszműáru-üzlete. A határokat még nem zárták le, a háború viszont lerombolta a pressburgi vonal Duna-hídját. A híd maradványait még 1996-ban is láthattam, amikor segédkeztem egy televíziós műsorban, amit a járat történetéről készítettek.

A bécsi középosztály és persze a középosztály jó részét alkotó zsidók világát még mindig az az óriási, soknyelvű régió alkotta, melynek vándorai a megelőző 80 éve alatt kétmilliós világvárossá növesztették Bécset. Ha Berlint nem számítjuk, a kontinentális Európában Párizs és Leningrád között ez volt messze a legnagyobb város. Rokonaink olyan helyekről származtak (vagy még akkoriban is ott éltek), mint Bielitz (ma Lengyelország), Kaschau (ma Szlovákia) vagy Grosswardein (ma Románia).¹ A fűszeresek, akikhez jártunk, és a bérházaink kapusai szinte biztosan csehek voltak, a cselédlányok, a dadák és a gyerekgondozók sem Bécsben születtek: még mindig emlékszem, hogy egy szlovén lány farkasemberekről mesélt nekünk. Egyikük sem volt gyökértelen, nem is érezték úgy, hogy elsodródtak a "régi hazától", mint ahogyan az európai bevándorlók érezték magukat az Egyesült Államokban: a kontinentális európaiak számára a tenger volt a nagy vízválasztó, míg a vasúti közlekedés – bármilyen távolságra is – olyan dolognak számított, amihez mindenki hozzá volt szokva. Még a felettébb aggodalmaskodó nagyanyámnak sem jelentett gondot, hogy Berlinben élő lányához időről időre átugorjon.

Igaz, hogy gyermekkorom Bécse soknemzetiségű társadalom volt, de csak egy kultúrát ismert el. Nyelve német volt (egy kis helyi akcentussal), német (kis helyi beütéssel) volt a kultúrája, a régi és a modern világkultúrához való viszonya. Rokonaim minden bizonnyal egyetértettek volna a nagy művészettörténész, Ernst Gombrich szenvedélyes felháborodásával, amikor – a huszadik század végi aktuális divatnak megfelelően – arra kérték, hogy szülővárosának, Bécsnek a kultúráját mint zsidó kultúrát mutassa be. Hiszen egyértelmű, hogy ez a bécsi középosztály kultúrája volt, s erre nem gyakorolt közvetlen hatást az a tény, hogy kiemelkedő személyiségeinek jó része zsidó volt, és (a régióban népbetegségének számító antiszemitizmus hatására) tudatosan annak is vallották magukat, aminthogy nem gyakorolt rá közvetlenül hatást az sem, hogy a középosztály egyes tagjai Morvaországból származtak (mint Freud és Mahler), mások Galíciából vagy Bukovinából (például Joseph Roth), mi több, volt, aki a bulgáriai Duna-szakasz Rusze nevű városából (Elias Canetti). Ugyanígy értelmetlen vállalkozás volna Irving Berlin zenéjében vagy a nagy amerikai filmstúdiók (mindet zsidók működtették) korszakában készült hollywoodi filmek dalaiban tudatos zsidó elemeket keresni: céljuk, amit mellesleg el is értek, pontosan az volt, hogy olyan dalokat vagy filmeket csináljanak, melyekben specifikusan a százszázalékos "amerikaiság" fejeződik ki.

Mint a volt birodalmi fővárosban élő, a Kultursprachét beszélő gyerekek ösztönösen éreztük a kulturális felsőbbrendűség érzését (a politikai felsőbbségtudat addigra már talaját vesztette). Ahogy a csehek a németet beszélték (böhmakeln), azt mi alábbvalónak és ezért persze mulatságosnak találtuk, akárcsak az érthetetlen cseh nyelvet a világosan érzékelhető mássalhangzó-torlódásaival együtt. Anélkül, hogy ismertünk volna olaszokat, vagy hogy véleményünk lett volna róluk, némi megvetéssel csak Katzelmachereknek neveztük őket. Az emancipált és asszimilálódott bécsi zsidók úgy beszéltek a keleti zsidókról, mint valami másik emberfajtáról. (Világosan emlékszem egy esetre, amikor a család egy idősebb, meglehetősen zavarban lévő tagjától megkérdeztem, hogy azoknak a keleti zsidóknak hasonló-e a családnevük, mint nekünk, és ha igen, akkor az hogy hangzik, hiszen a keleti zsidók nyilvánvalóan különböznek tőlünk.) Azt hiszem, ez a magyarázata jórészt annak a lelkesedésnek is, mellyel az osztrákok üdvözölték, hogy Hitler Németországa annektálta Ausztriát: ezzel a lépéssel visszaállította politikai felsőbbrendűségi tudatukat. Akkoriban csak azt érzékeltem, hogy a középiskolában egy-két osztálytársam Hakenkreuzler (horogkeresztes) volt. Mivel én viszont angol voltam, kulturálisan bármennyire is hasonlatos az osztrákokhoz, ez a dolog engem mégsem érintett közvetlenül. De ez már a politika terére visz át minket.

Mivel ilyen fiatalon és ilyen hosszú időre elragadott a huszadik század tipikus szenvedélye, a politikai elkötelezettség, ésszerűnek tűnik feltenni a kérdést, az elkötelezettség mennyiben eredeztethető az 1920-as évek Bécsének atmoszférájából. Ezt elég nehéz felidézni. A korszakot, amelyben éltünk, mélyen átitatta a politika, noha a tágabb világ eseményei, mint már említettem, leginkább a szülők beszélgetéseiből elcsípett információfoszlányokból jutottak el hozzánk, s e beszélgetések értelmét a gyerekek nem fogták fel tökéletesen. Kettőre ezek közül jól emlékszem; mindkettő valamikor 1925 táján lehetett. Az egyik egy alpesi szanatóriumban folyt, ahová azért küldtek, hogy felgyógyuljak egy betegségből (nekünk, gyerekeknek, mintha állandóan valami bajunk lett volna), s Gretl nagynénikém vigyázott rám, aki maga is ott lábadozott. "De ki ez a Trockij?", kérdezte egy nő, akire halványan emlékszem, vagy azt hiszem, hogy emlékszem; anyai ágon volt rokonunk, és jó középkorú lehetett, s nem volt híján az önelégültségnek. "Csak egy Bronstein nevű zsidó fiú." Tudtunk az orosz forradalomról, de hogy pontosan mi történik ott, arról fogalmunk sem volt. A másik beszélgetés egy atlétikai versenyen zajlott, amelyre nagybátyám (meg valószínűleg apám) vittek el, s amelyet az tett emlékezetessé, hogy ott láttam először fekete bőrű sprintert, a nevére is emlékszem, Catornak hívták. "Azt mondod, pillanatnyilag sehol sincs háború", mondta valaki, "de tényleg felkelés van Szíriában?" Mit jelentett és mit is jelenthetett ez nekünk? Tudtuk, hogy volt egy világháború, ahogy minden brit gyerek, aki 1944-ben született, azzal a tudattal nőtt fel, hogy volt egy háború. Az első világháborúban két brit nagybátyám vett részt, szomszédunk, Gold úr megmutatta magas tiszti sapkáját, és a legjobb barátom hadiárva volt – anyja a falon tartotta férje kardját. Ugyanakkor azonban nem ismertem senkit, se angolt, se osztrákot, aki a nagy háborút hősi epizódnak tartotta volna, és az osztrák iskolákban nem is beszéltek róla, részben mert az egy másik országot érintett egy másik történelmi korszakban – a régi Habsburg Birodalmat -, részben meg talán azért, mert az osztrák hadsereg nem szerzett magának túl nagy dicsőséget. Csak Berlinben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki, egy volt tiszt tanárom, büszkélkedett frontharcos múltjával. Ezt megelőzően viszont a nagy háború legerőteljesebb képzetét Karl Kraus nagyszerű dokumentáris szuperdrámájából, Az emberiség végnapjaiból szereztem, amit mind anyám, mind Gretl nagynéném azonnal megvett, mihelyt 1922-ben megjelent. Anyám példánya ma is megvan, és időről időre újraolvasom.

Mit tudtunk még arról az időről, amelyben benne éltünk? A bécsi iskolás gyerekeknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az emberek két párt között választhatnak – a keresztényszocialista és a szociáldemokrata vagy vörös pártok között. A mi egyszerű, materialista felfogásunk szerint, ha háztulajdonos az ember, akkor az elsőként említett pártra szavaz; ha bérlő, akkor meg a másodikra. Mivel a legtöbb bécsi bérelte a lakást, ahol lakott, ez érthetően vörös várossá tette Bécset. Az 1934-es polgárháborúig a kommunisták annyira jelentéktelen szervezetet alkottak, hogy közülük a legelkötelezettebbek más országokban – leginkább Németországban – tevékenykedtek, ahol tágabb cselekvési lehetőségük nyílt; ez volt a helyzet a híres Eisler testvérek esetében is: Hanns zeneszerző volt, Gerhard a Komintern ügynöke, lánytestvérük, a félelmetes Elfriede, ismertebb nevén Ruth Fischer, egy rövid ideig a Német Kommunista Párt vezetője volt. De osztrák kommunisták működtek Csehszlovákiában is, mint például Egon Erwin Kisch. (Sok-sok évvel később Hanns fia, Georg Eisler, a festő nagyon jó barátom lett.) Nem emlékszem, hogy a legkisebb figyelmet szenteltem volna a Grün lányok köreiben felbukkant egyetlen kommunistának, aki Leo Lania álnéven írt; akkoriban még fiatal ember volt, és azt állította, hogy Zola A mestermű című könyve a kedvenc olvasmánya, Jevgenyij Anyegin és Spartacus pedig a kedvenc hősei az irodalomban és a történelemben. A mi családunk persze se fekete, se vörös nem volt, mivel a feketék mind antiszemiták voltak, a vörösök meg a munkások érdekeit képviselték, és nem a mi osztályunkét.

Ráadásul mi angolok voltunk, úgyhogy az egész ügy nem is érintett minket.És mégis, ahogy az elemiből a polgáriba mentem, ahogy a kisgyerekkorból a pubertásba léptem az 1920-as évek Bécsében, olyan természetességgel tettem szert politikai öntudatra, mint szexuális tudatosságra. 1930 nyarán egy felső-ausztriai faluban, Weyerben, ahol az orvosok eredménytelenül próbálták kezelni anyám beteg tüdejét, összebarátkoztam Haller Peterrel, annak a családnak a gyermekével, akiktől szállást béreltünk. (A bürokratikus államok hagyományai szerint amikor az ember nevét kérdezték, a családnevet kellett a keresztnév előtt említeni.) Együtt horgásztunk, és bemásztunk a gyümölcsösökbe lopni; akkor azt hittem, ezt a dolgot a húgom is élvezi, de sok évvel később beismerte, hogy a gyümölcslopás rettentő félelemmel töltötte el. Mivel Peter apja vasutas volt, ezért a család vörös volt: Ausztriában, de különösen vidéken azokban a napokban nem akadt egyetlen olyan, nem a mezőgazdaságban dolgozó ember, aki ne vörös lett volna. Bár Peter, aki velem nagyjából egykorú volt, nem mutatott mélyebb érdeklődést a politikai iránt, kétségkívül tudta, hogy ő vörös; és valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a pisztrángokra dobált kövek és az almalopások között arra a következtetésre jutottam, hogy én is vörös akarok lenni.

