Az ENSZ és a nemzetközi jog sorsának alakulása

Condoleezza Rice, Bush későbbi nemzetbiztonsági tanácsadója még jóval George W. Bush hatalomra jutása és a szeptember 11-i terrortámadások előtt figyelemre méltó gondolatokat fejtett ki a tekintélyes Foreign Affairs-ben.1 A politológus egy 2000 elején megjelent cikkében azt vetette a Clinton-kormányzat szemére, hogy az rendkívül alacsony szintre csökkentette az Egyesült Államok katonai költségvetését, elhanyagolta a fegyveres erők fejlesztését és a nemzeti érdekek következetes érvényesítését. "[Clintonék] számára – írta Rice – az Egyesült Államokban kényelmetlenné váltak az olyan fogalmak, mint a hatalmi politika, a nagyhatalom és a hatalmi egyensúly. Ehelyett… olyan fogalmakat részesítettek előnyben, mint a nemzetközi jog normái, és olyan meggyőződést alakítottak ki, miszerint a hatalom legitim használatához nélkülözhetetlen számos állam, illetve nemzetközi intézmény – mi több, az Egyesült Nemzetek Szervezete – támogatásának megszerzése." Clintonék számára – folytatta Rice – a "nemzeti érdekeket" felváltották a "humanitárius érdekek", a "nemzetközi közösség érdekei". Szerinte ugyan "semmi rossz nincs abban, ha [az Egyesült Államok] valami olyat tesz, ami az egész emberiség javát szolgálja, de ez voltaképpen csak másodrangú következmény lehet". Rice szerint a nemzeti érdekeket előtérbe helyező Amerika kül- és biztonságpolitikája szerte a világon a szabadság, a szabad piac és a béke fenntartásának a feltételeit erősíti, amint az a második világháborút követően is bebizonyosodott… Az amerikai értékek [ugyanis] univerzálisak." 2 "Multilaterális nemzetközi megállapodások és intézmények [létrehozása] nem öncél" – jelentette ki, majd röviden kifejtette, miért is helyes az, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó csatlakozni a kiotói szerződéshez és az átfogó atomcsend-szerződéshez.3

Hatalomra jutása után a Bush-kormány először a Rice által kifejtett gondolatoknak megfelelően járt el. Valóban nem csatlakozott a két említett egyezményhez, visszavonta Clinton aláírását a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság statútumáról, majd felmondta az Oroszországgal kötött ABM-szerződést is. A szeptember 11-i terrortámadások után viszont azonnal a Biztonsági Tanács összehívását kérte.

A BT másnap megvitatta a helyzetet, és határozatában leszögezte, hogy a terrorizmus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti, majd elismerte "az egyéni és kollektív önvédelem jogát".4 Nem mondotta ugyan ki, hogy ezt a jogot az Egyesült Államok gyakorolhatja, de erre nem is volt szükség, hiszen a határozat kizárólag az előző napon történtekkel foglalkozott. Egy hét múlva a BT újabb ülést tartott, amelyen további határozatot fogadott el. Ez ismét állást foglalt az önvédelem joga mellett.5

A NATO legfelső szerve, az Észak-atlanti Tanács két ízben is foglalkozott a terrortámadásokkal. Második – október 2-án tartott – ülésén az Egyesült Államok különmegbízottja tájékoztatta a tanácsot a terroristák utáni nyomozás első eredményeiről. Az ülés után Robertson főtitkár kijelentette, a tanács meggyőződött arról, hogy "a terrortámadás végrehajtói az Oszama bin Laden által vezetett és a tálib rezsim védelme alatt álló afganisztáni terrorszervezethez tartoznak". Ennek alapján a terrorakciót az 5. cikk körébe tartozó "külső támadásnak" kell tekinteni, és a NATO-nak majd ennek alapján kell további döntéseit meghoznia.6 Az 5. cikkre történt hivatkozás azt jelentette, hogy a szövetség tagállamai nemzetközi jogi értelemben agressziónak minősítették mindazt, ami szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban történt, és hogy az agresszióért közvetve az afganisztáni tálib rezsim a felelős. Arról nem esett szó, hogy a terroristákkal, illetőleg a tálib rezsimmel szemben maga a NATO venné fel a harcot, mert az Egyesült Államok ezt egyáltalán nem igényelte. Szeptember 21-én a NATO-éhoz hasonló álláspontot fogalmazott meg az EU legmagasabb szintű testülete, az Európai Tanács is. Az utóbbi nyilatkozatában "legitimnek" nevezte a készülődő amerikai reakciót, 7 amennyiben az olyan államok ellen irányul, amelyek "közreműködnek terrorista akciókban, terroristákat támogatnak, és menedéket nyújtanak számukra". Nem sokkal később, október 7-én az Egyesült Államok megindította háborúját a tálib rezsim ellen, és abban több NATO-szövetségese és mások is tevőlegesen részt vettek. A háború viszonylag hamar, decemberben befejeződött.

