Az utóbbi években Olaszországban mintha megélénkült volna Lukács György filozófiája iránt az érdeklődés. Ez azonban – ahogy a hazai Lukács fogadtatás is – igen ellentmondásos. Korábban megjelent Giuseppe Prestipino: Realismo e utopia. In memoria di Lukács e Bloch című könyve (Editori Riuniti, Roma, 2002.). Ebben a terjedelmes kötet­ben a szerző Lukácsról kiegyensúlyozott képet rajzol. Fontosnak tartja kiemelni, hogy Lukács a „20. század egyik legeredetibb és legújítóbb" gondolkodója volt, akit „méltatlanul elfeledtek". Eredetisége – Prestipino szerint – abban állt, hogy saját útját keresve elszakadt a klasszikus filozófusoktól (például Hegeltől), de a pozitivizmustól nem mindig tudott megszabadulni. Teljesítménye – mindent figyelembe véve – igen jelentős a XX. században.

Jelen sorok írója olasz nyelvű monográfiát tett közzé György Lukács. Filosofo autonomo címmel (La Cittá del Sole, Napoli, 2005.), amelyben a magyar gondolkodó életművének folytonossága hangsúlyozódik. Nem le­het kiemelni az életműből a korai „fiatal" Lukácsot vagy a késői „marxista" Lukácsot, hanem olyan önálló gondolkodóként kell bemutatni őt, akinél bizonyos kérdések, (az etika, az esztétika, az ontológia stb. alapproblé­mái) folyamatosan jelen vannak és új meg új válaszokat kapnak.

Újabban a neves olasz Lukács-kutató, Guido Oldrini jelentkezett önálló kutatásai szintézisével. Ez évben adta ki György Lukács e i problemi del marxismo del Novecento című könyvét (La Cittá del Sole, Napoli, 2009.). A szerző a Lukács-értelmezőknek abba a sorába illeszthető be, akiknél még élénken él Lukács egykori koncepciója. Az egész művön érezhető a megértő gondolkodásmód jelenléte. A mai kor talán megkövetelné a szerzőtől a distancia-tartást, a kritikai szemlélet következetesebb érvény­re juttatását, ezt azonban könyvében nem tapasztalhatjuk.

Tegyük hozzá mindjárt, hogy Guido Oldrini az egyik legjelentősebb Lukács-kutató a világon. Ismeri és figyelemmel kíséri az összes Lukács­ról szóló könyvet, tanulmányt, recenziót. Nagy előnye, hogy az olaszon kívül jól beszél, ír, olvas németül és olvas magyarul is. Ez azért fontos, mert könyvének egyik érdeme, hogy nemcsak az idegen nyelven írott Lukács-műveket vagy kommentárokat, másodlagos irodalmat ismeri, hanem a magyarokat is. Így az általa felvázolt kép mindenképpen figye­lemre méltó.

Szerinte Lukács egyértelműen a marxista filozófiai tradícióba sorolható. Ez az alapkoncepció adja értelmezésének fő vonulatát. Oldrini úgy véli, hogy csak „egy Lukács" van, és ez a marxista filozófus. Egész értel­mezése is ezen alapul. Bírálja azokat – elsősorban a Budapesti Iskola képviselőit a „kezdetek apológiája" miatt -, akik szerint az 1918 előtti Lukács lenne „az igazi". Szerinte Lukács életművének két szakasza van: egy premarxista és egy marxista.

Oldrininek ebből a felfogásából az látszik, hogy ő viszont mesterséges folyamatosságot kíván tételezni a korai és a késői Lukács között azzal, hogy a fiatal Lukács munkásságát olyan előkészületnek tartja, amely gon­dolkodásának kibontakozásához feltétlenül szükséges volt. Egyébként azonban – szerinte – ez a szakasz különösebb jelentőséggel nem bír. Arra a lukácsi gondolatra hivatkozik, mintha ez a korai szakasz valamiféle „előtörténet" lenne. Ha Lukácsnak saját munkásságával kapcsolatos -egyébként igen ellentmondásos – önértékelését minden fenntartás nélkül elfogadjuk, akkor ez az Oldrini-féle értelmezés megállja a helyét. De az az értelmezés is plauzibilis lehet, amely a fiatal Lukácsot önálló gondol­kodóként mutatja be, leválasztva későbbi filozófiai fejlődéséről.

Oldrini Lukácsot úgy mutatja be, mint aki a XX. században – Lenin mellett és után – a legjelentősebb teoretikusa volt a marxizmusnak. Erre utal a könyv címe is, amikor Lukácsot csak és kizárólag a 20. századi marxizmus problémáinak megfogalmazásával hozza összefüggésbe. Prestipino és e sorok írója számára sem kétséges, hogy Lukács mar­xista korszaka a XX. század egyik legjelentősebb teljesítménye volt a filozófián és az esztétikán belül. Prestipino is Lukácsnak ad igazat az expresszionizmusról Bloch-hal folytatott vitájában. Úgy véljük azonban, hogy Lukácsot nem lehet leszűkíteni csak az 1918 utáni (sőt, ahogyan Oldrini teszi, az 1930 utáni) munkásságának elismerésére.

Oldrini több mint ötszáz oldalas könyvében abból a társadalmi-politikai légkörből indul ki, amely azt a kort jellemezte, amikor Lukács pályája kezdődött. Ezt a „geográfiai teret és európai történelmi korszakot" az imperializmus ismérveivel írja le. Fontos, hogy nem Lukács életrajzát akarja beágyazni ebbe az általa „imperialista Közép-Európának" neve­zett térségbe, hanem azokat az ideológiai értelemben vett „dekadens és krízis" jegyeket írja le, amelyek az „imperializmus kultúrájának krízisét" jelentették Simmeltől Weberig (akik „fejet hajtottak a háborús sovinizmus előtt"). Szerinte a magyarországi imperializmus a közép- és kisnemesség, valamint a dzsentri világ kompromisszumából állt össze, amely a tradicionalizmusnak, a konzervativizmusnak, és csakis ezeknek kedvezett. Ebben a légkörben jelent meg Lukács, a „különös outsider", aki fellépett a „parazita-reakciós értelmiséggel szemben".