Emlékszem egy másik, három évvel korábbi nyári szünetre Alsó-Ausztriában, egy Rettenegg nevű falucskában, ami az én emlékezetemben csak halványan él, de annál jobban beágyazódott a történelembe. Mint általában, apám ekkor sem volt velünk, Bécsben maradt dolgozni. Ám 1927 nyarán a bécsi munkások, akiket felbőszített, hogy a bíróság felmentette azokat a jobboldaliakat, akik egy összecsapásban megöltek néhány szocialistát, utcára vonultak, és felgyújtották a Ringstrassén (a Bécs óvárosát övező nagy körúton) lévő Igazságügyi Palota épületét; a rendőrség tüzet nyitott rájuk, és nyolcvanöt tüntetőt lemészárolt. Úgy rémlik, apámat is letartóztatták a zavargásokban, de aztán hamarosan sértetlenül elengedték. Semmi kétségem afelől, hogy a felnőttek intenzíven megbeszélték ezeket az eseményeket (mindenekelőtt persze az anyám), de nem mondhatom, hogy ez a legkisebb hatással is lett volna rám. Ellenben mélyen megrendített az a történet, amely szerint egyszer, nevezetesen 1908-ban, amikor Egyiptomba utazott, apám hajója Szicília közelében hajózott el éppen a messinai földrengés idején. Amire viszont tényleg emlékszem abból a nyaralásból, az az, hogy érdeklődéssel figyeltem, ahogy a helyi mesteremberek a szállásunk előtt csónakot építenek, meg a hatalmas fenyőerdőkre, amelyeket egymagam barangolva fedeztem fel; egyszer eljutottam a favágók telepére is, és ott az emberek megkínáltak a Sterznek nevezett ragacsos zabkásából, amin ott fenn éltek. Odafelé menet életemben először láttam egy nagy fekete harkályt, élénkvörös sisakja volt, és kb. negyvenöt centi lehetett; egy tisztáson egy farönköt kopogtatott, mint egy eszeveszett, miniatűr remete, magányosan a rezzenetlen fák lombja alatt.

Mégis, túlzás volna azt állítani, hogy az a weyeri nyár formálta ki politikai nézeteimet. Csak most, visszatekintve látom, hogy gyermekkoromat a politika iránti érdeklődés kialakulási folyamatának is tekinthetem. A játék és a tanulás időszakában a család és az iskola határozták meg az életemet, ahogyan az 1920-as években a legtöbb bécsi gyerekét is. Gyakorlatilag minden, amit tapasztaltunk, így jutott el hozzánk, vagy ezen keretek egyikébe illeszkedett bele.

A két nagy egységből, melyben életem túlnyomó része zajlott, a család messze a legszilárdabb alapzatot alkotta. Egy nagyobbacska bécsi törzsből állt, azaz nagyszüleim rokonaiból, egy kisebb angol-osztrák részből, két Grün lánytestvérből, vagyis anyámból és húgából, Gretlből, akik mindketten Hobsbaum fivérekhez mentek feleségül; az egyik volt az apám, a másik, a fiatalabb, Sidney, aki az 1920-as évek túlnyomó részében szintén Bécsben lakott. Ami az iskolát illeti, az ember oda hatéves korában került. Aztán, ahogy a lakcímeink változtak, két elemi iskolába és három gimnáziumba jártam, húgom pedig – aki még nem volt tízéves, amikor Bécsből eljöttünk – két elemi iskolába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy iskolai barátságaink ideiglenesek voltak. A bécsi életem során az öt iskolában megismert emberek közül mindössze egyetleneggyel maradt meg a kapcsolatom, a többiek teljesen eltűntek az életemből.

A család, másrészt, operatív hálózat volt, mely nem csak érzelmi alapokon szerveződött az anyák, gyerekek és unokák, illetve a testvérek között, hanem gazdasági kényszerűségből is. Ami a modern jóléti államból egyáltalán létezett már az 1920-as években, az nem terjedt ki a középosztálybeli családokra, hiszen alig néhányan végeztek bérmunkát. Ki máshoz is fordulhatott az ember segítségért? Hogyne segített volna a család a bajban lévő rokonnak, még ha nem különösebben kedvelte is az illetőt. Nem hinném, hogy speciálisan csak a zsidó családokra volt jellemző, bár anyám bécsi családjában kétségkívül erősen élt a mispóhe szelleme; legalábbis a Bécsben élő rokonok egy csoportot alkottak, s időről időre találkoztak – ahogy visszaemlékszem, ezek mindig hosszú és látványosan unalmas ülések voltak az egyik szabadtéri kávéházban összetolt kerek asztalok körül -, hogy családi döntéseket hozzanak vagy egyszerűen csak pletykáljanak. Mi, gyerekek kaptunk fagylaltot, de a rövidke öröm nem ellensúlyozhatta a hosszú unalmat. Ha volt bármi különösen zsidós a dologban, az az a mindannyiunkban élő feltételezés, hogy a család országokat és kontinenseket átfogó hálózat, és hogy egyik országból a másikba költözni az élet természetes formája, és hogy a kereskedelemből élni – mint ahogy azt számos zsidó család tette – bizonytalan és kiszámíthatatlan dolog Kelet-Európában, különösen 1914 augusztusa, azaz a civilizáció összeomlása óta. Mint kiderült, a Hobsbaum-Grün család egyetlen ágának sem volt annyira szüksége a család jelentette biztonsági hálóra, mint a szüleimnek, főképpen apám halála után, ami családunk gazdasági helyzetét az állandó válságból a katasztrófába taszította. De addig – mondjuk, úgy tizenegy éves koromig – mi, gyerekek szinte alig érzékeltük ezt a helyzetet.

Még olyan korszakot éltünk, amikor taxiba ülni extravagáns dolog volt, amire különleges mentséget kellett találnia még a viszonylag jómódú embereknek is. Mi – vagy legalábbis én, úgy emlékszem, minden olyan dologgal rendelkeztem, ami a barátainknak is megvolt, és én is ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint amiket ők. Egyetlen olyan esetet tudok csak visszaidézni, amikor egy pillanatra megsejtettem, hogyan is áll anyagi helyzetünk. Akkor kezdtem az első polgáriba járni (Bundesgymnasium XIII, Fichtnergasse). Az új osztály osztályfőnöke, vagyis professzora – a gimnáziumokban minden tanárt automatikusan professzor úrnak kellett szólítani, ahogyan minket is automatikusan már önöztek és nem tegeztek – átadta nekünk a kötelezően beszerzendő könyvek listáját. Földrajzból a Kozenn-Atlast kellett megvenni, ami nagy és nyilvánvalóan nagyon drága könyv volt. "Ez nagyon drága. Mindenképpen szükséged van erre?", kérdezte anyám olyan hangon, ami egyértelműen a válság érzetét fejezte ki számomra már csak azért is, mert a kérdésére egyértelmű volt a válasz. Persze hogy szükséges. Hogyhogy anya nem érti ezt? A könyvet megvették, de az az érzés, hogy legalábbis ekkor óriási áldozatot hoztak értem, máig megmaradt. Talán ez az oka, hogy az atlasz ma is itt van a polcomon; kicsit rongyos és tele van firkálva ceruzarajzokkal meg a kiskamaszokra jellemző széljegyzetekkel, de még ma is jó atlasz, amelynek időről időre hasznát veszem.

Talán más gyerekek sokkal jobban érzékelték volna anyagi problémáinkat. Kisfiúként nem tulajdonítottam nagy figyelmet a kézzelfogható valóságnak; és a felnőttek, amennyiben tevékenységük és érdeklődésük nem érintkezett valamilyen ponton az enyémmel, nem alkották részét az én világom gyakorlati valóságának. Mindenesetre az idő nagy részében egy világos határok nélküli valóságban, az olvasmányaimból szerzett felfedezések és a képzelet alkotta világban éltem. Még a sokkal földhözragadtabb valóságérzékkel megáldott gyerekeknek, mint amilyen például a húgom, sem volt fogalma a helyzetünkről. Ez az ismeret egyszerűen nem tartozott bele az akkori felfogás szerint a gyerekek világába. Így például fogalmam sem volt arról, milyen munkát végez az apám. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ilyen dolgokat megosszon a gyerekekkel, és mindenesetre az, hogy az apámhoz és nagybátyámhoz hasonló emberek hogyan keresték a kenyerüket, teljesen homályban maradt előttünk. Nekik nem volt konkrétan körvonalazható munkájuk, mint a "boldog család"-kártyákon szereplő figuráknak, akik orvosok, ügyvédek, építészek, rendőrök, boltosok voltak. Ha megkérdezték, mi az apám foglalkozása, bizonytalanul azt mondtam vagy írtam: Kaufmann, vagyis kereskedő, és közben jól tudtam, hogy ez aztán az égvilágon semmit sem jelent, és majdnem biztosan nem is igaz. De mi mást írhattam volna?

Igaz, az anyagi helyzetünket illető tudatlanságunk – de legalábbis az én tudatlanságom – nagymértékben abból következett, hogy bécsi családom vonakodott, nem, inkább teljesen elutasította, hogy beismerje a katasztrofális helyzetet. Nem arról volt szó, hogy a végsőkig ragaszkodtak volna a rossz időkben a középosztályra jellemző "látszat fenntartásáról". Pontosan tudták, milyen mélyre zuhantak. "Valóban lélekemelő látni ezt a mi elszegényedett, proletarizálódott korunkban", írta nagymama a lányának csodálattal adózva az egyik unokaöcs esküvőjén tapasztalt eleganciának és gazdagságnak, s közben keserűen jegyezte meg, hogy a vőlegény egy, a jobb időkben "általunk készített, nagyon szép és értékes gyűrűt adott" menyasszonyának. Mindez még azelőtt, hogy Grün nagypapa öregkorában kénytelen-kelletlen visszatért ahhoz a tevékenységhez, melyet ifjan végzett, azaz újra bizsukkal kereskedett a vidéki városokban és az alpesi falvakban, mivel a húszas évek nagy inflációja korábbi megtakarításainak értékét úgy elsöpörte, hogy abból legfeljebb egy kávéra és egy süteményre tellett volna neki a Café Ilionban. Az osztrák középosztály nagy része került hasonló helyzetbe, a háború és az azt követő időszak minden vagyonukat felemésztette, s hozzászoktak a nadrágszíj megszorításához és a "békebeli időkben", vagyis az 1914-et megelőző korszakban természetes életmódnál sokkal szerényebb életvitelhez. (1918 óta nem volt olyan korszak, amit ez a középosztály békének tekintett volna.) Megviselte őket, hogy nincs pénzük – sokkal jobban, mint a munkásokat, mivel, véleményük szerint, a munkások már rég hozzá voltak ehhez szokva. (Később, amikor már lelkes kommunista tizenéves voltam, Gretl nénikém csak a fejét rázta, amikor ezt a szerinte magától értetődő feltevést én mereven elutasítottam.) Nem mintha a Grün lányok angol férjei jobb anyagi körülmények között éltek volna. Az angol férjek közül kettő egyenesen látványosan alkalmatlan volt a piacgazdaság dzsungelében kötelező küzdelmek megvívására: e kettő egyike az apám volt, a másik pedig Wilfred Brown, egy jóképű háborús internált, aki a legidősebb Grün lányt, Mimit vette feleségül. Még Sidney bácsikám is, aki pedig az egyetlen Hobsbaum fivér volt, aki az üzleti életben boldogult, a húszas években szinte csak azért mászott ki egy sikertelen vállalkozás romjai alól, hogy azonnal belepottyanjon egy másik, hasonlóan sikertelenségre ítélt üzlet csapdájába.