Az ENSZ, a NATO és az EU említett határozatai, illetve állásfoglalásai azt jelzik, hogy az Egyesült Államok az ellene végrehajtott terrortámadások után, 2001 őszén maradéktalanul élvezte a multilaterális diplomácia intézményei, a nemzetközi szervezetek támogatását. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az említett szervezetekben helyet foglaló szövetséges államok, sőt Oroszország, Kína és számos más, Amerikához nem feltétlenül közel álló hatalom – például India – szeptember 11-e után nagyon határozottan Washington mellé állt, és a terrorizmus elleni küzdelemben szolidáris volt vele. Ekkor még úgy látszott, mintha az Egyesült Államoknak nem állna szándékában, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó annak idején kifejtett tételeit kövesse. Mindazok a neokonzervatív politikusok, akik ma meghatározzák az amerikai külpolitikát, már ott voltak ugyan Washingtonban, de mintha ők is elfogadták volna a nemzetközi szervezetek nyújtotta kereteket és a nemzetközi jog normái szerint jártak volna el.8 Ma már tudjuk, hogy ez csak a látszat volt. Egyes információk szerint Paul Wolfowitz védelempolitikai államtitkár már néhány nappal szeptember 11-e után azt javasolta Bushnak, hogy Afganisztán után Irakra is terjedjen ki a figyelme. Chalmers Johnson kaliforniai politológus szerint Condoleezza Rice nem sokkal szeptember 11-e után összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és felszólította tagjait, hogy "vizsgálják meg, miként lehetne felhasználni a szeptemberi terrortámadások kínálta lehetőségeket, miként lehetne alapvetően megváltoztatni az amerikai doktrínát és átalakítani a világot". Az amerikai kutató úgy véli, hogy "a Bush-adminisztráció nem kezdhetett hozzá Irak megtámadásához anélkül, hogy azt ne kapcsolta volna össze a szeptember 11-i akciókkal… Nem sokkal az Afganisztán ellen indított háború után a Fehér Ház a modern időkben egyedülálló propagandakampányt indított, hogy meggyőzze az amerikai közvéleményt, Szaddám Husszein megtámadása része Amerika terrorellenes hadjáratának."9 Az egyik legismertebb héja, a Washingtonban csak Sátánként10 emlegetett Richard Perle, a Pentagon Védelempolitikai Bizottságának akkori elnöke 2001. szeptember 20-ára hívta össze a testület ülését, amelyen azt javasolta, hogy tárják fel a kapcsolatokat Irak és az al-Kaida között.

A színfalak mögött valóban sok minden történhetett, mert az amerikai külpolitika rövid néhány hónap múltán gyökeresen megváltozott. 2002. január 29-én Bush elnök elmondotta az unió helyzetéről szóló beszédét, amelyben felhívta a világ figyelmét a "gonosz tengelyét" alkotó Irakra, Iránra és Észak-Koreára. Közülük nemsokára Irakot nevezte meg az első számú közellenségnek, azzal vádolva Szaddám Husszeint, hogy tömegpusztító fegyvereket tart az ország területén. Állítását ugyan egyetlen bizonyítékkal sem támasztotta alá, de annak idején igen sokan úgy vélték, hogy Iraknak valóban vannak ilyen fegyverei, és azokkal fenyegeti a térség biztonságát.

