1. A szovjet történetírás gyakorlatilag soha sem tett fel olyan kérdést, amely október szociokulturális tartalmára vonatkozott volna. Ezt egy sor különböző, de egymással kölcsönös összefüggésben lévő ok idézte elő. Először is az ilyen elemzésmód ellentmondott volna a forradalmat életre hívók értéktörekvéseinek, akik a forradalmat az egész világtörténeti fejlődés csúcspontjának tekintették. Másodszor: kialakult az a hamis elképzelés, hogy a szociokulturális elemzés „civilizációs”, nem pedig „osztályjellegű” közelítést igényel, s ezért nem kívánatos. Harmadszor: hangsúlyos volt az az óhaj, hogy a februári (polgári demokratikus) és az októberi (szocialista) forradalmak proklamált ellentéte ne mosódjék el. Végül: a szociokulturális közelítést a jól ismert Vehi1 -tradíciók újraélesztésének tekintették.
A valóságban az, fia az októberi forradalmat, mint szociokulturális fenomént vizsgáljuk, nem mond ellent sem a „civilizációs”, sem a „formációs” közelítésnek, mivel az analízis minőségileg új szintjét teremti meg. A javasolt közelítési mód abból a feltételezésből indul ki, hogy a forradalom forrásait és végeredményeit meghatározza: a) a gazdasági egyensúlybomlás, b) ennek válságmegjelenése a szociális szférában, c) a tisztán politikai megoldás és a szociál-utópisztikus imperatívusz felülkerekedésének lehetetlensége, és d) az eredeti elképzelés és a végeredmény eltérése, a célok és eszközök heterogén mivolta. Feltételezzük azt is, hogy a forradalmi robbanás erejét az oroszországi és a világfejlődés kritikus mozzanatainak találkozása idézte elő, aminek ezután megvoltak az átfogó szociokulturális következményei.
Október eszmei végkövetkeztetéseit legkontúrosabban két, egymásra semmiben nem hasonlító szerző rajzolta meg. A 30-as években Bergyajev (Isztoki i szmiszl ruszkogo kommunyizma – Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Bp. 1989)2 , aki az októberi forradalomban a hagyományos orosz messianizmus paradox formájú megjelenését látta. Viszonylag nem régen Vittorio Strada (A sztálinizmus mint európai jelenség) pedig annak a gondolatának adott hangot, hogy Október végeredményeiben az európai tradíció sajátságos deformálódása érhető tetten. A két szerző végkövetkeztetései és érvelésmódja közötti nyilvánvaló eltérés ellenére rengeteg az érintkezési pontjuk. (…)
2. Az érvelés közös elemének tekinthetjük az arra vonatkozó tézist, hogy Oroszország sajátos mutagén zóna volt Európa és Ázsia között. A többi ilyen zónától területének nagysága, és a lakosság elszórt mivolta különböztette meg. Ebből következett a mutagén folyamatok lappangó és görcsös természete, valamint ciklusaik felgyorsulása a történelem globalizálódásának függvényében.
A mutációk a migrációs folyamatok felerősödését tükrözték. Ez utóbbiak a rendszer egyensúlyának megbomlásai miatt, geopolitikai, gazdasági és államigazgatási tényezők hatására következtek be. Mutagén impulzust hordoztak magukban a társadalom marginális elemei is.
Figyelembe kell venni az etnoszociális tényezők hatását is. Oroszországban roppant sok olyan ember élt, akinek etnikai forrásai nem estek egybe a hivatalos államkultúrával. Ez a legarchaikusabb természetű nemzetiségi mozgalmak széleskörű kibontakozásában mutatkozott meg. 1917-re már mindezen tényezők hatásai felhalmozódtak.
Mindez akkor történt, amikor Nyugat-Európában teljesen felülkerekedett a „racionális” gondolkodás, az az elképzelés, hogy a társadalmi haladás mechanikus függvénye a gazdasági növekedésnek, s az az illúzió, hogy az egész társadalmi-gazdasági élet teljes racionalizálása rendkívül jótékony hatású lesz. A marxista szocializmus eszméi ezen a talajon mentek át a köztudatba Nyugaton, s tevődtek át később Oroszországba.
3. Oroszországban a társadalmi fejlődés utolérő típusa lett jellemző, ami az államhatalom nehézkességével magyarázható. Ez váltotta ki az állam aktivizálódását közgazdasági téren, ami ipari gigantomániában teljesedett ki. Ez utóbbi megfertőzte a társadalom ellenzéki és forradalmi elemeit is. Mellesleg a fékevesztett iparosítás teljesen megfelelt a XX. század eleji európai mentalitásnak is.