Alapjában véve az én bécsi családom elképzelhetetlennek tekintett bármiféle olyan életmódot, amely az 1914 előttitől eltért volna, és a körülmények ellenére is igyekeztek amellett kitartani. Így például anyámnak akkor is volt cselédje, amikor már képtelen volt kifizetni a fűszeresnek a tartozásait, és persze nem tudta fizetni a lakbért és a közműdíjakat. Viszont nem fizettek az öreg, családi bútordarabnak számító cselédeknek sem, ahogyan a Highgate temetőben a Karl Marxszal és családjával együtt nyugvó Helene Demuth sem kapta meg járandóságát. A cselédek testesítették meg a középosztálybeli úriasszonyok "cselédproblémáinak" kvintesszenciáját, ami a gyakorlatban az ügynökségek által közvetített fiatal nők végtelen sorát jelentette; a fiatal nők rendszerint egy-két hónapig maradtak a háznál, minősítésük pedig a nagyon ritka "eine Perle" (valóságos gyöngyszem) kategóriától a falujából egyenesen a lakásba érkező, ügyefogyott nőszemélyig terjedt, aki életében még nem látott egy gáztűzhelyet, a telefonról nem is beszélve. Amikor anyám 1925-ben, életében először Angliába utazott, hogy segítsen betegeskedő nővérének, Miminek, aki akkor Barrow-in Furness-ben lakott, otthon maradt másik testvérének írt levelében elragadtatással számolt be nemcsak arról a hatékonyságról, nyugalomról és harmóniáról, amit a háztartás vezetésében tapasztalt (és ami olyan mélységesen különbözött a bécsi zsidó családokra jellemző légkörtől…), hanem arról is, hogy mindezt cselédek nélkül el lehet érni. "Itt az ember olyan hölgyekkel találkozhat, akik mindent maguk csinálnak, pedig gyermekeik is vannak, és még a mosást is egyedül végzik, és mégis úrinők maradnak."²

Ám ezzel együtt sem foglalkoztatta komolyan egy percig sem, hogy Angliában éljen. "Mint olyan valaki, akinek sokéves tapasztalata van abban, hogy nincs egy vasa sem – írta Berlinbe testvérének, aki anyagi problémái miatt panaszkodott -, engedj meg nekem egy nagyon fontos tanácsot, melyet kérlek, vegyél nagyon komolyan. Soha ne ismerd be senkinek, hogy boldogulnál cseléd nélkül is! Hosszú távon semmiképp sem tudnál meglenni nélküle, így hát az a legjobb, ha abból a tételből indulunk ki, hogy a cseléd éppen olyan szükséglet, mint a kenyér vagy a fejed felett lévő tető. A megtakarítás nem ellensúlyozhatja az egészségedre, kényelmedre, de mindenekelőtt az idegállapotodra gyakorolt káros hatásokat: és minél rosszabb fordulatok követik egymást, annál inkább szükséged van rá. Igaz, nem is olyan régen azon meditáltam, ne mondjak-e fel Mariannak – nem mintha meg tudnám tenni épp karácsony előtt, túl késő van ahhoz, és ő mindig olyan nagyon jó volt -, de amiért ez a gondolat felmerült bennem, annak egyetlen oka volt, az, hogy szégyellem, hogy látja, képtelen vagyok fizetni a fűszeresnek stb. És a lelkem mélyén tökéletesen pontosan tudom, az a legjobb, ha az ember rinocéroszbőrt növeszt, és megtartja a lányt."³

Mindebből mi csak annyit tudtunk, illetve annyit értettünk, hogy a szüleink néha veszekedtek, meglehet, egyre gyakrabban – de vajon kinek a szülei nem veszekszenek soha? -, és hogy a hideg, kelet-európai telek idején a lakás jéghideg volt. (Ha viszont Nagy-Britanniában éltünk volna a széntüzelésű kandallók – a valaha használt leggazdaságtalanabb fűtési mód – korszakában, akkor megértettük volna, hogy a jéghideg lakás nem szükségképpen a pénzhiány következménye.)

Ez a szilárd és részben a végtelenül ingatag anyagi alapok miatt összetartó család két félre osztotta a világot s ilyenformán az én életemet is: a külső és belső szférára. Ami minket, gyerekeket illet, gyakorlatilag a család és a közeli barátok alkották vagy határozták meg azoknak a felnőtteknek a világát, akiket mint embereket ismertem, nem pedig csak mint szolgálatunkra álló személyeket vagy mint – hogy úgy mondjam – életünk filmjében szereplő színpadi kellékeket. (A család azt is meghatározta, kik azok a gyerekek, akik tartósan életünk részesei lehetnek, illetve mi az ő életüknek, mint például a Gold lányok vagy Szanasék lánya.) Azok a felnőttek, akiket én ismertem, szinte kizárólag a rokonokból vagy a szülők és rokonok barátaiból álltak. Így aztán nincs is semmi személyes emlékem a fogorvosról, akihez anyám elvitt – pedig a fogorvosnál tett látogatások kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődtek -, mert a fogorvost anyám nem "ismerte". Másfelől viszont Strasser doktorra valóságos személyként emlékszem, bizonyára azért, mert a család ismerte őt és az ő családját is. Bármennyire is furcsa, a tanárok sem tartoztak az egyénileg megkülönböztethető személyek közé az utolsó bécsi évemig, és csak Berlinben fedeztem fel tanáraim egyéni arculatát.

Az iskola szigorúan a külső világhoz tartozott. És a "külső világ", melyből a valóságos személyek hiányoztak, lényegében a többi gyereket jelentette. A gyerekek világát, legyen akár "belső", akár "külső", a felnőttek nem teljesen értették, éppen úgy, ahogyan mi sem értettük, mit is akarnak a felnőttek. A generációs szakadék két szélén állók a legjobb esetben elfogadták, amit a szembenállók csináltak, mondván, "hát, gyerekek", vagy "a felnőttek így csinálják". Csak a pubertás, ami bécsi tartózkodásunk utolsó évében köszöntött rám, kezdte megrepeszteni e két, elkülönült szféra között húzódó falakat.

Persze, a két világ át is fedte egymást. Az olvasmányaimat, különösképpen az angol nyelvű könyveket, nagyjából a felnőttek határozták meg, bár Arthur Mee Children's Newspaper (Gyermekújság) című hetilapját, melyet a jó szándékú rokonok Londonból küldözgettek, unalmasnak és érthetetlennek találtam. Másrészt viszont kezdettől fogva faltam a madarakról és állatokról szóló, ajándékba kapott német könyveket, és az elemi iskola elvégzését követően belemerültem a Kosmos, Gesellschaft der Naturfreunde (Kozmosz – Természetbarátok Egyesülete), a természettudományokat, főképp a biológiát és az evolúciós tudományokat népszerűsítő egyesület kiadványaiba, melyet aztán szüleim elő is fizettek nekem. Kisgyerekkorunktól elvittek a színházba olyan darabokra, melyek a felnőttek szerint nekünk is tetszhettek, de amelyeket ők is élveztek – mondjuk ilyen volt Schiller Tell Vilmos című drámája (de Goethe Faustja nem tartozott ide), valamint a 19. század elején élt, népszerű bécsi drámaírók művei – Raimund elbűvölő, szentimentális, varázslatos darabjai, a nagy Johann Nestroy kegyetlenül mulatságos vígjátékai, melyek keserű szellemességét akkor még nem értettük. De a többi elemista gyerekkel együtt eljártunk a helyi mozi, a régen bezárt Maxim-Bio délelőtti matinéira, ahol Chaplin meg Jackie Coogan rövidfilmjeit néztük meg, és meglepő módon Fritz Lang meglehetősen terjedelmes Nibelungen eposzát. Bécsi tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felnőttek és a gyerekek nem járnak együtt moziba. Egyébként az értelmiségi családok gyermekei természetesen rájártak a szülők és rokonok könyvespolcaira, néha az otthon hallottak hatására, néha nem. Ebben a tekintetben a generációk ízlése mutatott bizonyos hasonlóságot. Másrészt, a felmenőink által nekünk, gyerekeknek kiválasztott olvasnivalók általában nem érdekelték a felnőtteket. Viszont a körülöttünk élő felnőttek közül egyedül csak a tanároknak (akik rosszallották) volt tudomása arról a szenvedélyes érdeklődésről, melyet a tizenhárom évesek tanúsítottak a legkülönbözőbb, angol nevű detektívek kalandjairól szóló zsebkönyvek iránt, melyek osztályunkban kézről kézre jártak ilyen címmel, mint Sherlock Holmes the World Detective (A világhíres Sherlock Holmes) – ennek egyébként semmi köze sem volt az eredetihez -, Sexton Blake, Frank Allen, the Avenger of the Disinherited (Az örökségből kitagadott bosszúja), valamint a legnépszerűbb, Tom Shark, a berlini detektív és barátja, Pitt Strong, akik a Motzstrassén túl tevékenykedtek; ez a helyszín ismerős lehet Christopher Isherwood olvasóinak, ám a bécsi srácoknak éppen olyan távoli, mint Holmes Baker Streetje.

A húszas évek közepén a gyerekeket Bécsben még mindig a régi gót betűk írására tanították; ezeket a betűket fakeretes palatáblára karcoltuk, és kis szivaccsal töröltük le. Mivel az 1918 utáni iskolai tankönyvek jórészt az új, latin betűs átírással készültek, természetes volt, hogy így is megtanultunk írni és olvasni, de már nem emlékszem, milyen módszerrel. Mikor az ember tizenegy éves korában gimnáziumba került, már tudnia kellett írni, olvasni és számolni, de hogy még mit tanultunk ezenkívül az elemiben, arra nem emlékszem. Nyilván érdekesnek találtam az iskolát, mert az elemire gondolva kellemes emlékeim támadnak, mindenféle történetek jutnak eszembe Bécsről és a félig-meddig falusi környezetben tett kirándulásokról, ahol fákat, bokrokat, virágokat ás állatokat láttunk. Azt hiszem, ezek az emlékek mind a "Heimatkunde" (mondjuk, honismeret) nevű tantárgy köré csoportosíthatók, amit a Heimat jelentésének pontosan megfelelő angol fogalom híján leginkább úgy fordíthatunk, hogy "a környezet, ahonnan származunk". Ma már világosan látom, hogy ez jó felkészülési lehetőség volt egy leendő történész számára, mivel a hagyományos történelem jelentős, Bécsben és környékén zajlott eseményei csak esetlegesen szerepeltek a bécsi gyerekek hivatalos tananyagaiban. Aspern nekem nemcsak a Napóleonnal szembeszálló osztrák hadak győztes csatájának helyszíne volt (a közelben fekvő Wagram, ahol az osztrákok csatát vesztettek a franciákkal szemben, nem volt része a kollektív emlékezetnek), hanem a Duna túloldalán fekvő eldugott hely, amely még nem tartozott a városhoz, ahová az emberek úszni jártak a régi folyómeder öbleiben, és bejárhatták a vízimadarak és nyestek élőhelyeit. Bécs török ostromai attól kaptak jelentőséget, hogy a töröktől zsákmányolt kávé és ezzel együtt a Kaffeehäuser a város szerves része lett. Persze, megadatott nekünk az az óriási szerencse, hogy a régi császári Ausztria hivatalos története kikerült a tananyagból, s csak az épületek és emlékművek maradtak meg, minthogy az 1918-ban született új Ausztriának még nem volt történelme. Az iskolai történelem anyagát a politikai kontinuitás szokta a dátumok, uralkodók és háborúk kanonizált sorozatává redukálni. Az egyetlen történelmi esemény, melyet emlékeim szerint Bécsben akkoriban az iskolában megünnepeltünk, Beethoven halálának századik évfordulója volt. A tanárok maguk is tisztában voltak azzal, hogy az új korszakban az iskoláknak is meg kell újulniuk, csak azt nem tudták még, hogyan. (Ahogy 1925-ös iskolai énekkönyvem megfogalmazta: "a tanítás új módszerei még nem teljesen tisztázottak".) A hagyományos, évszámokra építő, "1066 és a többi"-típusú történelmet csak a Gymnasiumban fedeztem fel, mivel ezek az intézmények még nem függetlenítették magukat a hagyományos pedagógiától. Mondanom sem kell, ez a történelem érdektelen volt. Sokkal inkább ínyemre volt a német, a földrajz, a latin és végül is a görög nyelv (mikor Angliába költöztem, akkor a görögöt nem folytathattam), de sajna, a matematika és a természettan nem vonzott.