Az 1902-től 1930-ig tartó időszakot a több mint ötszáz oldalas könyvben hatvan oldalon „gyorsan" és vázlatosan bemutatja. Kitér protomarxista szakaszára és a Történelem és osztálytudat című művét olyan „pátosszal teli" könyvnek mutatja be, amely szemben állt a II. Internacionálé pozitivizmusra épülő gondolkodásmódjával, de mégis – hitelt adva Luk­ács saját önértelmezésének -, „filozófiailag elhibázott könyvnek" tartja. Lukács Moszkvába kerülése igazi fordulatot hozott munkásságában. Ekkor válik – Oldrini szerint – Lukács igazi „irodalomkritikussá" és a „marxizmus teoretikusává". Túlmegy a „hegelizált marxizmuson", a hegeli „logicizált ontológián". A munkát és a konkrét, „reális embert" helyezi gondolkodása középpontjába. Ezzel véglegesen szakít a II. Internacio­nálé koncepciójával. Ugyanakkor a „marxizmus autonóm esztétikájának elismerése felé" tesz jelentős lépéseket. Tevékenységével – Oldrini szerint – Lukács fellépett az „álmarxista degenerációkkal" szemben és „energikusan hozzájárult a sztálinizmus megfékezéséhez és eliminá­lásához". Az esztétikában viszont Oldrini – az 1930-as évek esztétikai és irodalomkritikai tevékenységével kapcsolatban – azt javasolja, hogy válasszuk külön Lukács „ítéleteinek koherenciáját" azok „helyességétől" vagy helytelenségétől. Ő ez utóbbiakat nem vizsgálja, csak az előbbi­ekre koncentrál (a realizmusra, az avantgardra, Goethe-tanulmányaira, Thomas Mannra).

A II. világháború után Lukács Magyarországon fellépett a kultúra de­mokratizálása mellett, és a sztálinizmus terjedésével szemben. Az ellene irányuló „irodalmi per" is ennek tudható be. Közben egyre érettebbé vált marxizmusa, ami egyet jelentett Marx és Engels tételeihez való vissza­térésével. Ekkor kezdi kiépíteni „marxista rendszerét", a marxi fogalmak alapján körvonalazódó egységes, objektivista teóriáját.

Miután Oldrini elegánsan átugrotta Lukácsnak az 1956-os forradalom­ban játszott szerepét, „romániai visszatéréséről" beszélve az esztétika kérdéseit kezdi tárgyalni. Lukács marxista rendszerének kialakulásában Oldrini folyamatosságot lát az 1930-as évek fordulatától egészen az 1960-as évek esztétikai és ontológiai írásaiig. Az esztétika kiindulópontja a reális mindennapiság, a „reális világ", amelyben felmerül a partikularitás és a tipikus problémája, mint esztétikai kategóriák. Az ontológiai kérdések szintén ekkor körvonalazódnak Lukácsnál. „Marxista kritikai ontológiát" dolgoz ki, amely szemben áll Hegel, Heidegger és Hartmann koncepci­óival. Oldrini ennek gyökereit a moszkvai évekre vezeti vissza: már ott lát olyan tendenciákat a lukácsi elméletben (elsősorban az „objektivitás materialista marxista elméletét"), ami a késői Ontológiához vezetett. Igaz, hogy lassan ért be az Ontológia fogalomrendszere, hiszen Lukács sokáig idegenkedett az „ontológia" fogalmától is. Az ontológia alapjának Lukács az „objektivitás marxi elméletét" teszi meg, ami azután a létszférák réteg­ződésének is bázisává lesz. A társadalom ekképpen válik nála a „komp­lexumok komplex rendszerévé", ahol mindent a gazdaság és a munka határoz meg, anélkül, hogy háttérbe szorulna a „szubjektív faktor".

Oldrini külön fejezetben tárgyalja az eddig alig érintett etikai kér­déseket, hiszen Lukács az Ontológiát az Etika megírásához tartotta elengedhetetlennek. Tudjuk, hogy végül is nem írta meg etikáját, mégis rekonstruálható műveiből – és Oldrini meg is teszi – etika-felfogása és személyiség-koncepciója. Ezekben a kérdésekben nem támaszkodhatott részletesen kifejtett marxista előzményekre. Oldrini itt is átugorja a fiatal Lukács etikai gondolatait és A fiatal Hegel című Lukács mű etikai elveihez megy vissza, ahol Lukács az „absztrakt individualizmus ellen lép fel az etikában". Etika és társadalom nem válhat külön, az etika történetileg meghatározott. A „harmonikus ember ideálja" az, amit a görögség esz­méiből emel át koncepciójába.

A könyv utolsó fejezetében Oldrini Lukács helyét igyekszik megtalálni a XX. századi kultúra történetében. Bírálja azt a csendet, ami körülveszi a magyar gondolkodó teljesítményét a jelenkori filozófiai és szakmai közéletben, akkor, amikor kortársai egykor az egyik meghatározó gondol­kodónak tartották és nevezték őt. Lukácsot az olasz kritikus úgy mutatja be, mint „militáns gondolkodót", elkötelezett marxista és kommunista filozófust, aki ma sokak számára kényelmetlen. Ennek ellenére – sze­rinte, és a recenzens szerint is – öröksége ma is figyelemre méltó és továbbgondolandó.