Az oroszországi kapitalizmus terjedésével is arányosan elkerülhetetlenül szélesedett a városi és falusi gazdasági berendezkedés közötti szakadék, s ezt a szakadékot tovább mélyítették a különböző etnikumok életmódjában lévő különbségek. A nemzetgazdaság hagyományosan gyenge infrastruktúrája képtelen volt biztosítani a város és falu együttműködését, az államigazgatási rendszer pedig túlságosan primitív volt egy ilyen feladat megoldásához.
Mind városon, mind falun dichotomikus (nem pedig hierarchikus) elképzelések váltak uralkodóvá a társadalomra vonatkozóan – s ezek mindig veszélyesek a szociális stabilitásra. Hogy Oroszországban ez így alakult, az egyrészt a proletariátus óriási koncentrációjával, másrészt a parasztság obscsina szervezeteivel függ össze.
Okvetlenül meg kell említenünk azt is, hogy hiányzott a gazdaságilag fejlett középosztály, amely – amint az Nyugaton történt – a rendszer stabilizáló tényezőjévé válhatott volna. Ehelyett egy egészen másfajta réteg fejlődött ki: képzett emberek marginalizálódott tömege, akik nem találtak módot arra, hogy vezetői és irányítói képességeiket gyümölcsöztessék. Az értelmiség kezdte kidolgozni (vagy átdolgozni) azokat a radikális eszméket, amelyekből kialakult a politikai kultúra úgynevezett tagadó típusa. Ennek leginkább jellemző megnyilvánulása az volt, hogy nem fogadták el a történelmileg kialakult hatalmat.
4. Az oroszországi társadalom pártpolitikai rendszerének kialakulása mindezt híven tükrözte. Oroszországra jellemző lett a politikai pártok formálódásának „fordított” rendje – balról jobbra. A pártok jelentős része nem osztályokat képviselt, hanem a haladásról való elképzelés változatainak felelt meg.
A XX. század elejére az értelmiség tudatában a legújabb nyugati szociális doktrínák – mindenekelőtt a marxizmus – kerekedtek felül. Ennek megfelelően először a szociáldemokraták tömörültek pártba, s csak utánuk az újnarodnyikok, akik – úgy tűnt – történelmi tradícióra építhettek. Jellegzetes ekkor Oroszországban a politikai doktrínák kiméra jellege: a narodnyikok például szívesen támaszkodtak Marxra, s 1917-ben könnyen egyetértésre jutottak a mensevikekkel a helyzetelemzésben. A liberális pártok közül abszolút fölénybe kerültek az „európaizálódott” kadetok. A jobboldali pártok között többségben voltak a nyíltan reakciós pártok – egészen a nagy létszámú feketeszázasokig.
A társadalmi-politikai tevékenységet nemcsak a hatalom el nem fogadása, de a kölcsönös civódások is táplálták. A két-párti vagy két blokkból álló szisztéma kialakulása, amely már akkor megindult a politikailag legfejlettebb nyugat-európai államokban, Oroszországban lehetetlen volt. Teljességgel hiányzott a szárnyakat kölcsönösen kiegyensúlyozó pártpolitikai centrum. Azt mondhatjuk, hogy az ország politikai sorsának a kialakult pártrendszertől függetlenül kellett eldőlnie.
5. A társadalmi organizmus instabilitása jelent meg az utópista elképzelések karrierjében is. Bármilyen sokfélék voltak is, Oroszországban minden ilyen elképzelés etatisztikus és egalitárius jellegű. A néptömegeket egészen más elképzelések vezérelték a társadalom átalakításának útjait illetően, mint a létező politikai pártokat. Igaz, a világháború kapcsán terjedtek olyan eszkatológikus hangulatok, amelyek a kapitalizmus ellentmondásainak természetes feloldását a kapitalizmus felszámolásában látták. Ezzel egyidejűleg felerősödtek (a keresztény tradícióval teljességgel összhangban) a chiliasztikus remények egy eljövendő igazságos birodalmát illetően. Ezek egybecsengtek az egyenlősítés eszméivel. A tömegek nem ismerték a munka protestáns kultuszát (kivéve néhány konfesszionális csoportot). Ebből az következett, hogy az országnak nem volt lehetősége szociokulturális evolúcióra, ehelyett az ideologikusan orientált gigantikus forradalmi robbanás érlelődött.
Ennek ellenére 1917-ben a tömegtudat utópisztikus komponensei sajátságosan illeszkedtek a szocialista pártok tevékenységéhez. Például, amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztása idején a nép a szocialistákra szavazott, sajátságos módon a szocializmust választotta. Holott a szocialista pártok többsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy az országban szocialista forradalom lehetséges, mivel látták, hogy Oroszországban objektíve csak a demokratikus átalakulások értek be. Így 1917-ben a mérsékelt szocialista pártok vezetői és tagsága egymástól eltérő koordinátarendszerben gondolkodott, eltérő politikai kultúrákat testesítve meg.