És hát cseppet sem kedveltem a vallási oktatást. Azt hiszem, az elemi iskolában a kérdés fel sem merült, de a középiskolás éveimből felidéződik, hogy a nem katolikusok, a lutheránusok, evangélikusok, a furcsa görög katolikusok, de főképp a zsidók felmentést kaptak az iskolai hittanórákról. A kisebbségi alternatíva a zsidók számára (egy bizonyos Miriam Morgenstern kisasszony és gyakran változó kollégái által a város másik részében délután tartott órák) nem volt éppen lelkesítő hatású. Mózes öt könyvének történeteit hallgattuk meg sokszor, illetve ezeket kikérdezték tőlünk a tanárok. Emlékszem, milyen megdöbbenést keltett az az eset, amikor kérdéssel válaszoltam arra a kérdésre, ki volt Jákob legjelentősebb fia, mert nem akartam elhinni, hogy újra meg újra Józsefet nevezik meg, és nem Judát. Végtére is, érveltem, a zsidóságot (Juden) is róla nevezték el, ugyebár. Ez helytelen válasz volt. Megtanultam a nyomtatott héber ábécét is, ám ezt a tudást azóta elvesztettem, valamint a legfontosabb zsidó fohászt, a "Sömá Jiszráél"-t (a hébert mindig askenázi dialektusban beszélték, nem pedig a cionizmus által favorizált szefárdi változatban), meg a "Manistana" egy töredékét, azoknak a rituális kérdéseknek és válaszoknak egy részét, melyeket pészahkor a legfiatalabb fiúnak kellett elmondania. Mivel a családban senki sem tartotta a pészahot, ahogyan nem törődött a szombattal sem, illetve akármelyik másik zsidó ünneppel sem, és nem tartottak meg egyetlen zsidó étkezési szokást sem, így aztán nem nyílt alkalmam arra, hogy újonnan szerzett tudásomat kamatoztathassam. Azt tudtam, hogy az embernek a zsinagógában be kell fednie a fejét, de zsinagógába csak esküvők és temetések miatt jártam. A kívülálló kíváncsiságával néztem azt az egyetlen iskolás barátomat, aki az istenhez imádkozva végigcsinálta az egész rituálét imasállal, imaszíjjal és a többi kellékkel. Arról persze nem is beszélve, hogy ha tegyük fel, a családom gyakorolta volna a vallást, a heti egy iskolai hittanórára nem lett volna szükség, de nem is lett volna elég a tudnivalók elsajátítására.

Bár tökéletesen figyelmen kívül hagytuk a vallást, mindamellett tudatában voltunk annak, hogy zsidók vagyunk, és nem távolodhatunk el ettől. Hiszen Bécsben 200 000 zsidó élt akkoriban, a város lakosságának tíz százaléka. A bécsi születésű zsidók túlnyomórészt asszimilált keresztnevet viseltek, de – az angolszász világban megszokott gyakorlattól eltérően – csak nagyon ritkán változtatták meg családnevüket, akármennyire is feltűnően zsidós volt. Gyermekkoromban nem ismertem egyetlen olyan embert sem, aki kitért volna a zsidó hitből. Elméletben a Habsburgok uralkodása idején, akárcsak a Hohenzollerek alatt, a zsidó vallásból a keresztény vallásra való áttérés a nagyon sikeres zsidó családok által boldogan megfizetett ára volt a társadalmi vagy hivatali előrelépésnek, de a társadalmi összeomlás után a konverzió adta előnyök még az ilyen családok számára is szertefoszlottak, és a Grün családnak nem is voltak ilyen nagy ambíciói. Másfelől a bécsi zsidók nem tekinthették magukat egyszerűen csak olyan németeknek, akik sajátos formában gyakorolják (vagy nem gyakorolják) vallásukat. Nem is álmodhattak arról, hogy rájuk mint a sok etnikum egyikére tekintenek, és ilyenformán elkerülhetik sorsukat. Senki nem kínálta fel nekik azt a lehetőséget, hogy "a nemzethez" tartozhatnak, mivel ilyen nem is létezett. Ferenc József birodalmának osztrák felén, eltérően a magyar féltől, nem volt egységes "ország" egységes "néppel", mellyel elméletileg azonosulni lehetett volna. Ilyen körülmények között az, hogy a zsidók "németek", nem politikai vagy nemzeti, hanem kulturális törekvés volt. Arra irányult, hogy a zsidóság maga mögött hagyja a stetlek és shulok⁴ elmaradott világát, és a modern világ részévé váljon. A galíciai Brodi (lakosságának nyolcvan százaléka zsidó volt) városatyái már régen kérvényezték az uralkodónál, hogy az oktatás nyelve a német legyen, és ezt persze nem azért akarták, mert Brodi emancipált lakosai a sörivó teutonokhoz kívántak hasonulni, hanem mert nem szerettek volna olyanok lenni, mint a haszidok a maguk örökös csodatévő csodarabbijaikkal, vagy mint a jesivabóherek, akik jiddis nyelven magyarázták a Talmudot. És ez volt az oka annak, hogy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidók, akiknek szülei vagy nagyszülei lengyel, cseh vagy magyar zsidók voltak, olyan élesen elhatárolták magukat a keleti zsidóktól.

Nem véletlen, hogy a modern cionizmust egy bécsi újságíró alkotta meg. Minden bécsi zsidó tudta, legalábbis az 1890-es évek óta, hogy antiszemita világban él, mi több, a potenciálisan veszélyes utcai antiszemitizmus világában. "Gottlob kein Jud" (Hála isten, nem egy zsidó volt) – ez a bécsi Ringen sétáló egyik (zsidó) ember első reakciója, amikor a rikkancsok világgá kiáltják Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását Karl Kraus nagyszerű, Az emberiség végnapjai című drámájában. Az 1920-as években még kevesebb ok volt az optimizmusra. Sok ember szerint kétség sem férhetett ahhoz, hogy a hatalmon lévő keresztényszocialista párt éppen olyan antiszemita, mint alapítója, Bécs ünnepelt polgármestere, Karl Lueger volt. És ma is tisztán emlékszem – durván tizenhárom éves lehettem – arra a rémületre, ami a család felnőtt tagjait eltöltötte az 1930-as németországi Reichstag-választások eredményét hallva; ekkor lett Hitler nemzetiszocialista pártja a második legerősebb politikai erő. Felmenőim pontosan tudták, hogy ez mit jelent. Egyszóval, nem is volt arra lehetőség, hogy az ember megfeledkezhessen arról, hogy zsidó, noha én személy szerint egyetlen antiszemita esetre sem emlékszem, mivel angol állampolgárságom – legalábbis az iskolában – olyan identitást biztosított, ami elvonta a figyelmet arról a tényről, hogy zsidó vagyok. Szerencsére az angol állampolgárságom egyúttal immúnissá tett a zsidó nacionalizmus csábításaival szemben is, noha a közép-európai ifjúság köreiben a cionizmus rendszerint együtt járt a mérsékelt vagy forradalmi szocialista nézetekkel, leszámítva Zsabotinszkij követőit, akik Mussolinit tekintették példaképüknek, és akik a mai Izraelt Likud párt néven irányítják. Mondanom sem kell, hogy a cionizmusnak nagyobb vonzereje volt Herzl városában, mint mondjuk a bennszülött német zsidóság körében, ahol Hitler hatalomra kerüléséig csak elenyésző kisebbség vett róla tudomást. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni sem az antiszemitizmus, sem a kék-fehér bécsi futballklub, a HaKoáh létezését; amikor ez a csapat a Bécsben túrázó brit Bolton Wanderers ellen játszott, apám és Sidney bácsikám lojalitását feloldhatatlan probléma elé állította. Ugyanakkor Hitler hatalomra kerülését megelőzően az emancipált vagy a középosztályhoz tartozó bécsi zsidóság túlnyomó többsége nem volt és később sem lett cionista.

Fogalmunk sem volt arról, milyen veszélyek fenyegetik a zsidókat. Persze senkinek sem volt, hogy is lehetett volna fogalma. A szisztematikus népirtás még a Kárpátokon túli Európa és a lengyel-ukrán síkság sötét tudatlanságban élő, pogrom kísértette zugaiban – ahonnan az első generációs bevándorlók Bécsbe menekültek – is elképzelhetetlen volt. Ha a helyzet súlyosra fordult, az idősebbek és tapasztaltabbak azt javasolták, hogy maradjunk csöndben, térjünk ki a támadások elől, és maradjunk azoknak az intézményeknek az oldalán, amelyek védelmet biztosíthatnak, s amelyeknek érdekükben állhat ilyen lépés, de legalábbis az, hogy a viszonylagos jogot és a rendet megőrizzék saját területükön. A fiatalok és a forradalmárok ellenállásra és aktív önvédelemre szólítottak fel. Az idősebbek jól tudták, hogy a dolgok idővel úgyis helyre zökkennek majd; az ifjak ábrándozhatnak a teljes győzelemről (azaz a világforradalomról), de hogy is tudták volna elképzelni a totális megsemmisítést. Ahogyan arra sem gondolhattak, hogy egy modern ország szisztematikusan meg akar szabadulni az összes zsidó honpolgárától, hiszen utoljára ilyesmire Spanyolországban a középkor végén, 1492-ben került sor. Még kevésbé képzelhette el bárki is a zsidóság fizikai megsemmisítését. Ráadásul akkoriban csak a cionisták számoltak azzal, hogy korábbi lakóhelyét elhagyva minden zsidó szervezetten kivándorol egy egységes etnikumú, a nácik által judenreinnek nevezett nemzetállamba. Amikor az emberek az antiszemitizmus veszélyeiről beszélgettek Hitler hatalomra lépése előtt, illetve hatalma első éveiben, azokra a jelenségekre gondoltak, amelyektől a zsidóság mindig is szenvedett: hogy erősödni fog majd a diszkrimináció, az igazságtalanság, a bűnbakképzés, fokozódik a magabiztos, a zsidókat megvető erőszakos megfélemlítés, esetenként az alsóbbrendű, gyenge kisebbséggel szembeni kegyetlenkedés. Az antiszemitizmus akkor még nem volt egyenlő – hogyan is lehetett volna egyenlő – Auschwitzcal. A "genocídium" kifejezés csak 1942-ben született meg.