Ami az ezt követő időszakot illeti, itt elegendő csupán emlékeztetni a Bush-beszéd utáni eseményekre: a nem túl meggyőző "bizonyítékok" nyilvánosságra hozatalára 2002 őszén, az ENSZ-ben lezajlott diplomáciai hadjáratra és annak eredményére, a világháború óta nem tapasztalt intenzitású háborús propagandára, majd a 2003 márciusában az Irak elleni jogellenes háború megindítására és az ország elfoglalására, valamint arra, hogy Irak területén sem a világszervezet fegyverzetellenőrei, sem a két angolszász hatalom katonái semmilyen tömegpusztító fegyvert nem találtak, és nem sikerült kapcsolatot felfedezni Szaddám rendszere és az al-Kaida között sem.

Új világrend született volna 2003 tavaszán? Egy időre bizonyosan. Amíg a Bush-kormányzat marad hatalmon, addig mind Washington, mind a "rest of the world" (tehát a világ többi része) egy új világrend kategóriáiban gondolkodik és cselekszik. Azokban, amelyek Condoleezza Rice idézett cikkében – és a neokonzervatívok számos más írásában – körvonalazódtak. Az Egyesült Államok az afganisztáni háború befejezése után olyan látványos és drámai módon szállt szembe az addigi világrend alapvető intézményeivel – és nem mellesleg, tulajdon szövetségeseivel -, hogy a megfigyelőnek aligha maradhat kétsége a közeljövőt illetően. Különösen annak fényében, hogy a nemzetközi közösségben feltűnő igazodási készség mutatkozott meg az új helyzettel kapcsolatban. Jellemző, hogy az iraki háború befejezése után nem Bush tette meg az első lépést, hogy megbékéljen legalább NATO-beli szövetségeseivel, hanem az utóbbiak közül a legelszántabban háborúellenes Jacques Chirac hívta fel őt először telefonon. Utána pedig a többi hasonló elveket valló nagyhatalom – mindenekelőtt Németország és Oroszország – találta meg a módját annak, hogy helyreállítsa Amerikával a háború előtti együttműködést. Az "új Európa" államai pedig – egy-két országot, így hazánkat leszámítva – egyenesen rendkívüli erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mielőbb Washington mellett sorakozhassanak fel. Ezek a megnyilvánulások megerősítették a Bush-adminisztrációt abban a hitében, hogy helyesen cselekedett, és hogy az amerikai értékek valóban "univerzálisak", hiszen előbb-utóbb mindenki alkalmazkodik hozzájuk. Így a jövőben bátran figyelmen kívül hagyhatja a nemzetközi jog alapnormáit, mellőzheti a multilaterális intézményeket és megfontolhatja azt, melyik térségbeli állam lehet a következő rezsimváltás színhelye.

 

Jegyzetek

1 Condoleezza Rice: "Promoting the National Interest". Foreign Affairs, Vol. 79, No. 1., 2000. január-február, 45-62.

2 I. m. 47., 49. (A szerző kiemelése.)

3 I. m. 48.

4 A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 12-én hozott, 1368. (2001) számú határozata. Ha egy állam az alapokmány 51. cikke alapján gyakorolja az önvédelem jogát, akkor ehhez nincs szüksége külön biztonsági tanácsi felhatalmazásra.

5 A Biztonsági Tanács 2001. szeptember 18-án hozott, 1373. (2001) számú határozata.

6 "Statement by NATO Secretary General, Lord Robertson". NATO Update, 2001. október 2.

7 "Reposte."

8 Most tekintsünk el attól, hogy az Egyesült Államok önvédelemre való jogát Afganisztánnal szemben a nemzetközi jogászok jelentős része nem ismeri el. Lásd erről bővebben a szerző "A szeptember 11-i terrortámadás és a nemzetközi jog" című tanulmányát (Tálas Péter [szerk.]: Válaszok a terrorizmusra. SVKH-Chartapress, Budapest, 2002. 107-122.)

9 The Sorrow of Empire: How the Americans Lost their Country (megjelenés alatt).

10 Prince of Darkness.