E körülmények között a nép két alapvető szociális konfliktusra való készségét nyilvánította ki: az egyik a proletariátus harca a burzsoázia ellen az egész létező rend teljes elutasításával, a másik az agrárforradalom, amit a „csornij peregyel”3 eszméje lelkesített, elutasítva a kívülről jövő gyámságot. (A külön „katonai” vagy „nemzeti” forradalmak kiemelése aligha igazolható. A katonák csupán az egész oroszországi társadalom marginalizált halmazát képezték, és minden irányban generalizálták a konfliktust; a nemzeti forradalmak az esetek többségében az agrárforradalom változatai voltak.)
6. A forradalom valamennyi áramlatának konszolidálását a bolsevizmus vállalta magára. Kétségtelen, hogy ez az áramlat a populizmus által radikalizált európai tradícióra alapozódott. Előtérbe kerülését a világforradalom eszméje támogatta meg. Ezzel együtt 1917-ben a bolsevikok bizonyos mértékig az elemi erejű népi mozgalmak túszai lettek, melyekben a populista és etatisztikus alapelvek sajátos elegye és a tömegtevékenység teremtő erejébe vetett, a technokratizmussal párosult hit uralkodott. Mindezek együttese szolgált a győzelem biztosítékául.
Kétségtelen, hogy legmagasabb rendű megszemélyesülésében a bolsevizmus nem volt összeegyeztethető az „egynemű szocialista kormány” eszményével. A bolsevikok annak a negativisztikus politikai kultúrának a szélsőséges kifejeződései voltak, amelytől idegen a kompromisszumkészség, s amely kultúra az egész radikális, sőt liberális értelmiségre jellemző volt.
7. Az idő perspektívájából nem kell nagy merészség ahhoz a feltételezéshez, hogy a világforradalom ellehetetlenülése esetében Október robbanásának energiája egészen váratlan szociokulturális következményeket idézett elő. A technokratikus forradalmi terv egyesítése a tömegek egalitárius utópiáival kaszárnyakommunizmuson kívül semmi egyebet nem eredményezhetett. A proletár és paraszt forradalmi háborúk összeütközése egy ország zárt térségében azzal fenyegetett, hogy kölcsönösen elnyelik egymást. Amellett a negativisztikus politikai kultúra önmagában is hordozói megsemmisítőjévé válhatott. Lényegében ez is történt. Az októberi forradalom – az európai fejlődéstől izolálódva, s eredeti céljaival szembekerülve – a társadalmi fejlődés zsákutca-variánsába (sztálinizmus) torkollt, egy olyan ideokratikus államiságba, amely a tömegek dezorientáltságán és chiliasztikus vágyálmain nyugodott.
De a világ egészének kereteihez mérve Október alapvető szociokulturális öröksége egészen másként nyilatkozik meg. Széles kontextusban az összeurópai forradalmi helyzet reakció volt a múlt polgári forradalmaira, amelyek a személyes szabadság megszilárdulásának jegyében zajlottak le, de szociális védettséget nem tudtak biztosítani. A XX. század elején Európa népei megkísérelték megkapni azt, amit nem kaptak meg a múltbéli polgári forradalmaktól. Ez lényegében sikerült is nekik: általános választójog, nyolcórás munkanap – íme az új, szociális helyzet kiindulópontjai Nyugat-Európában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a klasszikus liberalizmus szociáldemokráciává kezdett transzformálódni. Ám a szociális igazságosság aligha érhetett volna el ilyen aktív megerősítést az októberi forradalom győzelme nélkül.
(Ford.: Harsányi Éva)
Elhangzott a moszkvai Nemzetközi Szovjetológiai Történészkonferencián, 1990 áprilisában.
Jegyzetek:
1 Vehi [Korszakhatár] – az 1905-ös orosz forradalom bukása után a vezető orosz értelmiségiek egy liberális csoportja ilyen című kötetben fejtette ki politikai hitvallását (1909). Ehhez a körhöz tartozott Bergyajev, Bulgakov, Frank és mások.
2 Lásd recenziónkat e számban. (A szerk.)
3 Csornij Peregyel – a társadalmilag igazságos föld-újrafelosztás eszméje, ill. az ezt az eszmét zászlajára tűző oroszországi forradalmi narodnyik szervezet (1879) elnevezése, amely szervezet az egyéni terrorral szemben egy általános népfelkelés előkészítésében látta politikai célját. A szervezet közvetlenül a címében a „fekete”, egyenlősítő földosztásra utaló folyóirattól kapta a nevét. E szervezet tagja volt többek között Plehanov is.