Hogy pontosan mit is jelenthetett az 1920-as években egy intelligens, Bécsben élő angol fiúnak az, hogy ő zsidó, aki nem szenvedett az antiszemitizmustól, és olyan távol állt a hagyományos judaizmus gyakorlatától és hitvallásától, hogy serdülőkoráig még azt sem tudta, hogy körül van metélve? Azt hiszem, mindössze annyit, hogy valamikor, úgy tízéves korom táján, anyámtól megtanulhattam egy pofonegyszerű elvet annak a részleteiben ma már elfeledett eseménynek a kapcsán, amikor valószínűleg az egyik bácsikám viselkedésével kapcsolatban olyan negatív megjegyzéseket tettem vagy ismételgettem, miszerint az "tipikusan zsidós". Akkor anyám nagyon határozottan a következőket mondta nekem: "Soha nem tehetsz semmi olyat, de még a látszatát is el kell kerülnöd annak, hogy olyasmit tégy, ami azt sugallhatná, hogy szégyelled, hogy zsidó vagy."

Azóta is próbálok ennek megfelelően cselekedni, pedig ez néha szinte elviselhetetlen erőfeszítést kíván Izrael kormányának tevékenysége miatt. Anyám alapelve szívfájdalommal bár, de visszatartott attól is, hogy konfessionslosnak (vallástalannak) nyilvánítsam magam tizenhárom éves koromban, amit Ausztriában a törvény lehetővé tett volna. Rám rakta továbbá egy kiejthetetlen családnév életre szóló terhét, pedig nevemet szinte spontánul átalakíthattam volna Hobsonná vagy Osbornná. Kellőképpen meghatározta, egy életre, judaizmusom természetét, és lehetővé tette, hogy "nem zsidó zsidó"-ként éljek, ahogyan azt barátom, az azóta elhunyt Isaac Deutscher megfogalmazta, és ne a legkülönbözőbb vallásos vagy nacionalista újságírók által "öngyűlölő zsidó"-nak nevezett magatartást kövessem. Nincs érzelmi elkötelezettségem egy ősi vallás gyakorlása iránt, és még ennél is kevesebb elkötelezettséget érzek a kicsi, harcias, kulturálisan lehangoló és politikailag agresszív nemzetállam iránt, amely szolidaritásomra faji alapon formál igényt. Nem kell magamra öltenem az új század fordulóján oly divatos pózt: "az áldozat" pózát sem, azét a zsidóét, aki a soára hivatkozva (ráadásul a zsidóság világszerte korábban soha nem tapasztalt és egyedülálló eredményei, sikerei és nyilvános elismertsége korszakában) kivételes igényeket támaszt a világ lelkiismeretével szemben, mondván, ő üldöztetés áldozata. A jó és a rossz, az igazságosság és az igazságtalanság nem hord etnikai jelvényt, vagy nem lenget nemzeti zászlót. És mint történész azt tapasztaltam, hogy ha a Föld lakosságának 2000-ben 0,25 százalékát alkotó népcsoportnak – melyhez születésem folytán én is tartozom – jogos igénye van arra, hogy ők a "kiválasztott" vagy különleges nép, akkor az nem azon alapul, hogy mit tettek a gettókban vagy a letelepedési övezetben, és hogy tetteiket maguk választották-e, vagy mások kényszerítették rájuk a múltban, a jelenben, és fogják majd a jövőben is. Alapja a létszámukhoz képest aránytalanul nagy és jelentős hozzájárulásuk az emberiség teljesítményéhez szerte a világon, különösen az utóbbi két évszázadban, mióta a zsidókat kiengedték a gettókból, vagy maguk döntöttek úgy, hogy kilépnek onnan. Mi, zsidók "un peuple en diaspora" (diaszpórában élő nép) vagyunk, hogy barátom, Richard Marienstras, lengyel zsidó, a francia ellenállás harcosa, a jiddis kultúra védelmezője és hazájának legismertebb Shakespeare-specialistája könyvének címét idézzem. És ha eljátszunk a gondolattal, hogy Herzl álma valóra vált, és már minden zsidó egy kicsi, független territoriális országban él, mely mindazokat kirekeszti a teljes jogú állampolgári státusból, akik nem zsidó anyáktól származnak, akkor ráébredhetünk, hogy ez a valóra vált álom nemcsak az emberiség népei számára lenne gyászos – hanem maguknak a zsidóknak is.

 

Jegyzetek

* Részlet a szerző önéletrajzi könyvéből: Interesting Times: a twentieth-century life. Penguin Allen Lane, London, 2002; Pantheon, New York, 2003. A könyv 2008 elején jelenik meg magyarul az Eszmélet Könyvtár sorozatában.

¹ Itt szándékosan használom ezeknek a városoknak a német neveit, mivel mi otthon ezeket használtuk, bár a birodalom túlnyomó részén minden településnek, még a legkisebbnek is, két vagy három neve volt.

² Nelly Hobsbawm levele húgának, Gretlnek, 1925. március 23-i keltezéssel.

³ Nelly Hobsbawm levele húgának, Greltnek, 1928. december 5-i keltezéssel.

⁴ Jelentése: zsinagóga; az ortodoxok által használt jiddis kifejezés. (A fordító megjegyzése.)

A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"

Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.

Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.

Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek

A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.

Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.

Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.

Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.

De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".

A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.

De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.

Miért akadt el a globalizáció?

Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.

Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.

A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.

Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.

A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.

Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.

Még nincs vége

Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.

Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.

Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.

A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.

A globalizáció tágabb perspektívában

Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.

Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.

 

 (Fordította: Matheika Zoltán)

 

E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.

 

Carlos Mallorquín interjúja Geoffrey M. Hodgsonnal.

Carlos Mallorquín: Valami érdekeset vettem észre az egyetemi tanulmányaiban, mivel először matematikát és filozófiát tanult, nem pedig közgazdaságtant. Hogy is volt ez?

Geoffrey M. Hodgson: Amikor iskolába jártam, nagyon érdekelt a matematika. Elég jól ment, így elhatároztam, hogy matematikát fogok tanulni az egyetemen. Amikor azonban az egyetemre kerültem, bosszantottak a matematika korlátai és az önmagáért való formalizálásra való hajlama. Jobban kezdett érdekelni a filozófia, a politika és a közgazdaságtan.

C. M.: A korlátok a társadalmi és politikai kérdésekre értendőek?

G. M. H.: A társadalmi és politikai kérdések mindig izgattak és a tiszta matematikára való koncentrálás számomra problémává vált az egyetemen. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy átváltottam matematika és filozófia kettős szakra. Nagyon örülök, hogy mindkét tárgyat tanultam, mivel rendkívül hasznosnak érzem mindkettőt abban a fajta munkában, amit jelenleg a közgazdaságtanban művelek.

C. M.: Felfigyeltem arra, hogy középiskolai matematikát is tanított. Érdekes élmény volt?

G. M. H.: El kell mondjam, hogyan váltam középiskolai tanárrá. Alsóéves voltam az egyetemen 1965 és 68 között. Mint tudja, 67-68-ban nagy diáklázadások voltak. Ebben nagyon benne voltam politikailag, akkor marxistaként. Azonban ez a részvétel befolyásolta a diplomajegyeimet. Nem kaptam valami jó osztályzatokat az alapdiplomámra. Először úgy tűnt, nincs sok esélyem, hogy folytassam a tanulmányaimat a mester fokozatért; ezért lettem középiskolai tanár. Ez kézenfekvő megoldás volt, mivel a szüleim is középiskolai tanárok voltak. Nagyon élveztem a matematikatanítást, mivel jól átláttam a tárgy alapjait. Azonban négy év után elhatároztam, hogy megpróbálok visszajutni az egyetemi világba, hogy közgazdaságtant tanuljak, a tárgyat, amit igazán akartam. Mialatt középiskolai tanár voltam, írtam egy máig kiadatlan munkát, egy kísérletet arra, hogy matematikai alapokat hozzak a marxizmusba. Ez elég volt ahhoz, hogy a Manchesteri Egyetem vállalja a kockázatot, és felvegyen a mesterképzőbe, annak ellenére, hogy az alapdiplomám gyengén sikerült. Tehát visszatértem az egyetemre, és két évet tanultam közgazdaságtant. Meg is szereztem a mester fokozatot. Sokféle tanárom volt. Néhányan nagy hatást tettek rám. Kettejüket külön ki szeretném emelni. Először is, ott volt David Laidler¹ , aki monetarista közgazdász. Most Kanadában él. Nagyon barátságos és érdekes ember, de az elméleti kiindulópontja nagyon különbözik az enyémtől.

C. M.: Érdekes, hogy épp ő böngészte át az ön marxista érveléseit.

G. M. H.: Laidler nagyon jó tanár, a legvilágosabbak és a legjobbak egyike azok közül, akiket ismerek. Nagyon jó egyetemi alaptankönyveket írt. Kiválóan kommunikál. Jól kijöttem vele; no, nem azért, mert egyetértettünk, hanem mert mindkettőnket nagyon érdekelt a közgazdasági elmélet. Meg akartam érteni, hogyan működik a neoklasszikus közgazdaságtan. Belülről akartam megismerni és ezután kritizálni. Úgy vélem, a felszínes kritika rendkívül rossz dolog. Meg kell ismernünk azt, amit épp bírálni próbálunk.

C. M.: És ki a másik tanár?

G. M. H.: A másik nagy hatású tanárom Ian Steedman² volt. Politikailag közel állt a marxizmushoz, de független gondolkodóként. Nagy tisztelet övezte, mint a Sraffa-féle közgazdaságtan elméleti szakemberét. Számos jelentős eredményt ért el a tőkeelmélet és a nemzetközi kereskedelem elmélete terén. Rendkívül jólesett, hogy elvállalta a mester diplomadolgozatom konzulensének szerepét. A dolgozat a Sraffa-féle elemzést alkalmazta a munka-értékelméletre az úgynevezett együttes termelés esetén, azaz amikor egyszerre többfajta terméket állítunk elő. Akkor ez egy érdekes szakfeladat volt számomra. Fontos folyományai voltak. Steedman és én is arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka-értékelmélet formalizálása nehézségekbe ütközik, részben épp az együttes termelés problémája miatt. Steedman erről az Economic Journalban publikált egy cikket 1975-ben, és egy könyvet is írt 1977-ben Marx Sraffa után címmel.³ Nagy hatású, éles, kritikus munka volt.

C. M.: A hetvenes évek közepéről beszélünk?

G. M. H.: Igen.C. M.: Még nem érkezett el akkor az intézményi közgazdaságtanhoz. Olvasott már korábban e témában? Akkoriban részt vett a szocialista közgazdászok éves konferenciáján (Conference of Socialist Economists – CSE), de amit valójában kérdezni akarok: politikailag aktív volt-e valamilyen szervezetben?G. M. H.: Akkor politikailag aktív voltam. Körülbelül 1967-től 74-ig számos marxista csoportban tevékenykedtem. Akkor ezek virágoztak, és sok közülük közel állt a trockizmushoz. Néhány ilyen csoport még mindig létezik, de ma kisebbek. Újra csatlakoztam a Munkáspárthoz 1974-ben. Először egyfajta kritikus marxista voltam, de a politikai álláspontom ezután változott. Parlamenti képviselőjelöltté váltam 1979-ben. Egy konzervatív választókerületben indultam, sikertelenül. Akkortájt aktív voltam a politikában, és beszálltam az elméleti vitákba is. Például 1977-ben írtam egy könyvet Szocializmus és parlamenti demokrácia címmel. Ez kísérlet volt arra, hogy amellett érveljek, hogy a szocialistáknak, legalábbis fejlett demokráciákban, tisztelniük kell a parlamentarizmust. Ez a könyv a hatvanas évek végi és hetvenes évek eleji szélsőségesebb politikának a kritikája volt. Nagyjából 1979-ig kettős utat jártam. Egyrészt aktív voltam a Munkáspártban, másrészt közgazdasági elméleti vitákat folytattam a Sraffa-féle elemzést alkalmazva azzal a céllal, hogy megpróbáljam eltávolítani a dogmatikus és hamis elemeket a marxista elméletből úgy, hogy közben fenntartsam a marxista elemzés néhány hathatós és lényegi elemét. Amikor marxistákkal álltam szóba, az volt a szándékom, hogy megszabadítsam a marxizmust a dogmáktól. Sosem szerettem az alaptételek dogmatikus megközelítését.

C. M.: Mikor kezdte el tanulmányozni az intézményi közgazdaságtant? Mi vitte rá? Az, hogy sok hiányosságot talált a marxizmusban politikailag és elméletileg is?

G. M. H.: 1979-ben választották Margaret Thatchert első ízben miniszterelnökké. Az volt az előérzetem, hogy Thatcher, sajnos, hosszú ideig hatalomban maradhat. A legkevésbé sem szerettem volna ellenzéki politikusi karriert befutni. Végül feladtam minden képviselői pályával kapcsolatos tervemet. Fokozatosan feladtam politikai aktivitásomat, és több időt szenteltem közgazdasági kutatásaimnak.A tudós énem egyre inkább aggódott a marxizmus akkori fejlődési iránya miatt, azokon túl, amiket már említettem. Jon Elster⁴ , John Roemer⁵ és mások elkezdték formalizálni a marxizmust a racionálisan cselekvő egyén modellje alapján. Néhányan azt hitték, hogy ez a marxizmust jól fésültté teszi, de én nagyon aggódtam. Addigra már egyébként is kialakult a véleményem a deduktív és a matematikai modellek általános korlátairól. Továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy a racionálisan cselekvő egyénre alapozott modell a fő áram központi hiányossága. Furcsa és ijesztő volt látni, hogy marxisták is a keblükre ölelik. Ekkor más is történt. Alkalmam nyílt Amerikába menni egy évre. Így egy évig tanítottam az 1980/81-es tanévben a Bennington College-ban, Vermont államban. Edward Nell játszott kulcsszerepet abban, hogy megkapjam ezt a vendégprofesszori állást. Nell egyfajta marxista-sraffaista keynesiánus.

C. M.: Van egy nagyon jó könyve a neoklasszikus közgazdasági elmélet kritikájáról.⁶

G. M. H.: Sok könyvet írt. Bennington kis egyetem nagyon érdekes történettel. Ez az az egyetem, ahol a nagy intézményi közgazdász, Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvének többségét papírra vetette. Polányi 1964-ben halt meg, de munkatársa, Harry Pearson⁷ még ott volt. Azért mentem Amerikába, hogy kitágítsam a látóhatáromat. Ott ismertem meg jobban a régi intézményi közgazdaságtant. Amikor 1981-ben visszatértem Amerikából, szellemi átalakuláson mentem keresztül. Bárcsak hamarabb megszabadultam volna mind a dogmatikus, mind az analitikus marxizmustól. Egyúttal kerestem a közgazdasági problémákról való gondolkodás más módját. A tudományos világban akkor eléggé elszigetelt voltam. Akkor nem voltak olyan hálózatok, amelyekhez fordulhattam volna. Állást is változtattam. A Newcastle Polytechnicre mentem, amit ma University of Northumbriának hívnak. Kitűnő munkakörülményeket biztosítottak számomra, ahol kutathattam és beleáshattam magam az intézményi közgazdaságtanba.

C. M.: Valóban, foglalkozott a demokratikus vagy parlamentáris tervezéssel, és könyvet is írt róla.

G. M. H.: Igen. A nyolcvanas években megmaradt korábbi érdeklődésem a tervezés, a munkás-részvétel, továbbá a piacok és a tervezés kapcsolata iránt. A Demokratikus gazdaság című könyvemet 1984-ben adtam ki. Elméleti kérdéseken is dolgoztam. Kutatásaim során a következő jelentős pont az 1988-ban megjelent könyvem: Közgazdaságtan és intézmények: a modern intézményi közgazdaságtan kiáltványa.⁸ Ez a könyv kísérlet az új intézményi közgazdaságtan rendszerezésének megkezdésére. Ez a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek kritikája és kísérlet egy ezt felváltó megközelítés elindítására. A korai nyolcvanas években nem nagyon hivatkoztak a munkámra. Engem nem hívtak gyakran nemzetközi közgazdasági megbeszélésekre vagy kongresszusokra. 1988 után a légkör változni kezdett. Például a Nemzetközi Joseph Schumpeter Társaság 1988-ban alakult. Személyesen részt vettem az Evolúciós Politikai Gazdaságtan Európai Társaságának megalakításában 1988-ban, ami újabb kapcsolati hálót nyújtott az evolúciós és intézményi közgazdászok számára. Richard Nelson és Sidney Winter könyve, A gazdasági változások evolúciós elmélete⁹ 1982-ben jelent meg, és egyre nagyobb hatást gyakorolt. A nyolcvanas évek végére felgyorsult a mozgás. Nyitás történt, nem a közgazdaságtan tanszékeken, hanem más egyetemi területeken, mint például az üzleti iskolákban. Először ez a folyamat nem volt különösen erős Angliában, de azóta ez megváltozott. Azt vettem észre, hogy egy széles nemzetközi mozgalom részese vagyok. Összefoglalva, 1988 és 2000 között elég jelentős növekedés következett be mind az intézményi, mind az evolúciós munkák terén. De ezek közül jó néhány a közgazdasági tanszékeken kívül született. Nagy változás következett be, de még mindig van némi lehetőség a továbblépésre. Ami engem illet, elöntenek a szemináriumi és kongresszusi meghívások.

C. M.: Ezzel valószínűleg nagy vonalakban jól le tudja írni a múlt és jelen közgazdaságtanát. Hadd említsek néhány példát önnek. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Amerikában, úgy gondolom, nem közgazdászokat képzünk, hanem jó magánkönyvelőket. Nem kétlem, hogy kitűnően használható technikákat sajátítanak el, jók matekban és könyvelésben, de nem közgazdászok. Meg tudnak oldani talányos algebrai egyenleteket, felállítani ökonometriai modelleket, de nem tanítják nekik sem a közgazdasági gondolkodás történetét, sem a filozófiát. Észlel változást?

G. M. H.: Amíg az intézményi és evolúciós közgazdaságtani aktivitás erősödött, egy ezzel ellentétes szűkülő folyamat játszódott le a közgazdaságtan tanszékeken. Ezt a változást látom az utóbbi huszonnyolc évben. Amikor 1972-ben a Manchesteri Egyetem közgazdaságtan tanszékére mentem, egyike volt a legtekintélyesebb tanszékeknek Angliában. Ennek ellenére nagyon sokrétű volt. Volt ott számos marxista, mint Pat Devine¹⁰ , David Purdy és Ian Steedman. Voltak keynesiánusok és monetaristák is. Ma nagyon mások a dolgok Manchesterben és másutt is.

C. M.: Pluralizmus?

G. M. H.: A manchesteri tanszék egyszerre volt komolyan tudományos és pluralista is. Még a monetaristák is valós problémákkal foglalkoztak. Az olyan emberek, mint David Laidler nem törődtek matematikai rejtvényekkel. Távol álltak ettől. Ő az infláció kérdését akarta megérteni és ezzel befolyásolni, megpróbálta megkeresni az oksági összefüggéseket. Ilyenfajta légkör uralkodott akkor. Sok közgazdász valós világproblémákkal foglalkozott. Ez a hozzáállás elég elterjedt volt. A hetvenes években a legjobbnak tartott közgazdasági tanszék Cambridge-ben működött, amelyet még Joan Robinson, Káldor Miklós, Piero Sraffa és a hozzájuk hasonló gondolkodásúak határoztak meg. A hetvenes évek elején a matematikai cikkek aránya is jóval kisebb volt a legjobb nemzetközi közgazdasági folyóiratokban, mint manapság.

C. M.: Valószínű, hogy nem a matematikát magát kell kérdőre vonni, hanem a mögötte húzódó feltételezést, hogy csak egyfajta érvrendszerben használhatjuk a matematikát.

G. M. H.: Ma a legtöbb közgazdaságtan tanszéken hiányzik a szellemi pluralizmus. Az utóbbi években úgy alakult, hogy a közgazdaságtan csak egyfajta megközelítést közvetít, egy alapállást arról, hogy miként kell a dolgokhoz nyúlni. Kevés a vita ennek valóságtartalmáról. Sok egyetemen egyszerűen el kell fogadni, vagy mehetsz más tanszékre.

C. M.: Hogy történt ez? A tantárgyak változtak, vagy új tanárok tűntek fel?

G. M. H.: Úgy vélem, ez globális jelenség. Számos hatóerő áll a folyamat mögött, de a legfontosabb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nyilvános közgazdasági viták és az ötletgyártás terén. A háború utáni amerikai közgazdászok technokrata módon közelítettek a tárgyhoz. Mindenki más ebben az amerikai mintában próbál jobb lenni. Anglia nagyon erős közgazdaságtudományi hagyományokkal bírt a hetvenes évekig, olyan nevekkel, mint George Shackle, Káldor Miklós, Joan Robinson, John Hicks és sokan mások. Ma csak nagyon kevés kiemelkedő név van ebben az országban. Ezzel ellentétben Amerika gyorsan növelte részarányát a vezető közgazdászok tekintetében. A nyolcvanas évekre sok vezető angol közgazdász úgy érezte, hogy Amerikát követni kell, és így általános egyensúlyelméleti kérdésekkel, és a makroelmélet mikroszintű megalapozásával kezdtek foglalkozni. Most a játékelmélet a divat mindenütt. A nyomás egyazon irányba mutat, így a tárgy egyre kevésbé pluralisztikus. Továbbá a matematikai technikák alkalmazásának rögeszméje is erősödött. Az utóbbi években az angliai "kutatásértékelési eljárások" tovább erősítették ezt a folyamatot. Angliában az egyetemek pénzük jelentős részét az államtól kapják. Ennek a pénznek nagy részét a kimutatott kutatási erő alapján osztják szét. Rendszeresen értékelik a tanszékeken folyó munka színvonalát, melyet a pénzt az értékelő bizottság minősítése alapján kapják. A nyolcvanas és kilencvenes években ez az eljárás egyre fontosabbá vált. A közgazdaságtan területén az angliai közgazdászok szakmai szervezetének, a Királyi Közgazdasági Tanácsnak van döntő szava, amelyet a nyolcvanas évekre már teljesen a neoklasszikus közgazdaságtan uralt. A közgazdaságtani tanszékek csupa olyan jelzést kaptak, hogy a magasabb kutatási pontszámok eléréséhez a siker egyedüli kulcsa, ha neoklasszikus technikákat alkalmaznak. A jó besoroláshoz vezető játékelméleti és ökonometriai szakembereket kell felmutatni. A következő értékelési körben tovább szorult a hurok, mivel az emberek e jelzések mentén kezdtek el cselekedni, kialakítva egy ördögi kört. Ez kényszerűen a távlatok lassú beszűkülését vonta maga után. E folyamat az utóbbi tíz évben vészjóslóan nyilvánvalóvá vált. Ma az angliai közgazdaságtan még az amerikainál is szűkebb területet ölel fel, különösen, ha Latin-Amerikához és néhány más országhoz hasonlítjuk. Ahogy már említettem, az intézményi közgazdaságtan munkáinak nagyobb részét Angliában és másutt is a közgazdasági tanszékeken kívül végezték, például üzleti iskolákban és így tovább.

C. M.: Azt hiszem, Amerikában az intézményi közgazdaságtant politikai eszközökkel verték meg. Sok állítását nem cáfolták elméletileg. Néhányat nem lehet megvédeni, de általában nincs benne sok hézag.

G. M. H.: Az amerikai intézményi közgazdaságtan nagyon erős volt a húszas és a harmincas években, de a harmincas évekre elkezdtek széthúzni és elméletileg szétforgácsolódni. Az értelmiség hangulata gyorsan változott Amerikában. Az intézményi közgazdaságtan kiindulópontja számára többé már nem volt vonzó az ember. Az intézményi közgazdaságtan eredetileg az ösztönök pszichológiájára, evolúciós elvekre és pragmatikus filozófiára épült. De mindezek a dolgok igen divatjamúlttá váltak Amerikában a húszas évekre. Az intézményi közgazdaságtan ugyan erős mozgalom maradt a harmincas években, de elvesztette elméleti összetartását. […]A politikai befolyását tekintve az intézményi közgazdaságtan megsínylette a hidegháborút. A harmincas években művelői erősen támogatták Roosevelt New Deal-programját. Szintén igen aktívak voltak a korlátozott tervezésben, árszabályozásban, a bankrendszer intézményi átalakításában és így tovább. Nagyban kivették a részüket a kormányzati tanácsadásban, az ehhez való hozzájárulásukat eddig alábecsülték. Azonban a hidegháború és a McCarthy-korszak kezdetével nagyon nehézzé vált az amerikai intézményi közgazdászoknak ilyen elnyomó ideológiai környezetben működniük. Ezek az események hozzájárultak marginalizálódásukhoz.

C. M.: Úgy tudom, új könyvet ír, amelyben a tizenkilencedik századtól fellépő főbb szerzőket taglalja, és egyik fejezetében foglalkozik Talcott Parsonsszal is. Úgy vélem, érdekes személyiség, mivel valamilyen okból eltér a főiránytól. […]

G. M. H.: Parsons nagyon érdekes eset. Nem igazán köztudott, hogy intézményi közgazdásznak tanult Walton Hamilton és Clarence Ayres tanítványaként az Amherst College-ban Massachusetts államban. Utána a London School of Economicsra ment, doktori címét pedig Heidelbergben szerezte. Folyékonyan tudott németül, így Sombartot, Marxot és Webert eredetiben olvasta. Újra köztudatba hozta Weber nézeteit Amerikában és az angolul beszélő világban. Egyetértek magával, hogy stratégiai számítás is van pályafutásában. A Harvardra 1927-ben tért vissza, nem a szociológiai tanszékre, mert nem volt ott ilyen egészen az utóbbi időkig, hanem a közgazdasági tanszék tanáraként. A Harvard tanszéke akkor szilárd neoklasszikus alapokon állt. Ez volt a fő központja az intézményi közgazdaságtan talaján álló tanszékek bírálatának, mint a Columbia, Wisconsin és a Berkeley egyetemeké. Még Chicagóban is ott volt Frank Knight, aki gyakran nevezte magát institucionalistának. Sok vezető egyetem, a Harvard kivételével, erős intézményi közgazdaságtani elemeket tartalmazott. Szóval, Parsonsnak ebben a környezetben kellett érvényesülnie. Schumpeter szerepe is érdekes. Miután meglátogatta a Harvardot, teljes professzori állást kapott ott. Schumpeter szintén nagyon kritikusan viszonyult az intézményi közgazdaságtanhoz, legalábbis amikor Amerikában volt. De korábban Németországban némiképp szimpátiával viseltetett a történelmi iskola néhány gondolata iránt. Szóval, úgy tűnik, Schumpeter szintén hirtelen stratégiai karrierdöntést hozott, erősebben támadva az intézményi közgazdaságtant. […]

C. M.: A neoklasszikus közgazdaságtan dominanciáját mind a politikában, mind az elméletben adottnak véve úgy tűnik, nincs semmi tere, hogy beszéljünk a világban növekvő szegénységről, vagy arról, hogy esetleg valami félresikerül…

G. M. H.: Az a személyes meggyőződésem, hogy a nyomor és az egyenlőtlenség a két legfontosabb kérdés, ami az emberiség előtt áll. A kormányok hihetetlen nagy szégyene, hogy ezek a témák nem szerepelnek a legfontosabb tennivalók közt. A közgazdászok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, szintén nem nagyon bíbelődnek ezekkel. Mindazonáltal az ideológiai légkör az utóbbi tíz évben változott kissé, és a közgazdászok gazdaságpolitikai értelemben nyitottabbá váltak. Ami a szakpolitikai vitákat illeti, a nyolcvanas évek a neoliberális közgazdaságtan ideológiai dominanciája miatt rossz periódus volt. A szakpolitikai viták – különösen a hidegháború 1989-es vége óta – nyitottabbak. Manapság még a neoklasszikus közgazdászok között is elég különböző nézeteket találhatunk. Például Joseph Stiglitz kritizálta a Világbank politikáját. A hidegháború vége miatt a Nyugatnak nem kell annyira védekeznie és védelmeznie a szabadpiaci gazdasági nézeteket. Így nagyobb az ideológiai választék, ellenben a nyomor és egyenlőtlenség kérdései még nem szerepelnek az elsőrendű feladatok között.

C. M.: Anélkül, hogy előreugranánk az utópia felé, úgy hiszem, utópiákat kell építenünk.

G. M. H.: Ezt részletesen tárgyaltam a legújabb könyvemben, a Közgazdaságtan és utópiában.¹¹ A századvéget használtam kiindulópontként, hogy két nagy utópiát megvizsgáljak. Az egyik a szocializmus. A szocializmus a XX. század utópiája volt. Sokan bejelentették halálát, de még mindig élő gondolat. A másik nagy utópia a liberalizmus szabad és korlátlan szabadpiaca. Nagyjából mindkét utópia megbukott.Támogatom az utópikus gondolkodást abban az értelemben, hogy szükségünk van jövőképekre. Nekünk, társadalomtudósoknak kötelességünk a választható lehetőségeket mérlegelnünk. Minden szakpolitikai kérdés megfontolása magában foglal utópikus gondolkodást. Azonban ellene vagyok az olyasfajta merev utópikus gondolkodásnak, amikor az egy rögzített menetrend teljesítését jelenti; ez jellemzi a klasszikus utópista megközelítést. Hiszek az evotópiában, a fejlődő jövőképben. Az én utópikus nézeteim azon a hiten alapszanak, hogy olyan jövőn kell gondolkodunk, amelyben nincs nyomor, nagyobb az egyenlőség, és nem következik be környezeti katasztrófa.

C. M.: Új intézményeket kell alkotnunk.

G. M. H.: Természetesen.

C. M.: A jelenlegi nemzetközi intézmények a hidegháború korszakát szolgálták, nincs mentség további létezésükre.

G. M. H.: Az új globális intézmények építése nagy problémákat vet fel. Azonban ez az egyik nagy téma a XXI. század feladatlistáján. Világos, hogy a nemzeti kormányok egyedül nem képesek a fő globális kérdések kezelésére. Kibővített együttműködésre van szükségünk, és/vagy nemzetek feletti intézményekre. Sok ilyen intézmény, mint a Világbank és a Valutaalap, megbukott a múltban. De néhány globális intézmény léte kulcskérdés, hogy megfelelő rendszereket hozzunk létre a katasztrófák megakadályozásának segítésére és az égető problémák kezelésére.(Eredeti megjelenés spanyolul: Este Pais, Mexico, 2001. március; illetve Carlos Mallorquin [szerk.]: La economía entre-vista. UCM, Mexico, 2003, 23-40.)

 (Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Például: Monetarism, microfoundations and the theory of monetary policy. University of Western Ontario, 1988; és Taking money seriously and other essays. Massachusetts Institute of Technology, 1990.

² Többek között: The value controversy. New Left Books, London, 1981; Fundamental issues in trade theory. St. Martin, New York, 1979.

³ Ian Steedman: Marx after Sraffa. New Left Books, London, 1977.

⁴ Többek között: Making sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

⁵ Például: John Roemer (ed.): Analytical Marxism. Cambridge University Press, 1986.

⁶ E. Nell – Martin Hollis: Rational Economic Man. Cambridge University Press, 1975.

⁷ Például: Trade and Markets in the Early Empires. The Free Press Glencoe, 1957.

⁸ G. M. Hodgson: Economics and Institutions. University of Pennsylvania Press, 1988.

⁹ Richard Nelson – Sidney Winter: An Evolutionary Theory of Economic Change. 1988.

¹⁰ Lásd a vele készített interjút az Eszmélet 31. számában, 53-58.

¹¹ G. M. Hodgson: Economics and Utopia. Routledge, London – New York, 1999.

A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági¹ meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei² tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute³ "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick⁴ egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,⁵ Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

¹ A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

² 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

³ Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

⁴ Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

⁵ A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)

A közgazdaságtan uralkodó irányzata mindmáig úgy tekint a gazdaságra, mint a kis méretű, a piac feletti hatalommal nem bíró vállalkozások szabad versengésének színterére. Holott John K. Galbraith negyven évvel ezelőtt máig ható érvénnyel bebizonyította, hogy a fejlett kapitalizmus törvényszerűen életre hívja az óriásvállalatokat, amelyek felett nem uralkodik a piac, amelyet inkább ők felügyelnek és igazgatnak saját érdekeik szerint. Ezt az alapigazságot az elmúlt évtizedek gazdasági megrázkódtatásai sem cáfolják, sőt, az elmúlt évek vállalati botrányai megerősítik a nagyvállalatok által űzött széles körű piacmanipuláció tényét .

A jelen egyik irodalmi kuriózuma, hogy bár John Kenneth Galbraith volt a múlt század legolvasottabb közgazdásza, és Marx után valószínűleg minden idők legolvasottabbja is, legfontosabb könyve, noha négy kiadásban több millió példányt adtak el belőle, már évek óta eltűnt a könyvesboltokból.

Nem Az új ipari állam¹ volt édesapám legjobban fogyó műve, hanem beszámolója az 1929-es Wall Street-i pénzügyi összeomlásról, A nagy válság (The Great Crash), melyet 1955 óta folyamatosan újranyomnak. (Amikor négy évvel ezelőtt Havannában találkoztam Fidel Castróval, így szólított meg: "A nagy válság – a kedvenc könyvem! Az ágyam mellett tartom!") És nem is ez a könyv volt a legsikerültebb irodalmi alkotása. Ez az elismerés A bőség társadalma (The Affluent Society) című művét illeti meg, amely talán az utolsó könyv a közgazdasági gondolkodás történetében, amely fenekestül fölforgatta a közgondolkodást, éppen azt, amire új kifejezést honosított meg az angol nyelvben (conventional wisdom² ).

Az új ipari állam a teoretikus fő műve volt, amelyben arra törekedett, hogy valóban felváltsa az addig uralkodó gazdasági modellt valami értelmesebbel és valósabbal. Ebben a könyvében az üzleti vállalkozást nem csupán profitvadászként ábrázolta, hanem mint szervezetet is, és az ilyen szervezetek hálóját a fejlett kapitalizmus lényegi alapjának tartotta. Az üzleti vállalkozások kisvárosi képéhez kötődő hagyományos közgazdaságtan nagyrészt elutasította ezt a nézetet. A nagy cégek azonban nem tűntek el, és a világban még mindig szükség van a könyvben kifejtett gondolatokra.

A tőkés társaságok azért jönnek létre, hogy felügyeljék a piacokat, és gyakran azért is, hogy kiiktassák azokat. A menedzserek a bizonytalanságot nem mágikus erővel csökkentik, vagy "tökéletes előrelátással", ahogy a közgazdasági tankönyvek írják, és nem is magabiztos valószínűség-számítással, "portfoliódiverzifikálással"; inkább megfelelően nagy szervezeteket hoznak létre, hogy saját szerencséjük kovácsai lehessenek. A politikában ezek a szervezetek az országok és a pártok, a gazdaságban pedig a nagy társaságok.

A technológia azt diktálja, hogy a piacokat felügyelni kell. A modern élet meghatározó termékei, mint az autók, sugárhajtású repülőgépek, mikrochipek, az elektromos áram és a kábeltelevízió, a mérnöki tudás hatalmas hálózatainak együttműködésén keresztül csak időigényes előkészítés után állíthatók elő. Ez tervezést igényel. A feladatokat le kell bontani, hogy a szervezett tudás (kémia, fémkohászat, optika, fizika és genetika) alkalmazható legyen. A lebontott feladatokat aztán egybe kell fogni. Jó előre meg kell találni a lehetőleg elkötelezett vevőket. Ezek a feladatai a szervezeteket ténylegesen irányító hivatásos emberek hálózatának, a technostruktúrának. Néha a tervezés balul üt ki, de a bizonytalanság inkább technikai vagy szervezeti jellegű, mintsem piaci eredetű. Érdekes példa erre, hogy az Airbusnak már most vannak biztos vásárlói új A380-as gépeire, de a gép maga még nem készült el.

Ha a szervezet megszerzi az ellenőrzést, írta Galbraith, akkor teljesen megszerzi azt, ezért a kis céget és annak tulajdonos-vállalkozóját leíró és erre kidolgozott közgazdaságtan használhatatlanná válik. A társaságok magukért dolgoznak, nem pedig részvényeseikért. Pontosabban, nem azért maximalizálják a profitot, hogy csupán átadják másoknak. Ennek meggondolására a következőket írta: "Képzeljünk el egy energikus, lelkes és meggyőzően heteroszexuális férfit, aki illedelmesen tartózkodik az őt intimen átölelő nőtől – csak azért, hogy olyan más férfiak lehetőségeit maximalizálja, akiknek a létezéséről csak hallomásból értesült." Amikor néhány, a fő áramhoz tartozó közgazdász évekkel később elkezdte tanulmányozni a részvényesek és a vállalatirányítók szélsőséges szétválását, ezt "megbízó-ügynök-problémaként" nevesítették. Nem használtak olyan színes nyelvet, és cseppet sem jutottak előbbre.

Furcsa módon Galbraith, a szervezetek teoretikusa egyedül dolgozott, ő maga szellemi vállalkozó volt, miközben a nézeteit megvetően elutasító egyetemi falanx konformista szemléletű és tanszéki kiváltságait gondosan őrző szervezeti emberekből állt. Egyikükre sem fogunk egyéniségként emlékezni, azonban a "hiteles" elmélet fölötti kontrolljuk abszolút marad. Galbraith eretneksége a szabadpiacon győzelmet aratott, de az egyetemeken épp a könyvében szó szerint leírt módszerekkel nyomták el azt.

Galbraith előre látta ezt. "A gáncsoskodók – írta – kritizálni fogják az Egyesült Államok bármilyen társadalom-földrajzi leírását, mivel eltekintenek New Yorktól, Chicagótól, Los Angelestől és minden Cedar Rapidsnál nagyobb településtől, hogy így az országot lényegileg kisvárosi, virágos-tornácos közösségnek ábrázolhassák." Alsóéves egyetemistákat még mindig tanítanak ilyen közgazdasági felfogásra. A tankönyvek világát a kicsi, versengő, tulajdonos által működtetett üzleti cégek uralják.

Az új ipari állam 1967-ben jelent meg. A mai vád ellene az, hogy nem látta előre azokat a súlyos csapásokat, amelyek azóta érték az amerikai gazdaságot, méghozzá négy hullámban. Először jött a japán kihívás, különösen az autó- és az acélpiacon. Azután következett a nyolcvanas évek ipari összeomlása. A kilencvenes években azt mondták, hogy a technológiai buborék kipukkadása megerősítette a Bill Gates és Steve Jobs által megtestesített tőkés-tulajdonos ellenőrző szerepét a cégek fölött. Végül a céges botrányok következtek: az Enron, a Tyco és a WorldCom.

Hogy egy könyv nem látta előre a jövőt ismerős kritika. Marxtól gyakran elvitatják nagyságát, mivel úgy vélte, hogy a forradalom mindenütt győzni fog, ami, ugye, nem következett be. Galbraith az amerikai cégekről azok hatalmának csúcspontján írt, amikor kritikusai úgy tettek, mintha a cégek hatalma nem is létezne, majd szégyenketrecbe állították, mivel nem tudta előre jelezni e hatalom hanyatlását. Állításuk szerint a gyengülés valahogy azt bizonyította, hogy ez a hatalom sosem létezett. Ami apámat illeti, ő továbblépett, és nem adott erőteljes válaszokat, ezért Az új ipari állam kikopott a közbeszédből.

Ez kiábrándító, mivel a könyv felismerései kitűnően megvilágítják az amerikai cégvilágnak a tündöklését követő bukását. A japán kihívás nem bizonyította, hogy a versenypiac az úr, ez egyszerűen az egyik tervezési módszer behatolása volt a másik játékterületére. Ezt a behatolást politikailag kezelték – a Ronald Reagan szabadpiac-hívői által javasolt "önkéntes exportkorlátozásokkal". A nyolcvanas évek ipari összeomlása nem a vállalatok belső működéséből fakadt, ezt Paul A. Volker FED-elnökkel egyetértésben ismét Reagan erőszakolta ki. Hadjáratot folytattak a könyörtelenül magas kamatlábakért, hogy letörjék a szervezett munkásság ellenhatalmát. Hogy ez rengeteg cég eltűnését is eredményezte, csak mellékes veszteség volt, mert ahogy már sokszor megállapították, a háború pokol.

A későbbi technológiai fellendülés azzal kezdődött, hogy a technostruktúra egy része levált a nagy ipari cégekről. Mondjuk, a szélcsatornával ellentétben a mikroprocesszor olyan alkalmazott technológia, amit széles körben lehet felhasználni, ezért gyártói nagyobb lehetőséggel rendelkeztek, ha termelésüket nem kötötték csak egyfajta felhasználáshoz. Az ilyen vállalatok alapítóit a mérnök-vállalkozók új nemzedékeként ünnepelték; de valóban azok voltak? Erre az Intel alapítója, Robert Noyce jobb példa, mint Gates. Noyce a tranzisztorait először a hadseregnek és az IBM-nek adta el, miközben a nyilvánosság számára viszonylag ismeretlen maradt. Az Intel természetesen vállalatok, és nem közvetlenül a fogyasztók számára értékesít.

Másrészről a Microsoft fogyasztóitermék-marketingje arra épült, hogy Gateset fiatal megszállott zseniként beállítva agyonreklámozza, holott ő mindig az üzleti, és soha sem a tudományos vezető volt. A szupersztár-mítosz dekoratívabbá tette a céget, amelynek a szerencséje egy kizárólagos jogú szerződésen alapult, megint csak az IBM-mel, később pedig részben piaci erejének sokat vitatott ügyes kihasználásán. Sem Noyce, sem Gates, sem pedig a velük egyenrangúak semmilyen tekintetben nem emlékeztetnek a klasszikus versenyző kisvállalat tulajdonos-vállalkozóira.

Végül, a friss cégbotrányok Az új ipari államban részletesen megjósolt kórkép jeleit mutatják. Galbraith e könyvében tárgyalja a fosztogatás témáját is, negyedszázaddal előbb, mint ahogy ez az egyetemi körökben felkapott témává vált. Tiszteletre méltó közgazdászok a nyolcvanas évek amerikai takarékbank-válságát (S & L crisis) a betétbiztosítás "erkölcsi kockázatára" (moral hazard) vezették vissza, mintha a biztosítás a különben ésszerű bankárokat vadul kockáztató viselkedésre ingerelte volna, ahhoz az érveléshez hasonlóan, hogy a biztonsági öv felelőtlen vezetésre ösztönöz. Galbraith számára a működési elégtelenségek oka a szociális és jogi normák felforgatásában rejlik. Ahogy korunk neves vezetőicsalás-szakértője, William K. Black fogalmaz, választanunk kell. Vagy abban kell hinnünk, hogy az Enron ártatlan terméke volt egy rosszul megalkotott piacnak, vagy pedig abban, hogy az Enron bűnös szándékkal vesztegette a piacot. Az ügyészek, esküdtek és Galbraith követői számára nem volt nehéz a választás. A takarékbanki fiaskó felgöngyölítése során több mint ezer esetben született büntető ítélet, továbbá Kenneth Lay és Jeff Skilling is elmarasztaló ítéletet kapott.

Az új ipari állam nem tökéletes könyv. Találtam benne néhány hittételt, melyektől édesapám reményeim szerint megszabadulhatott volna. Ő széles olvasóközönség számára írt, de az összes könyve közül ez a legnehezebb; ennek ellenére mérföldkő. A közgazdászok körében nyílt titok, hogy a könyv megjelenése óta eltelt negyven évben a szabadpiaci szervezőelvet övező szilárd hit összeomlott. Azonban még nem tűnt fel sok más, ami helyettesíthetné. Az új ipari állam továbbra is a kivezető út, melyen a közgazdászoknak át kell haladni, mielőtt a haladás újraindul.

(Fordította: Bózsó Péter)

A jelen cikk James K. Galbraith előszava Az új ipari állam Princeton University Press gondozásában megjelenő új kiadásához.

Jegyzetek

¹ John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. KJK, Budapest, 1970.

² Általánosan elfogadott, de nem mindig igaz nézetek összessége. (A ford.)